- Oké-oké! - emeltem fel a kezem, látva, hogy egy pillanatra elborult a tekintete. - Azt hiszem, valahogy pont nem jó pillanatban kaptam el magát - morogtam hozzá. - Szóval... el fog múlni? És mégis... mikor? Napok, hetek? Évek? Évszázadok? - faggattam továbbra is. - Csak mert szeretném tudni, hogy mégis mit mondjak Lexinek. Jelenleg a régi Salvatore birtokon lakik, és én, meg egy fizetett alkalmazott segítjük őt.

Nehéz volt engem felhúzni, de egy mondata megakadt a fülemben. Az én családom mindig itt lesz. Hát nem, a fiam ma kis szerencsével van már csak itt, és így is arra kényszerült, hogy vérfarkasként éljen napokig. Nagyon kellett hozzá moderálnom magam, hogy ne fűzzem hozzá ezt a dolgot, és ne lássa rajtam, hogy jogtalannak tartom ezt.
- Elhiszem, hogy ő jó vámpír. Amikor itt járt, én magam is láttam ezt. De erre csak azt tudom mondani, hogy el fog múlni. Felesleges további bűbájokkal és főzetekkel beleszólni a természet rendjébe. Talán a látását visszakapja, de azután talán valami más baj történik. A halott boszorkányok tréfásak és viccesek tudnak lenni, és szerintem nem hazudom, ha azt mondom, hogy a humoruk hagy maguk után kívánnivalót.

- Tudom, hogy.... - kezdtem bele, de elharaptam a mondatot. Nem hangzott volna túl jól, hogy milyen őrült családja van. - Tudom, hogy vannak problémák az Ön életében is - finomítottam a dolgon. - De a családja mindig itt lesz. De ha Lexi nem kap gyors segítséget, akkor MEGHAL. Ha van ötlete... bármi, amit tehetnék érte, hogy a vaksága minél gyorsabban múljon el, mondja el, és már itt sem vagyok -tártam szét a kezeimet. - Lexi jó ember. Vagyis.... jó vámpír. Nem kérném ezt, ha nem így lenne.

Az íróasztal mögé sétáltam, és leültem, de már meglehetősen döbbent pislogással a szavak hallatán. Az a lány megvakult? Hm, érdekes fordulat, rendkívül érdekes. De most éppen három dolgon kell gondolkodnom egyszerre, ő már... hová férne a fontossági listában?
- Mr Salvatore, elmondtam annak a vámpírnak, hogy következményekkel jár a feltámasztás. És ő ezzel együtt egyezett bele a varázslatba. Perpillanat egy problémás férjet, egy még problémásabb gyereket, és egy varázslatot kell orvosolnom. Biztos vagyok abban, hogy a vaksága nem végleges, ha ez közelebb viszi a megoldáshoz. De ebben a pillanatban többet nem tudok segíteni, sajnálom - mondtam neki komolyan. Nem igazán volt szokásom bárkit kiszorítani a figyelmemből, de előbbre szorult most a fiam.

Csak egy fintorral - a kettőnk jó viszonyára való tekintettel - reagáltam le Klaus nevét, majd csodálkozva felvontam a szemöldökömet.
- Ön nem tudja? - kérdeztem bambán. - A varázslat következtében Lexi él. Jól van, már amennyire lehet valaki ilyenkor. És mégsincs jól. Az életért, amit kapott, cserébe elvettek tőle valami mást. A szeme világát. Lexi vak. És így nem maradhat. Egy vámpír, így.... halálra van ítélve - néztem Estherre némileg könyörgően.

Mielőtt megkínálhattam volna valamivel, máris levetette magát a kanapéra, és rátért a lényegre, amiről eleinte nem tudtam, hogy mit is gondoljak, ezért felvontam a szemöldökömet.
- Igen, emlékszem arra a lányra. Sajnálatos módon nem volt lehetőségem foglalkozni vele, mert Klausnak szüksége volt rám - emlékeztem vissza arra az estére. Igen, a vége előtt pár pillanattal félbehagytam a varázslatot, és elrohantam a rossz érzésem végett. - Miről is van szó?

- Értem - hümmögtem, de ennyiből is rájöttem, hogy jobb, ha ezt nem firtatom. Inkább levágtam magam a kanapéra... bár kissé elfintorodtam. Kutyaszagot éreztem...
- A napokban felkeresett engem telefonon Lexi Branson - vettem nagy levegőt. - Gondolom, tudja kiről is beszélek. Ön volt az, aki visszaadta az életét. Bár elég súlyos árat kellett neki fizetni ezért - mondtam komoran.

- Nem vagyok ijedős típus, még ha ilyen városban is élünk - mondtam neki még mindig megszokott hangnemen, majd szavair a anyakamhoz értem. Biztosan erre gondolt, ahogyan ez megszokott volt az elmúlt egy órában. Előbb Klaus, most pedig Damon.
- Ne is törődjön vele, már semmi bajom nincsen. Csak egy varázslatom rosszul sült el, nem várt következménnyel - sóhajtottam fel, és a kanapéra böktem, hogy üljön le nyugodtan. - Miben segíthetek, Mr?

