- Oh.... - néztem félrehajtott fejjel Erinre. - Kár, hogy ilyen hamar. Várakozáson felül jó volt a társaság - ittam ki a boromat. - Tudod kedves Erin - remélem, nincs ellenedre a tegeződés - lenne ötletem, miféle módon pecsételjük meg az egyezségünket. De úgy érzem, ellenedre lenne, én pedig, bármit is gondolj rólam, ne vagyok erőszakos gazember. De egy csókról nem mondok le - álltam fel, és elé léptem.

Tény, hogy a bor illata már sokkalta kellemesebb volt, de a nitrát egy életre a fejembe ivódott, legalábbis az illata.
- Hát... - nyeltem hatalmasat, amikor meghallottam a szavait. - Óh, te jó ég. Ezek kegyetlenükl hangoznak. - ráztam a fejemet, mintha már most érezném a fájdalmat, de belekortyoltam a poharamba, hogy elfojtsam ezeket a képzelgéseket.
- Viszont azt hiszem, jobb lesz, ha hamarosan távozom. Még van a mai napra programom. - nyeltem egyet. Igazából csak azelőtt el akartam innen húzni a csíkot, mielőtt felfedezi, hogy az a karó nincs a helyén.

- Szagolj bele inkább a borba - nyomtam a kezébe a poharát. - Ezt meg hagyjuk - tettem vissza a nitrátot a szekrénybe, majd behajtottam az ajtót. - Egyébként ha az illata ilyen... mit szólnál, ha éreznéd is? - kérdeztem, majd csevegő hangnemben folytattam.
- Az öregebb vámpírok, noha érzékenyek a verbénára, ellenállóbban viseltetnek ellene, mint a sima, egyszerű vámpírok. Az idősebbek ellen jobb a nitrát. Ha a testbe injekciózod, lassú és gyötrelmes halált okoz. Egyetlen menekvés létezik ellene, bár azt nem kívánom senkinek... vagyis csak néhánynak. Napfénnyel, vagy UV fénnyel kell kiégetni a testből. Nyilván nem kell kifejtenem, hogy ez egy vámpírnak olyan, mintha egy embert élve löknének a tűzbe - ittam bele a borba.

- Igen, értem én azt a nemesebb alkalmat. - bólintottam egyet határozottan és úgy mosolyodtam el, hogy úgy vélhesse ez alapján: tetszik az egész egyezségünk. Pedig ha tudná, hogy szívem szerint teledöfködném ezzel a nitráttal, meg verbénával.
- Nem, még sosem kaptam nitrátot. De úgy vélem, hogy nem is szeretném elkezdeni. - ráztam meg határozottan a fejemet, de az illata hamarosan megcsapta az orromat. - Eléggé... erős. - legyezgettem az orrom előtt. - Szinte már fojtogató. - köszörültem meg a torkomat, és elléptem mellőle, hogy ne kelljen ezt tovább szaglásznom.

- Tessék... - léptem be újra a szobába - ez az egyik legjobb üveg borom. Még a második világháború idején palackozták... és mézédes. Igaz, van ennél nemesebb is, de nyilván megérted, hogy az... különleges alkalomra tartogatom - tettem hozzá, olyan hangsúllyal hogy kétsége se legyen, mi is legyen majd ez az alkalom.
- Mi az, terepszemle? - kérdeztem tőle. - Nitrát. Jobb, ha vigyázol vele. Kaptál már ilyet valaha? - érdeklődtem, és ujjammal benyomtam a borosüveg dugóját, hogy az édes illat szinte azonnal megcsapjon mindkettőnket.

