Ez teszi naggyá a bátrakat, nem igaz? – mosolyogtam rá. Úgy gondolom a nagyravágyással nincs gond, amíg kordában tartható. Sok olyan ügyfelem és alkalmazottam van, akikre ez jellemző, de megteszek mindent, hogy ez ne nőjön túl rajtuk. Az egészséges versenyszellem és a telhetetlenség jó dolog, tehetséget jelent, amit ellenőrizni kell. Sok olyan illetőt ismertem, aki tehetséges volt, azonban mind elbuktak, mert senki nem volt ott mögöttük, hogy figyeljen rájuk. A bátorság nem összetévesztendő az ostobasággal, ugyanis ez a kettő már-már kéz a kézben jár. A józanság az, ami végül célba juttatja az embert. Tudni kell, hogy mikor tartsunk tiszteletben egy határt, és mikor lépjük át azt. Mondjuk úgy, hogy találtam egy másik utat. – nincs ezen mit szépíteni. Nem szükségből lettem azzá, ami vagyok. Hatalmat akartam, még többet. Nem bántam meg. Mindig is a mágiát részesítettem előnyben, a vámpírság átok, amit képes vagyok a javamra használni, ha szükséges. Nos, akinek oka van rá, az igen. A félelem olyan eszköz, amit szeretek a kezemben tudni. – nem tartom magam zsarnoknak. Úgy gondolom igazságos vagyok, még, ha néha túl keménynek is tűnnek a módszereim. Vannak dolgok, amiket elvárok cserébe azért, amit megadok. Szeretem, ha félnek tőlem az ellenségeim, szeretem, ha tartanak tőlem a barátaim. Ugyanakkor ezt csak akkor használom ki, ha szükséges. A bátyámat a háború vitte el. Alábecsülte az ellenségét, az pedig meglepte. Végzetesen. A húgom, nos… róla keveset tudok. Az eltűnésének oka ismeretlen a számomra. – az oka a félelem volt. Amint a bátyámat koporsóba helyeztem, ő elfutott, mielőtt rá kerülhetett volna a sor. Most azonban visszatért, és elárulta magát. Nem mintha ez terhet vett volna le a vállamról. Ha valóban a húgom lenne, akkor is egy koporsóval várnám őt. Így azonban csak még inkább megmosolyogtat a gondolat, hogy egy gonddal kevesebbet kell, fejben tartsak. – De nem tetted végül. Ez az, ami a családunkat jellemezi. A vasakarat. – a nagy dinasztiákban mindig is volt valami különleges, ami miatt végül naggyá lehettek. A családunk is hasonló volt. A bátyám erős varázsló volt, egyetlen hibája a bizalom volt csupán. A húgom…nos, az ő gondja az istenkomplexusa, ami talán érthető, tekintve, hogy honnan is származik. Nem láttam értelmét. – csóváltam meg a fejemet. - Az én helyzetemben úgy gondoltam megengedhetem magamnak, hogy ne legyen örökösöm. – nem, mintha osztozkodni szerettem volna. Kivégeztettem a legtöbb egyenesági rokonomat, hogy esélyük se legyen követelni az örökségem. Felépítettem mostanra egyfajta üzleti birodalmat, a saját képemre formáltam. Tekintve, hogy halhatatlan vagyok, nem láttam értelmét családnak. – A tieddel mi történt? Felteszem, nem egyedül éltél az elmúlt évszázadokban. – kíváncsian néztem fel rá. Nem tartottam az esetleges leszármazottjaitól. Ennyi idő után már a követelésük is nevetséges volna.
- Már annak idején is jellemző volt a családra, hogy még többet akartak - válaszoltam egyszerűen. Túl sok erős jellem született ebbe a családba, mindegyikük másban jeleskedett, de ugyanazt képviselték és ugyanazt akarták. A legnagyobb különbség mégis az volt, hogy egyedül Henrik élte meg ezt a majdnem ezer évet, mi pedig akaratunk ellenére hódoltunk be valakinek, aki eladta volna a saját lelkét is az ördögnek, hogy hatalmat kapjon. Talán meg is tette. Boszorkány család voltunk, ő már más képességekre is szert tett, ki tudja, mi mindenre lehetett még képes azok tulajdonában. Elgondolkodva fordultam vissza felé. Azt hiszem, az én halálom csak arra döbbentette rá, hogy még több hatalom jutott neki, és nem félt megragadni minden eszközt, hogy ezt éreztesse a többiekkel is. - Milyen szerencsés vagy, hogy neked egyszer sem kellett meghalnod érte, nem? - kérdeztem, visszautalva a halhatatlanságára. Már boszorkányként is képes lett volna örök életet adni magának, ám az, hogy vámpírsággal keveredett a vér az ereiben, már szinte teljes fegyvernek bizonyulhatott mindazok ellen, akik megpróbálnak a hatalma ellen cselekedni. - Félnek tőled? Az emberek - toldottam meg egy másik kérdéssel a gondolatmenetemet. Emlékeztem még, milyen kisfiú volt, habár sok anya esett ebbe a hibába. Nem szabadott volna ilyesmin gondolkodnunk, egyszerű volt. Akkor sem volt akaratszegény, tudta, hogy mit akar, és nem félt kifejezni mások előtt, ha elégedetlen. Ebben nőtt fel. Talán én magam tehettem arról, hogy ilyen lett. Nem félemlítettem meg eléggé. Nem mutattam meg, milyen alázatosnak kell lennünk. Mindaz, amit valójában mutattam neki, segítette őt abban, hogy létrejöjjön benne ez a szörnyeteg, és aztán eluralkodjon rajta. Mosoly húzódott az arcomra, az ártatlanabbik fajtából. Semmi szükség nem volt még arra, hogy idő előtt lebuktassam magamat. Kellett idő ahhoz, hogy meglássam a fiam valódi énjét, és nem azt a kitalált figurát nézegessem, akit ő most elém tár. Mert nem ez volt a valódi Henrik. - Mi is történt pontosan a testvéreiddel? - kérdeztem. Úgy tűnt, sosem fogok kifogyni ezekből a dolgokból, habár a legtöbbre tudtam a választ. Ő pedig majd mindent elkövet, hogy becsapjon, alattomos hazugsággal fogja tálalni a fivére és húga "távollétét". Az engem elragadó betegség már tökéletesen bemutatta, mégis milyen történetet kreálhatott a családunk többi tagja köré. Olyat, amilyen én az apja köré. Egyszerű történetek voltak ezek, a naív emberek azonnal hisznek az ilyesmiben. - Nem bíztam abban, hogy bárki is életben maradt. Ezáltal nem is éreztem szükségét, hogy ideát töltsem az időmet. Bár hosszú évszázadok voltak, sokszor majdnem... fel is adtam - sóhajtottam fel. Próbáltam a húgom észjárást követni, habár ez nem volt nehéz, a susogása nem is engedte, hogy elnyomjam. Állandóan a fejemben hallottam. - A vendéglátást elfogadom, köszönöm - tettem még hozzá, majd az egyik polchoz sétáltam, és végignéztem rajta. Antik bútorok, tárgyak, drágák, szinte felbecsülhetetlen értékben. De megengedhette magának, nem véletlenül volt ez a saját kis birodalma. - Sosem lett saját családod? - kérdeztem, de ekkor már nagyot kellett nyelnem. Éreztem, hogy végigfut rajtam a hideg, mégis inkább meleget éreztem a bőröm alatt. Nem szerettem, ha küzdenek ellenem. Márpedig legbelül pontosan ez történt. Ki akartak túrni ebből a testből.
Ez egy másfajta világ, mint amiben te, vagy én felnőttünk. Egyes dolgok vesztettek értékükből, míg mások felértékelődtek. Én magam is úgy gondolom, hogy erkölcstelenebb világban élünk. értek vele egyet. Azonban ennek az oka is meg van. Az ember azzá vált az évszázadok alatt, akivé válnia kellett, hogy túlélhessen, és ezt a példát követve az ember egy dolgot tett a történelem során: többet akart. Mindig többet. Ölt, hazudott, csalt és lopott, hogy feljebb juthasson a ranglétrán, mert akinek vagyona van, annak számít a szava. Ez így van, mióta az emberiség megalkotta a pénzt. A hatalom az, ami mások felé emeli az embert, nem a jellem, az csak esetenként hab a tortán. Milyen igazad van! A halhatatlanságnak azonban gyakran pont a halál az ára. – volt elég időm, hogy megtanuljam: senki nem sebezhetetlen, mindenkinek vannak gyengepontjai. Én azzal töltöttem az elmúlt évszázadokat, hogy ezeket próbáltam elrejteni, megoldani. Habár a hatalmam a többség felé emel, nem ringatom magam abba az illúzióba, hogy sebezhetetlen volnék. Igen, ez kétségtelen. A vagyon jelentette hatalom mellé kaptunk másfajta erőt is, amit felhasználhattunk. Jogosan érezhettük magunkat kivételesnek. – éppen ezért váltam még ennél is többé. Habár, a vámpírság bizonyos szempontból átok, a megfelelő mennyiségű mágia mellett egyértelműen adottságnak bizonyul. – Van, ami nem változik. – bólintottam mosolyogva. Fura volt ezt az ő szájából hallani, elvégre, olyan közel nem állt a családunkhoz, hogy ez rá is igaz legyen. Habár, természetesen minden joga meg volt magát Schiller-nek szólítani. A vér fontos kötelék, generációkon átívelő, azonban mint minden, ez is elvágható. Én nem vágtam el, csupán csak… pihentettem. – Ebben reménykedem én magam is. Nincs nagyobb vágyam annál, minthogy együtt lássam a családomat. – együtt, a családi kriptában, ahol lenniük kéne. A szüleink ott fekszenek, a bátyám kitudja hol van, szintén egy koporsóban, a magát húgomnak kiadó személy pedig éppen őt keresi. Remélhetőleg megtalálja és visszahozza nekem. – Áh, Európa! Volt szerencsém hozzá, néhány utazásom során, igazán impozáns földrész, legalábbis némelyik része. Nehéz lehetett a családtól távol, ilyen hosszú ideig élni ott. – ha alapított is azóta családot, nem tudok róla, de nem is félek tőlük. Semmilyen jogon nem követelhetnék meg tőlem azt, amim van. A bátyám vérvonalát kiirtottam, ahogy atyámét is. Nem szerettem volna, ha bárki a trónomat követeli. – Bátor dolog. A legtöbben megvárják, míg az árnyékuk magasabbra nő, és csak akkor fordulnak szembe vele, ha már késő. – a múltból fakad minden, a jelen, a jövő, ez határozza meg azt, hogy milyen az ember, és, hogy hova kerül. – Szívesen látlak vendégül itt, elvégre, ezt a helyet neked is épp annyi jogod van otthonodnak hívni, mint nekem. – mosolyogtam rá, de magamban persze közel sem gondoltam így. Nem tett semmit azért, hogy ez a hely most is álljon. Egyedül én hívhatom igazán otthonomnak a családi kastélyt. – Sok minden a helyén maradt, szerettem volna úgy megőrizni, amilyen volt, azonban pár szoba, mint ez is, átalakult az évszázadok során, de biztos vagyok benne, hogy rájuk fogsz ismerni. – ez a szoba a szüleimé volt, de most már ezt semmi nem tükrözi, minden az én ízlésem szerint van alakítva, az én hatalmam hivatott igazolni.
