- Hogy mit várok tőled? - álltam meg a szoba "átrendezésében". Na, ez egy jó kérdés... Mit várok el az anyámtól? Soha nem vártam el tőle semmit. Ezer év távlatából pedig... hát, nem is tudom, néha úgy éreztem, hogy csak volt egy személy, aki megszült, de igazából nincs anyám. Gonosz dolog volt tőlem, de az a millió sérelem, ami talán miatta is halmozódott az egykori lelkem maradványaiban, most felszínre tört. - Tőled az égvilágon semmit. Már nem lehetsz jobb anya, mert már nem vagyok kisfiú, hogy szükségem legyen rád - tettem még hozzá, majd visszafordultam hozzá, és akkor megláttam a kezében a tőrt. Furcsamód nem féltem tőle, mert ő nem Klaus, és nem képes leszúrni. Legalábbis remélem... - Gyerünk, próbáld meg! Szerinted érdekel? Nem különösebben - vontam vállat. Nem fogom hagyni neki, hogy megtegye.

Türelmes jellem voltam. És tudtam, hogy most is meg kell tartanom ezt az erényt. Nem láthatja rajtam, hogy felzaklatnak szavai, és mi több, hogy nagyon is szíven ütnek. Ma már a második fiam támad nekem puszta szavakkal, melyek még a tetteknél is jobban fájnak. Ki jön ezek után? Elijah? Vagy netán Rebekah? Nem tudom... de azt hiszem, lesz időm gondolkodni rajta.
- Kol, most már tényleg elég! - jött meg a hangom, de már kissé feszengve, és egy nyeléssel léptem el a közeléből. Hallottam szavait, jól átgondoltam őket és tudtam, szinte éreztem a puszta bőrömön, hogy szavai alatt az igazság lapul. Még ha nem is akartam bevallani magamnak.
Összerezzentem, ahogyan tombolni kezdett, ám nem szóltam akkor sem, mikor a könyvek a földre hullottak a polcról. - Halljam hát, Kol. Most mégis mit vársz tőlem? - kérdeztem felsóhajtva, még ha a lelkem tombolt is, és odasétáltam az íróasztalom mögé. - Mit vársz, fiam? Mit tegyek? - tettem fel újra a kérdésemet, felnézve szemeibe, de közben ártatlanul kihúztam a fiókomat, hogy végigmérjem a terepet. A tőr még mindig itt lapult... mellyel ideiglenesen én magam is végetvethetek valamely' gyermekem életének. És ha nem most, hát mikor jön el az én időm? Nem tolerálhatom tovább a gyermekeim viselkedését.

- Nem, szerintem egyáltalán nem elég! - feleltem indulatosan. Oké, az, hogy egyszerre ittam meg olyan nagy mennyiségű italt, még rám is kihatott, de attól függetlenül is eléggé indulatos tudok lenni, főleg úgy, hogy még próbálnak is lecsitítani. Na ez az, ami nem működik nálam. Igazából nem gondolkodtam, csak fogtam magamat, és az összes, polcok elején árválkodó dolgot lesodortam, ami az utamba került. Nem mintha nem találhatna ki valami boszorkányos dolgot a gyors rendrakáshoz... - De neked mindegy, ugye? A megteremtésünkkor amúgy is kifelejtetted belőlünk az emberi érzéseket... Még ha néha elő is bújnak, akkor garantáltam elcseszem őket. Minden... A TE HIBÁD! - vágtam a fejéhez. - Na nem mintha nem élvezném az örökkévalóságot. Azt hiszem, igazából arra születtem, hogy ilyen hatalmam legyen, de ehhez mellőznöm kell ezeket a dolgokat... És most itt van ő, és úgy tűnik, soha nem ment el. Szellemként létezik, és azt várja el tőlem, ami az ő halála miatt tűnt el belőlem - magyaráztam, bár ha magára Freyára nem emlékszik, kötve hiszem, hogy érdekelné a szellemi mivolta.