Hm, remek! Valamennyire elnyertem a bizalmát, és ezért... magamra hagyott engem ebben a szobában, ahol... valahol itt van az a karó is.
Nagyot sóhajtottam, és úgy tettem, mintha fel-alá sétálnék, hogy a cipőm kopogására ne figyeljen fel. Vagyis, hogy ne legyen neki túl furcsa.
Halkan kinyitottam a szekrényajtót. Átkoztam azt, hogy vámpír, és hall mindent. De... ki tudja? Nézelődni kezdtem. Emlékeztem, mit mondott Klaus. Fehértölgyből készült karó, amelybe bele van vésve a neve.
A verbénát és a nitrátot rögtön megtaláltam, de most nem az kellett. És csak egy kevéssel kellett többet kotorásznom, míg végül ráakadtam, és széles vigyor jelent meg az arcomon.
Rögtön a táskámba tettem a nyamvadt fadarabot, de a szekrényt nyitva hagytam, és a kezembe vettem az egyik nitrátos fiolát. Hogy ha hallott is valamit, hát... lássa, hogy mit is néztem. Így talán a gyanakvása elalszik.

- Több eszed van, mint Tatiának meg Niknek együttvéve - mosolyogtam Erinre. - Akkor azt hiszem, az egyezségünket megünnepelhetjük egy újabb pohár borral - emeltem fel az üres üveget. - Akkor ha megbocsátod, most egy percre magadra hagylak... hozok egy újabb üveggel - léptem ki a hálóból, hogy a konyhában kezdjek keresgélésbe egy régi ládában.

Meg kell hagynom, ha most még ott tartanánk, mint néhány hete, amikor még örömmel csaltam el Klaust abba a templomba, akkor belementem volna. Vagyis... most is bele fogok menni, mert a látszat nagy eséllyel ezt kívánja. De... a fene fogja betartani! Maximum megöl engem is... sok veszítenivalóm nincs. Az életem... hát, arról vitatkozhatnánk, hogy mennyire értékes.
- Nem kell fenyegetned, magamtól is elfogadom az ajánlatot. - mosolyogtam rá elbűvölően, és egyszerre gurítottam le az egész pohár italt, amit a kezembe nyomott, közben már némileg feszülten pislogva a szekrény felé. Szóval nitrát, és verbéna... az még jól jön, mert magától bizonyára nem fogja ideadni nekem a karót. Ha viszont verbénával és nitráttal érem el, hát az rontana az image-emen.

- Nocsak, ezek szerint én is tudok olyat mondani, ami felkelti a te figyelmedet? - mosolyogtam Erinre. - A követkő az ajánlatom: segíts nekem úgy, ahogy a legutóbb. Te Klaus közelébe tudsz kerülni, jobban, mint én, vagy egy ismeretlen. Hálózd be... és ha eljön a pillanat, add át őt nekem. Cserébe garantálom, hogy az én halálom után sem lesz olyan vadász, aki kezet merne emelni rád. Tisztességes alkut ajánlok, nemdebár? - öntöttem újra egy pohár bort, ezúttal mindkettőnknek. - Van verbénám... nitrátom... - intettem a szekrény felé. - Akár egy komplett fegyver- és fenyegetésarzenállal is meg tudnálak győzni. De előbb a saját belátásodra bírom a dolgot.

Elmosolyodtam Tatia jellemzésén. Mintha csak rólam beszélt volna, mert magam sem voltam különb majdnem ezer évig. De a ribancságot nem sajnálom. Vagy majd talán eljön az ideje, hogy hiányozni fog, de... ettől függetlenül is azt érzem, hogy nem, soha nem fog hiányozni.
- Tatia sem gyáva. Csak fél, és ennyi. Talán ha a helyében lennék, én is félnék tőled. Sőt! - legyintettem, de utolsó szavaira felfigyeltem.
- És mit takar az "ebben-abban"? - kérdeztem tőle kíváncsian.

