- Remélem meghívsz arra a temetésre, szívem szerint nagyon szívesen intéznék pár kapavonást a fiadba - fogalmaztam kicsit át a temetés elásós részének levezetését. De na, olyan ölhetnékem volt mint már régen. - Mostanában rám jár a rúd, pár hónap alatt három vámpír lógott meg a karóm elől. Egy, mert kiderült hogy az ősünk, egy, aki Salvatore, de ami késik, ugyebár... és volt egy harmadik, na az volt a legbotrányosabb, minden klappolt, valahogy mégis rávett hogy ne öljem meg. Most mondhatnám hogy öregszem, de téged elnézve... ez nem indok - ingattam a fejem, aztán letéve a poharat egy közeli asztalra, összecsaptam a tenyereimet. - Na de lényeg ami a lényeg, hogy benne lennék ebben a kis összeesküvésben. Klaus orra alá is törünk borsot meg Salvatore orra alá is, jobb nem is lehetne a terv.
Az persze megfordult a fejemben hogy ha Elena meglát ebben a tervben, elég komolyan leépítem amit felépítettem nemrég, no de nem baj az, amúgy is így készültem, és... Elena is csak magára vethet, minek bízott bennem. Tudhatná már hogy nem szokás.
- Barátom, én a közellenség vagyok, hát kinek hiányoznék én? - tártam szét a karomat vigyorogva. Most először még örültem is hogy se kutyám, se macskám, senki nem fog keresni. - Részemről akár mehetünk is.

- Nos, Klaus egy első. Nagyon nehéz megölni. De olyan mérvű álomba ringatná, mintha csak mumifikálva lenne. Egy szép koporsó, egy gyors, és mély temetés egy elhagyott helyen... és ott lehetne akár az idők végezetéig is a föld alatt, anélkül, hogy valaha bárki megtalálná. És ha végre megszabadítottam tőle a világot, akkor én is békében távozhatom már - biccentettem. - Nos... valami azt súgja, hogy a céljaink közösebbek, mint valaha - tártam aztán szét a kezeimet. - Ha benne vagy... miért is ne üssük nyélbe? Momentán én ráérek... elnézhetnénk a Salvatore házba. Előre szólok... legalább két napra szükség lesz az idődből. Remélem senki nem fog ennyi ideig hiányolni. Ha igen, akkor megcsinálom a dolgot egyedül.

- Szóval Klaus megöléséhez, kell Delena - mert hogy ez a neve - vére, és még ez-az, és a méreg együtt megölné úgy a fiad hogy többet nem térne vissza? - kérdeztem vissza, és nehéz lett volna levakarni a vigyort a képemről. Delena életben maradása természetesen kulcsmondat volt, hogy benne legyek, de így nekem már most kedvem is lett a dologhoz. - És Klaus gyanítja vagy tudja ezt vélhetően, ezért őrizgeti a családot. DE nem hinném hogy a bokorban bujkálva teszi ezt, vagyis... könnyűszerrel odamehet bárki, és megszerezheti a kellő vért a gyerektől - foglaltam össze diadalittasan, ezzel persze magunkra utalva, nem is másra. - Salvatore egy elhanyagolható vámpír, öregebbeket is megöltünk már, főleg ha téged nézünk - utaltam a nem éppen hétköznapi korára - Elena nem jelent veszélyt, Ő ember, na meg terhes, sosem állna le harcolni, főleg ha a másik két gyerek is a közelben van.

- Mi az, a nevelt fattyam még bébiszitternek is felcsapott? - nevettem gúnyosan. - Ha Klaus annyira vigyáz egy vámpírra, meg a családjára, akkor ő is tisztában van azzal, amivel mi. Nyilván nem Elena, meg Salvatore szép szeme miatt teszi, hanem a gyerek miatt - tűnődtem hangosan. - És azért attól, hogy Salvatore nem teljesen hülye, még ne kiáltsuk ki zseninek - legyintettem. - Nem hinném, hogy túl nagy géniusz. Csoda, hogy túlélt csaknem két századok, amilyen lobbanékony és forrófejű.
Hátradőltem, és szemem összehúzva nézni kezdtem a John mögötti falat.
- Nem, nem kellene innia Klausnak a gyerekből. Sőt. Jobb, ha a közelébe sem megy. Nekünk lenne szükség egy kevésre a gyerek véréből. Na jó.. a kevésnél kicsit többre, de ne aggódj, semmiképp sem halálos adagra gondolok. Tiszteletben tartom, hogy az unokád. Az viszont tény, hogy néhány ritka hozzávalót felhajtva, és a vérrel vegyítve, olyan mérget alkotnánk, ami Klaust nem nagyon tudná visszarángatni a halálból. Ahhoz még Esther is nagyon kevés lenne.