- Elég Kol, rendben? Elég! - mondtam neki még nyugodtabban, de szinte tudtam, éreztem, hogy most nem fog ennyivel nyugodni. Múltkor bekavartam neki az Elizabeth-üggyel, és azért még talán van benne némi tüske. De nem tudom, érdekeljen-e.
- Nézd, Kol. Soha nem voltál jobban elhanyagolva. Ha ezt érzed, rosszul érzed - néztem mélyen a szemeube. Az alkohol már elvakította, ezt látni véltem tekintetében.

- Aha. Szóval nem emlékszel rá. Miért is nem csodálom? - kérdeztem dühösen. Nem hiszem, hogy valaha is számított volna, hogy velem mi van. Anyámék életét egyfolytában Elijah vagy Klaus töltötte ki, egyik így, másik úgy. A whiskysüveg még körülbelül negyedig volt, amit sikerült két kör alatt meginnom. Aztán fogtam az üres üveget, és a falhoz vágtam, így az legalább ezer darabra tört. Nem érdekelt! - Mindig csak Klaus, meg Elijah, és az ő problémáik... Bezzeg őrá talán csak én emlékszem, pedig a szabadidőm szinte minden részét vele töltöttem. És túl emberi érzéseket tápláltam iránta. De te ezt észre sem vetted, ugye? - A dühös szavaim közben valamikor felpattantam, és odaléptem elé, de nem értem hozzá. Nem akartam bántani, de ha hozzáérek, jön valami boszorkányos trükkel.

Ledobta magát a kanapéra, én pedig csak néztem rá nagy szemekkel. Na jó, talán mégsem olyan nagy szemekkel, de eléggé kíváncsi voltam, hogy mégis mi baja van, ami ennyire... ööö... bár ezen nem is kellett volna gondolkodnom. Az, hogy egy fiam iszik, az már hétköznapi, vagy mi a szösz.
- Nem, nem egészen emlékszem erre a Freya nevezetű nőre - ráztam meg végül a fejem, magamnak is töltve a whiskyből, de nem annyit, mint amennyit ő iszogatni kezdett. - Még az emberi korunkból kellene?

Egy percig pislogás nélkül meredtem rá. A gesztusa, hogy üljek le, persze normális volt, de talán csak az általa rendezett bálon láttam őt, akkor is kellő távolságból. Aztán végülis úgy döntöttem, hallgatok rá, és villámgyorsan lehuppantam a kanapéra, majd a kezemben tartott whiskys üvegből egy jó nagyot húztam. Ah... Pia. A második legjobb folyadék, ami táplálhatja a vámpírt.
- Emlékszel Freyára? - tettem fel a bevezető kérdést, megkímélve őt a kínos részletektől, hogy hogyan öltem és kínoztam meg Klaus egyik hidridjével egy vadidegent, majd hogyan torkollt ez az egész egy meglehetősen vad szexcsatába. Mondjuk... Nem tudom, hogy akkor, ezer éve mire jött rá a hozzá fűződő viszonyomból.

Még szoknom kellett Kolt. Persze, az én fiam, és minden egyéb, de olyan régen láttam, hogy... nem is tudom, talán amióta kikerültem a koporsómból, nem is láttam őt. És nem így terveztem az első találkozásunkat.
- Nos, mint látom, rátaláltál - mértem végig a még félig teli üveget kezében, majd a fejemmel a kanapé felé biccentettem, hogy ha akar, üljön le. De nem voltam olyan békés, mint amilyennek tűntem.
- Ha az anyai ösztönöm nem csal, nem egy kellemes nap áll a hátad mögött. Jól sejtem? - fontam össze a karjaimat a mellkasomon. - Ajánlom, hogy igen legyen a válaszod, mert esküszöm, hogy nem állok jót magamért a cuccaim feltúrása végett - néztem rá rezzenéstelenül.

