- Azt hittem, sajnálni fogod ha most elmegyek. A tegnapi este tükrében legalábbis - kaptam fel a nadrágot és a cipőt is, majd szembefordultam Erinnel.
- Tegnap adós maradtál egy válasszal a kérdésemre. Mondd csak.. mit hallgattál el előlem? Mert valamibe belekezdtél, de nem fejezted be. Mit tennél velem? - hunyorogtam. - Mondd el.

- Ezek szerint nem ismersz eléggé. - reagáltam csupán ennyivel az "alig várod, hogy megszabadulj tőlem" mondatra. Eddig ő akart menni, most mondjam, hogy nem mehet és kötözzem az ágyhoz? Akkor meg az nem tetszene neki, szóval így körülbelül ugyanarra a szintre kerülnénk, mint most.
- De ezt a felsődet ne tépd el. Nincs több. - vontam meg a vállamat, látva, hogy eléggé hevesen öltözködik. Közben a szekrény felé pislogtam, ahol megláttam valamit, és egy sóhajjal jutott eszembe, hogy.. Párizsban még vettem neki valamit. Amit a hazaérkezésünk után már nem volt alkalmam odaadni. De a megfelelő pillanat nem is most jött el. Ezek szerint még porosodik egy darabig.

- Ügyesen kibújtál a válaszadás alól - morogtam, majd lelöktem magamról a takarót, és kikászálódtam az ágyból, hogy kivegyem a ruhákat a kezéből. - Legalábbis úgy látom alig várod, hogy megszabadulj tőlem. Nem kell félned, megyek már. Nem leszek a terhedre - mondtam mérgesen, és olyan vehemensen rángattam magamra a felsőmet, hogy az visított volna, ha szokása lenne.

- Jelenleg nem futok senkivel. Max az idővel, hogy megtaláljam a hülye férjemet, aki emberré akar tenni.. - motyogtam az orrom alatt. Azt inkább nem tettem hozzá, hogy még mindig nem értem az egész Petrova-Mikaelson dolgot, azt főleg nem, hogy a hasonmás miért olyan ostoba, hogy kockára tesz mindent egy futó románcért. De annak idején én is megtettem. Igaz, igézés hatására.
- Öhm.. - kezdtem bele a gondolkodásba. - Igazából fogalmam sincs. De úgy látom, te inkább mennél, szóval... nem tartalak fel. - ültem fel, és elsétáltam a szekrényig, hogy kivegyem onnan azokat a ruhákat, amiket itt hagyott még múltkor. Isten ments, hogy itt marasztaljam, miközben már inkább elhúzna innen.

Halkan hümmentettem egyet Erin szavaira.
- Azt hiszem az egész inkább az után kezdődött, hogy Mikael nem épp emberbaráti módon ölt meg engem - jegyeztem meg csendesen, majd az égnek emeltem a szemeimet.
- Muszáj mindig felhánytorgatni Tatiát, vagy a hasonmást? Én sem hozom fel állandóan a te exeidet. Vagy azokat, akikkel esetleg jelenleg futsz - mormogtam, aztán felkönyököltem, és kíváncsian néztem Erin arcába.
- Rendbe jönni. Szerinted mit jelent ez egy magamfajtánál? Mit jelent nálam?

- Tudod... - kezdtem el piszkálni a takaróm szélét, ami ritkán fordult elő, hiszen nem gyakran esik meg velem, hogy megpróbálok megmagyarázni valamit.
- Tegnap olyat láttam belőled, amit más még nem. Talán még az anyád sem, mióta vámpír vagy. - figyeltem a takaró mintázatát. - És nem akarom, hogy egyedül légy. Az egész azok után történt, miután azt mondtam, hogy nem lenne jó, ha mindig együtt lennénk, vagy néha összefutnánk. De amíg nem jössz rendbe ott, ahol azt érzed, hogy változtál... nem akarom, hogy egyedül légy. - nyeltem egyet. - Persze, lehet hogy a hasonmás, vagy épp Tatia inkább kedvedre valóbb társaság, mint én, hiszen kettejük között olyan kevés a különbség. - tettem még hozzá.

