Ahogy felpattant és fel le kezdett járkálni, csak felsóhajtottam. Az én fejemben még mindig nem élt az, hogy ebből egy szó is igaz lehetne. De most nem mondhatom ki, hogy "Bocs, anyád szerintem hülye." Miért csak most jutna eszébe, ha már hónapok óta életben van? Ugyan már... nevetséges az egész.
- Azt hiszem, Bulgáriának nincs köze hozzá attól, hogy én ott voltam, ha erre gondolsz. Chris azért vitt oda, mert... ott van a családom kriptája. - sóhajtottam fel, majd ezúttal én álltam fel.

- A fenébe is! - álltam talpra, és fel-alá kezdtem sétálgatni Erin előtt, eléggé feldúltan. - Alighanem igaz a dolog. Anyám ezt a gyógyszert keresheti, hogy lenyomja valamennyiünk torkán. Vissza akarja kapni az ezer évvel ezelőtti családját... - morogtam az orrom alatt. - Persze, eszébe sem jut megkérdezni, vajon mi akarjuk-e - vágtam ingerült fintort. - Szóval, miért épp Bulgária? - ültem aztán vissza. - Erin, tudnom kell. Gondolj bele, ha anyám, vagy Christopher összefognak... vagy ha bármelyikük is megszerzi a gyógyszert. Neked, vagy nekem annyi. Többé nem leszünk azok, akik most. És úgy látom, te kb annyira örülnél a lehetőségnek, mint én.

Meglepetten kaptam fejemet Klaus felé. Eddig szenttül hittem, hogy Chris simán becsavarodott, de semmiképpen nem lehet igaza. Mi az, hogy gyógyír? Pont most? Ezer év elteltével? Lehetetlen, hogy ez több legyen holmi boszorkány képzelgésénél.
- Nem emlékszem másra. Mert nem mondott többet. A bálon mondta, hogy emberré akart tenni újra. - fintorodtam el, és újratöltöttem a poharamat. - Elég is volt a témából ennyi. A hideg kiráz, hogy ismét egy gyenge ember legyek.

Csendesen ittam a bort, míg Erin mesélt, és csak akkor köhögtem egyet, mikor olyasvalami szaladt ki a száján, amit ez elmúlt néhány napban már nem először hallottam.
- Azt hiszem, Christopher nem törvényszerűen mondott marhaságot - dörgöltem meg a halántékomat. - Mert anyám is emlegetett valamiféle gyógyírt. Egész pontosan azt mondta, addig akar minket a koporsónkba tenni, míg meg nem találja az ellenszerét a vámpírságnak. Persze én azt hittem, hogy ostoba legenda, szóbeszéd. De ha más is tud róla, alighanem lehet valami a dologban, nem gondolod? - kérdeztem. - Próbálj visszaemlékezni, miket mondott róla Christopher!

Még mindig mosolyogtam, nem is lehetett levakarni az arcomról, mikor ő már leült az ágyra, és így tettem én is, odadőlve mellé, de nem bújtam hozzá. Az már a magánszféra megsértése lenne, amihez nekem most... ööö... nincs jogom, vagy mi.
- Hát... igazából nem sok mindent csináltam, mivel az időm nagyrészét abban a koporsóban töltöttem. - bólintottam egyet. - Christopher kicsit megbolondult, és... úgy gondolta, hogy míg nem találja meg az "örök élet forrását", eltesz láb alól. - mondtam gúnyosan, majd Klaus szemébe néztem.
- Az az idióta szenttül hiszi, hogy létezik gyógyír a vámpírságra... és azért öletett meg, hogy ne tudjam megakadályozni a megtalálásában és abban, hogy rajtam használja. Nem nevetséges? - kérdeztem nevetségesen.

- Nem olyan szép. Csak egy egyszerű kis gyűrű... semmi fakszni... - mondtam, aztán elmosolyogtam magam, és konstatáltam, hogy valami oknál fogva, mióta két órával ezelőtt összefutottam Erinnel, ezer év alatt nem mosolyogtam annyit, mint most. - Nagyon szívesen - tettem aztán hozzá mikor felhúzta a gyűrűt, és egy csókot lehelt a számra.
- Akkor a további program? - kérdeztem, majd leültem az ágy elé, hátam a matracnak vetve. - Elmeséled nekem mi történt veled, mióta... szóval, mióta kikerültél a látóteremből? És mi volt ez a sztori, hogy meghaltál? - vontam össze a szemöldökömet.

