Kérdésére csak egy mosoly kíséretében vállat vonok. Nőként a kezemben volt az irányítás azon része, ahol arcom mimikáját úgy használtam ki, akárcsak szavaim mögöttes tartalmas. Lehet, hogy fenyegettem, lehet, hogy nem, a döntést meghagytam neki. Az édes lehetősége mindkettőnek megvolt, csak nem tudhatta, hogy én hogyan is gondolkodom, mit is gondolok. Maximum azon kapja magát, hogy éjszaka nem alszik, az már viszont nem az én bajom. És kétlem, hogy álmatlanságtól szenvedne amúgy is.
-Mert az megvédené bármitől? Kétlem. Maga nem hős. Még csak nem is az a típus. Ami a bölcselkedést illeti...legalább abban egyet értünk, hogy nem teszi. De szerintem ne is tegye a jövőben sem.-kérem, nem az a típus volt, legalábbis most, aki kifejezetten bölcs lenne. Inkább idegesítően nagyképű, fogalmam sincs, hogy mire. És ez túlmutatott azon a fokú egoizmuson, amit elviseltem valahogy. És ezért bosszantott a jelenléte igazán, viszont magamban ezt a problémát könnyen áthidaltam, annak köszönhetően, hogy kíváncsivá tett. Túl kíváncsivá.
Homlokom ismét megdörzsölve nézek a földre, már meg sem próbálom elrejteni, hogy ilyen gondolatokat, érzéseket vált ki belőlem a szövegelése, amitől csak még jobban megfejthető lesz arckifejezésem, az pedig a tekintetem. Mert azon kívül semmi más nem fejezi ki a kíváncsi természetem adta akaratot, hogy megfejtsem, hogy miért is tetszett meg nekem már az elején.
-Talán együtt tudok élni a gondolattal, hogy nem mondtam, hogy ne mondja, amit mondott.-fogalmazom meg kicsit kitekerten a lényeget, arcomon egy elhalványuló mosollyal, ami nem sok jót sejtet, mégis más, mint az eddigi arcizom rándulásaim, ami mimikám adhatta.-A lepedőakrobatikai taktikáit, perverzitásait tartsa meg szintén magának. Nem érdekelnek. És ezt most mondtam, hogy ne mondja többet.-nem kérem, inkább elmormogva jegyzem meg az elejét, a végét viszont nagyon is kihangsúlyozom. Jobban, mint terveztem, de legalább megérti, hogy mi az, ami nem érdekel jelenleg.
-Látja? Erre mondtam, hogy nem érti a lényegüket. Itt nem a svédasztal a lényeg, hanem az amit két pohár gin között megoszthatunk a másikkal. Az üzletnek ez a lényege. Majd ha elég időt élt, megérti. Addig elég, ha ezt elhiszi, hogy ez itt a lényeg. De, mint mondottam volt, nem lényeg, hogy értse, mit akarok.-próbálom megértetni vele, hogy ilyesmiben nem az a lényeg, hogy ki mit tesz, hanem az, hogy mit mond, kinek és mikor. Kellemesebb úgy tárgyalni az ellenséggel is, ha tudja, olyan helyen van, ahol nem eshet egyszerűen a másik nyakának a nélkül, hogy egy harmadik ne dobná ki az ablakon, mintegy fenntartva a békét.
-Legközelebb már tudni fogja, hogy azok. És mivel most mondhatni mínuszból indul nálam, jól kell teljesítenie, hogy ellenkezőképp gondolkodjam magáról.-mintegy tanácsként javaslom, hogy tegyen úgy, ahogy szeretné, de mindezt ésszel, mert nem lesz jó vége, ha még egyszerű ajtóstól ront a házamba.
-Azt hisz el, amit jónak lát. De nem figyelmességnek nevezném azt, ha a befektetésemről van szó. Maga pedig az, így jobb, ha életben marad.-nem a legszebb megfogalmazás a mi kapcsolatunkra, de jelenleg ennyire futja tőlem is. És őszintén, tényleg befektetésnek tekintettem, a barátok ugyanis nem olyasvalami volt, amit egyszerűen magaménak tudhatónak gondoltam valaha is.
-Találja ki, melyik a jobb megoldás. A fejleményekről értesítsen. A cím és az illető, akit keresnie kell...-tolom át elé a papírt az asztal túloldalára, amin a pontos hely és idő mellett az illető arcképe egyszerűen megjelenik a papírlapon. Egy kis mágia.-Gondolom megoldja, hisz már nagy fiú.-nyitom ki mögötte az ajtót, és mielőtt bármit mondhatna kitessékelem rajta, majd utam a szobámba vezet és figyelem, ahogy távozik, sötét alakját nézve rájövök, most követtem el életem egyik legnagyobb hibáját. Vagy most tettem a legjobb lépést, amit tehettem.

Angelique & Vinnie

Nem is igazán figyelek oda arra, amit mond. Kezdem lassan elveszteni a fonalat. Nem vagyok egy atomfizikus, de azért olyan hülye sem. Viszont nem rég szipkáztam egy kicsit, szóval ezeket a mentális agytornáit most kihagynám. – Akkor most mégsem fenyeget? – ha nem érdekli, akkor nem fenyeget, igaz? Na, tudtam én, hogy ez a helyzet.
– Csak a hős szerelés állna jól, a hősködés már nem. – rázom meg a fejemet. Tuszkoltam én már ezt a testet szuperhős ruhába. Jól állt, csak hát minden létező helyen rohadt kényelmetlen volt.  Nem szoktam én bölcselkedni.   vontam meg a vállamat. Habár elég tapasztaltnak tartottam magam, hogy megtegyem, úgy döntöttem, hogy magasból leszarom a többiek baját és inkább foglalkozom azzal, ami ténylegesen fontos: magammal. Bölcsnek ráér azután is lenni. Egyetlen bölcs ember van, akire hallgatok. Ráadásul Yoda még csak nem is ember.
Azt hiszem, igaza van. De legközelebb csak mondja, hogy nem akarja tudni, akkor nem mondom. – ő volt rá kíváncsi, én megmondtam, erre ezt kapom? Ez így nagyon nem fair. Majdnem annyira, mintha egy oroszlánt meg egy kecskét eresztenénk harcba egymással. Én biztos a kecskére raknék, cseszettül simlis egy állat, a szeme sem áll jól. Szó szerint. Kurva ijesztő szeme van, kölyökkorom óta félek tőlük.
 Nincs nálam algopyrin, de szex után néha nekem is fáj a fejem. – néha. Szeretek kísérletezni, a fejjel lefelé dolog pedig nem igazán jött be, mire lejöttem onnan, úgy szédültem, hogy végül az algopyrin-től álltam be. Bárcsak többre emlékeznék. Nem csak ebből, úgy mindenből. Elég sok minden kiesett az életemből, pedig nincs rossz memóriám.
Köszönöm, ez kedves magától. – pillantottam rá hálásan. Már csak az kéne, hogy mindenféle üzleti dologgal fárasszon. Valószínűleg meg sem hallanám, amit mond. – Szóval nem meglopják magát, hanem felzabálják a kajáját. – és még engem tartanak bűnözőnek, a sok gazdag meg ingyen eszegetheti a kaviárt az ezüstkanalával. Vagy akármivel is eszik azt.
Nem volt rájuk írva, hogy nem díszek. – vontam meg a vállamat. Nem igazán nehezítették meg a dolgomat. Persze, nehéz is, ha éppen fojtogatod őket és mindent megtennének egyetlen szippantásért a levegőbe. A jó öreg fojtófogás, ami állítólag már nem törvényes. Persze a tökön rúgás még az. Levegőt nem lehet elvenni a másiktól, de a herémet felrúghatják a tüdőmbe? Hol igazságos ez?
A végén még tényleg elhiszem, hogy figyelmes. – mosolyogtam rá. Elég rosszul hangzik ez a tüdős dolog. Sok mindennel szurkáltam már magam, a tüdőmet még mondjuk nem, de biztosan nem kellemes. Amennyire tudok, odafigyelek arra, amit mond. Nem mondom, hogy egyből sikerül feldolgozni mindent, de pár pillanat alatt sikerül. Nagyjából. – Akkor most figyeljem, öljem meg, vagy mi? Elintézhetem azt is, hogy egy jó barátom kidekorálja a seggét. Ha ez a konkurencia, vagy ki, férfi, akkor kínzás helyett elég, ha hívom ezt a segítőkész barátomat. – segített már nekem néha egy-két megbízásnál, és úgy tapasztaltam, hogy kínzással túl sok idő megy el, sokan egész sokáig bírják. De, ha megkérem a barátomat, hogy játsszon vele ”leejtetted a szappant”, olyankor gyorsan beszélni kezdenek.

Elfintorodom szavain, megvetően méregetem és olyan mérhetetlen undort kifejezve, hogy azt szinte szeletenként ehetné meg, ha akarná. De ahogy látom, legkevésbé sem érdekli, hogy milyen véleménnyel vagyok róla egészen pontosan. Jellemző.
-Látom, maga a szavak forgatásában olyan értelemben nincs otthon, hogy mögéjük is lásson. Felőlem hiheti azt, hogy fenyegetem, nem érdekel.-nem igazán válaszolok kérdésére, de ezzel is nyitva hagyhatom a kérdést, amire én sem igazán tudom a helyes választ. Nem mondanám fenyegetőnek a szándékaim, igaz nem néztem túl jó szemmel, ahogy az udvaromon sétálgatva betört, majd feltúrta a fél házat pusztán azért, mert éppen pénzre volt szüksége.
-Maga egy hős. A saját életét sem mindig óvhatja meg még így sem, de elhinni azt, hogy irányíthatja az életét jelen helyzetben is...nem mondanám bölcsességnek inkább naivságnak.-szerettem talányokban beszélni. Ehhez értettem, csakhogy fogalmam sem volt róla, hogy a pénzen kívül, amit el akart venni, hogyan lehetne-e hasznomra. Egyáltalán lehetne-e. Jelenleg érdekes személyiségnek gondoltam, de az, hogy ő lenne az évszázad legjobb választása, mint egyfajta befektetés, ami azt illeti, voltak kétségeim. Jó pár.
-Jó próbálkozás volt, de nem erőltetném tovább. Az emberi szervezet tűrőképessége, hogy úgy mondjam véges.-figyelmeztetem, amiért próbál valami modern kornak megfelelő jelzőt találni, mintha sértegethetne ilyennel. A számításaiban viszont az nem szerepel, hogy erre én a legkevésbé sem vagyok vevő. Túl vagyok azon a koron, hogy egy piti bűnöző gondolatai érdekeljenek. Mikor szemléltettem a problémát, amiért jó lenne, ha visszafogná magát, egy gonosz mosoly szökik ajkam szélére. Kiváltképp élveztem a helyzetem.
-Tartogassa ezt annak, aki olyan, mint maga, engem kíméljen meg a fejfájástól.-kérem a lehető legszebben kifejezve, hogy értettem a célzást, ennyire nem vagyok maradi és földhöz ragadt, de nem is szeretnék jobban belefolyni az élete ezen részébe. Talán nem meglepő.
-A miért nem tartozik magára. Nem értené meg az üzleti vacsorák lényegét és nem fárasztom az üres agyát, hogy feldolgozza, amit mondok.-kedveskedem a véleményem őszinte kinyilvánításával. Ő, ellentétben sok más ügyféllel és foglalkoztatottal, a jelek szerint az ilyen könnyed és őszinte beszélgetéshez van szokva. Ha ő így, én is. Egymáshoz idomulás. A jó munkakapcsolat első alapköve. Vagyis ebben reménykedtem még ennyi idő után is.
-Látja, tudok én meglepetést okozni, ha akarok. Az viszont igaz, hogy a kapu nyitva volt, de az ajtó már nem volt. És a biztonsági őrök sem dísznek voltak.-adok igazat neki, bár az, hogy nevessünk és teázgassunk a mai nap programfüzetében nem igazán kapott helyet. Sőt. Mondhatni eszem ágában sem volt ilyesmi jelenleg. Az inkább, hogy kiderítsem, mire képes és alkalmas-e arra, hogy a kiadott munkát elvégezze.
-Hmm...gondoltam, hogy ezzel meggyőzhetem.-mérem végig kissé megtört alakját, majd egy egyszerű legyintéssel a bordáit egy pillanat alatt helyre pakolom.-Emlékezzen rá. ahogy ezt megtettem magának, úgy el is tudom törni ismét őket. Akkor már lehet hogy nem akadályozom meg, hogy átszúrja egy oktalan csont a tüdejét.-figyelmeztetem a miheztartás végett, amolyan alapot adva a munkakör leírása előtt.-Fizetségre az ingyen bérleten felül ne sokra számítson. Hacsak nem éri el, hogy én is figyeljek magához. Ehhez mondjuk elég lenne az, hogy kideríti miben mesterkedik az egyik... nevezzük konkurencia. Persze csakis akkor fogadja el az ajánlatom, ha érez magában elég eltökéltséget, és magasabb bér ajánlatával nem pártol át hozzájuk. Különben azt hiszem könnyen véget fog érni a mi kis...kapcsolatunk.-folytatom, elejtve az első morzsákat, amik már vezethetik, mint a kisfiút a sötét erdőben a Hold fénye.

