Lassan, megadón bólogatok anyám szavaira. Úgy lesz. Őszintén remélem. A pihenés gondolata egyre csábítóbb, meg is indulok a szobából, és már csak pár lépés választ el az ajtótól, amikor mégis visszafordulok. Kicsit talán túl sebesen teszem meg a visszautat anyámhoz, nem annyira emberi tempóban. Csak nem akarom, hogy időközben meggondoljam magam. Közvetlenül anyám elé lépek, majd egy könnyed puszit adok az arcára.
- Örülök, hogy újra itt vagy velünk - mondom halkan, de őszintén, tiszta szívemből. Anyámnak talán sikerül úgy egyesítenie a családot, ahogy ezer éve voltunk. Neki talán sikerül visszahoznia a békét. Az anyai szeretet erős összetartó erő tud lenni. Legalábbis szeretnék ebben hinni. Mielőtt válaszra méltathatná, amit tettem, már el is tűnök.

|| Rebekah szobája ||

Elmosolyodom anyám javaslatán. Szórakoztató, hogy ma mindenki ezt szajkózza nekem. De ez két emberes dolog, szóval elő kéne keríteni hozzá Niket is... méghozzá ember formában.
- A vicces az, hogy Erin is épp ezt mondta. Előbb meg kellene várni, hogy Nik újra beszélni tudjon - vonok vállat végül. Igen, azt hiszem anyámnak igaza van. A mi testvéri kapcsolatunk már nagyon sok mindent átvészelt. Ezzel sem lesz másképp. Talán admon kellene Erinnek egy esélyt. De csak Niklaus kedvéért tenném, és ez sokban függ tőle is.
- Azt hiszem... most elmegyek lepihenni - jelentem be anyám ölelése után. Jól esik a közelsége, de még mindig szoknom kell a helyzetet, hogy itt van, és gondoskodni akar rólam.
- Hosszú volt ez a nap... de mindenképpen szólj, ha bármi fejlemény van Nikkel kapcsolatban - teszem még hozzá gyorsan a szemeibe nézve. Remélem, benne tényleg bízhatok. A családunk már annyi mindenen átment, és egyikünk sem bűntelen, de ami rosszabb, mind követtünk el hibákat egymás ellen is, így nehéz megbíznunk egymásban. Persze legmélyebbre Mikael süllyedt. Onnan már nincs visszaút, amilyen messzire ő merészkedett.

Nem lepődöm meg anyám válaszán. Tulajdonképpen rá vall. És hát nincs mit csodálkozni rajta, boszorkány, persze hogy tudni akarta az összetevőket. De attól még figyelmetlen volt, és ebből nem engedek. Ha tudta, hogy veszélyes az a keverék, jobban is elrejthette volna, vagy ügyelt volna rá, hogy Nik mit csinál vele. Na de a bátyám is megkapja ezért még a magáét.
- Tudom... úgy tűnhet, hogy eltúlozom a dolgot - és talán így is van, bár ezt hangosan nem fogom bevallani. - Én nem akarom elvenni Nik boldogságát, csak... - sóhajtok, és lehajtom a fejem. Önző vagyok. Pedig tényleg nem akarom, hogy boldogtalan legyen, nem akarom ezt tönkretenni neki. Annak ellenére sem, hogy ő is mindig ezt tette velem az ezer év során. Valahányszor szerelmes lettem - ami valljuk be, gyakran megtörtént - mindig tönkretette valahogy. Kinevetett, kigúnyolt. "A szerelem a vámpírok gyengesége." Mindig tett azért, hogy a fellángoló érzelmeim kihunyjanak. Stefan esetében egyenesen tőrt szúrt a szívembe. Szó szerint. Alexet megölte, és a falra szegezte. Persze ott én is hibás voltam. Azt tanultam tőle, hogy a szerelem egy gyengeség, egy nevetséges érzelem, és mi egymásnak kell, hogy fontosak legyünk. Hogy kitartsak mellette, bármi áron. Mindig és örökké. És most fordult a kocka, őt bolondították meg az érzelmei, és olyannyira magamra hagyott, mint még soha.
- Tudom, hogy nem lehet mindig velem. Nem is várom el, így is egymás agyára tudunk menni. De már eddig is annyira elfoglalt volt, a hasonmások, meg a hibridek... és ezek mellett már csak második lehettem... És most még egy nő is? A legszomorúbb, hogy az újdonsült barátnőjéről, meg az összeköltözésükről egy vadidegen nőtől kellett értesülnöm, érted? Mert a bátyámnak már arra sem maradt ideje a saját dolgai mellett, hogy nekem elújságolja - vallom be azt a részt, ami a leginkább fáj nekem. Ha nem így tudtam volna meg, talán nem esne ennyire rosszul. De így teljesen kirekesztve érzem magam.

