yesterday i died, tomorrow's bleeding

bryan & ebony

A legkisebb mozdulataimat is égető érzés kísérte, a verbénával átitatott kötél gondoskodott arról, hogy ne akarjak ficánkolni. A növény a szervezetemet szintén birtokba vette, gyenge voltam, fájt a légvétel és a nyelés, a fejem Bryan felé fordítása pedig nem csak azért esett nehezemre, mert mérget lőtt belém. Eljött a színvallás ideje. Képes leszek elmondani neki mindent, az elejétől a végéig, töviről-hegyire? Beavatni abba, hogy ki voltam, ki vagyok, miket tettem és mi tapad mostanában a kezemhez? Hogyan fogom elviselni, ha még keserűbben, meggyötörtebben fog rám nézni és a tekintetébe ne adj’ isten beköltözik a gyűlölet is? Biztosan belehalnék… Bryan az egyetlen, aki mellettem volt a legsötétebb óráimat is. Attól a pillanattól kezdve, hogy a rendőrség bilincsbe fogta a csuklóimat, tudtam, hogy hazudom kell neki mindenről és ettől kevés fájdalmasabbat cselekedtem életem során. Megvédett, kiállt értem, bízott bennem és… szeretett, de én tartottam a számat, mert féltem attól, hogy reagál, ha beavatom a titkaimba. Sokat vitatkoztam magammal arról, melyik lenne a rosszabb: csalódást okozni neki és elveszíteni vagy hazugságban élni és belekergetni őt is egy látomásba, ami nem igaz? Mivel nem tudtam megválaszolni a saját kérdésemet, úgy döntöttem, magam mögött hagyom az otthonomat, a várost, ahol születtem és éltem, az iskolát és a szakmát, amit szerettem és a férfit, aki iránt semmit nem lett volna szabad éreznem. Ő mégis utánam jött és ezzel elkerülhetetlenné vált, hogy ismét része legyen az életemnek; én azt szerettem volna, ha csak a felszínt látja, elkerüli a bennem élő szörnyeteget és a szörnyeteg is figyelmen kívül hagyja őt. Hiszen Bryan nem ezt érdemli… neki egy szépben és jóban bővelkedő létezés járna, nem egy olyan, amiben csak verbénával átitatott kötelek segítségével székhez kötözve tud beszélgetést kezdeményezni valakivel, akiben megbízott.
Fájdalmas, az összes bennem keringő érzést összefoglaló mosoly ült ki az arcomra. Szívesebben ordítottam volna, de nem volt bennem erő és jogom sem lett volna hozzá. – Hogy mi vagyok… - Ismételtem meg a szavait. Honnan kezdjem? Mikor megtudtam, hogy boszorkány-vér csörgedezik az ereimben? Amikor ennek és a vámpírvér keveredésének hála megöltem a szüleimet, majd magamat? Amikor a kórházban felébredve belekóstoltam egy ápolóba? – Nem néztelek ostoba halandónak… nem ezért nem mondtam el. – A szívem hasadt meg a feltételezéstől, miszerint szórakoztam vele. Apró könnycsepp gördült le az arcomon, majd a szám sarkában összegyűlt, magával hozva a vérem ízét is. – Egy ideje már… ez vagyok. Vámpír. – Mondtam ki azt, amit eddig sohasem tettem. Egyszer a tükör elé álltam és addig szándékomban sem állt elmozdulni az üvegdarab elől, míg kimondom, mi vagyok és elfogadom a részem. Nem sikerült, viszont a tükör ezernyi darabra tört. – Már Brüsszelben is ez voltam. – Nyögtem ki. - Engedj el, Bryan. Kérlek. Így képtelenség beszélgetni… – Próbáltam megkeresni a tekintetét, de még mindig csak nagy vonalakat láttam, a látásom lassan tisztult ki.

