Időre és magányra volt szükségem. Ahogy kiléptem az ajtón, s bevágtam azt magam mögött, sietős léptekkel vetettem magam be a birtok mögötti erdőbe. Végigsuhantam a telekhez tartozó részen, majd továbbhaladtam a város széle felé. Hajamba belekapott a szél, mely egy közelben túrázó férfi szagát is felém fújta. Szemeim megcsillantak, gondolataim kitisztultak, s egy dolog körül forogtak: a vér körül. Hangtalanul utolértem a férfit, majd mögé kerülök, és megragadva nyakát, előugró, éles fogaimat nyakába vájom. Szemeimet behunyva, élvezem, ahogy a vér minden porcikámba erőt lehel. Az élettelen testet ellököm magamtól, be a sűrű bokrok közé, majd sétálva tovább indulok. A nap még magasan járt, de a levegő még ennek ellenére is hűvös volt. Megnyalom szám szélét, hogy a vér nyomát eltüntessem, s ekkor megérkezek pár régi romhoz. Egy könnyed mozdulattal a romok tetején kötök ki, és egyensúlyozva teszek pár lépést, majd leülök, s onnan szemlélődök. Pár perc csönd, csupán ennyi jutott. A távolban ugyanis valaki közeledett. A szél nekem kedvezett, ezért lélegzet visszafojtva ültem, mozdulatlanul, s vártam, hogy előbukkanjon az idegen.
A fejem alapos szellőztetést igényelt. Eléggé úgy festett, hogy... benne vagyok a slamasztikában, ami a hasonmás ügyet illeti. Nem bízom Tylerben, erről nem tehetek. De így... hát mit tegyek? Ha egyedül teszem. Klaus rájön, és engem nyúz meg. De ha nem, akkor legalább már ketten válnánk nyomorékká. Tanácstalan voltam. Zsebre vágtam a kezeimet, és megindultam valami ösvényen, ami valami kriptához, vagy... inkább régi börtönhöz hasonlított. Szinte hallottam odabentről a régen meghalt szellemeket, ahogyan csörgetik a láncokat... hátborzongató. De valami mást is hallottam onnan, amitől figyorognom kellett. - Hahó...! Van itt valaki? - lépdeltem le a lépcsőkön, de ekkor a szemeim elé tárult egy gyönyörű nő látványa.
Igazából jómagam sem tudtam, hogy sírjak vagy örüljek. Van egy farkas, aki nem kevesebb, mint a fő hibrid apja. Megjelent a teremtőm, akit valamennyire gyűlölök, valamennyire szeretek. Erre, csak azért, hogy nyugtom lehessen kijövök az erdőbe, de nehogy egyedül legyek. Ááá...dehogy. Még itt is rám talál a társaság. Csendben, s nyugton ülve maradtam, de amikor a fiú megszólalt, mégis elmosolyodtam. Míg az ő szaga elég egyértelműen sejtette, hogy egy farkassal van dolgom, aki mellesleg vámpír is egyben, tehát egy hibrid, addig az én szagom is pontosan ezt a hatást keltette. Egy több mint ezer éves farkas és egy hasonló korú vámpír, megspékelve a saját szagommal. Na, ebből hogy fogok kijönni. -Éppenséggel van itt valaki, de az a valaki mégsem annyira valaki, ugyanis szerény személyem lenne az.-mosolygok rá bájosan, de továbbra is a romok tetején maradok. Sőt, igazából eszemben sincs megmozdulni. -Egyébként Rose vagyok. Személyedben kit tisztelhetek?-érdeklődöm, bár arcomon ülő mosolyom elég kétértelműnek tűnhet. A szél iránya kissé megváltozott, és a nemrégiben bokorba dobott hulla szaga megcsiklandozta orrom. Féloldalas mosolyt villantok, s egy kecses mozdulattal felállok. Teszek egy lépést, majd még egyet, de ehhez némiképp el kell rugaszkodnom a földtől.
Hát mit ne mondjak, hatalmas önbizalomra vallott az, amit mondott nekem. Kicsit... öhm... mintha pesszimista lenne a drágám, de talán ezt meg tudom érteni, biztos nem lehet könnyű, mert ha jól érzem, ő egy vámpír. A vérfarkas gének még dolgoznak bennem, és hát... az ilyenhez nagyon is értek. A vérfarkasok és a vámpírok örök ellenségek, de mióta hibrid lettem, kissé nehézkésebben érzem meg ezeket a dolgokat, talán nem is véletlenül. Hm, ez bizony komoly dilemma, de hát... előfordul az ilyesmi. - Hm, azt majd meglátjuk, mennyire vagy valaki. Egyelőre nem ismerlek. - mondtam csak ennyit, újra és újra végigmérve őt. Hát minimum ezzel a kinézettel egy démonnak nézném... dögös... istenem, de még mennyire... ugyanakkor valami olyasmi van a tekintetében, hogy vele aztán ne játssz, mert könnyen ráfázhatsz. Vagy csak én képzelem be ezt? Talán minden ilyen gyönyörű nő szemében ezt látom. De szeretem a kihívásokat. Valami furcsa illatot éreztem meg. - Hm, csak nem most vacsoráztál? - kérdeztem felvont szemöldökkel. A vér szinte marja a torkomatr. Bennem is éhséget kelt, és ez szinte már őrjítő... tud valaki erre valami orvosságot? Nem, ezt majd leverem Klauson. - Én Ben vagyok. És... nem szeretem, ha valaki nemrég evett, mert én is éhes leszek tőle - tettem hozzá egyből, eléggé zord tekintettel nézve, de ez inkább arra utalt, hogy korgó hassal gondolkodni is nehéz.
