Még jó, hogy megszereztem Justice számát. Szükségem van rá már minél előbb... és ugyan a fejemben egyre többször időzik Tatia gondolata, ettől eltekintve úgy éreztem, hogy jobb, ha nem filozofálok rajta tovább. Egyrészt mert soha nem fogja azt érezni, amit én. Másrészt mert nem tudom, akarok-e én érezni valamit. Pötyögtem egy üzenetet Justice-nak, hogy itt várom.
Épp a kávém fölött ültem, és ásítoztam, és már untam magamat is. Nem tudtam, mit tehetnék, most még a vámpírt sincs kedvem üldözni, hogy miért? Ez még számomra is kérdés. Mindegy is. A telefonom rezgett, majd leesett az asztalról is. Egy üzenet... Ki és miért keres éppen most? Ó. Curtis az. Miért szeretne velem találkozni? Az őrületbe kergetem magam is a fejemben kirajzolódó kérdésekkel, így inkább gyorsan megittam a kávét, és a leírt helyszínre mentem. Hm... Ízléses kis hely, mondhatom. - Itt vagyok, Curtis - jelentettem ki bátran és határozottan.
Elégedetten sóhajtottam fel, mikor megpillantottam őt. Nem tudtam volna mire vélni, ha nem jön el, mert úgy tűnt legutóbb, hogy nagyon is... megvan közöttünk az a különös rezgés. Nem nevezném kémiának... még! - Tudod... - léptem közelebb hozzá, mikor láttam, hogy megérkezett, és egy olyan semmitmondó mosoly jelent meg az arcomon. - Legutóbb kérdezted, hogy mivel foglalkozom, és nem válaszoltam... - simítottam végig egy hajtincsen, majd elvigyorodtam a magam őrült, és kegyetlen vigyorával. - Tudod, mi foglalkoztat mostanában? Az, hogy meghagyjam magamat az utókornak... a hatalmat akarom... méghozzá a világ felett. És minden uralkodónak... minden hatalmas boszorkánynak szüksége van egy... örökösre - súgtam szinte megbabonázva.
Hát, most talán a feltett kérdéseim közül néhányra kapok valami választ, vagy ahhoz hasonlító feleletet, de lehetséges, hogy nem fogom kibírni anélkül, hogy ne kíváncsiskodjak. Ez a cél lebeg előttem, hogy végre valami választ kapni. - Igen, kérdeztem... - egy olyan érdekes biccentéssel jeleztem felé azt, hogy bizony, van miről beszélgetnünk, és persze a munkája, vagy foglalkozása pedig nagyon is érdekelne engem. Egyszer csak vigyorogni kezdett, majd elkezdte mesélni, amit én szépen végighallgattam, és hát, nagyon meglepett azzal, amit mondott. Egy boszorkány. Na, ha nem vámpírba botlom, akkor egy bosziba... - És ugye nem rám gondoltál? - nevettem el magam, de valahogy ez még tőlem is sok volt, így a nevetésemből visszavéve komolyabbá vált az arckifejezésem.
- Hm, az attól függ, hogy ezt hogyan érted. Nem te lennél az örökösöm, ha ezt az értelmezést használom - gondolkodtam el kissé, de még mindig szüntelenül vigyorogva. - Sokkal inkább... egy másfajta örököst. Ahhoz viszont kétségtelen, hogy a te segítségedre lenne szükségem - billent oldalra a fejem, és végigsimítottam kezein, mellkasán, majd hasán. Őrült vagyok. De sajnálatos módon, ez már nem kezelhető.
- Volt egy sejtésem.. - egy valóban furcsa és érdekes sejtésem arról, hogy ő miről is beszél, kicsit baljóslatú lenne? Vagy csak én vagyok az, aki rosszul áll a dolgokhoz? Fogalmam sincs. Amikor végigsimított a kezével, egyszerűen libabőrössé váltam, és én pedig megfogtam a kezét, és csak fogtam, hogy miért és minek, magam sem tudtam. Mondtam volna, hogy hagyjon békén, de nem tudtam ezt kimondani. - Miért én? - ez a kicsi kérdés jutott az eszemben, és most valahogy egy mosolyt is csaltam az arcomra.