- Nem is ez az igazi vicc, hanem hogy mindeközben még azt is megkaptam, hogy de amúgy ne öljem meg Klaust még ha képes is lennék rá, mert Ő vigyáz a családjukra. Érted, vámpír őrzi a családot a vámpírok elől, miközben a család fele vámpír, vagy vámpírszármazék... Néha még sajnálom is talán hogy nem én neveltem a lányom, na akkor ilyen sosem eshetett volna meg. Remélem a bátyám forog a sírjában - emeltem az ég felé a tekintetem, a helyzet abszurdságára. Ha nem az én életemben lenne mindez benne, nevetnék, de így inkább én szégyellem magam a lányom helyett is.
- Igen, nekem is feltűnt már. Vámpír létére meglehetősen eszes. Pedig reméltem hogy a vámpírok világában csak neked van eszed, de egyre több okostojással hoz össze az élet. És mély bánatomra egyre több lép meg előlem - beszéd közben igyekeztem nem Clarissára gondolni, aki egészen rendhagyó módon lépett meg a halál elől amit én adtam volna neki.
- Jól hangzik. Míg nem vámpírosodik el a gyerek, addig örülök. Nem szívesen látnám úgy. De ez már magyarázat, miért is olyan értelmes a gyerek tekintete, ahhoz képest hogy még nincs két éves - gondolkodtam hangosan Mikael szavain. - Na és hogyan lehet ezt az Ő erejét használni? Gondolom nem varázserőre gondolsz. Hogy lehet megoldás Klaus ellen egy ekkora gyerek? Netán... a vére? Mert ne vedd gyávaságnak, vagy efféle, de mégiscsak az unokám, nem szívesen tálalnám Klaus elé hogy igyon belőle és abba haljon bele, így remélem nem erre volna szükség - mustráltam gyanakodva, de bizakodva.

- Ezt nevezem aztán jól megtekert szálnak - nevettem. - Salvatore, akit te nem szívlelsz, elirányít hozzám, hogy próbáljuk eltenni láb alól Klaust, akit viszont én nem szívlelek. És még mondja bárki is, hogy a vámpírok hülyék - ráztam a fejem. - Salvatore veszélyes fickó. Legalábbis nagyon jól tudja kavarni a szálakat - hümmögtem. - Ami pedig a gyereket illeti... ő egy különleges lény. Emberi, ne értsd félre. Nem fogsz vámpír jeleket vagy hajlamokat találni benne. De éppoly különleges, mint a hasonmás. Ő egy... másfajta vérvonal. És a vére megoldás lehet a Klaust illető problémákra - jelentettem ki. - Olyan erő birtokában van az a gyerek, amiről nem álmodhat senki. Még a saját szülei sem.

- Hát ha már Klaus-nál járunk, biza Ő is oka annak hogy eljöttem ide hozzád. Nem fogod elhinni, de nekem Damon Salvatore dobta be a te nevedet, nemrégiben, mikor nálam jártak. "Szívélyes" csevegés közepette szóba került a fiad is, és summa-summárum a beszélgetés végére szívesen vettem volna ha megkísérelhetem megölni, mert állítólag lehetetlen. Na erre bedobta a nevedet az a Salvatore, hogy keresselek fel ha mégis megpróbálnám. Szóval ha nem bánsz egy társat a dologban, a következő próbálkozásodban szívesen részt vennék, ha megpróbálsz vele végezni. Jól is jönne nekem, mostanában valahogy nem vagyok önmagam ha ölésről van szó - meséltem, a végén már gondterheltségtől extrán csengő hangon. Egy vámpír még elmegy, de három... az már szégyen. És erősen le is hangolt.
- Te kivétel vagy a fajodban - bólogattam a barátságunkra utalva, de mikor félrenyelte az italát, meglepődötten méregettem. Azt hittem nem mondtam olyat ami ezt kiváltaná. Eszerint mégis.
- Ja, úgy tudom igen - bólintottam és előrehajolva kíváncsian bámultam Rá, míg neki nem állt elmagyarázni mi az ábra ezzel az adattal. - Látom már téged kellett volna eleve kérdezni a keverék-gyerekek kapcsán. Azt gondoltam hogy ősvámpírral más, de hogy ilyen fontos legyen azt nem. Mégis mire jó ez hogy a gyerek hasonmás és ősvámpír gyereke? Talán hasznunk lehet belőle? Ki ellen fegyver? Azt ne mond hogy vámpírméreg lehet belőle, azt imádnám - nevettem fel vágyakozva.

