(Kripta a vikingek korából)

Leültem az asztalhoz, ahogyan hazaértem. Nem volt kedvem társasághoz, inkább a gondolataimba mélyültem. Leginkább azon gondolkodtam el, hogy mit mondott nekem Mikael. Nem vagyok többé a felesége... fantasztikus. Bár nem igazán tudok örülni neki... mióta halálos vétek az, hogy szeretem a férjemet, és a fiamat is? Egyikük halálát sem engedném...
Magam sem vettem észre, mikor kezdett el feljönni a nap, amiben biztos voltam, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel. De nem volt rá szükségem.

Remegő izgalommal hallgattam... hallgattam Esther hangját, a gyertyák lángjának lobogását, és... meggyőződésem volt, hogy tisztán hallom amint a fülemben dobog a vér, dübörög, száguld, és nem csak ott, hanem egész testemben... Jobb kelem a balhoz emeltem, és végigsimítottam a karomon... éreztem a ruhám anyagát, éreztem a bőröm melegét alatta... elvarázsolt, s teljesen rabul is ejtett. Az érzés... a tudat... és minden...
Arra kaptam fel a fejem, mikor Esther hangját meghallottam, és ráeszméltem, hogy valami... nem oké, valami érzés... mintha hiányérzetem lett volna, ami hirtelen kúszott ki a szívemből... a zsigereimből... az elmémből... Kinyílottak végül a szemeim, és Esther irányába kaptam a fejem. Néztem, bámultam, mintha valami borzalmasat látnék, de... az igazság az volt, hogy a baj, melynek érzése a hatalmába kerített az az volt, hogy... NEM láttam! A szemem kinyitottam, pislogtam, de semmi... fekete... sötét... semmi...
- Esther... - nyögtem fel, de aztán hirtelen ajtócsapódást hallottam. Csend lett... eltekintve az én ziháló légzésemtől, ami a pánikomat jelezte... - Esther! - kiáltottam fel rémülten, és körbefordultam, de ez sem segített. Kezemmel dörgöltem a szemem, és pislogtam, de nem változott semmi, ugyanolyan sötét maradt minden. - Nem mondhatjátok komolyan, ez lesz az ára??! - kiabáltam, mintha csak érne valamit... mintha tudnám kihez beszélek. Éreztem hogy könny csordul végig az arcomon, és keservesen nyögve dörgöltem tovább a szemem, de már nem is tudom miért... tudtam hogy nem segít...
Kétségbeesett rémülettel tapogatóztam magam körül, és indultam el... valamerre... fogalmam sem volt merre vagy hogy megyek, de... próbáltam felidézni a szobát, hogy kitaláljak belőle. Talán... mögöttem volt az ajtó... de én a falnál kötöttem ki, kezemet előre nyújtva éreztem meg hogy ott van. Hát valahogy választani kellett... és más nem lévén, a hallásomra igyekeztem összpontosítani. Zajokra. Hogy az ösztöneim... talán segíthessenek rajtam. Elindultam az egyik irányba, ahonnét mintha autó zaját hallottam volna, és hála az égnek sikerült is megtalálnom az ajtót, mely kivezetett a szobából. Hogy én ezt hogy a fenében szokhatnám meg? Nem lehet hogy ez a büntetésem... a látásom az ár? Ez nem lehet... hogy éljek vakon...??
Az előszobába érve már nem volt annyira nehéz, az ajtót itt már könnyebb volt megtalálni, amit ki is nyitottam, és kiléptem rajta. Elindultam... bár fogalmam sem volt hova, vagy hogyan, hisz nem látok semmit, és erősen kétlem hogy bárki a nyakát törné értem... hisz alig ismerek itt valakit, de még akit ismerek, azt sem találnám meg a városban így... Szó szerint a vakvilágba indultam...

