- Vidd - mondtam tömören és egyszerűen. - Kevertem bele néhány füvet is... ha rájössz miket, gratulálok hozzá! - nevettem fennhéjázva. - Egyet jegyezz meg, Esther - léptem oda hozzá. - Engem nem kell, hogy megvédj. Nem vágyom rá, és nem is fogadnám el tőled. Amint Niklaus halott, én magam is az leszek, gondoskodom róla. De addig életben maradok, míg az a mocskos patkány kis fattyú nem a szemem láttára múlik ki a világból - sziszegtem dühösen.

Muszáj volt nagyot nyelnem, és hátráltam egy lépést, így nézve a kinyitott szekrény felé. - Nem értesz semmit, Mikael. Egyik anya sem hagyná, hogy megöljék a gyerekét, még ha az maga a sátán is... - jelent meg keserűség a hangomban, de pont előtte nem akartam érzelmesnek látszani. Ahhoz túl mérges voltam. - Tudom, hogy találni fogsz újabb és újabb lehetőséget. De arról megfeledkezel, hogy ha fordított lenne a helyzet, és Klaus akarna megölni téged... azt sem engedném - suttogtam kivételesen tényleg őszintén.
- Add ide azt a fiolát, és többé nem is kell beszélnünk egymással - mondtam csendesen.

- Akkor ölj meg, tessék - tártam szét a karom. - Ölj meg, és sosem találod meg a mérget. Ellentétben Johnnal, aki nemcsak azt tudja, hol tartom, hanem hogy mire jó - vontam vállat. - Ha most odaadom a vért, kezdhetem előlről az egészet. Hozzam el megint Delenát? Nekem nem lesz ellenemre - vigyorogtam. - Egyébként Esther... ne hidd, hogy nem lesz újabb fegyverem Nik ellen.. vér ide vagy oda - nyitottam ki az asztal fiókját, hogy jól láthassa a fiolát.

- Mindannyian okkal élünk. Klausnak is megvan az oka az életre, és tudom, hogy hordoz magában valamit, ami még fontos lehet nekem, vagy nekünk! Add ide azt az átkozott vért, vagy te magad sem fogod élve elhagyni ezt a helyiséget! - ordítottam én magam is, villogó szemekkel, és azt hittem, felgyullad a torkom a méregtől.

- NEM - mondtam keményem Esther monológja végén. - Fogd már fel végre... A FIÚNAK MEG KELL HALNIA! - kiáltottam. - Takarodj a szemem elől... ha nem, te is oda kerülsz majd Nik mellé. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.

- Te megölni akarod őt, amit semmiképpen nem fogok hagyni! - ráztam a fejemet, és odalépve elé, egészen közelről néztem a szemeibe. - Nem érdekelnek a hülye módszereid. Az én célom, hogy életben tudjam őt, mégis le tudjak faragni az erejéből és abból, ami azzá teszi, amivé vált. És az nem egy méregből áll, fogalmad sincs, hogy mennyire nem egyszerű megteremteni az egészet... - hallgattam el inkább, miről is van szó.
- És nem, nem visszaömleszteni akarom. Csak elvinni, hogy ne használhasd Nik ellen. Add ide - néztem rá, és reméltem, hogy semmi kérlelés nem vegyül a tekintetembe.

- Esther, hogy te mit akarsz, az édeskevés - ingattam a fejem lenézően. - Még tenni semmit nem tettél! Én vagyok az egyetlen, aki tényleg képes volt cselekedni is Niklaus ellen! - fontam karba a kezem. - Minek neked a vér? Visszömleszted a kölyökbe? - telt meg a hangom gúnnyal, és az ajtó felé mutattam, ahol apa és lánya távozott.