Még a fiókok felénél sem tartottam, és természetesen nem találtam semmit, amikor anyám belépett a szobába. Aha, hát nagyon elmerülhettem a kutatásban, ha nem tűntek fel a léptei.
- Nos - csaptam be a szekrényt, amiben épp. - Arra gondoltam, hogy szükségem volna egy üveg whiskyre. Mivel azonban a kishúgom valami férfival tölti az idejét a nappaliban, és amúgy is hozzád indultam, gondoltam keresek itt magamnak. A világért sincs kedvem őt megzavarni a kedves partnerével - vigyorogtam. Vajon mióta nem beszéltem én a családtagjaimmal? Elég régóta, és azt sem értem, most mit keresek én az anyámnál... Elvégre neki sem szükséges szeretnie minket. Sőt...

(Klaus szobája)

Nem mondom, minden anyának rosszul estek volna azok a szavak, amelyekkel Klaus az imént illetett engem. De én túl erős voltam ahhoz, hogy láthassa rajtam: mélyen megbántott. Pedig eddig megtettem érte mindent... megmentettem a hasonmás életét, hogy ő tudjon hibrideket teremteni. Békét kötöttem Erinnel, hogy ők ketten békességben éljenek. Mit várna még el tőlem? De bármi is legyen az, mostantól kezdve két külön világ vagyunk. És nekem közös céljaim vannak Mikaellel.
- Nos, Kol... örülök, hogy megörvendeztetsz a jelenléteddel. Netán kerestél valamit? - kérdeztem tőle, ahogyan láttam a kis szoba néhány fiókját elmozdítva. Rühelltem, ha turkálnak a holmijaim között.

/Erdő/
Kerülő úton jöttem, amikor meghallottam, hogy a húgom valami férfival társalog. Persze ahogy kivettem a szavaiból, jelen pillanatban szó sem volt csábításról vagy hasonlókról, de nem különösebben érdekelt, mert most nem volt rá szükségem. Az anyám kellett, de nem volt ott, abban a szobában, amit valami dolgozószobaszerűségnek nevezett ki.
Ameddig vártam, úgy döntöttem, hogy felkutatom a szobát, hátha találok valami erőset. Innom kellett... nem bírom ki másképp, hogy most, ennyi idő után egyetlen személy miatt majdnem összeomlott az a tökéletesen felépített vár, ahol a megbánás, mint szó, soha nem szerepelt. Egészen eddig a halálából is groteszk játékot űztem.

Nem nyugtatott meg. És... attól tartottam, hogy ez ki fog tartani bennem. Mert Elena... a hasonmás... NEM halhat meg!
- Viszlát. - köszöntem el tőle én is rekedten. Általában erős kiállásom volt. MOst mégis én voltam az, akinek meg kellett lepődnie. Mert a mostani hírek csak úgy csapkodtak engem.
Nagy nyeléssel néztem ki az ablakon, de ekkor már egy férfit láttam távozni a háztól... ez furcsa... mintha valamit letett volna a küszöbön.

(Ház)

Csalódottságot véltem felfedezni az arcán. Hát persze, hiszen a hasonmás vére mindennél nagyobb kincs legyen szó arról, hogy boszorkánynak, vámpírnak vagy akármi másnak is van rá szüksége. Az anyám különleges volt és ezt ő is tudta. De így már... vagyis a jövőben egy ideje már a halhatatlanok táborát erősítette.
- Ha az anyám vérére is szüksége van ehhez, amit tervez, akkor... nem sokáig van már rá lehetősége. - Jelentettem ki. Én pontosan tudtam, hogy anya mikor változott át és mi váltotta ki a dolgot, de ő nem. Majd legközelebb elárulom neki... persze ha lesz legközelebb és valamilyen csoda folytán vissza nem kerülök a saját időmbe. - Látni szeretném a családomat, szóval ha szüksége van rám, akkor keressen meg. Ha a jövőből képes volt idehozni, akkor biztosan megtalál a városban is. - Felálltam a kanapéról és elindultam a szobából kivezető ajtó felé. - Viszlát, Esther. - Biccentettem még felé egy udvarias mosollyal.