-Ahogy én sem téged.-vonok vállat, de valami azt súgja, hogy ez a beszélgetés is érdekesnek ígérkezik majd. S bármit is gondolt, amikor már sokadjára végigmért, nem hagyhattam szó nélkül. -Örülök, hogy tetszik, amit látsz, de annak is örülnék, ha nem ennyire nyilvánvalóan legeltetnéd rajtam a szemed. S bár nem vagyok valaki, és senki sem, festménynek és kirakatnak sem tartom magam, amit bámulni kell...-egyik szemöldököm a homlokom közepére szökik, míg arcomra egy mosoly kerekedik, ami sokat sejtet a véleményemről. Bár a szél felénk hozta a hulla jellegzetes szagát, mégsem zavart, hogy feltűnt neki, hogy az a vacsorám szaga. Ilyen ez a természet. Megeszed, vagy téged esznek meg. Én megettem a magam részéről, s bevallom nem igazán élvezném, ha valaki, mondjuk egy vérfarkas belőlem akarna falatozni. -Hát, mondanám, hogy sajnálom, de ha előbb jöttél volna, akkor is önző mód megtartottam volna magamnak.-lépek még egyet a romokon egyensúlyozva. -Egyébként meg nem volt olyan ínycsiklandó, mint a szaga. Sőt. Még csak azt se mondnám, hogy izgalmas vacsora volt.-utalok a férfi gyengeségére, majd elmosolyodom, és tovább folytatom, egy vállvonás kíséretében. -Megjegyezném, esélye se volt izgalmassá tenni a dolgot. Szegénykém túl gyorsan meghalt ahhoz. Hangomban egy csepp önérzet sem volt, s valahol pont ezért imádtam, hogy a teremtőm éppenséggel akkor érkezett a városba, amikor én már elég érzéketlen voltam a gyilkoláshoz. Mondjuk, az vámpírlétem harmadik napján már eldöntött volt, hogy nem eszek sem bambit, s a zacskós vért is csak akkor tuszkolom magamba, ha nem látok módot egy finom falat felkeresésére. -Rosemarie vagyok, de szólíts csak Rose-nak.-mosolygok rá, ekkor már egy fokkal barátságosabban, de még így is tartva magam az óvatos ismerkedéshez. -Egyébként ha szabad megkérdeznem, te mégis mit keresel errefelé?-érdeklődöm, bár ha visszakérdez, én még nem tudom, mit fogok válaszolni.
- Ó, kedvesem... akkor a helyedben minimum egy arab országba repülnék, és csuhában, meg rongyokban járnék, ahol az arcodat el kell takarni. Akkor valószínűleg nem néznének kirakatnak. Ez viszont Mystic Falls. Én itt azt nézek kirakatnak, akit jólesik - vontam meg a vállaimat pimasz vigyorral. Remélem, felbosszantja a szemtelenségem, de hát mit is mondjak? Eléggé... szeretek bajt keverni. Szeretem, ha egy nő indulatos. Az mindig olyan vicces. Kivéve ha megöl. Az már nem olyan vicces. De talán még azt is túlélném most már, hogy félig vámpír is vagyok. - Hm... vagy te kaptad el túl gyorsan. Szívrohamot kapott... és csoda, hogy gyorsan meghalt? - vontam fel a szemöldökömet, megállva a tetem mellett, de egy cseppnyi szemrehányás nem volt a szemeimben. Miért lett volna? Hát... ha úgy nézzük, már megint pimasz módjára beszélek a vacsoráról... vagyis, az ő vacsorájáról. Mert én ebből tényleg nem eszek, az biztos isten! - Szóval Rosemarie... eléggé régi név. De mindazonáltal gyönyörű szép. - mosolyogtam rá egy negédes mosollyal. Tipikus Lockwood mosoly, vagy minek hívják. Csak már megszokták, hogy én így vigyorgok, ha valami rosszban töröm a buksimat. De még midng nem tudtam levenni a szemeimet ennek a nőnek a bájairól... gyönyörű... nem is tudom, hogy mit mondjak még. Igaz, vámpír... de msot már nem taszít annyira, mint a hibrid létem elején. - Öhm... miért, te mit keresel itt? - kérdeztem vissza szándékosan, mélyen nézve szemeibe, de gondoltam, megkegyelmezek és rögtön folytattam. - Csak szellőztetni akartam a fejemet. Nem mellesleg, innen nem messze van a családom kriptája. Kicsit... öhm... ki akartam kapcsolni, ha szabad ezt így mondani. Bár virágot nem hoztam, hogy gyászoljam őket - rántottam meg a vállamat. - De most te jössz... te miért jöttél? - kérdeztem kíváncsian.