- Köszönöm - mondtam, beoldalazva a résen, amit az ajtón nyitottam. - Gondoltam előbb köszönök, nehogy megrémüljön, és egy átokkal letépje a fejem. Két és fél gyerek maradna árván - vigyorogtam, és megálltam előtte. Feszültnek tűnt kissé, de a szokásos kedvessége a régi volt.
- Megkérdezhetem, mi történt? - mondtam tompán, és a nyakán lévő sebre meredtem. - Mert ez úgy néz ki, mintha.... megtámadta volna valaki - mondtam ki nyíltan. Talán Klaus tette? Na, azon sem lennék meglepve.

Egy ismerős hangra lettem figyelmes, majd hamarosan már tudtam kihez kötni, és megláttam Damon Salvatore arcát, ahogy bekukkant az ajtón.
- Óh, Mr Salvatore... - álltam fel, és odasétáltam, hogy egy nagyon halvány mosollyal kinyissam az ajtót, de nyilvánvalóan érezhető volt bennem némi feszültség. - Jöjjön, jöjjön csak be.

(pláza)

Megálltam a birtok előtt, és nem kellett sokáig keresgélnem, már tudtam, melyik szobában is találom Esthert. Még jó, hogy van egy saját kis kuckója is.
Találtam egy hátsó ajtót, és hallgatóztam kicsit, hogy megtudjam, tényleg egyedül van-e. Nem hallottam sok neszezést a házból, csak a ház előtt beszélgetett két nő. Esther egyedül volt.
Benyitottam hát hozzá, bár először csak a fejem dugtam be. Ki tudja, ha azt hiszi, valami ellenség vagyok, lehetőleg először csak a fejem tépje le...
- Üdvözletem... - szóltam be a résen. - Damon Salvatore vagyok.

Klaus távozott, én pedig visszaültem a helyemre. Aggódtam-e? Eléggé... de tudtam, hogy nem keveredik bajba. Remélhetőleg. Ha mégis, akkor nem jól ismerem. Talán eddig nem lett volna mit veszítenie, de most már van... és ha a fiam boldog, én is az vagyok. Igaz, nem ez lenne a célom nekem sem... de azzal még várnom kell egy kicsit.

Az ajtó feltárult előttem, és beleszimatoltam a már érezhetően tavaszi, langyos szellőket hozó levegőbe. Farkasként itt volt az alkalom... a napokig tartó, végtelen szabadság lehetősége. Hülye lettem volna nem élni vele....
Megnyaltam anyám kezét, hogy jelezzem, értem, és amúgy is, ha a végletekig kifáradnék, csak szívesebben pihennék egy kanapén, mint egy avar-ágyon, szóval naná, hogy visszajövök. Hunyorítottam még egyet, aztán teljes gőzzel kilőve elstartoltam az erdő irányába.

(erdő)

Odasétált a hátsó ajtóhoz, és kinyitottam Klaus előtt az ajtót. - Ha lehet, vigyázz magadra, ezalatt a két-három nap alatt, rendben? És néha nem bánnám, ha visszajönnél ide, hogy megmutasd, jól vagy - suttogtam neki.

Hála az égnek, megértette. Odanyomtam az orrom a nyakához, mintegy szagmintát véve az ellenségből. Ha találkoznék az anyámat megtámadó farkassal, megmutatnám, hogy ki az úr a városban!
Sóhajtottam egyet, mert még mintha Erin hangját hallottam volna, valahonnan a bejárat felől, megálltam hát a dolgozószoba másik ajtaja előtt, ami a hátsó verandára vezetett, és az ajtót megkaparva anyámra néztem. Kinyitja, vagy megvárja, amíg szétrágom?

Tovább gondolkodtam, mindaddig, míg Klaus szemmel láthatóan pihent. Megértem, ráfért ezután a "kis" akció után, amit magának ásott meg. De... legközelebb ne nyúljon a fiókomba, és ne vegyen ki olyat, amiről nem tudja, hogy micsoda. Baja is eshetett volna.
Egy sóhajjal félretettem a könyvet, és a nagy szemeibe néztem, ahogyan megjelent előttem. - Ha akarsz, menj vadászni, Nik. Egy farkas nem élhet bezárva egy szobában - mondtam neki, bár nem volt túl jó ötlet elengedni, hogy szem elől veszítsem.

Aludtam egy rövid ideig, talán egy fél órácskát, mikor kipattant a szemem, és beletelt néhány másodpercbe, míg eszembe jutott ami történt. Lenéztem a mancsaimra. Ezek szerint még mindig nem álom, tényleg farkas vagyok.
Anyám egy könyvet böngészett éppen, én pedig nyújtóztam egy hatalmasat, majd odakocogtam hozzá, és a szemébe néztem egy "na most akkor mi legyen" kérdéssel. Reméltem nem gondolja, hogy itt ülök majd napokig ebben a szobában.

A kandalló elé sétált, már amennyire a farkasok sétálni szoktak, és levetette oda magát, én pedig egy sóhajjal vettem ezt tudomásul, majd kinyitottam az egyik könyvet. Aggódtam, persze hogy aggódtam... nem votlam abban biztos, hogy így nem lesz baja... de volt bennem egy olyan, hogy márpedig így NEM lesz.