- Istenem, ezek a felesleges kérdések... - sóhajtottam fel, és szándékosan az ég felé emeltem a szememet. Micsoda nevetséges szokás már. Minek kell mindennek miértjének lenni? Nem lehetne egyszer elfogadni, hogy az van, amit én mondok, és kész?! De hát... na jó, a nők eleve kíváncsi természettel lettek megáldva, szóval talán ezért nekik hajlandó vagyok megbocsájtani. Ha nagyon megerőltetem magamat. - Miért te? Nos... mert mindened megvan hozzá... - simultam hozzá, magam sem tudtam volna eldönteni, hogy gyengéden, vagy netán kissé gunyorosan, csipkelődően. És... hogy mit hoz a holnap? Nem tudom. Az biztos, hogy ez a nő lesz az.
Felesleges kérdések, vagy sem... Jobb, ha mindenről tud valaki, nehogy már hirtelen érje az a dolog, amit szeretne tőle a másik. Meg egybként is, a férfiaknak is vannak mindenféle hülye válaszaik, amiket még hallani is rossz, meg az csak rátesz egy lapáttal, hogy füllentésekkel próbálnak udvarolni olykor. Amikor belekezdett a beszédjébe, és ahogyan simulni kezdett hozzám... csak a szemeibe tudtam nézni, és hallgattam őt. - Mindenem meg van hozzá - csak megismételten kissé meglepődve a mondatát.
- Pontosan. Mindened - bólintottam. - De ettől függetlenül csak hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok, engedélyt adok arra, hogy dönts. Akarsz-e egy hatalmas gyermek felett állni... vagy sem? Vállalva ezzel mindent, ami vele jár... nem mindegy - billent oldalra a fejem, és elvigyorodva vártam, mit reagál. Nem minden nő képes ellenállni a hatalomnak, a pénznek és az efféle apróságoknak. De hát... ki tudja. Csak remélem, hogy Justice is vágyik ezekre.
- Ha jobban belegondolok, akkor... - kicsi szünetet tartottam a válaszom közben, de csak, hogy picit mosolygósan nézzek Curtis szemeibe, majd végül nekikezdtem a folytatásnak, de kicsit máshogyan. - ... tudod, sosem kerültem még ilyen helyzetben, mint amibe te hoztál, és fogalmam sincs, hogy fogok járni ezután, de... - húztam a szót, de mondjuk a válaszom már régóta megvan, csak szeretek csűrni-csavarni a dolgokat, mielőtt szimplán csak kimondanám azt a bizonyos egy szót.- Na, jó, nem fecsegek már semmit sem... csak egy szó: igen - na, végre, kimondtad, mert egyébként se nagyon tudsz ellenállni a kísértésnek, de jelenleg ez mit sem számít.
- Hát kedvesem, jobb ha tisztában vagy vele, hogy amit ajánlok, sokféleképpen elsülhet - figyelmeztettem egy afféle félmosollyal, miközben arca változásait figyeltem. Kétség sem fér hozzá, hogy eléggé meglepődhetett az ajánlatom miatt, de nagyon időt sem hagytam neki, hogy felfogja, mi is a helyzet lényege, valósága, és... ilyenek. Megköszörültem a torkomat. - Tényleg... beleegyeznél? - kérdeztem. Ez már afféle... könyörgöm, mondja, hogy igen!
- Hozzászoktam már a munkám során, hogy a dolgok nem mindig úgy sülnek el, ahogyan azt mi szeretnénk - vállat biccentve válaszoltam rá, és a hangulatom most már olyan szintre lépett, hogy magam sem tudom, hogy mosolyogjak, vagy épp meneküljek, amíg csak lehet. A mosolya alatt sok minden rejtőzik, és ahogyan beszél hozzám, csak az a rettenetesen fura érzés kerülget engem, hogy mibe is vágok bele azzal, hogy ha ténylegesen is kimondom azt a szót... - Hm... - kicsit sóhajtottam, mert láttam rajta, hogy nem adja fel könnyen, és mert én minden őrültségben benne vagyok, így hát nem várattam meg a válaszommal sokáig. - Igen - most ez a szó után kicsi mosoly is megjelent arcomon.
Nem tudom, mikor éreztem utoljára ezt a végtelen megelédegést. Vagy talán azt kellene mondanom, hogy mikor nem éreztem... tudom, a sors nem kiszámítható, de én próbálkozom azzá tenni és ez kiváltképpen jólesik nekem. Nem is tudom, mit rontottam el eddig, amiért eddig sikertelen voltam. Na de majd... minden egyenesbe jön. - Csak hogy tudd... komoly kockázatot vállalsz - suttogtam teljesen őszintén, majd végignéztem rajta. - Akkor is, ha maradsz, akkor is ha elszöksz. Ezek után sajnos már képes lennék porrá zúzni, ha átvernél - billent oldalra a fejem.