A sajnálkozás és a döbbenet között ingadozva hallgattam John szavait.
- Ez kemény, barátom - álltam talpra, és a vállára csaptam, majd öntöttem neki egy újabb italt. Ráfért szegény fickóra.
- És még én siránkozom Klaus meg Esther miatt - horkantam fel. - Te még nálam is rosszabb cipőben jársz. Nem is tudom mi lenne, ha nekem lenne egy ember családtagom, aki hozzámenne egy olyan seggfejhez, mint Salvatore. Oké, leszólom a saját fajtámat - legyintettem - de én jobban tekintem magam vadásznak, mint vámpírnak, ezt te is tudod. Nyilván nem véletlen, hogy te és én olyan jól megérjük egymást, ha karót vágunk valamelyik szívébe - mormogtam, aztán a következő pillanatban félrenyeltem a whiskyt, és köhögni kezdtem.
- Hogy mondtad? - hajoltam előre feszült figyelemmel. - A lányodnak a gyereke... Oliver Lambrick gyereke? - meresztettem ki a szemem. - Aztarohadt... - suttogtam már totálisan ledöbbenve. - Oké, beismerem, erre még én sem számítottam - pattantam fel egy újabb italért. Ezt már színjózanon nem lehetett elviselni.
- Tudtam, hogy Oliver, mielőtt lezuhant a pokol fenekére - legalábbis remélem, hogy ott van - csinált egy gyereket valakinek. Egy emberlánynak. Nem foglalkoztam vele. Egy sima ember, és egy vámpír gyereke ember lesz. Nem volt sok példa rá a világban, de mindig akadt egy-kettő. De egy ősvámpír, és egy hasonmás gyereke... egy időzített fegyver, barátom - ültem vissza az ágyra, John szemébe meredve.

- Úgy-úgy, úgy bizony, vámpír és férj, hát mondanom sem kell, oda voltam a hírért. A család többi tagja meg felszívódott. Vagy nem. Nehéz eldönteni, itt vagyok hónapok óta, de még egyet se láttam. Lehet elbujdostak a szégyen elől, én azt is kinézem ebből a társaságból ha ezt hagyták - morogtam gőzölögve. Kíváncsi is lettem volna, hol volt vajon Jenna mikor ez megesett. Tudja.e egyáltalán? Ahogy fel van szívódva én már talán semmin sem lepődnék meg, lehet áldását is adta, amilyen bolond nőszemély.
- Igen, Salvatore, Damon a neve, és mély sajnálatomra pont az én lányom az akit sikerült megkapnia, szóval ez a pletyka nem volt pletyka. Hát ha nem az én családomról lenne szó, komolyan nyomát keresném, nem-e megigézte és azért, de amilyen nyakas ez a lány... nem, önként ment hozzá, mély sajnálkozásomra. De hát ismered azt a részben meglévő jó szívemet, család... mégis csak az én vérem, és hasonmás is, szóval egy ilyen lányt azért nem tagadunk ki ilyen hamar.
Kiittam egy húzásra a még pohárban lévő italt, és még jó hogy épp lenyeltem, mert barátom további szavaira kitört belőlem a nevetés. Ami igen keserűre sikeredett most, de mégis nevetés volt a javából.
- Drága Mikael, erről a félelemről már lecsúsztam, mire szembesültem a kis "családdal" már kész lett két poronty, sőt mi több, útban a harmadik is. De szerencse a szerencsétlenségben, hogy legalább emberek. Látszólag nincs bennük vámpír. Illetve még csak az első kettőt láttam a harmadik még nincs olyan formában meg. Habár az idősebbik, a lányuk, Ő még később jelenthet gondot, neki nem Salvatore az apja, ha a források igazat szólnak, hanem valami ősi vámpír, valami Oliver - idéztem vissza emlékeimben a hallott nevet. Damon fiatal egy ősihez képest, nyilván az Ő gyerekei normálisak, de még nem tudhatom milyen gondot jelenthet hogy Delena apja nem Ő, hanem az a másik. - Odafigyelek majd, az hagyján hogy ők is az én vérem, és emberek, de nem szeretném azt hallani egy nap hogy az unokám ilyen-olyan vámpírmutáns jeleket mutat... - húztam el a számat a nem túl pozitív jövőképre. Bár amilyen labilis mostanában vagyok... ki tudja mit reagálnék erre.

