-Ügyes vagy-Mondtam a földön fekve
köhécselve. Faggatott engem itt. Ha elég erőm lett volna mr rég halott lett volna
A verbéna csak úgy égetett ahogy az ereimbe jutatta.
-Már elmondtam!-Kiáltottam rekket hangon.
-Vérfarkasok akik vámpírok lettek a mérgük megöli a vámpírokat.-Hülye kis csitri nem tud semmit.
-Akarsz még valamit vagy elengetsz te ribanc!-Mondtam neki nagyon mérgesen.

Próbáltam nem foglalkozni a fájdalmas köhögéseivel és nyomtam bele még egy adag verbénát. A lelkiismeretem azonban utolért. Hiába vámpír, hiába akar megölni, láttam a szemében a szenvedést és akaratlanul is együtt éreztem vele.
- Tudom, hogy megfogsz ölni, ha elengedlek. - potyogtak a könnyeim.
Annyi időre nem tudom elkábítani, hogy kiérjek ezekből a börtönökből, át az erdőn és el a házamig. Furfangosabbnak kell lennem. Kényszerítenem vagy meglágyítanom kell.
- Én sajnálom, nem akarlak bántani. De elveszítettem az édesanyámat, a szemem láttára támadta meg egy vámpír és azt gyanítom ő is egy lett közületek.- pityeregtem.
A könnyeim igaziak voltak és a bocsánatkérésem is. Csak rájátszottam egy kicsit. Ezzel az édesanyás sztorival talán meg tudom puhítani.

-Buta liba-Ültem fel és meg ragadtam a karját annyi erőm volt még kivertem a kezéből a verbénát és csuklómba haraptam, majd beletömtem a szájába.
-Játszunk egy kicsit.-Mondtam neki kikerekedett szemekkel.
-van 10 perc előnyöd, hogy kiérj innen vagy különben meghalsz és vámpír leszel amit te nem akarsz-Mondtam ördögien.
-Azt hiszed érdekel engem a nyavalygásod meg ölek és, ha vissza térsz is vámpír ként megkínozlak majd ismét meg ölek azért amiért ezt tetted velem engem nem hatnak meg a könnyeid kislány-Mondtam majd előjöttem mérgemben a szemfogaim és a szemeim vörösen izzottak.

Nem mondtam semmit csak futottam, ahogy csak bírtam és próbáltam nem elbotlani a saját lábamba, de nem volt egyszerű. Az egész testem remegett. Ha ezt most túlélem, pár napig biztosan ki nem teszem a lábam a lakásból.
Ez a nő egy őrült. Vagy csak azért ilyen kegyetlen, mert vámpír?! Egyikükben sincs egy csepp emberség sem?! Az nem lehet. Keresek egy vámpírt, boszorkányt, vérfarkast vagy akárkit, aki készségesebb lesz, mint ez az elmebeteg és tud valamit, ami segíthet.
Szúrt az oldalam és fájtak a lábaim, de nem mertem lassítani, de még hátranézni sem. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor megláttam az autóm az erdő szélén. Már csak pár méter! Így biztattam magam.
A kocsiba beszállva az anyósülésre hajítottam a hátizsákom és gázt adtam. Pár méter után belenéztem a visszapillantó tükörbe, de nem volt mögöttem senki, a nő sem, pedig a tíz perc már biztosan letelt.

-Tik...tak..-Mondtam mutogatva az ujjammal. Hallottam ahogy lihegett és tetszett rég volt ilyen élményben már részem.
-Fuss..fuss csak-Tudtam nem hallja már, de jól esett nagy nehezen fel táplászkodtam és hagytam hagy fusson csak, de mikor a kocsiba pattant én a szélvédőjére.
-Meglepi-Mondtam miközben a lány beletaposott a gázba és én a kocsin kapaszkodtam.
-Csak ne félsz?-Mondtam, miközben fújta a hajamat a szél és kapaszkodtam ahogy csak tudtam egyik kezemmel próbáltam a lányért nyúlni.