-Te csak ne kedvesezz itt nekem. Kérlek.-mosolyom inkább ironizáló volt, mintsem barátságos. Bármi célja is volt ezzel a szöveggel, még a közelében sem volt annak, hogy lelki békém megzavarja. Azt már ugyanis megzavarták, de az a fajta zavarás ehhez képest óriási volt. A tetem cseppet sem volt étvágygerjesztő, de különösképpen nem is zavart. Inkább viccesnek találtam, ahogy rá vet egy pillantást. Halkan felkacagtam, és kissé megvetően néztem felé. -Hát, lehengerlő tudok lenni az tény. De a diagnózis nem helyénvaló. Az áldozat, illetve az én áldozatom egy egyszerű nyaktörést követően elvesztette a képességét annak, hogy levegőhöz jusson.-vonok vállat hetykén, és lehervasztom arcomról a mosolyt. Tekintve, hogy idegen, ismételten csak keresztnevem használatával éltem. E viszont ahogy hallottam elnyerte tetszését. -Tudod a szüleimnek valószínűleg nem az volt a célja, hogy egyes eberek, illetve kevert fajoknak kedvezzenek velem.-jegyzem meg kissé önelégült hangon, és keresztbe fonom karjaim. -De, ha már a neveknél tartunk. A te nevedről viszont inkább azt mondanám, hogy átlagos. Túl átlagos.-pimasz megjegyzésem mosolyt csalt arcomra. Hát, de ha ez az igazság, akkor nincs mit tenni. Nem volt közvetlen szándék a lelkébe való gázolás, spontán bukott ki belőlem a véleményem. Ami a szívemen, az a számon. Visszakérdezett, de ingert nem éreztem, hogy válaszoljak. Esélyem se lett volna, ugyanis belekezdett története rövid ismertetésébe. -Ááá...Szóval még egy "hírességhez" van dolgom. Pontosítva, egy híres család egyik leszármazottjához. Ugyanis bár a név kötelez, én nem így látom a dolgokat. A családnév, egy örökség, és nem teljes mértékben határozza meg az embert.-teszek hangosan egy megállapítást, majd elmosolyodok, bár a téma cseppet sem volt vicces. -A gyász sem abban nyilvánul meg, hogy virágot viszel egy sírhoz. Ez az érzés a szívedben fogan meg, és nem enged, bármennyire harcolsz is ellene.-ismerem el, és a temető felé pillantva egy pillanatig megcsillan szememben valamiféle bánat. De, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is ment. -Levegőzni jöttem, és magányért. Na, meg persze kíváncsi lettem, mi lett abból a helyből, ami gyerekkoromban még jobban hasonlított egy börtönhöz, mint most.-válaszolok végül kérdésére, és lepillantok a lábaim alá. Egy mozdulattal újra átszökkenek egy másik kődarabra.
Ne kedvesezzek... istenem, hogy ezek a nők soha nem tudják, hogy igazából mit akarnak... oké, akkor szenvedjenek már ennyire, hogy biztos elmenjen minden kedvem ettől a sok marhaságtól, mert már megőrjít minden rigolya, és minden szó, ami képes egy nő száját elhagyni. Az ok egyszerű... egyszerűen nők! Nem tudnak értelmes dologról beszélni. Bár talán most ennek a lánynak az esetén talán ez fordul egyet. Talán... de nem esküszöm meg rá, ki tudja? Keresztbe font karjaira néztem, és egyszerűen csak nevetnem kellett rajta. - Ne haragudj, KEDVESEM, de az én szüleim nem voltak olyan kreatívak, mint a tiéid. Egyszerű nevet adtak nekem, és tudod mit? Eddig bevált... - rántottam egyet a vállamon, odasétálva a közelébe, de gyorsan el is távolodtam, még mielőtt megpróbálna leütni engem. Kinézném, ha arra gondolok, milyen heves nő lakozhat egy ilyen külső mélyén. Istenem... tudni... akarom, mi lakik ennek a testnek a mélyén... minden létező értelemben akarom tudni... - Az én esetemben a családom meghatároz engem is. Gyáva... önző... és cseppet sem egyszerű emberek, pontosabban vérfarkas család vagyunk. Lockwood-ok. Tudod, a polgármester családja. Bár az már az én esetemben eléggé régen volt - húztam el a számat, ahogy eszembe jutott az a pár év az 1860-es években. Alig kerültem polgármesteri székbe, rögtön kinyúvasztottak. Kellett nekem apám erkölcseit követni. Mindenki tudhatta, hogy egy senki lennék, ha nem lennék Lockwood. És ezért sokan nem mertek packázni velem. Aki mert, az gyorsan el is tett láb alól. De legalább akkoriban kiélvezhettem a Salvatore-ok állítólagos halálhírét. Már csak az tenne boldogabbá, ha mostanában is hallanék egy-egy ilyen pletykát. - Nocsak... gyerekkorodban? Hm, most eléggé elkalandozott a fantáziám. Talán apuci idezárt be téged? - vigyorodtam el. Mennyi a valószínűsége, hogy így van? Nagyjából semennyi... de engem ez egyáltalán nem érdekelt. Csak szórakozom... mert nagyon jól tud esni az ilyesmi, ha komolyan űzzük ezt a féle ipart. És nem mellesleg, kíváncsi voltam már, hogy mennyire tud vele elszaladni a ló. Csak még nem jöttem rá a módszerre, hogy mivel tudnám minél gyorsabban ingerültté tenni.