- De ugyebár mostanság a modort nem tanítják meg az iskolákban és otthon sem - sóhajtottam fel. Láttam már eleget ebből a világból, és pár apróság meg tudott botránkoztatni. Némileg a saját szabályaimnak mondtam ellent azzal, amit most csináltam. Meghazudtoltam önmagam azzal, hogy másnak adtam ki magam, pedig világ életemben azt hangoztattam, hogy a nyíltság, a tisztességes játék az, amit előnyben részesítek. Hát, most minden voltam a saját fiammal szemben, csak egyenes és tisztességes nem. Itt álltam előtte, én tudtam, hogy ő ki, de ő nem is sejtette, hogy akinek most éppen a szemébe hazudik - méghozzá rezzenés tekintettel -, az valójában az anyja. Úgy ismertem már, mint a tenyeremet, még ha sok időm is volt arra, hogy elfelejtsem az ostobaságaiakt. Valójában az ember néha nem felejt, de nem azért, mert nem akart, hanem mert minden pillanatban szembesült azzal a jelenséggel. Henrik néhány szokása tagadhatatlanul ezek közé tartozott. Ha nem az én vérem lett volna, még büszke is lettem volna rá, és elismerem a tevékenységét, de azzal, hogy a halálom után gondoskodott a testvéreiről, és magáénak akart tudni mindent, hát... nem, mivel az én gyerekeim voltak, kicsit sem voltam büszke. De még nem tudtam, mikor is jön el az a perc, mikor szembesítem a múltjával. Mert előbb-utóbb el fog jönni. Csak meg kellett hozzá találni a tökéletes időt. Sejtelmes mosoly rajzolódott a szám szélébe, amikor a halálról beszélt. Hát, ha valaki, őn nyilván fel volt készülve arra, ami az anyja halálát illette. - Nem, tényleg nem. Főképp akkor nem, ha valakiről azt hisszük, hogy örökké fog élni. - Én azt hittem saját magamról. Megvolt a megfelelő erőm ahhoz, hogy így legyen, és az ambícióim is lehetővé tették. Az egyetlen buktató a történetben előttem állt. De ki tudja, talán a másik kettőt is elbolondította a hatalomvágy. Csak hát... három oroszlán esetében is a legerősebb lesz a vezér. Belekortyoltam az italba - ismét. - Bizonyára büszkék lennének arra, ahogyan tovább vitted a családi örökséget. A természet a ti oldalatokon állt, hogy boszorkányoknak és varázslóknak születettetek - mosolyodtam el. Tény, hogy eme adottság nélkül nem lettek volna sehol ők sem. És én sem. Egyikőnk sem. - Régen, ha valaki meghallotta ezt a nevet, összerezzent. Öröm, hogy ez most sincs másképpen - fűztem még hozzá. Hát igen, talán ezt a megjegyzést el kellett volna hagynom, tekintve, hogy inkább engem tükrözött, sem a megboldogult húgomat. Annyira azért nem boldogult meg, tekintve, hogy hallottam a fejemben minden átkozott gondolatát. Ki sejtette előre, hogy kettőnk közül ő fogja megélni ezt az évezredet és nem én? - Biztosan életben vannak. Egy Schillert elpusztítani sem olyan könnyű. Nem még letaszítani a küzdelmekkel megszerzett trónról. Azt hiszem, idővel vissza fognak térni maguktól is - tettem hozzá naív hangon. Ha visszatérnek, nem lepődnék meg, ha Henrik azzal kezdené, hogy bezárja, esetleg megkínozza, vagy egyenesen megöli őket, hogy tényleg minden örökség az övé marasdhasson, ne kelljen osztozkodnia. - Nos. Messze innen. Európában. A családom halála után nem maradt túl sok keresnivalóm ezen a világrészen - mondtam ki egyenesen. Tudtam én, hogy a húgom miért állt tovább. A férje és a gyerekei is meghaltak valami kórságban, és a mágiával sem tudta őket megmenteni. Tekintve, hogy... a gyerekei nem örökölték, esélyük sem volt. - De nem lehet örökké menekülni a múlt elől. Itt már nem maradt semmim, minden az idő enyészetévé lett. De mindennel, ezzel is szembe kell néznem - tettem aztán hozzá. A legjobb az lett volna, ha minden nap látom, miben mesterkedik. Valószínűleg nem tart túl ütős játékosnak egy sakkpartiban, nem vagyok lényeges elem. Vagyis, a húgom nem az.
Minden úgy alakult, ahogy szerettem volna. A húgom…vagyis, aki a testét birtokolja, remélhetőleg megtalálja majd a bátyámat, hogy ne nekem kelljen ezzel a gonddal is foglalkoznom. Ha kiszabadult, nem ölhet meg, szüksége van rám, hogy feltudjuk oldani a varázslatot, ami miatt függünk a másiktól. Utána viszont… nos, gondoskodok róla, hogy ne csak álomba merüljön. Kedveltem a bátyámat, habár egy kicsit mindig is irigy voltam rá. Ennek ellenére viszont meg kell halnia, hacsak nem mond le egyértelműen azon céljáról, hogy elvegye mindazt, amit én felépítettem. Mondhatná, hogy neki is joga van hozzá, de… az elmúlt évszázadok alatt mindent én építettem fel itt, tehát ez itt egyedül már csak én tulajdonom. A modor mutatja meg, hogy mennyit ér az ember. – válaszoltam mosolyogva. Néha pedig csak annyit jelent, hogy el kell viselnünk mások arcátlanságát. Ahogy én tettem Nefertitivel. Nem szerettem volna felébreszteni abból az álomból, amibe ringatta magát. Hadd higgye mindenkinél erősebbnek magát, az elbizakodottság mindig is a vesztesek tulajdonságát gyarapította a történelem során. Bólintottam a szavaira csak, majd a számhoz emeltem a poharamat. Mindig is rajongtam az igazán minőségi italokért, és szerencsére meg is tehettem, hogy ezeket fogyasszam. Az alkohol manapság már nem képviseli azt az értéket, amit egykoron, éppen ezért is ragaszkodom ahhoz, hogy csakis kiváló minőségű italok gyarapítsák a pincémet. A teával is pontosan így vagyok, másik nagy kedvencem, megnyugtatja az embert és elűzi az álmos gondolatokat reggelente. Ezt persze kevese értik csak meg, nem mindenkinek van olyan kifinomult ízlése, hogy egy-egy íz mögé lásson. A mai világ egyszerűen csak fogyaszt, de nem éli meg. – Mindannyiunkat váratlanul ért, a halálra nem lehet felkészülni. – bólintottam. A szüleim a családi kriptában fekszenek az ő szüleik, és az ő szüleik mellett. Olyan hely az, ahol nem szívesen időznek az emberek, gyakran kell új gondnok után néznem, elvégre mégsem hagyhatom elhanyagolva a kastély egyetlen szegletét sem. Már éppen szóra nyitnám a számat, hogy felvilágosítsam őt a testvéreimről, mikor megint beszélni kezd. – Nos, mint láthatod, az otthonunk megmaradt, nem fogott rajta az idő, olyan, mint a szüleim idejében. Rengeteg kapcsolatra tettem szert, miközben felvirágoztattam ezt a helyet, akárcsak évszázadokkal ezelőtt, úgy most is a leggazdagabbak és leghatalmasabbak közé tartozik a Schiller név. – köszönhetően nekem. A bátyám inkább volt harcos, mintsem uralkodónak való, Nefertiti pedig… nos, nem véletlenül halt meg még előző életében, soha nem volt jó uralkodó, és soha nem is lesz az. Legalábbis addig biztosan nem, míg egy nap egy teljesen más emberként nem ébred. Ez azonban sajnálatos módon aligha fog megtörténni. – Ami azt illet… sajnos, egyedül vagyok. Nem tudom, hogy hol vannak. Az idők folyamán elszakadtunk egymástól, sok mindenben nem értettünk egyet, azóta pedig egyiküket sem láttam. Csak remélni tudom, hogy élnek még! Kerestetem őket, de eddig nem jártam sikerrel. – tudom, hogy Nefertiti életben van, ahogy a bátyám is, nem ölöm meg addig, míg meg nem törtem a köteléket. Nefertitire pedig pontosan ugyanez vonatkozik. Arra azonban nem számítottam, hogy még anyám testvére is látogatást tesz itt. Túl sok az életben lévő rokonom, ez mostanra biztos, hiába irtottam ki szinte mindenkit. – Hol éltél eddig? Majdnem egy tucat emberöltő telt el, mióta utoljára találkoztunk. Egész véletlen… nem találkoztál valamelyikükkel? – tudtam, hogy nem. Talán Nefertitivel, de a bátyámmal biztosan nem, őt nem sokkal a szüleink után kómába ejtettem. Nefertiti pedig elmenekült, de aligha nála keresett menedéket.