- Van egy harmadik eshetőség is - tettem a két kezem a fejem alá. - Hogy most felöltözöm, kimegyek azon az ajtón, hogy elrendezzem egy-két ügyes bajos dolgomat. De aztán visszatérek. Egészen addig, amíg nem unsz túlzottan rám - fordítottam a fejem aztán Erin felé. - Nem tudom mennyire lenne jó, ha állandóan itt lennék veled. Tegnap este a napnál világosabban kifejtetted, hogy nem menne ez nekünk hosszútávon. Most meggondolod magad?

Azt nem tettem szóvá, hogy mióta ő és én már nem élünk együtt, nem aludtam senkivel közösen, és ezt nem egyszer éreztem is. Hosszú hónapok után most volt először az, hogy más testet éreztem magam mallatt, és nemcsak én egyedül voltam.
- Nos... - köszörültem meg a torkomat, és halvány, már-már keserű mosollyal néztem a szemébe, majd egyenesen az ajtó felé. - Két lehetőséged van. Vagy most kimész azon az ajtón, hazamész a családodhoz, és nem fog jelenteni neked semmit ez az egész. - böktem az ágyra, a fürdőre, és úgy célozva az egész tegnap óta alakulgató helyezte.
- Vagy itt maradhatsz, ameddig akarsz. A választás a tiéd. - fordítottam el a tekintetemet, és a kezeimet kezdtem figyelni. Feszült voltam, és nem véletlenül. Nem akartam, hogy elmenjen, de talán mindkettőnkben ott volt a tudat, hogy nem tudunk sokáig meglenni egy másik személlyel. És hogy neki feladatai vannak.

Ahogy Erin visszadőlt, magam is újra a párnára hajtottam a fejem.
- Igen, jól aludtam. Néhány rémálmot kivéve - vontam vállat. - Éreztem, hogy vigyáztál rám. Egész éjjel éreztelek magam mellett - fordultam oldalamra, hogy belepislogjak a szemébe.
- Na és most? Innentől hogyan tovább? - tettem fel a kérdést.

Nem akartam felébreszteni, mégis megtörtént, és halk kuncogással néztem ébredező alakját. Szórakoztató látvány, meg kell hagyni, és ő sem mondhatja, hogy nem az.
- Jó reggelt. - vigyorogtam még mindig, majd a párnának dőltem, és beletúrtam hajamba. - Remélem, ez azt is jelenti, hogy jól aludtál az éjjel. Vigyáztam rád. - mondtam, viccelődéssel a hangomban.

Valami egész éjjel melegített, puhán és jólesően. Annál inkább feltűnt a hiánya, mikor - valamikor már a reggeli órákban - ez a puha valami eltűnt a vállamról.
Nyögtem egyet, fél lábbal még az álom csónakjában, de aztán kinyitottam a szemem, és már rájöttem arra is, hogy Erin volt, aki nyilván egész éjjel a vállamon aludt, és most kelt fel onnan.
- Szia - dörmögtem, még igencsak laposakat pislogva, majd erőt vettem magamon, és keservesen felültem. - Azt hiszem, szétaludtam magam.

Simogatni kezdte a hajamat, de utána már úgy hiszem, el is aludt. Vártam egy ideig, és felé fordítottam az arcomat, halvány mosollyal figyelve arca vonásait. Néhány órája még nem gondoltam, hogy lesz lehetőségem ennyire a memóriámba vésni minden vonását, de ezek szerint a sors hordozhat még meglepetéseket.
Pár percig csinálhattam ezt, viszont utána visszahajtottam fejemet a mellkasára, és engem is elnyomott az álom...


Meglepetten emeltem fel a fejemet, mikor valami meleget éreztem párna helyett. A fejem helyére néztem, és hirtelen villant be minden a tegnap estéről. Klaus... újra itt. És normális volt. Milyen különös.
Lassan emeltem fel a fejemet, hogy ne zavarjam meg őt, és felültem, lerúgva magamról a takarót.

