- Vigyázunk, kicsim - súgtam Delenának. - De te is vigyázz, és igyekezz... anyádhoz. Jelen idő szerint ott van a helyed, nálunk, akik szeretnek, és nem ott, ahol eszközt látnak benned - vetettem megvető pillantást Esther felé, majd hagytam, hogy a két kicsi megpuszilja Delenát.
- Mi most megyünk. Igyekszem haza, de te is tedd azt, oké? - mondtam a felnőtt lányomnak, aztán köszönés és minden egyéb nélkül kisétáltam a házból.

(Chesterfield)

- Talán majd egyszer rájön, Mr Salvatore, hogy nem az a célom, hogy tönkretegyem a gyerekek életét. És az sem, hogy az önökét, a magáét és a feleségéét tönkretegyem. Ha ez lenne a célom, más módszerekhez folyamodnék - mondtam, még mindig szemrebbenés nélkül, majd csak figyeltem hogyan búcsúzik el a felnőtt lány az apjától.

Megcsóváltam a fejem mindkettejük szavait hallgatva. Ebből sem lesz soha egy vélemény, az már biztos. Megértettem apát, aki fél, hogy mi lesz vagy éppenséggel mi van a jövőmmel, de ugyanakkor szívesen segítettem Esthernek is, hiszen ő Klaust akarta legyengíteni vagy megölni. Egyre megy, mindegy az nekem. Csak csinálja.
- Én még maradok. - Néztem apára. - Van még egy kis megbeszélnivalónk Estherrel. Vigyázz magadra, oké? - Kérleltem ismét, majd adtam egy puszit a kisöcsémnek és rámosolyogtam saját magamra. Szegénykék annyira kicsik még, biztosan nem értik, hogy mi folyik körülöttük.

- Akkor csessze meg a tudományát! - sziszegtem, már tényleg dühösen. - Csessze meg a fiát, meg az egész családját! Menjen a pokolba velük együtt, még mielőtt én juttatom oda mindannyiukat! - ugrottam talpra, és felvettem a két kicsit az ölembe.
- Remélem jól megnézi a lányomat - mutattam fejemmel a nagy Delena felé - ahogy éppen tönkreteszi az ő életét is! Remélem a föld mélyében egy ördög duplán fogja megkínozni ezért! - tettem még hozzá, majd lehajoltam, és homlokon csókoltam a felnőtt Delenát.
- Jössz velünk kicsim, hazamész... vagy maradnod kell még? - kérdeztem. Hiába, rá nem tudtam haragudni. Ő éppúgy elszenvedője volt az eseményeknek, ahogy mi.

- Most az egyszer, Mr Salvatore... nem értek egyet önnel. Semmi közöm ahhoz, hogy a felesége mit csinált az én fiammal. Ez az ő kettejük ügye, nem vagyok ott a fiam mellett, hogy fogjam a kezét, de azt hiszem, hogy magának sem ártana pórázt kötni a nejére, ha ennyire nem képes uralkodni magán - mondtam ki őszintén a véleményemet, hiszen nem igazán törődtem most azzal, kit bántok meg, de azt hiszem, nem volt az ő műfaja a sértődés.
- És azt fogom tenni, amit tennem kell. Az ön tiltása számomra nem jelent semmit - vontam egyet a vállamon, majd vissza is ültem.

Nem szóltam bele apa és Esther beszélgetésébe -vagyis inkább veszekedésébe -, hadd mondják el mindketten a véleményüket. Ám mégis eljött az a pont, amikor apa felé fordultam és megfogtam a kezét.
- Csak vigyázz magadra, oké? A jövőben is szükségem van rád. - Megpróbáltam rámosolyogni. - Ne csinálj hülyeségeket és hagyd, hogy Estherrel elintézzük azt, amiért idehozott. - Néztem rá komolyan, de emellett kérlelve is.

- Ha magának nincs ez a hülye ötlete, akkor Elena soha nem rémül annyira halálra, és nem keres olyan kétségbeesve megoldást, hogy idejöjjön a rohadt, szemét fiához! - ordítottam, aztán visszafogtam magam mikor meghallottam David kissé ijedt nyöszörgését.
- Jól van kisfiam... apu nem rátok mérges - öleltem meg őket, és olyan haraggal néztem Esther felé, hogy szívem szerint neki osztottam volna ki azt a pofont, ami Elenánál elmaradt. - A közeljövőben nem érdekel, milyen erős boszorkány maga, tartsa meg a távolságot a családomtól! Ne avatkozzon az életünkbe, és ennyi! Foglalkozzon inkább a fiával, és verje be a képét helyettem is!