Csak egy jól időzített mosollyal néztem, ahogy felállt, és üdvözölt. Hajlamos voltam elfelejteni, hogy az emberek egy olyan nő testében látnak, aki valójában nem is én voltam. Hozzá kellett szoktatnom magam a látványhoz, mikor tükörbe néztem, és ezt az egyet remek fegyverként tudtam használni. Bár nem sokan maradtak azok közül, akik ténylegesen ismerhettek volna valójában. Kivéve Nefertitit és Henriket. Amíg volt időm, velük töltöttem minden egyes másodpercet, kiismerhettek már, talán pontosan ez okozta azt a bizonyos vesztet, amit végül Henrik tálalt fel. Talán annyira mégsem ismert, hogy tudja, egyszer mindenképpen megtalálom a módját annak, hogy revansot vegyek. Vagy csupán több évszázad után arra jutott, ha már akartam volna, régóta visszajöhettem volna feltálalni a saját bosszúmat. De még így sem akartam rögtön belecsapni a közepébe. A bosszú hidegen tálalva a legjobb. - A modorod még mindig a régi - mértem fel a helyzetet. Nem lett volna mit titkolni rajta, habár meg kellett válogatnom a szavakat, és mi több, valószínűleg egy ideig úgy is kell viselkednem, mintha nem az anyja lennék egy másik nő bőrében. Márpedig a húgom... naív volt, hiszékeny és túlontúl barátságos. A szöges ellentéte annak, amit én képviseltem, talán mert már ideje korán kiírtották belőlem a hiszékenység legapróbb szikráját is. Irányt változtatva a mutatott szék felé indultam, miközben egy bólintással jeleztem, hogy nekem is kitölthet egy adagot. Ital szempontjából nem voltam válogatós, és úgy éreztem, ehhez az egészhez kell egy kis alkoholos mámor. Sok pozitív irányban kamatoztatott tulajdonságom volt, a színészkedés nem tartozott közéjük. - Köszönöm - szólaltam meg aztán, mikor átadta a poharat, majd nem vártam sokat, bele is kortyoltam. Ez sem sokat változott. Ennek a családnak megvoltak a sajátos rigolyái. Egyikünk a szép holmikat szerette gyűjteni... más örömét lelte a dísztárgyakban, festményekben... egyesek gyengéje pedig minőségi italok gyűjtése volt a világ legkülönbözőbb pontjairól. A szemöldököm persze rögtön felszaladt, mikor valami ocsmány gyásznak tűnő él bukkant fel a hangjában. Ismertem Henriket, tudtam, hogy mikor játszik rá valamire. És nem is felejtettem el, hogy ha annyira bánná a halálomat, valószínűleg nem gondoskodott volna arról, hogy eltüntessen és egyenlővé tegyen a földdel. - Igen, értesültem a testvérem szomorú és sajnálatos haláláról - rándult aztán mosolyra az arcom. - Bár ennek már sok... nagyon sok ideje. Valószínűleg már nincs is jelentősége. Ahogy elnézem - fordultam körbe. -, feltaláltátok magatokat a testvéreiddel. - Direkt beszéltem többes számban, mintha nem tudtam volna, hogy mit művelt a bátyjával. A mozdulatain láttam, hogy minek gondolja magát ebben a monopóliumban. Felsőbbrendű volt, nyilván ezt éreztette mindenkivel, aki a közelébe jött, és ha emlékezett még az anyja naív húgára, hát tudta, hogy bedől az efféle meséknek. - Az érkezésem oka nehezen lenne összefoglalható. A legfőbb indok, hogy látni akartam, mi maradt a családból - mondtam ki aztán, ami lényegében még hihetőnek is tűnt. Nem sok ideje tengődtem itt, ebben az új időben. Fel kellett mérnem Henrik hatalmát. Mennyi az annyi, és hogy pontosan meddig is terjed el. - Csak te és a testvéreid, igaz? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Kétlem, hogy bármelyik tovább vitte volna a család nevét.
Szerencsére soha nem unatkoztam. Az örökségem, mármint amit elvettem a szüleimtől és a testvéreim elől, igencsak szép volt, de nem volt teljes. Én tettem azzá, én virágoztattam fel az új korokban. Hisz minden egyes kor mást követelt meg. Néha harcolni kellett, néha egy szóval többet értünk el, mint egy hadjárattal. Ahogy változtak az idők, úgy az eszközök is, ezt pedig felismervén sikeresen tudtam minden helyzetből profitálni. Veszteségek persze mindig adódtak, de ezeket vagy megszüntettem, vagy a profit mellett meg sem látszottak. Jövedelmező birodalmat építettem ki, rengeteg érdekeltségem van a világ rengeteg pontján, a bevételem pedig állandó és igencsak magas. Kimondhatom: büszke vagyok magamra. A versenyszellem belém lett nevelve, mindig jobb akartam lenni, mint a testvéreim. A húgomat mindig is kevesebbre tartottam, a bátyám ellen pedig abban akartam kitűnni, amiben tudtam. Jobb harcos volt, mint én, fegyverrel a kezében soha nem tudtam megütni, azonban elmésebb voltam, mint ő, jobban értettem a szavakhoz és… sokkal kevesebb dologban gátolt az erkölcs. Ez a mai napig így van. Amit ígérek, betartom többé-kevésbé, attól függ, hogy éppen mit diktál az érdek, de úgy kötök egyezségeket, hogy kiskapuk mindig legyenek, amiket ki lehet használni. Ez minden üzlet, egyezség alapja. Amiben nincs kiskapu, azt elrontották, az nem jó. Meglepetten pillantottam fel a hang hallatán, ami megütötte a fülemet. Nem igazán voltam felkészülve arra, akit láttam, így hát ha akartam volna sem tudtam volna palástolni azt a pár pillanatnyi döbbenetet, ami kiült az arcomra. – Új őrök után kell néznem, attól tartok. – mosolyodtam el az asztal mögött, mikor már el tudtam tüntetni arcomról a meglepettség legapróbb nyomait is. – Üdvözöllek! A családtagokat mindig szívesen látták itt, jómagam sem tettem másként soha. – álltam fel mosolyogva ültemből, hogy illendően köszöntsem, azonban nem mentem közelebb, csak pár pillanatnyi csend után az egyik velem szemben lévő székre mutattam a kezemmel. – Nyugodtan foglalj helyet! Megkínálhatlak esetleg valamivel? – ha igen, akkor a bárpulthoz lépve töltök mindkettőnknek egy pohárral, ha elutasítja, csak egy poharat veszek el a magam részére. – Nagyon rég nem láttalak, elnézésedet kérem, hogy így meglepődtem. Mi járatban vagy, miben segíthetek neked? Ha édesanyámat keresnéd… ő sajnos rég eltávozott már közülünk. – a hangom automatikusan elhalkult, megtanultam úgy beszélni, hogy mások azt higgyék, valódi a gyászom. – De remélem nem okozok csalódást. – mosolyodtam végül el, egy korty után. Ezen a helyen a szavam törvény, minden emberem tudja, hogyan viszonyuljon hozzám, tisztában vannak azzal, hogy értékelem a hűséget, aki jól dolgozik, meg is kapja a jutalmát tőlem, nem vagyok hálátlan.
Amit megtanultam ebben az új évezredben, hogy cseppet sem néznek normálisnak más emberek, ha magamban beszélgetek az utcán. Vagyis, inkább magammal, bár talán ezt régen sem nézték volna jó szemmel. Ahogy sikerült összeszedegetnem az információkat erről az új világról, az emberek felfogásában még mindig nem sok változott. A gazdag még többet akart, a szegény éppen annyira vetemedett, amellyel a gyermeki éhes szájat be tudta tömni. És voltak ott középen, akik arról gondoskodtak, hogy a felső rétegnek legyen mit a tejbe aprítania. Ettől akartam megvédeni a saját családomat, miután rájöttem, hogy a halálom után a családi vagyonnak egyetlen sorsa lehetne. Szétszednék, összezúznák, és ha nem lehet egyiküké sem, hát megsemmisítenék, csak hogy a másiké ne legyen. Nem tudtam, mikor neveltem ilyen önzővé a gyerekeimet, talán elsiklottam pár részlet felett. Pedig nem vallottam magam rossz szülőnek, mindent beleadtam, amit kellett. De csak pofont kaptam cserébe. Egy nagy, velős pofont, amitől ha lehetséges lenne, még most is pozsogna az arcom. Nem tudtam, melyikük fejében ültette el magát az a gonoszság, amelynek eredményeképpen most ismét vissza kellett térnem. Mondhattam volna azt is, hogy rendet teszek, de előbb fel kellett mérnem a helyzetet. Nefertiti és Henrik még mindig életben voltak. A családi birtokon viszont leggyakrabban a fiamat láttam. A bátyja nélkül, akiről végül megtudtam, hogy jó hosszú ideig egy koporsó fedele alatt nyugodott. Hogy békében-e, azt már nem tudtam volna meghatározni, hisz csak a saját halálom részleteit ismertem. És azt, hogy Henriknek mennyire volt benne a keze ebben a mocskosságban. Mindannyiuk más volt. Élt bennük az a természetes versenyszellem. Az élni akarás. A vágy arra, hogy letegyenek valamit az asztalra. Aztán ő már túl sokat akart letenni. Talán kicsit szabadon hagytam, nem rántottam vissza a valóságba, mikor időm és lehetőségem lett volna rá. Kivívtam a dühét a varázslatommal, amellyel őt és testvéreit sújtottam, de a család vagyona és értékei miatt képtelen voltam így tenni. Nem árthattak egymásnak. Végül Henrik mégis megtalálta a kiskaput. Úgy sétáltam be a falak közé, mintha ez lett volna a legtermészetesebb. Rögtön a dolgozószoba felé vettem az irányt, ahol ebben a kellemes félhomályban világítást véltem felfedezni. Még mindig szoknom kellett ezeket az újdonságokat, a szemem még mindig a gyertyafényhez volt szoktatva. Ezek a fények viszont erősebbek. Vagy én öregedtem meg, és romlottak el a szemeim teljesen. Abban sem voltam egészen biztos, hogy Henrik értesült-e az újraéledő anyjáról. Még ha a saját testemet nem is tudtam birtokba venni, a húgomé tökéletesen funkcionált erre a célra. Belöktem a félig nyitott ajtót, hogy megpillantsam az asztal mögött ülő férfit. Az idő rajta is nyomott hagyott, de nem állt szándékomban rögtön ezzel kezdeni. - Ó, Henrik, mindig csak a kötelességek - jegyeztem meg egy felkúszó mosoly kíséretében.
Inkább igen, mint nem. – vonom meg a vállamat. Nem ülne itt különben, nem igaz? Nekem semmi bajom nincs azzal, hogy folyton magát fényezi, csak egy valamit szeretnék: hogy ne előttem. Én már kinőttem ebből, nem tartom lényegesnek azt, hogy minden áron kierőszakoljam a másik tiszteletét, vagy félelmét. Ezek olyan dolgok, amikért tenni kell. A beszéd vajmi keveset ér. Felesleges sértegetned, én nem az vagyok, akit ez zavarna, ha még nem vette volna észre. De a kérdésedre válaszolva: nem. – rázom meg a fejemet. Egoistának még soha sem neveztek, úgy gondolom alaptalan is lenne ez a címke. Elvégre mikor hangoztatom én lépten nyomon a hatalmamat és a tudásomat? Neveztek csalónak, hazugnak, szörnyetegnek, de egoistának még nem. Igen, sejtettem, hogy így tennél, lévén egész idő alatt ezt szajkóztad. – bólintok, majd halovány mosoly kúszik az arcomra. – A halálomról beszélni viszont igen csak elhamarkodott dolog, így azt javaslom, a továbbiakban tartsd magadban az ehhez kapcsolódó gondolataidat. – ugyanis nem jutunk előrébb. Jót mulatok azon, hogy minden pillanatot megragad, hogy sértegethessen, de úgy gondolom, hogy már bőven nem vagyunk gyerekek, így ezt a hozzáállást akár el is hagyhatná. Habár, kétlem, hogy így tenne. Ha eddig nem ismerte fel ezt, akkor nem most fogja. Igazán nagy kár, könnyebbé tenné ezt. Igen, tudom, nem először hallom! – intem le, kissé fáradtan már. Soha sem hittem volna, hogy majd pont ezt fogom fáradsággal telve hallgatni. – Sajnállak. Nem érted, hogy mi az a tisztelet, sem azt, hogy mit segít, mitől óv meg téged. Reméltem, hogy képes leszel egy szinttel feljebb lépni, és egyenlő partnerként beszélni velem ennél az asztalnál, de úgy látszik erre még nem vagy kész. – csóválom meg a fejemet. Ezért ő menekült, és nem én. Soha nem értette meg, hogy mi teszi naggyá az embert. Egyik életében sem. Az arroganciája jutotta őt ide, és az nem engedi, hogy továbblépjen. Ebben nem tud neki segíteni senki, csakis saját maga. Igen, úgy gondolom, hogy a hasznodra lehet. – bólintok, tudomást sem véve a további szavairól. Ők ketten egymás segítségére lehetnek, ha akarnak, ezzel én is csak nyerek. Messze nem vagyunk egy család, soha nem voltunk, és én nem is szeretnék ezen változtatni. A legjobbakat, neked is! – szólok utána mosolyogva, majd fáradtan döntöm hátra a fejemet, miután az utolsó kortyot is kiittam a poharamból. Végre az utolsó darab is a helyére került, már csak el kell végeznie a dolgát.
