Összetörtek, megaláztak, a porba tiportak. Megtette Benedict, utána az a nyomorult Jared, de még Chriest is. És ezek után még bajom eshet? - Legalább annyi okom van a bosszúra, mint neked! - villantom rá a szemeimet. A düh egyetlen hatalmas hullámként csap le rám, végigvonul testemen, és az elmémen állapodik meg. Mi több, szemmel látható jele is van neki, ugyanis a kezemben tartott sörösüveget pillanatok alatt zúzza markom apró darabokra, vércseppek színezik vörösre a kárpitot és a világos szőnyeget is. - Tudod, miért tette ezt velem? Miért kárhoztatott erre a sorsra? - teszem fel neki a kérdést, miközben a tenyeremen maradó szilánkok morzsalékait söprögetem le magamról. - Nem csak azért, mert tudta, hogy gyűlölöd a fajtámat, az csak a hab a tortán.. Ellene fordultam. Azt hittem, jobb belátásra bírhatom, hogy van hatalmam felette és majd miattam megváltozik. Volt az a férfi.. Sosem láttam még előtte, de utána sem.. Tudtam róla, hogy ártatlan. Csak annyit akartam, hogy ne ölje meg... - sóhajtok nagyot, sóhajommal pedig a dühöt is kiadom magamból. Nem, nem is mérges vagyok, akkor tombolnék. A tehetetlenség az, amivel sosem tudtam mit kezdeni. Sokszor visszagondolok, mi lett volna, ha nem próbálom meg megakadályozni. Ki vagyok én, hogy megreformáljam Benedict birodalmát? Hiszen, ha akkor már tudta, hogy viszonyom volt Lucas-szal, akkor csak ürügyként használta a férfit, Benedict pedig nem az a fajta, akinek bármihez ürügyet kell szolgáltatni. Szerettem volna folytatni, de azt hiszem innentől kezdve elég világos, hogy mi történt... A szavam viszont nem ettől akadt el. Most már mindenféle irtózás nélkül ki tudom mondani a tényeket, megölt, és vámpír lettem. Csak így, érzelmek nélkül, egy szörnyeteg. Szívemben a keserűség egyenes arányban nőtt azzal, ahányszor elhagyta a száját, hogy gyűlöl. Behunytam a szemeimet, muszáj volt, hogy el tudjam viselni az igazságot, amit kétségtelenül megérdemeltem. Aztán valami megváltozott, a hangja erőteljesebb lett, nagyon kellett figyelnem, hogy minden egyes szava eljusson a tudatomig, hisz csak úgy záporoztak belőle. Én pedig úgy éreztem, hogy igazán ezzel forgatja meg a tőrt a szívemben. Ennyi idő és fájdalom után sem érdemlem meg szavait. - Hidd el, én sem tudom megbocsátani magamnak, hogy akkor a bizonytalan jó helyett a biztos rosszat választottam.. - nyelek nagyot, és most nem azért van erre szükségem, hogy a szomjamat féken tartsam. Az érzéseimmel van a probléma, azokkal, amiket nem szabadna éreznem. - De megváltoztam. - köszörülöm meg a torkom, és kinyújtom felé a kezem. - Már nem az a törékeny nő vagyok, akit szerettél, és már nem félek, nincs miért. Elvesztettem a boldogságom minden forrását.. - tenyeremet arcára simítanám, aztán észreveszem, hogy még mindig véres. Képtelen vagyok őt bemocskolni vele, hiába szeretném végigsimítani, régi ismerősként köszönteni vonásait, nem tehetem. Már nincs jogom hozzá, ahogy ahhoz sincs, hogy szeressem. - A létezésem egyetlen oka a bosszú. Kétszer is megpróbáltam új életet kezdeni, bebizonyosodott, hogy rám nem ez vár, de megbékéltem vele. - próbálom elhitetni vele, hogy nekem már nem számít. Bár becsapom, nincs bűntudatom miatta. Sose érnék fel hozzá. De számít ez még?! - A szemébe akarok nézni, látni akarom rajta a felismerést, ezért alkut ajánlok. Dolgozzunk együtt, kerítsük kézre, és ha közben valamelyikünknek alkalma nyílik végezni vele, a másik hagyni fogja. Mindkettőnknek pont elég oka van, hogy végezzen vele. - próbálok hatni rá úgy, hogy közben nem használom fel ellene az érzelmeket. Ennyire aljas még én sem vagyok. - Kérlek Lucas, nem azt kérem, hogy bennem bízz meg, nem kérhetek ilyesmit, bízz a bosszúvágyamban. - szinte fohászkodom, hogy kössön velem megállapodást. Egy utolsót. Sokkal egyszerűbb dolgom lenne, ha nem kellene külön utakon járnom és kijátszanom őt. Hisz ismer, nem fogom feladni, míg meg nem tudom torolni a múltat. Először végzek Benedicttel, aztán megkeresem Jaredet, és vele is leszámolok. Akkor is, ha valamelyik magával visz. Az emberek célokat tűznek ki maguk elé, én célpontokat. A lista ugyan elég rövid, de egyszerre csak egy problémával foglalkozom.
Eszem ágában sem volt hagyni neki, hogy részt vegyen az én háborúmban Benedict-tel. Bár azt nem tettem hozzá, hogy mindkettőnk nyugalmáért fogom tenni azt, amit miliméter pontossággal elterveztem. Benedictnek éppen annyit kell majd szenvednie, mint amennyit mi ketten szenvedtünk a múltban miatta, és ebben egyedül Zoé-t sajnáltam. Ő lesz az elszenvedője annak, amit a bátyja elkövetett, de csak ezzel fékezhettem meg a hatalommániás vérfarkast. Nem is érdemelt finom eszközöket, vagy békés szót. Szenvednie kellett, én pedig készen álltam arra, hogy megismertessem fele a saját fegyverét. Egyedül azt sajnáltam, hogy nem volt egy szeretett nő az életében, akinek segítségével móresre taníthattam volna, legalább szó szerint azt kapta volna vissza, amit ő adott nekem. Nekünk. - Bajod eshet, ha belekeveredsz. - mondtam lassan, kimérten, de közben nem ez volt a legnagyobb problémám a dologgal. Inkább az, hogy ha belekeveredik, ahelyett, hogy elrejtőzne, Benedict vele fog visszavágni, vagy mi több, tovább is menne, és nem hagyhattam támadó felületet neki. Nyilván utált bújkálni... de eddig is sikerrel tette, egy kicsin már nem múlott semmi. Megköszörültem a torkomat. Egy ilyen beszélgetésre egyáltalán nem készültem fel, megpróbáltam minden lehető távolságot fenntartani, nehogy megint elveszítsem az eszem, és a szívemmel cselekedjek, ahleyett, hogy a józan eszemre hallgatnék. Veszélyes kereszttűz volt, nem hallgathattam az érzelmeimre. - A hibáinkból tanulunk, Gwen. Mindketten hibáztunk. Te abban, hogy nem jöttél velem. Én pedig abban, hogy nem rángattalak magammal, akár akaratod ellenére. - sóhajtottam fel, közben beletúrva néhány rakoncátlan tincsembe, de nem engedve el a jelen pillanatban őszinteségtől csillogó tekintetét. Soha nem mondtam ki hangosan, de tényleg végigfutott az agyamon, hogy mi lehetett volna, ha akkor nem egy tapintatos, megsértett farkasként távozom, hanem erőszakkal magammal cibálom. Több esélyünk lett volna egy jobb életre. Helyette még mindig ebben a fejezetben tengődtünk, csak az idő telt. Nyilván nem volt jó döntés elmondani, ami végül elhagyta a számat, mert azt szűrte le, hogy sajnálom őt. Talán.. tényleg volt benne valami. - Hol máshol lennék, Gwen? - bukott ki belőlem majdnem egy percnyi csend után, ismét felvéve vele a szemkontaktust. A hangomban némi keserűség csendült, de vele ellentétben én inkább nem ittam bele a sörbe. Az nem tett volna jót az ítélőképességemnek. Semminek sem tett volna jót. - Hónapokon keresztül gyűlöltem az emlékedet. Nem tudtam megbocsájtani, hogy az utolsó pillanatban inkább... őt választottad. - koccantak össze a fogaim. Nem akartam vallomást tenni, vagy még több érzést rányomni a múlttal kapcsolatban, de muszáj volt reagálnom a szavaira. - Gyűlöltem mindent veled kapcsolatban még akkor is, mikor megjelentél itt. Őt is gyűlöltem, amiért ezt tette veled. Én csak... csak... gyűlöltem! - bukott ki belőlem vehemensen, a hangom pedig felerősödött. - És mikor Chriest megbántott, és képes lettem volna megölni érte... rájöttem, hogy nem téged és nem is Benedict-et gyűlölöm, hanem magamat. Magamat, amiért nem voltam ott, hogy megvédjelek tőle. Hogy megvédjelek a világtól, mert én mindennél, magamnál is jobban szerettelek. Nem azért vagyok itt, Gwen, hogy sajnáljalak. Annyira akartalak gyűlölni, hogy észre se vettem, mennyire szeretlek még mindig. - Nem folytattam. A hangom hevesen csendült a visszhangzó helyiségben, és jelen pillanatban az tűnt a leglogikusabbnak, hogy kiszáguldjak innét. Mégsem tudtam megmozdulni.
