- Rendben, Mikael - bólintottam egyet határozottan, miközben jó nagyot nyeltem, és felálltam, miután finoman megkért, hogy távozzak. Vagyis... előbb-utóbb mentem volna magamtól is. Amióta felhozta klaust... nem tudtam, hogyan álljak hozzá. Nem is akartam tudni... mert ha tudnám, akkor az azt jelenti, hogy döntöttem arról, ki mellett a helyem. És azt a döntést soha... soha nem akarom meghozni.
- Megyek. És értesítem Candice-t, hogy... várod, bármikor.

- Igazad van - fogtam meg kedvesen Esther kezét, és leguggoltam elé. - Nem akarom hogy az is a te terhed legyen, aminek nem kellene. Igy is van épp elég a válladon - csókoltam meg a kezét. - Nos, talán menned kellene. Nem akarlak elküldeni, egy percig se hidd. Csak egyszerűen... szeretném, ha minél hamarabb elmondanád Candice-nek, hogy várom őt. Apai szeretettel várom. És boldog leszek, ha jön - mosolyogtam. - És téged is várlak, Esther. Akármikor. Jöhetsz ide éjjel-nappal, üzenned sem kell előre. Úgy gyere, mintha itthon lennél. Ha nem is vagyok itthon, mától ez a kis ház a te fészked is, nem csak az enyém - simogattam az arcát. - Bár akár én is elmehetnék egyszer. Megnézném Nik arcát, mikor a nappalitokban talál engem - nevettem fel kissé hátborzongató hangon.

Valahol meg kellett volna értenem, hogy így áll Nikhez. De... az anyja voltam, tőlem egyszerűen ne várja már el, hogy a saját fiam haláláról gondoskodom! Megtettem ezer éve... ma már más céljaim vannak vele... ennyi, és kész.
- Ezt Tatiának kell elmondanod. Hozzá semmi közöm nincsen. - bámultam ki az ablakon. Te jó ég... oké, Mikael nem tud arról, hogy őt is átvertem Tatia szertartásánál...

- Hát akkor tedd, Esther - álltam fel. - Egy hónap. Ennyit adok. Ha a fiú nem változik, meghal - imitáltam olyan mozdulatot, mint mikor valakinek karót szúrnak a szívébe. - És ami azt a ribancot illeti... vele sem ártana beszélnem - morfondíroztam. - Igazán szívesen nézegetném a szívét a kandallóm párkányán.

- Én mióta itt vagyok, azon vagyok, hogy valamivel a lelkére beszéljek. De eleinte... itt volt a hasonmás. Elena, aki megbolondította. Majd Tatia... újra Tatia. Aki folyamatosan hatással van rá, minden egyes másodpercére. És ha vele történik valami, ha ő mond valamit Niknek, minden erőfeszítésem egy pillanat alatt képes romba dőlni... Niknek is vannak érzései. És tudom, hogy valahogyan lehet rá hatni. Én meg tudom csinálni, Mikael. Valahogyan... - nyeltem egyet.

- Ismered Klaust. Túl jól ismered, Esther. Nézd, mit tett veled is. Tényleg még ezek után is azt mondod, hogy a fiú nem romlott a velejéig? Végig akarod nézni, amíg megteszi ezt bármelyik testvérével, vagy esetleg veled, újra? Meg kell őt állítani Esther! De neki nem tudsz féket szabni. Az egyetlen, ami őt megállíthatja, az a halál - néztem Esther szemébe. - De ajánlok valamit. Ha tudsz hatni rá... ha el tudod érni, hogy kissé változzon... talán meggondolom, megöljem-e. Ez most már kettőtökön múlik. Rajtad, és rajta. Régen is te voltál az egyetlen, aki közel tudott kerülni a romlott lelkéhez.