Angelique & Vinnie

Azért akad kivétel. Vannak elég értékes részeim. Nem hinne a szemének, ha látná! – húzom széles mosolyra a számat. Ez a nő tényleg olyan, mint egy jégcsap. Olyan jégcsap, amit az ember nem akar nyalogatni, inkább szíven szúrná magát vele. Na jó, ennyire talán nem szörnyű a helyzet, de azért elég jó esélyekkel indulunk. – Nem, igazából nem gondoltam arra, hogy fenyeget-e. Miért, fenyeget? – a varázspornak köszönhetően kicsit lassabban fog most az agyam, de nélküle meg rohadtul fáj mindenem. Próbálkoztam mindennel, de semmi nem jött be, szóval maradtam a saját kis orvosságomnál. Csak az a baj vele, hogy baszott sokba fáj, de a testemért mindent. – Elsőre is elkerültem azokat a csapdákat. – vontam meg végül a vállamat. Elég jól tolom még így is, nem? Mindig is tudtam, hogy egy őstehetség vagyok, de azt nem, hogy még ilyen állapotban is simán kicselezek jó néhány csapdát. Azokról a barmokról nem is beszélve, akik kiütve fekszenek.
Elfelejtettem. Azt hiszem P-vel kezdődött. Nem, dehogy is, várjon! Valami olyan volt, hogy…  mire kimondanám, pont akkor végzi el a kis varázslatát megint, aminek köszönthetően kénytelen vagyok megint az oldalamhoz kapni és egy fájdalmas fintorgás kíséretében ott is tartani a kezemet. Legalább várta volna meg, hogy mit akartam, most megint elfelejtettem.
Nem, azt azért erősen kétlem. –csóváltam meg a fejemet. – Találkoztam már angyallal, sokkal jobban élveztem a társaságát. Mármint… érti mire gondolok. –nem mintha meg akartam volna sérteni, túl lassan pörög az agyam, hogy meggondoljam mit is mondok. Néha sikerül, néha nem, de nem nagyon figyelek oda rá. Nem először fordul elő.
Akkor mégis miért jönnek ide? – őszinte értetlenség ül ki az arcomra. Ha nem akarják kirabolni, vagy mondjuk megölni, akkor mégis miért jönne bárki is ide? Nem hinném,hogy nyárra albérletbe kiadja a palotáját. Azt még kevésbé, hogy bárki kivenné. Túlságosan is… régies az egész. Mintha egy sírkamrában lennék.
Hunyorogva figyelem őt, miközben beszél, aztán néhány másodperc után röviden felnevetek. Ennyit enged az oldalam. – Ez jó, van egy kicsi humorérzéke! De én törtem be előbb magához! Ha már itt tartunk… nyitva volt a kapu. – miután feltörtem, de ez már teljesen másodlagos. A lényeget mindig úgy kell tálalni, ahogy a romlott kaját. Akármilyen szar, úgy egye a másik, mintha kibaszott kaviárt falatozna.
Maga aztán nagyon perverz. – csóválom meg a fejemet rosszallóan. Mégis milyen ötletem támadt volna egy váza láttán? Én csak belehugyoztam volna, mindenki életében előfordul egy olyan reggel, amire nem szívesen emlékszik vissza, jobb esetben nem is emlékszik rá. – Ingyen? – kérdezek vissza meglepetten. Akkor még a szaunáért se kéne fizetnem. Az a rohadék képes még azért is külön lehúzni. – Hölgyem, elérte, hogy figyeljek arra, amit mond. Már amennyire arra jelen pillanatban képes vagyok. – bárgyú mosollyal az arcomon dőltem előre és kíváncsian pillantottam rá. Mégis mi szart akar tőlem?

Csak megrázom a fejem arra, amit mond. Nem sok kedvem volt ezt most megvitatni és jelen állás szerint egyáltalán nem jött volna belőle ki, ha a képébe vágom a teljes, őszinte véleményem, hogy lesüllyedve a szintjére fogalmazzak. Idős voltam én már az ilyen suhancok tolerálásához, akiket nyilvánvalóan fele annyi dolog érdekelt, mint amennyi a világot alkothatta. Kezdjük mondjuk a ténnyel, hogy lopásra adja a fejét és még neki áll feljebb.
Nagyot sóhajtok, és vissza kell fognom magam, hogy ne dobjam ki gondolkodás nélkül. Homlokom masszírozva próbálok nem undorodva nézni rá és ezzel az érzéssel tekinteni a jelen helyzetre, mondanom sem kell, nem megy.
-Őszintén szólva nem érdekel az egészségi állapota. És ne vegye nagyon a szívére, de bármi, amit itt lát többet ér, mintha eladná magát egy emberkereskedővel. -próbálom megmagyarázni magamnak is, hogy még minek köszönhetően lélegzik egyáltalán. Mondanom sem kell, magam sem tudom. Régebben is volt már dolgom betörőkkel, vadászokkal, akik először prédának néztek, majd rájöttek, hogy szövetségesként több hasznom veszik. Igaz egy rossz lépés, döntés és a fejük a szívükkel egyetemben távozik és lesz a farkasok martaléka.-Miért, szeretne még andalogni egy sort az udvaromon? Rajtam ne múljék, de jelenleg csak velem kell megbirkóznia, ellenben az udvaron akadhatnak csapdák, amiket nem is ismer. Vagy elsőre nem hinne a szemének, ha látná. Most valószínűleg azon gondolkodik, hogy fenyegetem-e. Erre csak annyit mondhatok, hogy az élet kiszámíthatatlan mederben sodródik.-sosem voltam az egyenes, könnyed beszéd híve, kicsit dolgoztassa csak meg az agyát, bár abból ítélve, hogy a májára milyen sors várt, nem hiszem, hogy épp az agya lenne jobb helyzetben.
Összeszorított fogakkal számolok el tízig, lehunyva szemem, hogy megkíméljem magam attól a fejfájástól, amit már így is okozott. Csupán az az apró porszem került bele a rendszerbe, ami mondjuk úgy, hogy ő maga volt. Egy idegesítő, nem törődöm ficsúr, egy akkora adag önelégedettséggel megáldva, hogy csodáltam még nem fulladt bele abba, amit mondott.
-Én viszont mi? Sértegetni szeretne, hát gyerünk. Ennél már csak rosszabbul lesz, ha így folytatja.-billentem kicsit oldalra fejem, arcomra sejtelmes, sötét mosoly kúszik és ahogy egy kicsit megrándul az arcom, kimozdítom az egyik csontot a jelenlegi törött helyéről, majd, mint egy csúzlit visszaengedem, így azt hiszem érthetővé teszem számára, hogy hányadán is állunk.
-Hát hogyne, én pedig egy glóriás angyal vagyok, aki a földre szállt. Kérem...-forgatom meg szemeim, megmagyarázhatatlan módon mégis kíváncsi vagyok rá, hogy még mit rejtegethet ez a fiatal, kicsit meggondolatlan férfi, akit minden bizonnyal jó beszélőkével áldott meg a sors. Még hasznom is lehetne belőle. Talán...
-Azért ne túlozzon, a vendégeim nem akarnak kirabolni. Általában.-lohasztom le a lelkesedését, mégis helyet foglalok az asztalom mögött és töltök két pohárba némi töményet. Jelenleg erre nagy szükségem van, hogy elviseljem, míg megtudom mondani azt, amit szeretnék hinni róla, hogy igaz-e, hogy lehetne az alkalmazottam, vagy sem. Mikor ezt vázolom neki, egy pillanatra szavára megvillan a szemem. Az arcán ülő kifejezésből ítélve azt állíthatom, hogy szórakozik velem, de vele ellentétben engem hidegen hagy az ilyesmi, egyenes választ akarok kapni, igaz, ezt én még ritkábban adok.
-Minden állat betörhető megfelelő módszerekkel. A jelek szerint a maga betörése megkezdődött. Szó szerint derékba törtem a tervét.-célzok egy jól irányzott, már-már vicces módon használt hasonlattal. De mégis úgy érzem, hogy a falnak beszélek. Ismét a vázánál tartunk, amit a fején összetörnék, vagy legalábbis kihajítanám vele, hogy keressen mást, aki eltűri a házában, miután kirabolta.
Ahogy elkezd beszéli, fogom a poharat és a töménybe kortyolok, majd inkább úgy döntök, hogy nem túl kimérten, de lehúzom a pohár teljes tartalmát.
-Megkérhetem, hogy a váza témáról mondjon le? Kezd unalmas lenni és kezdem azt hinni, hogy a váza láttán más gondolatai lesznek és nem is az értéke érdekli.-kérem nem túl kedvesen, hogy vegye magát észre. -A bérletét kifizetheti, ha megteszi, amit kérek. Ha elintézi a feladatot, amit kap. Máskülönben a lejárt edzőbérlet úgy is marad. Pedig éppen azt is elintézhetném, hogy ingyen járjon a terembe.-vonom meg egyik szemöldököm, míg oldalra billentem kicsit fejem, keresztbe fonom lábaim és sötéten izzó tekintetemből süt, hogy megtenném, amit mondok. Csak biztosítson róla, hogy megéri a fáradtságot.

