- Még nem láttam ilyen fagyos vámpírt, mint te - nevettem fel röviden. - De akkor menjünk vissza a házba. Sőt, van egy még jobb ötletem. Láttam néhány üveg bort a konyhaszekrényben. Csinálunk forralt bort. Finom, és jól átmelegít. Nos, zseni a férjed? - mosolyogtam.

- Az előbb még azt mondtad, hogy ezt szeretnéd - sóhajtottam fel, és ugyan megálltam, de végül jobbnak láttam ha nem kötözködöm vele, hiszen egy eléggé jó ötletet vázolt fel.
- Hm... ez az ötlet nekem is tetszik! - bólogattam szaporán, majd szembefordultam vele, és így gondolkodtam el. - De akkor most mit csináljunk? Én személy szerint fázom - kuncogtam fel.

- Hó hó hó, hát miért olyan sietős? - tártam szét a kezeimet. - Nem, nem így csináljuk! Még kicsit távolabb van a karácsony. Mit szólnál ahhoz, ha akkor választanánk ki? Sőt, van egy ötletem. Eljöhetnénk karácsony reggelén a gyerekekkel az erdőbe. És csinálhatnánk itt is egy karácsonyfát. Persze nem nekünk. Hanem az erdő állatainak. Hozunk répát, meg krumplit, meg tudomisén még mit. És felakasztgatjuk egy fára. A gyerekek is biztos élvezik majd ha látnak itt egy nyulat, vagy őzet, amint megtalálják az élelmet. És közben nézünk fát, és míg te hazasétálsz a gyerekekkel, addig én kivágom és hazaviszem a fát.

- Igen, talán így van - bólogattam szaporán, majd egy halk kuncogással néztem az innen alig ugyan, de mégis látszó vízfelszínt, ahogyan kicsit megffújta a szél, és csak ringatózott és ringatózott.
- Na de... válassz fenyőfát! Nektek férfiaknak ehhez sokkal több ízlésetek van, mint nekünk nőknek - kacsintottam rá, felpattanva a fatörzsről, és elindultam abba az irányba, amerre az ösvény vezetett.

- Erre már nem kell gondolni. Hiábavaló, és felesleges. Nem így történt. Itt vagyunk, van három csodálatos gyerekünk, és azt hiszem, ez a legfontosabb. Megtanultuk a leckét. Az igaz szerelem átível mindenen. Nem öli meg senki, és semmi a világon. Talán ezért is van, hogy ennyi viszontagság és baj ellenére is egymás mellett vagyunk - simogattam Elena hátát. - Na tessék... csak egy romantikus őszi erdő kellett a nosztalgiához.

Furcsa volt így nosztalgiázni, de mégis olyan sok jó érzéssel tudott eltölteni... mintha ezer éve nem gondoltam volna arra, hogyan jutottunk el idáig. De furcsa... nagyon furcsa.
Nyeltem egy aprót, majd a vállának dőltem, és megfogtam a kezét, ujjaimat az ujjaival összekulcsolva, és halványan elmosolyodtam. - Annyi ostobaság után, amit tettem... de azt hiszem, igazad van... - bólogattam. - És mindig a nehezebb utat választottam - ismertem be, utalva ezzel akár arra, mikor a pincéből nem voltam hajlandó Damonnel menni, hanem Oliverrel mentem, csak hogy őt öljem meg. - Nem tudom, mi lett volna velünk, ha bármi nem úgy sül el, ahogyan történt - motyogtam, és odabújtam a nyakához, hogy ismét az illatát szívhassam be.

Leültem egy kidőlt fatörzsre, és magammal húztam Elenát is.
- Igen, emlékszem mindenre - bólogattam lassan. - Te jó ég... ilyenkor átérzem, mit érezhet Klaus, és mit jelenthet ezer év. Mennyi tévedés, mennyi és mennyi ostobaság, mennyi tévúton jártunk - sóhajtottam. - Igen, emlékszem arra is, mikor Tyler megharapott. Az mentett meg a haláltól, hogy tudtam, hogy ott voltál. Tudtam, hogy van miért élni - simogattam az arcát. - Hosszú, nagyon hosszú utat jártunk be, míg végül egymásra találtunk. De azt hiszem, ez mind kellett ahhoz, hogy most itt legyünk. Így, együtt.