Valami hasonlóra számítottam Damontől. Ha nem most, hát később... vagy bármikor, amikor kedve támad hozzá. Mindenesetre, nem vettem túlzottan a szívemre.
- abban igaza van, hogy Elenának nem lett volna szabad előre megtudnia, milyen sors vár rá hamarosan... - bólintottam egyet határozottan. - De az nem az én bűnöm, hogy lefeküdt a fiammal. Az a saját döntése volt. Vámpírság ide, vagy vámpírság oda. És ennek a hűtlenségnek az okát nem fogja az én nyakamba varrni. A fiam hibázott. És Elena is. Egyikük sem mentes a bűneik alól. De nem az én bűnöm, hogy Elena hűtlen lett. Inkább másban keresse a hibát - fordultam el tőle.

- Nem, köszönöm, de nekünk úgyis indulnunk kell - ráztam a fejem, még mindig a nagy Delena kezét szorongatva, és mélyen belenéztem Esther szemébe. - De valamit még meg akarok tenni. Meg akarom köszönni, hogy összekuszálta az életünket. Nem csak a miénket, de Delenáét is. Iderángatta a jövőből, a maga kénye-kedve szerint, mintha nem is emberi lény lenne, hanem egy bábu, vagy egy eszköz! - emeltem meg kissé a hangomat. - Megtudtunk egy csomó olyan dolgot, ami máris éket vert Elena és közém! A maga idióta ötlete hozta ezt az egészet! És mindezt miért? Mert megőrjíti a fia puszta léte is, és mert már olyan elvakult, mint a férje Mikael! Nem érdekli senki és semmi más, csak a nagy terv, amit kieszelt. Nem számít, hogy sorsok hullanak a porba miatta, de akkor is véghez viszi amit eltervezett, ugye?

Hát, mondhatni, nem igazán tudtam, milyen lehet most Damon helyzete. Igazából... ha csak Klausra nézünk, ők is tudhatták, hogy én sem voltam a hűségemről híres, de ezt nem igazán hangoztattam. Csak logikus gondolkodás kellett hozzá. Csoda, hogy Mikael olyan pszichopata lett?
- Ha beszélgetni akarnak, én magukra hagyom magukat - néztem felváltva Damonre, és a felnőtt lányára. Semmi beleszólásom nem volt ebbe a beszélgetésbe, ha valamit tisztázni akarnak.

- Értük jöttem - biccentettem, majd a két, nyakamba csimpaszkodó gyerekre néztem. - Nem fogjátok kitalálni, hová megyünk most. Elmegyünk a nagyihoz, rendben? - erőltettem magamra egy többé-kevésbé vidám mosolyt. - Ott lesz Adam, meg JJ... és majd nagyokat játszotok. Elmentek nyaralni, oké? - kérdeztem. David ugyan csak bámult rám, és az ingem gallérját rángatta, mert szemlátomást érdekelte, de Delena jókedvűen kiabálni kezdett.
- Jól van kicsim. Apu még kicsit beszél a nénikkel, és már indulunk is - simogattam meg a haját, majd leültem, és a nagy Delenára néztem.
- Jól vagyok hercegnőm. Igyekszem - szorítottam meg a kezét. - Ezek szerint már tudod, mi is történt - sajnáltam meg szívből. Ő már felnőtt... ergo tökéletes felfogja a helyzetet.

- Oké, benne vagyok. Vegye a véremet akármikor csak akarja és intézze el a fiát. Nem számít, hogy az anyám segíteni akar-e vagy sem, én itt vagyok és ha már idehozott, akkor ennyit megtehetek. Remélem, hogy sikerül a terve. - Tettem hozzá még igazi reménykedéssel, mert most semmit sem akartam jobban, mint hogy Klaus legyengüljön még akkor is, ha Oliver visszajött a halálból. Bíztam benne, hogy Esther majd megvédi a szüleimet és a családomat, a lényeg az volt, hogy az a a hibridfajzat szenvedjen egy kicsit és tehetetlen legyen. Nem voltam kárörvendő vagy éppen bosszúálló típus, de egyszer mindennek eljön az ideje.
Nyílt az ajtó és apa lépett be rajta, erre pedig elmosolyodtam. Jó volt látni, hogy egyben van, viszont a problémák is meglátszottak rajta. Nem olyan volt, mint reggel... de már semmi sem olyan, mint akkor. - Jól vagy? - Kérdeztem apát, miközben ő megölelte a kicsiket.

