Csak mosolyogtam, ahogy odapakolt a kandalló elé. Nagyon tetszett az ötlete, ezt tagadni se tudtam volna, hiszen a mosolyom szélesedett.
- Ez így tökéletes lesz - heveredtem le mellé és átvettem a pohár bort. - Tudod... néha szívesen visszarepülnék a régi korba. Mikor a gyerekeinknek szüksége volt ránk. De most... -sóhajtottam és belekortyoltam a poharamba. - Nem vagyunk már fiatalok, pedig néha hiányoznak az ifjú évek...

- Szerettem a régi életünket. Sokkal jobban, mint ezt a mostanit - mondtam csendesen, majd eszembe jutott valami.
- Igaz, bőrök nincsenek a házban, de talán tehetünk valamit azért, hogy kissé jobban a múltban érezzük magunkat - szedtem le az ágyneműt, párnát, takarót az ágyról, hogy a kandalló előtt a fa padlóra terítsem őket, majd öntöttem két újabb pohár bort, és megfogva Esther kezét leültem, ezúttal már a régi fekhelyünket idéző, kandalló előtti részre.
- A bőrök azért kényelmesebbek voltak, és nem volt kandallónk, csak szabad tüzünk, de... remélem azért így is nosztalgikus - mosolyogtam rá. - Te legalábbis mindenképpen olyan gyönyörű vagy, mint amilyen akkor voltál.

- Abból kiindulva, hogy azt mondtad, nem ünnepled a karácsonyt, nem vagyok meglepve, hogy... nem készültél semmivel. De nem is úgy ismersz, mint akinek az ajándékok annyira létfontosságúak lennének az élethez - mosolyogtam továbbra is, végül nyeltem egy aprót. Igaza volt, a villában nem várt senki. Nik Tatiánál van, Kol és Rebekah a jó ég tudja, hogy merre jár... és mással most nem is lennék szívesen.
- Itt maradok - döntöttem el végül mosolyogva. - Ezer évvel ezelőtt egy hasonló kis kunyhóban éltünk, és egymás társasága volt a szórakozásunk. Hol lenne a változás? Talán... éppen ez a jó az egészben. Végre... ha nem is teljesen, de kaphatok betekintést a régi életembe. A régi életünkbe... - javítottam ki magamat, de a mondat végére már igencsak lehalkítottam magamat, és így pislogtam rá.

Kíváncsian néztem, mi kerül elő Esther táskájából, és különös érzésekkel forgattam a kezemben a fadobozt, ami egy jókora üveg nemes whiskyt rejtett magában.
- Mondjuk úgy, tradícionális italt kapok? - mosolyogtam el magam. Jól esett az ajándék. Maga az ital minősége is, valamint az a tény, hogy Esther gondolt rám. És ha az előbb láttam rajta némi szégyenkezést, hát most rajtam volt a sor.
- Bocsásd meg nekem, de... én nem készültem neked semmivel. Ami most meglehetősen kínos - vallottam be. - Mert így olybá tűnik, hogy én nem gondoltam rád. Pedig azt teszem. Minden egyes nap - ismertem el, majd letettem az veget az asztalra. - Köszönöm az ajándékot. És azt is, hogy eljöttél hozzám. Akár hiszed, akár nem, de számomra ez is ajándék. És, ha már otthon úgysem vár senki, azt hiszem illene, hogy velem töltsd a mai napot - mosolyogtam el magam. - Igaz, nem tudok sok szórakozási lehetőséget felmutatni, maximum a társaságomat.

Nyilván nem volt meglepő, de egyelőre még zavarban éreztem magamat, ha arra került szó, hogy ki kivel a múltban, és mit csinált... bár Ő most meglepett. Én megtettem, mielőtt megtörtént volna ez a sok borzalom. Nik egy ilyen kapcsolatnak a gyümölcse. És ő még a halálom után sem tette meg...
Szívem szerint kimondtam volna, hogy most mélységesen szégyenlem magamat, de ezt látnia kellett az arcomon. - Öhm... - kezdtem aztán bele, mert... most muszáj volt másra terelnem a gondolataimat. - Hoztam neked valamit... - álltam fel, hogy az ágyra tett táskámhoz sétáljak, és kivettem belőle egy kis fa dobozt, aminek azért volt rendesen súlya. - A vámpírok kedvelt itala a whisky. Úgy gondoltam, hogy... a te esetedben vegyítem a régit és a kedveltet - mosolyogtam rá.

http://blog.oneplusinfinity.com/wp-content/uploads/2008/08/glenlivetxxv.jpg

A nyelvemen volt, hogy szóba hozzam Fenrirt, de mégsem tettem. Mi értelme lett volna elrontani a hangulatot ezzel? Ha ezt mondja, nyilván őt sem látja sokat. Vagy semennyire.
- Tudom, mi a magány, Esther - sóhajtottam. - Mióta te nem vagy velem, nem volt senkim a hosszú századok alatt. Akár hiszed, akár nem... de ezer éve nem éreztem asszonyi test melegét. Azóta, mióta te és én nem élünk már együtt. De még mindig, most is hiányzik nekem a föld legcsodásabb asszonya - csókoltam meg a kezét.