(folyt. köv. valahol)

Tudtam, hogy sikerrel járok, de mégis kezdett a hideg futkosni a hátamon. Valami nagyon rossz érzés. Mintha csak az anyai ösztön kezdett volna rugdosni, hogy valami nagy baj van. Méghozzá... Klausszal. És erre szívem szerint a fejemet kellett volna ráznom, de most még nem tehettem. Ezt még be kellett fejeznem.
Mégsem ment. Egyre inkább nyilallt az érzés... bele a szívem közepébe. Kipattantak a szemeim, már éreztem, hogy lihegek és a lehunyt szemű Alexiára néztem, de a gyertyák már mind elaludtak. Láthatta rajtam az idegességemet, de nem méltattam magyarázatra. Pontosabban... nem volt rá idő...
- A fiam bajban van... hozzá kell mennem - fogtam meg egy szál sálat, és így rohantam ki a helyiségben, nem törődve a félbehagyott bűbájjal. Pontosabban... csak egy sor maradt el. Abból túl nagy baj nem lehet, kezei, lábai, szája, orra megvolt. Mi probléma lehet még?
Nekem volt nagyobb is.

(Erdő)

- Igen, bölcs volt - bólogattam helyeslőn. És nem is tudom... nem volt kapcsolatom boszikkal, de Esther elsőnek határozottan jó élmény volt, ha a többiek is ilyenek, ezentúl esküszöm ők a kedvenc fajom.
Lehunyva tartottam a szemem, és kicsit talán össze is szorítottam, mikor Esther motyogására éreztem felcsapni köröttem a gyertyák lángját. Rossz berögződések, én meg a tűz... nem vagyunk haverságban. Nem is leszünk soha. De Esther hangja megnyugtatott még annak ellenére is, hogy a szívem közben hevesen vert... vagy csak én véltem így? Nem is tudom... lehet csak én akartam képzelni hogy máris van szívem, de akartam... olyan erősen koncentrálni erre az érzésre, ahogy csak tudok, hogy... mikor legelső pillanatban megérzem, tényleg... TÉNYLEG érezzem, minden idegszálammal.
És ez így is lett... amiközben koncentráltam, lassan kezdtem érezni... mintha lenne ott valami, ahol én vagyok... test... mintha lassan az ökölbe szorult kezeim tényleg szorulnának. Mintha tényleg tüdőm lenne, amit megtöltök levegővel, és szemem amit összeszorítok... Egészen odáig, míg végül... valóban... igazán... megéreztem egy súlyt a lényemben... a súlyt, amit az emberi test jelentett, és amit... oly régóta vártam újra... érezni, vágytam, akartam... és... most... itt volt, megkaptam...
- Élek... - suttogtam valahogy ösztönösen közben, de a szemem nem mertem még kinyitni, ahogy a kezeim is végig ökölbe szorultak. Nem mertem még felengedni... mintha kivárnék még 5 másodpercet hogy biztos nem-e tévedés... vagy délibáb.

- Jó tett helyében jót várj. Nagyon bölcs volt az, aki ezeket a szavakat mondta. - mondtam, és azt a papírfecnit is letettem, amit az előbb felkaptam. Rájöttem, hogy fejből is tudom a varázsigét, nem kell ehhez nekem leírni.
Lehunytam a szemeimet. Már tudtam, éreztem, hogy ott áll a pentagramm közepén... halkan kezdtem mormolni... és eleinte csak azt észleltem lehunyt szemekkel is, hogy a gyertyák egy másodperc alatt felcsaptak, hogy megfényesítsék a helyiséget. Mind a tizenkettő...
Elégedettség töltött el, de közben folytatnom kellett... halkan mormolva, még halkabban, mint az előbb, miközben kitárultak karjaim... és így fordítottam fejemet a mennyezet felé, mintha valami isteni jelre várnék... de nem így történt, csupán így volt ez reflexszerűen.
Egyre hangosabbá váltam... és nem nyitottam ki a szemeimet, de szinte tudtam, hogy a lélek kezd testet ölteni... húst kap, csontokat, bőrt és szöveteket... de eközben valami égető fájdalom érintette meg a szívemet...