Annyi bajom volt, a legkevésbé hiányzott, hogy valaki kihúzza nálam MEGINT a gyufát. Egy mosoly kíséretében nyugtáztam amit mond, de a név témát nem firtattam tovább. Hát, igen. Mázlim van a nevemmel. Neki viszont, az egyszerűség adatott meg. Megjegyzésem a családjáról, mintha kissé megérintette volna, de én ezen csak mosolyogtam. -Te most hány évesnek nézel? Pontosan tudom, milyenek a Lockwood-ok, és a vérfarkas génjeik. De attól, mert évszázadok óta ők adják a polgármestereket, még nem állnak a többiek felett.-nyilvánítok véleményt, bér megjegyzésem sértheti családját, így hozzáteszek még valamit. -Már bocsáss meg, ha megsértettem a családod, de amikor még ember voltam, akkor sem szerettem, hogy ebben a városban mindig a polgármester családja volt a legfontosabb. Nem célom mások sértegetése, én mégsem szerettem azt a kort, ahogy a mostanit se. Illetve azt a részét, hogy a szegényeket lenézzük, aki pedig folyton segít, még csak nem is kárpótoljuk. Az ittlétem okát kissé félreértelmezte. Elnevettem magam, majd egy könnyed mozdulattal leugorva a romok tetejéről, pontosan elé érkeztem. -Ugyan kérlek. Apám soha nem zárt be sehová. Sőt, a legtöbb esetben elengedett, bárhová akartam menni. Mindig büszke volt rám, és szeretett.-jegyzem meg, majd ellépek előle, és odébb sétálok, egyenesen a romok közé, az árnyékba. A levegőben az erdő jellegzetes, friss illata, és a dohos, áporodott szag keveredett. Lábam alatt faágak recsegtek, s ahogy végigpásztáztam a cellákat, megpillantottam egy-két csontvázat. Erőt vettem magamon, és egy gyors mozdulattal a fiú mögött termettem. -Egyébként. Tudod, lerí valami az arcodról. Az a célod, hogy kihúzd nálam a gyufát?-érdeklődöm, és kirívó mosoly szökik arcomra. -Sok sikert, ugyanis magas a tűréshatárom.-hangom olyan éles, hogy valósággal hasítja a levegőt.
em. Mi mindenki felett állunk. Mi vagyunk az első család egyike, aki megalapította ezt a várost majdnem 150 éve. És tudod mit? Mondjon akárki akármit, ez akkor is így van. Nem fog változni sem most... sem később. A mi családunkat tisztelik. És tisztelniük kell az embereknek. Még a végén eltünedeznek a lázongók és ki maradna a városban? - kérdeztem ártatlanul, miközben felsóhajtva néztem tekintetét. Komolyan azt hiszi, hogy csak alább hagyok abból a hatalomból, ami engem illet meg? Hát még mit nem... soha! - Óh... ez egy ritka fordulat... - jegyeztem meg, mikor édesapjáról beszélt. - Eléggé elterjedt volt az a szokás is, hogy a férfiak egyszerűen utálják a lányukat, mert nem férfiak lettek. Ami meg is érthető szerintem. Elvégre mindenki fiút szeretne, vagy nem? - kérdeztem magas hangon. Igen, szokásom volt istennek hinni magam, de talán nem is járok messze az igazságtól. Oké, egoista is vagyok... - És tudod mit? Túl könnyen lebuktattál... - sóhajtottam, utolsó mondatát meghallva. - Nagy a tűréshatárod... de nem azt mondtad, hogy mindent el is tűrsz... - léptem oda elé és mélyen szemeibe néztem.
Halkan felkacagtam, és mosolyogva figyeltem, ahogy családját fényezi. -Bocsásson meg őfelsége, elfelejtettem pukedlizni ön előtt.-gúnyolódom vele, miközben egy kecses mozdulattal bemutatom az illemtanban régen használt mozdulatsort. -Már megbocsáss, de a családod nem az egyetlen, aki ezt a helyet azzá tette, ami. Az őseidnek is voltak jobb és bal kezei, akikkel közösen cselekedtek a város érdekeinek megfelelően. Csak sajnos azok a családok kihaltak, vagy egyszerűen nem született több örökös.-nézek szemeibe, s emlékeztetem magam, hogy az apám ne keverjem ebbe bele. Bármennyire próbált felhergelni, arcom egyre inkább üdébb lett, és már-már röhejesnek tartottam erőfeszítéseit. -Nem minden arany, ami fénylik. És nem minden apa utálja a lányát. Pláne, ha a legfiatalabb a gyermekei közül. Mellesleg három fiúval büszkélkedhetett, szóval aligha zavarta a lánya. Sőt. Többre tanított, mint azt egyesek hiszik.-nézek rá felvont szemöldökkel, s amikor már két lábbal állok a földön, s rájövök mire is hajt, közlöm vele az elméletem. -Sok sikert. A próbálkozásokat mindig jó néven veszem.-hajolok hozzá közel, és suttogom fülébe a szavakat. -A férfiaknak elég könnyű megtalálni a gyenge pontját.-nézek a férfiúk által nagy becsben tartott testrészre, és mosolyogva hátrébb lépek, ügyelve rá, hogy ne ütközzek akadályba, és ne szoruljak sarokba.