Ezzel igencsak meglepett. Gyűrűt kétszer kaptam eddigi életemben. Christophertől, majd egy boszorkánytól. Ám erre egyáltalán nem számítottam most.
- Öhm... - vizslattam az apró kis ékszert, amit a tenyerembe tett, és hamar észrevettem a belevésett nevet, és erre fel kellett kuncognom. - Azt hiszem, ilyen szép ajándékot még soha nem kaptam senkitől. - mondtam, valami különös csillogással a szememben. - Köszönöm. - suttogtam neki, miközben átöleltem a nyakát, és gyengéden egy csókot leheltem a szájára.

Válasz helyett lehúztam az ujjamról egy apró gyűrűt.
- Ezt - tettem Erin markába finoman. - Ezt a gyűrűt régen kaptam. Még emberi életemben. Ezer éve őrzöm, soha nem adtam senkinek. Még Tatiának sem. Legyen a tiéd. Azt akarom hogy tudd, hogy érezd, hogy különleges helyen vagy az életemben. És bármi is történjen velünk, mindig így lesz.



- Húzd fel - mondtam, és hagytam, hogy szemügyre vegye a gyűrű belsejébe vésett nevemet. - Feltéve, ha elfogadod.

- Ez csiklandós érzés. - mondtam nevetve, ahogy nyelvével egy kis bort tüntetett el a nyakamról, majd már készültem is ledobni magamról a felsőt, hisz kis eséllyel facsarni tudtam volna belőle a bort, de mikor fel akartam állni, Klaus elkapta a kezemet.
- Hogy nekem? Mit... mit szeretnél adni? - lepődtem meg, és valami választ próbáltam találni a szemeiben, de azokban még inkább elvesztem.

- Lehet, hogy a halál kissé megrongálta az antennáimat - vontam vállat, majd együtt huppantunk az ágyra, és felnevettem, ahogy Erin bora bizony jutott mindenhová, kivéve a torkát.
- Viszont isteni édes illatod lett - szimatoltam, aztán nyelvem hegyével lesimogattam egy borcseppet a nyakáról. - Nem kell aggódni, van még belőle. Bár talán jobb lenne átöltözni. Sőt... ha nincs rajtad semmi, azt szeretem a legjobban. Akkor vagy a legszebb - kacsintottam rá, majd megfogtam a kezét.
- Várj - állítottam meg, ahogy elindult valahová, talán tiszta ruháért. - Adni szeretnék neked valamit.

Kibontotta a bort, és töltött mindkét pohárba, de csak egy mosollyal reagáltam az utolsó mondatára, míg megkóstoltam az édes bort, és megvontam a vállamat.
- Ebben az esetben azt kell mondanom, hogy rosszak az érzékelőid. - ültem le az ágyra, és magam mellé rántottam őt is, de a hirtelen mozdulat közben a nyakamba borítottam a saját pohár boromat.
- Óh... csesszék meg... - néztem végig magamon, ahogy úsztam a vörös lében. - Senki nem mondhatja, hogy nem vagyok szerencsétlen. - ittam ki az utolsó kortyot a pohárból. Kárba ne vesszen semmi.

- Add csak. Borban jó vagyok - vettem elő a dugóhúzót, de a bontás közben megálltam, és kissé elgondolkodva néztem Erinre. - Nem, nem akarok lelépni szó nélkül. Sem az éjszaka közepén. Szeretnék itt maradni veled. Úgy eltűnni, hogy te is ébren legyél - hunyorogtam vidáman, majd ahogy a dugó cuppant egy hatalmasat, két pohár bort öntöttem magunknak, az illattól pedig rögtön összeszaladt a nyál a számban.
- Szó mi szó, a mondatod úgy hangzott, mintha nem igazán akarnád, hogy itt legyek - vettem kézbe a poharamat, de nem ittam bele.