 

Angelique & Vinnie

 Miért ne akarna? – teszem fel helyette a megfelelő kérdést. Biztos vagyok benne, hogy valójában ez volt az, amit kérdezni akart, csak valami méltóságnak nevezett szarság nem engedte. Rohadt egy dolog, én is jól tudom. Bár, a méltóságomat is árulom, akárcsak a képességeimet. –Bár, ahhoz kissé kedvesebbnek kéne lennie. – hogy is fogalmazzak…nagyon ingerültnek tűnik. Persze, lehet, hogy csak azért, mert betörtem, de… ha nem török be én, akkor más megtette volna. Lehet, hogy velem járt a legjobban. Sok beteg ember mászkál kint az utcán, láttam egyet tegnap, aki megerőszakolt egy oszlopot. Szerintem őt nem akarná itt látni, én pedig hozzá képest tiszteletbeli vendég lennék.
 Hm…   ezt tudom csak először reagálni a szavai hallatán. – Hát, szerintem az a váza többet ér, mint a májam. Mondjuk a májam elég leharcolt, ha érti mire gondolok. – mosolyodom el jókedvűen. Nem vetem meg az alkoholt és a kisebb-nagyobb drogokat sem, úgyhogy túlzás lenne azt állítani, hogy jó állapotban van a szervezetem. De még egyben vagyok. – Miért kéne futva távoznom? – pillantottam gyanakvóan rá. Ez valami burkolt fenyegetés akart lenni? Mert, ha igen, akkor ennél kevésbé burkolja, hogy biztosan tudjam a dolgot. Utálom, mikor nem tudom, hogy miről beszél a másik. – Beérem a vázával is. – rántom meg végül a vállamat. Nem vagyok én kapzsi.
 Tudom én, hogy imádja azt, amit lát. Ne aggódjon, megőrzöm a titkát! – még a mozdulat is meg van, ahogy zipzárt húzok a számra. A titka nálam biztonságban van. Mire kimegyek innen, jó eséllyel nem is emlékszem majd rá, holnapra pedig ez az egész találkozás a múlt homályába vész majd. – Hé, hé, jól van, csak nyugalom, oké? – teszem fel a kezeimet, bár inkább csak az egyiket, a sérült oldalam miatt nem nagyon emelgetem a másikat. Majd talán legközelebb. Nem értem, hogy miért van ennire kiborulva. Nem az ő oldala fáj ilyen rohadtul, hanem az enyém.
 Modern úriember vagyok! Maga viszont…  nem mondok végül semmit, inkább magamban tartom a dolgot. A végén még eltöri a lábamat is. – Miért nem ad abból, amiből magának szemmel láthatólag túl sok van? Nálam biztonságban lenne, vigyáznék rá, ebben jó vagyok! – két napig nem lenne meg. Adósságot fizetnék vissza és vennék egy kis cuccot. Nagy bulit akarok tartani.
 Tudtam én, hogy finom falatnak talál! – vigyorodom el elégedetten. A nők ilyenek. Tagadják azt, ami nyilvánvaló. Még abban is hasonlítanak, hogy nem akarnak pénzt adni. Rohadtul elegem van már, folyton azzal baszogatnak, hogy pöcs vagyok,de mikor szépen kérem, akkor sem kapom meg. Akkor mégis mi a francot csináljak? – Hízelgő, hogy nem akar elengedni, de…  már éppen mondanám, hogy jobb dolgom is van, mint itt tökölni, de aztán eszembe jut valami.    Várjon! Ezek szerint én most vendég vagyok, ugye? Ez tetszik! – biztos vagyok benne, hogy sokkal kényelmesebb szobái vannak, mint az én lakásom. Már, ha lehet azt annak nevezni. – Kapcsolat? Nem, nem hinném, maga túlzottan is irányítás mániás. Nem sértésből! De tudja, én olyan vagyok, mint… egy vadállat! Ha fogságban tartanak megőrülök! Nem hinném, hogy működne kettőnk között a dolog. – csak viccelek, remélem ezt azért látja rajtam. Már nem azzal, hogy nem  működne a dolog, ebben biztos vagyok. Leülök a székre, és elhelyezkedem úgy, hogy az oldalam a legkevésbé fájjon. A poharat egyből a számhoz emelem és egy húzásra fel is hörpintem az italt, majd grimaszolva kezdek el gondolkodni. Azt mondta ráér. Én sem sietek. – Később sem kaphatom meg a vázát? – sejtem a kérdésre a válaszát, de muszáj volt még utoljára megpróbálkoznom a dologgal. – Pénz kell, érti? Megszoktam egy életszínvonalat. – ennek a költségei az adósságokban és a drogokban ki is merülnek. – Ráadásul lejárt a kondi bérletem is. – nem mintha zavarna, ennek ellenére is rendszeresen lejárok, de előbb-utóbb megszólnak érte. Szeretem azt a helyet, még senki nem jelentett fel szexuális zaklatás miatt. Nem mintha lenne alapja a dolognak. Félre érti a közeledésemet.

Túl egyszerű lett volna szépen kérni, és valahogy nem hittem abban, amit mond. Még, hogy úriember. Fogalma sincs, hogy milyen is volt egy igazi úriember. az biztos, hogy nem próbált volna meg kirabolni csak úgy. Így, ahogy a földön végzi, különösebben az sem érdekelt, hogy hány bordája tört el. Nem tudott érdekelni, mert az jobban foglalkoztatott, hogy kicsoda és mégis mit keres itt. A nyilvánvalón kívül, miszerint azt hitte, hogy egyszerűen csak kirabolhat. Micsoda naiv gondolat.
-Miből gondolja, hogy ismerni akarom?-rázom meg fejem egy jeges, hűvös félmosoly kíséretében. Őszintén szólva nem érdekelt, hogy mit akart, de azt, hogy megismerni akarom-e én, magam sem tudtam hirtelen. Valami már most felkeltette a figyelmem vele kapcsolatban, csak nem tudtam, hogy micsoda. Az, hogy ilyen merész vagy az, hogy az ő szavajárását használva olyan hülye, hogy megpróbál még így is lopni, mikor alig bír mozogni. Bámulatos, hogy egy törékeny ember mire képes, ha el akar valamit igazán venni, s szinte állati ösztönöktől vezérelve cselekszik.
-Jó szeme? Valóban? Az a váza, amire célozgat, a szoba legértéktelenebb darabja. Látom, hogy a nappaliban sem nézett körül. És ez a festmény talán többet érne, bár gyanítom, hogy törött bordával elég nehezen emelné le és próbálna egy igen nehéz kerettel egyetemben futva távozni.-avatom be abba, hogy mennyire is jó a szeme, mert tény, ami tény, egy antik, középkori, eredeti festmény többet ért, mint egy huszadik században vásárolt szinte tucatváza. De, ahogy ő mondta, nincs szüksége kézikönyvre.
-Ne akarja, hogy szóljak. Mert az nem lesz még annyira sem szép, mint az, ahogy ide jutott.-mutatok rá, hogy hogyan is ácsorog jelenleg velem szemben, mert az biztos, hogy nem úgy, ahogy egy ép és egészséges ember. Sőt, inkább olyan, mint egy karóba húzott, görbe ember. A kettő abszurd keveréke.-Ki szeretné próbálni? Mert szerintem kettőnk közül maga húzná a rövidebbet.-bárhogy is próbálja meggyőzni magát, innen csak úgy, se szó, se beszéd nem fog távozni. Majd megy, ha én akarom, bár gyanítom, hogy inkább vonszolni fogja magát, mint sétáltatni, de ez már nem az én problémám lesz. Nem vagyok olyan kegyes, hogy segítsek rajta, amíg ki nem derítem, hogy mire megy ki igazából ez az egész, s mivel valami megfogott benne, így azt hiszem, még egy kicsit maradásra is bírom valahogy.
-Látja? Egy úriember nem mond ilyet egy nőnek. Sőt, senkinek, ugyanis semmi köze hozzá, hogy mennyi pénzem van, és mennyi maradna, ha a nem lehetséges módon megesne magán a szívem.-figyelmeztetem rá, hogy rég átlépte azt a határt, ahol már nem nevezném úriemberhez méltó viselkedésnek azt, amit éppen művel. Én ráérek, ő pedig ha úgy gondolja makacskodhat még egy sort, a lényegen nem fog változtatni így se, úgy se.
Megrázom a fejem, ujjaimmal végigsimítok a homlokomon, kicsit megdörzsölve a bőrt, és egy újabb jeges mosolyt villantok felé, mikor végzett azzal a kísérletével, hogy pénzt húzzon ki belőlem.
-Tisztázzunk valamit. Ma innen maga nem visz el semmit, sőt, soha nem fog innen semmit elvinni. Akkor távozik, mikor én akarom, úgy, ahogy én akarom. És még valami. Pénzt sem kap, ma nem. De tárgyalhatunk a jövőről, hacsak nem akarja megtudni milyen az, mikor az ember repülni tanul, mondjuk úgy, egy tucat nem túl kedves farkashoz. Csak nem elkerülte a figyelmét, hogy az őrök lehet, hogy emberek voltak, de a birtok az erdő mellett húzódik, és igen jó szövetségeseim vannak, akikkel bizonyos alku fejében osztozunk az olyan finom falatokon, mint maga.-biztosra veszem, hogy jó pár vigyázó szem szegeződik most is a házra, ugrásra készen, hiszen tudják, hogy mit várhatnak tőlem azért, hogy eltűröm őket.-A részleteket megbeszélhetnénk kellemesebben is, ha esetleg belátná végre, hogy itt magának nem sok mindenbe van beleszólása jelenleg, de még a jövőben jól is járhatna egy olyan kapcsolattal, mint amit velem köthetne. Gondolkodjon egy kicsit, én ráérek.-húzom ki az asztal előtt lévő széket, míg én a mögötte lévőben foglalok helyet, és az asztal mellett lévő polcról leemelem a tömény italt tartalmazó kristályüveget, s töltök belőle két pohárba, egyiket az asztal felé eső oldalára csúsztatva.

 

Angelique & Vinnie

Ez aztán a kemény bánásmód. Nem mintha nem lett volna már részem benne, de nem épp ilyen keretek között történt az meg. És sokkal jobban is élveztem. A másik fél is, ha már itt tartunk. A hátam most viszont rohadt módon sajog. Nincs ma szerencsém. Nem elég, hogy nem egy öreg, már-már élőholt nő lakik a házban, de ráadásul még boszorkány is. Azok a legrosszabbak.
 Azt egy másik úriember találta fel. – vontam volna meg a vállamat, ha nem járt volna fájdalommal. Inkább lehagytam most ezt a mozdulatot. Elég ellenséges a nő, ezt már sikerült leszűrnöm. Talán neki sincsen jó napja.  – Fáj, hogy kételkedik bennem. Nem is ismer. – nem is kell, hogy ismerjen. Sőt, szeretném, ha ezt elkerülnénk. Nem valami szerencsés az, ha megtudja a házigazda a betörő nevét, igaz? Bár… akármit mondhatok. Lehetnék mondjuk Oscar. Oscar Wilde. Ő az egyetlen Oscar, akit ismerek. Remélhetőleg ő is ismerni fogja, legalább nem kell magyarázni.
 Nem szükséges, jó szemem van hozzá. – csóváltam meg a fejemet. – De azért kösz a felajánlást! – szerintem itt még ez a rohadt padló is méregdrága. Nem mintha értenék hozzá, de általában az ilyen kastélyokat nem pakolják tele mindenféle szarral. Vagyis de, tele van velük ez a szoba is, de ezek legalább értékes szarok. Kissé értetlenkedve nézem, ahogy méreget engem, de úgy döntök segítek neki. – Szóljon, ha eleget legeltette a szemét! – mondom, miközben teszek egy fordulatot, hogy alaposan megnézhessen. Ezt akarta, nem? Segítek neki, hogy kiélvezhesse a látványt. Ezért járna egy köszönöm, de gondolom nem fogom megkapni. Hova fajul ez a világ még?
 Hát… szerintem alábecsül engem. – rántottam meg a vállam, miközben lenéztem a lábaimra. Ezt viszont egyből meg is bántam, fájdalom nyílalt a vállaimba. – Sokáig tartana, de kijutnék. – persze, ezzel elég elméleti síkon eljátszani most. Nem nagyon akarok a kelleténél több sérülést szerezni. Hivatalos vagyok egy találkozóra, ahol használnom kell majd az öklömet. Így megy ez, ha nem tudjuk visszafizetni a kölcsöneinket. – Ez aztán kellemetlen helyzet. Nekem kéne az a pénz. Magának úgysincs rá szüksége, nem? Mármint… gondolom van még. Nekem nem kell sok, nem vagyok mohó. – ez tényleg nem jellemző rám. Legalábbis a pénz szempontjából biztosan nem, az élet másfajta élvezeteit már sokkal inkább szeretem halmozni. – Azta, nem könnyíti meg a dolgomat. Legyen, rég dolgoztam meg a pénzemért! – bólintok végül. Egyszer sajnos minden rossz szokást fel kell eleveníteni. – Mi lenne, ha mondjuk… meg kérném, hogy adjon egy kis pénzt? – a kérést nem zárta ki, ha jól emlékszem. volt rablás, betörés, követelőzés, de kérés nem. – Vagy akár cserélhetnénk is. A bong pipámat mondjuk arra a vázára ott. – bökök a tárgy felé. – Biztos több hasznát venné a pipának. Nekem elhiheti, hogy jó kis cucc. Szerintem bírná!– fájó szívvel adnám oda, de néha muszáj olyan dolgokat tennünk, amiket amúgy nem szeretnénk. A vázából pedig jól laknék úgy… egy-két hónapra biztosan. Attól függ mennyi füvet és bogyót veszek.