Hatalmasat sikítottam, mikor a vámpírnő ráugrott a szélvédőre és az ablakon keresztül felém nyújtózkodott. Nem voltam messze a végtől, abban a pillanatban, de tennem kellett valamit, mert nem akartam úgy járni, mint az édesanyám.
A vámpír ördögien mosolygott rám és láttam, hogy úgy érezte, elérte a célját. Eszében sem volt szabadon engedni. Remegve agyaltam, hogy mit tehetnék ebben a lehetetlen helyzetben, és közben próbáltam minél messzebb húszódni gyilkos kezeitől és olyan hangosan sikítani amennyire csak tudok.
A következő útfordulóban egy éleset kanyarodtam, remélve, hogy a nő a nagy lendülettől leesik az autóról. Sikerült. A mosoly eltűnt az arcáról és beburult az árokba. Én pedig úgy nyomtam a gázt, mintha az életem függne tőle. Így is volt.

(folyt.)

Sikításától csak még jobban meg akartam őt ölni, hallottam a szívverését ahogy kalapál majd ki ugrott a helyéről.
-Meg ölek- Ordítottam. A kocsi a kanyarnak vette az irányt én pedig bele esetem az árokba és gurulni kezdtem. Egy pillanatra elvesztettem az eszméletem ahogy éreztem kitörtem a nyakam. Mikor fel ébredtem a kocsit nem hallottam sehol a hajam tele volt fa és levél darabokkal. "Francba" gondoltam. Ha megtalálom kinyírom azt a ribancot. Felálltam megigazítottam a hajam és a ruhám, majd eltűntem.

[Folyt.Valahol]

(Utcák)

Egy régi romos épületnél állapodtam meg egy erdős eldugott részen. Hülyeség és meggondolatlanság lett volna az utcán ezzel feltűnést kelteni, ez alapszabály.
Kicibáltam a nőt a kocsiból, majd a csomagtartóból kivettem a táskámat, ugyanis abban volt az összes felszerelésem.
Amint beértünk észrevettem, hogy valaki már használhatta ezt a helyet hasonló célokra mivel ott volt egy régi szék csattokkal a karfáján.
-Tökéletes! -jegyeztem meg magamnak vigyorogva, és beültetve a székbe meghúztam a kezén a csatokat, hogy semmiféleképpen ne tudjon elszökni.
-Ébresztő szépségem! -húztam végig az álla vonalán az ujjamat.

Próbáltam hatni rá elég kevés sikerrel. A következő percben éreztem a testemben szétáradó őrületesen maró verbénát, majd a következő pillanatban már erőtlenül rogytam össze.

Mikor valamennyire ébredezni kezdtem egy elég sötét helyet vettem észre, majd mikor a kezeimet akartam mozgatni észrevettem, hogy le van szíjazva. Körbenéztem és felismertem a helyet. - Komolyan? - Tettem fel a kérdést inkább magamnak. Már megint itt kötöttem ki kivételesen nem azért, mert egy féltékeny csaj Tylerre pályázik. Nem mert egy szadista idióta szeretne két életet egyszerre kiiktatni.
- Ha annyira erős és kemény vadász vagy mi a francnak kötözöl meg? Vagy ennyi önbizalmad már nincsen? - Kérdeztem párszor felköhögve. A múltkor is ezzel a taktikával sikerült kiszabadulnom bár akkor az illető életébe került. Furcsállom, hogy Stacey még nem jött vissza bosszút állni érte. Bár valószínűleg nem mer.

Lassan ébredezni kezdett, de a szája még ilyen állapotban is nagy volt.. Ezek a mai vámpírok. Túl pofátlanok, de, hogy mire föl azt nem tudom.. Közelebb lépdeltem hozzá, majd vigyorogva megálltam vele szemben.
-Önbizalmam az van elég, de hülye azért nem vagyok és nem foglak hagyni menekülni. Ismerem a fajtádat annyira, hogy ezt tudjam. Na meg ugye így izgalmasabb. -vigyorom egyre gúnyosabb lett. Perceken belül a kabátom ujja alól hirtelen kilövelltem egy karót egyenesen a vállába, még szándékosan nem a hasára céloztam, hagy higgye azt, hogy van még remény, pedig az már akkor elúszott amikor belém botlott.
-Beszélgessünk! Tudod mit kezd te.. Ennyivel azért jövök neked. -húztam egy kicsit az agyát, szeretek szórakozni a fajtájával ha ilyen kiszolgáltatott helyzetben vannak.