- Az egész életem egy kockázat - motyogtam vissza kissé nyersen, mert tényleg, hiszen vámpírvadászként is tevékenykedem, amellett a hivatalos munkám sem épp egy kedves hivatás. Szóval, nekem aztán ez inkább csak egy utolsó nagy kihívás, ha ezt túlélem, akkor mindent túlélek. - Én sosem vertem át senkit, maximum néhány vámpírt, hogy a csapdámba essenek - hát, igen, mosolyogva mondtam ezt, ami kicsit furcsa tőled Justice... mi van veled te nő?! - Nos, azt hiszem ezzel meggyőztelek téged az egészről... vagy tán mégsem? - kérdeztem tőle ismét egy apró mosollyal az arcomon.
A szemeim hirtelen nyíltak eléggé nagyra, és úgy pislogtam rá, mintha legalább kupánvágott volna. Mert... az, hogy vámpírokról beszélt... egyenesen értelmet adott annak, amit eddig nem sejtettem. Ő sem egy sima ember. Hanem vadász. De még milyen dögös egy vadász... - Szóval ez volt a te titkod - biccentettem egyet, és végigmértem. - Nem is tudtam volna megmondani soha, hogy vadász vagy. Túl szép vagy hozzá.
Észrevettem, ahogyan meglepődött, vagy legalábbis ahhoz hasonló volt a szemében, miután kimondtam azt, hogy mivel is foglalkozom szabadidőmben. Hát, bizony, nem vagyok egyszerű nő, eléggé bonyolulttá tettem magam azzal, hogy vámpírvadász lettem. - Mindenkinek vannak titkai. Az enyém ez volt... - mosolyogtam egyet, és aztán elgondolkodtam azon, amit mondott nekem a szépséggel kapcsolatban. - Talán ennek köszönhetem azt az apró kis dolgot, hogy többnyire sikerül átvernem őket - újból egy félmosoly jött az arcomra.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 07, 2013 9:31 pm
- Hát... meglehetősen megleptél engem - billent oldalra a fejem. A boszorkányokról rögtön tudom, hogy mik ők. A vámpírok sem csukott könyvek előttem. De ezek a vadászok... emberek. És ezáltal őket nehéz beazonosítani. Néha a legártalmatlanabb pofika lehet az, ami a legnagyobb veszéllyel van ránk. - Nos, most, hogy ezt is ilyen jól kitárgyaltuk... - gondolkodtam el. - Megegyezhetünk abban, hogy mikor és hol találkozunk? Lenne még mit megbeszélnünk erről. Például annak az utódnak a sorsáról - vágtam oda a sazvakat egyszerűen.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 07, 2013 9:44 pm
- Szeretek meglepetést okozni - nevettem el magam ezen a mondatomon, mert már fogalmam sincs miért is nevettem, csak ez esett jól. Curtis sem egy egyszerű fickó, hiszen egy boszorkány... - Nekem bárhol jó - mondtam neki ezt gyorsan és röviden is. - De azért meg kell majdnem néznem a naptáramban - folytattam vállat vonva és kicsit mosolyogva.
- Még a humorérzéked is a helyén van. Pont tökéletes vagy te nekem - villant ki minden létező fogam, hogy megmutassam, eléggé jókedvre derített ezzel az egésszel. Mi tagadás... nagyon is bejön nekem, hogy ilyen kis bevállalós ez a bige. És... pont ez kell. Mert félő, nem lesz ez az út olyan egyenes, mint ahogyan azt bárki gondolná. - Nos... - sóhajtottam fel. - A naptáradat felejtsd el - vált határozottá a hangom. - Akkor kell ott lenned, és azt csinálnod, mikor én mondom, hogy kell.
