A levegőváltozás nem rossz.. Csak nem most és nem nekem. Igazából fogalmam sincs, mi tenne jót, mert első nekifutásra csúfos kudarcot vallottam. A próbálkozás, hogy kirángatom magam a komfortzónámból és olyanra vetemedek, amitől már az elején a hideg rázott - legalábbis tudat alatt biztosan - a visszájára sikeredett. Nem hogy nyugodtabb nem lettem, de mintegy paranoiás, úgy mászkáltam az utcák forgatagában. New Orleans nem az a város, ahol egy pillanatra is elcsendesednek a negyedek, de a belvárosi tömegben most nem tudtam elvegyülni.. Mint egy menthetetlenül őrült nőszemély, körülbelül úgy nézhettem ki, ahogy órákon át, időt és energiát nem sajnálva bolyongtam végig a szűk sikátorokon is. Kerestem valamit vagy valakit.. Akit természetesen csak a múlt árnyai hozhatnának vissza. Talán nem is lenne jó ötlet, ha visszatalálnék ahhoz az énhez, aki nem egész egy éve voltam. De szembe kell néznem a ténnyel, hogy ha akkor megelégszem a sorsommal és azzal, ami jutott nekem, most nem lennék üldözött és közel sem kellett volna ennyi mindenen keresztülmennem. Persze arra sincs semmi biztosíték, hogy Benedict mellett megéltem volna a másnapot vagy Lucas mellett nem történik velem hasonló, de egyikük sem volt olyan fontos soha, mint Chriest, aki kénytelen végigvergődni velem ezt az időszakot. Ééés, mostanra már biztosan ideges, hogy merre járok. Hiába hagytam neki üzenetet.. Csak azt remélem, hogy nem kezdte még el szétszedni a várost, és eszeveszett módon kutatni a barátnőjét. De még nem érettem meg eléggé a hazamenetelre. Az éjszaka hűvössége, a hajnal érintésébe ment át, aztán csakhamar rám is világosodott, meg én egyik helyről a másikra értem. Persze különösebben nagy célom nem volt, csak menni és egyedül lenni, hátha szó szerint magam mögött hagyhatom ezt az egészet. A végső löketet az adta meg, hogy Chriest azt ígérte, hoz valami fogamra valót. Jobb lenne hazaérni, mielőtt valamelyik félnótás találkozik a vámpír énemmel. A küzdelmet önmagammal, most végképp biztos vagyok benne, hogy már az elején elveszíteném...
Egy szó nélkül siettem fel a szobámig, nem foglalkozva az illendőségekkel, vagy azzal, hogy a kint töltött éjszaka után biztosan elég csapzott vagyok, aztán egy próbát tettem a kilinccsel, s mikor az minden nyikordulás nélkül nyílt, fellélegeztem. Itt van, megtette, amit kértem tőle.. Azonnal melegség járta át a szívem, és valószínűleg olyan lendülettel nyitottam be, mintha üldöznének, hogy aztán a becsukódó ajtónak vethessem a hátam. A levegőben viszont nem csak Chriest már jól ismert, fűszeres illatát éreztem, hanem egy másikat is, ami kissé összezavart. Hát még az, mikor megláttam, hogy kettő van belőle..