Gondolkodóba ejtett. A homlokom ráncba szaladt töprengésem nyomán, míg próbáltam rájönni, mire is gondolhat Benedict legnagyobb gyenge pontjára utalva. Nem jöttem rá, de ez talán nem is meglepő azok után, hogy kiderült, Benedict sosem volt velem annyira egyenes, mint az embereivel. Sokkal kevesebb ügyére volt rálátásom, ezáltal nem is igazán ismerhetem a valódi szörnyetegeit. - Nem tudom, mit forgatsz a fejedben, de segíteni akarok.. - szögezem le jó előre, még mielőtt azt forgatná a fejében, hogy egyedül óhajt leszámolni vele. Nem akarom rettegésben élni az életemet, azt várva, hogy mikor ér utol, mikor akad újra a nyomomra, és teszi tönkre az életemet. Bármikor megtörténhetne, de nem akarom még egyszer átélni. Nem mellékesen legalább annyira jogos az én bosszúm is, mint Lucasé, csak nekem vele ellentétben semmi veszítenivalóm nem maradt. A jó hír az, hogy nem álltatom magam azzal, hogy simán megúsznám... - A vérünkben.. Inkább csak az enyémben. - még az én ajkaimon is elterül egy keserű mosoly. Hát persze. Sosem tudtam elég hálát tanúsítani azokért a jó dolgokért, amik az életemben voltak. Többet akartam, mindig csak azt láttam meg, hogy mit nem kaptam meg, lényegesen kevesebbet törődtem azzal, ami az enyém volt. Újra és újra eljátszottam mindenemet, de senki nem vethet rám követ miatta. Megeszem, amit főztem. - Nem mintha számoltam volna, de valószínűleg jóval több van az én rovásomon, mint a tiéden. Az elmúlt tíz évben hibát hibára halmoztam. Az egyetlen, amit nem bántam meg.. az te voltál.. - gondolkozom hangosan, és magam is meglepődöm rajta, mekkora igazságtartalma van a szavaimnak. Ha újraélhetném, valószínűleg pont ezt művelném: Benedict ellen fordulnék, miközben beleszeretek Lucasba. - Nem kell a sajnálatod. Már rég nem kell.. Ha nem akarsz itt lenni, szíved joga. Ha el akarsz menni, nem foglak visszatartani. Ne érezd úgy, hogy tartozol, elvégre én kértem tőled szívességet, és megfizetem majd az árát azzal, hogy soha többé nem kereslek. Még ha mást nem is, ezt az ígéretemet elhiheted. Ha pedig mégis úgy döntesz, hogy maradnál.. Ne. Merd. Megkérdőjelezni. A. Szavaimat. - tagolom jól érthetően. Nem ér el vele semmit azon kívül, hogy felzaklat és ennek hatására körülbelül két hatalmas kortyban el is tüntetek egy újabb sört. Világ életemben nehezen ismertem el, hogy segítségre szorulok. Mikor azonban mégis megteszem, nem kapok mást, csak gunyoros megjegyzést és egy fekete szempárt, ami úszik a sajnálatban. Fantasztikus teljesítmény. De legalább az bizonyos, hogy ilyen helyzetben az ember csak magára számíthat.
Vonnom kellett egyet a vállamon. Egyikünknek sem kellett bemutatni Benedict sajátos életvitelét, jellemének főbb vonulatait. Tudtuk mindketten, hogy mik az erősségei, és mertem vallani azt, hogy ismertem pár gyengeségét is. Ennél fogva pedig tudtam, hogy hová kell majd szúrnom, ha kikényszeríti belőlem a cselekvést. Erre nem kellett már sokat várnom. Éreztem a zsigereimben, hogy közeleg az a bizonyos pont, amikor Benedict lerántja majd magáról azt a drága leplet, kimutatja a foga mocskos fehérjét, és nyilvánvalóvá teszi, ezúttal miért is jött. Azon kívül, hogy kitapétázza a falát Gwennel és velem, mint legnagyobb árulóival. - Benedict legnagyobb gyenge pontjánál kezdem. - válaszoltam a kérdésére egyszerű szavakkal, nem bonyolítva túl, és nem is kezdtem el rögtön magyarázni, hogy mire is gondoltam ezekkel a szavakkal. Ismertem Benedict családi történetét, a szülei sorsát, és egyetlen élő rokonának kilétét. Zoé élete túl drága volt Benedictnek, és én is tudtam veszélyesen játszani. Volt saját testvérem, ugyanúgy, ahogy neki. Egy húgom. Megtébolyodnék, ha őt is belekevernék az én háborúmba, ezért is óvtam mindig ettől a világtól. Azon kívül, hogy inkább nem is vettem tudomást a létezéséről. Jobb volt így élni. Nem kellett azon kattognom, hogy mikor miért öleti meg magát ebben a megbolondult városban. Egy pillanatra az ablak felé fordultam, csak utána kerestem meg ismét a tekintetét. Mondhatni, az életem nélküle is elég keserédesen alakult, de az, hogy magába bolondított, majd szépen megfogalmazva is kicseszett velem, és ezzel valójában saját magával is, már több volt valamiféle átoknál. - Esélyes, hogy ha nem így történnek a dolgaink, akkor más miatt csesztük volna el. Ez valahogy a vérünkben van. - rántottam meg mindkét vállamat. Nem kerteltem, nem hittem abban, hogy van bármi értelme elhallgatni a véleményemet. Sokat szenvedtem az utóbbi időben, ennek csak egy része volt neki köszönhető. Az, hogy ismét hagytam volna magamat, és engedtem, hogy egy nő megpróbáljon a bőröm alá fészkelődni, ismét újdonságként hatott. Egészen addig, míg el nem sétált. Ismét bezárkóztam. Nem akartam több romantikát az életembe, nekem nem ezt írták meg. Csak ki kellett találnom, hogy mi a valódi célja az életemnek. Nem mintha már nemn találtam volna meg. - Nem hiszem, hogy annyira a közelemben akarnál lenni. - néztem rá őszintén, és az iménti szavaim ellenére ledobtam pár olivát a pizzáról, mikor megéreztem, mennyire keserű is a feltét valójában ezzel együtt. - Már jó ideje nem a legjobbat hozzuk ki egymásból. - vigyorodtam el szemtelenül, még ha túl sok okom nem is volt arra, hogy mind a harminckét fogamat megmutassam. Ha logikusan végiggondoltuk, tényleg nem volt rám szüksége , legalábbis egészen eddig azt hittem, hogy amit produkál, az valami rettentően jól előadott színházi előadás. Az imént láthattam, hogy tévedésben éltem. Nem játssza azt, hogy nehéz neki a jelenelgi helyzet. Ehhez még hozzájött a Benedict dráma. Közben átvettem az üveget, amit felém nyújtott. Az alkohol csak időleges megoldásnak bizonyult, közben próbáltam kiigazodni azon, ami kiült az arcára. Próbáltam hová tenni azt, ami vele történt. Amiért ennyire szenvedett. Részben miattam lett vámpír, tartoztam neki annyival, hogy megpróbálok segíteni. A legjobb tudásom szerint. - Sajnálom. - mondtam ki aztán, ami pár másodperce azért kiült az arcomra. - Nem egy komolytalan, régi érzések miatt neheztelő farkasra van most szükséged. - tettem le az üveg sört anélkül, hogy beleittam volna.
Talán érdemes lenne újra átgondolnom a helyzetet. Az enyémet, és azt hogy mihez fogok kezdeni, ha végül ép bőrrel megúszom az egészet. Benedict viszont nem hagy nyugodni, ő az egyetlen pont, amivel majdnem annyira nehéz megbirkóznom, mint a tulajdon vérszomjammal, Amikor már azt hinném, hogy kezd minden helyre jönni és jók a kilátásaim, az élet egyszer csak gondol egyet és változtat rajta. - És, van már terved ellene? - kérdezek vissza kapásból. A kivárás Benedict ellen nem a legjobb fegyver, ha bosszúról van szó, türelmes. Képes arra, hogy megvárja a megfelelő pillanatot és akkor csapjon le, mikor a legnagyobb csapást mérheti az áldozatára. Nem csak láttam ezt az arcát, tapasztaltam is, és nem hiszem, hogy pont Lucasnak kellene bemutatni az árny oldalt. Abban viszont nem voltam biztos, hogy szívesen az orromra kötné a tervét, hisz rég nem vagyunk már olyan bizalmas viszonyban, mint régen, mikor elmondhattam, hogy közel annyira ismerem, mint a tenyeremet. Más idők járnak és annak ellenére, hogy nem a szél fújt minket össze most sem, nehéz lenne feltételezésekbe bocsátkoznom. - Átok? - szalad fel a szemöldököm. - Üdv a klubban.. - mulatok jót ezen a kijelentésen, meg az arcán, ami olyan, mintha citromba harapott volna. Bár kétségtelenül el kellene gondolkodnom valami hasonlón - már ha komolyan így látja a helyzetet. A döntéseimet, legalább 10 évre visszamenőleg mind megkérdőjelezném, hisz egyikből sem született semmi jó. Azt hiszem ebben mindenki egyet is értene velem. Mégsem foghatok mindent arra, hogy a körülmények áldozata vagyok. Még mindig nem szeretek ebben a szerepben tetszelegni. Az átkom pedig jelenleg abban tetőzik, hogy a szomszéd szobában lakó szívverését is hallom és képes lennék átszakítani a falat is, hogy belemárthassam a puha bőrébe a fogaimat. Nehezebb megtartóztatnom magam, mint azt gondoltam vagy mint amit Chriest mellett tapasztaltam. De nagy valószínűséggel az is közrejátszhat ebben, hogy régen oltottam már a szomjamat. - Ám legyen.. A te nyakad bánja.. - tartom fel kezeimet lemondóan. Nem pusztán szórakozásból intem óva attól, hogy egy kontrollálatlan vámpírral a háta mögött hazárdírozzon az életével, de ki vagyok én, hogy bármit is parancsba adjak. A következő gondolatom persze az, hogy az utolsó embert ölném meg azok közül, akik hajlandóságot mutatnak a segítségre. - Miért, mégis mit gondoltál? Hogy jó dolgomban nem tudok mást kitalálni, minthogy problémáim vannak az öldökléssel, csak hogy a közeledbe férkőzhessek? Ennél azért jobban ismerhetnél.. - húzom grimaszra a számat. Egyáltalán nem tetszik, hogy látszólag egyáltalán nem vette komolyan a kérésemet, az én életemben jelenleg ez a legégetőbb probléma, tekintve, hogy nemsokára mindenképpen táplálkoznom kell. Már csak ideig-óráig bírom féken tartani a szomjamat, nem is óhajtom tagadni, jó ha ezzel ő is tisztában van. - Ó, na ne mondd.. - forgatom a szemeimet, és ha nem lennék rá kissé dühös, amiért félvállról vett, még az elfojtott mosolyom is kiülne az arcomra. - A pizza nem javít a helyzeten, nem múlik el tőle az étvágyam.. - rántok vállat, de ennek ellenére kiveszem a kezéből a szeletet, amiről gondosan leszedegette az olívát. Másik kezemmel a hűtő felé matatok, míg a kezembe nem akad két újabb sörösüveg. Az egyiket felé nyújtom, míg sajátomról is sikerül leügyeskednem a kupakot, majd mint aki jól végezte dolgát, felülök a konyhapultra. Ha már úgy tűnik a tűréshatáromat fogjuk feszegetni, megpróbálhatok mindent annak érdekében, hogy elnyomjam az égető érzést a torkomban. A folyékony kenyér keserű íze talán nagyobb segítségemre lesz ebben, mint Lucas. Csak eleget kell innom.