Legszívesebben darabokra téptem volna. Ha a pillantással ölni lehetne egyértelműen halott lenne. Utálok ennyire tehetetlen lenni.
- Ja értem. Akkor csak szimplán egy szadista állat vagy és semmi több. - Próbáltam fékezni magamat nehogy valami olyat mondjak amitől egyből már a szívembe szúrja a karót. A verbéna már szinte teljesen kiürült belőlem. Hála az égnek. Utálom ahogy szétmar teljesen belülről.
Összeszorított fogakkal tűrtem a fájdalmat amit a vállamba szúrt karója okozott. Nem fogom megadni neki az örömöt, hogy szenvedni lásson.
- Nem hiszem, hogy az a típus vagy aki szívesen beszélget. - Mondtam egy halovány vigyorral az arcomon, miközben próbáltam nem odafigyelni a vállamban időző karóra. Csak a hasamat ne..

-Meglehet. -bólogattam vigyorogva és körülötte kezdtem el sétálgatni, akárcsak a dögkeselyű aki arra vár, hogy a zsákmánya előálljon.
Kissé elbizonytalanított, hogy nem láttam rajta, hogy szenvedne a karótól, de sebaj, lesz ez még így se.
-Tudod mit? -álltam meg előtte és eloldoztam a kezeit- Játsszunk akkor így. -a vigyorgást egy percre sem hagyva abba hátráltam tőle pár lépést.
-Gyere szöszi! Ha már ennyire ki akartál szabadulni akkor mutasd mit várhatok tőled. -tártam szét a karjaimat és vártam a reakcióját.

Körülöttem kezdett járkálni, mintha felmérné hogyan is fog megölni. Talán ennyi lenne? Mire Tyler visszajön addigra elveszít mindkettőnket. Nem lehetek ilyen gyenge.. nem adhatom fel.
Halvány mosoly rajzolódott ki az arcomon. Nem adom meg neki az örömöt, hogy szenvedni lásson. Ha kell akkor egy vigyorral az arcomon nézem végig ahogy karót döf a szívembe.
- Ó, szóval most már ezt a játékot játsszuk? - Vigyorodtam el, majd kiszedtem a vállamból a karót és a szoba másik végében teremtem.
- Tiéd az első lépés. - Nem akartam csak úgy nekirontani, hiszen ki tudja, hogy mi a célja ezzel az egésszel. Talán pont így akarta. Nem fogom az életem tálcán kínálni neki, ha már esélyem nyílt arra, hogy megvédjem.. Az életünk.

-Ezt akartad nem? Vagy neked semmi sem jó? -kérdeztem felvont szemöldökkel, majd közelebb lépdeltem hozzá. Nem azért engedtem el, hogy a kedvében járjak, csak kell egy kis kihívás. Mondjuk már igazából tudom, hogy hogy végzek vele, de előtte még szórakozok egy kicsit.
-Micsoda nagylelkűség. -vágtam egy grimaszt, majd ismét egy karót vettem a kezembe és megállva előtte a hasa felé irányítottam és kisebb köröket rajzoltam vele a levegőben.
-Szerintem búcsúzz el a gyerekedtől, és az életedtől is. -kacsintottam rá és hagytam neki egy kis időt, hogy cselekedjen, már ha akar.

- De tudod nem akarok semmiféle csapdádba belesétálni. Így is te vagy előnyben.- Utaltam az elég szűk mozgásteremre. Meg hát biztosan van ötlete minden eshetőségre is. Hiszen bőven volt rá ideje, hogy kigondolja amíg eszméletlen voltam.
Közelebb lépkedett hozzám, majd egy karóval kezdett játszadozni a hasamnál. Na ezt nem, semmiképpen sem fogom engedni.- Takarodj a közeléből. - Vicsorogva löktem el magamtól ahogy az erőmből ki tellett.
- Nem fogod őt bántani.. Nem engedem. - Ordítottam miközben mindkét kezemet a hasam elé tettem védekezésképpen. Nem fogom engedni, hogy bajod essen. Közvetítettem neki gondolatban.