El voltam foglalva a saját meglehetősen sötét gondolataimmal - amikben épp Niklaus beleit lógattam fel egy fára - de John mondandója kirángatott az ábrándozásból.
- Hogy mondod? - kaptam fel a fejem. - A lányod... egy vámpír férje? - kérdeztem hitetlenkedve. - Barátom... ez volt az övön aluli a családodtól - csóváltam a fejem. - Csodálkozom, hogy még a lányodnak tartod ezek után - ittam újra egy kortyot. - Egyébként, ha jól sejtem, arról a Salvatoréról beszélsz, ugye? Mármint az idősebbről. Hallottam hírét, hogy összeállt egy emberlánnyal, a hasonmással. De hát... tudod, milyenek a pletykák. Hittem is, meg nem is. De úgy látom, ezúttal volt alapja a híreknek - morogtam még mindig kissé döbbenten. - Ha jól sejtem, nemsokára körül leszel véve félvámpír unokákkal?

- Emlékszem, nem is bánnék most se egy olyat, ez a város úgyis tele van a söpredékkel - feleltem, míg átvettem az italom, és bele is kortyoltam rögtön, aztán meghallgattam az Ő problémáját. Ami a szavai alapján nekem éppen kapóra is jött. Magamban már szélesen vigyorogtam, mert ha neki drága Klaus nevezetű fiával van gondja, nekem meg kedvem lenne kinyírni egy bizonyos Klaust, ebben a kicsi városban erős a tipp hogy ugyanarról beszélünk majd. De nem sietünk...
- Na ha azt hiszed neked van gondod a gyerekkel, ezt hallgasd meg. Az én drága kicsi lányom, akit jó ideje most láttam újra először, na az mellékes hogy férjhez ment és az apját persze nem értesítette, azt nem is bánom. A gond ott kezdődik, hogy a "kedves" férje egy istenverte vérszívó, na ezt add össze. Egy Gilbert hozzáment egy vámpírhoz... hát mikor megtudtam, azt hittem el is süllyedek - sóhajtottam gondterhelten, ismét beleíva a poharamba. - Elég is az hozzá, most adom a hülyét a lányomnak, hogy nem akarom megölni a férjét mert "családtag" - idézőjeleztem az ujjammal. - De nem adom ilyen könnyen, megkóstolja még a karómat az a pasas, csak jó lenne úgy előadni a dolgot, hogy a lányom ne tudja ki volt, érted - kacsintottam célzatosan. - Mégiscsak hasonmás, még jól jöhet ha nem utál olyan nagyüzemben.

- Három éve is így indult az évszázad legvéresebb vadászata, emlékszel? Ki voltunk bukva, bepiáltunk, és a végén kiirtottunk egy kisvárosra való vámpírt - nosztalgiáztam, majd whiskyt öntöttem mindkettőnknek, és kezébe nyomtam a poharat.
- Kezdem akkor én - ültem le az ágy szélére. - Ahogy egy ember mondaná, az istenverte kölyök borít ki, meg az asszony - horkantottam. - Röviden, Klaus és Esther. Az én nevelt fiam, meg a feleségem, aki sárkányként védi még mindig azt a fattyút - morogtam hozzá. - A küszöbén voltam annak, hogy kinyírjam végre a fiút, de persze Esther megjelent, és kimentette a seggét a kezemből. Ez pedig engem meglehetősen nyűgössé tud tenni - ittam bele a whiskybe.

Beljebb jutottam, és igyekeztem nem nevetni a hálószoba-képleten. Hát még hogy ilyen szöveggel egy vicc sem kezdődik. Pedig megérné a misét meg a többit is, az hét szentség.
- A whisky jó lesz - bólintottam és leültem az üressé vált székbe. - Oké, igyekszem nem úgy tenni - néztem a szekrénye tartalmát, és a fejemet csóváltam hozzá. - Na de mond csak, milyen csalódásról van szó, ha nem szerelmi? Próbáld ki tudsz-e hajmeresztőbbet mesélni mint én, szerintem kizárt, az én sztorim jobb lesz, de kezd te - ajánlottam, elvégre amilyen jó munkakörülményeim amúgy vannak, szégyen bevallani, micsoda kudarcaim voltak mostanában. Ahhoz még előbb innom kell.