Be kellett látnom az igazát. Benedict-et és a tisztességet egy lapon említeni eléggé nagy marhaság. A tisztesség leghalványabb szikráját sem produkálta soha, éppen ellenkezőleg. Mindannyian, akik ott éltünk vele, egy fedél alatt, láthattuk, hogyan építi le ennek az egy szónak a tiszta jelentését. A becsület és a tisztesség egy legyintéssel tűnt el onnét. Egyikünket sem zavarta, egészen addig, míg ki nem nyílt egyesek szeme. Az én észhez térésem viszont Gwennek volt köszönhető. Ha ő nem jött volna, nem keveredett volna bele, még mindig ott lennék, és Benedict parancsait teljesítgetném.- Hát, a revans második fele most következik. - vontam egyet a vállamon. Nem ragoztam, hogy ha engem próbálna vámpírrá tenni, aligha lenne esélyem a túlélésre, tekintve, hogy hibridként csakis egy bizonyos ember vérétől élhetnék. De ahogy hallottam, az a készlet már kifogyott, így a legjobb, ha vigyázok magamra. Utólag rájöttem, hogy nem ilyen tárgyilagos hangnemben kellett volna közölnöm az érzéseimet azzal kapcsolatban, hogy mit éreztem, mikor ismét az életembe került. Engem nem az érdekelt, hogy vámpír, nap mint nap tűröm meg magam mellett őket, csak hogy célba érjek. De ha Benedict közbeavatkozik, talán mindent, amit eddig elértem, kukába kell dobnom. Ezt pedig nem akartam. Minden, amim volt, itt volt a városban, az új élet reményével együtt. De ő profizmussal tudott mindent tönkretenni, ami másnak örömet okozott. - Momentán semmiben nincs szerencsém. El vagyok átkozva. -vontam a vállaimon. Ebben még nem is hazudtam, ez tény volt. Azt hittem, csak a filmekben léteznek olyan boszorkányok, akik képesek balszerencsét előidézni egyeseknek. De nem, képesek rá ebben a városban is. Nem kellett folytatnom, a csengő szerencsére akadályt gördített elém benne. A srác szerencsére rögtön eliszkolt, amint megmondtam, hogy húzzon innét. A modoromért cserébe plusz borravalót is kapott, majd becsaptam mögötte az ajtót, és fél szemmel a mögöttem álló Gwenre néztem. Nem volt egy szívderítő látvány, de szavai hallatán csak megrántottam a vállamat. - Régen se hagytam, hogy megmondd nekem, mit csináljak. Ami pedig a kontrollt illeti... -néztem végig arcán, látva, hogy a nyakamat méregeti. Ennél több kellett, hogy rám hozza a frászt. Ő a véremet érezte, én a pizza finom illatát. De gondolom őt ezt kicsit se hozta lázba. - Megkértél, hogy segítsek uralni magad. Hát, szemmel láthatóan nagyobb szükség lesz rá, mint gondoltam. -léptem el mellőle, letéve a konyhapultra a pizzás dobozt, ledobálva a bogyókat a pizzáról. Felsóhajtva a hajamba túrtam. Az, hogy az előbb közel állt ahhoz, hogy a nyakamnak essen, nem hagyott bennem mély nyomot. Lőttek már rám, törték már el karomat, így a legkevésbé se tartottam a fájdalomtól. Hacsak nem a megölésemre gondolt, mert arról még nekem is lenne véleményem. - Sok vonzó dolog van ebben a szobában, ami jobb az olivánál és a vérnél. - fordultam felé, végignézve rajta. Ahogy láttam, valamivel higgadtabb volt.- De érd be a pizzával. - nyaltam le az ujjamról a paradicsomot. Valamit ki kellett találnom a kontroll-problémájára, de arra aludnom kell egyet.
Komoly volt. Túl komoly ahhoz, hogy szó nélkül hagyjam. A gondolatmenet pedig eleve hibás. Hiába néztem rá, ő kerülte a pillantásomat. Legalább háromszor tudtam volna rácáfolni, de jelenleg nem igazán vagyok a szavak embere, és mint olyan, Lucas az egyetlen, akire számíthatok. Benedict mellett megtanultam hallgatni, de azt nem gondoltam, hogy más körülmények között is szükségem lesz még erre a képességre. - Benedict sosem volt tisztességes.. – forgatom meg a szemeimet. Ha valaki, hát ő az az ember, aki betartja, amit ígér. Pont ezért nagyon ritkán ígér. Nekem sem mondta egy szóval sem, hogy szabad lehetek még valaha. – Revansot vett rajtam, és részben rajtad is. – mutattam rá a tényre. Akkor is így van, ha számára már nincs is akkora jelentősége a dolognak. A bosszúja örök érvényű, és az csak a látszat, hogy jól viselem. Elkezdtem megbarátkozni a helyzetemmel, de közel sem tudom azt kijelenteni, hogy ura is vagyok a tetteimnek. Elvett tőlem valamit, ami nélkül azt hittem, hogy nem tudok élni, az emberségemet, és szörnyeteg lettem. Olyan, aki nem tud végigmenni az utcán anélkül, hogy nem a mellette elsétálók ütőere jelentené a legnagyobb vonzalmat. Meglehetősen nehéz úgy tennem, mintha még most is minden ugyanabban a mederben folyna, mint régen, és Benedict tett arról, hogy ez az érzésem sose változhasson meg. Az persze nem okoz meglepetést, hogy beismeri előttem, hogy a háta közepére sem kívánt, ez nem új dolog. Nagyon is tisztában vagyok azzal, mit tettem, bár az indokaim mára már nem olyan világosak. Arra viszont nem számítottam, hogy ezt valaha hallani fogom tőle. Ha a szívemre venném, akkor most bizonyára elkezdenék visszasüllyedni abba a melankolikus hangulatba, ahová a közelmúlt történései sodortak, pont ezért zárkózom el a feltörni vágyó érzelmeim elől. - A nőkkel sose volt szerencséd, talán kártyáznod kellene.. – jegyzem meg színtelen hangon, elnagyolva ezzel a helyzetet, mielőtt egy olyan kínos beszélgetés kerekedik ebből, amire egyikünk sem vágyik. Bár jelenleg az is nagy szó, ha egyáltalán azt tudom definiálni, mi a francot várok az élettől vagy tőle. Szerencsére a pizzás fiú érkezése elég ahhoz, hogy elterelje a figyelmemet. A szíve túl gyorsan ver, én pedig túl rég kerültem közelebbi kapcsolatba egyetlen vértasakkal ahhoz, hogy ne figyeljek fel rá. De Lucas elém áll, még mielőtt a nyakára vetném magam. A legnagyobb ostobaság, amit elkövethet, hogy hátat fordít egy szomjas vámpírnak. Ennél már csak az a nagyobb hiba, ha közé és a vacsorája közé áll. Nehéz észhez térítenem magam, mikor a bennem élő szörny abban a pillanatban az ő szívverésére figyel, amint elvágta a támadás útvonalát. De még magam vagyok. Részben. A torkom kapar ugyan, égető érzés fog el, amit nehéz legyűrnöm, de megteszem. Meg kell tennem. Hátrálok két lépést és a körmeimet ismét a tenyerembe fúrom, hátha a tompa fájdalom segít visszatérnem. - Ezt soha többé ne csináld! – szólalok meg néhány perc elteltével, mikor már biztos vagyok benne, hogy nem fogok neki ártani. – Van némi problémám a kontrollal. – magyarázom röviden a történteket, bár valószínűleg erre már magától is rájött. Néhány hét alatt nem tudtam tökélyre fejleszteni az önuralmamat, és teljesen biztos, hogyha vér folyt volna, akkor nem is tudtam volna megállni. – A te ütőered is elég vonzó.. – ismerem el, hogy még ő is komoly kihívást jelent. – Sokkal vonzóbb, mint a pizza, amin olíva van.. – veszek mély levegőt, hogy kitisztítsam a fejem. Csak arra nem gondoltam, hogy ami végül helyre billent, az majd az utált feltét lesz.
- Már nem tudom, hogy miért téged tart prédájának. Megbűnhődtél azért, amit tettél. Én még nem. -fordítottam el róla tekintetemet. Én voltam a bűne. Az enyém pedig az, hogy szerettem őt. De ezt egy olyan szörnyetegnek nem lehetett beadagolni, mint Benedict. Hírből sem ismerte a szerelmet, önző volt, makacs és kegyetlen. Nem értett máshoz, csak holmi játékhoz, a tét pedig mindig emberi élet volt. Neki csak ítéletet kellett hoznia, hogy kit mivel óhajt büntetni. - Az lett volna tisztességes, ha... az átváltoztásod után elenged. - tettem még hozzá, mintha bármit is változtatott volna a véleményem. Ami történt, megtörtént. Nem tehettem ellene semmit. Még magam sem döntöttem el, mit bántam meg belőle, és mit nem. Az egész eseménysorozat tehetett arról, hogy olyanná lettem, mint aki most előtte állt. a jéghegy csúcsa volt, ami látszódott belőlem, de a mélyebb folyamatok odabenn zajlottak. Egyikük sem mondhatta rám, hogy ismerne, vagy kitapasztalta azt, hogy mi alapján hoztam meg a döntéseimet. Megváltoztam, de a múlt minden szele sorra kísérte az utamat. Nem tudtam tőlük szabadulni. Néhánytól nem is akartam. De Benedict nem közéjük tartozott. - Gwen, én nem a vámpírléted miatt voltam tele ellenérzésekkel. Én... csalódtam. Összetörték a szívemet, és idő kellett ahhoz, hogy újra összeszedjem a darabjaimat. Emlékeztettél arra, ami ott történt, évekkel ezelőtt. A kellemes emlékek mellett feltörtek azok is, amikre nem akartam emlékezni. - hajtottam le a fejemet, majd megráztam azt. Utáltam magyarázkodni, ezt sem annak szántam. Inkább igazításnak a történet szempontjából. Farkas voltam, az ösztöneimet nem tudtam uralni, és eléggé nyilvánvalóvá tettem, hogy nem örültem az ittlétének, mikor először találkoztunk. A szemem előtt lebegett Gwen tekintete, mikor nem jött velem. Mikor eldöntötte, hogy ő nem vesz részt abban, amit együtt terveztünk meg. A közös életünket egyedül kezdtem el élni, majd rájöttem, hogy nincs szükségem oldalkocsira. Az őszinteségem után inkább elhallgattam. Nem voltam túl tapintatos, pedig ebben a helyzetben inkább azt kívánta volna az illem. De én és az illem... érdekes párosításnak tűnt. - Benedict-et ismerve előbb-utóbb ismét szembesített volna minket, ha nem egy helyre jövünk. Ismered a módszereit. A lelki terrort szinte már taníthatná. - sóhajtottam. Félelem nem volt bennem ezt illetően. Az aggodalmam inkább arra irányult, hogy az irántam érzett bosszúszomja miatt Gwennek lesz bántódása. Kívül akartam őt tudni, a városon kívül. Messze innen. Tekintetemmel az ajtó felé néztem, amikor meghallottam a csengőt. Gwen már mozdult, nyilván előbb hallotta már a lépteket, mint én, a kifinomult hallásának köszönhetően. Ennek ellenére is felálltam, főleg mikor felém címezte a mondanivalóját. Bólintottam, de nem hagyott sok időt arra, hogy felfogjam, mi is történik előttem. Még nem láttam őt táplálkozni, ahogyan nem is nagyon állt szándékomban megtapasztalni, milyen élmény is az. Hát mikor a pizzás doboz hozzá került, elvigyorodtam, odaléptem elé, és a zsebembe nyúlva vettem elő pár dollárt, rátéve némi borravalót. - Húzz el. Gyorsan. -szólaltam meg, de inkább nem tettem megjegyzést arra, milyen pillantással jutalmazott, mielőtt lelépett. Annyi azért megnyugtatott, hogy Gwennek elég nagy lendület kellett volna ahhoz, hogy mögülem a srácra támadjon. Felsóhajtottam, de még nem csuktam be az ajtót, csak fél kézzel megtámaszkodtam az ajtófélfában.- Mindig ennyire beindulsz egy vénától? - kérdeztem, bár magam sem tudtam, mi volt jelen a hangomban.
