- Pontosan. Nem vagy több két évesnél. - bólintottam egyet, hogy helyeslni kezdjek, majd a kanapé felé intettem, hogy foglaljon helyet nyugodtan.
- Szükségem van a segítségedre, Delena. Azt hiszem, nálad jobban senki nem tudhatja a választ arra, amire szükségem lenne - ültem le magam is, magammal hozva két poharat. Már nem két éves... megkínálhatom egy itallal.
- Hagy kezdjek egy kérdéssel... a fiam, Klaus... a te idődben még... életben van...? - kérdeztem, és éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog. Nem akartam, hogy meghaljon... ezt nem kívánnám a gyerekemnek, még ha ezer évvel ezelőtt úgy is akartam.

Esther Mikaelson... hát ezért volt olyan ismerős! Ő a boszorkány, aki mindig is sokat segített a szüleimnek és ő az ősi vámpírok anyja. Te szent ég, most már azon sem kell gondolkoznom, hogy hogy kerültem ide. Ennek a nőnek borzasztóan nagy hatalmas van, azon sem csodálkoznék, ha csak csettintenie kellett volna ahhoz, hogy idehozzon. Mert a szavaiból ítélve visszahozott a múltba... a jövőből... vagyis az én jelenemből. Az okát ennek a lépésnek viszont még most sem tudtam, bár eléggé felkavart, hogy visszahozott több, mint 20 évvel korábbra.
- 2013-ban mindössze két éves voltam. - Tátottam el a számat a felismeréstől. - Miért van szüksége rám... itt és ebben az időben? Miért nem beszélünk a sajátomban?

Kezdtem megkönnyebbülni, hogy most... most tényleg valami olyasmit sikerült elérnem, amit eddig még nem. Igaz, a lelkiismerem megszólalt, hogy nem tehetném ezt a saját fiammal, de most mégis muszáj lesz. Már csak azért is, mert... mert nem engedhetem, hogy a hatalom elvegye minden eszét.
- Esther Mikaelson vagyok. És most... itt vagy... 2013-ban - mondtam neki, kicsit azért félve, hogy hogyan fog erre reagálni.

Láttam a nőn, hogy nagyon koncentrál, amikor pedig rám pillantott a remény halvány sugarát véltem felfedezni a tekintetében. A szobában égő gyertyák elaludtak és ekkor tudatosult bennem, hogy ő valószínűleg egy boszorkány. Ismertem a természetfelettit, tudtam, hogy milyen lények járkálnak a világunkban és mivel nap mint nap találkoztam velük, ezért ezen nem lepődtem meg. Azt viszont még mindig nem tudtam, miért vagyok itt.
- Én vagyok. - Bólintottam. - De... ki szeretné tudni? Hogy kerültem ide és.. miért vagyok itt? - Néztem körbe még egyszer a szobában. Ez a hely is felettébb ismerős volt és már kezdett körvonalazódni, hogy honnan... Régen jártam már ebben a házban... nem is egyszer.

Lehunytam a szemem, erősen koncetráltam, már amennyire ehhez kellett. Mert ez egy olyan varázslat volt, ami... megváltoztathat mindent. A jövőben, a jelenben. Bárhol, az egész világban, bármely időben és ezért akkora erőre van szükség hozzá, ami talán még nekem sem adatott meg.
Viszont elaludtak a gyertyák, és lassan nyitottam ki a szemem, de ekkor mintha már láttam vagy hallottam volna valamit... egy légzést, ami nem az enyém volt. És egy fiatal lányt pillantottam meg magam előtt, miután teljesen képes voltam a külvilágra összpontosítani. El sem hiszem... talán... talán sikerült? Még meg kell győződnöm hozzá...
Eltettem azt a kis üvegcsét, amiben Delena vére volt, hiszen jómúltkor én is vettem el tőle, míg Damon és Elena nem figyelt. Ez kellett a varázslathoz, hogy a célszemélyt megadjam...
- Delena... Salvatore? - kérdeztem tőle, szinte könyörögve magamban, hogy legyen a válasza igen.