- Nem kell hozzá túl sok - néztem Delena szemeibe, miközben felsóhajtottam, és próbáltam finoman fogalmazni. - Csupán néhány csepp vér. A véred olyan, mint az anyádé. Legalábbis... hasonló. Nem olyan erős, de azt hiszem, azok után, ami a napokban történt, őt nem fogom tudni meggyőzni arról, hogy segítsen nekem kiiktatni Klaust - húztam el a számat. Bár erre a célra külön Delenát akartam használni. Mert... tegyük fel, hogy ha nem sikerül, és KLaus a többi testvérével ellentétben életben marad... engem próbál majd megölni. És arra az esetre, nekem biztosítanom kell valamit. Vagy valakit. És Delena... vagy Candice...
Viszont nem tudtam befejezni a gondolatmenetet, hiszen megjelent az ajtóban Damon, és akármennyire is megszokott volt tőle az erős kiállás, most láttam rajta némi megingást. Sajnáltam, szívből sajnáltam, hogy majdnem kétszáz éves vámpírként, azok után, hogy kikapcsolta a vámpírsáágt a szeretteiért, ilyen sorscsapások érik őt, méghozzá attól, akit a legjobban szeret.
- Jó napot, Mr Salvatore - biccentettem felé. - A gyerekek... nos, ők jól vannak, ha ezért jött.

(Damon és Elena lakása)

Akadálytalanul jöttem be a Mikaelson házba. A nappaliban nem találtam senkit, bár sokért nem adtam volna, ha orrba vághatom Klaust... de mivel nem láttam, nem állhattam neki keresgélni. Nem ezért jöttem ide...
Hallottam néhány hangot egy oldalsó kis szoba felől, és ráismertem a nagy Delena, és Esther hangjára, és odaléptem, és lenyomtam a kilincset.
- Jó napot - biccentettem oda kimérten Esthernek, majd megpusziltam a nagy Delenát, és letérdeltem a kanapé elé, ahol a gyerekek ültek.
- Kicsikém... - suttogtam elszorult torokkal, és nagy ölelésbe zártam mindkettőjüket.

- Nem is a mi dolgunk, hogy kitaláljuk az indokait. Biztosan tudja, hogy miért csinálta, csak megérteni nehéz. - Ezzel pedig le is akartam zárni ezt a témát, elvégre az anyám döntéseiről és életéről volt szó. A magánéletéről. Ehhez pedig nekem is mindössze annyi közöm van, hogy a lánya vagyok. A fejébe én se láthatok bele, esetleg ki tudok húzni belőle néhány dolgot, semmit több.
Bólintottam. Tehát az Alapítók Bálján akarja elintézni a gyermekeit. A tettének okait felfogtam, de azt nem értettem, hogyan lehet képes erre egy anya, még akkor sem, ha a gyerekei a világ legrosszabb teremtményei. De ha tényleg én kellek ahhoz, hogy legyengítse Klaus, akkor szó nélkül beleegyezem. - És mit akar pontosan csinálni? Nekem mit kell tennem? - Kérdeztem.

- Nos, anyádat még mindig nem értem. Biztosan jó okai voltak, de nem tudok egyet sem rögtönözni - ráztam a fejemet úgy, mint valami ostoba. De jó az ilyesmi... a fiam, a fiam, a fiam... soha nem fog benőni a feje lágya. Próbálna már meg uralkodni magán, és leállítani azt a lányt. Miért kellett mindkettőnek elveszítenie a fejét?
- Amire nekem kellesz... tudod, néhány napon belül itt lesz az alapítók bálja. És aznap este akarom kiiktatni a gyerekeimet. Véglegesen. Legalábbis, mindegyiküket koporsóba akarom juttatni, míg rá nem jövök, hogyan tegyem őket ismét emberré... - mondtam őszintén. - De Klaus erősebb, mint a többiek. Őt nem lehet úgy elintézni, mint őket. És ehhez kellesz te - néztem mélyen tekintetébe.

