Láttam a tekintetén először az ijedtséget, majd a megnyugvást, ahogy átengedtem neki az irányítást. Igaz, fura volt ez mindkettőnknek, hiszen annak idején nem volt túl megszokott valami, hogy egy nő bármilyen tekintetben is irányítson... de igazán ínyemre volt most a dolog.
Rámosolyogtam, ahogy mozogni kezdett, kissé erősebben, ahogy én tettem az előbb, aztán lehunytam a szemem, és hátraejtettem a fejem a takarókra, miközben kétoldalt megragadtam a csípőjét, hogy így segítsem őt a mozgásban, ne fáradjon el túl korán.

Azt el kellett ismernem, hogy kicsit megijesztett, mikor megállt és beszélni kezdett... el sem tudtam képzelni, hogy mi lakozhat benne... legalábbis a szavai alapján nem voltam teljesen tisztában vele.
De mire bármit is mondhattam volna, én voltam felül és rám bízta az egészet. Furcsa helyzet volt... nem megszokott. Hiszen régen mindig a férfi volt az irányító fél... legalábbis elméletileg.
Odahajoltam az arcához, és a nyakát csókolgattam, miközben kissé határozottabban és erősebben mozdultam a csípőjén, mint ő az előbb fölöttem... mert féltett, ez tény. De így már tudtam és éreztem, hogy meddig mehetek el.

Megálltam a mozgással, és két kezembe fogtam Esther izzadt arcát, hogy így nézzek a szemébe.
- Ember vagy Esther, és törékeny. Hozzám képest az. Ezer éves vámpír vagyok... ha szabadjára engedem magam, meg is sérülhetsz akár - lihegtem, majd átfordultam vele úgy, hogy ő lehessen felül, így hát ő maga irányíthasson.
- De innentől tiéd a terep. Úgy csinálod, ahogy te szeretnéd. Szépen, durván, erősen... csak csináld, könyörgöm... - vettem kezembe a melleit.

A lelkem valahogyan megnyugodott, mikor hallottam a viszonzott szavakat, és nagyot nyeltem újra és újra, néha belenyögve és felsóhajtva az egészbe. Összeszorítottam a szemeimet, miközben öleltem őt magamhoz, és éreztem őt a testemen...
- Jó... olyan jó, mint régen... - suttogtam lassan, már alig találva meg a szavakat. - De... nem vagyok törékeny, Mikael... - mondtam neki... hiszen azt vettem észre, hogy elfojtja azt, aki Ő valójában... és ezt nem akartam.

Hirtelen minden olyanná vált, mint régen. Esther forró bőre alattam... a tűz ropogása, ami a eljutott azért a fülemig, mindennek ellenére. És a szavak. A beteljesült szerelem szavai. Hogy ő a feleségem, és én a férje vagyok.
- Én is szeretlek - súgtam neki válaszul, és újraéledt bennem a harcos férfi, aki valamikor voltam.
- Te drága... - mozdultam újra és újra, rekedt hörgéssel szívva be a levegőt, és fejem beletemettem a párnák és takarók alattunk lévő halmazába. - Jó így? Ugye neked is jó? - kérdeztem szaggatottan.

Csak mosolyogtam a szavain, már szinte lihegve, de mikor megéreztem őt a testemben, felnyögtem és lehunytam a szemeimet, hogy így kezdjem el szaporábban venni a levegőt. Valahogy már... annyira hiányzott ez. Ő maga... ő más volt, mint Fenrir... mert őt szerettem, a férjemet... nem véletlenül voltunk mindig együtt régen, jóban és rosszban is.
- Szeretlek... - suttogtam halkan, a szemeibe nézve két mozdulata között, és a csípője köré fontam lábaimat, átvéve a mozgásának ritmusát.

Kisöpörtem izzadt arcából néhány tincset, és mosolyogva néztem rá.
- Remélem, ezer év alatt nem felejtettem el semmit - hunyorítottam, majd testébe hatoltam, hogy halk nyögéssel álljak meg egy pillanatra.
- Istenem... hogy ez már mennyire hiányzott... - mormoltam, mielőtt mozogni kezdtem. Apró, lágy lökésekkel kezdtem ringatni a csípőmet. Hiába voltam kérlelhetetlen vámpír, ha valakinek, hát pont neki nem akartam fájdalmat okozni.