- Talán igazad, talán nincs.- – mosolyodom el sokat sejtetően, hiszen én képes lettem volna egy testben is megmaradni, de voltak olyan testek, amik csöppet se voltak kényelmesek, vagy a drága Jas egyszerűen csak elkotyogta azt, amit nem kellett volna. Ohh, nem csoda, hogy őt is kivontam rövid időre a forgalomból. De itt lesz az ideje annak, hogy felébredjen és ott folytassuk, ahol abbahagytuk. Remélhetőleg ő is tanult a saját hibájából és többé nem fogja feleslegesen jártatni a száját, legalábbis nagyon remélem. - Mondták már, hogy unalmas vagy? Hogy egoista vadbarom vagy? –kérdeztem tőle minden kedvesség nélkül és érezhette a hangomból, hogy engem rohadtul nem érdekel az, hogy esetleg valaki megölné őt. Számomra nem jelentett semmit se. Csak egy idegesítő személy volt, akit legszívesebben megöltem volna és képes is lennék rá, mielőtt még észbe kaphatna, de persze össze kellett kötnünk bennünket, így sok értelme nem lenne. Nem értem, hogy miért hiszi azt, hogy igaza van, mert nincs. Sőt, ennél nagyobbat nem is tévedhetne. A védtelen dolog csak a látszat, hiszen sokkal könnyebb mások kezét beszennyezni, mint esetleg a sajátunkat. Meg amúgy is inkább üldözzék őket, amíg én nyugodtan el teázgatok. - Örülök annak, hogy ennyire elbízod magad, de ne lepődj meg, ha egyszer általam halsz meg. Örömmel és mosolyogva fogom végig nézni a haláltusádat, miközben a véred szennyezik a falat, s a ruhámat, esetleg az arcomat. S egyetlen egy könnycseppet se fogok hullatni érted drága bátyám. Még akkor se, ha esetleg valaki megelőz és már csak a koporsódhoz érek el. De ne félj, még akkor is beléd döfnék, hogy többé vissza se jöhess. – s ajkaim mosolyra húzódnak, miközben a hangom ártatlanul csendül. Nincs benne fenyegetés, semmi ilyesmi. Inkább csak őszinte szavak. Sőt, még talán örömtáncot is járnék, amikor ez a bakfis végre feldobná a cipőjét. S még az orra alá is dörgölném, hogy kit is néztél le? Kinek nem hittél a szavában, hogy erősebb, mint amilyennek mutatja magát? De engem aztán nem érdekel. Nem én becsülöm le a másik felet, hanem ő és ez okozhatja a vesztét. Én viszont ennek csak örülök. - Tisztelet? Nem érdekel a tiszteled, irányodba meg pláne nem fogom megtenni. Te számomra semmit se jelentesz. Te csak egy aprócska porszem vagy, amit ha akarok, akkor összenyomok és örökre szétmorzsolom! Így álmodozz csak tovább! – s ajkaim ördögi mosolyra húzódnak, miközben rövid időre kényelembe helyezem magamat. Tényleg nem fogom sose tisztelni őt. Előbb haljon meg, égjen el és pusztuljon el örökre és akkor is csak egy örömtáncot látna, mintsem tiszteletet vagy éppen szomorúságot. - Biztos jó ötlet, hogy rám bízod? Vagyis tudod mit rohadtul nem érdekel a véleményed. – rántom meg a vállaimat, majd legurítom az italt. A pohár hangosan koppan az asztalon, én pedig sietve állok fel, miközben őt nézem. Bátyám, bátyám… mennyire egy ostoba lélek vagy. Fogalmad sincs arról, hogy mennyire tévedsz és mennyire veszélyes nő áll veled szemben, de legyen így. Hord tovább a napellenződet, hogy végül a halálangyala öleljen magához. - Ahogy gondolod. – legyintek, majd az ajtó felé indulok, miközben elrakom a tőrömet. Mielőtt pedig még kilépnék az ajtón hátra pillantok. – Igen, lenne még valami… Fordulj fel, lehetőleg elég hamar! – majd azzal a lendülettel becsapódik mögöttem az ajtó és egyszerűen elhagyom a helységet.
– Nem, Nefertiti, annyit ismétled önmagadat, hogy esélyem sincsen elfelejteni. – rázom meg a fejemet egy fáradt sóhajtás kíséretében. Engem nem zavar, hogy folyton magát fényezi, de egy idő után fárasztóvá válik. Nos, ezt a pontot már elhagytuk. – Mégsem voltál képes egyetlen testben sem megragadni. Valami, vagy valaki mindig volt, aki tovább űzött. A korod pedig igencsak keveset számít. – sok emberrel találkoztam már, akik azt hitték, hogy a koruk igazolja a hatalmukat és a nagyságukat. Bizonyos esetekben ez így van, de az övében nem. Túl gyerekes. Túl hiú. Nem tanult semmit sem abból, amit megélt. A kora pedig így minden, csak nem mérvadó. –Talán. – vonom meg a vállamat. Kezdet egyre inkább elmenni a kedvem ettől a beszélgetéstől. – De az, hogy ily eltökélten bizonygatod az igazadat, engem igazol újra és újra. – én talán rá erőltettem azt, amit gondolok? Nem. Nincs értelme. Magán kívül nem hall meg senkit sem, nekem pedig ez teljesen kényelmes így. A szavaira önkéntelen is nevetés törik fel a torkomból. Jókedvűen nevetek hosszú másodperceken át, majd sóhajtok egy nagyot, még mindig jóízűen mosolyogva a szavain. – Elképesztő. Kezdem egyre inkább értékelni azt, hogy itt vagy. Nevetséges és teljesen alaptalan fenyegetések, a folytonos önfényezés és a tisztelet leghalványabb jelének sem mutatása… ezekkel együtt el kell ismernem, valóban nagy teljesítmény az, hogy még élsz. – csak a fejemet csóváltam. Nem érti. Soha nem értette és nem is fogja. De talán most elmagyarázhatom neki, és ha van egy kis esze, akkor végre meghallja, amit mondok. – Tényleg azt hiszed, hogy lenne bármi esélyed? Le kell törjelek, de tévedsz. Visszapattannál, mint bogár az ablakról. Tehát, ahelyett, hogy alaptalan fenyegetéseket tennél újra és újra, talán megpróbálhatnál előre is lépni. – ostoba, ha azt hiszi, hogy bármi esélye lenne a fejembe bejutni. Mégis mit gondol, miért vagyok itt? Hogy építettem mind ezt fel? Annyi tudást szívtam magamba az elmúlt kilencszáz év alatt, amennyit az emberiség felhalmozott. Kettőnk közül mégis ő az, aki folyton fenyegetésekkel él. – Megadom neked azt a tiszteletet, amit jelen helyzetben megérdemelsz. Elvárom tehát, hogy tégy te is így. – hiányzik benne minden tisztelendő erény, és ezeket semmivel nem tudja pótolni. Ezt mutatja gőgje és tiszteletlensége is. Én megadom neki azt, amit megérdemel. Azok után, amit eddig művelt. A vendégszeretetemet így viszont nem sokáig élvezheti. – Káprázatos. – csóváltam meg a fejemet lemondóan. Süket. Süket minden szóra, minden észérvre. Ez persze kettőnk közül csakis neki rossz. Engem ezen tulajdonságai csak mosolygásra késztetnek. Kissé meglepődök, mikor észreveszem, hogy rám vár. – Éppen az előbb mondtam el, hogy miért nem öltelek meg. – ennyire nem figyel oda rám. Nagyot kortyolok a poharamból, majd kicsit várok és rámosolygok. Nincs semmi az italban. Miért is lenne? – Örömmel hallom. – már nem fordítok energiát arra, hogy kisegítsem őt. Ráadásul, végre megszabadulok tőle. Kezd fárasztóvá válni már csak az is, hogy hallgatom a nagyzolását. – Csupán csak nem a saját bűvkörömben élek. – néha napján ő is kipróbálhatná, hogy milyen is ez, akkor talán végre látná,hogy mi folyik körülötte a nagyvilágban. – Csak szép lassan, lépésről lépésre. Először a bátyám kell. Ezt rád bízom, felteszem amúgy is megkerested volna. – azt, hogy hol van, nem mondom meg. Jelen pillanatban nem is tudom biztosra, és foglalkozni sem kívánok vele. – Én pedig megkeresem a helyet, ahol ez a kötelék megszületett. Ott el is lehet vágni. Utána majd elmondom, hogy mi kell hozzá. – felállok és újra töltök a poharamba. Felajánlom az üveget neki is, ha esetleg kérne még. – Van még valami? Vagy végeztünk? – pillantok rá kíváncsian.