Erin odahajtotta a fejét a mellkasomra, és - egy-két másodperc gondolkodás után, mert nem tudtam, fog-e neki tetszeni - simogatni kezdtem a haját. Aztán lehunytam a szemem, és egy nagy sóhajtással megpróbáltam belemerülni az álmok világába.

Halkan felkuncogtam, majd bólintottam. - Igen, megígérem. Sőt... vedd úgy, hogy az árnyékod vagyok. - vigyorodtam el, és nem tudtam, mennyire fogja tolerálni, de odahajtottam fejemet a csupasz mellkasára, és halkan felsóhajtottam. Régen volt az, hogy utoljára így aludtam vele, de úgy éreztem, kell most neki a biztonság érzete... hogy érezze, nincs egyedül.

- Tényleg - emlékeztem vissza az ominózus jelenetre. - Úgy látszik, nekem Mikael kell ahhoz, hogy kissé más is tudjak lenni, mint eddig. Ha anyám most látna, alighanem örömtáncot lejtene - vontam vállat, majd nagyot nyújtóztam. - Elég fáradt vagyok, szeretnék pihenni - fészkeltem be magam kényelmesen a párnák és takarók közé. - De csak ha megígéred, hogy amíg alszom, addig te vigyázol rám - mosolyogtam.

- Ha rajtam múlik, megtartom magamnak. - mondtam mosolyogva, és simogatni kezdtem a haját, miután odahajtotta hozzám fejét, és halkan felnevettem. - Most az rémlett fel, hogy mikor Mikael meg akart ölni téged abban az elhagyatott templomban hónapokkal ezelőtt, és segítettem neked... akkor ugyanígy beszéltél utána, mikor idehoztalak téged. Deja vue-érzésem támadt. - motyogtam. - De ha fáradt vagy, pihenj. - mondtam halvány mosollyal, magamban tartva , hogy én még nem akarok pihenni. Ritkán adódik alkalmam csak úgy nézni őt. Van erre jobb megoldás, mint az, hogy alszik?

Elmosolyogtam magam halványan mikor Erin megfogta a kezem.
- Lehet, hogy te ezt szereted. De én úgy érzem, hogy én magam rombolom a saját, ezer év alatt jól felépített renomémat - mondtam, és odahajtottam a szőke, kócos fejem Erinhez. - Ugye ezt nem fogod a városban terjeszteni? Mert akkor roppant erőteljesen tagadnom kellene. És az általában áldozatokkal is jár. Fene tudja, nem vagyok most valami gyilkolós hangulatban.

Valamiért nekem az a lehetőség, hogy Klaus anyja csinált valamit, nem játszott. Nem tudtam elképzelni, hogy csak úgy meg tudná ezt tenni. De lehet, hogy ehhez is van hatalma? Meglepne... vagy nem lepne meg. Nem is tudom.
Nem mondtam semmit, hisz eltávolodott tőlem, és visszamászott az ágyba, ekkor már én is követtem őt. Odabújtam a takaró alá, és felhúztam a lábaimat, átölelve térdeimet. - Nem okozol csalódást. És megijeszteni sem ijesztesz meg. Tudod, néha jó látni, hogy te is képes vagy így érezni. Vagy inkább, hogy te is képes vagy érezni, mint az emberek. - fogtam meg a kezét, egy apró mosollyal. Talán bántásnak veszi ezt, de én szerettem látni, hogy nemcsak egy uralomra törő hibrid.

Nagyot sóhajtottam Erin szavaira, és bólintottam egyet, miközben megtöröltem a szemem.
- Igen. Igazad van - mondtam csendesen. - Olyan érzés van bennem, mintha... ezer év minden érzelme lenne itt, a torkomban - magyaráztam. - Talán... talán anyám tett valamit. Azt akarta, hogy kissé emberiek legyünk, én is, meg a testvéreim is. Talán velem is tett valamit, mikor visszahozott - találgattam, majd keményen összezártam a számat.
- Ez volt az utolsó, hogy ezt a Klaust láttad. Nem akarlak sem megijeszteni, sem csalódást okozni neked, hogy valami sírdogáló, gyenge vámpírnak láss - másztam vissza a takaró alá, miután újra lerúgtam a cipőimet és a ruhámat.