Damon és Elena háza

Nem tudom, van-e helyes kifejezés arra, hogy mit éreztem, vagy mi járt a fejemben. Csalódott voltam ,belül mélyen bennem összeomlott valami, ahogyan meghallottam a szavait. Elena már nem ember. A jövőben nem az... ő vámpír. Mert gondolom, hogy az. Mi más lehetne?
Nagyot nyeltem. - Köszönöm az információt. - mondtam végül rekedten, és láthatta rajtam, hogy úgy ért, mintha jeges vizet borítottak volna a nyakamba. Remek... tehát erre is kereshetek megoldást. A hasonmás vére értékes. Nem engedhetem a halálát!
- Úgy hiszem, egy ideig elegendő információt kaptam tőled. - mondtam ezt módosítva az eredeti tervemet. - Azt hiszem, meg kell látogatnod a családodat. - néztem félve a tekintetébe. De figyelmeztetnie kell Elenát a veszélyre... és Damont. Ha Damon megtudja, nem engedi, hogy baja essen a feleségének. Ő az én utolsó reményem.

Néztem az arcát, hátha rá tudok döbbenni, hogy mi játszódik le a fejében, hogy mikre gondol, de inkább feladtam. A legerősebb boszorkány volt, akit hátán hordott a föld és ha engem idehozott ezekért az infókért, akkor valószínűleg azon kattog az agya, hogy mit tudna ezekkel kezdeni. Nem hiszem, hogy csak részt akart venni egy, a jövőről tartott mesedélutánon.
- Az édesanyám? - Kérdeztem vissza, pedig világosan értettem a kérdést elsőre is. Persze, hogy érdekelte a hasonmás sorsa, kit nem érdekelt volna? - Anya... már nem olyan, mint most. Mármint ebben az időben... Ahol én élek, ott ő már nem ember. - Mondtam ki kerek-perec, mivel a kérdésével valószínűleg erre akart választ kapni. Igen, az anyám vámpírrá változott, már jó ideje nem ember.

Bólintottam egyet a szavaira, miszerint vére talán nem olyan "értékes", mint az anyjáé. De már az is hatalmas teljesítmény, hogy használható ellene, vagy éppen használhatja ő maga is. Mert a vére... egy ősvámpír, és egy hasonmás vérének keveréke.
Nem voltam túlzottan megkönnyebbülve, még akkor sem, mikor azt mondta, hogy Klaus sikeresen legyengült. Csak sóhajtani tudtam, és feszengve túrtam bele a hajamba, majd helyet foglaltam újra. Ezek szerint tényleg van rá mód. Csak az én tudásom van híján ennek. Mert ezer év kimaradt... és ezer éven keresztül nem azon járt az agyam, hogy hogyan gyengítsem le őt. Hanem hogy hogyan öljem meg mindannyiukat. Tetemes változáson mentem keresztül.
- Ez már most egy értékes információ. De ami még érdekelne, hogy... - köszörültem meg a torkomat. Hogyan fogalmazzam meg a kérdést, miszerint a hasonmás életben van-e még a jövőben is? Hogy mennyi időm van arra, hogy végrehajtsam ezt az egészet? - Az édesanyád... ő... hogyan alakul a sorsa? - kérdeztem. ÉRtenie kellett, mire gondolok.

- Nem tudom, hogy az én vérem miért olyan különleges, hogy hat Klaus ellen. Én nem vagyok hasonmás, mint az édesanyám, viszont a vérvonalhoz tartozom, ezért a véremnek segítenie kellene Őt. Ez mégsem így van. Ennek pedig nagyon örülök. - Néztem Estherre teljes őszinteséggel. Az kellene még, hogy az anyámé után Klaus az én véremre is pályázzon. Ha lenne rá módja, akkor biztosan megtenné, ez száz százalék.
Aztán csak sóhajtottam egyet. Még mindig nem akartam a jövőről mesélni, nem akartam, hogy akármi is megváltozzon. Esetleg jó irányba, de... ezzel együtt jár az is, hogy lehet, hogy valami nagyon rosszra fordul. Ez pedig senkinek sem hiányzik. Sem a mostani, sem az én időmbeli Mystic Falls-nak.
- Rendben. Mesélek. - Mégis bólintottam. Ha már egyszer idehozott, akkor...megérdemli, hogy megtudja, amit tudni akar. - Mint már kétszer is elmondtam, Klaus életben van, az ereje pedig... kissé megcsappant. - Vallottam be, de fogalmam sem volt arról, hogy ezzel mit indíthatok el. Lehet, hogy amikor Esther és a többiek abba a korba érnek, ahol most én élek, akkor ez már nem így lesz. - Így már tudhatja, hogy sikerült, amit most tervez. Legalábbis egyszer már sikerült. Hogy most fog-e... azt nem tudhatom. - Pislogtam a nőre. - A családom pedig köszönöm, jól van. Az anyám, az apám és a két testvérem is. De konkrétan mire kíváncsi?