- Esther... - ismételtem a nevét, és bátortalan mosollyal az arcomon léptem oda ahova mondta... középre. Ahol szinte fizikálisan is éreztem hogy remeg a gyomrom, és nő az idegességtől gombóc a torkomba. - Előre is... köszönöm, Esther. Nem kért tőlem semmit érte, de... ha ez most nem kamu, és tényleg testem lesz... örökre az adósa leszek... - nyeltem nagyot, és bátortalanul hunytam le a szememet, hogy nagyot lélegezzek.

- A nevem Esther. Esther Mikaelson. - mosolyogtam felé, legalábbis amerre sejtettem, majd megfogtam egy darab papírt, és a pentagramm egyik széléhez álltam.
- Megkérlek, hogy állj a közepére! És akkor... kezdhetjük. Hamarosan tested lesz. - mosolyogtam továbbra is.

Én is elnevettem magam kicsit zavaromban, mikor felvilágosított hogy tévedek a lelkes-dolgot illetően.
- Hát... nem vagyok jártas a boszorkányok világában... - kezdtem magyarázkodni, de elakadt a szavam, mikor megláttam hogyan kezdett el gyertyákat előszedni. Nagyot néztem, ahogy kialakult körülöttem a pentagram, melynek aztán Ő is a közepére állt, és én is valahogy ösztönösen húzódtam hozzá közelebb. Bár nem tolakodóan közel, mert épp a boszorkányos büntit kezdte magyarázni, én meg nem teszem forró vízbe a kezem, a boszorkányok... veszélyesek lehetnek. De nem tudtam annyira félni a következményektől, hogy nemet mondjak, élni akartam, és bármit odaadtam volna ezért cserébe. Biztos ami biztos, megjegyeztem a Bennett nevet... ha tényleg olyan nagyok, lehet nem árt tudni a nevüket... Bár beugrott, hogy még... én sem tudom ennek a boszorkánynak a nevét sem, aki itt áll előttem...
- Vállalom. Bármit megadnék... - böktem ki nagy levegőt véve. - Önnek mi a neve? - kérdeztem aztán utána, mert... nem is tudom, hát Ő is tudja az enyémet, nekem is illene tudni az Övét.

Elnevettem magam, de csak a feltevésen, miszerint akarhatom a lelkét. Dehogy!
- Nyilván összekever engem valamivel. Vagy valakikkel. Nem démon vagyok, hogy lelkeket akarjak - ráztam meg a fejemet, már felállva, és kihúzva a fiókomat, tizenkét piros gyertyát pakoltam ki onnan, hogy körbe pakoljam a szobában. Pontosabban egy pentagrammot pakolgattam ki, és lassan megálltam a közepén, de csakis azért, mert nem tudtam, hogy az a bizonyos Alexia éppen hol áll. Csak éreztem, de még arra sem esküdtem volna meg.
- Nos... - köszörültem meg a torkomat. - Én magam sem tudhatom, milyen büntetést szabhatnak ki. A boszorkányoktól általában az erejüket veszik el, de velem ilyesmit nem tehetnek. Hatalmasabb vagyok náluk, már abból kiindulva, hogy mindannyian utánam kerültek a boszorkány túlvilágra. Az én leszármazottaim. A Bennett boszorkányok közül is van ott egy pár, meglehetősen makacs nőszemélyek. Hiszen hatalmasak voltak. Az erejük... talán nem is vetekedhet velük más boszorkány vérvonal. - léptem ki a pentagramból.
- Nos? Vállalod?