- Ashley? - rémlett fel hirtelen a lány arca, majd le is esett, hogy tényleg így volt. - Igen, most már emlékszem... ő aludt Jeremy szobájában - bólogattam szaporán. Nem volt túl kellemes emlék, ahogy felrémlett előttem Farrah szülinapi bulija halloween-kor, és az, hogy Damon azzal a lánnyal érkezett, de... akkor még nem mertem magam sem tisztázni az érzéseimet iránta... hiszen akkor még Stefannal voltam együtt.
- Milyen furcsa visszaemlékezni... mi minden történt azóta - gondolkodtam el. - Oliver, Harmony... - elmélkedtem, majd megmelegedett a mosolyom. - Emlékszel, mikor Katherine pincéjében újra egymásra találtunk? - rémlett fel egyre több emlék. - Majd még mielőtt kiderült, hogy Delena úton van... ami akkor történt közöttünk a Salvatore birtokon - néztem valami gyermeteg lelkesedéssel a szemébe. Emlékeztem tisztán, hogy csak meglátogatni mentem őt, beszélgetni vele, és az lett a vége, hogy a hálószobájában kikötve lettünk egymáséi ismét Oliver háta mögött.- És mikor... megharapott téged Tyler... de az még előtte volt. Katherine pincéje előtt... Sophie és Melanie vigyázott rád. És mikor nem voltak ott, én is meglátogattalak - bújtam a mellkasára.

- Emlékszem arra az estére - biccentettem. - De az én emlékeim szerint Jeremy szobájában akkor nem az öcséd volt. Hanem Ash... - nyeltem nagyot. Milyen fura... mintha egy évezred telt volna el azóta, hogy vele voltam csak azért, hogy féltékennyé tegyem Elenát. Hogy szerettem? Igen, persze. Valamennyire. De annyira sosem, ahogy ő akarta volna.
- Szóval spontenitás? - mosolyogtam. - Hát, lehet szó róla. Az estével kapcsolatban persze ne is próbáljak belőled kiszedni semmit, ugye?

- Ez nem olyan konkrét ötlet, csak... - sóhajtottam fel, és azt hiszem, rögtön el is fordítottam a tekintetemet, a fák közül figyelve a tavat, addig sem kellett a tekintetébe mélyednem. - Szóval hogy néha csak úgy... spontán jöjjön minden, és utánunk a vízözön. Úgy értem, hogy... ezt nehéz elmagyarázni - köszörültem meg a torkomat. - Szóval egyszer már megtörtént, még évekkel ezelőtt... mikor Jeremy a szomszéd szobában aludt, a Gilbert házban - emlékeztem vissza. - Váratlanul a falra kentél, és nem volt semmi előzmény, nem volt semmi. Néha az ilyenek is... olyan jók tudnak lenni - mosolyodtam el. - Azon, hogy ma este mi fog történni, ne törd a fejed. Sajátos meglepetésem van - kacsintottam rá.

Széles vigyorral reagáltam le Elena zavarát. Háromgyerekes anya létére néha pirulósabb, mint egy szűzlány.
- Ugyan édesem. Tudod, hogy vevő vagyok bármire. Vagyis, szinte bármire. És kíváncsi is. Ha jó ötleted van... akár már ma este is tarthatunk főpróbát - kacsintottam. - Szóval halljam. Ki azzal a pironkodós ötlettel.

- Ehhez csak jót tudok hozzászólni - mondtam bólogatva, még mindig a kezét fogva, és egy aprót nyeltem. Mindig attól féltem, hogy az ilyen ígéretek egyszer elmúlnak, és marad megint az, ami egyikünk számára sem jó. Pedig... azt hiszem, hogy ez a szerelem, ami kettőnk között van, nem fog könnyen múlni. És azt hiszem, tenni is fogunk róla, hogy mindig is megőrizze ezt a szikrát. Nem akarok szappanoperába illő feleség lenni, hogy otthagyom a szerelmemet, majd évekkel később találok ismét rá... nem... nem akarok szüneteket. Bár ki tudja, mit hoz a jövő még.
- Mostanában azon is sokat gondolkodom, hogyan dobjuk fel a hálószobai dolgainkat is... - kuncogtam fel, és éreztem, miként borul pírbe az arcom. - De azt hiszem, ha ezt itt és most elmondanám, kinevetnél, vagy mi több, megharagudnál, szóval befogom - vigyorogtam még mindig zavarban.