Tehát hiába telik el húsz év, Klaus mintha ugyanott állna majd, mint most... csak remélni tudtam, hogy közben nem tett keresztbe senkinek és nem ölt meg senki olyat, aki fontos lehet. A következő kérdésem a hasonmásra akart vonatkozni, mert az ő vérére még nagy szükségem lehet... és talán pontosan ezt is fogom tenni, megkérdezni. Nemsokára. Először el kell gondolkodnom azon, hogy helyesen cselekedtem-e. És majd beszélni Mikaellel, hogy szálljon le kicsit Nikről... amit valószínűleg nem fog megtenni.
- Pontosan ezért vagy itt - néztem végül újra a lány szemeibe, és nyeltem egyet. - Nemrégiben nyilvánvalóvá vált, hogy a kislány Delena vére használható Nik ellen. Ami meglepő, hiszen... a hasonmás véréből származik, és a hasonmás vére segíti Nik-et abban, hogy hibrideket teremtsen. Azt hiszem, erre a te véred is alkalmas - sóhajtottam újra, de csak megerősítést várva, hogy tényleg így van-e. Nem tudtam, Nik mit csinál az elkövetkezendő években, de azt hiszem, hogy... Delena tudja, mit kellene tennem. Vagy talán a jövőben ha nem lett gyengébb, akkor nekem abban az idősíkban nem sikerült ez a varázslat? Egyre bonyolultabb.
- Mondd... - kezdtem bele már sokkal lágyabban. - Megtennéd, hogy... mesélsz nekem a jövőről? - kérdeztem tőle, vagyis inkább már kértem. Kíváncsi voltam? Meglehet... de a céljaim érdekében minden fontos lehet. Lemondtam arról, hogy megöljem Nik-et, és a többi gyermekemet, csupán anyai szeretetből, ami bennem nem sok maradt, mióta ők vámpírok és hidegvérű gyilkosok. De egy kis apró rész nem engedi már, hogy kárt tegyek bennük... csakis a minimálisat. Ami nem számottevő, de közben mégis.
- Klausról... és... a családodról - utaltam a szüleire, hiszen az, ami még fontos számomra, hogy... mi lesz Damonnel és Elenával. Mint mondottam, Elena vére fontos számomra. És reméltem, hogy Klaus nem ármánykodott az életükben. Bár... bármit kinézek belőle, hogy talán újra felzargatta a hasonmás és férje életét. És egy boldogtalan család...

Egyre inkább az villogott az agyamban, hogy nem szabad sok mindent elmondanom, hiszen azzal megváltoztathatom a jövőt. Ha pedig egy kis momentum megváltozik, akkor az egész borul és az kihatással lehet az én családomra is. Azt pedig nem akartam, hiszen... az életünk pont jól van úgy, ahogy van.
- Nem erősebb, mint most. És mint mondtam, nem halott. - Visszagondolva ebben a korban Klaus már hibrid volt és valószínűleg megvolt a világhírű arroganciája is. - És van valami konkrét ötlete azzal kapcsolatban, hogy... hogyan gyengítené le őt?

Kissé megköszörültem a torkomat, és elfordítottam a fejemet. - Te a jövőben élsz... szinte biztosra tudom, hogy... van sejtésed arról, hogy hogyan tehetek Klaus hatalma ellen. Van ellene... valami fegyver, nem igaz? Nem akarom őt megölni... de Klaus gyenge, vagy... erős a jövőben? - kérdeztem, bár ennyire nem akartam tudni, mi van a jövőben. hiszen mindig változik.