- Oh, bocsánat... elfelejtettem, mostanában nemigen találkoztam új... emberekkel... Lexi vagyok. Vagyis igazából Alexia Marguerite Branson, de mindenki csak Lexinek hív - mutatkoztam be sietve, ahogy kapcsoltam, milyen udvariatlan is voltam.
- Szóval... ez azt jelenti, hogy nem kéri érte a... lelkem, vagy ilyesmi... - kérdeztem vissza meglepődve. Nem tudtam mi az ár ilyen esetekben ha boszit kérünk valamire, még sose csináltam. Elvoltam a magam erejével az életemben. Egy ekkora kérésért minimum azt hittem el kell adni a lelkem, vagy örök rabszolgaság, vagy... na jó, extrém dolgok jártak a fejemben, de nagyon meglepődtem. Azt viszont nem tudtam elképzelni, mit tudnának velem tenni a halott boszik... hisz ők már halottak, vagy... ők is szellemek mint én? Bár ha ez a boszorkány tényleg az... az első... amit megint csak nem bírtam elképzelni... akkor Ő biztosan jól tudja.
- Bocsánat, hogy visszakérdezek, de nem egészen értem. Milyen kockázatok lehetnek...? Mondjuk... emberré tesznek? Vagy... eleve csak emberként térhetek vissza? Vagy... megátkoznak valamivel? - kérdeztem tanácstalanul, és egyik lábamról a másikra billegtem. - Mit tehetnek velem halott boszorkányok? Vagy ezt még ön sem tudhatja...? - kérdezgettem, bár azt hiszem nem tudtak volna velem rosszabbat tenni, mint ahogy most vagyok.

Tovább hallgattam őt, kezembe fogva egy tollat, hogy valamit piszkálhassak, miközben szavain gondolkodtam, és egy kissé márfelé is elkalandoztam. Méghozzá Klausra gondoltam. Hogy mi lehet vele, mióta elment itthonról... nagyon hiányzott, de a becsületem nem engedte ezt kimutatni. Mégis miért? Hogy újra idejöjjön, és azt kántálja, hogy ő a világ leghatalmasabb hibridje?
- Nos... öhm... sajnálom, a nevedet még nem hallottam, ha jól rémlik... - gondolkodtam el, ahogyan feltűnt, hogy nem tudom őt a nevén szólítani.
Hátradőltem, és egy apró sóhajjal gondolkodtam el. - Nem vagyok olyan boszorkány, aki árat kér a segítségért cserébe. Azon kevesek közé tartozom, aki nem fél a következményektől, mert mint a legelső boszorkány ezen a földrészen, soha nem voltak félresikerült varázslataim, maximum nagyon ritkán. - gondoltam vissza, de egy ilyen eset sem rémlett fel.
- Nem nekem kell félnem, hanem neked. A halott boszorkányok szellemei az én erőmet nem képesek elvenni, még ha a világ leghatalmasabb gonoszságára is készülnék. Viszont rajtad... bosszút állhatnak. Vállalod az esetleges kockázatokat is? - meredtem arra, amerre őt sejtettem.

Figyeltem hogyan ül le az asztal mögé, és közelebb sétáltam kicsit, az asztalon túl, természetesen. De nem túl közel, mert azért nem így biztonságosabban éreztem magam, hiába tudtam, hogy egy boszorkány ereje nem a távolságtól függ.
Szavaira először rá akartam vágni, hogy igazából semmit sem tudok erről, mert... ezidáig azt sem mertem remélni hogy lehetséges, de... viszont a szavai azt súgták, hogy igenis lehet... még annak a sok dolognak az ellenére is amit mondott, hogy erő, energia, önfeláldozás... és gondolom ha ezt mind a boszorkánynak kel megtenni, akkor az biztosan nincsen ingyen... bár fogalmam sem volt én mit is adhatnék neki cserébe... Ám az ijesztett meg a leginkább, hogy megkérdezte, milyen nyomós indokom volna erre... és... hát nem is tudom, fogalmam sem volt mi számít nyomósnak egy boszorkány számára...
- Hát én... nem tudom mi számít nyomósnak - böktem ki. - Nyomós ok lehet, hogy... nem akartam meghalni. Hogy nem is kellett volna... meghalnom. Vagy... hogy leéltem több száz évet, de mégsem... éltem szinte semmit. De mondhatjuk azt is, hogy... én... bele fogok őrülni, a szellemlétbe, ha így folytatom... nem bírom elviselni hogy... így legyek... - mutattam magamon végig, bár ez nyilván csak nekem volt hasznos mozdulat. Könyörgöm, segítsen, bármit megtennék hogy élhessek... - kezdtem könyörögni és közelebb mentem pár lépéssel, közvetlen az asztal elé. - Akármit megtennék hogy életben lehessek...