az éjszakáim sem sűrűn szóltak alvásról, a mostani viszont szólhatott volna. Az, hogy motoszkálást hallok, még önmagában nem nyomós ok, hogy kitegyem a lábam a szobámból, ellenben az, hogy az emberem szívverése felgyorsul, majd lelassul, és mintha zsákok borulnának a földre, elájulnak, az már elég ok ahhoz, hogy a selyemköntöst összehúzva magamon, pár másodperc alatt felmérjem a terepet és a dolgozószobámban ólálkodó betörőt komolyabban megvizsgálhassam. A szakadt ruha ellenére a jelek szerint értett a harchoz, tehát vagy vadász volt, vagy szimplán ragadt rá valami az utcán. Mégsem ezzel kellene elsőre foglalkoznom, mint inkább azzal, hogy a szobám fenekestül felfordította.
Könnyű mozdulattal taszítom a földre, nem kell nagy erőfeszítéseket használnom, majd ahelyett, hogy a kapcsolóval ösztönözném a lámpákat, hogy adjanak fényt, egyszerűen hunyorítok egyet, míg elmémből ujjaimon keresztül hat a varázslat.
-Persze, és maga találta fel a spanyolviaszt is? Úriember, na ne nevettessen...-forgatom meg szemeim, figyelem, ahogy feltápászkodik a földről, de süt rólam, hogy ha még egy hasonló mozdulatot tesz, a törött borda csak a kezdet lesz. Az irodám már így is feltúrta, ez a minimum vendégszeretetem jele volt.
Hunyorogva mérem végig, majd homlokomon végigsimítok egyik tenyeremmel, és kényelmesen az asztalnak dőlök.
-Hát persze, és kézikönyvet is írjak hozzá, hogy mi értékes még a házban?-szalad fel szemöldököm a homlokom közepére, aztán becsukom mögötte az ajtót, a villanygyújtáshoz hasonló módon, és mellé sétálok. Úgy méregetem, mintha a zsákmányom lenne, pedig csak egy szerencsétlen, meglehetősen egoista betörő, vagy legalábbis valaki, aki azt hiszi, hogy olyan könnyen megúszhat mindent.
-Ha nem tűnt volna még fel, bár ezt kétlem, nem egy kitartott nő vagyok, még csak nem is ember, ha úgy vesszük. Komolyan azt szeretné, hogy maga legyen a bemutatótárgya annak, mire vagyok még képes? Csak figyelmeztetem, olyan helyre tévedt, ahonnan nem fog kisétálni semmi pénzzel, sőt, még csak azt se tudom garantálni, hogy ki fog sétálni egyáltalán. A török bordákkal még menne, de gyanítom törött lábakkal már nem,-mérem végig, ahogy kissé megroskadva szorongatja az oldalát. A látvány már-már szemet gyönyörködtető, hogy ilyen törékeny emberként mégis ekkora szája van. -Ha a pénz hozta ide, azt így, rablás, betörés, követelőzés formájában tőlem ugyan nem fogja megkapni, így elgondolkodnék a helyében a lehetőségeimről, hogy hogy is mászhatok ki ebből a helyzetből. És ne fáradjon, a bocsánatkérés nem egy lehetséges opciója ennek.-az lenne az utolsó, amit hallani akarnék tőle. Valahogy mindenki túl akar élni. Így vagy úgy, ha sikerül, ő is túl fogja ezt a kis szituációt élni. Persze most már az én játékszabályaim szerint játszunk, és az lenne a legelőnyösebb, ha senki sem nevetne a végén.

 

Angelique & Vinnie

Majd összeszedi azokat a seggfejeket valaki. Persze, tudom én, hogy csak a munkájukat végzik, de én is. Ráadásul sokkal jobban, mint ők, vagyis hát ők fekszenek kiütve a földön nem igaz? Kicsit többet kellett volna edzeniük. Akkorák, mint egy szekrény, de könnyen el lehet őket intézni, csak a megfelelő tudás kell hozzá. Abban pedig nincs hiányom. Ha van valami, amihez értek, akkor az, hogy kiverem másból még a szart is. Nem viccelek, volt már rá példa. Undorító. Aztán a csávó kinyírta magát. Egy golyó a fejbe. Röhejes. Én, ha kinyírom magam, akkor inkább… levetem magam egy szikláról. Nem piszkítanék össze egy szobát, amiben aztán rohadtul nem lakna senki.
Jól eldugta azt a rohadt pénzt. Az itt a baj, hogy rohadtul nem hoztam táskát. Ha már nem találom a pénzt, akkor valami olyat kéne elvinnem, ami ér is valamit. Mondjuk azt a rohadt vázát. Kéne otthonra, mikor lusta vagyok felkelni hugyozni. Alapból utálok felkelni. Ott van elbaszva az egész nap. Amíg viszont a pénz nem jön házhoz, nekem kell megszereznem, szóval muszáj. A muszáj pedig egy szemét vadállat, ami a bokorból támad rád, hogy cafatokra tépjen. Néha látom is. Csak néhány csík kell hozzá, pár szippantás, és máris egy sivatagban harcolok a rohadt oroszlánokkal.
Időm sem marad felfogni, hogy mi történik, fájdalmas mordulást hallattok, mikor körvonalazódik bennem, hogy mi a franc van. Óvatosan döntöm hátra a fejem, hogy lássam ki beszél hozzám. Annyira nem is vén. Szóval csak rém szar ízlése van, hogy egy ilyen szobát rendezett be. – Mindig elveszem, ami nem az enyém. Erről szól a kicseszett élet! – válaszoltam mormogva, de még nem keltem fel. Kinyújtóztam a földön és a bordáim felé nyúltam. Csak a baj van velük. – Meg is kérhetett volna, hogy álljak fel abból a rohadt székből hölgyem! Úriember vagyok, garantálhatom, hogy megtettem volna. – nem néztem rá miközben beszéltem, hanem feltápászkodtam, az oldalamat szorongatva. – Csak pénzt. Mondja meg, hogy hol van, és már végeztem is, esküszöm! Nagyban megkönnyítené a helyzetemet! – annál is jobban. Nekem se jó az, hogy nem találom és neki sem jó az, ha keresem. Tehát a köztes megoldás adja magát. Mondja meg, hogy hol van, így nem fogom keresni, ami nem zavar senkit sem.   Vagy csak mutasson rá! Az a váza amúgy kell még magának? – böktem a kezemmel az ajtó melletti állványon lévő tárgy felé. Elég hülyén néz ki, de biztos jó áron lehetne elpasszolni. Több értelme lenne, mint annak, hogy kiállítja ide.

Éjszaka van. Sötét, jómagam a szobában bújom a könyveim, ahogy szinte mindig, ha nem jön álom a szememre. A farkasokkal jól elvoltam jelenleg, bár a holdgyűrű ügyében nem sokat léptem előre, furcsa mód túl nagy volt a vezetőjüknek a megértése ennek ellenére is. Ez így volt jól. Volt kivel, s mivel foglalkoznom éppenséggel most is.
A csendet valami megtöri. Mintha a kapu zára csörrenne, de nem foglalkozom vele. Ha nem olyan jár erre, akinek kellene, az őrök megoldják, azért vannak. Aztán hallom, ahogy koppan egy fej, az éles, torokban akadt segélykiáltást az életért. Ez már annyira nem tetszik. Aztán pár puffanás. Összevont szemöldökkel sétálok az ablakhoz, húzom el óvatosan a függönyt és hunyorogva nézek végig az udvar azon részén, ahonnan én is látok valamit. A falon lógó kard láttán most is elmosolyodom, de én ugyan nem így fogom megoldani. Ő jött hozzám, hát kivételesen leszek olyan jó ehhez a betolakodó fattyúhoz, hogy a két kezemmel végzek vele. Jégkirálynő voltam, olyasvalaki, akit sosem kellett félteni és az a valaki, aki figyel minket onnan fentről tudta, hogy csak akkor ontok ki életet, ha az az érdekeim sérti. És ez...
Hallom, ahogy a dolgozószobámba belép, a parketta minden nyikorgását ismerem, pontosan tudom merre jár. A hálóköntöst összehúzom a derekamon, és mint egy szellem, úgy suhanok végig hangtalanul a házon, s még az előtt kapom ki a székemből és dobom a dolgozószoba parkettájára, hogy észrevenné, van valaki a házban rajta kívül.
-Vagy nagyon naiv, aki felbérelte, vagy maga olyan nyomorult, hogy azt hiszi elviheti, ami nem a magáé.-nézek le rá szikrázóan sötét szemekkel, a lámpát a helységben egy érintés nélkül kapcsolom fel.-Nem, mintha érdekelne, hogy ki maga, de jobban teszi, ha dalolni kezd arról, hogy mit keres itt, mielőtt pár megrepedt bordán kívül további baja is lesz.-mérem végig. Hát az biztos, hogy látott már valószínű jobb napokat is, de nem kétség, az eltökéltség és a merészség még így is élteti. Mert ha van, ami hajt és van lehetőség, még ha csak apró szikra is az életre, abba kapaszkodni kell. Viszont sajnálatos módon nem vagyok sem Szűz Mária sem Szent Szamaritánus, így nagyon rossz helyen keresgél. Keressen bármit is.

 

Angelique & Vinnie

Ez a szakma sem egy családbarát állás. Még szerencse. Először azért is választottam. Semmi megkötés. Ez az én világom. A nagyobb baj az, hogy nem is túl jövedelmező. Vannak… amolyan vadszezonok. Mikor hívnak, hogy ez meg az kéne, én pedig jutalom fejében fejébe végzek azzal, akivel kell. Szimpla üzlet. Csak mostanában nem megy valami jól. Nem keresnek meg, és az sem megoldás, ha én megyek hozzájuk. Ha ez így folytatódik, akkor kereshetek valami normális állást. Ez a második legrosszabb rémálmom. Kell a pénz, mert vannak költségeim. Az élet drága, a kokain pedig még inkább, pedig a kettő azért nem egy súlycsoport.
Ezért vagyok most itt. Ha valamit nem adnak oda, akkor azt el kell venni, igaz? Nekem pedig szükségem van pénzre, még nem tartok ott, hogy csak úgy kiszarjam magamból. Viszont az, akié ez a palota, az már igen. Tököm se tudja, hogy miből tartja fent ezt a helyet, de igazából ez nem is fontos. A lényeg az, hogy meg kell, találjam a pénzét. Kell, hogy legyen valahol egy széf, vagy ilyesmi. Betörni egyébként nem volt olyan elképesztően nehéz. Elég jó kondiban vagyok és van is már tapasztalatom ebben. Az nem különösen lepett meg, hogy őrökbe botlottam. Őket már jobban. Nem tudom, hogy meghaltak-e. Egy biztosan, mert szétvertem a fejét a padlón. Megesik. Vannak rosszabb pillanataim, kissé agresszív tudok lenni. Ő pedig megvágott. A többit viszont szerintem csak kiütöttem. Majd kiderül felébrednek-e, vagy sem, bár rohadtul nem az én gondom.
A dolgozószoba ajtaját feltörve pedig olyan érzésem van, mintha egy rohadt múzeumba érkeztem volna meg. Valami öreg vénasszony élhet itt. Az egész szoba olyan rohadtul nyomasztó hangulatú. Nem nagyon figyelek oda arra, hogy visszategyem a dolgokat a helyére. Ledobom magam az asztal mögötti székre, és a fiókokat nyitogatva keresem a pénzt, közben magam mögé dobálva a kezem ügyébe kerülő dolgokat. Miért is kéne odafigyelnem? Úgy is észreveszi, hogy eltűnt a pénze, szóval nem hinném, hogy ez most számítana.