Talán az Irina mellett eltöltött évek alatt tanultam meg, hogyan kell nagy levegővel tűrni. A válságos időszakunkban már nemcsak a sótlan csirkéjének falatjait kellett nagy erővel leküzdenem a torkomon a családi asztalnál. A kritikus mivoltja alapjaiban tette tönkre a házasságunkat, és nem riadt vissza attól, hogy a gyerekeink előtt produkálja magát. Ők nem egyszer végighallgatták, hogyan próbálja a földbe tiporni a büszkeségemet, vagy éppen az elért eredményeimet.
Az, ami most Ebony-val történt, megrengette a gondosan felépített, sziklaszilárdnak hitt falakat. Ő mindig más érzéseket hozott bennem felszínre... némi hevességet... szenvedélyt... azt a bizonyos tüzet, amely ott pihent a szívem legmélyén, közel húsz éve eltemetve. Már magam sem tudtam volna megmondani, milyen okkal mondtam le ezekről. Talán Irina jeges nyugalma, közömbössége, ridegsége ragadt át rám, annak ellenére, hogy diákként is inkább a visszafogott, tipikusan követendő példa voltam. Talán ez lenne a kapuzárási pánikom? Habár ezen már ott el kellett volna gondolkodnom, mikor beleszerettem a saját diákomba, túl a negyvenen. Ő pedig... a lányom is lehetne.
Megráztam a fejem a gondolatra. Csak ültem. Egy pohár whisky-t lötyögtettem a pohárban, ujjaim már vörössé dagadtak, ahogyan szorítottam az üveglapokat. Vártam, hogy magához térjen. De előtte gondoskodtam arról, hogy egyetlen olyan lépése lehessen, amely engem vagy őt magát veszélybe sodorhatja. Egy kötéllel, és némi verbénával ma már csodákat lehetett tenni a... hozzá hasonlóakkal.
Apró fátyol vonta körbe a szemeimet, ahogy végignéztem rajta. Kinyitotta azokat a gyönyörű szemeket, én pedig... úgy vizslattam őt, mintha most láttam volna életemben először. Életem nőjét, aki mindvégig... hazudott.
- Nyilván most nem azért vagyunk itt, hogy... te vonj kérdőre engem - mondtam, közben belül vívódva azon, vajon hogyan is kellene kezelnem ezt a helyzetet. - Én akarok válaszokat. Mégis... mégis mióta hazudsz nekem arról, hogy ki vagy? Vagy... hogy MI vagy. - Majdnem elcsuklott a hangom, de tűrtőztettem magam.
Ismét rászorítottam a pohárra, miután dühvel, indulattal felvűtve belekortyoltam a keserédes nedűbe. - Mióta hazudsz nekem? Mióta nézel ostoba, holmi halandónak? - Ebben már felcsendült némi keserűség. A szívem szakadt meg azért, hogy láttam őt szenvedni. Az még jobban fájt, hogy miattam vannak fájdalmai... mégis, mit kellett volna tennem? Csak így kaphattam egyértelmű válaszokat. De abban biztos voltam, hogy... soha nem tudnám bántani. Még így sem. - Beszélj!

©

yesterday i died, tomorrow's bleeding

bryan & ebony

Hirtelen sötétült el minden. Az utolsó előtti emlékem az volt, hogy a csapot támasztottam és legszívesebben ordítottam volna a belém költözött fájdalomtól, félelemtől és szégyentől. A legrosszabb énem előtört belőlem és semmit sem tehettem az elrejtése érdekében. Bryan látott. Látta, hogyan tépem fel egy ártatlan, ellenem semmit sem tevő, egyszerűen csak létező férfi nyakát és kis híja volt, hogy nem támadtam neki is. Neki, aki világ életében csak jót tett velem. Nem voltam a magam ura, szinte éreztem, ahogy a bennem lappangó vámpír átveszi felettem az uralmat: annak a lénynek semmi sem szent és én kevés vagyok ahhoz, hogy szembeszálljak vele. Szerettem volna, ha rendeződik az életem, de jelenleg úgy tűnt, hogy egyre inkább mélyebbre süllyedek és... semmi más nem lebegett előttem, mint Bryan zavart, majd eltökéltségbe váltó tekintete  és a rám szegezett fegyver, aminek lövedéke nem csupán a lelki fájdalmamat erősítette fel, hanem fizikai kínokat is okozott. Megpróbáltam mozdulni, ám a legapróbb mocorgás is olyan volt, mintha tűket döftek volna a testembe. Hunyorogtam, ki akartam nyitni a szemeimet, de hirtelen nem ment, csupán pislogni voltam képes. A testem lángolt, a vérem folyékony tűzként futott végig az ereimben és a szívem a fülemben dobolt. Megmozdítottam volna a kezeimet, ha nem tartotta volna vissza őket valami. Körvonalazódni kezdett előttem a helyiség, ahol tartózkodtam és azt is elkönyvelhettem egy sóhaj kíséretében, hogy egy székhez vagyok kötözve. Lemondó, a tüdőm és a szívem mélyéből feltörő sóhaj hagyta el a számat. Sírni támadt kedvem, ahogy megpillantottam Bryan sziluettjét és rádöbbentem, hogy neki köszönhetően vagyok ennyire gyenge és lettem egy faragott fadarabhoz rögzítve.
- Azt hiszem, ezért nem mondtam el... - Nyögtem ki nehezen, nagyot nyelve. Összeszorítottam a kezeimet, mintha ezzel el tudnám tüntetni az elém táruló képet. - Igen... egy vagyok közülük. - Bólintottam. - És te? Te mi vagy? Nem csak én titkolóztam? - Rá emeltem a tekintetemet. Nem akartam gonosz lenni, mégis, mindenre gondoltam volna, csak arra nem, hogy Bryan egyszer jókora adagnyi verbénát fog belém szúrni. A szívem szakadt meg.