Miközben anyám beszélni kezd, megiszom a whiskeym maradékát. Valami azt súgja, nem fog megártani. Az utolsó kortyot majdnem félrenyelem, amikor meghallom anyám meséjét a mérgezésről.
- Hogy micsoda?? - pattanok fel idegesen. - Te hoztad be azt a mérget... ahh - kezdek el járkálni fel-alá a szobában. - Nem is tudom, melyikőtök a felelőtlenebb... Te, amiért idehoztad, ahelyett hogy megszabadultál volna tőle... Vagy Nik. Ő is... mi a fenét gondolt? - Magam sem értem, miért akadok ki hirtelen ennyire. De már a gondolat is, hogy a bátyám majdnem meghalt, aztán kiderült, hogy egy kicsit mindenki hibás ezért. Mind felelőtlenek. Amikor Mikael itt van, és minden vágya, hogy elpusztítsa a családunkat, és első sorban Niket... Hogy én mennyire utálom azt a férget. Nem is érdemli meg, hogy apának nevezzük, vagy aként tekintsünk rá valaha is.
- Mi az, hogy hagyjam békén? Egy ujjal sem értem hozzá - mééég. De miért védi őt anyám ennyire? És még hogy Klaus szereti! Nevetséges! - Itt nem az a lényeg, hogy ez kaland-e vagy sem! - legyintek végül lemondóan, hangomban már több a csalódottság és a kétségbeesés, mint az indulat. - Te ezt nem értheted, anyám - fújok még rá, aztán visszaülök a kanapéra, és mereven bámulok magam elé, közben minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy eltüntessem az árulkodó érzelmeket az arcomról. Igazából ha a bátyám szereti azt a lányt, nekem az csak rosszabb. Sokkal egyszerűbb volt, amíg "virágról virágra szállt", és egyik sem lett fontos a számára. De most... ez az állítólagos szerelem teljesen lefoglalja, és rám már semmi ideje sincs. Anyám ezt nem értheti, hiába az anyám. Nekem ezer éven keresztül nem volt senki másom Niken kívül. Képtelen vagyok beletörődni, hogy elveszik tőlem.
- Nem. Mióta visszatért Mystic Fallsba, nem találkoztunk - válaszolok a kérdésre, de gondolatban még mindig az előző témánál tartok, és még az ajtó túloldaláról felhangzó nyüszítés sem zökkent ki ebből teljesen.

Nem hiába anyám az... anyám. Szavak nélkül is tudja, hogy mit akarok, hogy mi bánt, és megválaszolja a fel nem tett kérdésemet. Elveszem tőle a whiskeymet, bár épp most öntöttem le egy pohárral Erinnel is. Akkor nagy szükségét éreztem az új fejlemények fényében. Most csak idegesen szorongatom a kezemben. Látom anyám szemében a határozottságot, és ez egy kis erőt ad. Nem lesz semmi gond. Ha ő mondja, akkor annak úgy kell lennie.
- De hogy történhetett meg ez, anyám? Hogy jutott be ide Mikael? Hogy itatta meg Niket a ... förtelmes... mérgével?? - a végére némi indulat is vegyül a szavaimba, majd úgy ítélem meg, ideje belekóstolni a poharamba.
- Nem akartam tovább faggatni a részletekről azt a... nőt - nyelem le a majdnem kiejtett, enyhén szólva becsmérlő szavakat. Talán nem illene rosszat mondanom Erinről anyám előtt, nem tudhatom, ő hogyan vélekedik erről a kibontakozóban levő románcról. A gondolattól is fintorra görbülnek ajkaim. Nem tehetek róla, nehéz elfogadnom, hogy egy kis senki egyik pillanatról a másikra elveszi tőlem a legkedvesebb bátyámat. Abban sem lehetünk biztosak, hogy nincs Erin keze Nik megmérgezésének ügyében, hogy nem játszik össze Mikaellel, hisz nem ismerjük. Jó, ezt igazából én magam sem gondolom komolyan, láttam az aggodalmat a tekintetében. De ettől még nem fogom jobban kedvelni.

Előbb idegesen rándul az arcom, ahogy látom, hogy anyám kezét felemelve végig akar simítani rajta. Elszoktam már ettől... hogy bárki is pátyolgasson engem. Ezer év, könyörgöm. Ezer éven át nem volt anyám, nem volt barátnőm, nem volt... senkim. Csak a bátyáim, de ők köztudottan nem ilyen szeretgetős fajták, így én is megkeményedtem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem hiányzott az anyai érintés... aminek végül most is megadom magam. Szemeimet lehunyva sóhajtok fel, és hagyok egy kis esélyt magamnak, hogy élvezzem a cirógatást. Ám az egész így is csak egy pillanat, nyelek egyet, anyám szemeibe nézek, aztán zavartan elhúzódom, és inkább leülök a kanapéra.
- Jól láttam, hogy Damon Salvatore járt itt? - kérdezem meg csak úgy mellékesen, mielőtt erőt vennék magamon, és rátérnék az olyan fájdalmasabb témákra, mint Niklaus megmérgezése.

|| nappali ||

Amilyen határozottan indulok meg a dolgozószoba felé, olyan elbizonytalanodva állok meg az ajtó előtt. Rég ültem már le beszélni anyámmal, és most a téma sem lesz szívderítő... de túl kell esni rajta. Rövid, bizonytalan kopogtatás után válaszra sem várva belépek a szobába.
- Anyám - szólítom meg, miközben beljebb lépek. - Remélem, nem zavarok - jegyzem meg halkan, és most valamiért kicsit úgy érzem, mintha visszarepültünk volna az időben ezer évet. A világ nagyot változott azóta, de mi még mindig ugyanaz a család vagyunk. És anyám még mindig az egyetlen nő, akire felnézhetek, akihez tanácsért fordulhatok, akitől vigasztalást várhatok...