- Öhm, az könnyen előfordulhat. Nem szoktam gyakran itt aludni mostanában. Inkább a nappaliban töltöm az időmet, ha hazajövök éjjelre. - gondolkodtam el, hiszen eléggé el kellett gondolkodnom, mikor jártam én itt utoljára. Nagyon régen... talán mikor kicsomagoltam a "kellemes" bolgár út után amiben Chris részesített engem a koporsóban.
- A bort rádbízom. - adtam át neki mosolyogva az üveget, miközben arrébb húztam a párnákat, majd az éjjeli szekrényre tettem a poharakat.
- Ugyan meglepett, hogy itt akarsz maradni, de... remélem, azért annyit majd reggel megvársz, hogy felébredjek és nem szó nélkül tűnsz el. Már ha maradsz reggelig. - tettem hozzá.

(konyha)

Betoltam lábammal az ajtót, és megálltam a háló közepén, de Erint még mindig a karjaimban tartottam.
- Hm. Nem úgy tűnik, hogy nagy lenne itt a forgalom. Hacsak nem tárolsz néhány szeretőt, vagy vacsoráról megmaradt csontvázat a szekrényekben - mondtam, és puhán a földre tettem Erin lábait.
- Puha ágy, bor, és egy remek nő. Ennél már nem is lehetne tökéletesebb az este.

Ahogy kilépett az ajtón, és már biztos lehettem abban, hogy nem hall, szinte rögtön kibukott belőlem valami. - Inkább ne is szerettél volna soha... még az is elviselhetőbb lett volna. - mondtam már a semminek, és a nyakamhoz értem, hogy megérintsem a nyakláncot, amit tőle kaptam. Csak egy mozdulat, ennyi kellett, hogy letépjem magamról és valahová az ágyra dobtam. Nem tudom, megtalálom-e még egyszer. De nem is akarok semmit, ami emlékeztet erre a néhány hónapra.
Én magam is a szekrényhez léptem, és a saját ruháimat vettem elő, hogy ezúttal azokat kezdjem el összecsomagolni. Ideje lesz itthagyni Mystic Fallst. Úgy, ahogyan már hetekkel ezelőtt meg keleltt volna tennem, és mennyi mindentől kíméltem volna meg magam.
Megfogtam a bőröndöt, és összehúztam rajta a cipzárt is, mikor már mindent bepakoltam. Csak ruhákat tettem be, semmiféle tárgyra nem volt szükségem. De még mielőtt elmentem, meg akartam tenni valamit. Mert még... azt hiszem, volt nálam valami, amit vissza kellett szolgáltatnom valakinek.

- Mikael háza -

Láttam a könnybe borult tekintetét, és ekkor, csak ekkor fogtam fel igazán - némileg átlépve az alkohol ködfátyolán - hogy mekkora pusztítást végeztem a lelkében. De ami megtörtént, úgyis bekövetkezett volna. Mint mondtam... ismerem önmagam. Sajnos, nagyon is jól.
Annál inkább megdöbbentem, ahogy előttem termett, és mire tehettem volna bármit is, máris megcsókolt. Nem amolyan "megbocsátok-csók" volt ez, sokkal inkább a végleges búcsú csókja, én pedig úgy viszonoztam, mintha az életemet mentené meg a csókja.
- Szeretlek Erin. Még most is szeretlek. Azt hiszem, egy részem mindig is szeretni fog. De nem vagyok arra való, hogy kapcsolatban éljek. Ne haragudj rám - suttogtam még halkan, majd sarkon fordultam, és kisétáltam a házából. Legalább a befejezése legyen méltó ennek az egésznek. Nem az én számomra. Hanem Erin számára.

(Mikaelson villa)

Azt hiszem, akkor döbbentem meg a legjobban, mikor még ő kezdett el újra gunyoroskodni a hülye első mondatával. Nem gázolt még elébbé belém? Még ez is kellett?
Összecsomagolta az összes cuccát, majd felém fordult, és azt mondta, ne adjam vissza azt, amit tőle kaptam. Furcsa, mintha a fejembe látott volna, mert már készültem hozzávágni a nyakláncot, amit nekem adott. De a tekintete valamiért mégis meghatott... és nem voltam rá képes.
Elfordítottam a fejemet, és éreztem, hogyan telnek meg szemeim könnyel, mikor még megállt az ajtóban és visszafordult felém. Nem tudtam, mit kellene még mondanom. Hiszen annyira megbántott, annyira haragudtam rá, ahogyan az ember csak arra tud, akire tényleg mindent alapozott, és ez a valaki becsapta őt... de most az egyszer még érezni akartam azt, amit hetekig bármikor érezhettem anélkül, hogy nem gyűlölöm, hogy egy pillanatra ki tudom zárni azt, hogy hűtlen és soha nem jelentettem neki annyit, hogy ne bántson meg ennyire...
Egy másodperc előtt termettem ott előtte, egy pillanatra még belenézve a szemeibe, majd még talán fel sem foghatta, mi zajlik körülötte, rátapadtam a szájára, olyan szenvedéllyel csókolva meg, ahogyan talán mást soha nem voltam képes... ha már többé nem lesz olyan, hogy "mi ketten", legyen jó is a végben...