Éreztem a forró testét magamon és nem is tudom, mi mindenért képes lettem volna könyörögni egész életemben, de most ebben a pillanatban csak azért akartam, hogy végre egyesüljön velem...
Végigsimítottam a férfiasságán, mikor odahúzta a kezemet, de szinte azonnal félre is lökte, és visszafojtott lélegzettel figyeltem a szemeit. - Akarom... akarlak... téged... - suttogtam lázasan, és már most néhány verejtékcseppel az arcomon.

- Ne légy zavarban - súgtam. - Mindig őszinte férfi voltam Esther. És ez most sem változott - jegyeztem meg, aztán beborítottam őt testemmel, és újabb heves csókban forrtunk össze. Közben megfogtam a kezét, és ágyékomra húztam, halkan nyögve egyet, ahogy ujjai mozogni kezdtek rajtam.
- Készen állsz? - fejtettem le magamról aztán a kezét, és lábai közé feküdtem. - Kérlek, mondd hogy akarod...

- Nem, nem fázom... - ráztam a fejemet, amikor feltette a kérdését. Valahogy most... egyszerre volt meleg a tűz miatt, és a vágy miatt, amit ő gyújtott meg bennem... érdekes, de ezt éreztem. Nagyon érdekes... de nem kellemetlen...
Éreztem valami furcsa zavart az arcomon, mikor hallottam a szájából a bókot. Hiszen... az ő szájából ezt már régen nem hallottam. És régen sem ez volt az alapköve és építőköve a kapcsolatunknak.
Elmosolyodtam magam, majd a hajába túrva húztam őt vissza magamra, hogy megcsókoljam a száját.

- Örömmel hallom, hogy nem tartasz elpuhultnak és tunyának - mosolyogtam Estherre, majd lágyan simogatni kezdtem őt, és segítettem, hogy ki tudjon bújtatni a nadrágból.
- Ezek a mai gombok és cipzárak botrányosak - jegyeztem meg, miközben közös erővel megszabadultunk a nadrágomtól.
- Ugye nem fázol? - kérdeztem, bár a kandalló olyan meleget okádott, hogy lehetetlenség volt nem fázni. Aztán rájöttem, hogy alighanem a vágy lúdbőrzi mindkettőnket, nem a hideg.
Vettem egy nagy levegőt, aztán megszabadítottam őt az utolsó ruhadarabjától is, hogy szinte nyögve nézzek végig immár meztelen testén.
- Csodaszép vagy, Esther.

- Ez csak... ösztön... - motyogtam válaszként, mikor a merészséget tette szóvá. De persze ezer év az ezer év... változik minden. Mi is... azt hiszem.
- Nekem nincs panaszom rá... - ráztam a fejemet, még mindig a mellkasát fixírozva. Nem volt már egyikünk sem fiatal. Sem a korunkat tekintve, sem pedig azt, hogy a kinézetünk alapján sem vagyunk mai fiatalok... de ehhez képest ő tényleg törődött azzal, hogy... tökéletesen kidolgozza magát. Bár ezer éve sem volt egy rossz szavam sem.
A gondolatok viszont bennem akadtak, mikor megcsókoltam őt, és közben keze már a lábaim között kalandoztak. Ettől egy párás sóhaj szaladt ki a számon, és lehunytam a szemeimet, de próbáltam tartani a lépést vele, és a nadrágját kezdtem letolni róla. Nem is tudtam volna kimondani szavakkal, mekkora vágyat keltett bennem...

- Merészebb lettél, mint hajdanán - mondtam, mikor leszedte rólam az ingemet. - De ez tetszik nekem. Nagyon tetszik - biztattam halkan, és mikor láttam, hogy ő is végigmér engem, magam is a mellkasomra pillantottam.
- Igyekeztem karban tartani magam - mondtam. - Remélem sikerült - hajoltam vissza a testére, és kezem ekkor már az oly jól ismert, és drága combokon járt.
- Csókolj meg - kértem, és mikor megéreztem száját a számon, kezem egy bátor mozdulattal két combja közé csúsztattam.

- Nem fogom megbánni... - ráztam a fejemet már magam is a vágytól lázasan, hiszen felébresztett bennem valamit, amit utoljára nagyon régen sikerült... ő volt a férfi az életemben ezer évvel ezelőtt, hát ő értett ehhez... még mindig, most is nagyon jól értette a dolgát. Bár... volt bennem némi furcsa érzés. Utoljára még mindketten emberek voltunk. De ő most már... egy vérszomjas fenevad...
Láttam a tekintetében, hogy tetszik, amit lát, mikor szemügyre vette a fehérneműmet, és erre halványan elmosolyodtam, de én sem késlekedtem sokat, hogy megfosszam ingétől, és felfelé hajolva vándorolt végig ajkam a nyakán és a mellkasán, a kezeimmel pedig a hasát simogattam.