Nem akarom én semmibe venni a jóakaratát, azt hogy ennyire figyelmes, de úgy érzem magam, mintha egy hurok lenne a nyakam körül, ami egyre csak szorul azzal, hogy nem tudom kiadni a valós érzéseimet. Előtte nem akarom láttatni, hogy a lehetségesnél is jobban megviselnek az emlékek, holott igazából nincs már titkolnivalóm.  De ismerem őt, tudom, hogy mindenképp fáj neki a helyzet, viszont így talán kevésbé. Hálátlannak tűnhetek a szemében, de nem érdemli meg, hogy kínlódjon az én démonaim miatt. Hadd emésszenek csak engem.. Előbb-utóbb kilábalok ebből a helyzetből, ugye? Vagy ez. vagy kiszámíthatatlan leszek és minden rezdülés a frászt hozza majd rám. Szép kilátások. Már így is azt érzem, hogy szétrobban a fejem a fel nem dolgozott események miatt, amik folyamatosan előpofátlankodnak, egy-egy kép bevillan, ahogy az a mocsok a farkasfejet az enyémre erősíti.. Ahogy a bilincs acélja a húsomat tépi, a tőrét a véremben füröszti meg ahányszor a testembe vájja... A fülemben számtalanszor visszhangzik a saját sikolyom, amitől nem tudok szabadulni. Még most is összerándulok a kádban ülve, majd a hirtelen mozdulattól rám fröccsenő hideg víz térít észhez. Nem teljesen, csak épp annyira, hogy ráeszméljek, hogy Chriest elment. Habár fél füllel mintha hallottam is volna, hogy azt mondja, nem marad sokáig. Mennyi ideje lehetett ez?!
Lassan kikászálódom a kádból, a tükör felé direkt nem vetek egy fél pillantást sem, nehogy a retinámba égjen egy újabb kép magamról, ami aztán kísérteni fog. A törölközőt magam köré csavarva, vizes nyomokat hagyva magam után vonulok át a hálóba, majd némi ücsörgés után, mikor már úgy érzem, hogy nem csak a bőröm kicsi nekem, hanem ez a szoba is, sebesen öltözködni kezdek. Aztán eszembe jut, hogy még sem olyan jó ötlet, elvégre a pasim nem arról híres, hogy meg tud ülni a hátsóján. Főleg, ha rólam van szó, főleg most.

"Szükségem van egy kis magányra, míg elrendezem magammal ezt az egészet.
Nem megyek messze.
Szeretlek.
G."

Csak néhány sort vetek papírra kusza írásommal, amit megnyugtatásul szánok neki, ha netalán tényleg gyorsan végezne és az üres szobába érne vissza. Nem lesz bajom... De igazából már az sem számítana, ha lenne. Jelenleg nem állok messze a 'már minden mindegy' szinttől.

folytatás: Francia negyed

Csak nem sikerül belefulladnom egy kádnyi vízbe. Még erre sem vagyok képes. Az ösztön felülírja az akaratomat és a felszínre bukva újra levegő jut a tüdőmbe. Nem prüszkölök, nem kapkodok érte, mintha az életem múlna rajta. Igazából az én életem már egy lyukas garast sem ér, beleülhetnék egy kádnyi fertőtlenítőbe, végigmarathatnám a bőrömet, a történteken mit sem változtatna. Nem tudok felülkerekedni azon a záron, amin az elmém állított fel nekem, hogy ne tudjak előre tekinteni. Mindig visszatévelygek az emlékekkel együtt abba a pinceszerű büdös helyiségbe, ami majdnem a vesztem lett és nem tudok szabadulni.
- Tudom... - simítom hátra a vizes hajamat a szememből és arcomból, aztán rá nézek. - Az csak pénz volt.. Hát hogyne.. Amiért kockára tetted az életed! - emelem fel a hangom. Nem vagyok nyugodt, egy cseppet sem. A tény pedig, hogy az egyedüli kapaszkodóm Chriest, nem segít a helyzeten. De nem akarom, hogy lásson teljesen magamba zuhanni. Ez az egyetlen indok, amiért tartom magam. Vagy legalábbis próbálom.
Kérdésére csak bólintok. Nem jönne ki a számon egyetlen egyetértő hang se, pedig igazán jól jönne egy kis magány, míg rendbe teszem magamban a dolgokat. Nem kell végigasszisztálnia a folyamatot. Arra egyikünknek sincs szüksége.
- Magamra hagynál... kérlek? - nyögöm ki nagy nehezen, elszoruló torokkal a kérdésemet. Nem azért, mert én nem szeretem, hanem mert spontán hányingerem lesz attól, amit mond. Az igazi.. Talán. De a tökéletes korántsem.
A lábaimat felhúzva karoltam át térdemet, az államat rátámasztottam és nem szándékoztam mozdulni onnan még egy darabig. Volt, mikor azt hittem, hogy Lucas azért hagyott ott végül, mert nem érdemeltem meg. Most viszont egészen más a helyzet. Chriestet tényleg nem érdemlem meg.