Valahonnan a jövőből

Valami történt velem. Valami olyasmi, amire egyáltalán nem számítottam, de rajtam kívül valószínűleg egyetlen ember sem tette volna. Az otthonom hirtelen eltűnt és lehunytam a szemeimet, mert azt hittem, ez csak egy rossz álom. Amikor viszont kinyitottam azokat egy szoba közepén álltam és kissé ijedten, mégis érdeklődve fordultam meg magam körül. Mi történt? Hol vagyok?
Tekintetem az előttem álló nőre szegeződött. Ő ismerős volt nekem, biztosan láttam már valahol... De hol? Ki ő és hogy kerültem egyáltalán ide?

Egy sóhajjal néztem Nik után, majd felálltam, és újra előkerestem a jegyzetfüzetemet, amit direkt megjelöltem Erin és Klaus érkezése előtt. Most már vége ennek az egész felfordulásnak, hát jöhet a lényeg. Igaz, már most láttam Klauson valamit, ami szokatlan volt. A sebe nem gyógyult be rögtön, mint ahogyan kellett volna. És... talán most van a legnagyobb esélyem arra, hogy sikeresen tegyek a hatalma ellen.
Meggyújtottam pár gyertyát, és odaálltam középre. Sosem csináltam még hasonló varázslatot. De most... ez nélkülözhetetlen volt. Magamtól nem voltam képes rájönni, hogy mit kellene használnom Nik ellen, hogy ne törhessen világuralomra. Ezért klellett egy segítő kéz...
Halkan mormolni kezdtem és vártam a kudarcot... vagy a sikert.

- Nem, nem kell - ráztam a fejem. - Visszamegyek hozzá. De előbb még beszélek Bekah-val - keltem fel nagy nehezen. - Bár erős a gyanúm, hogy nem lesz könnyű a téma. Mindenesetre mindkettőnk vérmérsékletét ismerve ne légy meglepve, ha a pusztuló berendezés hangjait hallod, anyám - léptem oda, és egy futó csókot nyomtam az arcára, majd kisétáltam a dolgozószobából.

(Rebekah szobája)

- Igazad van, felelőtlenség volt részemről is. De azt hiszem, sem Elijah, sem Kol nem kutatott volna utána - ráztam meg a fejem, majd kiittam a poharam, és ezúttal már nem akartam vitába bonyolódni vele, hát inkább felhoztam valami mást.
- Értesíted Erint, vagy hagyod tudatlanul? A tapasztalataim alapján nincs rosszabb egy feszült és aggódó vámpírnál - sóhajtottam fel.

- Jól van, oké, belátom, felelőtlen dolog volt meginni azt a vacakot. De fogalmad nincs róla, milyen finomnak tűnt az illat alapján. De ugyanolyan felelőtlenség volt részedről idehozni. Mi van, ha valamelyik testvérem találta volna meg? - tettem fel a kérdést. - Nekik nem lett volna mentsvár a farkassá változás. Azóta már készülhetnél egy ezer éves vámpír temetésére. Ami meg Mikaelt illeti, nem félek tőle - vontam vállat. - Jöjjön, ha akar, állok elébe. Egyikünknek végül úgyis pusztulni kell.

Nem lepődtem meg szavain, és nem is akartam rájuk indulattal reagálni, hiszen nem voltam az a fajta. És ha így beszél velem, azt nyilván okkal teszi. Remek, már csak ez hiányzott a mai napból.
- Jól van, Nik, így volt - láttam be az igazát, hiszen mást már nemigen mondhattam. - De ez már a múlt. Most vagyunk a jelenben, és Mikael jelen pillanatban bármit elkövet, hogy elpusztítson téged, mint ahogy az alábbi ábra is mutatta - utaltam améregre.

