- Utoljára emberként mondtál nekem ilyet - néztem anyámra kedvesen. - Régen volt. Már szinte alig emlékszem rá. Talán csak álmaimban - sóhajtottam, majd feszülten figyeltem, ahogy egy vérfarkasról beszélt.
- Szóval egy fajtámbeli. Félig. Ami azt illeti, a vérfarkasokat mostanában másra használom, de... ha megtalálom, szép bőr lesz belőle az ágyad előtt - néztem anyámra. - Most felkelek, keverek egy italt, és mire azzal készen leszek, tudni szeretném a nevét is - sétáltam el a kis bárpultig.
- Ki kér valamit? - szóltam hátra a vállam felett, és Erinre kacsintottam bátorítóan, jelezve, hogy ugye hogy anyám nem emberevő...

- Ha nem nekem, akkor ideje volt másnak elérnie. És ez téged is boldoggá tesz, hát miért ne örülnék neki szívből? - Csak magamban tehettem hozzá, hogy ezer éve viszont, mikor Tatiával volt így együtt, és volt ugyanilyen boldog, még másfajta céljaik voltak... gyerekek, saját falu, család, és mindenek előtt, a szerelem, ami összeköti őket. És ebből mi maradhat két vámpírnak? Ha Klaus "hordja a nadrágot", nyilván a hatalom marad. Igaz, a közös otthon már megvan, és a szerelem is. De ők soha nem részesülhetnek olyasmiben, amit ezer éve Tatia megadhatott volna a fiamnak. Bár fogalmam sincs, hogy a hibridek esetében mi a helyzet. Hiszen nekik csak az egyik részük vámpír, míg a másik vérfarkas.
- Nem lényeges, Nik. Tényleg nem az... az én ostobaságom volt. Egy vérfarkassal futottam össze az utcán, és... kísérletezhetnékem támadt - mondtam kissé tétovázva. - De valami rosszul sült el, és... kívánni kezdte az emberi vért - sóhajtottam fel.

Ahogy beszélt velem, beugrott, hogy egyszer Tatia említette, mit tett meg neki Esther. Megmutatta neki, hogy mi lett velem. Ha ő már nem méltóztatott megkeresni engem élete nyomorúságos ezer éve alatt. Mindegy, ami volt, az már elmúlt.
Klaus kérdésére azonban én is szokatlanul éber lettem, és figyeltem, hogy ezúttal kap-e valami választ, vagy ismét hárítás következik.

- Valami azt súgja, hogy örülsz, hogy így látsz - mondtam anyámnak kendőzetlenül. - Mindig azt akartad, hogy valahogy más legyek. Te nem tudtad elérni, hát örülsz annak, hogy elérte más. Igazam van? - kérdeztem. - Egyébként, ha már itt tartunk, áruld már el végre, ki tette ezt veled. Csak hogy néhány nem túl kedves szót válthassak majd az illetővel - böktem anyám nyakára. - És ne kelljen faggatóznom a neve után. Azt te is utálod, meg én is. Szóval?

Újra elmosolyodtam, ezúttal talán már szélesebben, és közelebb hajoltam hozzájuk. - Klaus, attól, hogy a céljaid nem változnak, te magad még változhatsz. Történhet ez akarva, akaratlanul, a lényeg ugyanaz marad. Olyasmiért változol, amiért megéri - sandítottam legújabb választottja irányába, és nem is tudom, miért, de azok a szavak, amiket képesek voltak egymásnak mondani, azok engem is boldoggá tettek, és tudtam örülni. Ugyan Tatiát jobban ismertem, és akkor sem lettem volna rosszul, ha őt választja, de... nem is tudom.
- Te pedig... mindig is különleges gyerek voltál. - címeztem ezt már Erinnek. Ő talán nem is tudja, hogy egykoron én mutattam meg Tatiának a lánya életét, méghozzá a varázserőm segítségével. Így amit Tatia látott, láttam én magam is. - Nem sokan lettek volna képesek abban az időben vállalni mindent, csak hogy kitörjenek abból, amiben nem akartak élni. Ebben az anyádra ütöttél. Megszöktél egy elrendezett házasság elől, hogy egy igazival légy - mondtam tovább, ahogyan az emlékeimben élt ez a látomás. Elkönyveltem, hogy a sorsa rettenetesen hasonlít Klaus-éra. És hogy... talán így van ez jól. Talán nekik tényleg együtt kell lenniük.

Mm, talán nem lesz itt tömeggyilkosság. Szuper, tényleg élve fogok kimenni innen. Legalábbis idáig úgy tűnik, hogy nem akar a torkomnak ugrani. És nem is egy hárpia nő, aki félti mindenkitől a kicsi fiát. Igaz, ez általában csak a hülye filmekben szokott így lenni. A Mikaelson család egészen más.
- És... ha rajtam múlik, nem is akarom, hogy sokat változzon. Akkor már nem az lesz, akibe beleszerettem. - néztem Klaus szemeibe. Változott? Az megeshet. De így is teljesen akaratlanul történt mindez. Ahhoz viszont inkább nem fűztem hozzá semmit, hogy nem változott meg a célja a jövővel kapcsolatban.