-Ne aggódj. – rázom meg a fejem mosolyogva. Amúgy is, az én gondom, hogy megtartsam a tekintélyem a falkán belül, ez pedig eddig maradéktalanul sikerült is. Mindig vannak elégedetlenkedők ugyan, de ura vagyok a helyzetnek, és nekik is. Ráadásul ezek után aligha lesz olyan, aki ellentmond majd nekem. Jobban akarnak megszabadulni a teliholdtól.
- Szóval kilencszáz év… - elismerően pillantok rá. Én magam kicsivel több, mint másfél évszázada élek ezen a Földön, nem igen tudom felfogni azt az időt, amit ő már megélt. Én magam nem is biztos, hogy akarnék ilyen sokáig élni. Kilencszáz év…sokkal több, mint ami egy embernek megadathatna. Sokkal több. – És áldásként, vagy átokkén éled inkább meg? – engem szerintem idegesítene az, hogy emlékszem minden pillanatára annak a kilencszáz évnek. Persze, nem tudom, hogy miket élt át, és aligha fogom megtudni, de egy biztos: én ezt inkább érezném átoknak, mint áldásnak. Az én szememben ez túl sok idő egyetlen egy embernek.
- Senki nem kényszerített rá, hogy tedd meg. – világítok rá a dologra. Ő döntött úgy, hogy közbelép és megmenti az életemet, én pedig igyekeztem eddig is meghálálni ezt. Nyilánvalóan én sem szándékoztam meghalni aznap, de az életemről a döntés nem az én  kezemben volt, hanem az övében. Ő pedig megmentett.
- Jól van. Nem sok mindent tehetek ellene amúgy sem, nem igaz? – mosolygok rá. Ha úgy gondolja, hogy nem szolgáltam még rá, akkor ezt nem tudom megváltoztatni benne. Egy biztos. Nem tervezem őt elárulni. Az a halálos ítéletemmel lenne egyenlő, és nincsenek öngyilkos hajlamaim. Ha el is árulnám őt, felkészülnék rá.
- Nem hazudtoltad meg magadat. – válaszolom egyszerűen. Már hozzászoktam ahhoz, hogy gyakran arongánsan és lenézően tud viselkedni, de mindez eredthet a korából és a hatalmából, amit gyakorol. Néhány embernek van oka rá, hogy az legyen, bár nem szeretem, ha fölényesen és lenézően viselkednek velem szemben. Sem ő, sem más.
- Szokásom. Ezért vagyok most itt. – rántom meg a vállamat. Főleg fiatalabb koromban volt jellemző rám a mértéktelenség szinte minden téren. Elvetetetm gyakran a sulykot, mindig kivívtam magam ellen a sorsot, vagy épp egy másik falkatagot. Tulajdonképpen így jutottam ide is el, így rángattak elé, hogy ítéletet mondjon felettem.
- De elveszteni ugye könnyebb, mint megszerezni. – ez így szokott lenni, nem csak nála, de nálam is, és mindenki másnál is. Ahogy  a mondás tartja, nehéz bizalmat kiépíteni egy másik emberrel, több évbe is telhet akár, de pillanatok alatt elvesztheti az ember. Ez szinte mindenre és mindenkire igaz.
- Szóval teljesen veszélytelenek gondolsz magadra nézve? – persze, nem lepne meg, ha igennel felelne, de az se, ha nemmel. Nem vagyok ugyan hatalmas ember,  nincsen olyan hatalmam, mint neki, de egy kicsit azért rosszul esik, hogy ennyire nem tart tőlem egy kicsit sem. – Nem, csak ennyit akartam. Köszönöm még egyszer és… látjuk még egymást. – mosolyok rá, ahogy felállok a székből é s elindulok a szobából kifelé. Vissza kell most térnem a falkámhoz. Nem tesz jót, ha sokáig időzök el itt.

-Nagyon tudom ajánlani.-ha elfajultak volna odáig a dolgok, hogy ő lesz a gyenge kezű alfa, muszáj lesz közbeavatkoznom, aminek ő nem feltétlenül örülne annyira. Én nem voltam olyan, mint ő. Sok aggályt, ellenérzést éreztem azzal kapcsolatban, hogy amit teszek, vagyis amit kérésére teszek, az valóban jó célt szolgál, és nem fog visszaütni. Ugyanakkor attól is tartottam, hogy ő is el fogja felejteni, honnan jött, és ennek még annyira sem örültem volna. Semmi szükségem nem volt egy önelégült farkasra, akit én tartok kordában. Jobb dolgom is akadt, mint őt pesztrálni.
-Egy év és a kilencedik X-em töltöm be évszázadokban mérve az időt. És egy nap sem folyik a másikba. Vannak eseménytelenebbek, amik említésre nem méltók, de a fontos dolgok ragyogása mellett ezen fakó napok sem olyasmik, amiket el kellene felejtenem. Ne aggódj, ennyi idősen remek memóriám van.-nem sokak tudják a pontos korom, de most már ő is egy lesz azok közül, akiknek tudtára adom, mióta élek. Ez viszont nem azt jelenti, hogy rossz a memóriám vagy lenne gondom azzal, hogy nem emlékszem az életem egyes részeire.
-Ezzel nem tudok vitatkozni, bár előfordulhatnak olyan esetek, amikor kénytelen vagyok. Mint a te esetedben.-emlékeztetem, hogy akkor én léptem közbe és tettem el láb alól az elődjét, a többieket pedig némi ráhatással magam és mellé állítottam. Bántam e? Néha kénytelen, keletlen cselekedni kell a jó ügyért. És ez annak tűnt, az elődje meg olyan naiv és régimódi volt, na meg persze fölényeskedő, hogy átlépte a határt, amit toleranciával állítottam fel vele szemben.
-Nem ezt mondtam. De, hogy hivatalos legyek: fenntartom a kételkedés jogát. Ne haragudj, de ezt nem csak a te esetedben teszem meg. Csupán veled érzékeltetem, míg másokkal nem.-közlöm vele egyszerűen a tényeket, és ezzel újabb kis morzsát ejtek el arról, hogy ki is vagyok, bár kétlem, hogy képet kezdene el összerakni rólam és folyton változó jellememről. Hűvösségem most eltűnt kicsit, ennyi az egész. Továbbra is távolságtartó jégkirálynő vagyok, aki tetszik vagy sem, minden tisztelet ellenére, ami hozzá köt, szeretne felette továbbra is uralkodni.
-Még szerencse, hogy én is így látom. Ellenkező esetben most valószínűleg az ablakon dobtalak volna ki, amiért hazudsz.-mosolyodom el gonoszul, és elképzelve a jelenetet, valóban mókásnak tűnt. Kivéve, hogy az ablakot sajnáltam volna jobban, mintsem az ő testi épségének sérülését. Bár ez kicsit fölényeskedően, s lenézően hathatott most.
-Most egy nevet és egy elérhetőséget szeretnél? Ezt hívják magánügynek. És ő magánügy. Elveted a sulykot.-hangomban némi él hallatszik, a lehető legjobban kifejezve, hogy olyasmibe akarja az orrát ütni, amibe nem kellene, hogy beleüsse. Semmi kétség nem fér hozzá, egy emberben bíztam meg maradéktalanul, az pedig Mark volt. Nicholas jó úton haladt, de még messze nem ért abba a célba, ahol a számomra megbízhatónak tűnő emberek egyszemélyes sora állt.
-Mindenkinek egyszer kell csalódást okoznia, s csak egyszer kell elérnie a bizalmat.-tájékoztatásul közlöm vele a képlet egyszerűségét, ugyanakkor ezt megoldani előbbi esetben könnyű, utóbbiban meglehetősen nehéz. Kíváncsi vagyok, ő mikor lesz képes rá, hogy elérje a feltétlen bizalmam kereteit.
-Jó válasz. Bár nem is vártam volna el, hogy azt feleld, mindennek ellenére él benned az a bizalom. Tudjuk, milyen a tápláléklánc, amit soha nem dönthetünk meg. Te sem dönthetsz meg. De örülök, hogy az eszed vág még mindig.-nézek rá elégedetten, mosolyom sejtelmessége eltűnik, akárcsak a mimika arcom minden részéről és semmit mondóan méregetem a szobát, hagyva, hogy a csend körénk telepedjen. -"A polgártárs szabadsága ott ér véget, ahol egy másik polgártárs szabadsága kezdődik."-mondom szinte suttogva a szavakat, majd ismét felé fordulok, felvont szemöldökkel, várakozással teli tekintettel.-Van még más is?-érdeklődöm, és próbálom magamat is meggyőzni, a döntés, amit hoztam jó döntés, nem csak holmi elhamarkodott kényszeresség.

-Nem hinném, hogy elfajulna a helyzet addig, de ha mégis, megtudom oldani. – erről biztosíthatom őt. Nem tartom magamat mindenhatónak, de tisztában vagyok azzal, hog milyen erős vagyok, és egyik fiatal falkatag sem tudna legyőzni jelen pillanatban. Talán ha elveszteném az egyik karomat… de így semmiképpen sem. Amúgy is, kiharcoltam azt, hogy tiszteljenek. Nem hinném, hogy bármelyikük is ellenem fordulna csak mert nem bizonyított még eleget, hogy megszabadulhasson a Holdtól. Egy életre. Mert ezt akarjuk mind, szenvedünk miatta és álmodozunk arról, hogy mikor majd a következő telihold eljön, az átváltozás nem fog annyira fájni. Itt a lehetőség, hogy semennyire se fájjon. Hogy megszabaduljunk tőle.
- Igen, valóban nem illik. Bár… néha azt sem igazán értem, hogy te miként tudod számon tartani. Ennyi idő után azt hinné az ember, hogy az évek … összefolynak. – elvégre merem feltételezni, hogy már él egy ideje, márpedig több évszázad rendkívül hosszú idő, el sem tudnám képzelni, hogy addig éljek.
- Azt teszed, amit kell. Mint mindenki más. Csak te másra is bízhatod, hogy ne a te kezed mocskolódjon be.  – ezt mindenki így csinálja, aki megteheti. Elvégre miért tennék meg azt, amire vannak embereik, nem igaz? Vannak, akiket emiatt tartanak. Egyesek képesek megtenni dolgokat, mások pedig nem. Meg van mindegyiknek a haszna.
- Talán úgy érzed, hogy nem szolgáltam meg ennyit? – pillantok rá kíváncsian. Én úgy gondolom, hogy igen. Megértem, hogy aggályai vannak, természetes, hogy vannak, de… nem szeretném, ha bármiféle módon is megkötne minket. Bízom abban, hogy nem fog trükközni, és hogy ezt az ajándékot meg adja, minden kellemetlen dolog nélkül.  – Nem vagyok hazug és bolond sem. Betartom, amit ígérek. – nem mondom, hogy szent vagyok, mert közel sem, de tisztában vagyok azzal, hogy sok mindent köszönhetek neki, éppen ezért nem is tartom okos ötletnek az elárulását. A falkám is pontosan tudja, hogy egyetlen elhamarkodott cselekedet is boríthat mindent.
- Igen, ez jobban érdekel. – bólintok mosolyogva a szavaira. – De arra az emberre is kíváncsi vagyok, akiben maradéktalanul megbízol. – mert nem hinném, hogy ismerem, és nem is hiszem, hogy ismerni akarom, de…  mégiscsak érdekel. Az ember alapból bizalmatlan mások felé, legalábbis én ezt tapasztaltam. – Mindent megfogok tenni, hogy bizonyítsam a megbízhatóságomat. – mondhatni rajtam nem fog múlni, de… ez így nem igazán lenne igaz. Tudom, hogy erős, tudom, hogy mekkora hatalma van, és jobb szeretnék a bizalmasa, semmint az ellensége lenni. Nekem is fontos, hogy bizonyítsak neki. Mint mondtam már, nem vagyok ostoba. Több esélyem van mellette életben maradni, mint ellene.
- Ez.. bonyolult. Tudom, hogy mit köszönhetek neked. De tudom azt is, hogy amit tettél első sorban nem miattam volt. De igen, megbízom benned. Csak nem maradéktalanul. Talán ez nem csak az én próbám lesz. – mosolygok rá. Nehéz megbízni olyanban, aki nagyobb nálad, akinek könnyen lehet, hogy pótolhatóbb, vagy mint azt hinnéd.