- Hamarosan a két szemeddel is láthatod őt, hidd el nekem - mosolyogtam rá bíztatóan. Soha nem hagytam volna, hogy sokáig húzzák azt a találkozást. Mikael már a régi időkben is imádta a lányát, és ez... most is megmutatkozott az arcán.
Egy tétovázó sóhaj szaladt ki belőlem, mikor átölelt, és feltette AZT a nagy kérdést. - Én... nem tudom - mondtam összezavarodva. - Meg kell értened, hogy... hogy Klaus a fiam. És ugyanúgy védeni akarom őt, mint te a többi gyermekünket. De közben... téged sem akarlak elveszíteni... - suttogtam tanácstalanul.

- Legalább az idősebbik lányom nem Klaus követőinek a sorába fog beállni, ami az irántam való érzéseit illeti - morogtam félhangosan. - Bárcsak lenne róla képed - sóhajtottam aztán. - Persze, gondolom, nem ez volt most a legfontosabb. De nagyon szeretném őt már látni - ültem aztán át az ágyra, Esther mellé, és magamhoz öleltem.
- Milyen különös. Egyszerre kaptam vissza a feleségem, és a nagylányom. És még mondja valaki, hogy egy vámpír életében csak sötét erők dolgoznak - filozofáltam. - Nos, és most innentől, hogyan lesz tovább. Veled, és velem...

- Meg fogom mondani neki - bólintottam Mikael szavaira, majd mikor helyet foglalt, egy apró sóhajjal túrtam bele a hajamba. - Nos... tud mindent. Nyomon követte a családját - magyaráztam. - Legalábbis amennyire tehette. Tudta, hogy mivé váltak a testvérei. És tudja, hogy mivé váltál te is. De mielőtt megkérdeznéd, nem... nem láttam szégyent vagy elítélnivalót a szemében, mikor rólad beszéltünk - előztem meg az esetleges kérdését.

- Azért kaptuk vissza, hogy újra elveszítsük majd? - kérdeztem keserű komorsággal. Átfutott az agyamon, hogy talán Candice is átváltozhatna... és örökké lehetne velünk, a családjával. A családjával? Nevetséges. Hol van itt még család? Nincs már ezer éve. Niklaus tett róla, hogy így legyen. És egyébként is... ítélhetem-e a tulajdon lányomat erre a sorsra, ami a miénk?
- Szóval eljön hozzám? - telt meg a mosolyom melegséggel. - Mondd el neki, hogy nagyon várom már. Elmennék, hogy lássam, de... talán jobb ha megadom neki az esélyt, hogy ő döntse el, mikor érzi ennek idejét - dőltem hátra kényelmesen a hintaszékben. - És mondd, mit tud rólam? Elmondtál mindent? Arról, ami vagyok - mutattam magamon végig.

- Igen, így van - bólintottam. - A varázserőm tartósította a testét ezer évre. És most... most hogy újra az én birtokomban van az erőm, Candice élete nem halhatatlan többé. Ugyanúgy meg fog öregedni, mint egy rendes ember. És nem tudom, mit tehetnék ezellen... - ráztam a fejemet, majd halványan elmosolyodtam.
- Olyan, mint én... legalábbis a nagyobb részletekben. Szőke a haja.. a szeme olyan, mint régen. Talán ez a biztos pont abban, hogy Ő tényleg a mi lányunk - emlékeztem vissza a kisgyerek-Candice gyönyörű tekintetére. - És én beszéltem rólad neki... de fogalmam sincs, mikor fog meglátogatni.

Váltakozó érzésekkel hallgattam Esther, percenként kerültem mennyből a pokolba, és vissza.
A lányom él... ez csodálatos érzés volt. Olyan örömmel töltött el, hogy alig akartam elhinni. De Esther utolsó mondatait hallva, az öröm gyorsan elhamvadt bennem.
- Oké, várj, hagy emésszem ezt meg - emeltem fel a kezem. - A lányom él. De mivel most te is élsz, ezért rá a halál vár majd? - komorodtam el. - Mesélj róla! - szólítottam fel Esthert. - Milyen? Hogy néz ki? Milyen a viselkedése? Emlékszik még rám?

