Akárcsak egy megtört üveg lehulló szilánkjai, pontosan úgy foszlott semmivé az életem. Míg ezen apró darabkákat nem tudtam a helyükre illeszteni; egyszerűen képtelen voltam rá, miként bármiféle érdemet is megvillantsak, hisz' az egész létem ebből állt. Sőt maga a sorsom is csupán csak erről szólt, miként üldözök egy illúziót; vadászom rájuk, mintsem fennmaradt családtagokra. S amikor végre azt éreztem, miszerint igen, mostan lezárhatom, akkor... akkor mindig jött valami arculcsapás, hogy; 'á-á-á, kérlek, ne ily' könnyedén'. Egy végtelennek tűnő listává vált a nevek halmaza, hiszen az egyik követte a másikat, s bár olykor egyet lehúzhattam, viszont sosem tudtam kellőképpen utolérni magam. E pillanatban sem volt ez másként; játékot űztem, szórakoztam, sőt elvettem mindazt Tőlük, mi számukra vajmi boldogságot is jelenthetett. Élveztem a könyörgő halk szavukat, imádtam, miként kihunyt a fény a szemeik tükréből és oh, azok az íriszek... nem volt bennük több, mintsem egy üres világ, miután végül eltávoztak az élők sorából. Kegyetlen voltam; megtettem szinte bármit, hogy szenvedjenek. Őrült csillogás, pillanatnyi emlék, s egy régóta elveszett érték.. Oly' könnyedén sutba dobhatnék mindent, ekként elfeledve mindazt, ki vagyok. Nem lenne több háború, vérrontás, avagy halál... Szimpla, ám mégis látszólagos béke költözne az életükbe, mely így nélkülem zajlana tovább. Nem volnának gondjaik, gyötrelmeik, szenvedéseik... a rokonság pusztán nőhetne és virágzóan gyarapodhatna. S mindenki, de tényleg mindenki boldog volna.. Immár a feladás széléhez keveredtem, ahonnan már csak egyetlen ugródeszka választotta el; a halál képlékenységét. Mindez persze; tünékeny, viszont világos foganatként hevert alattam, mintsem egyféle baráti üdvözlés, mely igencsak közel van. S én... én lettem volna oly' naivan idióta, miszerint belépve e körbe megszakítsam az élettel járó előnyeimet. De... azt nézve talán, tényleg meg kellett volna fulladnom, hisz' annyian örömüket lelnék benne. Hosszú ódákat zenghetnének, s vidám táncra perdülhetnének. Nem lenne több okuk a félelemre, az aggodalomra, vagy úgy egyáltalán a rettegésre. Én meg... nem mészárolhatnék le ártatlanokat; nem onthatnám olyanok vérét, kik velem azonosak. A hátamon fekszem, hunyorogva kémlelvén a napot, s ekként keresve valami kis támpontot. Nem vágytam sokra; csupán utána akartam eredni, így vetve véget ennek az őrült párbajnak, amely... még alig vette kezdetét. Viszont az erőm híján azonnal összecsuklottam, s a gyengeség olyan szinten rám telepedett, mintha épp' a legnehezebb varázslaton estem volna keresztül. A szavak a szájából eltörpültek, a világ forgott körülöttem, s nem, nem voltam másnapos. Pislogtam ugyan néhányat, viszont a látásom kezdett elhomályosulni, s már majdnem be is ájultam volna, ha hirtelen nem vág képen. Egy halk, alig észlelhető szisszenést hallatok, mialatt a retinámat majd kisüti ez az irdatlan fénysugár. Nagy nehezen sikerül kivennem a mondandója tartalmát, s egyúttal a világosság tényét is megszokom. Tehát még reggel van; ez most is változatlan. - Pedig jobban tetted volna, ha hagysz engem meghalni... - Suttogom neki, sokkal tisztább hangszínnel. - ...hisz' fogalmad sincs arról, miként milyen borzalmat is szabadítasz ezzel újfent a világra... - Folytatom