Szerettem a határozott embereket, de ő ezt egyben viselte némi körültekintéssel is. A körültekintéssel, melyek a célok eléréséhez voltak szükségesek. Nem túl kifizetődő az olyan, aki csak a céljait tartja a szeme előtt, bárkin átgázolva. Az egy idő után zabolázhatatlan lesz, vagy annyira az agyába száll a rengeteg lehetőség adta mámor, hogy elfelejti könnyedé, honnan is jött.
-Remélem is, hogy nem fog senki sem elmenni odáig. Mert azt már neked kellene megoldanod.-célzok arra, hogy egyszer gyilkoltam már érte, az ő érdekei és a sajátjaim miatt, de többször nem mocskolom be a kezem. Minél több vér tapadt az enyémhez, annál nagyobb hírt kavartam, és a leginkább az következett ezekből, hogy én is olyan vagyok, mint minden vámpír, hajtóvadászatot indítok farkasok ellen. Pedig ez nem így volt. S szerencsére azt az esetet, amit az ő pozíciójába helyezéséért tettem, titokban tudtuk tartani.
-Hány évesnek nézel?-vonom fel szemöldököm a kérdés hallatán, de tudom jól, hisz mosolya mögött süt róla, hogy értette mire gondolok.-Erre inkább ne válaszolj. Egy hölgyet nem illik a korával kapcsolatos kérdésekben részesíteni.-mosolyom sejtelmessége, mely mindig ott ül arcomon, a kimértség mellett, most némi figyelmeztetés szerűvel kavarodik össze, de láthatóan ez is csak holmi nevetséges játék, semmi komoly.
-De még milyen finom...-hangom sejtelmesen csendül fel, tökéletesen ellentmondva annak a gondolatnak, hogy a kínzás nem az én műfajom. Csupán egy határig megyek el, míg értelmét látom a kínzásnak, de ha annyira piszkos a munka, nem esik nehezemre felfogadni valakit. Viszont sokszor egy rövid kínzás után megvan a válasz, amit némi emlékezetkieséssel palástolva az alany úgy távozik, mintha szanatóriumból szabadult volna. Frissen és üdén Vagy könyörög azért, hogy részesüljön a hatalom adta édes ízből, és önként vállalja el a vámpír lét előnyeit.
Bólintok. Remélem, hogy így van, s nem okoz nekem csalódást. Sem ő, sem a falkája, akikkel eddig a tökéletes harmónia remek megoldásnak tűnt.
A könyvet, melyben a farkasokkal kapcsolatos igézetek többsége volt, elé helyezem, és ujjaimmal mutatva, sorról sorra veszem, miket kapnak meg ezzel a gyűrűvel. Kétségeim természetesen vannak, nem is kevés. De amit alkotok, azt meg is szüntethetem, bár elég erőt le fog szívni belőlem, a regenerálódás nem olyasmi, ami ne menne ennyi idő után.
-Hatalmat, nem is akármilyent.-bevallom, nem is csak magamat féltem, hanem az embereim, akik most is a ház körül vannak, akik nekem dolgoznak. És benne bízok, az embereiben csak részben, és ez így is marad, míg nem látom, hogy az ígéret valóban meg is valósul.-Remélem is. De én is arra, amit ígértél.-tudatosítom benne, hogy ez a dolog oda-vissza él. Ha ő elbukik, borul minden, amit eddig felépítettünk, és tenni fogok róla, hogy ne csak ő tűnjön el, de mindenki más is, aki megszegte adott szavát.
Becsukom a könyvet, és az asztalom közepére tolom, ujjaim a bőr kötést végigsimítják, amin jól láthatóan egy farkas sziluettje rajzolódik ki. A kérdés hirtelen ér, így tekintetem a könyvről olyan hirtelen ütközik övébe, hogy összevonom szemöldököm a csodálkozástól.
-Hihetetlenül hangzik az, ha azt mondom, igen?-érdeklődöm, helyet foglalva a mellette lévő fotelben, és keresztbe fonom lábaim.-Bár sejtésem szerint ez a kérdés úgy hangzott volna el pontosan a szádból, hogy megbízom e benned. Mert gondolom erre vagy kíváncsi, nem az életemben lévő kevés, de megbízható személy kilétére.-billentem kicsit oldalra fejem, ujjaim összefonom ölemben, a napgyűrűm forgatva, míg eltöprengek a kérdésen, ajkaim egy pillanatra megrándítva.-Közel állsz ahhoz, hogy megbízzak benned maradéktalanul. Bizonyítottál már, de most fogsz igazán. S remélem a csalódás elkerül majd, és valóban bebizonyítod, hogy érdemes vagy a bizalmamra.-válaszolok elgondolkodva kérdésére, s szinte automatikusan kérdezek vissza.
-Te megbízol valakiben maradéktalanul? Bennem megbízol?-tekintetem arcát kezdi fürkészni, igyekezve minden izmának rezdülését látni, hogy ezzel is alá tudjam támasztani adott válasza igazát.

-Minden utazás az első lépéssel kezdődik. Kis lépésekben haladok, de előre, ez pedig kifog fizetődni. És ha nekem jó, akkor neked is. – elvégre az érdekeink közösek, nemde? Semmi kedvem felesleges csatákat vívni vele, annak nem lenne értelme, és nem jönnék belőlük ki jól. Éppen ezért inkább csak teszem, azt, amit tennem kell.
- Figyelek rájuk. De a beiktatásom óta nem hívott ki senki sem. Nem hinném, hogy bármelyiük is elmenne idáig. – az elején még voltak akik úgy gondolták, hogy megküzdenek velem az igazukért és elbuktak. A fiatalok erősek, de bolondok, és ezt kihasználva könnyebb győzni ellenük, mint azt képzelnék. Alábecsülik a tapasztalatot.
- Csak nem ismerted? – pillantok rá mosolyogva, de láthatja rajtam, hogy csak viccelek. Tisztában vagyok azzal, hogy nincsen legrosszabb, de ettől függetlenül úgy gondolom, hogyha rászolgálsz a jóra, akkor azt meg is kapod. Az apám mindig azt mondogatta, hogy jóra csak úgy fordulhatnak a dolgok, ha előtte elromlanak.
- A kínzást valahogy nem tartom a te stílusodnak. Annál finomabb vagy. – de persze ez nem zárja ki a dolgot, de… erősen kétlem, hogy örömöt lelné az olyan barbár dolgokban, mint a kínzás. Inkább rábízza azt valakire. Legalábbis én így gondolom, aztán, hogy mi az igazság, annak a tudója már csak ő lehet.
- Nem lesz baj velük. Személyes problémám lesz tenni arról, hogy , hogy ne akarjanak többet, mint ami jár nekik. – nem csak ő, de én is szeretném a falkámon belül megerősíteni a helyemet. Akik velem vannak megkaphatják ezt az ajándékot, akik pedig még csak most jöttek…nos ott lesz előttük a követendő példa. – Az idő nem gond, tudnak várni. Tettem róla, hogy ne várjanak olyat, ami lehetetlen. – megértette velük, hogy egyetlen ilyen erős varázslatot sem két perc mire elkészítenek. Türelmetlenek persze, hisz erre vártak egész életükben, hogy ne kelljen szenvedniük a Hold miatt. Azonban ha éveken keresztül vártak, egy-két hetet még biztosan tudnak, nemde?
A sorokat nézem, követve az ujját, na nem mintha értenék latinul, de legalább a szavaival együtt tudok haladni, majd a mondandója után rá pillantok. – Úgy érted hatalmat. – arról nem tudtam, hogy mi mást jelent még mindez. Csak abban voltam biztos, hogy a Holddal többet egyikünk baja sem gyűlik meg. – A szavamat adtam. És emlékezni fogok arra, hogy mit tettél. – biztosan nem könnyű dolog ezt meglépni, elvégre sebezhető lesz így. Egy kockázatos lépés ugyan, de nem hinném, hogy ne lehetne rá építeni. – Létezik ember, akiben maradéktalanul megbízol? – pillantok rá kíváncsian. Ha ezt meglépi, és ha ezt az…ajándékot megkapom tőle, azzal hatalmasat léphetünk előre. Mondhatni bizonyítja az együttműködésünk hasznát, ami eddig is volt ugyan, de így még nagyobb lesz.