- Pedig ennek a testnek... a pukedlizés biztosan jól állna. - mondtam elégedetten. Hát igen, ezen a testten nem volt mit lefujjogni. Talán a vámpírlét teszi vele, talán más, de gyönyörű... a csípője egyenesen imádnivaló. Sok mindent el tudtam képzelni vele ebben a pillanatban, de mégis jobbnak láttam inkább csendben maradni és így méregetni őt. Remek elfoglaltság. Igazán... kellemes! - Hm, ezek szerint csak az én apám volt olyan hülye, hogy a lányait elhanyagolta... hát, előfordul - vontam meg a vállamat, majd ahogy fülembe suttogott, éreztem, hogyan suhan át rajtam a vágy forró szele... istenem, de imádom ezt... borzolja a testemet az, amit hangjával, suttogásával kivált belőlem. De késő, ezt biza leshetem, mert máris ellépett előlem, és csalódottan néztem utána. - Igen? - kérdeztem rekedten, száradt torokkal. - Tudod... a nőkét is könnyű - termettem ott előtte, és a fal felé kezdtem szorítani. - Bár bocs... a szívedig most nem akarok hatolni... egészen mást tudok elképzelni kettőnknek - simítottam végig hasán, és mellei vonalán.
-Ugyan kérlek.- mosolyodok el. Pukedlizik a halál. Vagy majd én előtte, de nem szokok rá vissza. Elég volt leszokni róla. Egy udvariassági szabály, amit jó, hogy kiiktattak az emberek a mindennapjaikból. Ahogy ismét végigmért, elégedett mosolyt ültetett arcomra. Vagy régen volt csajjal, vagy csak szimplán örül, hogy egy jobb példányt lát közülünk. Na, ez aztán az igazi egoista kijelentés. -Nem akarok az apád emlékét megsérteni, de ezek szerint részben igen. Az én apám soha nem tett ellenem semmi rosszat. Sőt. Örült neki, hogy három fia után lett egy lánya is. Bár a testvéreimnek köszönhetően, nem mindig viselkedtem úrilánykényt.-vonok slendrián módon állat. Kicsit játszottam vele, de csupán azért, hogy a lelkem melengesse az a tudat, hogy nehezére esik ellenállni a kísértésemnek. Komolyan, nem is értem, miért vámpír lett belőlem, és miért nem lettem még démon. Néha olyan alantas tudok lenni. Ráadásul elég sok mindent tudok, amit nem kotyoghatok ki. De, ez már mellékes. Azért, hogy ne kényelmesedjen el túl könnyen, elléptem előle, és csábító mosolyom bevetve néztem rá. Nem is olyan rossz pasi. Sőt. Ácsi. Még ki se hűlt az ágyam, és máris ezen elmélkedek? Na, ezt azért nem. Nem leszek senki l'tyója. Torkomból elégedett kacaj szökött fel, s éreztem, ahogy a fal közeledik a hátam felé. Egy könnyed mozdulattal kiléptem előle, és az egyik közelben lévő fának dőltem. -Aki a tűzzel játszik, könnyen megégeti magát.-nézek szemeibe, majd ajkaimba harapok, és folytatom a bennem kavargó gondolatok kiadását. -Egyébként. Bármit is képzelsz el, honnan veszed, hogy könnyen, vagy egyáltalán meg fogod kapni?-érdeklődöm, s egyik szemöldököm a homlokom közepére szökik. -Tudod, túl egyszerű lenne, csak úgy nekiesni a másiknak. Abba semmi fantázia.-vonok vállat, és összecsapom kezeim.
- Úgy tűnik, minden kornak más volt az apaideálja. - fintorodtam el. Hát persze, én meg kifogtam egy olyat, aki mindig a tökéletességre törekedett, és azt sem engedte, hogy levegőt vegyek szabadon. Nem, nekem már három évesen arra kellett koncentálnom, hogy polgármestere leszek annak a városnak, amelyet ő fog megalapítani. Sajnos, túl hamar kellett lemondani a székéről, hiszen megölték. - Az apám korán halt meg. Sajnos, nem tudtam érte könnyeket ejteni. Túl sok átkot hagyott a fejemen - húztam el a számat úgy, mint valami gyerek, majd megforgattam a szemeimet. Ha ezt a nőt nem tudhatom az ereklyéim között, esküszöm, hogy nem tudom, hová veszik az eszem. Most ő van soron. Őt akarom megkapni. Kitért előlem, csak utána fordítottam a fejemet, és lemondóan sóhajtottam. - Hm... hát, ez nem úgy alakult, mint gondoltam. Talán valami problémád van velem? - léptem továbbra is közel hozzá, hiszen... mi ez az egész? Nekem nő még sosem mondott ellent. Vagyis de... de a hasonmások mások. Ők... mindenkinek bedőlnek, csak a Lockwood-oknak nem. - Mert mindig mindent megkapok - jelentettem ki, majd ismét ott termettem előtte, és kezemet torkára szorítottam, hogy így tartsam őt a falnál. - Neked nem tetszik ez az aranyszabály? - kérdeztem remegő hangon, de nem azért, mert féltem. Nem... egyszerűen már buzgott bennem a tettvágy.