Követtem a tekintetemmel a távozó Damont és a kislányt, majd újra Mikaelre néztem.
- Pontosan tudom, hogy milyen a fiam! - kelt fel az én hangom is. Eddig csak azért nem tettem így, mert nem kettesben voltunk. A másik kettőre pedig nem tartozott, hogy nekünk milyen elintéznivalóink vannak egymással.
- És ha nem mennél vakon a saját fejed után, akkor még emlékeznél, amit mondtam neked! - mondtam még az előbbinél is hangosabban. - Le akarom őt gyengíteni, de úgy, hogy ne öljem meg! És akkor... már nem lesz képes uralkodni. Nem lesz képes semmire, csak élni úgy, mint a többi testvére! - váltam egyre indulatosabbá. - Add ide a vért, amit elvettél a kislánytól. Most!

- Most rögtön én lettem a gonosz? Ez komoly? - fontam karba a kezem, mikor Salvatore és a gyerek távoztak. - Gratulálok majd Klausnak. Mocskos kis fattyú. Ha valamit, hát azt soha nem képzeltem volna, hogy téged is a maga oldalára állít. Persze, védted még ember korában, de Esther... mikor veszed már észre, hogy ez a fiú egy időzített bomba? Tudom, mit akar! Uralkodni minden, és mindenki felett! Nem gondolod, hogy én vagyok az egyetlen, aki megálljt szabhat neki? Velem kellene tartanod, nem a saját fiad talpát nyalni!

- Kimegyünk... megvárjuk Önt - motyogtam Esthernek, szememmel intve Delena felé, aki úgy fogott engem, hogy feszítővassal sem lehetett volna leszedni rólam. - Az út hozzánk hosszú, ő nincs jól felöltöztetve.... én pedig nagyon nehezen vezetnék így - motyogtam, és kifelé indultam a szobából.

(ház)

Mikael elengedte Delenát, és nem tudtam, hogy most legyek-e neki hálás, vagy ne. Végül az utóbbi mellett döntöttem, hiszen nincs miért hálásnak lennem. Az én fiam ettől még... veszélyben van.
- Talán jobb lenne, ha önök most elmennének. Vissza, az otthonukba. Nekem még beszédem van a fér... Mikaellel - néztem vissza az említettre. Nem, már nem a férjem. Ahogyan ő is elmmondta ezt múltkor, a holdfogyatkozás során.

Szinte nem hittem a szememnek, mikor Mikael minden különösebb nógatás nélkül elengedte Delenát, és magamhoz öleltem a reszkető kis emberkét.
- Gyönyörű hercegnőm... - szorítottam, mint valami megtalált kincset, és kócos haját simogattam. - Jól van édesem... nincs már baj... - motyogtam, ahogy Delena sírni kezdett, bár ez már hallhatóan a megkönnyebbülés sírása volt. - Jól van kicsim... jól van... ccccssssss... - csitítottam. - Hazamegyünk anyához... és Davidhez - motyogtam, eleresztve a fülem mellett Mikael megjegyzését.

- Bánom is én! - rántottam vállat, majd elengedtem a gyereket, aki azonnal az apja karjába vetette magát. - Már megszereztem, amire szükségem volt. A kölyköt illetően pedig, Mr. Salvatore, igazán ráférne a nevelés. Borzalmas rossz természete van. Nyilván az anyjáét örökölte - tettem hozzá. - Tudtommal a magáét nehéz lett volna neki - szúrtam oda egyet finoman.

Most inkább nem akartam azt firtatni, hogy John nyaka lett kitekerve, nem a hasonmásé. Addig legalábbis nem, míg a kislány Mikael keze ügyében van. Ki tudja, mit tenne dühében?
- Életben van, látom magam is. De mégis milyen módszer elválasztani őt erőszakkal a szüleitől? - kérdeztem elborzadó arckifejezéssel. - Tudom, régen nem így volt. Akkor máshogyan neveltük a gyerekeket, de mára minden megváltozott. És ami a kezedben van... túlságosan értékes ahhoz, hogy íGY bánj vele! - utaltam a ráncigálásra, hiszen szemmel láthatóan a kislány szája lebiggyedt, és szomorúan pislogott az apja irányába. Pont ettől féltem... egyelőre nem akartam, hogy Damon nekirontson Mikaelnek. Abból nem jönne ki győztesen.
- Engedd ide a kislányt hozzánk!