- Tatia? Hogy visszatért volna hozzád? - nevettem el magam. - Sajnálom, de ne áltasd magad hiú reményekkel. Nem, nem tért volna vissza hozzád. Nik nélkül sem. Tatia egy szeszélyes, önző kis ribanc volt, aki élvezte, hogy viszályt és bajt szíthatott. Persze, mindig úgy intézte, hogy ezekből a helyzetekből ő jöjjön ki úgy, mint az ártatlanság szobra - mondtam megvetően. - Niknek is hiába papoltam, falra hányt borsó volt. Akkor is ment Tatia szoknyája után, mikor... másféle eszközökkel is igyekeztem tudomására hozni, hogy nem kellene, és nem tűröm az ellentmondást - merengtem vissza a régmúltba. Hogy megbántam-e, amikor annyira elvertem Niket? Nem, a legkevésbé sem. Akkor, és azóta sem.
- Igen, Tatia is a listámon van. Bár tény, hogy ügyesebben siklik ki a kezem közül, mint Nik. Nik ostoba, bárdolatlan, imád hátba támadni, ennek ellenére nem gyáva. Tatia igen. És... noha az erődnek nem veszem hasznát... valami azt súgja, a segítségemre lehetnél... ebben-abban. Nem leszek érte hálátlan.

- Hát ennyi. Az igaz szerelemnek nincsenek határai. - rántottam egyet a vállamon, de le sem vettem róla a szemeimet. Tetszett, ahogy felkapta a vizet, és ahogy rám nézett, valahogy az volt az érzésem, hogy most már talán nem nyír ki. Lehetőleg. Ami azt jelenti, hogy talán lassacskán elő is vehetem a régi szabad énemet, és megszerezhetem azt a karót... ahogy Klaus mondaná: bármi áron.
- Igen, pontosan tudom, hogy mi történt anno közöttük. De remélem, megérted, hogy engem a szerelmi cívódásaik hidegen hagynak. Gyűlölöm Tatiát, amiért elhagyott. És gyűlölöm Klaust, amiért... ha Ő nincs, talán az anyám visszajött volna hozzám, még emberként. - mondtam. Igen, először ezért is voltam olyan ellenszenves Klausszal. Utáltam Őt emiatt.
Az utolsó mondatára felkaptam a fejemet. - Szóval... mindkettejük a listádon van - léptem el a közvetlen közeléből, és nem túl feltűnően, de a szemem kutatni kezdett a szobában.

Kíváncsian vártam, mit akar Erin kihozni a történetből, és szó mi szó... önkéntelenül is összeszorult a kezem ökölbe Tatia nevének hallatán.
- Az a rohadt kis ribanc! - tört ki belőlem a düh, és rávágtam a falra egy csattanósat, majd járkálni kezdtem fel-alá. - Egyszerűen nem hiszem el, hogy még mindig a világban van. Nem tudom elhinni, hogy ezek ketten tényleg ott folytatják, ahol abbahagyták! Csak ha belegondolok, ez még rosszabb, mint valaha - morogtam, majd megálltam, és Erinre néztem.
- Tudja, hogy mi történt annak idején Tatia és a között a fattyú Nik között? - kérdeztem. - El sem hiszi, mennyire boldog lennék, ha Nik trófeája mellé megkaphatnám Tatiát is - mondtam mohón.

Nos, nem akartam számtalan hazugságot összehordani, ezért inkább csak az életbevágóan fontos és felmerülő témáknál próbáltam improvizálni. Hogy beveszi-e... eddig úgy tűnt, igen. Vagy marad a másik verzió, és tényleg olyan jó színész, amennyire én. Bár ha rájött, akkor már megkérdőjelezem a tehetségemet.
- Óh, amilyen kíváncsi ön, annyira leszek én is egyre jobban. Ugyan, hiszen ugyanaz a célunk. Megölni Klaust. - vontam egyet nemtörődöm módon a vállamon, és továbbra is a szemeibe néztem. - Ezt azt hiszem, fenyegetésnek veszem. - jegyeztem meg ártatlan szemekkel pislogva, amikor utolsó szavai elhangoztak. Nem azért jöttem, hogy kihozzam a sodrávól, valahogy egyáltalán nem is akartam megismerni a haragját, azok után, hogy tudtam, mire képes. De egyáltalán nem tudtam még, hogy hogyan változtassam meg az egész sztorit a fejemben, hogy azt ne tudja használni Klaus ellen. Vagyis igen, tudja használni, de ne járjon sikerrel...
- Nos, eddig nagyon úgy tűnt, hogy Klausnak nincs olyan emberi gyenge pontja, mint másoknak. Mint nekem, vagy akár Önnek is, mert kétlem, hogy maga néha nem érzi fellángolni azokat az érzelmeket, amiket a felesége iránt érez. - kezdtem bele gondolkodva. - De mint nemrégen megtudtam, a fia újra együtt van Tatiával. Hogy meddig, nem tudom... de ilyenkor általában mindenki gyengébb a vámpírok körében. Hiszen a szerelem gyengítő tényező. Főleg ha annak a veszélye áll fenn, hogy a szeretett nő életét veszélyezteti az a gonosz, ősi ellenség. - mondtam, lebiggyesztve az ajkaimat. Oké, most körülbelül Tatia ellen beszéltem, de ha most azt mondanám, hogy én vagyok együtt Klausszal, semmit sem érnék el.