Szavaira csak feljebb szökik a szemöldököm és az ajkaim gonoszkás mosolyra húzódnak, majd kicsit oldalra is billentem a fejemet és egy apró nevetés hagyja el az ajkaimat. – Mindig is imádtam azt benned, hogy mennyire kimondod azt, amit gondolsz. Még akkor is, amikor oly messze haladsz a valóságtól. – pillantottam rá csöppet se veszélytelen tekintettel, majd kicsit közelebb hajoltam hozzá. – Egy dolgot elfelejtesz bátyám, hogy nem a húgod vagyok, akinek eddig hittél, hanem nálad jóval idősebb boszorkány, aki túl sok mindent élt már túl. S ha igaz lenne, amit állítasz, hogy alulértékelem magam, akkor az ellenségeim nem a sírjukban feküdnének, hanem én feküdnék a sajátomban is. Nem véletlen, hogy még se te találtál rám, amikor eleinte kerestél, vagy éppen nem vettél észre, amikor a karjaidban tartottál…- nevettem el magamat, hiszen még is miként lett volna képes felismerni, ha az energiámat eltüntettem volna, miközben a kinézetemet is másnak mutattam, mint amilyen valójában. – Talán sokkal inkább az a gond, hogy túl nagyra tartod magad és csak a látszatnak hiszel, nem látsz a felszín alá. – suttogtam a fülébe, mint valami kis ördög, aki a vállán csücsül. Ohh, mindig is szerettem azt, ha az emberek naivnak, gyengének és olyannak gondoltak, aki nem tudja maga elintézni a gondját. Így sokkal egyszerűbb volt az élet. – Nos, ha már a napló nincs meg, attól még az elmédben benne van, így simán megtudhatom, ha úgy tartja kedvem. Lehet te annyira nem élveznéd, de én biztosan, miközben a széket kapargatnád fájdalmadban vagy éppen a véred szennyezné amúgy se túl jó képű arcodat. – fintor és grimasz dukált a szavaim mellé. Nem túlzottan érdekelt az, hogy mit gondol vagy mit nem. Ő se és én se voltam szent. Mind a ketten öltünk már, használtunk fel másokat a céljaink érdekében és én őt akartam célkeresztbe rakni, hogy végre meghaljon és eltűnjön innét. – Egyszer talán palackba zárom a lelkedet és az ördögnek eladom és akkor többé nem lesz kérdéses a lélekvándorlásod, az emberek tovább untatása. – s mellé még unalmas fejet vágtam, illetve ásítottam is, miközben neki dőltem az asztalnak. Figyelem minden mozdulatát, majd elveszem tőle a poharat, de nem iszom belőle. Nem örültem meg, hiába öntötte ki előttem a nedűt. Igyon csak előbb ő, addig pedig én megpróbálom kideríteni, hogy lehet-e benne bármilyen ártalmas dolog van nem. A szoba dologra csak felmorranok, és úgy tekintek rá, mint aki mindjárt tényleg kitépi a szívét, vagy megkínozza. – Ez most ugye csak valami ócska vicc? Úgy nézek ki, mint aki a társaságodat akarja élvezni, vagy éppen nosztalgiázni a régi házban? Igazán szenilis lettél bátyám. – szólaltam meg undorral fűszerezett hangon, majd ha ivott és úgy gondoltam én is, hogy nem lehet ártalmas rám, akkor én is egy nagyon aprót kortyolok belőle. Óvatos vagyok és még a bátyámban se bízok. – Nos, erre miként jöttél rá? Esetleg a szellemek megsúgták? – nevetem el magamat, majd leülök az asztalra. – Szóval mi kell a megtöréshez? - pillantottam rá kíváncsian, mert tényleg érdekelt, viszont most, hogy tudtam azt a másik bátyám is él, csak éppen Csipkerózsika álmát alussza, így nem volt kérdés, hogy megkeresem és felébresztem őt is. Nem maradhat ki ebből a mókából ő se…
Csak kifogásaim vannak a módszereddel kapcsolatban. –bólintottam tárgyilagosan. – Emlékeztetnélek arra, hogy boszorkány vagy. Nálad sokkal tapasztalatlanabbak is tudják miként rejtsék el magukat mások szemei elől. Félre ne érts, hízelgő, hogy rám gondoltál, de… igen csak alulértékeled magad. – legalábbis akkor mindenképpen, ha továbbra is ezt akarja. Megölni valakit? Ebből állt az egész életem, nem olyan nehéz, ha pedig olyan erős, amennyire azt szereti hangoztatni, akkor úgy gondolom, hogy egyedül is menni fog ez neki. Ha már mindenképpen akar tőlem valamit, akkor olyat kérjen, amiben akad egy kis kihívás. Persze,közel sem biztos, hogy segítek neki. Jelen pillanatban egyetlen egy dologban segítenék neki: kitalálni az ajtón. Jó kérdés! A szüleim a haláluk előtt naplót vezettek, olvasgattam egy kicsit. Ajánlanám, mint olvasmányt, igazán lehengerlő dolgokat írtak benne, de már nincs meg sajnálatos módon. – elégettem, minden, ami benne volt, most már az én tudásomat gyarapítja. Így hát egyedül én vagyok az, aki tudom, hogy mégis mi kell az átok megtöréséhez. – Ahogy mondod. Életben van, csak nincs öntudatánál. De ne aggódj, hamarosan viszontláthatod őt. – ha végre megjön az esze és kész belátni azt, hogy csak úgy juthatunk egyről a kettőre, ha normálisan próbálunk meg kommunikálni a másikkal. Mert jelen pillanatban ez nem igazán nevezhető annak. Gyerekes az egész szituáció. – Engem a legkevésbé sem érdekel, hogy mi lesz a testeddel. – ráztam meg a fejemet. – De az örökös lélekvándorlás nem vezet eredményre. – engem inkább ez az, ami izgat. Értelmetlen lenne őt megölni újra és újra, mindig csak más testbe költözne. Én az ügyet véglegesen szeretném rendezni, gyanítom, hogy ő is. Remek döntés. – gratulálok neki egy egészen aprót biccentve, majd a szekrényhez lépek és egy kis tanakodás után egy borosüveggel és két pohárral a kezemben térek vissza. Töltök neki és magamnak is. Felé nyújtom a poharat, és amint elvette, helyet foglalok a székben és kényelmesen hátradőlök benne. Még mielőtt bármit is válaszolnék a kérdésére, kortyolok a poharamból. – Nos, először is a lakhatásodról. Ha nagyon ragaszkodsz hozzá, fel tudom ajánlani régi szobádat. – nem járt ott már nagyon rég senki sem, de ez a kastély sok helységére igaz. A fontosabbakra persze nem, ott jómagam is gyakran megfordultam, de a szobája a legkevésbé sem érdekelt. – Természetesen nem fogok megsértődni, ha úgy döntesz, hogy nem élsz az ajánlatommal. – még örülnék is neki, bár az sem különösebben izgat, hogy itt van. Hosszú éveken át kerestem, erre visszajött saját magától. Pont úgy tett, ahogy szerettem volna, ezért pedig akár köszönetet is mondhattam volna neki. De túlzásokba esni felesleges. – Másrészt pedig… meg akarom törni az átkot. Felteszem, te nem különben.
- Hidd el, hogy képes vagyok rá. De szerintem bárkivel mással jobban járnak, mint én. Illetve szeretek rejtve maradni, mert még sok ember számára tervezek meglepetést. Esetleg valami kifogásod van a módszerem ellen? - kérdezem tőle kíváncsian, majd hanyagul visszaülök a székébe, vagyis ez az ő széke lenne, s ahol ül, az pedig valaki másé. Nem túlzottan érdekel, hogy kicsit felcserélődtek a szerepek, de semmi kedvem eljátszani neki a félő kishúgit többé. Nem féltem sose tőle, sokkal inkább móka volt nézni a naivságát és azt, hogy azt hitte tényleg kezdő boszorkány voltam én is. Könnyű volt játszadozni vele, könnyebb, mint bárki gondolná, de az egész családdal. Az újabb szavaira inkább csak ásítok egyet, mert túl sok prédikációt hallottam már a több, mint ezer éves pályafutásom alatt, de nem is érdekel, hogy mit gondol, ahogyan mások se. Kevés olyan ember van, akinek lehetősége lenne még mesélnie arról, hogy milyen kegyetlen tudok lenni és mennyire nem vagyok gyenge, de nincs kedvem történelem órát, se emlékképeket mutatni neki. Egyszerűen csak jobb lenne a békesség mindenki számára, de ez jelenleg eléggé nehezen kivitelezhető. - S te honnét is tudsz erről a dologról? Gondolom nem kürtölték világgá. S ezért van életben a bátyánk is? – kérdeztem tőle kíváncsian, vagyis igazából lehet, hogy neki inkább az öccse. Számomra ez oly mindegy. Sose érdekelt igazán, de a mondandója most kicsit felkeltette az érdeklődésemet. Ravasz egy nő volt az anyjuk. Fogságba ejtett engem, azt akit ezer év alatt senkinek se sikerült, meg megölni se. Ahh, ezt nem hiszem el, de biztos vagyok abban, hogy megtörhető valaogy az átok. Lennie kell rá módszernek, és ha másnak nem is, de nekem mennie kell, hiszen eléggé véncsorosznya vagyok már. Nem foghat rajtam ki valami jött-ment boszorka, nem, arról szó se lehet! – Nos, valóban. Túlzottan megszerettem ezt a maszkot már ahhoz, hogy csak úgy odaadjam másnak, vagyis jobban mondva a kukacoknak és a rothadó földnek. – s egy gúnyos mosoly jelenik meg az arcomon, s még bele se akarok gondolni, hogy megint költözzek, hiszen ennek a testnek még mindig semmi baja nincs, így tényleg nem akarok távozni belőle. Sőt, igazán sok előnye van a bájainak, de az már más tészta és más lapra tartozik. A javaslatára végig mérem őt, de ha ostobaságra készül, akkor biztos lehet abban, hogy megölöm. S még az se érdekel, hogy emiatt új testbe kell költöznöm. Lehet, hogy eddig gyermeteg voltam, de inkább örüljön eme énemnek, mint esetleg utána valami komolyabb baja essen. - Rendben legyen. – s azzal feloldom a varázslatot. Lassan felkelek a székből és őt figyelem. Nem akarom, hogy sikerüljön meglepnie. – Szóval miről akarsz beszélgetni, bátyám? – kérdezem tőle ártatlanul, de nem igazán érdekel a téma, ha csak nem valami érdekfeszítő dolog jutott eszébe a vénségnek. Legalábbis külsőre tuti annak nevezhető, de a korát nézve is. Én legalább jó korban állítottam meg az öregedést, nem úgy, mint őt.