-Okos kislány. -jegyeztem meg elismerően. Szemmel láthatóan kiakadt amikor a karóval kezdtem el körözgetni a hasánál, aminek az lett az eredménye, hogy a földön kötöttem ki. Nem hiába mindig elérem a kellő hatást a szavaimmal és megjegyzéseimmel.
-Ne légy te abban ennyire biztos. -tápászkodtam fel a földről vigyorogva és összefont karokkal kezdtem el járkálni körülötte ismét. A fejemben már minden lépésemet összeraktam, hogy mit fogok tenni, de ez az akaratos kis szöszi megnehezíti a dolgomat.
-És eldöntöttétek már, hogy mi lesz a gyerek neve? Mert szerintem fölösleges volt. -vontam egyet a vállamon- Ha szeretnéd majd elmesélem a gyerek apjának, hogy mennyire szenvedtél amikor kicsináltalak mindkettőtöket. Mit szólsz? -kérdeztem cinikusan, majd megálltam előtte és egyenesen a képébe vigyorogtam és a kabátom alól előhúztam egy kötelet amiről illik tudni, hogy verbénába van mártva és a mozgástól egyre szorosabbá válik mígnem le nem szedi az alany fejét.
Egy hirtelen mozdulattal a nyakára dobtam a kötelet és a végénél fogva egy határozott mozdulattal meghúztam, hogy a következő lépésemnél semmiféleképpen ne tudjon védekezni.
-Gratulálok a babához! -döftem bele a hasába egy határozott és kegyetlen mozdulattal a karót.

A legjobb lenne talán ha elmenekülnék.. Ez lenne a logikus. De biztos, hogy nem engedné. De nem is tudna megakadályozni. Nem lehetek gyáva nyuszi.. Viszont védenem kell őt. Minden áron. Ezt pedig csak így tehetném meg. Ha megszököm.
Feltápászkodott a földről, majd megint körülöttem kezdte járni a köröket. Nagyon rosszat sejtettem. Most kellene rohannom de egyszerűen a lábaim cserben hagytak. Nem tudtam megmozdulni csak vártam, hogy mit fog tenni. Egyszerűen már eluralkodott bennem a tudat, hogy mi van ha elveszítem őt.. Azt én nem élném túl.
Mikor azzal jött, hogy felesleges volt eldönteni, hogy mi legyen a neve akkor kezdtem el igazán félteni őt. Nem is magamat mert saját magam már rég nem érdekelt. Csak miatta akartam megvédeni magamat.
A következő pillanatban viszont arra eszméltem, hogy egy verbénás kötél marja a nyakamat akaratlanul is odakaptam a kezemmel hasamat szabadon hagyva ő persze erre szinte rögtön reagálva a hasamba szúrta a kezében lévő karót.
- Neeeeeeeeee. - Ordítottam fel és ekkor már végképp feladtam. Az egyetlen dolog amiért küzdöttem most elveszett.. El kellett volna mennem, hogy lehettem akkor idióta, hogy azt hittem meg tudom védeni. Még magamat se tudom.. Zokogásban törtem ki figyelmen kívül hagyva azt a fájdalmat, hogy elvesztettem Heathert. A babámat. Elvesztettem az egyetlen normális dolgot az életemben.
Az a fájdalom amit a karó okozott bennem semmi ahhoz képest amit érzek. Az egész belsőm éget.. Egyszerűen csak vártam, hogy vége legyen. Ezzel én nem tudnék együtt élni.
- Mire vársz? Ölj már meg. - Néztem fel rá teljesen könnyáztatta szemekkel. Feladom.

Keservesen zokogni kezdett amire én csak egy elégedett vigyorban törtem ki. Szívtelen vagyok, meglehet, ilyen az élet. Játszani kell a lapokkal és én ezt teszem és most is ezt tettem. Egyre közelebb érzem magamat az életcélom felé és afelé, hogy megöljem Silast.. Bár ahhoz még meg kéne találnom a Bennett banyát.
-Sajnálom szépségem. A többit elvégzi helyettem az a csinos kis kötél a nyakadban. Saját magamat hazudtolnám meg ha most megadnám neked a kegyelemdöfést. Inkább végig nézném ahogy szenvedsz. -billentettem oldalra a fejemet és leültem a helyiség egyik sarkába a hideg kőre.
-Eléggé meggyötörten festesz.. De ha ez megnyugtat akkor hamarosan találkozhatsz a másvilágon a barátoddal is. Csak áruld el a nevét. -vetettem fel számára ezt az eshetőséget. Ámbár egyszer mindenki sorra kerül a halállistámon, de ha meghal ezzel a tudattal megkönnyíthetem neki ezt az utat.
Komoly tekintettel néztem végig ahogy a kötél egyre szorosabbá válik a nyakán, majd úgy döntöttem, hogy felállok és odasétálok elé.
-Részvétem. - mondtam gunyorosan és végighúztam az ujjamat az álla vonalán.