- Amikor neked feldugtam, azzal nem volt bajod, mi? - szaladt ki az én számon is. Oké, ezt talán mégsem kellett volna. Én gázolok bele, ezek után az lenne a minimum, hogy befogom.
- Jól van... elmegyek - dobáltam be az összes cuccom. - Ami itt marad, dobd ki nyugodtan. Engem nem érdekel - vontam vállat. - De kérlek... amit tőlem kaptál... ne add vissza - tettem hozzá halkan. - Ha nem akarod megtartani, add valaki másnak. De ne nekem add vissza... - fogtam meg a táskámat, és elsétáltam az ajtóig. Ott megfordultam, és a szemébe néztem várva, van-e még bármi mondanivalója a számomra.

A mennyezetre szegtem a tekintetem, és úgy éreztem, hogy ha nem nyitja ki valaki az ablakot, én most fogok megfulladni, vagy a melegtől, vagy az engem felőrölő hőségtől, amit a méreg idézett elő bennem.
- Dugd fel magadnak a szerelmed! - förmedtem még rá kontrol nélkül, hiszen ez még kikívánkozott belőlem. Közben a lelkem mélyén mintha csak most kezdett volna kibontakozni az egész helyzet... hogy vége van. Neki már nem én kellek. Ha igen, akkor... soha nem leszek neki elég egyedül. Ez ellen nem tudok és talán nem is akarok tenni. Vitatkozhatnánk, hogy ki nem érdemel meg kit, de a helyzet attól még nem változna.
- Kösz, nem. A szerelem ezek után annyira való nekem, mint neked. Mit gondolsz, ezer év után, mindenféle érzelem nélkül élve, valaki besétál az életedbe, aztán meg kisétál... azon fog járni az eszed, hogy mennyire akarsz egy másikat? Inkább menj el! Most, rögtön... és ígérem, hogy többé még csak látnod sem kell a jövőben. - mondtam még. Mióta átléptem ennek a városnak a határát, az életem több, mint szörnyű. És most... ez volt az utolsó csepp a tűréshatáromon belül. Eddig mindig visszatartott valaki, hogy itt hagyjam. De most már ő sincs.

Amit vártam - a robbanás - most eljött. Láttam Erin arcán is, de hallottam a szavain is, hogy mekkora éktelen harag áradt belőle. Jobbnak láttam hátrálni egy lépést. Nem azért, mert féltem volna tőle, csak egyszerűen nem akartam bántani őt, ha arra került volna sor, hogy nekem is esik.
- Tudom, és igazad van - ismertem el. - De hát... honnan tudjam előre, hogy mi fog történni? Tényleg jó volt veled... - néztem a szemébe. - És még most is szeretlek... de nem úgy, és nem annyira, ahogy kellene. Ne haragudj - motyogtam még hozzá. - Keress mást magadnak. Valakit, aki jobban megérdemel téged, ahogy én.

Hiába próbáltam foggal-körömmel küzdeni az ellen, hogy kibukjak, és elkezdjem mondani a saját véleményemet úgy, ahogyan minden nő tenné a helyemben, nem ment. Nem tudtam visszatartani.
- A rohadt életbe, van egyáltalán fogalmad arról, hogy ami neked ennyire jó volt, azzal valakinek az életét gyökerestül megváltoztattad? - tűnt el az arcomról minden mosoly, és ezúttal már dühös voltam. - Ezer év után végre azt hittem, hogy valakiért érdemes minden nap élnem... mintha a sors újra azt akarta volna, hogy érezzek, és ne csak a gyilkolással és ármánykodással tegyem tönkre mások életét! És te most bejelented, hogy "Bocs, de nem megy". Eddig azt hittem, hogy jó dolog az, hogy szeretek valakit. Hogy szeretlek téged. És most... mintha egy pillanat alatt gyűlölnöm kellene magamat azért, mert nem hallgattam a régi ösztönömre, és hagytam magam belerángatni ebbe az egészbe! Ekkora bűn a szerelem? - kérdeztem, de az utolsó kérdésemre szinte már elcsuklott a hangom.