Ahogy néhány pillanatnyi mérlegelés után hozzám hajolt egy vad csókra, amellyel döntötte a helyzetet, mintha felszabadult, és diadalmasan felordított volna egy ezer évig visszafojtott vadállat. Maga az őrjítő vágy.
- Esther... - szisszent ki belőlem még a neve, aztán fölé gördültem, hogy egyszerre kezdjem el kényeztetni őt ujjaimmal és ajkammal. - Csak ne bánd meg... - motyogtam közben, de ez úgy hangzott, mint egy könyörgés, miközben lehúztam róla a ruhát.
- Istenem... áldassék a modern kor - akadt bennem a lélegzet, mikor megláttam a fehérneműkben, amit annak idején még csak elképzelni sem tudtam, hogy valaha lesz ilyen... sokat láttató.

Eleinte azt hittem, hogy most jön el a pillanat, hogy ki fog akadni, és esetleg rossz emlékeket idéztem fel benne, amiért el is küld engem ebből a házból, de... nem így történt. Választás elé állított... hogy én mit szeretnék. Igazából pedig... féltem mindkét választási lehetőségtől... akartam őt, mert ki nem akarná azt, akit még mindig, múlhatatlanul szeret? De féltem ebben az esetben attól, hogy holnaptól... tényleg minden a régi lesz. És nem engedhetem neki, hogy bántsa a fiamat...
Végül nem a fejem, hanem a szívem döntött, mikor lepillantottam a kezeire, majd vissza a szemeibe, és fogalmam sincs, mikor hajoltam oda hozzá, hogy megcsókoljam, de nem is érdekelt. Az idő az én fejemben most megállt. És ezzel a csókkal adtam tudtára, mit is szeretnék...

- Ez most mind nem számít, Esther - ráztam a fejem. - Az én viselkedésem az oka annak, hogy nem voltál hűséges. Régen sem róttam fel neked egy szóval sem. Most sem fogom megtenni. Erre esküszöm - néztem rá komolyan. - De ha emiatt nem akarod, elfogadom a döntésedet. Akkor csak fekszünk, nézzük a plafont, és beszélgetünk, emlékezünk. A választás a tiéd - csókoltam meg a vállát.

Elvált tőlem, kezei a derekamra siklottak, és ezel az egésszel felidézte bennem a múltat... amikor csak kettesben voltunk...
A szavai mintha... hát nem tudom, hogy... hogy lehet-e erről véleményt mondtani... olyat, amely kifejez mindent. Azt hiszem, hogy bnem. Nem lehetséges...
- Én... én nem érdemlem meg... ezt nem... - ráztam a fejemet, miközben a levegő is bennem akadt, mikor a nyakamat csókolta meg. - Én nem voltam hűséges... ezer évvel ezelőtt sem, és most is... én nem érdemlem meg... - utaltan Fenrirre elszorult torokkal.

- Ugye most álmodom, vagy hallucinálok? - kérdeztem halkan, de többet már nem tudtam szólni, mert Esther megcsókolt, és ha halálra ítélnek sem hagytam volna abba ezt a csókot magam sem.
- Drága, édes Esther... - becézgettem, mikor elváltam tőle, aztán kezem a derekára tettem, lassú mozdulatokkal simogatva. Lehunytam a szemem, és úgy képzeltem, ott vagyunk abban a hajdan volt kis kunyhóban, a bőrökön heverve, a helyünkön.
- Én is szeretlek. Még most, ezer év után is... múlhatatlanul - ismertem be. - És talán azért nem is volt senkim ezer éven át, mert senki nem ért fel veled. Most viszont... azt hiszem, megrohant a kívánás érted... - csókoltam bele a nyakába.

Nem mondtam ki, hogy számomra szebb ajándék nem lenne annál, minthogy megkegyelmez Niknek... de ezt nem kérhettem. Mert tudtam, hogy bármi is legyen közös a mi múltunkban... soha nem teljesítené ezt nekem...
A csókja... régen éreztem már, és ez ebben a pillanatban minden régi pillanatot felidézett, mikor ilyet tettünk a múltban. Bár akkor... még minden olyan más volt. Akkoriban... ne is menjünk bele a részletekbe.
Majd mikor elszakadt tőlem, éreztem végigsiklani a tekintetét magamon, mire nyeltem egy aprót. - Talán azért, mert... még mindig ugyanannyira szeretlek, mit régen... - motyogtam nagyon halkan, az érzéseimmel a tekintetemben, miközben újra visszahajoltam hozzá, hogy csókolni kezdjem, már sokkalta bátrabban, mint az imént.