megtörten, s tőlem egészen távoli módon. Tudom, sőt nyilvánvaló az, miszerint ezért hálásnak kellene lennem, de jelen esetben, amikor is készen álltam az eltávozásra, avagy kifejezhetném úgy is, miként még nem tértem kellően észhez, nos... nem épp' volt elvárható tőlem a normális gondolatmenet. A halálom, vagy az, hogy ennyire... nem tudom. Valami megtört bennem abban a pillanatban, ahogy belém szúrta azt a kardot. - Én... - Pillantok rá, a tekintetét keresve. - ...sajnálom! - Tapogatnám ki az ujjaimmal a sebemet, már, ha még egyáltalán létezne. - Te...? - A szabad kezemmel igyekszem megtámaszkodni magam mellett, miközben elfogadom ugyan a segítségét, de kétkedve fürkészem őt. - Vám... vámpír vagy?! - Némileg megremeg a hangom. - Mármint... köszönöm.. - Hebegek-habogok egy sort, így ülve fel, bár kissé szédülök. - Tényleg hálás vagyok, amiért... amiért ezt tetted értem, de mondd.. miért?! Hiszen... hiszen akár... hagyhattál volna odaveszni is! - Félrefordítva a fejemet, elnézek a víz felé, jelezvén neki ezzel; mennyire nem érte meg ez az áldozat. Értem kockázatot vállalni? Engem megmenteni? Nem... egyszerűen csak hátat kellett volna fordítania, s valami sokkal jobbal törődnie, mintsem én.
Gondolkodás nélkül húztam ki a partra, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy vigyáznom kellene magamra, a babákra. Persze semmi veszélyes dolgot nem csináltam, csak "úsztam" egyet, mégis, megijesztett a tudat, hogy eszembe sem jutott a baba, amit már a szívem alatt hordoztam. Végigsimítottam a hasamon, ami még jóformán nem is látszott, amíg vártam, hogy magához tér-e az idegen, vagy más technikát kellene választanom. Végül feljött belőle az a sok víz, amit nyelhetett, fogalmam sem volt róla, mégis mennyit, vagy mennyire súlyos az állapota. Meg is sérült, nem csak a levegőhiány jelentette a problémát, de nem voltam orvos, hogy ennél többet tudjak. Értetlenül meredtem rá, mikor az oldalára fordult, majd megpróbált feltápászkodni a földről, csak az volt a szerencse, hogy nem volt hozzá ereje, így visszahanyatlott a földre. Különben sem hagytam volna, hogy ilyen állapotban bárová is induljon, mert az egy dolog volt, hogy a vámpírvér meggyógyította a sebét, de a fuldoklás kimerítette. Látszott rajta, mennyire nincs ereje. - Hé, hé, nyugi! Nem gondolod, hogy így elengedlek! - förmedtem rá, mintha ismerném, és nem akarnám, hogy baja essen. Ez utóbbi még igaz is volt, viszont tényleg nem tudtam, ki ő, vagy hova valósi, talán annyiban lehettem csak biztos, hogy ember. Próbáltam figyelni a szavaira, bár nem sokat értettem ebből a zavaros motyogásból. Mégis miről beszélhet? Ijedten csaptam arcul, egy gyengéd, mégis hirtelen jött pofon csattant el, ahogy láttam rajta, mindjárt elveszíti az eszméletét megint. - Nehogy meghalj itt nekem! Hallod? Nincs semmi baj. A sebed... begyógyult. - Nem mertem túl sokat mondani, hisz' lehet, hogy nem tud semmit a természetfeletti világról, azt pedig talán észre sem vette, hogy megitattam vele a vérem, amíg nem volt egészen magánál. - Mi lenne, ha lassan, óvatosan felülnél? - nyújtottam felé a kezem, amit vagy elfogadott, vagy nem... a döntés az övé volt, addig nem értem hozzá. A szemkontaktust viszont végig fenntartottam, ha nem hunyta le újra a szemét, hogy lássam, ha bármi gond lenne.