Fegyver. Nem fűlött a fogam ahhoz, hogy felhívjam a figyelmét, Benedict kettőnk esetében nem ugyanazokat az eszközöket alkalmazta annak érdekében, hogy a lojalitásunkat biztosítsa. Bár eleinte is csak ideig-óráig járt sikerrel és tudott visszarántani maga mellé azzal, hogy elhalmozott mindennel. Mégis találtam valamit, amire jobban vágytam és amit soha nem adhatott volna meg nekem. Telhetetlen voltam, és meg lett az eredménye. - Mindketten tudjuk, hogy tőle egyikünk sincs biztonságban. Szeretném ugyan elhinni, hogy bedőlt a trükkünknek, de ha így is van, csak idő kérdése, hogy átlásson a szitán. Nem ringattam magam hiú ábrándokba, hogy soha nem kell vele szembenéznem.. - motyogom magam elé. Vagyis de, ringattam, mikor Chriest mellett nem túl sok időm akadt az életem elcseszettségén keseregni. De ez már mind jelentéktelen. Most, hogy túl sok mindenen lenne alkalmam elgondolkodni, inkább nem teszem. Helyette már most egy terv kezd körvonalazódni bennem. Ha Lucasnak mégis igaza lenne, és Benedict megsejtette, hogy átverés volt minden, akkor van annyira jól informált, hogy tudja mikor számíthat a betoppanásomra. Vagy ha most még nem is ez a helyzet, hamarosan rájön. Tőle nem számíthatok fair play-re. Nekem nincsenek palotapincsijeim, hogy ráállítsam őket az ügyre. Egyetlen dobásunk lehet ellene, ha nem várjuk meg, míg meglep. - Csak azt nem sejtettem, hogy ez már ilyen hamar be fog következni.. - teszem hozzá lemondó sóhajjal. Csak a nevetésére kaptam fel a fejemet és szakadtam ki a gondolatmenetből. Először értetlenül néztem rá, majd hitetlenül. A nagy találkozás alkalmával ugyan semmi olyat nem tett, amivel az életemet fenyegette volna, de láttam rajta a felismerést, mikor leesett neki a tantusz. Azt hiszem az az arc örökre a tudatomba égett. - Szóval a gyűlölet a szemedben, mind nekem szólt és még véletlenül sem annak, hogy vámpír lettem? Egy az ellenségeid közül.. - rázom meg a fejem lemondóan. Nem hiszek neki, de azt nem tudom mi oka lenne pont most hazudni. Az igazság az, hogy sokkal könnyebb volt elviselnem azt a tudatot, hogy a vámpírságom miatt utál, mint azt, hogy a döntéseim miatti megvetéssel harcoltam ki magamnak a státuszomat a nemkívánatos személyek listáján. - Nem tudom, feltűnt-e, de akárhányszor döntés elé állítottak, mindig sikerült a rossz utat választanom. Először is azt, hogy beleugrottam ebbe az egészbe, ész nélkül. Aztán mikor megint őt választottam, és hálából ezt művelte velem. Akkor is felelőtlen voltam, mikor te voltál az első aki eszembe jutott és nem számoltam azzal, hogy a nyakadra hozhatom Benedictet. És ott volt még Chriest is.. - sorolok fel néhány borzasztóan nagy hibát az életből, aminek a jó részét elkerülhettem volna. Megvolt rá a lehetőségem. - Ne csodálkozz, ha ilyen ügyekben mostanában nem túl könnyen határozom el magam. - teszem le a sörömet az asztalra, mikor meghallom, hogy az eddig csendes folyosón lépések közelednek. Fel is pattanok, mert sejtem, hogy a pizza érkezik, de abban a pillanatban a fejemhez is kapok. Ki gondolta volna, hogy a rossz napok után nem egész egy sör képes arra, hogy megszédítsen. De volt már ennél rosszabb, kibírom. Az ajtóhoz lépek és már meg is érzem a pizza illatát, de nem attól fut össze a nyál a számban. Miközben nyitom az ajtót, vetek egy pillantást Lucasra és érzem, hogy az arcom kezd változni, a szemem környékén megjelennek az erek. - Szükségem lesz rád.. - nyelek nagyot, a következő pillanatban pedig a pizzásfiú kezéből elveszem a dobozt, hogy a legközelebbi szabad helyre pakolhassam. Nem igazán foglalkozom vele, a figyelmemet az ütőere köti le. Még arra sem veszem a fáradtságot, hogy megigézzem, mert tudom, hogy ha Lucas nem akadályoz meg benne, a srác percek múlva halott lesz, miután oltottam a szomjamat.
Felsóhajtottam. - Azt hiszem, mindkettőnknek éles emlékei vannak arról, milyen, ha fegyverrel fenyegetnek. - jegyeztem meg. Voltak nagyon szép közös emlékeink, de a lebukástól kezdve nem volt mit tenni. Éppen akkor derült fény mindenre, mikor készültem vele együtt kereket oldani. És amikor ő végül meggondolta magát, azt mondva, hogy marad. Nem jött velem. Ez nagyobb pofon volt mindennél, amit beterveztem, valószínűleg az sem esett volna rosszabbul, ha elkapnak és netán fejbelőnek. Hinni akartam abban, hogy megvolt rá az oka... és hogy az egy nagyon jó ok volt, de néha kételkedtem az efféle tartalmi magyarázatban. - De legalább az olívádat én ettem meg. -zártam le vigyorogva. Én szerettem, semmi bajom nem volt a kis bogyókkal, és már rögtön tudtam, mikor egy pizzát ezzel a feltéttel kaptuk, hogy az én tisztem leszedegetni az aő részéről. A mosoly elhalványult, szomorkássá változott. A sörben már csak pár korty maradt, azt sem értettem, hová tüntettem el a többit. Nem voltam nagy iszákos, de mióta a külön utakat jártam, nem vetettem meg a napi mennyiségként szolgáló pár pohárnyi töményet. Ez ahhoz képest még enyhe volt, nem volt esélye, hogy a fejembe száll. - Hacsak nem akarja elhitetni veled, hogy biztonságban vagy. - válaszoltam. Ez tűnt a legegyszerűbb magyarázatnak. Benedictet nem volt könnyű megvéteszteni, arról pedig nem is akartam vitát indítani, hogy nagy eséllyel sem ő, sem a vérfarkas haverja, aki egy halott női testet cipelt el Benedicthez, nem volt biztonságban. Bár ahogy most Gwenre néztem, megszűnt bennem az a mérhetetlennek hitt csalódottság, a távolságtartás és a neheztelés. Másra nem nagyon számíthatott, én pedig egyszer már megígértem neki, hogy rám mindig is számíthat majd, ha szüksége lesz rá. Nem volt szokásom ígéreteket szegni. Előre dőltem, letettem az üveget, és könyökömmel a térdeimre támaszkodtam, így fonva össze a két kezemen ujjaimat. Megrázva a fejemet nevettem el magamat.- Sosem ölnélek meg, akkor sem, ha Luciferré változtatott volna. Pont azért csinálta, hogy ilyenekkel beszéld tele magad. Az én gondolataimról és érzéseimről nem az fog dönteni, hogy ember vagy-e vagy vámpír. - néztem felé, majd ismét nagy levegőt vettem. A mozdulatára felkaptam a fejemet, csak a gyűrű padlóra érkezését hallottam meg. Nem is volt sok lehetőségem előbb észrevenni, tekintve, hogy a vámpíri gyorsaságát használta ki. - Azt, hogy csak paranoiás és nincs senkid. - válaszoltam a kérdésére. Az már más volt, hogy Benedict ezt csak egy rövid ideig volt hajlandó elhinni. Mi sem bizonyítja ezt, hogy rá nemsokkal lebuktunk. Megráztam a fejem, miközben figyeltem, hogyan kortyolt a sörből. A kérdésre el kellett volna gondolkodnom, de rögtön ösztönös fejrázás lett belőle. - Nem. Nem mondanám, hogy ezt akartam hallani. - vált keserűvé a mosolyom. Bár magam sem tudtam volna mit tanácsolni neki, hogy mit tegyen ebben a helyzetben. A háta mötött túl sok olyan esemény kapott helyet, amitől jobb lett volna szabadulnia. Megérdemelte volna a tisztalapot, hiába hangsúlyoztam sokáig ennek az ellenkezőjét. Akkor a düh beszélt belőlem, most hajlandó voltam elgondolkodni azon, mi is ez az egész.- De a te életed. Egyszer már akartam, hogy azt csináld, amit én akartam. Tanultam belőle. - tettem aztán hozzá. Nem esett jól kimondani, de igaz volt. Saját akarattal rendelkezett, és senki nem rángathatta csak úgy.