Hallgattam az időközben végre megérkezett magyarázatot, hogy miért is vagyok itt. Meglepett a dolog, nem is kissé. Egy fegyver aminek én is része vagyok és ami Klaus ellen irányul? Erre nem számítottam, bár nem is számítottam semmire, elvégre ötletem sem volt, mit kereshetek ebben az időben.
- Ez pontosan mit jelent? - Kérdeztem még mindig sokkolva, de érdeklődve. Legalább a részleteket hadd tudjam meg.

Oké, ez így nem mehet tovább. Nyilvánvalóan hülyének néz, hogy mit keres ő itt, és én miért hoztam ide... talán ideje lenne rátérnem a lényegre.
- Nos... öhm... nem vagyok jövőbelátó boszorkány - kezdtem bele. - Nem tudom, hogy mi a helyzet a te jövődben azon kívül, hogy a fiam életben van. Nem tudom, hogy mi történt Mikaellel, de... amiben biztos vagyok, hogy mivel te... kulcsfontosságú szereplő vagy ebben az egész dologban, tudod, hogy... mivel tehetném gyengébbé a fiamat. Egy "fegyvert", valamit akarok ellene, aminek a segítségével nem törhet fel - ráztam a fejem. Nem voltam tipikus anya, de már így is fejlődöm. Nem megölni akarom.

Megkönnyebbült, amikor kimondtam, hogy a fia a jövőben is életben lesz. Ezért hívott volna ide? Ennyi és kéz? Nem, ezt nem hiszem. Látszott rajta, hogy valami más oka van az ittlétemnek. És már tűkön ültem a kíváncsiságtól, hogy mégis micsoda az az ok.
- Ezt sokan mondták már. - Mosolyodtam el, amikor megemlítette, hogy mennyire hasonlítok az édesanyámra. - Biztosan a hasonmás-dolog miatt van. - Vontam vállat.

Kicsit megkönnyebbültem. Kicsit? Nagyon...! Mert ezek szerint... Mikael nem jár sikerrel. Vagyis... igazából a jövő változhat. Bármikor változhat, egyetlen egy cselekedettel, vagy történéssel. Ahogyan én már most megváltoztattam, mivel visszahoztam a jövőből ezt a lányt. De ami muszáj, az muszáj. A fiam nem lehet mindenki felett álló. Vicces eset, hiszen nem akartam, hogy meghaljon. De azt sem, hogy ő legyen a világ legerősebbje. Vagyis... ő már most az. Ezért is kell most megtennem ezt a lépést. De jó lenne végre érteni magamat.
- Köszönöm - suttogtam a lány felé, majd feszültségemben beleittam a poharamba, de mindvégig az arcát figyelve. A vonásai... akárcsak a kislány Delenáé. - Olyan vagy, mint az anyád. Nagyon hasonlítasz rá - mondtam egy kedves mosollyal. Még nem akaródzott rátérni a lényegre.

Egyre jobban kezdett érdekelni ez a dolog, ám közben elkezdett foglalkoztatni az, hogy ez a város a 20 évvel ezelőtti Mystic Falls, akkor... az én szüleim is itt vannak. Itt van a házunk, az anyukám, az apukám, a kisöcsém és én... és lehet, hogy már a kishúgom is úton van. Hirtelen hatalmas vágy lett úrrá rajtam aziránt, hogy lthassam őket, pedig a saját világomban még egy óra hosszája sem volt, hogy elindultam otthonról, hogy sétáljak egyet. De ebben az időben... minden más lehetett.
Leültem a kanapéra és a kezembe adott poharat szorongattam. Esther a föld legerősebb boszorkánya, de azt nem tudja, hogy a fia él-e még? - Igen, él. - Biccentettem a fejemmel. - Klaus Mikaelson életben van az én időmben is. Azon kívül, hogy maga az anyja.... miért olyan fontos ez?