Lehet, miszerint küzdenem kellett volna, avagy segítségért kapálózni, amíg még tudok.. De erőtlen voltam, esetlen, s gyenge... Nem tudtam mit kezdeni a kialakult helyzettel, sőt a testem is elég hamar feladta. Csupán csak lebegtem a víz felszínén, mint egy hulla, sodródtam az árral, s haladtam bármivel, ami mellettem vonult.. Halakkal, szeméttel, növényekkel... Az ájultság ténye szinte hamar beállt; a vérveszteség és a lenyelt víz kapcsán. Nem kaptam levegőt; a testem nem kapott. Fuldokolt. S ha csak nem jelent meg hirtelen egy angyal a mennyek kapujából, aki megszánta a nyomorult sorsomat, akkor igenis, de ez volt a vég. Míg ezáltal azt kapnám meg, mit joggal érdemelnék... A halált. A testem erre készen állt, szinte minden egyes porcikám tudta, hogy ebből a pácból nem kerülhetek ki győztesen. Nincs esély, nincs remény, nincs semmi... Ez lebegett előttem, vagyis.. ha ébren lennék biztosan ez töltené ki az elmémet. Sőt igazából minden gondolatom akörül forogna, miszerint ennyi volt; kész és itt most vége. Elintézett a saját családtagom... elintézett az, akit megakartam ölni. Ugyanis Ő sokkal jobban rászolgált e kiváltságra, mintsem én valaha. Ő ártott, Ő vett el tőlem mindent, Ő okozta ezt... miattuk van minden. Ha nem művelik ezt velem, ha nem csinálják meg a cselekedeteiket... ha csak... Egy pillanatnyi esélyem sem volt ellenkezni. Minden mozdulatsor kellőként égett bele az elmémbe. Ott voltak előttem újra és újra... és újfent, míg nem az őrület határvonalára kergettek. Nem vágytam többre; a halálukat akartam. Elásni őket, s ekként számot venni a tetteik kapcsán. Még, akkor is, ha csak távoliak voltak... Még, akkor is, ha semmit sem tudtak... Még, akkor is... De ennek a képzelgésnek már késő, nem igaz? Hiszen úsztam egy tóban, élveztem a napsugarait a hátamon, s majd megfulladtam a víz mennyiségétől. De nem számított, már semmi sem számított... Közel volt a halál; csupán üdvözölnöm kellett... Beléphetem abba az ördögi körbe, miként megérkezett értem a végzet.. Viszont valaki az utolsó percben megragadott, magával vonszolt egészen a partig, s bár ugyan nem érzékeltem belőle semmit; Ő mindent megtett azért, miként a halálom ténye ne álljon be. Küzdött értem... Valaki tényleg azt akarta, hogy az élők táborát gyarapítsam. Eközben számomra; ezekben a momentumokban a létezésem oly' távolinak tűnt, múló silánynak, avagy némi foszlánynak. Nem voltam egy egész, s nem is voltam épségben... A halál kopogtatására már majdnem ajtót nyitottam, amikor is... Egyetlen mozdulattal fordulok az oldalamra; kiköpve ezzel a tüdőmbe bekerült vizet. Remegve támaszkodom meg a talajon, s ahogy felakarnék ülni; elesek. A hátamra fordulok, ekként az oldalamhoz nyúlva... - A vérem... - Nyöszörgöm reszketve, így tekintve fel a nőre. - ...a... - Mutatok egy irányba, a híd felé, ahonnan az a szemét lelökött. - ...nem úszhatja meg.. - Kapok a nő kezéért. - Utána kell mennem... - Könyörgő, halk szavak... élettelen, s elcsukló hang... A vérveszteség, az erőlködés, sőt a víz... Csak lám, nem megint elájulok?