- Nem igaz! - tajtékoztam, bár valamennyi igazságot éreztem abban, amit anyám mondott. - Nem voltam engedetlen! A lelkem is kitettem volna érte gyerekként, ha engem is szeretett volna! Akartam, hogy így legyen! És mikor láttam, hogy úgyis hiába... én sosem leszek számára, csak egy fattyú, akkor már úgy voltam vele, hogy úgyis mindegy. Engedetlen? Igen, ha a szerelem erejét annak vesszük. De azt hiszem, kőkeményen megfizettem az árát! - villámlott a szemem. - Emlékeztetnek rá a sebeim, és az érzés bennem, mikor úgy hittem, hogy Tatia halott!

- Finn és Elijah voltak a bátyáid, mind a ketten idősebbek, tehát Mikael bennük látta a reményét... hogy ha eljön majd az az idő, akkor legyen olyan, aki át tudja venni a falu vezetését. Kol a legfiatalabb. A viselkedése a mai napig gyerekes, te magad is tudod. És Klaus, te... engedetlen voltál. Bármit is mondott neked Mikael, te mást, vagy másképpen akartad csinálni - sóhajtottam fel. - De mindezen felül ő rajtad vezette le azt, ami az én bűnöm volt... - ittam bele a poharamba, ahogyan eszembe jutott Fenrir.

- Betudom az évszázadoknak, míg a koporsódban feküdtél, hogy nem tudod, mi bajom Elijah-al - mondtam kissé gúnyosan. - Bár, ha visszaemlékszel a régi időkre, szerintem te magad is rájöhettél - vettem el a poharat anyámtól, és újra leültem, kissé már higgadtabban. - Elijah, meg Finn... a két tökéletes. Apám szerint legalábbis. Finn, aki vezetőnek született, és Elijah, aki bölcs harcosnak... - eresztettem már szabadjára a keserű gúnyt magamban. - Hozzájuk bezzeg mindig volt jó szava! Rájuk mindig büszke volt, akkor is, ha nem szolgáltattak rá okot. És én utáltam ezért őket. Mindnyájukat. Mikael, és a bátyáimat is.

Mivel ő letette a poharat, úgy döntöttem, én magam töltök mindkettőnknek és a kezébe nyomtam a poharat, így nézve a szemeibe.
- Köszönöm. És nem magam miatt. Hanem magad miatt. Ha mindenkit elveszítesz, Klaus... neked csakis Rebekah fog maradni, aki minden feltétel nélkül elfogad téged - mondtam még neki, majd egy keserű mosoly jelent meg az arcomon.
- Finnt azt hiszem, megértem. De Elijah-val nem értem, hogy mi a problémád. Már nincs köze sem Tatiához, sem a hasonmáshoz - ráztam meg a fejem.

- Jól van, jól van! - mordultam fel, kissé hevesebben rakva le a poharat, mint akartam. - Beszélek Bekah-val. Addig úgysem hagysz nekem békét - álltam talpra. - Remélem nem várod el, hogy a többi testvéremnél is tegyek látogatást - jegyeztem meg. - Nem kívánom látni őket. Főképp a két idősebbet nem. Nyilván te is tudod, miféle véleménnyel vagyok róluk.

Felfelé néztem Klausra, még mindig végtelenül türelmesen.
-Nem, nem én akarom, hogy beszélj vele. De azt hiszem, pontosan tudod, hogy ennyivel tartozol a húgodnak. Ezer évig nem volt senkid. Rajta kívül. Ő mindent úgy tett, ahogyan te akartad, és egyedül te maradtál neki. A húgod olyan, mint te, olyanná vált, mint te. És a szíved mélyén valahol te is tudod, hogy beszélned kell vele, és tisztáznotok mindent. Tatiáról, Erinről, és az egyéb kérdésekről - sóhajtottam fel. - És talán utóbbit nem ártana értesíteni, hogy már jól vagy.

- Mintha ez csak rajtam múlt volna! - paprikázódtam fel. - Azt hiszem, ezer évesen épp elég felnőtt már. Nem lóghat örökké a nyakamon! - fintorogtam. - Önállósodjon. A többi testvérem sosem hiányol. Talán Bekah is tanulhatna a példájukból - morogtam dühösen. - Azt akarod, hogy beszéljek vele?