Sejtelmem sem volt arról, hogy hova vezet ez az egész. Az, hogy a kanapémon ül és meglehetősen barátságos hangvételű társalgást folytat velem, nem hittem volna, hogy valaha bekövetkezik még. Mondjuk ebben az évezredben. Erre fel mégis itt van, és odafigyel rám, ellenére annak, hogy bizonyára jobban örülne annak, ha már rég nem keseríteném az életét. Ez a gesztus tőle olyasvalami, amit eddig nem tapasztaltam, és nem lehetek érte elég hálás. - Akkor még nem panaszkodtál miatta ... - somolygok az emléken. Tényleg, így volt. Az olíva az ellenségem ősidők óta, vagy talán csak azért, mert nem azon nevelkedtem, mint az elit. A lényegen viszont nem változtat, hamar lekerült az étlapról. - .. és senki nem tartott fegyvert a fejedhez - folytatom nagy lendülettel, ami alább is hagy, amint kimondom az utolsó szót. Voltaképpen de, pontosan ez történt, ha nem szó szerint vesszük az esetet. Minden kettesben töltött perccel nagyobb célkeresztbe állítottam őt és magamat is. De erről mindketten tudtunk, és egyikünket sem érdekelt annyira, hogy bármit is megváltoztassunk a felálláson. - Ha Benedict tudna arról, hogy életben vagyok, már megtalált volna. A kivárás nem az ő műfaja.. - vetettem ellen. Tény, hogy nem ismerem őt annyi ideje, mint ő, de abból, amit tudok, nem erénye a türelem, és kétlem, hogy pont a bosszúra alkalmas pillanatot várná. Ha viszont így van, akkor.. Nem, az sem változtat semmin. Benedictnek többé nincs létjogosultsága az életemben és vagy így, vagy úgy, de meg fogom oldani a problémát. Legalábbis ezt. - Rosszabbat aligha művelhet velem. Már megvan az erőm, hogy visszavágjak neki. Bosszút akart, hogy esélyem se legyen többé nálad. Tudta, hogy a szívem utánad sóvárog, látta is rajtam. Nem véletlenül változtatott vámpírrá. Talán azt hitte, hogy így majd te magad ölsz meg.. És én is azt hittem egy rövid ideig.. De kétlem, hogy Benedict azzal számolt volna, hogyha legközelebb találkozunk annak a végkifejlete az lesz, hogy az egyikünk meghal. Többé már nem vagyok az a nő, aki őt választotta.. - tör elő belőlem minden. Nem kiabálok, nem fortyogok, nincs értelme. Ezek csak a száraz tények. Végülis, jelen helyzetben az a veszély nem áll fent, hogy túl sok mindent veszítenék, ha nem én maradnék talpon. Chriest említésére a fájdalom egy pillanatra ismét előtört belőlem, épp ezért nem is szóltam semmit. Igyekeztem lezárni a magam módján az egész történetet. Ujjaimmal a sörös üvegen doboltam, egész addig szinte némán, míg hozzá nem koccant a gyűrűm. Egy pillanatig meredtem rá, de nem hagytam, hogy a gondolatok áradata magával ragadjon. Kivételesen figyelmen kívül hagytam Lucas kérését, hogy a jelenlétében tartózkodjak a vámpír erőm használatától, és olyan gyorsan vettem le, és hajítottam a szoba másik végébe, hogy a kanapénak ideje sem volt megrezzenni alattam. Nem voltam ugyan ideges, de azt kell mondjam, jól esett a lelkemnek elhajítani azt az utolsó kis emléket, ami még hozzá kötött. - Gondolhattam volna.. - sóhajtok fel. Mit sem tudtam arról, hogy Lucasnak miért van épp több ideje hirtelen, de kétségtelenül kellemesen töltöttük el, miközben már azt tervezte, hogy maga mögött hagyja azt a fajta életet. - Csak kíváncsiságból, mit mondtál neki? - puhatolózom halkan és ültemben felé fordulva a fejemet a kanapé háttámláján nyugtatom. - Ezek után? - kérdezek vissza kissé hitetlenkedve és megtámogatom egy korty sörrel. - Lezárom a múltat és új lappal nyitok, valahol messze innen. Ezt akartad hallani? - fintorodom el. Nem, ez nem ilyen egyszerű. Ahhoz, hogy ezt meg tudjam lépni, kellene valami cél, ami eléggé motivál. Ennek hiányában viszont úgy érzem, nem lesz baj abból, ha egy kis ideig még vegetálok.
- Sokakkal ellentétben... - kortyoltam bele újra a sörömbe, és ismét a zsebembe csúsztattam a telefonomat, miután leadtam azt a bizonyos rendelést. - ki vagyok élezve a részletekre. Te pedig eléggé megjegyezhető módon adtad tudtomra, hogy utálod az olívát. Arról nem is beszélve, hogy nekem kellett megennem a te részedet is belőle. - mosolyodtam el váratlanul, de csak pár másodperces volt ez a kis mosoly, nem volt jobb kedvem egy fokkal sem, mint eddig. A nosztalgiázás nem kedvezett még, nagyon tudtam utálni, mikor egy apróságról eszembe jutott valami más, amit már sikerült elrendeznem magamban. A sebek feltépését felesleges körnek tartottam, Gwen viszont pont ilyen volt az életemben. Megannyi jó emléket őriztem vele kapcsolatban, a sok tiltott és titkos randevút, az érzést, amikor Benedict megtudta, hogy mi van közöttünk. Ott időzött minden abban a kis sarokban, amit szépen eltemettem magamban. Egyelőre ezt a szituációt kellett valahogy feldolgoznunk, nem azon gondolkodni, hogy mi volt a múltban. Bár bárhogy is nézzük, minden, ami velünk történt, az már múlt idő volt. Felesleges lett volna a jelenre is kiterjeszteni. Diplomatikusan elhallgattam, mikor beszélni kezdett, méghozzá Benedictről. Attól a férfitól még mindig ökölbe rándultak az ujjaim, csak annyi volt a szerencsém, hogy az egyikben még mindig a sört tartottam. A fogaim ettől függetlenül összekoccantak. Szót ejtett magáról a férfiról, a trükkjeiről, és arról is, ahogyan ő próbálta kijátszani Benedict-et a kis vérfarkas haverjával. - Benedict sosem fogja feladni. Nem az a fajta. Ha téged nem is keres, engem még mindig. - vontam meg a vállamat. Nem akartam letörni őt, de ismertem az egykori társam módszereit. Ismertem őt magát. Jobban bárkinél, még a tulajdon anyjánál is, aki a világra szülte. - És a barátod rendkívül ostoba volt, ha rögtön New Orleansba jött vissza a kis kirándulása után. Benedict utána küldhetett valakit, hogy kövesse. - mondtam, a lehetőségeket fitogtatva. - Egy időben engem is utánad küldött, hogy figyeljelek. Amikor... kezdett rájönni arra, hogy van valakid. És tőlem várta az információkat, hogy kivel és mikor, na meg hol találkozol. - jelent meg az arcomon egy groteszk vigyor. Kicsit sem esett jól visszaemlékezni. Erre nem. Túl sokszor nyeltem le, ahogy játszadozott velem. Velünk. Ő Gwennel, engem pedig máshogyan próbált eltűntetni a közeléből azokkal a jutalom nőkkel. - Mihez kezdesz ezek után? - kérdeztem aztán, és felé fordultam. Nem tudtam, mik a tervei a jövőre vonatkozóan.
Próbáltam értelmezni, hogy mi ez a hirtelen jött jóindulat a részéről, mikor a legnagyobb jóindulattal sem lehet minket barátoknak nevezni. A miénk nem olyan kapcsolat volt, hogy azt lehessen feltételezni, szakítás után barátokká fokoztuk vissza magunkat a másik életében. Lehet, hogy van, akinél ez működik, de azok nem mi vagyunk. Túl hevesen, túl nagy szenvedéllyel szerettük egymást ahhoz, hogy sikerrel tudjam a helyére tenni azt, hogy újra jelen van az életemben. Csak az szolgál némi magyarázattal, hogy sajnálatot látok a szemében. Talán pillanatnyilag annyi az egész, hogy az irántam érzett gyűlöletét a háttérbe szorította, hogy ne most zúdítsa a nyakamba és ne érezzem magam még pocsékabbul. Bár igazán nagy dilemma, hogy lehetnék-e még ennél is értéktelenebb. Már javában telefonált, mikor észbe kaptam, hogy talán fel kellene világosítanom. Nem tudom ugyan, hogy reagálna, ha közölném, hogy nem igazán pizzára fáj a fogam. Inkább hallgattam. Ugyan napok óta nem ittam vért, még nem érzem úgy, hogy igazán nagy szükségem lenne rá. - Kösz.. - vettem el tőle a felém nyújtott üveget. - Meglep, hogy még mindig emlékszel rá, mennyire ki nem állhatom az olívabogyót.. - sikerült produkálnom egy halvány mosolyfélét, majd hozzá hasonlóan én is kortyoltam egy jó nagyot a sörömből. A gyomromnak perce nem nagyon tetszett elsőre sem, nem hogy második nekifutásra. Ki tudja, mióta nem landolt benne semmi. Hirtelen érte az alkohol. - Tudom. Nehéz elhinni, hogy létezik nála nagyobb szemétláda.. De azt hiszem, legalább ő kikerült a képből. Akkoriban minden joga megvolt ahhoz, hogy bármit megtegyen velem. Én hatalmaztam fel, mikor aláírtam a szerződését. De valószínűleg egy halotton nem akarja érvényesíteni ezeket.. - sóhajtottam nagyot. Legalább ennyi előnyöm származik abból, hogy Chriest kitalálta, hogy vágjuk át Benedictet, még mielőtt lelépett az életemből és akkora űrt hagyott maga után az életemben, mint amekkora fájdalmat én okoztam Lucasnak az árulásommal. Bebizonyosodott, hogy a világ rendje akkor áll helyre, ha mindenki megkapja azt, amit érdemel. Egyesek még annál is többet. - Zseniálisan értett ahhoz, hogy mindenkit féltékennyé tegyen. Még azt is, akinek alap esetben nem tetszettem volna. De ha te is ott voltál, erre rá is játszott.. - emlékszem vissza arra az időre, mikor még nem történt köztünk komolyabb néhány csóknál. Benedict már akkor könnyedén lebuktathatott volna minket. Legalábbis akkor biztosan, mikor azzal hencegve, hogy Lucas a legjobb embere és megérdemli a jutalmat; nőket küldött fel hozzá. Az idő előrehaladtával minden egyes ilyen éjszakán egy kicsit belehaltam a szerelembe, és végül balga módon el is dobtam magamtól olyan messzire, hogy mire utána kaptam, már sehol sem volt. - Egyszer már tönkre tett mindent. Ebből az életből pont ő az, aki nem hiányzik.. - dőltem hátra, végre kissé összeszedettebbnek éreztem magam, de ezt sem saját erőből értem el. Segített, hogy a figyelmem elterelődött, még azt leszámítva is, hogy a múlton merengtem el. Talán idővel majd az is menni fog, hogy a jövőre koncentráljak.