- Bárcsak sakkoztak volna. - Megcsóváltam a fejemet és fél szemmel mindig a kicsikre figyeltem, bár tudtam, hogy semmi bajuk nem eshet ebben a szobában, maximum annyi, hogy bebújnak a szekrény mögé. De mivel most nem nagyon aktívkodtak, ezért ezzel sem kellett számolni.
- Nincs egyedül, én sem tudom, hogy miért csinálta ezt az anyám. - Nyögtem ki. - Elmondta nekem az indokait és érthetőek is, de... a házasságukról van szó. - Nagyot nyeltem. Ezek után még jobban utáltam azt a pöffeszkedő, nagyképű, önző hibridet, mint eddig. Legszívesebben meggyilkoltam volna, bár én húztam volna a rövidebbet. - És ha apa a gyerekekért jönne, legalább látnám őt és tudnám, hogy nem tűnt el a városból. Aggódom érte. - Vallottam be, aztán nagyot sóhajtottam. - De mi lenne, ha arról beszélnénk, amihez kellek magának?

Na jó, nem számítok én sem mindenre. Hogy Elena itt volt? És nekem fel sem tűnt? Nem láttam bejönni? Na jó, nem láthatok mindent, de ezt mégis... hogy gondolták? Klaus és Elena egyaránt... normálisak?! Mindkettejük megőrült... Elena kockára tett mindent, és Nik még képes volt rásegíteni? Ugyan Delena nem mondta ki nyíltan, hogy mi történt... de valamiért én csak éreztem, hogy mi is a helyzet. Tudtam és kész.
- Akkor... - nyeltem egyet. - Nagyon jó helyre hozta a gyerekeket. Ugyan nem tudom, hogy mennyi ideig tudok rájuk is ügyelni... de félő, Mr Salvatore nem is fogja olyan sokáig engedni, hogy itt időzzenek - sóhajtottam fel. - Nem értem az anyádat... - motyogtam, a felnőtt Delena szemeibe nézve. - Kitaláltam, hogy Klaus és ő nem sakkoztak.

Biccentettem és leültem az egyik kanapéra, közben pedig a kicsi énem rögtön elfoglalta magát azzal, hogy az öcsikéjével szórakozzon. Jó volt látni, hogy ilyen idős korunkban is jó testvérek voltunk és még féltékeny sem voltam David-re. Azt hiszem.
Sóhajtottam egyet és levettem a szemeimet a gyerekekről, hogy komolyan nézzek Esther-re. - A szüleim összevesztek. Vagyis... nem ez a legmegfelelőbb szó rá, de akkor is így történt. - Húztam el a számat. - Elena nem olyan régen itt járt és... Klaus-szal volt. - Nem akartam kikotyogni, hogy az anyám megcsalta az apámat, de muszáj volt, elvégre azért voltam itt, hogy a gyerekek biztonságban legyenek és ehhez Esther-nek tudnia kellett az igazat. Abban pedig biztos voltam, hogy érti, mire gondolok. - Damon elrohant valamerre, Elena pedig arra kért, hogy hozzam el Önhöz a gyerekeket. Nem tudom, hogy miért éppen magához, hiszen ahogy hallottam a legutóbbi találkozásuk nem volt éppen fényes, de... ezek szerint az anyám még mindig megbízik Önben.

Eléggé meglepett, amikor elhagyta pár szó a száját. Nálam biztonságban lesznek a gyerekek? Dehát... hogyhogy nálam? Van anyja, van apja mindkettőnek, és a nemrég történt dolgok után hát nem gondoltam volna, hogy pont rám bízzák őket. Ez egyre zavarosabb számomra...
- Öhm... akkor foglalj helyet. Ami azt illeti, máris kíváncsivá tettél, hogy mégis miért bíznák rám a szüleid a gyerekeket - köszörültem meg a torkomat, miközben én magam is kényelmesen elhelyezkedtem.

Ahogy beinvitált minket be is léptem a két gyerekkel a szobába és láttam Esther-en, hogy sok mindenre számított, de erre pont nem. Mit ne mondjak én is meglepődnék, ha egyszer csak beállítana hozzám egy lány két gyerekkel... még akkor is, ha ismerem őket. De így is, úgy is beszélnem kellett Esther-rel, szóval így legalább összeköthetem a két dolgot.
- Az anyám... - Megköszörültem a torkomat, mivel jobbnak láttam, ha Delena előtt nem hívom így Elenát, mivel azzal valószínűleg összezavarnám. - Elena azt mondta, hogy magánál biztonságban lennének a gyereke. Tudja akadt egy kis problémája a családnak. - Nyeltem egy nagyot. - És beszélnem kellene Önnel arról a dologról, amiért idehozott engem. Eléggé fontos lenne. - Néztem rá komolyan.