Csak egy morranással válaszoltam anyámnak. Igazából most nem is igazán tudtam már mit kezdeni magammal. Jobb lett volna most pihennem egyet. Aztán... most farkasként beszélgessek anyámmal? Már ha ezt beszélgetésnek lehet mondani....
Leugrottam a kanapéról, és összekuporodtam a kandalló előtti jó melegben. Alszom egyet, aztán elmegyek. Vadászom az erdőben. Farkasként napokig is lesz alkalmam rá...
Ráhunyorítottam még anyámra, majd beletörődő sóhajjal igyekeztem aludni.

- Hjaj, Klaus... - suttogtam, én magam is a bundájába fúrva néhány ujjamat, miután Erin távozása után odajött hozzám. Nem tudtam mit mondani, nem akartam olyan bolond lenni, hogy farkassal kezdek cseverészni, de talán mégsem lennék olyan hülye, hiszen ő a fiam...
- Legközelebb kétszer meggondolod, mit iszol meg - motyogtam, de nem rosszallóan. - A legtöbb férfi hálás lenne, ha néhány napig megszabadul a barátnőjétől, de ahogy látom, te nem így vagy vele - beszéltem tovább, mint egy idióta, de közben már jártattam az agyam azon, hogy mit is kellene megtennem.

Anyám leült, én meg felugrottam mellé, és szemébe nézve, mintha csak azt mondanám, oké, hülye voltam. Jó lecke lesz, hogy most majd napokig iszom a levét.
Lehasaltam, nézve arrafelé, amerre Erin elment, és nyüszítettem egyet halkan. Nem gondoltam, hogy ez lesz a látogatás vége, azt meg pláne, hogy neki nélkülem kell távoznia innen.
Közelebb araszoltam anyámhoz, és fejem az ölébe hajtottam. Mint annak idején...bár akkor még embergyerek voltam. A dolgok sokat változtak azóta... de az nem, hogy ha vigasz kellett, hozzá szaladtam, már akkor is.

Erin távozott, bár láttam rajta, hogy meglehetősen nehezen esik neki. De vérfarkasként még nyilván furcsa volt neki Klaus. Hiszen ellensége ez a faj. És Klausban is egyszerre összpontosul a szerelme és a legnagyobb ellensége is.
Visszültem a kanapéra, és nagyot sóhajtottam. - Látom, elfelejtettem megtanítani neked, hogy ne igyál bele olyanba, amiben nem tudod, mi van... - motyogtam csendesen.

Nem tudtam mit tenni, csak beletörődően bólintani Esther szavaira. IGaza volt. Én meg amúgy sem vagyok olyan, hogy képes lennék napokig egy vérfarkassal együtt élni... pár percig, esetleg egy óráig talán. De napokon keresztül? Nem hiszem, hogy ez menne.
- Rendben... - bólintottam újra, beletúrva az ölemben heverő bundába, ahogyan Klaus odahajtotta a fejét, és vártam pár másodpercet, csak utána álltam fe. Valamiért egy kicsivel nyugodtabb voltam... de csak egy kicsit.
- Vigyázzon rá. És... ha visszaváltozhat már emberré, valahogyan... értesítsen. - címeztem még Esthernek, majd ránéztem még Klausra. Ha nem farkas alakban kell itt hagynom, talán egyáltalán nem ment volna ilyen könnyen az elszakadás. De muszáj volt megtennem.

- Ház és udvar -

Lenéztem magamra. A bundámra, a mancsaimra. Isteni. Köszönd saját magadnak, Klaus...
Ránéztem anyámra, majd Erinre... egyikről a másikra. Szívem szerint Erinnel mentem volna, haza.... de tudtam, hogy ő a farkas énemmel igazán úgysem tud mit kezdeni. Talán jobb lesz, ha itt maradok anyámnál, aki tudja, mikor válhatok újra kétlábúvá, és - boszorkány mivoltának hála - még ha nem is pontosan érti, de érzi a gondolataimat.
Odasétáltam Erinhez, és egy nagy sóhajtással a térdéhez nyomtam a fejem, majd halk nyüszítéssel nekidőltem. Mintha csak azt mondtam volna, viselje el néhány napig, hogy nem leszek vele...

Mindig nehéz az elválás, még ha csak rövid időre is, de most muszáj volt megtenniük. Klaus élete volt a tét.
És pár perc, ennyi kellett, hogy Klaus farkasként álljon előttünk. Az én szívem is megérezte ezt, nagyon sajnáltam őt, ahogyan csontjai eltörtek, és roppantak a bordái, de hamarosan már... farkasként állt előttünk, és Erinre néztem.
- Igen, néhány nap... minimum ennyi szükséges - válaszoltam neki, már valamivel megkönnyebbülve.
- Jobb lesz, ha most... mész, Erin. Most nem tudsz tenni semmit, és nem lehetsz vele napokig. Nem, ez nem fog menni - ráztam meg a fejem, de ez nem személye ellen irányult. Ezek voltak a tények.