- A családomból egyedült Kolt nézem olyan ostobának, hogy ilyen információt szolgáltasson ki másoknak - sóhajtottam fel kissé neheztelően. - Ha már tudja, értelmetlen lenne tagadni... igen, a birtokomban van egy ilyen karó. Kettő volt belőle, az egyiket én magam küldtem el Niknek - mosolyogtam. - Hogy megőrizte-e vagy eltüzelte, az már nem érdekel. Igazából azt sem tudom, kézbesítették-e neki - gondoltam Esther vajszívére. - De ez nem számít. Akár karóval, akár anélkül, de képes vagyok végezni azzal a fattyúval - vontam vállat. - Mindazonáltal egyre kíváncsibbá tesz, kedves Erin, hogy mi is az a bizonyos információ. Ossza meg velem, legyen olyan kedves. És addig, míg szépen kérem.

Még akkor sem rezzent meg a szemem, amikor arról beszélt, hogy kinyírja azt is, még Klaus előtt, aki segített neki néhány héttel ezelőtt, a templomban. De ezek szerint csak nem tud ő mindenről, tehát... eddig rendben. Vagy ő is olyan jól hazudik, mint én, és régen tudja, hogy miért vagyok itt, és azt is tudja, hogy én adtam vért Klausnak a találkozásuk után.
A mellkasomra fontam karjaimat, és elmosolyodtam. Az egyetlen információ, amit fel tudtam volna használni, az Klaus hibridsége. Legalábbis az, hogy képes hibrideket teremteni. De most nem azért vagyok itt, hogy ténylegesen eláruljam. Tegyük fel, hogy sikeresen megszerzem azt a karót, de közben átadtam Mikaelnek egy használhatóbb és felkészítőbb információt.
- Hát, azt hiszem, én tudok valamit, amit ön nem. - csúszott mindkét kezem a csípőmre, és türelmetlenséget erőltettem magamra, úgy léptem oda elé. Na jó, azt azért nem fogom megtenni, amivel Klaus példázott, de... - Tudja, van egy olyan értesülésem, miszerint a tulajdonában van egy karó, amivel véget vethet Nik életének. Az egyik fiától tudom. - tettem hozzá egyből. Elvégre egy fia csak tudja, hogy mivel lehet őket elpuszítani. Még jó, hogy egyiket sem ismerem. De talán nem fog ennyire rámenni a témára, hogy az egész családfáját felsoroljam. - Szóval az én információm ennek érdekében lényegtelen lenne, nem? Így is, úgy is képes lenne megölni.