(ház)

Betereltem Johnt, majd leráztam néhány üres üveget a hintaszékből.
- Dobd le magad - ajánlottam, és elsétáltam a szekrényig, szélesre tárva az ajtaját. - Bor, sherry, whisky? - néztem hátra a vállam felett, hogy mit öntsek neki, és megláttam a tekintetét a szekrény aljába tévedni. - Most ne lepődj meg, és ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy... hogyan is fogalmazzak... közös a hobbink - tuszkoltam vissza lábammal egy jókora karót, ami épp ki akart esni.

Néhány napig nem sok mindent csináltam. Ittam, aludtam, és az ébrenlét rövid perceit azzal töltöttem, hogy füstölögtem, mert a kölyök megint kicsúszott a markomból. Esthernek is igazán megjöhetne már az esze, és levehetné védelmező kezeit a fiáról... még mielőtt én magam teszem meg.
Jelenleg néhány perce ébren voltam, bár nem épp a legjobb állapotban. Rég láttam tiszta ruhát, és az arcom végigtapogatva rájöttem, hogy a borotvával sem vagyok mostanában köszönő viszonyban. Elhatároztam, hogy emberi külsőt faragok magamnak, de ebben megakadályozott egy felhangzó csengetés.

(HÁz)

(erdő)

Úgy vágtam be magam a ház ajtaját, hogy csaknem összedőlt az egész, majd megálltam a szoba közepén, és dühödt ordítással adtam ki a bennem tomboló dühöt, és haragot, amivel jelenleg gyilkolni is képes lettem volna.
Olyan közel voltam hozzá... olyan közel, hogy megöljem végre azt az átkozott kölyköt... de Esther persze mindig is remek körülmény volt, hogy meggátolja ezt. És ahogy ma rám nézett... a háború már nem csak Niklaus és köztem folyik. Ennek a háborúnak mától Esther is aktív részese.
Lerángattam magamról a ruhákat, aztán felvettem egy üveg bort, és addig nyakaltam, míg a részegek nyugtalan álmával ágyba nem dőltem.

Teltek-múltak a napok szép csendesen, és egyre közelebb kerültünk az újabb teliholdhoz. De senki más nem tudhatta, csak én, hogy ez milyen más is lesz ezúttal.
A horror-bál estéjén elővettem a jelmezemet, amit kölcsönöztem. Ez volt az egyetlen alkalom az elmúlt hetekben, hogy a városba tettem a lábam. Gyűlöltem azt, amivé ez a hely változott. Ha itthon voltam, úgy érezhettem magam, mint a saját régi koromban, az én kedves kis falumban, annak idején.
Nagyot sóhajtottam, majd felvettem a jelmezemet. Egy szablya is tartozott hozzá, és mikor megláttam sorozatgyilkos-mivoltomat a tükörben, szélesen elmosolyodtam. Ennél beszédesebb jelmezt nem is választhattam volna.
Nem hezitáltam tovább, kisétáltam, és bevágtam magam mögött az ajtót. Hosszú éjszaka várt rám.

(Lockwood birtok)

Néztem, ahogy Erin távozik, majd visszaültem a könyvem mellé, a hintaszékben, és csak magamban nevettem. Tényleg úgy hiszik, hogy egy nyavalyás karón fog múlni minden? Ez az Erin... ravasz kis cafka, az tény. De korábban keljen fel, ha velem akar kibabrálni.

A kezembe nyomta a karót. Ez volt az első meglepődés. De aztán jött a következő, miszerint tud mást használni ellene, és az egy... régi legendában gyökerezik.
- Jól van. Csinálj, amit akarsz, nem érdekel. A zűrös családi ügyekre én magam nem vagyok kíváncsi. - dugtam vissza a táskába a karót, majd elfordultam tőle. - Viszlát! - suttogtam, de már csak háttal állva neki.
Amint kiléptem ebből a nyamvadt házból, a friss levegőtől megkönnyebbültem. Végre... ki az oroszlán barlangjából.
Előkaptam a telefonomat és pötyögni kezdtem.

"Megvan a karó. Egy óra múlva ott leszek nálad.
Erin"

Elküldtem Klausnak, majd mélyet szippantottam újra a levegőből. Egyelőre még máshol volt jelenésem.