Csak a hangját hallhattam, de a rezgéseket felőle mindet felfogtam. Meglepődöttséget tükrözött az a láthatatlan kisugárzás, amelyet éreztem a lelke felől.
Átsétáltam az asztalhoz, miközben hallottam a hangját, és máris valami tiszteletet éreztem iránta, hogy szellemként képes kommunikálni. Mert ezt nyilván nemcsak a boszorkányokkal tehette meg.
Úgy viselkedtem, mintha egy hétköznapi téma kellős közepén lennénk, és leültem az íróasztal mögé, hogy megtámasszam karomat a szék kartámláján.
- Nos... feltámadás? - sóhajtottam. - Nyilván tisztában vagy azzal, hogy ehhez rengeteg erőrse, energiára, és mi több, rengeteg önfeláldozásra van szükség. Általában a boszorkányok részéről. Nekünk a természet egyensúlyát kell fenntartatunk. A halál az halál. Ha megszegjük, felborítjuk azt, amiért eddig küzdöttünk. Milyen nyomós okod van feltámadni? - dörzsöltem össze ujjaimat.

Nem sokkal az érkezésem után, zajokat hallottam, majd megjelent a szobában egy nő... egy asszony, akiről... azonnal be tudtam azonosítani, hogy Ő az... aki annak a temérdek erőnek és energiának a tulajdonosa, amit érzek a házban... De azt hittem nekem kell majd felhívni magamra a figyelmet, nem számítottam rá, hogy észre fog venni...
- Öhm... bocsánat a zavarásért... - kezdtem kicsit félszegen, a nő erejétől megszeppenve. Nem akartam hogy egy rossz szó miatt akár, a túlvilágon találjam magam. - Én azért jöttem ide, mert... kérdezni szeretnék valamit, és... maga a legerősebb boszorkány akit megéreztem a környéken. Ezért jöttem ide... reméltem meg tudja nekem mondani, hogy... vajon egy szellemet, mint én... lehetséges-e még... feltámasztani? Hogy vissza tudunk-e még térni az életbe...? - böktem ki a kérdésem, extrán lámpalázasan.

(Liz lakása - Hotel)

Már sötétedett, amikor befutottam. A városban a zajok szinte egyértelművé tették, hogy hamarosan kezdődik az a parti. Bulihuligán fiatalok, kacaj és egyéb... mindaz, ami nem hozzám való, és amit soha nem érthetek meg igazán.
Nagy sóhajjal tettem le a táskámat az egyik fotelba, ahogyan beléptem a dolgozó szobába, egy apró mosolygással. Holdfogyatkozás... ez mindig remek holdállás a boszorkányok számára. Nekem mégsincs teendőm. Tehát amit ma nem használok fel... az később még jól jöhet. Már most érzem, hogy feltöltődöm.
De ekkor furcsa érzések kezdtek keringeni bennem, és körbefordultam a szobán. Van itt valaki... de nem emberi lény... érzem a jelenlétét.
- Mi vezetett ide? - beszéltem arrafelé, amerre éreztem azt a lelket. Teste nem volt... ő egy... szellem lehet.

(Temető)

Követve a "szimatom" egy nagyon nagy házhoz jutottam... vagy inkább volt az már villa, sem mint sima ház. Szép volt, impozáns, hatalmas... tökéletesen látszott a pénz, és a vevőkéim totál elteltek attól a töménytelen mágikus rezgéstől ami a légkörben mozgott... szinte borzolta a hátam a sok erő...
Elég lámpalázasan léptem a házba, még úgy is hogy elvileg nem lehet bajom, de hát... épp az általam talált legerősebb városi banyát keresem, szóval ettől eltekintve erősen pánikoltam... féltettem a "szellembőröm".