- Persze, miért is menne minden simán? - forgattam meg a szemem a belépők láttán, erősen megfogva a gyerek karját, Salvatore szemébe nézve.
- Remélem ezért John minimum kitekeri a kedves feleséged nyakát - sziszegtem, majd kedvesen, de mesterkélt mosollyal figyeltem Estherre.
- Miért mentem volna messze? Mint látod, életben van - ráztam meg kissé a kislányt.

(Ház)

Már ismertem ide az utat, és a szoba is ismerős volt... bár nem akartam visszaemlékezni, hogy mi történt itt legutóbb, hiszen félő, hogy túlságosan is legyengülnék.
Delena szemmel láthatóan makacskodva ült az ágyon, Mikael mellette, és nagyot nyeltem. A kislány arca némi lelkesülést mutatott, ahogy meglátta az apját, de még megfogtam Damon karját, mielőtt eszét vesztve odament volna.
- Nem gondolod, hogy ezúttal... túl aljas módszert választottál, Mikael? - szóltam ezúttal már az említetthez.

Eltelt néhány óra, de a kislány ez alkalommal úgy döntött, jöjjön az igazi, női hiszti. Sem egy szó, sem egy falat étel, semmivel nem tudtam hatni rá.
- Hát jó, a te bajod - vontam vállat. - Hihetetlen, hogy már ennyi idősen értetek hozzá. Ha az én gyerekem lennél, már a fenekeden látnád a kezem nyomát, de így.... - legyintettem, majd felkaptam a fejem egy autó hangjára a ház előtt.
- Megjött a felmentő sereg. Itt az a seggfej apád - néztem Delenára megvetően.

A kicsi most sem bámult rám szebben, mint tegnap este, de nem érdekelt, alig fél nap, aztán visszaadom az anyjáéknak, bajlódjanak vele ők. De előbb még megszerzem, ami kell.
- Gyere ide Delena - ültem le az ágy szélére egy apró késsel, és egy üvegcsével. - Nyújtsd ki a karodat - fogtam meg a csuklóját, de a gyerek alighanem megértette mit akarok - vagy halálra rémült a késtől, ki tudja - mindenesetre masszív, és kemény ellenállásba kezdett, még a lábait is bevetve közben.
- Higgadj már le, a mindenedet! - mordultam rá dühösen. - Csak neked lesz rosszabb, ha nem hagyod - fogtam aztán le, hiszen az ő ereje hol volt az enyémhez képest? Egy apró metszés a késsel, és máris a seb fölé tartottam az üvegcsét.
- Látod, nem haltál bele - mondtam, mikor megtelt a kis üveg, és elengedtem a kislányt, aki újra panaszos sírásra fakadt, és az anyját, meg az apját hívta.
- Jól van már, ne bőgj, hallod? - vettem elő kötszert, és rámutattam a karjára. - Csak egy szúnyogcsípés, látod? - vettem szemügyre a sebet. Gyógyulni kezdett. Nem olyan gyorsan ugyan, mint egy vámpírnál, mégis láthatóan gyorsabban, mint egy embergyereknél.
- Látni, hogy kiknek a vére folyik benned - kötöttem be mégis a kicsi sebet, és megsimogattam a gyerek haját. - Most már nem foglak bántani, ígérem. Adok neked enni, és hazaviszlek anyáékhoz, rendben?

Delena reggel még aludt, mikor már talpon voltam, és egy konzervhúst - a dobozával egyetemben - bedobtam a tűzbe, majd jó alaposan megraktam a kandallót. Hát, nyilván más meleg kajához van szokva, de nálam ezt kapja. Ha éhes, majd megeszi.
Kinyitottam a szekrény ajtaját, és egy üvegfiolát szedtem elő belőle. Ennyi vér elég lesz. És a gyereknek sem lesz belőle baja. Aztán ma este, vagy holnap reggel visszaviszem az anyjáéknak. Nekem ennyi elég volt a pesztrálgatásból.
Tény, hogy a gyerek különleges, és nem mindennapi. Van benne valami nagyon fura, és különös. Mikor komolyan rám néz azokkal a hatalmas barna szemekkel, mintha a lelkem mélyébe látna. A hasonmás gének eleve nem mindennapi gyermekeket teremtenek, de ezt keresztezve egy ősvámpír vérével... ez a gyerek egy kincsesbánya.
- Szóval sikerült magadhoz térni - állapítottam meg, mert hátamban éreztem a kislány tekintetét, és megfordultam, hogy ránézzek. - Elég kócos vagy... de tőlem ne várj fésülgetést. Majd anyád rendbe tesz, ha hazaértél.