- Igen, igazad van - sóhajtottam, mikor Elena kezét megfogva sétálni kezdtünk a fák felé. - Túlságosan is egysíkúvá vált az életünk. Most már értem, hogy a szüleim annak idején miért voltak egymással olyan kimértek. A család, a gyerekek néha aláássák a kapcsolatokat. Félre ne érts, hiszen tudod, hogy imádom a gyerekeket... de azt hiszem, havonta legalább egyszer kell némi időt magunkra szánni, ha nem akarunk úgy egymás mellett élni, mintha csak barátok lennénk. Ez a hétvége legyen egy hagyományteremtő kezdet, mit szólsz hozzá?

- Oké, akkor séta - sóhajtottam, és egy mosollyal megfogtam a kezét, de még mindig a vállamon hevert a törülköző. Kicsit fáztam, de úgy éreztem, ez csak múló állapot, és amint beértünk a fák közé, majd ez is elmúlik.
- Tudod... szeretem, ha romantikus vagy. Az elmúlt időszakban csupa rutin volt minden körülöttünk... felkeltünk, reggeliztünk, játszottunk a gyerekekkel, ebédeltünk, ismét játszottunk a gyerekkel, vacsoráztunk és aludtunk - motyogtam, de nem sértőn, inkább... azt hiszem, minden házaspárnak jót tenne, ha ilyen nyíltan ki merné mondani, mit éreznek egymással kapcsolatban, és elmondanák a tapasztalatukat. Vagy valami. Remélve, hogy a másik fél megérti. Igaz, olyasmi is van a fejemben, amit jobb, ha Damon sem tud meg soha. Azt hiszem, életünk következő nagy eseménye egy válóper lenne.
- Tudom, hogy ezt már sokszor megbeszéltük az elmúlt időszakban, de minden olyan szürke volt... és csak most kezd ismét színessé válni - álltam meg hirtelen, és odabújtam hozzá, hogy beszívjam az illatát, ami a nedvesség ellenére is tisztán érezhető volt.

- Amondó vagyok, csak járjunk egyet - vontam vállat. - Este kijöhetnénk a ház elé. Meggyútjuk a tábortüzet, és mellette piknikezhetünk. Hangulatos, és romantikus. Mit szólsz hozzá? - öleltem át Elenát. - Ne mondd, hogy nem él még bennem a régimódi, romantikára hajlamos úriember.

- Biztos vagyok benne, hogy nagyon tapintatosak - vigyorogtam, majd kicsit arrébb ugrottam, ahogy rám spriccelte a vizet, de nemsokkal később meg is álltam, és így néztem rá.
- Akkor... akarsz pikniket, vagy csak sétálgassunk? Ha piknikk, akkor csomagolok valamit a tegnap esti kajából, hozok plédet, és ilyenek - gondolkodtam. - Na és persze egy üveg bort is - kacsintottam még rá.

- Remélem, a szüleid a kényesebb jeleneteknél azért tapintatosan elfordulnak - nevettem. - És ne aggódj, ma is megkapod azt, amire mindketten vágyunk. Csak engedj néhány órát regenerálódni. Öreg csont vagyok én már hozzád képest - spricceltem egy kis vizet tréfásan Elenára, majd feltápászkodtam, és nagyot nyújtóztam.
- Szóval? Sétálunk az erdőben? A jó levegő mindig meghozza az étvágyat. Minden téren.

- Óh - suttogtam halkan, elég gyorsan észbe kapva. Azt hiszem, jó, hogy férjnél vagyok, és egyedülálló, mert azt hiszem, a vámpírság igazán kihozta belőlem azt, amit... na jó, ezen gondolkodni sem akarok.
- Bocsi. Elragadott a hév - mondtam egy kis mosollyal, és felültem, így nézve rá. - Ha a szüleim most látnának, mi lett a jólnevelt, visszafogott lányukkal... - sóhajtottam fel elég hangosan. - De ha egyszer a férjem ilyen tökéletes.... minden téren... - vágtam ártatlan arcot, majd kuncogva felálltam.