- Jól van, gyerekek, nekem ti túlzottan is furcsák vagytok mostanság - sóhajtottam egy nagyot, miután Elena távozott, és megindultam, hogy kitessékeljem magamat a dolgozószobából. De mikor kiértem... eszembe jutott valami. Az unokám...

(Liz szobája a hotelban)

- És ezt ilyen nehéz volt elárulni? - kérdeztem tőle, mintha egy idiótával állnék szemben, de... valahogy reméltem, hogy ő boszorkány... és átlát a szitán. Valahogyan.
- Köszönöm! - mondtam még ki, ahogy nagyon megerőltettem magamat, majd... kisétáltam, hogy a hotel felé vegyem az irányt.

(Hotel - Klaus szobája)

Nagyon furcsának tűnt most nekem ez a lány. Mintha valakinek meg akarna felelni. Erre csak nagyot nyeltem.
- Klaus nincs itthon. Elment... a hotelba - árultam el neki. Nem tudtam, hogy mi áll a háttérben... de nem akartam, hogy ez a lány sínylődjön valami miatt.

- Nem csevegni jöttem - jegyeztem meg közömbösen, hiába érezte a bensőm, hogy ez nem a helyes viselkedés. Nem tudtam ellene tenni.
- Ne tereljük a témát! Hol van Klaus? Azért keresem őt, mert vele van dolgom. Ha magával akarnék beszélni, akkor magának mondanám el - keltem ki magamból ingerülten. Mert olyan volt, mintha így... csalódást okoztam volna valakinek, hogy itt nem találtam Klaust.

Éppenhogy sikerült lehiggadnom Nik távozása után, mikor újra nyílt az ajtó, és megpillantottam Elenát, bár eléggé... szürke volt. Már úgy értve, hogy nem úgy tűnt, mintha önmaga lenne. De... te jó ég, mit akar Klaustól?
- Öhm, üdvözlöm Elena - mosolyodtam el végül. - Mit akar Klaustól? - tettem fel végül a kérdést.

(Damon és Elena háza)

Úgy jöttem be ide, mintha megszálltak volna, és nem lennék képes normális emberi kommunikációra. Klaust kellett megkeresnem... de kerestem a hálószobájában, a fürdőjében, és mindenhol, ahol csak lehetett.
Végül itt kötöttem ki... és megpillantottam Esthert. - Jó napot! - köszöntem neki eléggé szürkén, hioszen csak a célom érdekelt. - Klaus... Klaus itthon van? - kérdeztem.

- Igen, pontosan - vágtam még oda határtalan keserűséggel. - A gyerekeid mellett. És nem mellettem - vágtam be magam után úgy a dolgozószoba ajtaját, hogy a plafonról lepergett a vakolat.

(Klaus hálója)

Csak egyetlen dolog tartott vissza attól, hogy ne kezdjek el újra ordítani. Mégpedig az, hogy tudtam, milyen indulatos most éppen.
- Rendben, Nik. Menj csak... de én ugyanúgy itt leszek, mikor visszajössz. Nekem a gyerekeim mellett a helyem ezekben az időkben - ültem vissza csendesen.

- Az előbb ütöttél meg, anyám - mondtam már jegessé váló hangon. - Ezek után miért ne hinném, hogy te is képes lennél bántani? Csak azért ütöttél meg, mert más vagyok, mint a többi gyereked. Ennyi az egész - fordultam sarkon. - Elmegyek - léptem az ajtóhoz. - Eltűnök innen. Elmegyek a hotelba. Nem akarlak látni titeket, egyikőtöket sem! És ha gondolod, holnap reggel menj csak vissza Mikaelhez! - kiáltottam el magam hirtelen. - Feküdj alá, aztán mondd el neki, hogy hol talál! Gyerünk anyám, tedd csak meg! - tajtékoztam a dühtől.