Percek teltek el, és semmi más nesz nem hallatszott, csak a kicsi csámcsogása, mikor egy-egy nagyobb falatot tömött a szájába.
Némán néztem, és elismeréssel adóztam, hogy tényleg gyönyörű kislány. Hatalmas, beszédes barna szempár, amiből olyan okosság csillogott, hogy úgy éreztem magam, nem is gyerekkel, hanem a miniatűr felnőttel ülök szemben.
- Jól van figyelj rám... elárulod a neved? - kérdeztem, mire - továbbra is egy jeges pillantás kíséretében - a kislány megszólalt.
- Delena - motyogta.
- Jól van Delena. Okos vagy, és én elmondom, mit szeretnék. Tudod, van egy rossz-rossz bácsi, aki sok embert bántott már. És még többet akar. És én csinálni akarok egy fegyvert, hogy ezt a bácsit megállítsam. Eddig érted? - kérdeztem, Delena pedig bólintott.
- És van olyan dolog, amit neked is adni kell ehhez a fegyverhez. És ha adtál, akkor utána még beszélgetünk, és hazaviszlek anyukádhoz, meg apukádhoz, jó? Megígérem neked - biccentettem komolyan. - De most azt hiszem jobb, ha alszol. Remélem, pelenka már nem kell neked - dünnyögtem, majd odavittem a kicsit az ágyhoz.
- Kényelmes, szóval feküdj csak nyugodtan - takartam be. - Én majd ott alszom, a sarokban - tettem pokrócokat a földre, és magam is elnyúltam. - Holnap reggel találkozunk, Delena - mondtam, mire a kislány hatalmas sóhajjal lehunyta a szemeit.
Elfújtam a lámpát, csak a kandalló tüze világított, és hosszasan hallgattam a kislány forgolódását, aki csendben sírdogált, mintha nem akarna engem zavarni vele.
- Anyu... - ismételgette, és rossz érzés fogott el ennek hallatán. Mégsem mozdultam, megvártam, ahogy a gyerek álomba sírja magát.

Megpróbáltam előkaparni emlékeim közül, hogyan is kell bánni egy ilyen kisgyerekkel. Bár már nagyon régen volt, és nyilván ez a gyerek nem ahhoz van szokva, ahogy az enyémekkel kellett bánni annak idején. Akkor más elveket vallott a gyereknevelés.
- Nem foglak bántani, ne félj - léptem oda a gyerekhez, és felnyaláboltam. - Nemsokára visszamész apádhoz, meg anyádhoz, megígérem. Csak egy kicsit kell itt lenned Mikael bácsival, jó? - sóhajtottam. - De apa és anya nem fog örülni, ha éhesen mész haza, szóval enned kell, rendben? - kérdeztem, és noha a jeges, haragos tekintet nem változott a kislányon, zordan biccentett egyet.
- Haladunk - ültettem az asztalhoz, majd felbontottam egy húskonzervet, és kenyeret adtam hozzá. - Meg tudod így enni, vagy daraboljam fel? - kérdeztem, aztán úgy döntöttem, jobb a tiszta munka, hát apró falatkákra vágtam a kenyeret és a konzervet is, a kicsi pedig enni kezdett.
- Okos kislány vagy - mondtam neki halvány mosollyal. - Beszélgessünk, jó? - vetettem fel. - Mesélj nekem apuról meg anyuról - biztattam, de csak egy szúrós pillantást kaptam erre, és néma csendet.