Nos, ha velem kívánsz néhány embert megöletni, akkor igen. Azt hittem erre még képes vagy saját magad is. – minek kellek én, hogy megöljek pár embert? Ha valóban annyira erős, mint hiszi, akkor tegye meg. Ezzel az egésszel csak lejáratja magát előttem, azon kívül, hogy szerezz nekem egy jó estét, nem sok mindent ér el. – Ez mind szép és jó, de nézd meg hova jutottál vele! Mint mindig, úgy most is azt hiszed, hogy az ilyen apróságok döntenek erősről és gyengéről. – ezért csak sajnálni tudom, de okítani nem fogom. Nekem sokkal kedvesebb látvány az, ha megmarad ennél az ostoba téveszméjénél, úgyis attól tartok, hogy nem fog tudni már ebből kimászni. Nem az idősebb az erősebb, ahogy nem számít az életút sem. Legalábbis ebben az esetben aligha. Életem során számtalan nálam idősebb ellenséggel találkoztam már. Ha a kor lenne az, ami dominál, akkor őt egy antik váza is térdre kényszeríthetné. Sarkalatos példa, de megteszi a dolgát. – Nos, ugyanúgy életben tartom, mint te. Mit gondolsz, mivel töltöttem az elmúlt kilencszáz évet? – ostoba, ha azt hiszi, hogy ennyi idő után nem gondoltam a halhatatlanságra. Nem csak arra, ami megadatott, hanem arra is, ami mindenhol és minden helyzetben kitart. Aminek maga a halál sem szabhat gátat. – Attól tartok nem értesz. Ezt a szertartást nem akkor végezték el, mikor megszülettek a gyermekeik. Röviddel a haláluk előtt, tehát nem a húgom, hanem a Te lelked és ez által életed van összekötve az enyémmel. – a bátyám éppen ezért nem halt meg. Csupán csak mély álomba merült. – Természetesen végezhetünk a másikkal, azonban ezzel csak azt érjük el, hogy más-más testbe költözzünk bizonyos időközönként. Ennek nincs értelme, ezt gyanítom te magad is belátod. – ha nem, akkor nem egyszerűen ostoba, inkább csak őrült. A szó legrosszabb értelmében és ez közel sem bók. Az őrültek buknak el mindig a leggyorsabban. – Mégis ugyanott tartasz, ahol én. Rám nézve ez hízelgő, rád nézve pedig… nos, inkább csak szánalmas. – kezdtem megunni a nagyzolását. Próbáltam úgy beszélni vele, hogy rávezessem őt azon egyszerű tényre, miszerint semmit nem ér el ezzel az egésszel. Megölni nem fog tudni, kínzással próbálkozni pedig kissé naiv dolog, tekintve, hogy nem egyszerűen vámpír vagyok. – Logikusan, de ezt megint nem nevezném annak. – csóváltam meg a fejemet, immár kissé lemondóan. A seb persze megjelent a tenyeremen, de különösebb fájdalmat nem okozott. A verbéna számomra korántsem jár olyan fájdalmakkal, mint egy átlagos vámpírnak. Kilencszáz év alatt hozzászoktattam annyira a szervezetem, hogy ne okozzon gondot. Ha mégsem így lenne, egy egyszerű varázslattal átvetíthetem a fájdalmam bárki másra. – Élnék egy új javaslattal. Hagyj fel ezzel a gyermeteg színjátékkal, én cserébe rád pazarolom az egyik legidősebb és legfinomabb boromat. A továbbiakban kényelmesen elbeszélgethetünk arról, hogy pontosan mit is akarsz. – barátságos felajánlás, ha ezzel nem él, nem tudok már mit kezdeni vele és kénytelen leszek úgy elkönyvelni őt, mint ellenségemet. Ha van egy kis esze, akkor felhagy most ezzel az egésszel és él az ajánlatommal. Kezdek éhes lenni, talán meg is vacsorázhatnánk közben.
Egy percig se kételkedtem abban, hogy ostobának vagy gyengének fog gondolni, de ő ilyennek ismert. Ha szerettem volna, akkor könnyedén más arc mögé rejtőzhettem volna, megölhettem volna vagy éppen megfoszthattam volna az erejétől, de nem tettem. Ő csak egy naiv és bugyuta lányt bennem, de engem ez nem érdekel, hiszen a tetteimmel és a szavaimmal is csak ezt erősítem benne. Szerettem megvezetni az embereket és elrejteni azt, hogy valójában ki vagyok, mire vagyok képes és mennyire nem az a gyermeteg lélek vagyok, akinek mutattam magamat. De most nem állt szándékomban megmutatni a bennem lakozó démont, az ördögöt, azt a felemet, amit oly kevesen ismernek vagy ha ismerik is, akkor már nem élnek, hogy elmondják másnak. Az élet változik, de a színjáték ugyanaz marad, miközben a felvonásokkal a helyszínek változnak. A szereplők pedig maradnak, vagy kicserélődnek... Nem túlzottan érdekel, hogy ki marad és ki nem, mert aki nem számít nekem az általában holtan végzi, vagy csak elveszti memóriájának egy részét. Nem olyan nagy dolog, de volt már olyan is, akinek a démonait idéztem meg és szép lassan megőrült. Élvezet néha egy-egy ilyen játékot végig nézni, de most nem emiatt voltam itt. Azt akartam, hogy bepiszkolja a kezét. - Gyenge? Képtelen ölni? - nevettem el magamat a puszta feltételezésen és a sötét tincseim is táncra kéltek, ahogyan megmozdítottam a fejemet. Ennél nagyobb ostobaságot még nem is hallottam. - Régebb óta élek, mint te és több mindent pusztítottam el, mint te azt valaha gondolnád. Több démont idéztem meg, mint amit a legtöbb elme el tud képzelni. - a hangom negédesen csendül, majd amikor meghallom a szavait kíváncsian fordulok felé. Ohh, mintha ez engem valaha is meggátolt volna bármiben is. Annyira nem ismer. Ő csak azt ismeri, amit mutattam neki, amit el akartam hitetni a kis elméjében. - Van egy aprócska bökkenő, hogy én nem vagyok a testvéred. Csak a teste az övé, a lelke már rég halott, s ahogyan elfoglaltam ezt a testet úgy másét is el tudom, aztán egyszerűen meghal a test is és akkor veled mi lesz? - kérdezem tőle ártatlanul, majd odasétálok hozzá, megfordítom a székben, kicsit meg is döntöm vele együtt, miközben a kígyó szép lassan kezd el felsiklani a lábán. - Elfelejtesz egy dolgot drága bátyám, hogy régebb óta vagyok játékos ezeken a mezőkön, mint te. Több trükköm van, mint neked és hidd el könnyedén ki tudom ellened játszani a dolgot. - nézek rá mosolyogva, majd egyszerűen elengedem a széket és elindulok vissza a korábbi helyemhez, majd felkapom a képest. - Logikusan? - S azzal a lendülettel a késsel a tenyeremet sértem fel és figyelem azt, ahogyan az ő keze is sebe lesz. Ajkaim mosolyra húzódnak és kicsit még meg is forgatom a kést a sebemben. Verbénás kés, így az ő sebe még inkább éghet és nem hiszem, hogy túl gyorsan fog begyógyulni. - Szóval megteszed? Vagy inkább játszadozzunk tovább, hogy mennyi verbénát bírsz el? - kérdezem ártatlanul és egy gonosz mosoly keretében. Ohh, ha az ördögöt akarod táncra hívni, akkor vállalt a következményeit.
Idővel elválik majd. – rántom meg a vállamat és nyugodtan mosolygok rá. Egyébként is nyugodt vagyok, nem igazán van okom idegeskedni, na meg.. nem szokásom. Nem érek el vele semmit, nem visz előre, mondhatni leszoktam róla. Helyette a körülményekkel foglalkozom, logikusan felépítve minden döntésemet. Az érzelmek az én szememben nem többek, mint tényezők csupán. – Igazán kedves gondolat. Azonban elég ostobának kell lenned, hogy ennyire nagyzolva beszélj saját magadról. – ez ügyben nem változott, arrogáns maradt és pont emiatt vak. Mindig is ilyen volt, ez a legnagyobb gyengesége, önteltségét pedig soha nem fogja tudni elhagyni. Sebaj, nem különösebben érdekel, hogy mit csinál. Érdekes, hogy visszajött, annak fényében, hogy nem kerestem. – Melyik kígyóé? – halkan felnevetek, látszólag igen remekül szórakozom. Engem lep meg leginkább, hogy tényleg így is van. Ha egyszerűen besétál az ajtón és leül beszélni, még meg is hallgatom. Ha egy kicsit változtat a megjelenésén, akkor minden bizonnyal fel se ismerem őt. Felesleges ez az egész. A tény, hogy nem változott semmit sem, egyszerre szomorú és szórakoztató. Igazán nagy kár, hogy ezzel a lépésével nem erősítette meg bennem azt az elhatározást, hogy ne foglalkozzam vele. Kész lettem volna elásni a csatabárdot, hiszen személye szép lassan érdektelenné vált. Ezzel pedig nem ért el semmit. Meglepő módon. Ez esetben igen gyenge vagy. – mondom egyszerűen, elvégre csak a rideg tényeket közlöm vele, amiket nem csoda, ha nem lát be. – De értékelem, hogy ennyire szeretsz rólam beszélni. Az érzés sajnos nem nyer viszonzást. – hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elmúlt évszázadban többször gondoltam rá, mint egy-két alkalom. – Ezt úgy kell értsem, hogy te magad képtelen vagy megölni egy-két embert? De a kérdésedre válaszolva…. igen, mint általában, most is tévedsz. – bólintok egy egészen aprót, majd tartok egy kis szünetet, hogy átgondolhassam a mondanivalómat. Szeretném, ha tisztán megértene egyből, nem sok kedvem van ismételni magamat. – Úgy gondolom itt az ideje, hogy megosszak veled valamit. A szüleink…elnézést, az én szüleim tudták, hogy elérkezik az idő, mikor utódjaik szembeszállnak egymással, hogy megkaparinthassák örökségüket. Pontosan ezen okból kifolyólag úgy döntöttek, hogy ennek elejét veszik. Az életünket összekötötték egy igen bonyolult és rendkívül sok erőt kívánó szertartás során. – próbáltam kideríteni, hogy mit tettek egészen pontosan, de nagyon gondosan jártak el, mindenfajta feljegyzést elpusztítottak és végeztek azokkal, akik tudtak bármiféle részletet. – Gondolhatod mennyire fájt nézni téged abban a tudatban, hogy nem fojthatlak csak úgy meg. Mint láthatod, élünk, tehát a bátyám életben van, csupán csak … alszik. – a húgom testébe van zárva, így hát sajnos az élete az enyémtől és a bátyámétól függ. Test nélkül nem ér semmit, márpedig olyan testet, amit nem emészt fel a hatalom, nehéz találni. Főleg annak fényében, hogy nem ő az egyetlen, aki képes testnélkül életben maradni. Mit hitt mivel töltöttem az elmúlt kilencszáz évet? – Javasolnám, hogy tedd magad túl a sérelmeiden és kezdj el logikusan gondolkodni. – megtalálhatjuk a módot, hogy miként szüntessük meg ezt a fajta köteléket. Utána… felőlem egymás életére törhetünk.