- Magad miatt főleg ne csináld. - válaszoltam röviden. Nem volt szándékomban érzelemmentes maradni, elvégre most másra se lett volna még pluszban szüksége, mint egy kíméletlen, közömbös fickóra a lakásában. Nehéz volt hozzászoknom a gondolathoz, hogy eljött, annak ellenére, ami történt. Eljött, mert azt akarta, hogy tudjak róla. Nem hittem volna, hogy azért tartotta magát a találkozónk dátumához, mert annyira meg akart volna felelni az etikettnek, és a "nem késünk, nem illik" szabályoknak. Nem is tudtam, mikor volt bennem annyi érzés, mit most, és mennyire le akartam nyelni az összeset, csak mert automatikusan az volt bennem, hogy ha róla van szó, ne mutassak ki semmit. Most nem én voltam az áldozat, hanem ő. Az ő szíve hevert darabokban, és emellett még az én szerelmi bánatom is teljesen eltörpült. Nem volt szívem magára hagyni. Túl sok dologhoz nem volt most szívem, pedig úgy tartottam magamról, hogy engem semmi nem szelidít meg. Most sem az voltam, szemernyi szelídség sem lakozott bennem, inkább elfojtott méreg pumpált az ereimben, amit most nem akartam felszínre engedni. Ő volt régen a legfontosabb. Hozzá tartottam magam. Vele jártam tilosban. Tőle loptam csókot, mikor senki nem figyelt. Mindent vele akartam. Azok ellenére, ami történt, tragédiának fogtam fel, hogy így kellett látnom, a gyomromban szörnyeteg marcangolta a zsigereket, amiért csak itt tétlenkedtem, és nem cselekedtem. - Enned is kell. - sóhajtottam fel, mikor a hűtőhöz léptem, de ott csak az általa említett sört találtam. - Ez nem pálya. - jegyeztem meg, majd a nadrágzsebemből vettem elő a telefonomat. - Remélem, a pizzát illetően nem változott az ízlésed. - fordultam még felé, miközben kikerestem a gyorshívóból a telefonszámot. Gyakorta éltem pizzán és sörön, mindent rendeltem, mert megtehettem, és úgy tűnt, most ez nem is túl nagy hátrány. Miután leadtam a rendelést, letettem a telefont, megfogtam két sörösüveg nyakát, és a kibontás után visszasétáltam Gwenhez, átnyújtva neki az egyiket. Közben már bele is kortyoltam a sajátomba. - Ez az önpusztítás első fokozata. Régi szép idők. - vigyorodtam el, leülve mellé, és fél karomat a kanapé támlájára helyeztem, elgondolkodva azokon a bizonyos időkön. - Azt hittem, Benedictnél nagyobb tragédia nem lesz az életünkben. Nehéz volt tűrni, ahogyan beszélt rólad... annyira mohón, szemtelenül. Hallgatni, hogyan használ téged kénye és kedve szerint. És én közben mindvégig szerettelek. - kortyoltam újabb adagot az italba.Úgy tűnt, ideje volt új fejezetet kezdeni. És meglepő, hogy ez is egy tragédiával indít?
A lelkem legmélyén tudom, hogy nem fog magamra hagyni. Nem futamodik meg, még akkor sem, ha a helyzet épp elég kilátástalan. Akkor sem, ha nem érdemeltem ki semmivel, hogy most itt legyen velem. Ha pedig mégis csalódnom kellene benne, az rávágná a koporsómra az utolsó szöget is. Ezzel tisztában vagyok. A nevetséges az, hogy egy pillanatig sem vonnám kétségbe a jogosságát. Arra nem számítok, hogy saját belső vívódását látom a szemében, és akaratlanul is hatással van rám. Talán ezért is ered meg a nyelvem. Vagy mert egyszerűen csak ki kell mondanom a szavakat hangosan. Már nem elég, ha magamban hajtogatom őket. Nem, nem csak azért, hogy ő tudjon róla, sokkalta inkább, hogy könnyebb legyen a lelkemnek. Azt nem mondanám, hogy a kettő között semmi kapcsolat nincs, de ha van is, nem túl szoros. Merengésem nem tesz jót. Egyszerre vannak előttem a közelmúlt eseményei és a régi emlékképek. Az egész csak egy nagy kuszaság, de arra mégis jó, hogy rájöjjek, nincs értelme. Nem tudok nem gondolni rá, az elmém igen bonyolult, nem engedelmeskedik. Ilyenkor jól jönne egy stop-gomb, ami megoldaná a problémát, és nem tódulna egyszerre a szemem elé életem összes hibája. Főként legutóbbi, mely a legfrissebb sebet ejtette, ami örökre beleégett az emlékezetembe, és újra meg újra lejátszódik lelki szemeim előtt. Hiába is próbálkozok azzal, hogy elfelejtsem. De együtt élni sem tudok vele. Nem túlzás azt mondani, hogy az egész életem romokban hever. - Nem miatta.. Magam miatt. – sóhajtok nagyot, miközben hagyom, hogy görcsös ökleim ellazuljanak a kezében és kisimogassa az ujjaimat a tenyeremből. Magam miatt. Mert mindezt át kellett élnem és nem elég a kínom, még Chriest is rátesz egy lapáttal azzal, hogy eldobott, mint valami használt rongyot. Ettől csak még mocskosabbnak érzem magam, tovább tetézi a szégyenérzetemet, ami miatt nem merek Lucas szemébe nézni. Épp ezért nem látom, csak érzem, ahogy szája a bőrömet éri, majd elenged. De mielőtt kezem visszahullna az ölembe, tenyerembe temetem arcomat. Mély hangja és békés hanglejtése régen a megnyugvást jelentette, most viszont már-már előtte is kínosan érzem magam, amiért kiterített kártyákkal játszom. Annak ellenére is, hogy egyetlen elítélő szót sem kaptam tőle. - Nem tudom.. – válaszolom végül. Talán kicsit hisztérikusra sikerül, ami méltán tükrözi az idegállapotomat. Már azt sem tudom eldönteni, hogy éhes vagyok-e. Vagy csak inkább nem akarok több döntést hozni, mert csak addig volt jó életem, amíg mások meghozták helyettem őket. Amint a saját kezembe vehettem a sorsomat, az életem katasztrofális fordulatot vett. - De azt hiszem, van sör a hűtőben… - szedem össze magam. Legalábbis próbálkozom vele. Jelenleg ez a legtöbb, amit tehetek anélkül, hogy teljesen szétesnék.
Annak ellenére, hogy ő nem tulajdonított nagy jelentőséget a hűvös hőmérsékletnek, én magam szerettem volna némileg átmelegedni. Odakinn sem volt valami fényes idő, éppen csak nem szakadt le az ég. De nem terveztem vele az időjárásról cseverészni, régen sem kötöttünk ki soha ennél az unalmas témánál, és valószínű, hogy ha megtettük volna, rögtön következtethettük volna azt is, hogy kezdtünk unalmassá válni. Bár én sosem untam őt. Nem volt más választásom, menni akartam, lerázni azt a terhet, amit Benedict a nyakamba nyomott. Nehéz volt, kegyetlen és húzós időszak, miután előle kellett menekülnöm. Főleg nehéz volt úgy, hogy közben mérhetetlen dühöt és csalódottságot éreztem a nő iránt, aki most itt volt velem szemben. Ezek tükrében sem tudtam, mit is kezdhetnék vele most, hogy kettesben voltunk ennyi idő elteltével, és még mindig nem voltam a legjobb lelkisegély-szolgálat. Ököllel érveltem, nem szavakkal. Hiába tudtam, hogy ami vele történt, bosszúért kiállt, még nem volt megfogalmazódva bennem az, hogy mit fogok tenni az ügy érdekében. S nem arról voltam híres, hogy bármit elhamarkodtam volna. Mindennek jól átfontoltnak kellett lennie. Figyeltem, ahogyan leveszi a cipőket, majd leült a kanapéra. Felsóhajtva tettem mindkét kezem a csípőmre, továbbra sem szakadva el látványától, bár inkább arról próbáltam meggyőzni magamat, hogy nincs semmi baja, legalábbis... a körülményekhez képest jól volt. - Tudod, hogy nem megyek el. - reagáltam szinte rögtön, szinte nem is pislogtam, úgy néztem felé. Ismerhetett volna már ennyire. Eleve nem az én műfajom volt az, hogy az utolsó öt percben meggondoljam magam, de ez az időpont nem bizonyult a legjobbnak arra, hogy felhánytorgassam a múltat. Amit amúgy már jobbnak láttam elfelejteni, így örültem is, hogy nincs alkalmam ezzel vagdalózni. Megköszörültem a torkomat, mikor arról a vérfarkasról kezdett beszélni. Hallgattam, hirtelen mondani sem tudtam volna semmit. Talán mert nem volt tisztem, és nem akartam kihangsúlyozni azt, hogy eleve nem jósoltam nekik sok jót. Azon kívül, hogy a fickó megkeresett, és megfenyegetett, hogy hagyjam békén Gwent, mást nem nagyon tett le az asztalra, de eleve összekevert valakivel. Akkor főleg nem azt a korszakomat éltem, mikor szükségem lett volna az előttem üldögélő nőre. Felejteni akartam őt a találkozásunk után, miután felszakított pár oylan mély sebet, amikről kiderült, hogy nem gyógyultak be rendesen. Csak akkor indultam el felé, mikor láttam, hogy körmei nyomán vér jelenik meg tenyerén. - Ne csináld. - mondtam halkan, miközben leguggoltam elé, és megfogtam kezét, hogy ellazítsam ujjait. A sebek már beforrtak, csak vér jelezte, hogy az imént mélyre vájta őket a húsban. - Megéri? Nem, egy csepp könny vagy vér sem éri meg. - emeltem meg tenyerét, hogy egy apró csókot leheljek oda, ahol az imént még egy aprócska sérülés kapott helyet. Nem álltam fel, továbbra is előtte foglaltam helyet, ott guggolva a lábai előtt, majd lehajtottam a fejem. - Szeretnél valamit? Enni vagy inni? - kérdeztem végül, elengedve a kezét. Főzni kivételesen tudtam, ezt ő is tudta rólam, de sejtésem sem volt arról, az étkezési szokásai mennyire változtak meg.