Tetszett az önbizalma, de tudtam, ha fejébe száll a hatalma, amit én adtam csak igazán a kezébe, még lehetnek nézeteléréseink, amiből kétlem, hogy én jönnék ki rosszabbul. Nem igazán éreztem úgy, hogy sakkban tartom, inkább azt próbáltam igazán elérni nála, hogy a lojalitása teljes mértékben hozzám igazodjon, hogy közös érdekeink legyenek, ne pedig közös konfliktusaink.
-Igen, sejttettem, hogy ők képtelenek a vezetésre. De ne legyél ennyire elégedett a munkáddal, hisz még csak rövid ideje vagy a vezetőjük. A java még csak most jön.-a legtöbben csak parancsot teljesíteni tudtak, önmagukat irányítani, de másokkal már ugyan ezt nem tudták elérni. Ekkor pedig jött az erőszak és a vérengzés, ami kézenfekvő megoldás azonnal, hosszú távon megeshet, kevésbé kifizetődő. Sőt. A történelemben minden megtorlást megtorlás követett, a vezetők pedig hullottak, mint ősszel a falevelek, pusztán azért, mert nem a megfelelő eszközökhöz nyúltak, vagy olyan ideológiát követtek, ami maga is halálra volt ítélve.
-Remélem így lesz. Számíts a következményekkel is, és figyelj rá, hogy az új farkasok, akik tapasztalatlanok, könnyen haragra gerjednek. Könnyebben, mint azok, akik tudják, mivel jár a létezésük hosszú távon.-óva intem tőle, hogy lenézze a kezdőket, hisz vámpírokból is sokszor mérföldekkel rosszabb az, aki először érzi meg a vér csábítását, mint az, aki kikapcsolva él, s semmi nem érdekli. Egy farkas természete éppen olyan kiszámíthatatlan, mint egy vámpíré, ha nem jobban.
-"Legnagyobb kincsünk a bölcs megfontolás." Ezt Szophoklész mondta. Nem túl bölcs dolog azt hinni, hogy a legrosszabbon túl vagy, mert mindig jön valami, ami rácáfol az érzésre.-mosolyodom el, elrévedt gondolatok között, bár mindig is sajnáltam azokat, akik ezt nem látták be, s reményeket tápláltak valami felé, ami nem létezhetett, megfoghatatlan volt. A remény, hogy minden jóra fordul, ha a lejtő aljára értünk. A baj csak az volt, hogy a sors nem úgy működött, ahogy sokan elképzelték. Sodródni az árral, lesz, ami lesz. A sors irányítása részben minden ember kezében ott van. Használni pedig meg kell tanulni. Ez idő... szerencsére ebből nekem nincs kevés, és nem is volt.
-Remélem is, hogy nem lesz másként. Nem szeretnék farkas bundát lábtörlőnek, vagy szőnyegnek, elég, ami van.-arcomon sejtelmesen gonosz mosoly cikázik át, holott nem volt annyira a kedvencem a kínzás. Persze néha az árulás megfelelő megtorlása ez volt. De a kivétel mindig erősíti a szabály, és lehet törekedni egyességre is.
-Szerencse.-nyugtázom, és figyelem, ahogy leül, míg én továbbra is az asztalnál támaszkodom, és kérdése hallatán mosolyom derűssé változik.
-Régebben volt szerencsém ilyen feladatokhoz. Csupán az lett a falka veszte, hogy telhetetlenek voltak, s míg én a kezem nyújtottam segítségért, ők a karom akarták, s kis híján magukkal rántottak. De a ti esetetekben, éppen neked köszönhetően ez máshogy lesz. a szavad adtad, hogy az újoncokkal nem lesz baj. Ehhez híven megteszem, amit legjobb tudásom szerint tudok, de szükségem van némi időre.-lépek az asztalomhoz, húzok elő belőle egy meglehetősen vaskos könyvet és az ahogy az asztalra helyezem, épp ott nyílik ki, ahol én akarom. Elmosolyodva futom át a sorokat, és mutatok ujjammal az oldalra, hogy ő is láthassa, hogy is fog kinézni, és bár a szöveg jelentős része latinul van, láthassa, hogy nem, csak szóbeszéd az ilyesmi, s vannak róla egy boszorkánynak elegendő információk.-Tudnod kell, hogy a gyűrű nem csak a Holdtól véd meg. Az emberi formádban is olyan erőt ad, mint amit farkasként birtokolsz. Emberként is képes vagy úgy harapni egy vámpírba, hogy az nagy eséllyel haláltusába kezdjen, te viszont gyorsabban fogsz gyógyulni, majdnem olyan gyorsan, mint mi. És persze a járulékos előnyök, a jobb hallás, szaglás, érzékelés, egyensúly és a többi.-vezetem végig ujjaim a sorokon, pontról, pontra átvéve, mit is adok a kezébe.-Hogy tudd, milyen ajándékot kapsz tőlem pontosan.-nézek Nicholas-ra, tekintetem mindent elárul. Figyelmezteti, hogy ezzel lényegében sebezhető leszek vele szemben, és ha ellenem fordulna, én lennék az első, aki a fejét kitűzi a falka földjére, mint intő jelet. Mégis úgy érzem, ebből az üzletből még akár jó dolgok is kisülhetnek a jövőre nézve.

Nem tartom magamat sem ostobának, sem kétszínűnek. Egyszerűen csak tudom, hogy mit kell megtegyek azért, hogy életben maradhassak. Akiből ez hiányzik, nemis viheti többre, mert előbb-utóbb eltapossák. Tudni kell úgy láb alatt lenni, hogy mégse tapossanak rád. Csak el kell érned, hogy fontos legyél, hogy jól csinálj valamit. Hogy a hiányod meglátszódjon.
-Szerencsére nem kell. Egyikük sem tudna vezéregyéniség lenni. Én vagyok a legjobb, akit megkaphatsz. - persze, erősek és lojálisak, de nem tudnám egyiküket sem elképzelni a helyemen. Nem állnak készen rá, nem tudják, hogy mivel jár mások vezetése. Parancsot követni könnyű, de parancsot kiadni már jóval nehezebb, csak sokan elfeledkeznek erről.
- Fognak, de nem fog számítani. Azok kapnak gyűrűt, akik már bizonyították a lojalitásukat. Ott lesz előttük a példa, hogy mit kell tenniük. Több, mint elég motiváció lesz ez nekik.  – nem is hinném, hogy bármelyikük azt képzeli, hogy újonnan jöttként csak úgy megkaphatnánk ezt. A bizalmat mindig meg kell szolgálni. Ha megteszik, megkapják az ajándékukat.
- Nem számít, hogy miért jutottunk ide. Mindenannyiunk tett dolgokat, amit legszívesebben visszacsinálna. De itt vagyunk, és ez bizonyítja, hogy a legrosszabból is kisülhet valami jó.  – minden tettünknek ára van. Van, aki dühből ölt, más véletlen tette, megint más pedig csak így akart valakit megmenteni. Életet az életért. Kár, hogy ennek is ára van, az életet a legkevésbé az igazság érdekli.
- Tudnak várni, ha tudják, hogy meg is fogják kapni.  – segítenének is még megszerezni, bár nem hiném, hogy erre szükség lenne. Túlságosan is elragadnák magukat,azt pedig sem ő, sem én nem szeretnénk.  – Ez soha nem volt másként. Követnek engem. Ezáltal téged.  – akik pedig ellenem fordulnak, azokat…  nos, a pokolra küldjük. Az árulás olyan dolog, amit nagyon nehezen viselünk. Éppen ezért válogatjuk meg alaposan azt, hogy ki az, aki bekerülhet a falkánkba. Egy árulót senki nem tűr meg. Soha nem én ítélem az árulót halálra. A falka hozza az ítéletet.  Én csak kimondom és végrehajtom azt. – Még szerencse, hogy ez a legkevésbé sincs ellenemre.  – mondom mosolyogva, ahogy a mellettem lévő székre leülök és kényelmesen elhelyezkedem benne. – Csináltál már ilyet? Gyűrűt vérfarkasoknak?  – biztos vagyok benne, hogy igen, elvégre épp elég idős, hogy megfelelő tapasztalata legyen, nemde?

Arcomon ülő mosolyom elégedett lesz, de árulkodik róla, hogy tudom jól, a kétszínű emberek, akik érdeklődnek a hogylétem felől, nekem köszönhetik, amijük van, és reménykednek, hogy mielőbb eltávozom, s marakodhatnak azon, amim van. Arról viszont gondoskodtam, ha ez történne, senki semmiben ne részesülhessen abból, ami az enyém volt. Zavaró, hogy még így is szükségem van mindenkire, különben nem lenne üzlet.
-Ez a nagy szerencséd. Ha az lennél, vagy olyan, mint az előző alfa, már keresném a helyettesed.-mosolyomban továbbra is gonoszság és őszinteség édes keveréke bujkál, szavaim pedig csakis az igazról szólnak. Függetlenül attól, hogy nem volt kockázatmentes a pozícióba helyezése, meg kell hagyni, az ostobaság volt a legutolsó, ami róla eszembe juthatott.
-Szóval nem egy egész falka, csak pár ember. Tudod ugye, hogy ez mit fog vonzani? Számítasz rá, hogy a többség, aki nem részesül ajándékban, hőbörögni fog. Velük mit csinálnál,-érdeklődöm, s bár nekem sem állt szándékomban az új húsokat olyan kiváltságban részesíteni, amit mások évek óta tartó szenvedéssel szerezhetnek meg, lássuk be, elég egy, aki szóváteszi ezt a kis üzletet, és a megszokott rend úgy borul fel, mint egy kártyavár, amit egy szellő megremegtet.
Elgondolkodva hallgatom szavait. Hűségében nem kételkedtem, és annak ellenére, hogy mások, akik hasonló kapcsolatban állnak, legszívesebben kitépnék a másik szívét a helyéről, én nem éreztem ellenszenvet. Volt közel ezer évem megszokni azt, ha a közelemben egy farkas van, mellékesen empátiát tápláltam irántuk, a magam különös módján.
-Többet, de némelyikőtök túl keveset.-ő, és a falkájából jó néhányan a kivételek közé tartoztak, de mások még az átkuk mellett sem jöttek rá, hogy minden tettüknek ára van. Ahogy a vámpír az első átváltozáskor a vér mámoros körébe esik, a farkas egy gyilkossággal egész életre való szenvedést kap a Hold miatt. Az egyenlet feláll, mégis olyan viszályokat szül, mintha a világ legnagyobb problémája az lenne, hogy ki kicsoda. Pedig egyfajta szimbiózis sok mindenen sokat segítene.
-Kezdjük azzal, hogy a kianit, a kő, amire szükségem van a gyűrű elkészítéséhez, nem egy olyan dolog, ami piacképes. Egyes farkas falkák úgy veszik, mint a cukrot, hogy az újoncokat maguk mellé tudják csábítani. A boszorkányok többsége üzletel vele, hogy védeni tudja magát az ellenségei elől. Így kell egy kis idő, hogy kellő mennyiséget beszerezhessek belőle.-kezdek bele a lamentálásba, majd a könyveimről tekintetem ismét rá emelem, és elmosolyodom.-Pénz nem kérhetek tőled, ezt már jól tudom. Ismét jön a lojalitás, és ha a szükség azt kívánja segítség, a falkád teljes létszámától. Mint tudjuk, ez a papírforma. A többit behajtom rajtad, a többiek tudta nélkül.-dőlök az asztalomnak, szememben kétes csillogás bujkál, kirívó, mégis megfejthetetlen.

-Ennek örülök. Fontos a jóléted azoknak, akik függnek tőled. – mosolygok rá. Például nekem is, de nem hinném, hogy olyan gyakran lenne rosszul. Nem mondom, hogy érintetlen lenne, de majdnem az, és pont emiatt nem is hinném hogy túlzottan  félnünk kellene attól, hogy csak úgy magunkra hagy minket. Mi függünk tőle, ez igaz , de ugyanúgy ő is tőlünk. Egyedül már ő sem olyan hatalmas, igaz? És nélküle mi sem vagyunk erősebbek.
A szavai halllatán csak megrántom a vállamat. Nem szeretek ugyan kertelni, de néha muszáj és szükséges. Ha az ember mindig egyenes lenne a másikkal szemben, akkor nem élnénk ennyien azen a bolygón.
-Igen, ez tényleg így van. De nem vagyok ostoba. – nem fogom nyilvánvalóan a saját helyemet aláásni. Nem szeretném elveszteni azt, amim most van, és Angelique-vel sincsen bajom. Ha mégis lenne, akkor sem lenne jó ötletl elárulni. Az ember tűrjön és nyerjen inkább közben, mint elveszítsen mindent csak, mert valami sérti a büszkeségét.
- Igen. Vagy ha nem is az egészet, akkor azokat, akik már hosszabb ideje szolgálnak engem. És ezáltal téged is. – ők megbízhatóak, ráadásul van tapasztalatuk, és a többiek is láthatják, hogy mit kell tenniük, hogy megkaphassanak egy ilyen ajándékot. Csak lojálisnak kell lenniük. Hozzám, és általam hozzá is. – Ha titeket egy gyűrű megvédhet a Naptól, akkor minket is megvédhet valami. Még ha nem is egy gyűrű. – valaminek muszáj. Ha a Nap átka ellen tudnak védekezni, akkor miért ne lehetne ugyanezt a Hold ellen is megcsinálni? Ráadásul erős boszorkány és mellesleg elég idős is, hogy az esetleges módszerrel tiszában legyen. – Igen, ahogy mondod. Többet szenvedünk, mint kéne. – soha nem tartottam magunkat jobbnak a vámpíroknál, de rosszabbnak sem. A természet valamit elronthatott, mikor úgy döntött, hogy minket jobban büntet majd, mint őket. Szinte már minden vámpír fényben tud járni. Vérfarkas viszont alig van, aki ne szenvedne a Hold miatt. - Mit kérsz cserébe érte? – pillantok rá kíváncsian. Pénzt aligha kérne, mellesleg nem is tudna. Akármit is akar, muszáj valahogy vele dűlőre jutnom. Kell egy módszer, hogy ne szenvedjünk a Hold miatt.