- Viszont sajnos nem mindig történhetek úgy a dolgok, mint ahogyan te szeretnéd. – s ördögi mosoly kúszik az arcomra. Innentől megtanulja, hogy nem ő az erősebb, hanem én. Nagyobb hatalmam van, mint ő azt eddig gondolta. Eddig eljátszottam a naiv húgot, de fordul a kocka. Nem én fogok félni, hanem idővel ő… - Majd a halálodkor megnézem, mert abban foglak eltemetni, hogy a vagyonod ne vesszen kárba, illetve kifejezem azt, hogy ami az enyém az a tiéd is. – negédesen cseng a hangom, de egyáltalán nem érdekel. Miért érdekelne? Szeretem kínozni az embereket, eljátszadozni velük és utána bevezetni őket a földi pokolba, mintha sose számított volna semmi se. – Ha még nem tűnt volna fel, nem te ülsz a nyeregben, így talán óvatosabbnak kellene lenned, vagy szeretnéd megtapasztalni, hogy milyen a kígyó harapása? – kérdezem tőle ravasz pillantások közepette. Nem vagyok se szent, se ártatlan. Sose voltam és nem is lesz belőlem az. Jelenleg nincs is olyan személy, akiért képes lennék megváltozni. Bárkit és bárhol képes lennék megölni, ha úgy kívánja az érdekem. Ebben ő és én nagyon is hasonlítunk. Csak van egy gond, hogy én ördögibb tudok lenni, mint ő. Még sokat kell tanulnia szerencsétlennek. Csendesen figyelem őt, hallgatom a jól ismert mesét, majd pedig én válaszolok rá, utána pedig elegendő időt adok arra, hogy válaszoljon, felfogja az új helyzetet. Mosolyom pedig egy pillanatra se tűnik el az arcomról. Nagyon is élvezem ezt a ki műsort. Jobban, mint bármit egészen eddig. Végül pedig hangos nevetésben török ki.
Ügyes próbálkozás, de ha fel akar húzni, akkor ahhoz jobban kell igyekeznie. Más részről meg eszeveszettül édes, ahogyan menteni próbálja a vakságát. – Szánalmas vagy, még nem mondták? Tudod, néha ahhoz, hogy valaki erős legyen a bukását is el kell ismernie. Ezért se fogsz igazán győzni senki felett. – majd a kés újra az asztalban landol, s én is kicsit előrébb hajolok. Hagyom, hogy a drága kígyó pedig azt tegye, amit akar. – Ölj meg egy-két embert, ha teljesíted és jól, akkor talán nem kínozlak meg és békén hagylak. Esélyt adok arra, hogy a hamarosan romokban álló birodalmadat újra felépítsd. Szerintem egészen fair ajánlat, vagy tévednék? –s közben a gonoszkás mosoly újra az arcomra kúszik. Nem igazán érdekel, hogy mit gondol. Egyszerűen csak azt akarom, hogy megtegye. Teheti saját akaratából is, vagy még szívesen megmutatom, hogy mi lappang a tarsolyomban.
Jobb szeretem, ha az élet az én szabályaim szerint zajlik. – rántom meg a vállamat kissé nemtörődöm módon. Az élet nem igazán tartogatott számomra olyan sorsfordító meglepetéseket, mint például drága szüleimnek. Minden bizonnyal nagyon meglepődtek a haláluk pillanatában. Nem voltak ostobák, minden bizonnyal rájöttek, hogy benne van a kezem a dologban. – Ugyan! Nem vagyok zsugori. Igen szép koporsót készítettem, ha lesz alkalmad, mindenképp tekintsd majd meg. – mosolyogtam rá. Nem voltam soha szűkmarkú, mindig is adtam a jó munkára és a minőségre, ez nem változott az évek alatt egy fikarcnyit sem. Ellenben ő igen, ha ezt feltételezi rólam. Bár…eltelt már pár száz év. – Félre ne értsd, de soha nem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé a veled való társalgás. Tehát, ha megkérhetlek, fogd rövidre. – udvarias pillantást vetek felé, bár ehhez az egész beszélgetéshez annyi kedvem van, mint vitatkozni vele. Teljesen felesleges. Én nem szeretnék neki semmit sem bizonyítani, ő pedig ha úgy érzi, hogy neki muszáj… hát csinálja csak, játssza ki magát. Nem gondoltam volna amúgy sem, hogy felnőtt az évek alatt, és ez most bizonyságot is nyert. A végeredménye ugyanaz. A széken ülök, nemde? – fáradtan sóhajtok fel. Soha nem értettem minek a felesleges erőfitogtatás. Csak az él ilyen eszközzel, aki még magában sem biztos és így próbál tenni ez ellen. Nem ő lenne az első, akinek ebbe beletörik a bicskája. Elhúzom a számat hallva a mondanivalóját, majd az utolsó egy-két szavát követően hitetlen mosolyra rándul a szám széle. – Érthető. Soha nem értettem, hogy miért is nem kedvellek. Színésznek annyira nem vagy jó, bár megteszi. Megtette – mindenesetre a dolgok így más fordulatot vesznek, de… korántsem jelent rosszat. Sőt, mi több, ez talán még a hasznomra is lehet. – Mégis miben kérnéd a segítségemet? nyilván nem ostoba. Az, hogy mit akar, nem igazán érdekel. Ellenben azzal, hogy mit szeretne. Nem vagyok vérszomjas, a szavakat részesítem előnyben, egyelőre azonban úgy látszik ő ezekkel nem tud, vagy nem akar bánni. Kíváncsian pillantok tehát rá. Képes lesz-e félretenni a büszkeségét és bizonyítani azt, hogy erőfitogtatásnál többet tud?
Mindig is úgy gondoltam, hogy szereted azt, ha zajlik körülötted az élet és az meglepetések nélkül nem lehetséges. – szólalok meg mosolyogva és közben csöppet se zavar, hogy a székében ülök. Miért is tenném? Veszélyesebb vagyok, mint bárki is gondolná. Nem is kicsit. A kijelentésére csak megforgatom a szemeimet. Senki se szereti, ha üldözik, vagy a halálát kívánják, de anélkül meg eléggé unalmas lenne az élet. Minden túl boldog lenne. Hol maradna a móka és kacagás, ami néha kicsit véresebb közjátéknak köszönhetően történik meg. Élvezettem néztem azt, hogyan a boszorkányok hulltak a földre és a vérük színezte a padlót, vagy az anyatermészetet. Nem vagyok jótündér, de sose akartam az lenni. Megfosztottak valamitől és azt sose fogom megbocsájtani senkinek se. – Valószínűleg azért se fizettél tisztességes árat, így kár a gőzért. – jegyzem meg egy fintor keretében, majd kicsit lehajolok, hogy a drágaságom anyucihoz jöhessen. Lassan siklik végig a kezemen, majd át a vállaimon és végül megpihen a nyakamnál, miközben a fejét a beszélgető társamra fordítja. Lassan simítok végig a fején, hiszen engem nem fog bántani, de annál szívesebben ízlelné meg a Henrik-et, de most neki is jó kisfiúnak kell lennie. Nem ölni jöttem ide, hanem végre felfedni az igazságot és elintézni, hogy segítsen nekem és helyettem végezze el a piszkos munkát. – Hova ez a sietség? Ennyi idősen azért nem kellene így rohanni, hiszen még a végén megárt a rohanás. – szólalok meg egy kisebb nevetés keretében, majd felemelem a poharamat és belekortyolok az innivalóba, majd hamarosan újra a tőrt kezdem el babrálni és a pohár ismét az asztalon pihen.
Magadtól helyet foglalni, vagy a széknek a foglya lenni szerintem nem ugyanaz, de hajrá tőrt meg az átkot, ha tudod. – szólalok meg egy kisebb nevetés keretében, hiszen ahhoz erősebbnek kellene nálam lennie, majd pedig újra egy pillanatra a házi kedvencemnek szentelem a figyelmemet. Nem akartam ide költözni, bár ideiglenesen ez is megtenné. Legalább szemmel tarthatnám és nem kellene attól tartanom, hogy egyszer meg kell őt is ölnöm egy cselszövés miatt. Igazán rossz lenne. Elégedetten hallgatom őt és mosoly ül ki az arcomra. Ohh, legalább nem kell történelmeznem vele, ez már legalább haladás. De még mielőtt bármit is mondhatnék, újra megszólalhatnék, folytatja tovább a „hülyeségeit”. Semmi szükség nem volt erre. Lemondó sóhaj hagyja el az ajkaimat. Igazán hízelgő, hogy egykoron megakartad szerezni az eredeti énem mellszobrát. – Igen, én is elvégzem a házi feladatomat. – A húgod régóta nem él és én loptam el a testét, hiszen kár lett volna hagyni, hogy elvesszen. A valódi nevem Nefertiti és pontosan az vagyok, akiről az előbb beszéltél. S azt akarom, hogy segíts nekem. – szólalok meg habozás nélkül és minden jó pofizás nélkül, miközben a kígyó úja vándorútra indul.
henrik & me
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 26, 2015 6:16 pm
-Eleget éltem már, hogy úgy érezzem, rászolgáltam egy kis…nyugalomra az ilyesfajta meglepetésektől. - de ez persze ostoba gondolat, hiszen ezek adják az életünk gerincét. Ezekre való tetteink azok, amik végül azt eredményezik, akik vagyunk. Nyilvánvalóan más ember lesz az, akit folyton üldöznek, mint aki boldogan él egy viskóban. Biztonság és veszély, ezek nagyban megváltozatják az embert. – Kár, hogy az ilyet nem lehet végleg megszűntetni. – nagy hasznát venném ennek, de persze így sem panaszkodhatok. Az utóbbi évezredben igen sok mindent elértem már, azt hiszem kijelenthetem, hogy a kor és az idő akadályait sikeresen vettem és a jövőben ugyanez a szándékom, semmivel sem kevesebb. – Akkor bosszankodhatok, hogy milyen drága volt az a koporsó. – mondom egy nagyot sóhajtva. Nem igazán van most ehhez kedvem, fáradt vagyok, nem akarok ilyen ostoba játékokkal foglalkozni. Korántsem a családom iránti gyűlölet az, ami idáig vezetett. Szerettem őket. Csakhogy hátráltattak, a fejlődésem érdekében muszáj volt lépnem és hát… ők önként nem álltak félre az utamból. – Csak mondd, hogy mit akarsz, hosszú napom volt. – mondom kissé fáradtan, bár persze korántsem vagyok ennyire megviselt. A szürke hétköznapok viszont unalmasak. A kezemben a poharammal már helyet foglalnék, azonban végül a szék helyet foglaltat velem. – Akkor kérlek fogd rövidre. – pillantok fel rá szolid mosollyal az arcomon. – Nem mintha nem örülnék annak, hogy látlak, de az ilyesfajta erőfitogtatás szükségtelen. Otthon vagyok, magamtól is helyet foglaltam volna a székemben. – arról nem is beszélve, hogy nem ellenkeztem. Miért is tenném? Ez itt az én otthonom már mióta élek. Az övé soha nem volt igazán, és mióta egyedül maradtam itt… sok minden változott. – Egyiptomi királynő, Ehnaton fáraó felesége a XVIII. dinasztia idején. – mondom kissé monoton hangom. A mellszobra az ókori egyiptomi művészet egyik legnagyobb és legismertebb darabja, jómagam is próbáltam megszerezni, azonban sajnálatos módon nem sikerült. – Újabban az egyiptomi történelem az, ami érdekel? Ez esetben kielégíthetem a kíváncsiságodat, van egy-két vaskos kötetem a történelmükről. – bár persze egyértelmű az, hogy nem a történelem iránti rajongása hozta őt ide. Tehát kérdőn pillantok rá, várva, hogy folytassa azt, amit a kérdésével elkezdett.