Nos, egy valamire mégis jó volt ez a beszólás, hiszen láthattam a fogsorát, ami nagyon szép, és majd talán elkérem a fogorvosa telefonszámát is. - Egyébként sem szoktam nézni, így sokszor nem ott vagyok, ahol kellene - azok a csúnya bejegyzésekkel teli naptárak, amiket kidobnék, sőt fel sem írnék, de hát néha muszáj. - Igen is, hadnagy! - katonai tisztelgéssel fejeztem be a mondatomat, majd újból elnevettem magam. - Mesélhetnél magadról valamit, persze, gondolom nem igazán fogsz mit mondani, ugye? - őszintén kérdeztem tőle ezt, és ezt a hangomon is hallhatta.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 14, 2013 4:40 pm
Nevethetnékem támadt ettől a lánytól. Pontosan az, amiről álmodom. Na, nem a szerelmes álmodozás, mert nekem az már nem hiányzik az életemből. Tatia éppen elég nagy zűrt okoz a fejemben, szóval... ez most amúgy is mellékes. - mit akarsz tudni rólam, kedvesem? Hány éves vagyok? - tippeltem egy lehetséges kérdést. - Súrolom a négyszáz évet. Jártam-e iskolába? Hm... - dörzsöltem meg az államat. - Nem is egy egyetemre, van egy pár diplomám, köztük jártam már orvostudományra is, és mindent megtanultam, ami érdekelt.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 14, 2013 5:03 pm
- Juj, tök jó. Még nem beszéltem ilyen idős boszival, mint te - olyan izgatottan beszéltem, hogy már én sem tudtam, mit kéne mondanom, így csak kicsit oldottam a feszültséget valamivel. - ... de találkoztam egy nálad idősebb vámpírral, de a beszélgetésünk olyan fél percig tartott körülbelül - nagyon fontos infó volt ez Justice, gratulálok. - Köszönöm, hogy ezt elmondtad - válaszoltam neki az egészre, és egyébként is kedveltem Curtis-t, aki amúgy is egy érdekes figura volt számomra. - És sokat időzöl ilyen furcsa helyeken, mi? - mutattam erre a helyre, ami valóban egy elhagyatott helynek tűnik.
Őszinte nevetést tudott kiváltani belőlem azzal a furcsa lelkesedéssel, mellyel a koromat illette. Meg tudtak lepni a nők az efféle lépésekkel, de talán azért, mert bármennyit is tanultam én az egyetemen, sajnálatos módon az ő nyelvüket még nem sikerült elsajátítanom. Mert... rosszabb, mint ezer hieroglifa. - Muszáj ilyen furcsa helyeken időznöm... tudod, az ilyen kietlen helyek olyan sok rejtett erőt sugallnak az embernek... olyan sok fájdalmat... erőt... hatalmat... - szippantottam magamba a levegőt jólesően. - Itt fel tudok töltődni.
Olyan érdekes volt vele beszélgetni, de mégis... azt éreztem, hogy jól el vagyok vele. Nem igazán szoktam ilyen mély beszélgetésekbe belevonszolni magam, ritkán dumálok öt percnél tovább bárkivel is. - Jó néhány évvel ezelőtt én is rengeteget jártam ilyen helyekre... tudod, gyakorolni - hát, bizony, én már nagyon régóta ezen dolgozom, hogy minél jobb legyek, eléggé kiölték belőlem a szeretetet és bizalmat, főként a szüleim voltak azok, akik ezt tették velem. - Velem sosem törődött senki sem,a szüleim teljesen letojtak engem... én is csak azokkal, akik megérdemlik... de sajnos azoknak a száma jelenleg nulla - nem is tudom, miért mondtam el ezt neki, biztos azt gondolja, hogy panaszládának hiszem őt, épp ezért bocsánatot kértem tőle. - Elnézésedet kérem, nem vagyok egy panaszkodós meg lelkizős csaj, távol áll tőlem - motyogtam ki neki, de tartottam az erős és kemény énemet, de nem sok kellett, hogy eltörjön az a bizonyos mécses.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 28, 2013 8:46 pm
A vámpírvadászoknak néha tényleg nem árt gyakorlásba temetkezni... mert az tény, hogy... szükségük van rá. Nem tudom, milyen lehet vámpírnak lenni, szóval nem tudom, ők milyen szinten rázzák ki a kisujjukból azt, hogy egy vadászt ki kell nyírni. - Szóval a szüleid sosem törődtek veled... - ismételtem meg szavait, majd nagyot nyelve léptem közelebb hozzá. - És soha nem gondoltál arra, hogy... ezért érdemelnének valaminemű büntetést? Én biztosan így tettem volna. Aki engem bánt, az megbánja - vontam egyet a vállamon.
Kezdőlap