- Tatia birtoka -

- Tényleg anyád lánya vagy - engedtem el Erint, és magamban mulatva néztem rá. - El sem hiszed, mennyire hasonlítasz rá ilyenkor - mosolyogtam. - De tudod mit? Tessék... itt a karó - nyomtam a kezébe a fadarabot. - Vidd csak el. Nincs szükségem rá. Tatiát is meg tudom ölni más módon... ugyanúgy, ahogyan Niket is. Ó igen... Niknek nincs is fogalma arról, hogy van egy iszonyatosan gyenge pontja. És ezt nem másokban kell keresni, csak önmagában, meg egy régi-régi legendában - nevettem fel. - Szóval, a karó nem oszt, és nem szoroz. Elviheted. Most viszont távozz, míg meg nem gondolom magam.

Oké, erről ennyit. Nem kellett volna itt szenvedni, rögtön mennem kellett volna és akkor viszlát. És most megcsókoltam a semmiért? Hogy meg ne álljon az eszem...
Nagyot nyeltem, mikor az utolsó szavai elhangzottak és szinte a fejembe égtek. - Oké, akkor tessék, itt vagyok. Nyomd belém azt a szart, ha ez a legtöbb, amivel piszkálni és kínozni tudsz! - meredtem rá dühösen, és indulatosan.

- Nos, sajnálom, hogy megfosztasz nemes társaságodtól - néztem, ahogy Erin a kabátjáért nyúlt. - Apropó... láttam, hogy horror bált terveznek a városban, és tiszteletem szándékozom tenni. Csald el oda Niket - léptem közel Erinhez, és kivettem a kezéből a táskáját. - Ezt egyébként nem tudom, miért akarod magaddal vinni - emeltem ki onnan a karót. - Korábban kelj fel, ha az én eszemen akarsz túljárni. Hiába az anyád Tatia, sajnálom, de... nem fogom engedni, hogy ezt odaadhasd neki - mondtam kedves mosollyal. - Nem kellemes látni, hogy a friss egyezségünk máris inogni kezd - szorítottam neki a falnak, kegyetlen arccal. - De lásd, kivel van dolgod... hajlandó vagyok ezt a kis problémát elfeledni, ha Niklaus megjelenik a horror bálon. Ha nem... te leszel az első, akin kipróbálom a nitrátot, kedves Erin - morogtam az arcába.

Nem igazán számított neki a véleményem, odahúzott magához, és miután megjegyezte, hogy ez egy pecsét az egyezségünkre, hát meg is csókolt. Nem mondom, egészen kellemes volt, deee... mostanság elszoktam attól, hogy Klaus-on kívül más csókolgatott, és hát ez... na jó, nem kell ettől aggszűzként viselkednem. De azért ennél többet már ezért a rohadt karóért se tennék meg.
- Hát, még ha tudnád, mi mindenben jó vagyok. De sajnos nincs időm ilyesmiket mutogatni, sajnálatos módon. - biggyesztettem le a számat, mintha tényleg bánnám. A valóság viszont az volt, hogy egyáltalán nem bántam.
A kabátomért nyúltam, amit az imént levetettem. Ilyenkor még szokás volt azt mondani, hogy keress, ha baj van, vagy valami, de... ő inkább ne keressen, mert akkor tuti kinyúvasztani jön.

- Ettől még én is férfi vagyok, kedves Erin - mosolyogtam rá. - És mint már mondtam, fogd ezt fel úgy, mint pecsétet az egyezségünkre - húztam oda magamhoz. - Mondjuk úgy... az odaadásod és a hűséged bizonyítéka - tapasztottam számat az ajkára, hogy nyelvemmel utat találjak a szájába.
- Ez igen... - csettintettem elismerően, mikor elszakadtam a csókból. - Egy újabb jó ok megkímélni az életedet - mosolyogtam rá. - És ha nem csalódom, most távozni fogsz, ugye?

Letettem a poharat a kis asztalra, de közben nem kerülte el a figyelmemet néhány szava, ami... akár képes lett volna felzaklatni is, ha nem lennék benne ennyire ebben az előadásban.
Kibírtam anélkül, hogy nagyot nyeljek és hogy rebbenjen a szemem, pedig semmi kedvem nem volt őt csókolgatni. Nem azért, mert nem volt vonzó férfi. Ha nem lenne egy ilyen mohó, gonosz vámpír, egészen helyes is lenne, de így...
- Szóval egy csókot semmiképpen nem mondasz le. Furcsa, pedig eléggé puritán életmódot élsz. - mondtam, de csak egy cseppnyi meglepődést engedtem meg magamnak.