Hiába próbáltam mindent kizárni azt nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy a nyakamon lévő kötél egyre jobban szorít. De valahogy meg is nyugtatott. Mintha egy bomba lenne ami visszaszámol. Meg vannak számlálva a perceim. Ami azt is jelenti, hogy a fájdalomnak ami az egész belsőmet marja hamarosan vége. Ez egyfajta boldogsággal töltött el. Nem kell együtt élnem ezzel a tudattal.
- Attól még, hogy szőke vagyok nem fogom bemártani azt az embert akit a világon a legjobban szeretek. Neki még van esélye.. - Mondtam elcsukló hangon, majd fejemet lehajtva nézegettem a gyűrűmet. Nem olyan régen még terveztük, hogy boldog családként élünk, hármasban. De azt hiszem egyedül marad. Mert azzal, hogy én elvesztettem a babám.. Elvesztettem önmagamat is.
- Te csak ne érj hozzám. - Rántottam el a fejemet. Még ő mondja, hogy mi vagyunk a szörnyetegek. Azt hiszem mostanában nem volt ideje magába nézni.
- Most bebizonyítottad, hogy ki is igazából a szörnyeteg. - Motyogtam, majd a még mindig hasamban lévő karót kezdtem bámulni. Ennyit ért egy élet..
Tyler a városon kívül van.. Az egyetlen ember aki még megmenthetne ettől az Stefan. Nem is tudom miért akarnék még élni. De valahogy azt akartam, hogy Stefan itt legyen ha már Tyler tejesen esélytelen.

[Forbes ház]

Kocsiba szálltam, mert minél hamarabb oda akartam érni habár nem tudom, hogy pontosan merre is tartok. Követtem az ösztöneimet. Leparkoltam az erdő szélén, majd onnan gyalog folytattam az utat egy börtön féleségig. Vagy igazából nem tudom minek nevezzem. De itt már éreztem, hogy valami baj van.
Caroline sírását hallottam, de ez mellett még valakinek a szívverését is. Mielőtt még berontottam volna megláttam, hogy ki az. Az a szemét állat akitől elfutottam. Majd lepillantottam Care-re. Egy karó volt a hasában. Ne nem.. Ha akkor legalább megpróbálom megölni ez az egész nem történik meg. A francba...
- Ez nem a te napod haver. - Teremtem a háta mögött, majd egy egyszerű mozdulattal a fejét a falba vágtam. Ez egy darabig legalább kiüti.
Carolinehoz siettem, majd kihúztam a karót a hasából. - Annyira sajnálom. - Suttogtam, majd a nyakán lévő kötélhez nyúltam. - Áá. - Húztam el a kezemet. Az egész verbénába van áztatva.. Nem is lehetne jobb. De már azért is leszedem.
Újból megfogtam nem törődve azzal, hogy éppen a kezemet marja letéptem a nyakáról, majd magamhoz öleltem őt.

-Nagy kár. -fújtam ki a levegőt, majd megráztam a fejemet. Nos, nem baj.. Van még ezer másik vérszívó is akit kiiktathatok, de mint már mondtam jelenleg nem ez az elsődleges célom, hanem az, hogy egy sokkal bennfentesebb és erősebb halhatatlan lényt tegyek el láb alól.
-Lehet, hogy most ezt gondolod, de a világ még egyszer hálás lesz azért amit teszek.. - léptem el tőle és már láttam rajta, hogy nem kell sok ahhoz, hogy a kötél véget vessen ennek az egész mulatságnak.
A hang ahogy már a levegőért kapkodott és szemei könnytől duzzadtak arra késztettek, hogy annyi kegyelmet kapjon, hogy a kötél helyett én adom meg a végső döfést, de mielőtt megtehettem volna a helyiség hatalmas és rozsdás vasajtajának a nyitódására lettem figyelmes. Ösztönösen odakaptam a fejemet, talán most fordult velem először elő életemben, hogy nem voltam felkészülve valamire.
-Salvatore.. -nyögtem ki csak ennyit, mert már éreztem is ahogy a fejem a kemény falba csapódik és elsötétül előttem minden. A rohadt életbe, el kellett volna tennem láb alól még akkor amikor lehetőségem nyílt rá, de most már cseszhetem.