Nem rokonszenvezett velem, láttam az egész lényén, de ez most abszolút nem érdekelt. Nem jótündér vagyok, hogy a szeretetet hirdessem mindenek felett, hanem vadász, akinek nagy és nehéz feladat van.
- Kedves Erin - nevettem el magam. - Valami félreértés van. Tudom, hogy Klaus túlélte a találkozásunkat... vagy ahogy ön nevezte, merényletet - utánoztam a macskakörmözését. - Még nem tudom hogyan, de tény, hogy ha megtudom, ki segítette őt ebben, az illető Nik előtt fog a túlvilágra távozni - álltam fel, és öntöttem egy pohár bort Erinnek. - Hogy miért lenne szükségem az ön segítségére, azt nem tudom. Jóval erősebb, és hatalmasabb vagyok Klausnál. Egyedül is el fogok bánni vele, igaz, azzal is tisztában vagyok, hogy ő nem az a típus, aki könnyen adja a bőrét. És azt is tudom, hogy nem fog szemtől szembe támadni. Nem, Nik jobban kedveli a hátulról jövő támadásokat. Aljas, mocskos módon, amilyen ő mindig is volt. Szóval, igazán nem tudom, miben lehetne ön a segítségemre... feltéve, ha nincs valami olyan információja a kölyökről, amiről én nem tudok - néztem Erinre várakozásteljesen.

Hát, már tudtam is, hogy miért nem kedvelem én annyira a társaságát. Nem is az volt a probléma, hogy múltkor Klaus ellen kellett cselekednem (nem mintha annyira ellene lettem volna), hanem az egész lénye teljesen különbözött azoktól, akikkel én szívesen összejártam. És ezért enyhén volt ellenszenves. A többi csak hab a tortán.
Körbemértem az apró helyiséget, de amint a hintaszék felé bökött, odasétáltam és ledobtam rá magamat, hogy vonjak egyet a vállamon. - Nos, azt nem ajánlom, hogy felettébb érdekes monológot fog tőlem hallani, de ami biztos, hogy eléggé lényegretörő lesz. - sóhajtottam, és felálltam, hiszen soha nem voltam az a nagy 'ölbe tett kézzel-ülő' -típus.
- Minden bizonnyal tisztában van azzal, hogy Klaus a legutóbbi... hát, nevezzük 'merényletnek' a romtemplomban történteket... - macskamörmöztem a levegőbe, miközben fel-alá sétálgattam, igencsak lassan. - Szóval túlélte. És minden bizonnyal azt is tudja, hogy nekem sem a szívem csücske a nevelt fia, hiszen ha nem így lenne, nem segítettem volna odacsalni Őt. - folytattam tovább, szemrebbenés nélkül hazudva. - A lényeg a lényeg, van okom gyűlölni őt, és mivel szemmel láthatóan maga is szívesebben látná holtan, mintsem élve, hát... talán ketten többet érnénk el ellene, mint maga egyedül, vagy én egyedül. - fejeztem be végül. Oké, ez eléggé hülyén jött ki. Végez ő vele egyedül is. De talán meglátja benne a kiskaput, hogy míg ő nem tudhat mindent Klausról, addig én talán igen, megtudhatok. Az más kérdés, hogy ez csak a látszat éppen.

(ház)

- Remélem megbocsátja, ha csupán egyetlen szobában tudom vendégül látni - intettem Erinnek, hogy üljön le a kandalló előtti hintaszékbe, míg én magam az ágyra rogytam rá. - Mint láthatja, kedvelem a hagyományokat, és a fajtám többségétől eltekintve, a puritán életmódot tartom szem előtt - dőltem hátra. - Nos tessék, öné a szó. Kíváncsian hallgatom.

Teltek a napok, eseménytelenül, egymás után. Néha szétnéztem a városban, de vadászni nem vadásztam. Legfeljebb az erdőben ejtettem el néhány állatot, vagy zsákmányoltam egy-két kóbor kutyát. Vámpír vagyok, ez tény, de elsősorban vadász vagyok... a gyilkolás nem az én világom. Vagyis... egy bizonyos gyilkosság után egyszerűen magam is a halált választom majd, annak biztos tudatában, hogy megszabadítottam a világot a legnagyobb átok létezésétől, és tudván, hogy vannak vadászok, akik gondoskodnak majd a kishalakról is. Az én célom egy... és ő Klaus. Nem tékozolhatom az erőmet, vagy a lehetőségeimet másokra, akik úgymond, jóval jelentéktelenebbek, mint ő.
Esther napok óta nem keresett, sem a lányom. Jobb is volt ez így talán, bár Esther hiánya fájó pont volt nekem. És a lányom... talán nem is akarja látni az apját. Mindenesetre, jobb ha kivonom magam az életükből. Ha Klaust megölöm, Esther úgyis meggyűlöl. A lányom pedig élje csak a maga kis életét. Nem kell ehhez egy vámpír apa.
Épp egy pohár bort kortyolgattam, és közben egy régi könyvet olvastam - mire jók a boszorkányok, ha nem arra, hogy tudásuk javát egy magamfajta szolgálatára fordítsák - mikor kopogás hangzott fel az ajtó felől.
Meglepve kaptam fel a fejem. Nem vártam látogatót. Mert hogy ez az illető nem a családomhoz tartozik, ebben teljesen biztos vagyok. Hallom, és érzem egyaránt.
Felkeltem, zsebembe csúsztatva egy karót a biztonság kedvéért, majd úgy döntöttem, nem váratom meg a kinn álldogálót.