A mi kis kapcsolatunk elsősorban a másikba fektetett üzleti bizalmon alapult. Én annyit kérdeztem, amennyit muszáj volt, ő annyit kérdezett, amennyit muszáj volt, de belőlem csakis annyi választ szedett ki, amennyit én adni akartam. Nem szerettem a felesleges kérdéseket, nem tartottam hasznosnak mindent megosztani vele. Így is sokat köszönhetett nekem, sokban függött tőlem, az ő érdekében is jobb volt így.
-Érdekelhet, de nem hiszem, hogy a hogylétem vezetett ide. De köszönöm a kérdést, mesésen vagyok.-némi megjegyzéssel megfűszerezve válaszom, arcomon ülő mosolyom olyan, mintha oda lenne festve, faragva, s nem kophatna le. Mindig ugyan olyan íves, mindig ugyan olyan sejtelmes. Fogalmam sincs, mi a fenéért szeretik kerülgetni ennyire a forró kását, de nem az ő dolga volt, hogy velem foglalkozzon, az pedig, hogy hogy vagyok, nagyban függ attól, hogy ő hogyan tartja kordában a farkasokat, hisz ezzel megfoszt egy kezelendő problémától, aminek felettébb tudok örülni.
-Sejtettem.-forgatom meg szemeim, érdeklődve pillantva rá, hogy mégis mi az a más. Sejtésem szerint egy kérés, és nem egy kérdés, bár a kettő között elég vékony a határ.
Elégedetten bólintok, mosolyom kissé önelégült lesz, de tekintetem sugározza azt, amit kimondott szavaim is.
-És remélem ez így is marad. Mind a ketten tudjuk, te többet veszíthetsz, mint én.-világítok rá a lényegre. Megkapta a helyét a falkában, amit ugyan olyan könnyen el is tudok tőle venni, és ha annyira elfajulnának a dolgok, meg is tenném. Nem magam miatt, érte. Szeretem, ha az emberek az elkövetett hibákból okulva cselekszenek, körültekintően és óvatosabban, mint annak előtte.
Felvonom a szemöldököm, és az asztalon lévő teába kortyolok, míg tekintetem végig rajta pihen, és próbálom megfejteni, honnan jöhetett most hirtelen ez az egész.
-Azt kéred, hogy az egész falkád mentsem fel a Hold átka alól?-teszem vissza a poharat az asztalra, felállok a székből és mellé sétálok, az asztalnak dőlve, mellkasom előtt keresztbe fonva karjaim.-Ez nem így megy. Több évszázada szenvedtek ettől, ahogy mi vámpírok a Naptól.-billentem kicsit oldalra fejem, arcát vizslatva, kezem pedig végigsimít arcán.-Bár meg kell hagyni, ti jobban szenvedtek a Holdtölte alatt mint mi a napon. De ugye tudod, hogy semmi sem esik csak úgy az égből a kezeim közé, így nem lesz olcsó mulatság az, ha rábólintok, és beavatlak ebbe-abba.-hangom immár üzleties, és odébb sétálok, a polcon lévő könyvek borítóját vizslatva. Pontosan tudom, hogy mit akar. Nem ő az első. De egy holdgyűrű készítése nem olyan egyszerű, mint egy vámpírnak gyűrűt készíteni a napfény ellen. Ez szembe megy a természettel még jobban, hisz nekik a lényük része a farkas lét, a génjeikben van az átváltozás ösztöne.

A szavai hallatán csak felsóhajtok. Na persze, mit is vártam, nem? Soha nem tudtam rájönni arra, hogy ennyire… ilyen, vagy csak az évszázadok teszik. A pontos korát ugyan nem tudom, de lemerném fogadni, hogy nem tegnap kezdte. Bár nem az én dolgom, és annyira nem is érdekel. Nem vagyok az apja, sem a testvére, a dolgai nem  tartoznak rám, és azt hiszem ezzel még jól is járok. Amíg meg van mindenem, amim eddig is volt, addig semmi okom panaszra, vagy arra, hogy tegyek bármi… szabályelleneset. Nem vagyok bolond, tudom, hogy könnyen megölhetne, nem akarok még okot is adni rá. Szeretek élni.
-Szóval már nem is érdekelhet a hogyléted? – pillantok rá mosolyogva. Persze, nem érdekel annyira, de ettől függetlenül még az én jólétem az övétől függ, így hát a hogyléte végül is egy olyan kérdés, amire a válasz érdekel. De tudok már annyit az életről, hogy tisztában legyek egy alapszabályával: mindenki törődjön a maga dolgával. – De igen, van itt még más is. – mondom végül, bár ez egyértelmű volt, ő is rávilágított erre, és én is jól tudom, hogy nem keresném őt fel csak úgy a hogyléte miatt. Nem mintha nem érdekelne csak… ennél azért azt hiszem fontosabb kérdésekben lenne célszerűbb őt felkeresni. A közeljövőben is. – Nem akartam én semmit sem rejtegetni. Főleg nem előled. – mosolygok rá. A szavaimat azt hiszem sokféleképpen értheti, bár végül is ez volt a cél. Megharagudni érte csak nem fog, magunk közt vagyunk amúgy is. Hacsak nem rejteget valakit a szekrényében, de azt erősen kétlem. – A falkámról lenne szó.  Tudják, hogy erős vagy és nagy  hatalmad. Úgy gondolják, hogy kérhetnének tőled egy ajándékot. Valamit, amivel meggátolhatják, hogy átváltozzanak. – nekünk ez mindig is érzékeny dolog volt, egyikünk se szereti, utáljuk az egészet, mégis újra és újra át kell élnünk. Nem mondom, hogy én nem akarom ugyanezt, mert hazudnék. Én is ugyanúgy megakadályoznám az átváltozásomat, ha megtudnám.

Valahogy sejtettem, hogy a mai nap is olyan lesz, mint zömében az összes. Reggel komótosan megreggelizve, öreg hölgyhöz méltón rágcsálom a falatokat, mintha a világon semmi fontos dolgom nem lenne. Egy kávé kíséretében, ami bár felesleges ébresztő számomra, végigolvasom a híreket, megnézem az árfolyamokat és átböngészem a licitálásra váró képeket, hogy hogy is állok velük. A többi munka még ráér alapon várja meg, hogy visszasétálva a szobámba, felöltözzek és magassarkúmban kopogva menjek a dolgozószobámba. Egy-két telefon vár rám, de a nyugalmam megzavarását ma is garantálni tudja valaki. Hallom az ismerős léptek közeledtét, de nem veszek róluk tudomást, az ajtón úgy sem jöhet a váratlan vendég, csak úgy be. Először kopogás, majd az ajtónálló érdeklődése, hogy beengedheti e a vendégem, mire csak bólintok, és hátrébb gurulok a székkel az asztal mögül, hogy mosolyt varázsolva arcomra, fogadhassam őt. Az ismerős szempár és mosoly megjelenése sejtésem szerint nem véletlen, viszont sokat köszönhet nekem ahhoz, hogy elfelejtse azt, hol van, így legalább kivédhető a hevessége, ami természeténél fogva adott, ő mégsem mutatja ki ezt felém. Még szerencséjére...
Nem reagálok, egészen addig ülök mosolyogva, míg fel nem tesz egy meglehetősen sablonos kérdést. Akár egy vérbeli angol, illem szerint kezd, mégis mindenki tudja, hogy a kérdés csak amolyan udvarias bevezetés, és a komoly dolgok majd csak ez után jöhetnek.
-Tudod, ez az a kérdés, amire mindenki csak annyit mond, hogy köszönöm jól, majd visszakérdez, hogy a vele szemben álló hogy van.-mondom, kezeim kényelmesen pihentetem az asztal tetején, majd a fotelre mutatok, ami velem szemben van, az asztal túlsó felén. -Őszintén érdekel, hogy hogy vagy, de az időpont és sejtésem szerint a látogatásod célja sem a hogylétünk megvitatására irányulna. Igazam van?-vonom fel íves szemöldököm, arcát vizsgálva. Mind a ketten tudtuk, hogy a hogylét kérdése még akkor sem fordul meg a fejünkben, ha a jelenleginél jóval intimebb helyzetben vagyunk. -És te Nicholas sosem voltál jó abban, hogy előlem rejtegesd a valódi célod, pláne nem negédes szavak mögé rejtve.-jegyzem még meg, amolyan mellékes tényként, hogy bármennyire is szeretnék hinni benne, hogy semmi élja nincs látogatásának, az arcára van írva, hogy vannak dolgok, amiket szeretne most megvitatni, de határozottan udvariasnak akar feltűnni ennek ellenére is.

Ismerem már itt a járást, könnyedén találok fel a dolgozó szobájába, bár nem sietem el a dolgot. Nem mintha tartanék bármitől is. Nem emlékszem, hogy tettem volna olyasmit, amivel rászolgáltam valami büntetésre.  Figyelek arra, hogy ne legyen ilyen, régen elég sok mindent tettem, és ezek miatt az akkori falkám szabályrendszerével gyakorta össze is találkoztam és… nem nekem adtak végül igazat. Ami azt illeti, ha rajtuk múlik akkor már régen halott lennék. Szerencsére nem rajtuk múlt. Ami azt illeti, a vereségemből született meg a győzelmem. Nem értettem egyet velük, szembeszáltam a vezetőkkel, és hiába győztek le, most mégis én vagyok az ő helyükben.
Ami azt illeti, soha nem akartam alfa lenni régen, egy falka vezetője. Valahogy akkoriban nem gondoltam úgy magamra, mint aki a felelőséget könnyedén tudná vállalni. Éppen ellenkezőleg. Nem azért árultam el őket, mert a helyükbe akartam lépni. Csak elegem lett, de a helyüket nem akartam. Mikor megkaptam… azt hittem, hogy az fogja megpecsételni az életemet. De elboldogultam vele. Sőt, mi több, kicsit többet is elértem. Csak idő kellett, és azok megteremtették a lehetőségeket, amit kihasználhattam. A hibáimból tanultam, és nem volt nehéz ráébrednem arra, hogy… nem feltétlen akkor érsz a legtöbbet, ha legfelül vagy. Ez szó szerint is megállná a helyét.
-Szabad? – pillantok az ajtó előtt álló fickóra, aki egyből kopog és benyit, hogy rákérdezzen fogad e látogatókat a… mi úrnőnk. Nem vagyok türelmetlen természet, ami azt illeti elég nyugodt vagyok, így nem idegeskedem, hogy a vártnál kicsit lassabban kapom meg a kérdésemre a választ. – Köszönöm, hogy fogadtál. – lépek be mosolyogva a szobába. Jól ismerem, voltam már itt, mondhatni rutinosan sétálok beljebb. Számomra nem ez az oroszlán barlangja. Azt kicsit másnak képzelem el. – Hogy vagy? – nem igazán szeretek köntörfalazni, de néha muszáj. Mégsem rontunk csak ajtóstul be valahova, nem igaz? A falkám miatt vagyok itt. Szeretnének… egy ajándékot. Megértem őket. Szerinem egyikünknek sem a kedvenc időtöltése az átváltozás.