A nyakam körül egyre szorosabb volt a kötél, már a levegőéért is kapkodnom kellett. Mindjárt vége van.. A fájdalomnak mindennek. Csak az örök sötétség. Ennyit akarok.
Miközben erre vártam hallottam, hogy kinyílik az ajtó. Na mi az még sem akarja végignézni ahogyan szenvedek? De ekkor a feje koppanását hallottam, majd felnéztem Stefan volt az.. Ez nem lehet igaz.. Honnan tudta..? Már alig volt bennem erő de még éreztem az egyfajta megkönnyebbülést amikor kihúzta a hasamból a karót.
A kötéllel már kicsit nehezebb volt, hiszen verbénába volt áztatva de igazából már nem is éreztem, hogy marna.. Semmit nem éreztem.
Ahogy átölelt a nyakához fúrtam a fejemet és sírtam. Másra nem is lettem volna képes. Nem tudom, hogy fogom magam túltenni ezen az egészen. De tudom, hogy nem vagyok egyedül, hiszen ő itt van velem.
- Köszönöm. - Motyogtam, közben egyre szorosabban bújtam hozzá, de a sírást egy pillanatra se tudtam abbahagyni. Sőt szükségem volt erre. Valahogy ki kellett adnom magamból a fájdalmat.

- Nem kell köszönnöd. - Szorítottam magamhoz gyengéden kissé erőtlen testét. Hogy egy kis emberiség sem szorult bele ebbe az állatba..
- Azt hiszem megérdemli ez az állat a halált. Egy pillanat. - Kacsintottam rá, majd felpattantam mellőle és belerúgtam párat. - Hogy még egy gyereket sem tudtál békén hagyni te szemét. - Nem az én gyerekem volt, de mégis eluralkodott rajtam a düh. Mert Caroline a barátom.. És rosszul esik, hogy ezt tették vele. Talán ha éppen azzal van elfoglalva, hogy engem öljön meg ez az egész nem történik meg.. Az én hibám. Nem kellett volna csak úgy ott hagynom.. De ez már csak én vagyok.. Aki mindent elcsesz.

- Hagyd. - Nyöszörögtem. Bármennyire is szerettem volna, hogy meghaljon nem süllyedhetünk le az ő szintjére. Ha megölni nem is fogom egy párszor szívesen megkínzom. Azt hiszem ez lesz az új hobbim, mert ezt soha nem fogom megunni.
- Inkább menjünk. Nem akarok itt lenni. - Mondtam szipogva miközben próbáltam lábra állni, majd odasétáltam Stefanhoz. - Szeretnék hazamenni. - Aztán pedig soha többé ki nem mozdulni. A kanapén ücsörögni örökké valamilyen hülye filmet nézni. Semmi másra nem vágyom. Talán még arra, hogy Stefan ott legyen mellettem. Vagy Tyler. De ő neki most sokkal fontosabb dolgai vannak, minthogy velem foglalkozzon.
Megfogtam Stefan kezét, majd kivezettem innen és hamarosan a kocsiját is megtalálva hazaindultunk.

(Forbes ház)

Hangokat hallottam, de mozdulni nem tudtam.. Éreztem ahogy az a rohadék jó párszor egy isteneset rúg belém. Ha tehettem volna itt helyben csavartam volna le a fejét a helyéről. Utálok ilyen magatehetetlen állapotban lenni, szánalmas helyzet az már biztos. Csalódtam saját magamban, hogy szökni hagytam mindkettőt, csak azért mert erre nem voltam felkészülve, de ennek itt még korán sincs vége.. Következő alkalommal egyiket sem fogom ilyen könnyen úszni hagyni. Szenvedni fognak és én élvezni fogom..

Talán egy fél óra múltán térhettem csak ismét magamhoz úgy, hogy feltudjak tápászkodni a földről, de a fejem iszonyatosan sajgott és vérzett is. Remek... Ennek nem így kellett volna végződnie.
Letöröltem a vért a homlokomról és összeszedve a cuccaimat kivánszorogtam az erdőbe a kocsimhoz.

(Grill)