Elterveztem, hogy szép lassan ellökdösöm magamtól, legalább addig, míg rendbe teszem magamban a történteket. Tartson ez bármeddig.. Nem tudom elviselni, hogy minden pillanatban velem van, hogy gondoskodik rólam és vigyáz rám. De igazából nem vele van bajom. Hát persze hogy nem... Saját magammal nem tudok elszámolni, hisz minden, ami történt az én hibám volt, a nagy számmal hoztam magamra a bajt, ezért is érzem úgy, hogy sokkal jobb az nekem, ha végre valahára befogom és csak annyit beszélek, amennyit feltétlenül muszáj. Abból még nem származott károm, sőt, ha belegondolok, Benedict-nél is az lett a vesztem, hogy beleszóltam az ügyeibe..
Míg Chriest szép lassan, gyengéd mozdulatokkal mosdat, én csak ülök és várok, talán a csodára, vagy arra, hogy történjen végre valami jó is. De gyorsan kiderül, hogy arra aztán várhatok, mert a mondandója sem túl szívderítő. Nagyon lassan fordítom a fejemet felé, mintha valami lassított felvétel lenne és egyetlen pillantásomból láthatja, mennyire megütköztem a hallottakon. Igazából nem tudom eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek, valószínűleg már így is az elmeháborodás szélén egyensúlyozom, és nem könnyíti meg a dolgom a vallomásával. Nem. Minden, amiben eddig bíztam, ami a lelket tartotta bennem, most szertefoszlott. Az álomkép, amit nem is olyan rég elém vetített, most már feledésbe merülhet.
- Hát ez fantasztikus... - engedek végül a szavaknak, amik csak-csak kikívánkoznak, de megjegyzésem meglehetősen gúnyosra sikeredik. Most azonban egyáltalán nem foglalkozom ezzel, talán a kád mélyén megoldásra találok.. Legalábbis valószínűleg arra számítottam, hogy az oxigénhiány majd meghozza az ihletet ahhoz, hogy mihez kezdjek a továbbiakban..

Semmi mást nem akartam, csak elkerülni azt, hogy önmagát ostorozza a történtek miatt. Nem tehet semmiről, egy percig sem hiheti az ellenkezőjét. Egyetlen pillanat pedig elég ahhoz, hogy dühös legyek emiatt.
- Semmit sem kell jóvá tenned... - válaszolom dacosan és felöltöm a maszkot, ami mögött elbújhatok egy nyalogathatom a sebeimet. Nyilvánvalóan azért gondolja azt, hogy az ő hibája, mert látott összetörve, látta mennyire kifordulok önmagamból és megrettent. Nem.. Nem is emlékszem pontosan, miket mondhattam neki tegnap vagy miket nem. Az egészet mintha tudat alatt zárolná valami, ami miatt csak foszlányokra emlékszem. Talán nem is baj.
- Nem kell ezt csinálnod.. - rázom meg a fejem, miközben végig követem mozdulatait, míg fürdővizet enged és levendulaárat bocsát a fürdőre. Persze nem vagyok elragadtatva attól, hogy mégiscsak kitart az álláspontja mellett, de abban igaza van, hogy szükségem van egy alapos fürdésre. Bár jó eséllyel, akkor sem fogom magam tisztábbnak érezni.
- Nem kell fáradnod. Megoldom én.. Tényleg jól vagyok. - bizonygatom. Hogy elsősorban neki, vagy magamnak, azt töprengés után sem tudnám megmondani, de elég nyomatékos kettősséget érzek szavaimban.
Aztán megadom magam a tisztulás vágyának és elmerülök a kellemesen meleg vízben. Azt sem bánnám ugyan, ha olyannyira forró lenne, hogy marja a bőrömet.. A fizikai fájdalom most kifejezetten hasznomra lenne, hogy ne engedjek a lelkinek.