- Nem tévedek, Mikael. Láttam őt... ott él a villában - nyeltem egyet, majd magam is felálltam, hogy elkezdjem összeszedni magamat.
- Ezer évvel ezelőtt valahogyan felgyógyult a kórságból... - néztem lefelé a padlóra. - És felnőtt. Egy gyönyörű, huszonöt éves nő lett belőle... - suttogtam. - Akkor haltam meg én. És mivel örökölte a boszorkányságot... valami úton-módon a halálom után megkapta az erőmet. Ami... nem engedte, hogy öregedjen. Ezer éve huszonöt éves már - nyeltem egyet. - De mióta újra élek... elveszítette azt a hatalmas erőt - motyogtam.

Tágra nyíltak a szemeim a hirtelen információtól, aztán megráztam a fejem.
- Annak már több, mint ezer éve, Esther. Ez nem lehet - álltam talpra, és hogy a hirtelen felindultságot levezessem, fel-alá kezdtem járkálni.
- Nem, semmiképp nem lehet! - állapítottam meg némi gondolkodás után. - Ő nem lehet vámpír. Csak aztán teremtettük meg őket, hogy az Újvilágba értünk. Candice pedig még az óvilágban meghalt. Tévedsz Esther, vagy képzelődsz.

Visszaültünk az ágyra, és nagyot sóhajtottam, mikor láttam Mikael szemében az érzéseit. Ritkán adódott ez meg az elmúlt időszakban, de ma... ma nem rejtette véka alá ezeket.
- Mikael... Candice életben van... - fordítottam el a fejemet, hogy lefelé nézzek a padlóra.

- Na és Finn, meg Elijah? - kérdeztem. - Tagadhatatlan, hogy ők voltak az én büszkeségeim. A két legjobban sikerült, és legcsodálatosabb fiam. Okosak, erősek, és bölcsek - mondtam büszkén, majd megfogtam Esther kezét, hogy újra az ágyon keressünk kényelmesebb helyet, miután visszahordtam az ágyneműt.
- A lányunkra, az óvilágban? - kérdeztem, megtelve keserű, és fájó emlékekkel. - Emlékszem... hogyne emlékezném - hajtottam le a fejem. - Azt hittük, hogy a fiunk után már nem lesz újabb áldozata a kórnak. És elvette tőlünk Candice-t is. Az én gyönyörű lányomat... - sóhajtottam. - Nincs olyan nap Esther, mikor ne jutnának eszembe a halott gyermekeink. Mindhárman.

- Miért vetnélek meg? Mindenkinek megvan a véleménye... - suttogtam halkan, majd figyeltem, ahogy öltözni kezdett és ennek következtében én is így tettem, belebújtam a ruhámba.
- Rebekah és Kol lakik még a villában. De ők... szinte sosem járnak ott... - suttogtam, majd eszembe jutott még valami. - Mondd Mikael... te... emlékszel még az óvilágban elveszített kislányunkra? - néztem rá egy halvány könnyréteggel a szememben.

- Vess meg érte nyugodtan, de én örülök ennek - mondtam a Fenrirt érintő mondatára, majd felültem. - Na és a lányunk, meg a fiaink? - kérdeztem. - Mi van velük? Olyan jó lenne találkoznom velük. De... nem tudom, ők vajon akarnak-e látni engem. Legfőképpen úgy, hogy vadász vagyok, aki irtja a fajtánkat - túrtam a hajamba, és felvettem a ruháimat.