Egy apró sóhajt hallattam, és így fordultam vissza teljesen felé. - Nem az én tisztem elmondani, de azt hiszem, Rebekah okkal érzi mellőzötten magát, közel ezer év együttlét után, amit veled tölthetett. Te vagy az egyetlen testvére, aki... ott volt mellette, és akit szeret. Azt hiszem, hogy... emiatt is tartozol neki annyival, hogy beszélsz vele. Régen találkoztatok már, ha jól tudom - ültem le a kanapéra.

- Hallottam, hogy vele beszélgettél - biccentettem, de a következő mondatokra elfelhősödött a tekintetem. - Mi köze van hozzá, hogy én kivel vagyok éppen? - morogtam. - Jó, hogy nem fogom a kishugom engedélyét vagy véleményét kikérni - dünnyögtem. - Én sosem szóltam bele, hogy ő kit, vagy kiket szédített éppen.

Valahol mélyen jólesett, hogy miattam tette azt, amit. De közben... a hátam is borzongott attól, hogy egyrészről miattam itta meg a mérget, másrészről miattam sérült le, és nem is akart eleinte gyógyulni a sebe.
- Köszönöm - mondtam valami rekedtséggel, hiszen mintha nehezemre esett volna egész életemben a köszönetnyilvánítás. Ezért is akartam rögtön témát váltani.
- Azt hiszem, Rebekah szeretne veled beszélni. Ahogy észrevettem nemrég, nem kedveli a legújabb választottad. És... nem örül, hogy nem tőled tudta meg - néztem továbbra is a szemeibe. Jobb témaváltás nem jutott eszembe.

- Remélem megtanultad, hogy vámpírokkal teli házba ne hozz ilyen illatú vért - mondtam anyámnak magam is egy apró mosollyal, majd elsőként töltöttem magamnak egy italt. Egek, ez hogy hiányzott.....
- Nem kötöttem bele. Csak tisztáztuk az erőviszonyokat. És világossá tettem számára, hogy nem volt jó ötlet bántania téged - nézegettem a már szinte teljesen begyógyult karomat. - Ha én győztesként így néztem ki, akkor el tudod képzelni őt - vontam fel a szemöldökömet.

- Remélem, egy életre megtanultad, hogy ne nyúlj bele a fiókomba - mondtam egy nagyon apró mosollyal, miután már minden emberivé változott rajta, bár csontjainak törésére még mindig összeszorult a szívem.
- Jó újra... emberként látni téged - néztem ekkor már hátrafelé, hiszen rajta voltak a ruhái, és egy aprót sóhajtottam, és kis bűnbánás jelent meg az arcomon.
- Nem kellett volna belekötnöd abba a farkasba - ráztam a fejem.

Megértette, mit akartam, mert kiment a szobából, hogy csakhamar egy inggel meg egy nadrággal térjen vissza, aztán diplomatikus hátat fordítva jelezte, hogy tessék.... itt az ideje újra ember alakban állni előtte.
Beálltam a kanapé mögé, és fájdalmas csonttörések, meg néhány elnyújtott nyüszítés árán néhány perc múlva már emberként álltam újra előtte.
- Végre - sóhajtottam nagyot, és a ruhákért nyúltam. - Utáltam lentről felnézni másokra.

Felálltam a kanapéról, bár mosolygásra még most sem voltam képes, mert... az aggodalmam még mindig hatalmas volt. Azt hiszem, már nem lehet baja, ha visszaváltozik emberré, Mikael mérge már talán nincs rá hatással. De mégis ott volt az, hogy "ha"...
Megértettem a nézését, ahogyan végigfürkészte bundáját, majd egy apró bólintással léptem ki a dolgozószobából, két perc múlva már inggel és nadrággal térve vissza. Nem volt hagyomány részemről turkálnom a fiam holmiai között, ezért talán elképzelhető, hogy nem az ő ízlésvilágának felel majd meg, de... most kit érdekel? A lényeg úgyis az, hogy valamit felvegyen, amíg feljut a szobájába.
Letettem a kanapéra a ruhákat, majd egy sóhajjal fordultam a fiókjaim felé. A fiam, tehát... nem lenne túl jó "bámészkodni".