Az élet már megtanított arra, hogy ha nem tudok jó szót szólni, akkor inkább ne mondjak semmit. Nem is ejtettem ki egyetlen hazug szót sem a számon. Nem érdemli meg, hogy belerúgjak. Más körülmények között a tény, hogy Aliena már nincs mellette, táplálná bennem a reményt, hogy újra megkaparinthatom őt. Most épp nem ellenem irányul szíve összes gyűlölete, talán elő tudnám csalogatni belőle azt a szerelmet, amit régen érzett irántam. Magamat ismerve, kihasználnám a helyzet adta előnyömet, ám mégsem teszem és talán Lucas is tisztában van vele, hogy most a legcsekélyebb az esély arra, hogy megpróbálok rámászni. Egyszerűen nem vagyok rá képes, még mindig úgy érzem magam, mintha teljesen tönkretettek volna, és nagyon úgy tűnik, hogy ez az érzet nem akar múlni. Meglep, mikor kézen fogva indul el velem, egy kósza pillanatig még összekulcsolódó ujjainkon csüng a tekintetem, aztán nagyon sóhajtva nyugtázom, hogy a sors ironikusan ugyan, de mégiscsak teljesíti a vágyamat. Nem kéne, hogy bármit is jelentsen, mégis halovány, alig észrevehető mosoly bújik meg a szám sarkában. Ez egy olyan gesztus, amit eddig sosem tehettünk meg nyilvánosan. Benedict mellett ugyanis azt is kétszer meg kellett gondolni, hogy mikor és hogyan pillantunk egymásra. A kézen fogva sétálgatás Lucasszal pedig arra a listára került felvésésre, amiről le kellett mondanom a jólétem érdekében. És megtettem. Utólag már azt sem tartom kizártnak, hogy rossz csillagzat alatt születtem, az legalább magyarázattal szolgálna a helytelen döntéseimre, és az elcseszett életemre. - Nincs jelentősége.. - rántok vállat, amint átlépem a küszöböt. Valóban hideg van, de nem foglalkozom vele annak tekintetében, hogy csaknem két napja nem is tettem be a lábam a szobámba. Nem tudhatja ugyan, de árulkodó jel, hogy szellőztetve sem volt már egy ideje, így első dolgom, hogy ablakot nyitok. Az állott szag bántja érzékeny orromat, a friss levegő pedig talán segít, hogy ne legyek menten rosszul. A kabátomat rendezgetem egy ideig, mielőtt a fogasra akasztanám, végül - lassabban, mint általában - a csizmáimtól is megszabadulok, hogy a kanapéra telepedhessek. Innen pillantok fel Lucasra, aki mintha bizonytalanul méregetne. - Ha menni akarsz, menj... - adom meg neki a lehetőséget, hogy sarkon forduljon. Továbbra sem tudok mást tenni, mint a szavamat adni, hogy végleg eltűnök az életéből, amint sikerül kimásznom a gödörből. Már ha az ígéretem ér még valamit a szemében. - Chriest is kilépett az ajtón. Csak azt kértem tőle, hogy hadd próbáljam meg egyedül feldolgozni azt, ami történt. Mikor legutóbb láttam egy másik nőt bolondított. Nem csak megcsalt, el is árult engem... - meredek magam elé indokolatlanul sokáig. Nem tudom mi mondatja el velem a teljes igazságot, de talán ha tudja, hogy kamatostól megfizettem mindenért, kevésbé lesz rideg. A mondataim viszont képesek arra, hogy felidézzék bennem az összes keserűséget, amit abban a pillanatban éreztem, mikor megláttam Chriestet egy másik nő szájában. Az ökleim megfeszülnek és érzem, hogy a körmeim a tenyerembe mélyednek. Talán a vérem is kiserken, de nem tudom elfogadni, hogy eljárt a szája és kifecsegte a nőcskéjének, hogy mi történt velem. Nem volt hozzá joga.
Amikor Alienáról beszéltem, jobbnak tituláltam nem az arcát nézni. Az pedig kicsit sem lepett meg, hogy nem fejezte ki a sajnálatát. Ismertem már annyira, hogy tudjam, szemernyi őszinteség sem lenne ebben a szóban ezzel az üggyel kapcsolatban, és nem is bántam, hogy nem sajnálkozott. Már kezdtem hozzászokni. Arról nem is beszélve, hogy engem sem érintett meg túlzottan az, hogy a vérfarkas fickó csak már múltidő az életében. Legalábbis ezt vettem ki szavaiból, és bíztam benne, méghozzá igencsak erősen, hogy ez így is maradt. Nem arról volt szó, hogy nem akartam őt boldognak tudni, vagy hogy mindenki rossz volt neki, aki nem én voltam. Jó ideig nem kívántam neki semmi jót, miután átvert és összetörte a szívemet. Aztán rájöttem arra, hogy szerettem annyira legalább, hogy inkább jót kívánjak neki, de nekem ne kelljen azt végignézni, ahogyan boldog mással. Megérdemelte volna a sok szarság után, ami történt, Benedict után rögtön jött ez az egész... nehezen tudtam felfogni azt, hogy valakinek tényleg ennyit kell sznvednie ahhoz, hogy egyik pontról átjusson a másikra. - Ha bolond, ha nem, ez ismételten csak nyílt vallomás volt. - Nem tudtam túl sok érdeklődést vinni a hangomba. Legyen boldog ő is, ahogy Gwennek kívántam, de hasonló gondolatok végett reméltem, hogy nem látom újra. Gwent sem akartam, ez viszont alattomos kis véletlen volt. - Hátsó szándék... - ismételtem szavait. Azt már nem tettem hozzá, hogy valószínűleg összekevert valakivel. Már régen leszoktam jó pár dologról, és mi több, ami régen igazi adrenalin löket volt, mára megszokott lenne. Benedict háta mögött beleszeretni ebbe a nőbe veszélyes játék volt a tűzzel. Rá is faragtam, ahogyan ő is. Megkaptuk a büntetésünket, de a hátsó szándékok inkább arra a féleszű vérfarkasra vallottak, nem rám. - Gyere. - fogtam meg a kezét, habár nem volt benne olyasfajta szándék, ami arra adott volna okot, hogy félreérthető lenne a szituáció. Neki szüksége volt valakire, és nekem sem egyedül kell a falat kaparnom dühömben. Ő eltereli a figyelmemet, cserébe nem lesz egyedül. Ennél többet nem tudtam tenni, talán nem is akartam. Bár ha ezt kimondanám, hamar rájönnék, hogy hazugság. Emlékeztem, hogy a hotelben lakik, és felérve a szobába, kinyitottam előtte az ajtót, hogy be tudjon lépni. - Oké, hogy vámpír vagy, de nem fagy be a hátsód ebben a rohadt hidegben? - kérdeztem, miután becsuktam az ajtót, és libabőrös lett mindkét karom. Nem mintha tudtam volna, mikor járt itthon utoljára. Odaléptem a hőszabályozóhoz, megkerestem a megfelelő fokot, aztán visszafordultam felé. Nem tudtam még, hogyan kezeljem az egész kialakult helyzetet, tekintve, hogy mikor legutóbb láttam, csak annyit ígértem, hogy segítek neki visszafogni magát. De ez az újbéli találkozás már nem a vámpírságáról szólt.
Nem nehéz észrevenni rajtam a változást. Sokkal bizalmatlanabb vagyok, és sokkal szeszélyesebb is lett a természetem. Egyszerűen nem tudok csak úgy átsiklani a történtek felett és afölött sem tudok napirendre térni, hogy Chriest ezt egészen másként kezeli. Nem hibáztatom őt, hisz mellettem áll és minden pillanatban tanúbizonyságot tesz szerelméről és hűségéről, még akkor is, ha ezt a viselkedésem miatt a legkevésbé sem érdemelném meg. Talán majd egyszer megbocsátja. Talán majd egyszer elhiszem, hogy nem változott semmi. De ezt a hazugságot egyelőre nem veszi be a gyomrom, ahogy sok mást sem. A helyzeten ugyan nem javít, de annyit azért elér, hogy egyik döbbenet után a másikba essek, és a hallottakra számat eltátva hátráljak egy lépést. Nem tőle akarok távolságot tartani, a köztünk megülő láthatatlan burok még így is mérgezi a pillanatot, de megtudni azt, hogy míg én saját magammal voltam elfoglalva, addig ő komoly megpróbáltatásokat állt ki.. Nem egyszerű. Persze akarva akaratlanul is eszembe jut a lány, aki miatt mindez történt, és apró lemondó sóhaj kíséretében magam köré fonom a karjaimat. Én is lehetnék a helyében. Mert ha valamiben, abban biztos vagyok, hogy kettőnk közül csak én vagyok az, aki túlélte. Chriest nem tudhatja, mit éltem át és mit láttam, és úgy látszik, hogy nem bízik meg a józan ítélőképességemben sem, ezzel pedig történetesen saját magát keverte bajba. Szépen lassan felfogom a hallottakat, talán egy kicsit tovább tart, míg összerakom a teljes képet és egymáshoz kapcsolom az információkat, de mentségemre szolgáljon, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán. - Szóval a testvéred felkerekedett, hogy segítsen neked.. - konstatálom kisvártatva. Nem vagyok hülye, nyilván vár cserébe valamit, de jelen helyzetben nem biztos, hogy kíváncsi vagyok rá. - Ez jó hír. Ne késlekedj, hívd fel az ügyvédet! - fonom magam köré a karjaimat védekezésképpen. A testvére előtt nem akartam semmi jelét adni a dolognak, ami megfordult a fejemben, de minden fizikai kontaktustól a hideg ráz, és egyre csak rosszabb lesz, ahogy az emlékek egyre inkább a tudatomba égnek. - Nem.. - válaszolok röviden, aztán egy rövid sóhaj után folytatom. - Viszont gondolkoztam. Azt hiszem, hagynod kéne, hogy egyedül tegyem túl magam a dolgokon. Mindenen. Én értékelem, hogy segíteni akarsz, de.. - rázom meg a fejemet. Egy szóval sem említem meg neki a Lucasszal való találkozásomat, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy rosszul venné le a helyzet állását. - ... ha rád nézek, és látom a szemedben a tehetetlen sajnálatot, az nem segít. És tudnod kell, hogy egyáltalán nem biztos, hogy olyan leszek, mint régen- nyelek nagyot a végén. Alighanem ennek a dolognak két végkimenetele lehet. Ad1: megérti, hogy a saját keserű kínjaimhoz nem szeretnék külső szemlélődőt és segítségemre lesz ebben azzal, hogy magamra hagy a gyötrődésemben, vagy Ad2 teljesen hidegen hagyják az indokaim és a végén arra jut, hogy nem érdemes megvárni, hogy egyszer majd talán olyan leszek mint régen, ezért a könnyebb utat választja. De akárhogy is, ez az ő döntése lesz, akár megért engem, akár nem, önzőnek kell lennem és a saját érdekemet előtérbe helyeznem, akárcsak a régi Gwen. Talán ez a lépcső első foka.
Ha voltak is valaha halvány reményeim, hogy Gwen visszatérésével minden változik, akkor azt kell mondjam, tévedtem. Méghozzá nem is kicsit. A kés szinte megállt a levegőben, még akkor is, mikor Dominic már távozott. Mintha két vadidegen lettünk volna egymás mellett, úgy viselkedett velem. Ha van vérfarkas átok, a jelek szerint a vámpírokat is sújtja. Persze, nem úgy, ahogy engem, sokkal inkább azt mondanám, hogy mindenkit, aki a közelembe kerül. Mintha azért csapott volna le ránk a balszerencse egy mocskos gyilkos, és Gwen elrablója személyében, mert mertünk boldogok lenni. És a jelek szerint akárhogy igyekszem, valahogy nem tudom visszabillenteni a világot abba az egyensúlyba, ahová kellene. Mindennek ellenére igyekeztem egy apró mosolyt erőltetni magamra, aztán jobbnak láttam mégis, ha elmondom a történteket nyíltan, és köntörfalazás nélkül. - Amíg te a városban jártál, engem letartóztattak - vontam meg a vállaimat. - Felhívtam a rendőrséget, gondoltam, ha megadom a helyszínt, talán utána tudnak nézni a másik lánynak. Mégsem hagyhattam, hogy ha ő még él, akkor... - fejezem be anélkül, hogy az utolsó szavakat kimondanám. Érti ő a lényeget anélkül is. - Szóval, a zsaruk bemérték a hívást, és mivel én voltam az egyetlen, aki tudott erről a bűntényről, úgy gondolták, hogy az én nyakamba varrják az egészet. Szóval lesitteltek. Alighanem még most is ott ülnék, de híres ember lettem - mondom némi gúnnyal, és a tévé felé bökök a fejemmel. - Ott látott meg Dominic, és beállított értem a rendőrségre. Sejtheted, hogy úgy éreztem magam, mint aki álmodik. Mindig azt hittem, egyedül élek a világban, erre most kiderül, hogy mégsem - rázom a fejem. Még most sem tudtam teljesen magamhoz térni a meglepetésből. - Erre kell az ügyvéd. Hogy kimosson engem abból, amit el sem követtem. De nem számít, ártatlan vagyok, nem ítélhetnek el - teszem hozzá olyan megfellebbezhetetlenül, mintha én magam lennék az esküdtszék feje, aztán lezárom a történetet. Gwen most sokkal fontosabb számomra, mint a saját sorsom alakulása. - Te merrefelé jártál? Jobban érzed magad egy kicsit? - simítom végig hüvelykujjammal az arcát, aztán odahajolok egy csókra, de meghagyom neki a lehetőséget, hogy eldöntse, akarja-e vagy sem.