Új világ, új szokások, de néhányan semmit se változnak. Ilyen volt az én állítólagos bátyám is. Tudtam jól, hogy az életemre akar törni, de vajon mit fog akkor szólni, ha elárulom neki, hogy a drága kistestvére már réges-régen halott? A lelke már az angyaloké, hiszen csak egy védtelen gyermek volt. Kegyetlen vagyok? Igen, de a lényeg inkább azon van, hogy kegyetlenebb, mint ő. Lehet, hogy ő vámpír és boszorkány is egyben, de még mindig csak egy kölyök hozzám képest. Nem tudja azokat a titkokat, trükköket, amiket én. Egyszerűen csak egy elveszett gyermek, aki a családja ellen játszik. Aki bosszúra szomjazik, de még azt se teszi jól, hiszen az erejüket nem lopja el. Láttam a testeket, éreztem a benne lakozó erőt, amik csak arra vártak, hogy a gazdájuk újra életre kelljen. Talán itt lenne az ideje a családlátogatásnak. Biztosan jól szórakoznék, de most nem emiatt vagyok itt. Bosszúra, vérre szomjazom és ő ebben a segítségemre lehet. Ha nem akarja megtenni, akkor kényszeríthetem, démonokat ültethetek a fejébe. A boszorkányok talán a legalattomosabb lények az egész világon. Ártatlannak tűnő külső, de annál inkább ördögi belső, legalábbis a legtöbbnél.
Az élet még mindig tele van meglepetésekkel. – szólalok meg könnyedén és a tőr továbbra se tűnik el a kezemből. Arra, hogy nem ül le csak szélesen elmosolyodok és kíváncsian figyelem őt. Egyetlen egy rossz mozdulat és halott lesz, vagy legalábbis szenvedni fog. Egy kis kínzás eddig mindig előnyére vált az embereknek és a lényeknek. Túl sokáig voltam távol az élettől, így érthető volt, hogy mindent akartam és azonnal. Mint egy pusztító démon, akit az egyszerű halandók felhúztak. – Tudomásom szerint a húgodra vár a koporsó, de mi van akkor, ha a húgod sose létezett? Ha csak egy illúzió volt? – kérdezem tőle kíváncsian, majd az asztal állítom a két és hamarosan pedig egy kígyó siklik végig a szobám. Őrült vagyok-e? Valószínűleg igen, de sokakkal ellentétben én őket tartom és mivel ők tudják, hogy ki vagyok eredetileg, így ők mondhatni behódoltak nekem. Na, meg egy csipetnyi varázslat se árt a biztonság kedvéért. Amikor felém nyújtja a poharat, akkor egyszerűen elveszem tőle. – A viszontlátás örömére! – szólalok meg mosolyogva, majd széles mosoly kúszik az az arcomra. – Mindig egyből akarod a válaszokat. Itt és most én diktálom az ütemet. – s abban a pillanatban a szék arrébb siklik és akár akart, akár nem egyszerűen csak helyet foglal benne. Igazán egyszerű varázslat, de hasznos, hiszen a szék fogja lett. Mosolyogva figyelem őt, majd megtörlöm az ajkaimat az ital után. – Hmm, még mindig remek az ízlésed. Hallottál már Nefertiti-ről? – kérdezem tőle kíváncsian, mert szeretném tudni, hogy mennyire kell történelem órát tartanom neki. Vagy végre rátérhetek a tárgyra.
Minden munkám, amit a múltban tettem, hogy biztosítsam a jelenem, úgy látszik, hogy szaporán igyekszik kárba vészni. Pedig nem kértem sokat, mindössze csak annyit, hogy ne kelljen egyik rokonomtól sem tartanom. Én építettem fel mindezt, nem ők. A szüleim sikeresek voltak, de én voltam az, aki a sikereiket nem csak megtartotta, de gyarapította is. Most pedig kiderül, hogy az öcsém vérvonalából él egy nő, majd pedig mikor begyűjtöm a testvéreimet, a nővérem eltűnik. Persze sok embert béreltem fel rá, hogy találják meg, de immár kétszáz éve ennek, így hát nem sok reményt táplálok az iránt, hogy sikerrel is járnak. Talán egyszer majd én magam keresem őt meg. Most azonban békésen, nyugodtan lépdelek a dolgozó szobám ajtaja felé. Még van egy-két elintézetlen ügyem, bár többnyire csak papírmunka és néhány telefon, az üzlettársaimat biztosítanom kell a támogatásomról, ugyanis szeretnek gyermeteg belháborúkat vívni a hatalomért, én pedig természetesen mindig azt támogatom, aki végül győztesen kerül ki ebből az értelmetlen káoszból. Most azonban úgy keverem a lapokat, hogy ez legyen az utolsó ilyen belharcuk. A hatalom folyton más kezében van, ez pedig árt az üzletnek, mert nem ugyanúgy látják a helyzetet. Nekem egy báb kell, akit kedvem szerint rángathatok zsinóron, és meg is fogom kapni. Meglepetten eszmélek fel a húgom hangjára és pár pillanatig értetlenül állok előtte, de végül legyőzöm a megdöbbenésem és pár lépést közelebb megyek. – Nem hittem volna, hogy majd pont te jössz el. – mondom kimérten, majd mikor a székre mutat csak elhúzom a számat, és inkább a szekrényhez lépek, hogy töltsek magamnak egy italt, persze őt is megkínálva. – Úgy gondolom, hogy oka van annak, hogy itt vagy, annak ellenére, hogy tudod, egy koporsó vár rád a kriptában. – nem hinném, hogy eljött volna ide csak úgy, elvégre ő az egyetlen olya családtagom, akit nem tartok egy koporsóban holtan. Most pedig itt van. Ennek oka van. – Tehát? – pillantok rá kérdőn, de ugyanakkor érdeklődve, ahogy helyet foglalok vele szemben, kényelmesen elhelyezkedve, és a számhoz emelem a poharamat. Kelleni fog most az alkohol, úgy érzem.
Már nagyon vártam azt, hogy végre szabad legyek és el is jött az idő, de ez többről szólt már. Sokáig éltem hazugságban, de ez engem soha nem zavart. Bármire képes voltam azért, hogy életben maradjak vagy uralkodni tudjak mások felett. Talán már egyáltalán nem vagyok hű ahhoz, aki egykoron változtam, de ahogyan a világ változik idővel, úgy változom én is. Sebastiannal még messzemenőleg nem végeztem. De a lényeg már megtörtént. Végre teljes mértékben élek és megérte kivárni türelmesen a dolgokat. Nem találtam még magamnak megfelelő szállást, de nem is kell. Az első dolgom az volt, hogy porig romboltam a szarkofágomat, hiszen nem szeretnék oda visszakerülni. Annyira sötét és unalmas hely. Se kígyók, se szórakozás, de bosszú, illetve még vér sincs. Pedig annyira gyönyörűen képes beteríteni mindent. Szerintem bármelyik festéknél szebb és jobb munkát végez. Alig, hogy rendbe szedtem magamat meglátogattam egy régi ismerőst, aki persze nem annyira örült nekem, de ez nem is meglepő, hiszen tudta jól, hogy mi fog rá várni, ha túlélem azt, amit részben neki köszönhetően tettek velem. Mosolyogva fogadtam el a szükséges információkat, hogy merre is találom Henriket, majd pedig élvezettel vágtam el a torkát. S úgy sétáltam ki az éjszakába, mintha mi sem történt volna. Senki se látta, hogy ott jártam, illetve egyik rendszerben se vagyok benne, hiszen 200 év alatt könnyedén elfeledik az embert. Mélyen szippantottam be az éjszakai illatokat, amiket a szellő irányomba sodort, miközben egyre közelebb és közelebb értem az idiótához. Nem is értem, hogy miért bíztam benne. Talán azért, mert reménykedni akartam, hogy tényleg léteznek jó emberek és mert szükségem volt egy nagytestvére, de valószínűleg az ő keze is pontosan annyira benne van a dologba, mint amennyire az régi informátorom keze volt. Csengethettem volna, de minek? Tudtam jól, hogy nincs itthon. Pillanatok alatt az zár kattan és én már bent is voltam. Egy kisebb sóhaj tört fel a torkomból, miközben szemügyre vettem a lakást. Végül a sötét irodában foglaltam helyet. Kényelmesen elhelyezkedtem a székben, miközben a lábam az asztalon pihent. Egy kisebb tőrrel pedig játszadozni kezdtem, hiszen hamarosan itt kell lennie. Érzem.
Apró mosoly szökik az arcomra, amikor hallom, ahogyan az ajtó kinyílik, de még mindig nem mozdulok. Alig, hogy az ajtó mögötte becsukódik a zár elfordul egy kisebb varázslatnak köszönhetően, de a nagylámpa nem kapcsolódik fel. Ohh, gondoskodtam róla, hogy ne legyen fénye. Úgy várok rá és úgy figyelem, ahogyan egy ragadozó tenné, miközben a prédájára vár. Végül lassan az egyik gyertya követi a másikat és a fényük megvilágítja a termet, de engem még mindig a sötétség takar. Lehet, hogy idősebb és talán kicsit másabb is már, mint amilyennek utoljára emlékszem rá, de az erőm még mindig nagyobb, mint az övé, hiszen túl régóta élek valójában. – Hello bátyó! – szólalok meg egy kisebb csend után mosolyogva, majd a mögöttem lévő gyertyák is lángra kapnak. Ördögi mosollyal az arcomon figyelem őt, majd az egyik székre mutatok, hogy foglaljon helyet. – Rég láttalak, azt hiszem itt lenne az ideje annak, hogy beszélgessünk, nem gondolod? – kérdezem tőle játékosan, de ugyanakkor a veszély szinte tapintható. Egy pillanatra se veszem le a szememet róla, miközben a tőrrel továbbra is játszadozom.
Kezdőlap
||
|
|| szavak száma || 