Cseppet sem érdekelt, hogy gyerekkorában miért volt elhanyagolt kisfiú. Azt viszont már sejtettem, miért nagyképű. Bár, ez volt a legkevesebb, ami zavart. Nem is értem. Miért akar mindenki már-már mániákusan magának tudni. Oké, nyilván nem vagyok rusnya, ezt egoizmus nélkül mondhatjuk, de akkor is. -Problémám? Ugyan kérlek, hová gondolsz.-nevetem el magam, s arcomon a megvetés és a gúny grimasza keveredik. Problémám? Dehogy is. Éppenséggel csak egy felfújt hólyaggal állok szemben, amúgy semmi bajom nincs. Gondolom magamban végig, pontosan mi problémám is van vele. El bírtam viselni a tudatot, hogy az idegein játszok, pedig ő csak egy dolgot akar magának. Engem. De, miért adjam magam könnyen? Közelebb lépett, ezúttal nem léptem el előle, de egy pillanatig sem gondoltam, hogy megadom neki, amit kíván. Kezét a torkomra szorította, s bár azt hihette, ezt rezzenéstelen arccal fogom tűrni, csalódást kellett neki okoznom. -Ezzel egyet kell értenem. -mosolyodtam rá bájosan, majd két kézzel megragadva csuklóját, belevájtam a húsába hosszú hegyes körmeim. Érzem, ahogy a szorítás enged, majd még mélyebben vágok húsába, s ekkor végre ki tudok szabadulni. -De jelen pillanatban te nem tartozol azok közé a dolgok közé, amit magaménak akarok tudni.-vonok vállat, és gonosz mosoly szökik arcaimra. Újra távolabb léptem tőle, és onnan figyeltem, ahogy a körmöm okozta mély, de nem túl súlyos sérülése begyógyul. -Hupsz. Szándékos volt.-vonok vállat, majd egyik ujjamat a számhoz emelem, és lenyalom róla a vért. -Bár meg kell hagyni, egész ízletes vagy.-kacsintok rá, s ajkaimba harapok. Tény, nem vagyok egy könnyen kapható, de ki az, aki nem szeret játszani.
Áh, ez a nőszemély... kissé mintha megőrült volna, vagy hogy is nevezzem már. A körmeit belevájta a húsomba, és úgy néztem rá, mintha megőrült volna. Na igen, nem szoktam hozzá ehhez. Remélem, nem szado-mazózni akar, mert abba az egybe nem fogok belemenni, akkor sem, ha könyörög nekem. Még mit nem, hülyének néz?! De volt egy olyan sejtésem, hogy erről szó sincs. Mintha csak rendezni szeretné az erőviszonyokat, és hát... azok most nagyon úgy festenek, hogy én vagyok alul. - Te egy igazi boszorkány vagy - jegyeztem meg szemrehányó hangon, és így néztem, ahogy kezemen lassan összeforr a sérülés, de ő már kicsúszott a karjaim közül, tehát jószerével minden hiába volt. Remek... ennél jobb hír kell még ennél? - Ízletes? - emeltem fel végül fejemet, és a dühös fejem talán némiképp tisztulni kezdett, miközben felsóhajtottam, de nem közelítettem felé. - Akkor miért nem kóstolsz meg? - kérdeztem kihívó pillantással. Értse, ahogyan szeretné.
Élveztem, hogy húzom az agyát. Legalább valahol kiélhetem magam. Vagyis inkább valakin. Lényeg a lényeg, hogy nem otthon punnyadok. Annál bármi jobb. Igaz, hogy itt vér sincs, de van egy személy, aki fele annyira sem ismer, mint amennyire hiszi. És, ez az előnyöm. Úgy látszik, nem számított rá, hogy kihasználom a hosszú körmöm adta adottságaim. Ahogy nevezett, megmosolyogtatott. -Ugyan dehogy vagyok. Ha az lennék, már rég nem állnál a lábaidon.-jegyzem meg szemérmetlenül. Bár nem akartam életére törni, az igazat megvallva egy felfújt hólyagnak tartottam, aki a nevével kérkedik. Komolyan, ez a pasi "álmaim netovábbja". Lenyalva ujjaimról az ereiben is folyó vért, kissé megborzongtam. Talán, valamiféle vágy járta át testem, hogy még többet vegyek el tőle. Ennek ő aligha örült volna. Én viszont annál inkább. Ahogy felkínálta a lehetőséget, szemeimben egy pillanatra megcsillant éhségem és mohóságom első, apró jele, én mégis makacs módon ellenálltam. Elmosolyodtam, és kivertem a fejemből minden téves gondolatot mely vére finomsága körül forgott a fejemben. Jesszus, mi lett velem. -Szeretnéd ugye?-érdeklődök felvont szemöldökkel, és ajkaimba harapok, mint akit érdekel az ajánlat. -Ha csak nem áll beléd egy karó... Jaj, várj. Akkor sem.-hangom sötét, és gonosz, tekintetem valósággal perzselő. Gondolataim azonban zavarosak, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nem vágyok vérére. Leülök az egyik nagy darab kőre, mely valószínűleg az egyik fal megmaradt része volt, és onnan nézek rá.