- Tudom. Nem is várom őket minden pillanatban haza. Csupán.. még nem szoktam hozzá ehhez az élethez - motyogtam nehézkesen, majd láttam a tekintetében, hogy a Klausról szóló részt nem akarja firtatni. Valószínűleg azért, mert... most éppen jó kedvemben voltam én is.
Végigmértem a kezét, amivel megfogta az enyémet, és nyeltem egy aprót, de csak annyira, hogy ő ne vegye észre, és keserű mosoly jelent meg a számon. - Nem jobban, mint te. De lefoglal az életem ahhoz, hogy legyen időm magányosnak érezni magamat - válaszoltam inkább kitérve. - Mindenesetre, minden tekintetben megváltozott az életünk ezer év alatt... már senki nincs éjjel, aki átöleljen, és ez kezdetekben igencsak nehéz volt megszokni.

- A fiaink és a lányunk már felnőttek, Esther - mondtam mosolyogva. - Annak idején is azok voltak... ezer év pedig csak még inkább megérlelte őket. Nekik már nem a szülői ház az első - mondtam, és csaknem félrenyeltem a bort, mikor szóba került Niklaus. Csak a karácsony, és az Esther iránti tapintatom tartott attól vissza, hogy hangot adjak a véleményemnek, miszerint, mikor Klaus így viselkedett, általában voltak hátsó szándékai. És ennek sokszor Esther itta meg a levét.
- Magányosnak érzed magad? - csúsztattam kezem Esther kezére kedves mosollyal.

- Igen, volt egy ilyen gyanúm, hogy nem vársz senkit - bólogattam, majd sóhajtottam egy aprót. - A többiek nem igazán vannak otthon. Sem Rebekah, sem Kol. Elijaht és Finnt jó ideje nem láttam már... Elijah akkor járt utoljára a villában, mikor összeugrottak Klausszal - mondtam keserű mosollyal, majd vontam egyet a vállamon. - ha hiszed, ha nem, de pont Nik az, aki felvetette a karácsony ötletét. A fa feldíszítését, az ajándékokat... ezer éve először viselkedett velem úgy, mint az anyjával... - bámultam le a padlódra. - Nik most boldog. Ezen a néhány napon hagy legyen az.

- Ennek ellenére valami mégis meghozta a kedved a karácsonyhoz. Megtudhatnám, mi volt az? - kérdeztem, és egy darabig a fahasábok ropogását hallgattam a kandallóban. - Nem zavarsz, Esther - ráztam a fejem. - Senkivel nem tartok kapcsolatot. Ha meggondoljuk, egyedül vagyok a városban. Nem várok semmiféle látogatót, ha erre céloznál - kúszott az arcomra egy somolygó kis mosoly. - És mondd.... a fiúk, és Bekah... nem hiányolnak otthon? Bár nyilván ők sem karácsonymániásak. Hogy az a fattyú nem, azt tudom - tettem megjegyzést Niklausra.

A hintaszékben foglaltam helyet, majd mikor Mikael a kezembe adta a boros poharat, egy halvány mosollyal fejeztem ki a köszönetemet, de mielőtt belekortyoltam volna a poharamba, a tekintetébe szegeződött az enyém.
- Tudom. És azt is tudom, hogy ezer év alatt is gondoltál rám... ahogyan én is rád. De néhány évtizede elveszítettelek a szemem elől - kortyoltam bele zavartan a borba, majd körbenéztem. - Nem hiányolom innen a fát, én sem vagyok hozzászokva. És nem is tervezem hogy sokáig maradok, mert... nem akarlak zavarni.

Leültettem Esthert a hintaszékbe, míg magam az ágyra ültem, és hagytam, hogy végighordozza a tekintetét a berendezésen.
- Apró ház. Ennyiből áll, és a egy fürdőből. Nekem pont elég. Tiszta, kemény, puritán... olyan, amilyen a kemény férfiaknak való. Amilyen én voltam hajdanán... és vagyok még ma is - mosolyogtam, majd felkeltem, és a szekrényből elővettem egy üveg régi bort.
- Sajnálom, ha nincs itt ünnepi hangulat. Se fa, sem díszítés... nem igénylem. De örülök, hogy eljöttél. Sokat gondolok rád, Esther - melegedett meg a hangom, és átadtam neki egy pohár bort.

(Ház)

Végigmértem az apró kis helyiséget, miközben beléptem. Igaza volt, nem volt olyan, mint az, ami Klausnál megtalálható... nincs giccs. Egyszerűség, ebben teljesen Mikaelre ismertem.
- Ez a hely hasonlít az... ezer évvel ezelőtti otthonunkra - emlékeztem vissza mosolyogva.