Fogalmam sincs már, mikor hívott valaki, bárki utoljára hölgyemnek, de még ezzel sem szerzett jó pontot magának. Igazság szerint ebben a meglehetősen zavart és még mindig eléggé zaklatott állapotomban aligha sikerült volna ez neki bármivel is, de a tény, hogy kiköpött úgy néz ki, mint Chriest, majd a felismerés, hogy az ikertestvére, nem javít a helyzeten. egyik lábamról a másikra állva vártam, hogy lelépjen a fazon, valami okból kifolyólag ugyanis semmiféle bizalomérzetet nem keltett bennem. A történtek után viszont pont ezen nem lepődöm meg és valószínűleg nem is okozom túl nagy meglepetést ezzel senkinek. A feszélyezett légkör amúgy sem igazán az én terepem mostanság, hisz valahogy mindig rosszul jövök ki a helyzetből, de azt még nem sikerült elismernem önmagam előtt sem, hogy valószínűleg segítségre lenne szükségem. Komoly segítségre. Feltehetőleg nem csak két bátorító szó erejéig. De ez a problémaoldás még várat magára keveset, hisz egy olyan mondat visszhangzik a fülemben, amit sehova sem tudok tenni, így hiába ölel meg, egyáltalán nem vagyok képes viszonozni a gesztust, hisz majdhogynem úgy viselkedem, mint akinek minden végtagja egy időben bénult le. - Ügyvéd? Mihez kell ügyvéd? - kérdezem tőle akadozva figyelmen kívül hagyva, hogy ő kérdezett hamarabb és valószínűleg nem is annyira örülne a válasznak. Nem tudom, mit venne jobban magára, hogy Lucast kerestem meg, vagy azt, hogy nem őt. De egyelőre jobban foglalkoztat az, hogy mi a frászkarikát akar a hirtelen felbukkanó testvére és ehhez mi köze van az ügyvédeknek. Mi a pokol történt azalatt, míg én elvoltam?!
Nagyot sóhajtva nézem először a Dominic után bezáródó ajtót, aztán a névjegyet, amit az asztalra tett. Nem kerülte el figyelmemet a vizsla pillantás sem, amivel Gwent végigmérte. Oké, nem meleg, és nem asszexuális. De azért jobban esne, ha nem az én nőmet vizslatná. Visszafordítom a tekintetem Gwen felé. Bizonytalan mosoly jelenik meg az arcomon, és megsimogatom a vállát, reménykedve benne, hogy nem húzódik el az érintésem elől. - Nos, ez eléggé hosszú történet - jegyzem meg, utalva vele Dominicre. - Ahogy lehet, el fogom mesélni - ígérem, elnapolva kissé a problémát. Nem akarok azzal indítani, hogy elmondom, miszerint a rendőrség vendégszeretetét élveztem csaknem 24 órán át, továbbá, hogy ha a bátyámnak nincsenek tényleg menő ügyvédjei, máris fél lábbal a kaptárban vagyok. Hiába nincs ellenem közvetlen és közvetett bizonyíték sem, a sittes múlt az esküdtek szemében soha nem igazán jó pont. - Merre jártál? - kérdezem aztán Gwent, gyengéden megfogva a kezét. Vért nem látok rajta, ezek szerint nem szárad a fél város halála a lelkén. - Sokáig elmaradtál. Már aggódtam érted - ölelem meg óvatosan. Engedi, de csak mint egy fadarab. És ettől nem lettem a legkevésbé sem vidámabb.
Ennél szebb elbocsájtó szép üzenetet nem is kaphattam volna. Nem mintha bárhol is kedvem lenne rontani a levegőt, ha már nem vagyok nem kívánatos. Az óvadék letételekor még jól jött a létezésem, és a vaskos pénztárcám, de amit megtanultam, hogy inkább segítsünk gyerekeken, ők még meg is hálálják az efféle szívességet. Másban nem érdemes bízni sem. - Magára hagyom a szerelmeseket - húztam ki magam, és a nő mellett sétáltam el. Kicsit sem érdekelt, hogy éppen mi a baja, meglehetősen közömbösen viselkeedtem vele is, akárcsak a fivéremmel, akinek a létezését szeretném elfelejteni, ha lezajlik a tárgyalása. Nyilván nem fogja ennyivel megúszni. - Itt az ügyvédem száma. Hívd fel. Ne várd meg, hogy ő keressen - vágtam oda az egyik kis asztalra a telefonszámot tartalmazó névjegykártyát, majd a lányra néztem. Már nem emlékszem, hogy hívják. - Hölgyem - biccentettem felé, majd tekintetemmel végigmértem. Valószínűleg azt demonstráltam éppen, hogy egyáltalán nem vagyok sem meleg, sem aszexuális, de még transzexuális sem. Az mondjuk látszódna rajtam. Sóhajtottam egyet, majd egyedül tévedtem az ajtó felé, csukva be magam mögött.
Egy egészen rövid pillanatig azt gondoltam, hogy teljesen meghibbantam, és ez az egész nem a valóság. Ez csupán azért lett volna jó, mert az elmúlt napokra is ráfoghattam volna ezt, és ha a végén az derült volna ki, hogy minden csak illúzió, nem lett volna, aki nálam jobban megkönnyebbül. De nem. Bár az igaz, hogy a párját ritkító sajátos fűszerezésű humoromnak most híján vagyok, és nem veszem jó néven a gúnyolódást, Chriest lépett előttem. Valószínűleg sejtette, hogy annak nem lenne jó vége, ha engem hozna ki a sodromból ez a fickó. Nem is igazán fordítom el róla a tekintetem, egész addig a Chriest-arcú ismeretlent tanulmányozom, míg azt nem érzem, hogy egy meleg érintés fut végig a vállamon. Ki akarok tartani, nem elhúzódni, és meglepetésemre sikerül is, de a hideg azért végigfut a hátamon. Még mellette sem érzem magam teljes biztonságban, de az is lehet, hogy csak azért, mert nem kettesben vagyunk. Minden bizonnyal ezért is illetem csak egy futó pillantással, hogy aztán közelebb léphessek a másik férfihoz. - Csak egy kicsit egyedül akartam lenni, hátha segít, de.. - nyelem le a mondat végét. Nem tudom meddig lesz ez, hogy meddig lesz labilis az állapotom, vagy meddig kell erőnek erejével visszafognom magam, hogy ne essek valaki torkának, de nem tarthat ez örökké. A mérleg nyelvének billennie kell, és csak remélem, hogy a kedvező oldal lesz a nyertes. Addig viszont nem tudom elviselni, hogy még ő is úgy kezel, mint valami időzített bombát. - A testvéred... - ismétlem utána. - Az ikertestvéred... - javítom ki. Aligha vethet ellen neki, hisz kísértetiesen hasonlítanak egymásra. Ha nem lenne a fickó frissen borotvált és nem villogna öltönyben, megtévesztésig egyformák lennének. - De... Hogyan? Én ezt nem értem.. - rázom meg a fejem lassan, hisz egészen eddig abban a hiszemben voltam, hogy Chriestnek egyetlen elő rokona sincs. Viszont, ha azt akarja, hogy továbbra is éljen... - Ezt nem tudom megígérni, szóval azt hiszem a saját érdekében jobb lenne, ha most távozna.. - közlöm minden rezzenés nélkül. Ugyan az ő vére nem kecsegtet annyi jóval, mint Chriesté, de nincs is meg bennem a gát, hogy miért ne essek a nyakának..
- A Playboyt jobban szeretem - vágom rá, ahogy azt javasolja, vegyek olyan újságot, aminek a címlapján az ő feje virít. Vagy az enyém... végeredményben egyre megy. Legalábbis kívülről. - És hogy nem a mocsárban van a trónod, annak örülj. Nyilván azonnal lehozná valamelyik pletykarovat, ha egy kis sár bekoszolná a cipődet, a ropogósra keményített öltönyödről már nem is beszélve - nézek végig rajta lefitymálva. Abban viszont igaza van, hogy megbolondulnék, ha az ő életét kéne élnem. A nyakkendőtől a fuldoklás törne rám, az üzleti élet meg soha nem volt az én világom. Ez kiderül abból is, hogy mekkora vagyont áldoztam Gwen megmentésére. Mintha csak a gondolat hatására történne, kinyílik a bejárati ajtó, és ezer közül is megismerem Gwen lépteit és illatát. Sőt - noha nem vagyok vámpír - szinte hallom a szíve gyors dobogását, meg a szapora nyeléseit. Te jó ég, nyilván azt hiszi, vacsorát hoztam neki. Talán nem árt feltápászkodnom, mielőtt nekiesik a tesó nyakának, vagy rohamot kap, amiért kettőzött példányban lát engem. - Igen, ő a barátnőm - válaszolom fagyosan Dom kérdésére, majd kissé közelebb hajolok. - És a helyedben sürgősen abbahagynám a beszólogatást. Szeret nyakakból táplálkozni, és a mostani lelkiállapotában nem túl türelmes típus. Ha életben akarsz maradni, fogd be a pofád - mondom kissé nyersen, majd Gwen elé lépek, és bizonytalanul végigsimítok a vállán. - Szia - mondom gyengéden, és rámosolygok. - Örülök, hogy újra itt vagy. Aggódtam. Sokáig elmaradtál - teszem hozzá, aztán úgy döntök, még nem most szórom a képébe, hogy egy napig én magam is a sitten ücsörögtem. Viszont mikor látom, hogy tekintete Dom felé fordul, kissé zavartan megvakarom a fejem. - A testvérem. Akivel most sodort össze az élet. Tudom, elég hihetetlen... még számomra is felfoghatatlan. Ha lehet, ne edd meg, oké? - vigyorgom el magam egy pillanatra.
Kezdőlap