(ház)

- Viszlát Esther - súgtam utána. - Várni foglak titeket! - kísértem ki, és bezártam utána az ajtót, majd valami különös, szédelgő boldogságban végigvetettem magam az ágyamon, ami még tele volt Esther bőrének jó illatával.
Csodálatos nap volt ez. Együtt voltam a feleségemmel, akit még mindig szeretek, és megtudtam, hogy él a kislányom. Lehet ennél szebb bárki ünnepe? Én kétlem.

Megmosolyogtattak a szavai, majd zsebre dugtam a kezeimet, és sóhajtottam egyet. - Rendben, Mikael. Ha Candice nem jönne.... várni foglak. Várni fogunk. Ő és én. Mert... ha nem fog eljönni, az azért lesz, mert... talán nem mer kezdeni, vagy nyitni még mások felé. Főleg az apja felé, aki ezer éve halottként gyászolta... - suttogtam, majd még odahajoltam hozzá, hogy egy apró csókot leheljek az arcára. - Vigyázz magadra, Mikael! - mondtam még neki, majd elszakítottam magamat tőle, hogy elinduljak kifelé.

(Ősök villája)

- Esther, vajszíved van, de ezt már mondtam néhányszor. Ha a pokolbéli Sátán jönne fel ide, te még abban is találnál szeretnivalót - mosolyogtam, de közben elnézően csóváltam a fejem. - Hát jó, legyen. De csak és kizárólag azért, mert te kértél meg rá - hajoltam le, hogy megcsókoljam a kezét. - És ha nem bánod, valamelyik nap - ha addig Candice nem jelentkezik - én magam megyek el hozzátok. Amúgy is, adós vagyok még egy karácsonyi ajándékkal neked.

Itt volt az ideje, hogy belém fagyjon még a levegő is. Hogy... adjam át... Klausnak? Ezt? Ezt a nyílt hadüzenetet? Mit fog ez vltoztatni? Az égvilágon semmit...
- Öhm... rendben - nyugtáztam végül ennyivel az egészet, majd egy aprót sóhajtottam, mikor átölelt, de mivel az egyik kezem foglalt volt, csak a másikkal tudtam viszonozni.
- Vissza fogok jönni. Ha... ha megígéred, hogy nem beszélsz Klausról úgy, mintha... mintha a világ legnagyobb ördöge lenne. Előttem ne. Kérlek - néztem rá olyan szépen, ahogyan csak képes voltam rá.

- Várj egy kicsit - állítottam meg Esthert, és kezébe nyomtam a karót, amibe Klaus neve állt belefaragva.
- Add át ezt a fiúnak. Mondjuk úgy... ez az én karácsonyi ajándékom. Van még belőle néhány, mint az ő részére dedikálva. Üzenem, hogy egy hónapja van arra, hogy kissé jobban hasonlítson a testvéreire, és rád. Ha nem... nyilván tudja, mit jelent ez - nyomtam a karót Esther kezébe, majd még mielőtt reagálhatott volna, melegen átöleltem.
- Ugye látlak még? - kérdeztem. - Olyan voltál most nekem, mintha a nap ragyogott volna rám ezer év sötétség után. Szeretlek, Esther.