Napok teltek el, tétlenül. Nem csináltam semmi mást, mint vártam a lehetőségre, hogy találkozzam Nikkel és Tatiával. Közben terveket szövögettem. Tudtam, hogy mindennél felkészültebbnek kell lennem, ha újra szemben állok Niklaussal. Egyszer képes voltam meglepni, de innentől nyitva fogja tartani a szemét, és felkészül mindenre.
A hetek múlását csak az idő változásával mértem. Először hideg, borús, esős napok jöttek, majd egy reggelre ébredve megérkezett a hó is, a hideg tél ígéretét teljesítve a földre.
Épp egy pohár borral, és a gondolataimmal kettesben üldögéltem a hálószoba karosszékében, mikor halk lépteket hallottam meg a ház felől, és nemsokára kopogtatás követte. Ezer közül is felismertem Esthert. Az örömömnél már csak a meglepetésem volt nagyobb... de illet, hogy ajtót nyissak neki.

(ház)

(Grill)

Ledobtam magamról a kabátot, majd leültem a kandalló elé, és csendesen bámultam a tüzet.
Léptem egyet újra azon az ösvényen, ami Nik elpusztításához vezet. Nem érdekel, kiken kell átgázolnom ahhoz, hogy a célomat elérjem. És ha Mila és Tatia az utamba áll, ők lesznek az elsők, akiket megölök.
Egyelőre nem tehettem egyebet, mint bíztam Mila félelmében...

(ősök háza)

Ahogy megálltam a házam előtt, felnéztem a lassan virradó égboltra, és néztem a Holdat. Egy nap... talán kettő, és az éjszaka vándora kiteljesedik, hogy előjöjjenek esküdt ellenségeink, a vérfarkasok. Fel kell készülnöm, és be kell zárkóznom. Nem ölhetnek meg. Még nem.... Még dolgom van a világban.
Vérkészletem szerencsére bőven állt a hálószobám sarkában. Tulajdonképp ez a hűtőláda volt a modern kor minden vívmánya, amit ebben a házban meg lehetett találni.
Gyertyát gyújtottam, míg ágyba bújtam, aztán lefeküdtem, nézve az ablakon át, hogy változik az égbolt egyre világosabbá. A vámpírok többségének ideje most lejárt. Elbújnak, és átadják az embereknek a helyüket. És most én magam is így teszek.
Oldalamra fordultam, és nem kellett hozzá sok idő, hogy máris mélyen aludjak.

Jó hosszasan aludtam... legalábbis ahogy észrevettem, már a másnap délutánjában jártunk, mikor magamhoz tértem. Manapság az óra megkönnyíti az időt... de még mindig jobban ragaszkodom ahhoz az ősi órához, ami az égen ragyog, és Napnak nevezik.
Kimásztam az ágyból, fáradtság, álmosság már nem is gyötört. Hozzászoktattam magam a másodperc törtrésze alatti ébredéshez. Vadász vagyok... és most egy különösen veszélyes ellenféllel kell megküzdenem.
Kinyitottam a kopottas szekrény ajtaját, majd elővettem egy táskát, ellenőrizve tartalmát. Néhány apróságot zsebre vágtam, de ami a leglényegesebb... azt a derekamra akasztottam, mint egy modern kori Indiana Jones. Felkészültem Niklausra. És ennyivel nagyobb az előnyöm vele szemben. Feltéve, ha Erin nem beszélt neki rólam, de akkor az isten legyen számára irgalmas. Mert én nem leszek.

(erdő, régi templom)

(Grill)

Bevágtam magam mögött a ház ajtaját, és egyenesen a hálóban vonultam, majd ledobtam a zakómat az ágy melletti szék karfájára.
Sokan nyilván lenéznének ezért az apró házért. Ahogy láttam, itt élvezik mutogatni, hogy mekkora fényűzésben éltek. De ez nekem sosem tetszett igazán. Egy apró kunyhóban születtem, ott éltem az életem legszebb éveit. Mindig is jobban otthon éreztem magam egy ilyen házban, mint egy palotában. És ahhoz képest, hogy néhány évig egy kriptában is laktam, ez kimondott előrelépés. A hatalmas házak olyanoknak valók... nos igen... mint Niklaus.
Ledőltam az ágyra, és fejem alá tett kezekkel bámultam a mennyezet régi, barna gerendáit. Megtaláltam hát. Annyi hiábavaló év után most rátaláltam. És teszek róla, hogy ezúttal ne menekülhessen tovább. Ami pedig Esthert illeti... nem ajánlom, hogy újra Niklaus mellé álljon.
Bámészkodtam még egy darabig, gondolataimba merülve, aztán lehunytam a szemem, és engedtem, hogy elmerüljek az álomtalan álomban.