Tehát nem. Egyszerűbben is tudtomra adhatná ahelyett, hogy itt szórakozik velem. Mégis mit gondol, hogy majd... csak úgy... feladom a játékot? Sosem veszítettem. Csak amikor a Petrovákról van szó. De ez a nő nem egy Petrova. Én pedig... nagyon is kíváncsi vagyok, milyen belülről. Szó szerint. És ez most jelenthetné azt is, hogy szét akarom tépni, mint valami... valami szörnyeteg, fenevad, vagy ahogy tetszik. - Ne játszadozz velem! Ha nincsenek "komoly" szándékaid, távozz innét! - rivalltam rá ingerülten, és csak követtem őt tekintetemmel. Nem bírom elviselni, ha csak úgy felhúznak, és utána még játszadoznak velem. Mit képzelnek magukról a nők?!
Szinte láttam, ahogy száll ki a füst a fülén, annyira mérges. Ez inkább nevetséges volt, mintsem tetszetős. Egy férfit ennyire ki lehet akasztani? Vagy ehhez nekem van ekkora tehetségem? Minden esetre igen jól szórakoztam. A puszta tudat, hogy fel is robbanhatna megmosolyogtatott. -Már megbocsáss, de ugyan annyi jogom van itt lenni, mint neked.-nézek komoly tekintettel szemeibe, amik valósággal szikráztak, és vérben forogtak. -Egyébként is. Olyan jó nézni, hogy így kikészültél egy nőtől. Biztos rendkívül "sokszor" mondtak neked nemet.-a sokszor szónál kezeimmel macskakörmöt rajzoltam a levegőbe, és közelebb léptem hozzá. Most már komolyan akartam tőle valamit. Tetszett, hogy így ki tudtam hozni a sodrából. -Mit szólnál, ha békét ajánlanék? Vagyis inkább úgy mondanám, hogy bocsánatot kérnék, egy kicsit másképp?-kérdezem, és egy erőteljes mozdulattal az egyik falnak nyomom a hátát. Ajkaimba harapva simítok végig mellkasán, majd közelebb hajolok hozzá, és egy aprócska csókot lehelek szájára. Kezeim mellkasán megállapodnak, és érzem, ahogy a szíve gyorsan ver. -Mit szólsz az ajánlathoz?-érdeklődök mélyen szemeibe nézve, de az arcomra van írva, hogy most nem csak szórakozok vele, hanem komolyan is gondolom.
Egyre inkább hergelt, de most már nem a vágy miatt, hanem... hanem a harag miatt, amit kiváltott belőlem egyn éhány mondatával. Gyakran mondanak nekem nemet? Áh, hát persze, hogy NEM! Kevesen tudnak nekem ellenállni. És pontosan ez a problémám. Mert hát... emiatt haragszik rám Kate. Emiatt ábrándult ki belőlem. Hiába vagyok képes szeretni valakit, még úgy is megcsalom, pedig nem áll szándékomban és nem akarom bántani. De mégis megteszem... bár ne így lenne! Nem tudtam mondani semmit, mert a falnak lökött, és máris túlestünk egy pálforduláson, hiszen most már egészen mást mondott, mint az előbb. - Nem vagy teljesen... határozott jellem - mondtam suttogva, ahogy figyeltem kezét, és a levegő bennem akadt, ahogy éreztem simogató tenyerét, majd ajkát a számon. - Ne őrjíts meg teljesen... - suttogtam rekedten, és lehunytam szemeimet.
Nem tudtam mit vár tőlem. Le akarja tépni a fejem, pedig csak egy kicsit szórakoztam vele. De, ha már ez is büntetést érdemel, ám legyen. Harapja le a fejem. Végül "megadtam" magam, s elkezdtem őt is szórakoztatni, de ahogy láttam ez is baj volt. -Tudod, te sem vagy éppen könnyű eset. Az előbb ezt akartad, most meg azt mondod ne merészeljelek megőrjíteni.-lépek el tőle, de továbbra is erősen a falnak nyomom. Mélyen szemeibe nézek, majd ajkaimba harapok. Egy éjszakára ez is megteszi. -Pedig minden jel arra utal, hogy te is szívesen szórakoznál egy kicsit.-suttogom végül füleibe, majd elengedem, és távolabb lépek tőle. -De, ha nem hát nem. Értem én.-vonok hanyagul vállat, ne várja már, hogy még én pedálozzak érte. Annyira nem jó falat, mint amilyennek hiszi magát. Eszembe jut, amikor kevesebbet agyaltam, mennyivel szórakoztatóbb voltam. Az ujjamon lévő gyűrűt forgatni kezdem, de szemeim sarkából továbbra is figyelem a fiú mozdulatait. Na, nehogy már most hátráljon meg.