Felemeltem a fejemet, mikor Fenrirt felhozta, és erre a kérdésre inkább felültem, magammal húzva a takarót, és így néztem hol a szemébe, hol le a padlóra.
- Nem tudom, hogy mi van Fenrirrel. Napok, sőt... talán hetek óta nem láttam. Nem kerestem... - suttogtam halkan. - Lehet, hogy neki is szép a karácsony estéje, csak nem velem... - motyogtam elgondolkodva. Azt inkább nem mondtam ki, hogy nyilván Klausnak is nagyon szép estéje van. És ettől a ténytől boldog voltam.

- Na és mi van Fenrirrel? - tettem fel a kérdést, de nem bántó éllel, hanem inkább tárgyilagosan. Nem veszekedést akartam szítani, csak egyszerűen tisztán látni.
- Kíváncsi vagyok, a családunkból van-e valakinek még ilyen szép karácsony estéje, mint nekünk - húztam Esther fejét a mellkasomra.

Kapkodtam a levegőt, miközben éreztem, hogy ő is követett engem... és ez valamiféle elégedettséggel töltött el. Ezer év után... tökéletes volt ez így... most tökéletes minden. Még ha holnaptól... minden a régivé változik is...
- Igen... ez is csodálatos volt... - suttogtam halvány mosolygással, miközben elhelyezkedtem a takaró alatt, és odafordultam a mellkasára.

Nem kellett sokat várnom, hogy Esthert elérje az orgazmus, én én magam is utána léptem a csillagok fölé, olyan hosszan, és olyan remegéssel élve át a gyönyört, ahogy utoljára ezer éve tettem csak.
- Esther... - súgtam halkan a nevét, és megcsókoltam kedvesen, olyan érzéssel, mint régen. - Úgy érzem most magam, most annak idején, a gyerekeink fogantatásának éjszakáján - mosolyogtam rá, és mellé feküdtem, magunkra húzva egy takarót.

Kissé... nem csalódtam, hanem furcsán érintett, hogy nem akarta megmutatni azt, ami magában lakozott... talán tényleg ennyire... ennyire el tud szabadulni, hogy rám nézve is... veszélyes lenne? Ezt így nem tudtam elhinni... de ő ismeri magát. És... jobb lesz, ha hiszek az érzéseinek és neki...
Elengedtem a csípőjét mindkét lábammal, és a leszorított kezeim még izgalmasabbá tették a helyzetet... hiányzott már minden érintése, és ez okozhatta azt, hogy... így, ennyi után is éreztem a közelítő érzést... a mámort, ami már régen nem érintett meg... elsöpört mindent a fejemben és egy határozott nyögéssel adtam tudtára, hogy engem már átlökdösött abba a másik világba...

Már szinte éreztem, hogy a gyönyör alig néhány másodpercre van tőlem, és csak csalódottan néztem fel Estherre, mikor megállt a mozgással, és felvontam a szemöldököm, amikor egy kérés csúszott ki az ajkán.
Hátára tettem a kezem, hogy így gyűrjem őt újra magam alá, aztán két kezét leszorítottam a feje mellett, hogy mozgásképtelenné tegyem.
- Nem, Esther - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. - Nem lehet - mozogtam újra, nem változtatva az ő előbbi mozgásának vehemenciáján, és csak remélni tudtam, hogy ő is élvezi, mert - nem tudom, az ezer év kihagyás, vagy az ő lénye tette-e - de tisztában voltam vele, hogy másodperceken belül itt lesz számomra a kéj.

A csípőmön éreztem kezeit, a forró vérem már nem ismert határokat az ereimben, és éreztem azt a már nagyon régen érzett furcsa érzést, ami megkoronázta azt az egészet... de egyelőre még megpróbáltam elfojtani magamat... mert akartam valami olyasmit, ami talán gyorsan elutasításra talál, de... ki tudja?
Megálltam és odahajoltam Mikael arcához, hogy így pislogjak rá. - Kérlek... irányíts te. És... és ne félts engem... hiszen nem vagyok olyan gyenge ember, mint azt hiszed... tudni akarom, hogy mi... hogy ki lakozik benned... - néztem rá őszintén.