(Damon és Elena háza)

Mire megérkeztünk, a kislány már nem sírt. Helyette olyan hideg gyűlölettel bámult rám, amit elképzelni sem tudtam volna egy ekkora gyerektől.
- Mi az, leckét vettél Niklaustól? - morogtam neki, miközben kiszabadítottam a biztonsági öv fogságából, és becipeltem a hálóba. - Tessék... két napig itt leszel velem - raktam le az ágyra. - Ott alhatsz, ennivalóm is van. Nem vagy éhes? - kérdeztem, de a kicsi leugrott az ágyról, beült a sarokba, és ott folytatta tovább a sírdogálást csendesen.
- Hát ez nehezebb menet lesz, mint gondoltam - sóhajtottam.

- Részemről kész - vontam vállat. - De azért ha lehet, ne öljük meg Salvatorét. Még bármikor jól jöhet nekünk... - emeltem fel az ujjam. - Persze, kicsit megszurkálhatod vele, ahol éred - mutattam a karóra. - Biztos élvezné a gyomrában. Remélem kocsival jöttél. Nekem nincs olyanom - morogtam, és közben kifelé kezdtem terelni a hálóból.

(ház)

Biccentettem feléje, és átvéve az újabb adag italt, ezúttal nem cicóztam, lehajtottam úgy ahogy volt. Jól is esett, ahogy végigégette a torkom, felrázott és máris kicsit... keményebbnek éreztem magam. Olyan "régi-formának". Mint amilyen a városba jövetelem előtt voltam. Úgy éreztem most még a kis Clarissa sem tudna meggyőzni hogy élni hagyjam. Alig vártam hogy lássam Salvatore képét mikor megjelenünk... kár hogy nem hoztam kamerát, azt már aztán tényleg fel kellene venni.
Vigyorogva hallgattam Mikael szavait. Vadmalac... el tudtam képzelni, de manapság maximum részeiben kaphatja meg ha jó helyen keresi, étterem, nagy csapatos összezördülés, vagy egy gondos nő konyhája. Na ránk egyik sem jellemző.
- Ugyan, a lányom már egy fél délután alatt is lenyomott mindenféle hideget a torkomon, meleg nem volt rá jellemző, na de szerintem most újakat fogok kapni. De nem bánom, majd bedugom a fülem - nevettem el magam. - Legfeljebb Őt is elcsendesítem ideiglenesen ha nagyon veszekedni támadna kedve. Félek megfájdulna a fejem ha két napig a visítozását kell hallgatni - mondtam gunyorosan, ami mondjuk nem takart olyat hogy bántanám Elenát, de ha sokat veszekszik, majd bántom Salvatore-t, arra biztos elhallgat ha szépen kérem.
- A verbéna jó ötlet, karót meg hoztam magamnak - húztam elő az említett fadarabot, mely igen nagyra becsült darabom lesz ha belevághatom netán Damon uraságba. Kész kincs lenne a szememben. - Kész vagy? - kérdeztem felállva, mikor úgy tűnt felszerelkezett.

- Jól van, ez a beszéd! - mondtam elismerően. Hiába, a vadász még a sírban is vadász lesz. John barátom pedig vérbeli vérszívó-ellenség. - De előbb tessék, igyál még egyet - adtam neki egy újabb whiskyt, majd kinyitottam egy ládát a sarokban.
- Van itt néhány konzerv - szemléltem a készletet. - Néha én is eszem emberi ételt. Bár a mostani kaját elég ehetetlenek. Bezzeg régen, a nyárson pirított vadmalac - sóhajtottam. - Ma ilyesmit már nem lehet kapni. Utálatos a mai világ - sóhajtottam, és kabátot kaptam. - Még jó, hogy nem vagy az a típus, aki nagyon a szívére vesz dolgokat. Mert ha ott maradsz két napig a Salvatore házban, hát fogsz hallani a lányodtól hideget-meleget - nevettem, és verbénás fecskendőket pakoltam el.
- Ez jól fog jönni... ha Salvatore nagyon ugrálna. Őt ismerve, biztosan fog is.