Az életem az utóbbi pár hétben egy zavaros, kusza maszlaggá formálódott, ami egyszerre volt rémisztő, és csodálatos. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is anya leszek, legalábbis az átváltozásom óta, mert az lehetetlen, hogy egy vámpírnak gyereke legyen. Pláne két vámpírnak, és én nagyon is Stefannal képzeltem el a jövőmet. Mégis egy másik férfi gyerekei voltak bennem, jobban mondva egy másik pár gyerekei, mert ők nem az enyémek voltak, de felelősséget éreztem irántuk, és legalább annyira kötődtem hozzájuk, mintha a sajátjaim lennének. Pedig még csak apró borsócskák, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy én ki vagyok, vagy hogy egyáltalán ők kicsodák. Friss levegőre volt szükségem, kezdtem nyomasztónak érezni a kollégiumi szobámat, sőt, McKinley-t is, ahol a legtöbb időmet töltöttem az iskola miatt. Mystic Fallsban azonban mindig jól éreztem magam, ami kissé abszurd volt, tekintve, hogy mennyi rossz dolog történt ott. De az volt az otthonom, ott születtem, ott nevelkedtem... Az a hely tényleg a nagybetűs Otthont jelentette. A városból teljesen kisétáltam már, mire észbe kaptam, zöldellő fák és erdei utak vettek körül, csiripelő madarak, halkan neszező apró állatok, és a jellegzetes szagok, amik megcsapják az embert, moha, virágillat, földes szag. Imádtam a természetben lenni, és még erősen emlékeimben élt, ahogy anyuval a halála előtti nyron szinte minden nap piknikeztünk a szabadban. Apró sóhaj hagyta el a számat, ahogy a tó felé sétáltam, csak akkor hallottam meg a hirtelen beállt csöndben a csobbanást, pedig a tavat még meg sem pillantottam, messze voltam tőle. Bepánikoltam, és azonnal rohanni kezdtem, de így is hosszú percekbe került, mire odaértem, de nem tudtam hol eshetett be az illető, a egyáltalán tényleg erről volt szó. a víz mellett haladtam, szerencsére ez csak egy tó volt, és nem is olyan hatalmas, hogy hosszú órákba teljen körbejárni, de azért méretesnek számított ebben a kicsi városban. Nagyjából húsz, huszontöt lépés után megpillantottam a testet, és gondolkodás nélkül sétáltam bea vízbe, majd egy rövidke úszás után megragadtam, és kihúztama partra. Örültem, hogy még nem voltam elefánt méretű, hatalmas pocakkal nem lett volna ilyen egyszerű a mutatvány. Egy férfit húztam a partra, vérző sebbel, amitől rögtön feléledt a szomjúságom, mert bár már lassabb voltam, és kevésbé erős, az a nyamvadt szomjúság még kísértett. Mély levegőkkel szívtam tele a tüdőm, hogy némileg csillapítsam a vérszomjat, és a csuklómba haraptam, hogy vérző sebemet a szájához tartsam - féltem, ha nem teszem meg, belehal a sérülésbe, és az oxigénhiányba. A mellkasát kezdtem püfölni, hátha akkor kiköpi a rengeteg vizet, amit nyelt, miközben rájöttem, hogy nem egy helyi lakossal van dolgom. Nem volt ismerős az arca. - Térj már magadhoz! - ütöttem még egyet a mellkasára, és már épp azon gondolkodtam, hogy talán nem használ már a vérem sem, és újra kellene élesztenem a régi módszerrel.