Nem sokáig élvezhettem a magányt, mert hallottam egy hangot. Persze azelőtt is hallottam, hogy Kol beszélget odakinn valakivel, de ő azok után felment a hálószobájába, legalábbis a lépcső felől hallottam a zajokat.
- Persze, jöjjön be! - mondtam egy kicsit megemelve a hangomat, de szinte rögtön felismerve, hogy ki az érkező, és hogy nincs egyedül. Nem számíotttam most erre.
- Öhm... - néztem végig rajtuk, ahogy mindnyájan beértek a szobába. - Erre őszintén szólva, most nem számítottam - álltam fel és melléjük sétáltam. - Miben segíthetek?

Damon és Elena háza

Egyenesen ide jöttem a gyerekekkel és hiába voltam nagyon is zaklatott megpróbáltam nyugodtnak látszani, nehogy a kicsi énem és az öcsém észrevegyenek valamit. Anyának igaza volt, jobb lesz itt nekik, feltéve ha Esther beleegyezik abba, hogy Delena és David itt legyenek. Te jó ég, mi lehet most anyával? Féltem, hogy valami baja esik, hogy összeroppan, netán... Emmával lesz baj a kialakult helyzet miatt. Most kezdtem csak felfogni, hogy az egész jövőm forog kockán.. de talán akkor is ugyanez történt, amikor én voltam a kicsi Delena. Lehet, hogy ennek kellett történnie...eléggé sovány vigasz, de hátha.
A bejárati ajtó nyitva volt, ezért a karomban David-el és a mellettem lépkedő kicsi énemmel afelé a szoba felé vettem az irányt, ahol néhány hete megjelentem. Bekopogtam az ajtón, aztán óvatosan benyitottam.
- Esther? - Kérdeztem automatikusan, majd amikor megláttam fellélegeztem. - Jó napot. Bejöhetnénk? - Néztem rá és a tekintetemből kivehette, hogy nincs minden rendben.

(...)

Felsóhajtottam, miközben betértem újra a dolgozószobámba. Napok teltek el, mióta hazatértem a Salvatore család fészkéből, de még midnig volt bennem nyugtalanság. Mintha már nem lennének túlzottan együttműködőek... de ez nekik rossz, vagy nekem? Talán ideje lenne gondolkodniuk.
Mindenesetre... nekem a legnagyobb szükségem most Delenára lenne. Közeleg a bál... és itt az ideje, hogy minden gyermekem megtapasztalja azt, amit már ezer évvel ezelőtt meg kellett volna. A halált.

- Értem én. Erin - bólogattam, mintha tényleg tudnám, kiről van szó. Igazából már egy ideje nem követtem a bátyám szerelmi életét. Valahogy leragadtam Tatiánál, meg az előtte lévő kalandjánál, Peipernél. Őt ismerve persze tudhattam volna, hogy ennél több nője is volt.
A piás megjegyzésem után Becca eltűnt, majd hamarosan vissza is tért, kezében egy megkezdett üveg whiskyvel. Most vagy csak nagyon kedves akart lenni, vagy egész egyszerűen magányos, hogy ennyire marasztalni akar engem.
- Kedves a próbálkozás, de... - néztem körbe az igencsak feldúlt dolgozószobában. - Azt hiszem ahogy utaltál rá, nem sűrűn tartózkodom itthon, és nem is most szeretném elkezdeni. - Magyarázatom közben elindultam az ajtó felé, megerősítve őt távozási szándékomban. Nem arról volt szó, hogy nem szeretném a húgomat, mert női mivoltánál fogva őt szerettem talán a legjobban a testvéreim közül, de... Mára egész egyszerűen elment a kedvem a családtól. Anyám meg akar ölni, Klaus úgyszintén, ha én magam akadályozom meg, és gyanítom ő is, ha rájön a szándékaimra. - Apropó, valahová eldobtam az egyik karót, amivel Klaus hidegre szokott tenni bennünket. Ha szükséged van rá - jegyeztem még meg, mielőtt gyorsabb tempóra fogtam, és tényleg eltűntem.
/Morning Star Pub/