Ez... tényleg szórakozik velem. Meg fogok őrülni tőle. És ahogy ellépett előlem... szinte kérette magát. IStenem, miért ilyen bonyolultak ezek a nők? Nem lehetne inkább úgy csinálni, ahogy én akartam? Pofázás nélkül, minden egyéb reakció nélkül. Csak szex... és más semmi. Ott termettem mellette, a falnak szorítottam nyakánál fogva, miközben ajkaimmal szenvedélyesen tépni kezdtem az ő száját. Nem érdekelt már semmi sem. Ez még nem bántalmazás, éppen ellenkezőleg. Felettébb tüzesnek, izgalmasnak éreztem a jelenetet. Testem az övéhez símult, szabad kezem végigvándorolt oldalán, és egy mozdulattal simítottam végig mellein.
Nem igazán tudtam, hogy mi baja is van. Oké, hogy nem szereti, ha nemet mondanak neki, de akkor sem viselkedett máshogy, mikor szabad utat kapott. És még a nők a bonyolultak. Ugyan, kérlek. A férfiak mennyivel egyszerűbb esetek? Egy kis játékot sem vesznek észre, pedig az elég nyilvánvaló tud lenni. Hátrébb léptem, s az sem érdekelt, hogy hátamat így könnyen a falnak tudja taszítani. Így is tett, vadul, minek hatására elmosolyodva emeltem meg egyik szemöldököm. Egy halk sóhaj szökött ki torkomból, majd, hogy közelségét még jobban érezzem, egy könnyed mozdulattal megszabadítottam feleslegesnek tűnő felsőjétől, és körmeimmel végigkarcoltam hátán, de mit sem törődtem vele, hogy itt-ott felsértettem vele bőrét. Vad, tüzes, mégis amolyan érzelemmentes csókok sora csattant el. Kezeim végigvándoroltak hasfalán, és a nadrágja gombjával kezdtek el játszani. Egyik kezemmel továbbra is magamhoz szorítottam, másik kezemmel végigcirógattam a "büszkeségén". Szinte éreztem, ahogy az éhség és a vágy egyszerre kerít hatalmába, s kezdem elveszteni a józan gondolkodóképességem. A tudat, hogy szorító ruháim többsége eltűnik rólam, még jobban felpezsdítette a vérem, s torkomból kéjes sóhajok hada szökött ki. Kezeim mohón birtokba vették az egyre keményedő férfiasságát, miután lerángattam róla a nadrágját. A mámoros gyönyör, mely ilyenkor hatalmába keríti az embert, inkább zavaró lett, mintsem kellemes, így jelezve szándékaim, dereka köré fontam lábaim. Halk sóhaj szaladt ki torkomon, mikor megéreztem, hogy belém furakodik, és lök egyet.
Megemelte a szemöldökét. Az arca így még szebb volt, mint eddig bármikor, és hirtelenjében nem is tudtam, mihez hasonlítsam ezt a gyönyörűen szép csillogó szempárt... mint egy... napkorong... fényes, sugárzó... mégis, vámpír mivolta miatt ott a rothatás, melyet egyszer ha megkaparintott, örökké ott is marad a szívében örökké. Nem tud ellene miot tenni. A vámpír léte tehet mindenről. És ezt márpedig félig-meddig ő választotta. Nem volt kötelessége átváltozni. De megtette. Végigkarmolta hátamat, miután leszedte rólam a felsőt. A mellkasom megemelkedett, ahogy már kapkodva szedtem a levegőt, és elvigyorodva túrtam hajába, hogy kegyetlenül rántsam őt magamhoz, és szenvedélyesen csókolni kezdjem őt. Nem vártam, nem akartam várni... ahogy végigsimított férfiasságomon, már úgy éreztem, hogy itt és most nekem végem, és meg fogom szerezni azt tőle, amit akarok. Mert az a valami nem a szerelem, dehogy! Beléhatoltam, miközben két lábát csípőmre emeltem, és már most megjelent egy verejtékcsepp az arcomon, úgy hajoltam nyakához, és bőrét kezdtem harapdálni, miközben minden finomságot mellőztem magamból, és durván mozdultam egyet benne. - Mostantól... te az enyém vagy... - nyögtem halkan.
Hamar elért a mámor mindkettőnket. Én pedig nem voltam a cseverészés embere... jobbnak láttam itt és most tovább állni...
Még jó, hogy megszereztem Justice számát. Szükségem van rá már minél előbb... és ugyan a fejemben egyre többször időzik Tatia gondolata, ettől eltekintve úgy éreztem, hogy jobb, ha nem filozofálok rajta tovább. Egyrészt mert soha nem fogja azt érezni, amit én. Másrészt mert nem tudom, akarok-e én érezni valamit. Pötyögtem egy üzenetet Justice-nak, hogy itt várom.
Kezdőlap