Olykor képesek vagyunk feláldozni az életünk, míg máskor a személyünket meghazudtolva; épp' az ellenkezőjét követjük el. Abban a bizonyos végpontban ezernyi indok van, amiért hirtelen mindenki lélegezni óhajtana, s nem, itt most nem olyanokról beszélek, akik eldobva mindent megölik önmaguk, hanem azokról, akik hajszolják a halált, mintsem egyféle metaforát. Vadászokról, bosszút keresőkről, hajthatatlanokról... A lényeg azon van, miszerint játékot űznek a létezés és a kimúlás kérdése között. Néha egy-egy pillanat nyomán érezhetjük azt; bár' ne léteznénk, bár' ne fájna, bár' ne ez lenne velem. S még, ha csak röpke vonulatként is, viszont átsuhan az elménken a végzet fogalma. Mennyire eszményi lenne, ha nem okoznánk több gondot a szeretteinknek, ha nem érne ennyi csalódás bennünket, mint most... s amikor már ott az adott pillanat; az a mindent elsöprő, de kifejező momentum, akkor nem teszünk semmit. De tényleg semmit.. S miért? Jöhetne e kérdés, nem igaz? Gyávák vagyunk, s félünk meglépni? Mégis akarjuk az oxigént, sőt azokat az éveket? Hirtelen cél lebeg már a szemünk előtt? Az eltávozás adja az egészet; utolsó cselekmény, néhány másodperc, s mindjárt vége... Ha pedig valaki szerencsés, akkor túléli. Túléli és nagyobb erővel vág neki a küzdelemnek. S mondd csak; Te harcolsz azért, miszerint minden egyes napod úgy teljen, ahogyan azt szeretnéd? Élményekkel gazdagodsz? Maradandót nyújtasz? Felejthetetlen vagy? Van értelme? Van célod? Van...? A halál, mint maga kiválthatná a feloldozást, jelenthetné a nyugalmat, s ekként a lélek békéjét. De van az a szakasz az életedben, amikor is nem Te döntesz. Nem szándékosan húzod meg a ravaszt, nem magad ellen bérelsz fel valakit, s nem is azért teszed, amit teszel, mert azt akarod, miként ne élj. Egyszerűen csak a véletlenek műve az egész; a színpadias alakítás, a fordulatos vázlat, a kiszámíthatatlanság ereje.. Apró-cseprő érintkezések; konfliktusok, ellentétek, viták.. S pontosan ezért kerültem abba a slamasztikába, amelyben most vagyok.. Évek óta tartó családi viszálynak nevezném ezt, melynek az értelmében már számtalan hulla hever miattam a föld alatt. Alulról nyilván számukra illatos az ibolya, nekem meg úgy hozta az érdekem, miszerint gyorsan ellegyenek innen tüntetve. Ez a fajta csetepaté nem a szokványos módon történik, hiszen.. amolyan 'vadász űzi a fenevadját' titulusú ütközet. Persze, számukra kényelmesebb lenne a halálom, míg nekem meg az övék... Hogy mégis mit ártottak nekem? Oh, kérlek, ha én azt elkezdeném felsorolni, akkor évek múltán is itt ülnénk.. Szóval; maradjunk annyiban, hogy a hajnali idők folyamán megvívtunk egy jelentősen nagyobb összecsapást. Voltak karcolások, horzsolások, szúrások, míg nem a drága rokon lezárásként gyomron nem döfött egy jókora karddal. Igen, valahogy megragadtunk a régi kori módszereknél. Aztán olyan könnyedén húzta ki belőlem, mintha a világ legtermészetesebb módja volna. Ömlött a vérem, és közel volt a víz... Igen, kitalálhatod; belelökött, de még mielőtt ez megtörtént, szívesen szúrtam belé a tőrt. Azt a kedvenc kis játékszeremet, amelytől ugyan nem halt meg, de... S míg ő ettől szenvedett, én a végtelenségnek tűnő kékségbe merültem. Ez egy remek reggeli indítás, nem igaz? A tüdőm szinte megtelt vízzel, aminek a felszínen könnyedén sodródtam. S míg tova-tova haladtam az árral, addig... a reggeli órák kapcsán szépen sütött a Nap - mondhatni ragyogóan - , egy valamit leszámítva; nem voltam az eszméletemnél. Nem tudtam hol vagyok, vagy miként. Azt sem, hogy a partra kerültem-e menet közben, vagy sem. Ez mind egy olyan rejtély volt, amit 'zárt szemekkel' és az 'elhullás közelségében' észre sem vehettem. S ha csak nem segített rajtam valaki - akárki e városból -, akkor ez volt mindennek a vége. Sőt.. maga a megszűnésem minutuma. Volt, aztán nincs elven.. Áh, apropó, csak nem üdvözölnöm kellene a halált?
Kezdőlap