- Mert úgy hittem, veled majd menni fog - válaszoltam. Nem magyarázkodtam, nem... nem akartam azt mondani, hogy bocsásson meg, mert többet ilyen nem fordul elő. Ismertem magam. Ha már most megtettem, akkor később lesz akadály számomra.
- Tatia helyett téged választottalak. Mert érzek irántad. Most is. De a kapcsolatokat nem nekem találták ki - kezdtem el összeszedni a ruháimat a közben szintén előkerülő táskámba. - Ezer évig éltem nélkülük. Hát... azt hiszem, már képtelen leszek visszaszokni ebbe az életformába. Ez az igazság. Sajnálom. Hülyeség volt megtennem most a Grillben. De segített, hogy tisztán lássak.

- Ugyan, Klaus... - ráztam már meg a fejem, de mintha a szoba levegőjében nevetőgáz lett volna. Persze előfordulhat, hogy csak kínomban röhögtem, mint egy idióta. Így könnyebb volt feldolgozni ezt az egészet. Ezek után még arra sem akartam méltatni, hogy kiborulni lásson. Azzal ráérünk akkor, mikor már elment innen.
- De, pontosan erről van szó. Igazából én vagyok az idióta. Ha képes voltál azt megcsalni, akit ezer évig szerettél, miért pont én lettem volna a kivétel? Miért én lettem volna az, akivel "menni fog az egész"? - macskakörmöztem a levegőbe, majd odasétáltam a szekrényhez, és a kezembe akadó ruháit az ágyra dobtam. Ha már azt akarom, hogy minél előbb eltüntesse a képét előlem, megkönnyítem ennyivel a dolgát.
- És azt hiszem, azt is tudom, mit csesztem el. Érik egy bocsánatkérés, amiért én sem vagyok egy szexrabszolga? - kérdeztem valami gúnnyal a hangomban.

Láttam a szemein, hogy megértette. Megértett mindent. De az történt, amire a legkevésbé sem számítottam. Gondoltam, odaáll elém, pofon vág, és ebben a helyzetben talán el is tűrtem volna tőle. Úgy tippeltem, ezek után összeszedi a holmimat, és kiröptet a házából. A nevetésre, ami előtört belőle... arra viszont nem számítottam. Meg is zavart. Méghozzá nem kicsit.
- Nem erről van szó... - mormogtam. - Nem arról, hogy nem szeretlek. Csak arról, hogy... ez nem megy nekem.

Nem cáfolta, ami egyértelművé tette, hogy nem hülyültem meg, és még mindig jól tudok következetetni. De ezen nem is volt mit félreérteni. Egyértelmű volt a helyzet.
Az arcomon eleinte azt hiszem, olyan arckifejezés ülhetett ki, mint akit felpofoztak, nem egyszer, hanem legalább milliószor, majd elfordítottam róla a tekintetemet, és nyeltem egyet. Most mit is tagadjam, hogy belül összetört bennem mindent... mindent, amit felépítettem, és ő felépített. De mit is várhattam volna?
El kellett telnie pár másodpercnek, hogy fel tudjak nézni, de ekkor olyasvalami történt, amit három pillanattal ezelőtt még én sem gondoltam volna. Nevetés bukott ki belőlem, és így emeltem fel a fejem, hogy a szemiebe nézzek. Mintha csak örömhírt kaptam volna, vagy épp viccet meséltek volna nekem.
- Tudod... - nevettem még mindig, már mellé beletúrva a hajamba is. - Várható volt, hogy előbb-utóbb, de TE fogod megtenni. Hiszen figyelmeztettél is Párizsban. Azzal a kurvával nem teszed meg, de azt nem mondtad, hogy mással sem. És lám, eljött ez a pillanat. Hamarabb, mint bármelyikünk gondolta volna. Legalábbis én még nem számítottam rá. - vontam egyet a vállamon.
- Nos, egy egyszerű "nem szeretlek és már nem te kellesz" is megtette volna - sóhajtottam fel.