Még szinte észbe sem kaptam, mikor már a stégen feküdtem, Elena pedig rajtam. És nem volt kétség afelől, hogy mit is szeretne.
- Később, édesem - nyúltam fel, és megsimogattam az arcát. - A Nagytigris kissé le van strapálva - böktem magamra, aztán az ujjaimon számolgattam. - Végigszeretkeztük az ez előtti éjszakát. Mikor kiértünk, azzal kezdtünk. Aztán most éjjel megint. Kell némi pihenő... mert jelenleg nem csak agyban pihenek - vigyorogtam el magam, és a bokszerem irányába böktem. - Látod? Teljesen el van szegény fáradva.

- El sem tudod hinni, hogy ilyenkor milyen édes vagy - vigyorodtam el kuncogva, ahogy arról beszélt, férjként milyen kötelességek hárulnak rá, ha betegeskedem.
- Nos.. - suttogtam, mikor már kinn ültem a vízből, és rám borított valamit, úgy kezdett el dörzsölgetni, hogy felmelegedhessek.
- Később - mondtam csak ennyit, egy szemtelen mosollyal az arcomon, majd rögtön olyan lendületet vettem, hogy a mólóra tudjam birkózni, és odaültem a csípőjére. - Van jobb ötletem is... ha már a reggeli szex elmaradt, ha a te szavajárásoddal akarok fogalmazni - kuncogtam széles mosollyal, és rögtön megcsókoltam őt. - Ha már fel akarsz melegíteni - tettem még hozzá.

- Akár egy hétig is ott ülnék - mondtam. - Nem szerettem soha, ha emberként beteg voltál, de a férjed vagyok. Az a dolgom, hogy gondoskodjam rólad. Most például az, hogy ne vacogj ennyire - nevettem, aztán karom egy erős mozdulatával kitettem a stégre Elenát. - Én még szívesen úsznék, de úgy látom, miattad jobb, ha ezt a jövő nyárra halasztjuk - másztam ki magam is, hogy törülközőt terítsek Elena vállaira, és dörzsölni kezdjem, hogy kissé felmelegítsem.
- Akkor mit szólnál egy kis sétához? Bemegyünk, megszárítod a hajad, felöltözünk, és járunk egyet az erdőben. Kinézhetjük közben, melyik fenyő legyen majd a karácsonyfánk.

- Sejtésem sincs - vontam egyet a vállamon, érezve, hogy ismét kiráz a hideg, majd ahogy körözött körülöttem, és utána már arra invitált, hogy ússzak vele, egy aprót sóhajtottam.
- Hát... rendben. De ha most ember lennék, ezek után legalább három napig kellene az ágyam mellett ülnöd forró levessel, és törlőkendővel a homlokomat törölgetve - kuncogtam fel, magam is úszva egy-két métert, majd vissza.

- Hm. Én fele annyira sem érzem a hideget, ahogy te- csóváltam a fejem. - De talán ez olyan dolog, hogy ahogy idősödsz vámpírként, nyilván annyival erősebb leszel. Talán a te testedbe még túlságosan bele vannak kódolva az emberi dolgok, és érzések - tanakodtam. - Én melegítselek fel? - vigyorogtam aztán. - Gyere, ússz velem egy kicsit. A testmozgás kimelegít.

- Hát... nehezen fagynék halálra - suttogtam rekedten még mindig. Bár bele sem akartam gondolni, milyen lenne itt megfagyni, aztán órákkal később magamhoz térni. Kb olyan, mint mikor átváltoztam. Nem vágyom rá.
- Reméltem, hogy megpróbálsz felmelegíteni - motyogtam a helyzet ellenére is, és egy apró mosoly kúszott a szám szélére. - De ha kedvromboló a kinézetem jelenleg, akkor megértelek, ha kilökdösöl a vízből - mosolyodtam el.

- Azért édesem, mert ez nem szauna, hanem egy tó, méghozzá ősszel - adtam meg a felvilágosítást. - De nem lesz vészes, ne aggódj. Szerintem épp kellemes a víz - úsztam körbe Elenát, de hallottam a foga vacogását. - Mi az ördög? Te tényleg ennyire fázol? - csodálkoztam. - Gyere... jobb, ha kiteszlek a partra. Utána meg hallgathatom napokig, hogy én fagyasztottalak csaknem halálra.