- Szégyellem, hogy én nem készültem ajándékkal neked - dünnyögtem. - De ígérem, néhány nap múlva pótolom. Addig remélem, ez is megteszi - hajoltam oda, és megcsókoltam. Vigyázva, kissé óvatosan, mintha törékeny lenne az ajka. Tényleg féltem, hogy összetöröm. Minden értelemben. Hiszen olyan voltam, mint egy vad medve, a személyiségemet illetően. És most már vámpírként jóval nagyobb erővel bírtam. Hiába boszorkány ő, mégis csak ember... fizikailag sérthető. És féltem attól is, hogy lelkileg töröm meg. Mert megtettem már a múltban... akkor is, ha igyekszünk nem beszélni erről, mintha meg sem történt volna.
- Még mindig nagyon finom - jegyeztem meg halkan, mikor elhúzódtam tőle. - Olyan, mint régen - siklott aztán végig a tekintetem a testén.

Inkább jobbnak láttam nem felelni semmit, mikor Nikről beszélt. Én soha nem lettem volna képes a fiam nélkül élni. Akárcsak semelyik gyerekem nélkül. Hiszen emiatt... emiatt tettem őket olyanná, mint amilyenek mára váltak... mert nem akartam, hogy bajuk essen.
A poharamba néztem, majd vissza a tekintetébe, és próbáltam felidézni magam előtt azt az érzést, milyen is volt, mikor ő utoljára megcsókolt engem. Olyan távolinak tűnt, mint amilyen messze a csillagok vannak innen. - Karácsony van... legyen ez a te ajándékod nekem... - suttogtam halkan, mutatóujjammal finoman végigsimítva alsó ajkán.

- Igen, Nik elment volna. Talán akkor lettünk volna igazán boldogok - mondtam félhangosan. - És lehet, hogy ezzel most megbántalak, hiszen szereted a fiad... de ez az igazság. Jobb lett volna nekünk mindig is Nik nélkül - mondtam ki aztán. A többire nem reagáltam. Valahogy nem illett a hangulathoz a mondat, hogy amint lehetőség adódik rá, megölöm a fiát.
- Ne beszéljünk most erről - araszoltam közelebb. - Most ne. A mostra gondoljunk csak. Rád, meg rám. És erre a pohár finom borra - öntöttem neki, és felültem, hogy koccinthassak vele. - Azt hiszem, ezer éve nem csókoltalak meg. Talán most nem éreznéd tolakodásnak, ha megtenném - néztem Esther szemébe várakozásteljesen.

- Ha emberek maradunk... akkor sem tartott volna soká a boldogságunk... - mondtam rekedt hangon. - Nik elszökött volna Tatiával, mert nem lett volna képes együtt élni... öhm... - Itt inkább bennem akadt a mondat. Csak nem mondhatom azt, hogy nem lett volna képes Veled együtt élni egy faluban.
- De... fogalmam sincs, helyénvaló volt-e most ide eljönnöm. Mert holnaptól, ha végetér ez az egész szeretet ünnepe, és egyéb... minden visszatér a régi kerékvágásba. És nekem közted és Nik között kell állnom, mert... egyikőtöket sem hagyhatom meghalni... - motyogtam a tekintetébe nézve, nagyot nyelve, és inkább nem firtattam az okaimat. Elszoktam az érzelmektől, főleg azoktól, amelyeket Mikael iránt mutattam ki.

- Azt hiszem a gyerekeink már akkor is túl önállóak voltak - gondolkodtam hangosan. - Bár nyilván az akkori kor, és az akkori életünk hozta azt magával, hogy gyorsan fel kellett nőniük. Néha elgondolkodom rajta, hogy ha nem így alakult volna minden... hogy még most is élnek, vajon mennyire adtunk volna nekik boldog életet? - dőltem az oldalamra, félkönyökre támaszkodva. - Bár te egészen biztosan - melegedett meg a hangom. - Mindig olyan voltál, mintha a családi tűzhely te magad lettél volna. Ami melegséget áraszt, és az otthon hangulatát idézi. Emlékszem, Nikkel is hogyan bántál, miután elvertem. Téged mindenki kedvelt és szeretett a faluban, Esther - simogattam az arcát.