Ahogy rámnézett, máris valami furcsát éreztem. A tekintete, minden más volt, mint eddig. - Klaus... te csak... - kezdtem bele, mikor a vállamra hajtotta a fejét, és valami egészen különöset éreztem csupasz vállaimon. Valami nedvességet. Eleinte azt hittem, a vízcseppek folynak a hajamból, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem az.
- Klaus, figyelj rám. - fogtam két kezem közé arcát, és mélyen a szemeibe néztem. - Azt hiszem, amin most átmész, csak egy időleges folyamat. Csak egy rövid ideig tartó, átmeneti időszak. Nemrég... támadtál fel. - nyögtem ki nehezen a szavakat. - Talán most még... él benned az a fiú, aki ezer éve voltál. Aki ezer évvel ezelőtt, mikor feltámadt, és feleszmélt, hogy mi is valójában ő... ugyanúgy ismerkedett a vámpírsággal. Valami új élettel. - cirógattam az arcát gyengéden.

Belenéztem Erin szemébe, ahogy megállt mellettem, és megfogta a karomat.
- Erin... - mondtam eltorzult arccal. - Valami baj van. Valami van velem. Nem tudom, mi ez... de annyit tudok, hogy nem akarok egyedül lenni. Nem értek most semmit... mintha minden megváltozott volna bennem, míg halott voltam. Ugyanaz vagyok, aki voltam, mégis... - magyaráztam össze-vissza, majd - önmagam legnagyobb meglepetésére is - Erin vállára hajtottam a fejem, és éreztem, hogy a szememből egy könnycsepp máris elindult Erin válla felé.

Felvont szemöldökkel néztem, hogy lelöki magáról a takarót, majd felállt, és öltözködni kezdett.
- Hé. - pattantam talpra én is, és megfogtam a karját. Éreztem benne valami megbántottságot, de csak őszinte voltam, ezért is nem éreztem bűntudatot emiatt. És neki is látnia kell ezt.
- Most nem akarlak elküldeni. - néztem a szemeit, egy apró nyelést engedve meg magamnak. - Most... ne menj el - tettem hozzá csendesen.

Összeráncoltam a szemöldökömet, aztán lelöktem magamról a takarót, és kiszálltam az ágyból.
- Értem - mondtam, és magam sem értettem, miért esett ez ennyire rosszul most. - Bár megértem. Elbántam veled, nem is tudom, mit várnék mást tőled. Igazad van, ha nem akarsz időt tölteni velem. Hazamegyek - húztam fel a cipőimet. Soha nem lehetett engem olyan könnyen megbántani, neki most mégis sikerült. Mióta visszatértem a halálból, minden sokkal érzékenyebben érintett. Talán anyám rontott el valamit, mikor visszahozott?

- Ha nem akarsz hazamenni, miért küldenélek el? Engem nem zavar, hogy itt vagy. Mondhatni, nem is tudok és szeretek ebben a szobában aludni, mióta... - köszörültem meg a torkomat. - Szóval régóta nem aludtam ebben a szobában. - módosítottam a szövegen, és hátradőlve én is a párnákig hátráltam, hogy végül ismét elmosolyodjak.
- Nem hiszem, hogy... menne nekünk ez, Klaus. Ez az egész "néha összefutunk, együtt lógunk", és egyéb.. - jegyeztem meg, de most nem néztem tekintetét, inkább lesütöttem szemeimet, és felsóhajtottam. - Az okát nyilván te is érted.

- Holnap? - kérdeztem vissza. - Ezek szerint nem bánod, ha ma éjjel itt maradok? - ültem le az ágyra. - Nyugton hagylak éjjel aludni. Én is nagyon fáradt vagyok, elhiheted - simogattam Erin lábát. - Szóval, akkor vehetem úgy, hogy az éjszakát hozzám bújva fogod tölteni? - kérdeztem, és kényelmesen leheveredtem.
- Mi lenne, ha néha találkoznánk? Nem csak így... néha lóghatnánk együtt. Mehetnénk erre-arra, szórakozhatnánk. Mit mondasz rá? Mostanában olyan egyedül vagyok - vallottam be.