- Egyszer elviszlek oda anyám. Igérem - mondtam komolyan, és néztem, ahogy leül velünk szemben. A szavai pedig jólestek. Nem az, amit rólam mondott. Hanem az, ahogyan Erinhez viszonyult. Hál istennek, úgy tűnik, sínen van a dolog.
- Mondtam, hogy meg fog kedvelni, látod? - simítottam meg Erin kezét, majd újra anyámra néztem. - Tévedsz velem kapcsolatban. Nem változtam nagyot. A céljaim még most is azok, amik eddig. De most valahogy... gondtalanabb vagyok. Ezer éve nem éreztem ennyire jól magam, ahogyan most.

- Nos, talán egyszer én is elutazom oda. Bár talán az a város a szerelmeseknek való - vontam egyet a vállamon egy mosollyal, és felváltva pislogtam rájuk, ahogyan fogták egymás kezét. Nem feltűnően csináltam mindezt, de nem is volt megszokott, hogy pusztán a fiam arcáról süt az, mennyire boldog...
- Azt hiszem, hogy hálával tartozom neked - szólaltam meg pár másodperc múlva, Erinnek címezve a mondandómat. - Ugyan ezer év kiesett az életemből, de akkor is szemmel tartottam minden gyermekemet. És ezzel együtt sem láttam már jó ideje olyan boldognak a fiamat, mint most veled. - jelent meg egy kedves mosoly az arcomon, és felállva, a velük szemben lévő kanapéra ültem le. - És valamiben megváltoztál, Klaus. Valamiben, ami mindenképpen pozitív. - tettem még hozzá. Azt inkább nem mondtam ki, hogy ez olyan dolog, amiben nekem már jó ideje nincs sikerem nála. Én nem tudtam változásra bírni, míg ez a lány eléggé hamar.

Az első célzás elég hamar jött, ilyen gyorsan nem számítottam rá. Persze, de nem vagyok mindenben Tatia. Akkor már én magam kötném fel magam egy fára, és szenvednék száz évig. Bár ez nyilván csak a büszkeségem.
Elfordítottam a fejem, hogy erre még ne is válaszoljak véletlenül sem, majd megfogtam Klaus kezét, és szavaira elmosolyodtam.
- A párizsi utazás azt hiszem, a kedvenceim közé fog tartozni. - bólogattam egyetértően, és gondolkodtam, mit is tudnék mondani még. Nyilvánvalóan nem az életrajzomra kíváncsi, az amúgy sem olyan izgalmas. De egyelőre még túl zavarbaejtő volt a szituáció.

- Akkor még én sem voltam biztos benne, hová is kell mennem - dünnyögtem. - Ma már tudom - szorítottam meg Erin kezét, és leültem vele a kanapéra. - Igen, jó volt az utazás. Vagyis... felemás. De inkább jó, mint rossz. Kellett ez a kis idő kettőnknek, távol a várostól, és minden mástól. Párizs pedig gyönyörű - mosolyogtam rá Erinre. - Oda bármikor visszamennék, és szerintem ezzel nem csak én vagyok így - tettem aztán hozzá, majd figyeltem, hogy fog egymással boldogulni az a két nő, akik jelenleg a legfontosabbak az életemben. Reméltem, hogy nem verbális, vagy fizikai harc lesz a végeredmény. Mert akkor aki leghamarabb kimegy a világból, az én leszek.

A kezembe került egy kis torony, amiről hamar leolvastam, hogy az Eiffel toronyról van szó, és elmosolyodtam. - Szóval elutaztatok... ennél jobb nem is kell egy kapcsolat kiépítésére. És múltkor, mikor elmentél innen... még nem voltam teljesen biztos abban, hogy hová is mentél. Tatiához vagy Erinhez - címeztem ezt még Klausnak, de nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát az említett, ezért feléfordultam a szokványos mosolyommal, és a kezem nyújtottam felé, mint minden illedelmes nő. Igaz, volt bennem egy apró kis démon, hogy megtudjam, valósak-e az érzelmei, vagy múlandóak, de ezzel még várni akartam.
- Igen, az az egyetlen találkozásunk volt eddig - bólintottam rá Erin szavaira. - De ha a fiam téged választott, ideje lesz megismernünk egymást. Bár azt hiszem, nem fogok sok újdonságot felfedezni benned - mondtam kis hangsúllyal, arra célozva, hogy nem különbözhet sokban az anyjától.

Ismerősnek tűnt Esther temperamentuma, mikor nem árulta el, mi is történt vele. Igazából... azt hiszem, Klausra emlékeztetett valamiért. Talán ha nem is teljes egészében, de valami volt benne.
Nem is tudom, valamiféle mosoly jelent meg az arcomon, de nem akartam, hogy erőltetettnek tűnjön ez a gesztus tőlem. Mert nem az volt, csupán furcsa volt a helyzet, és nagy nyeléssel léptem kicsit közelebb, hogy közelebbről szemügyre vegyem Klaus anyját. Remélem, nem kezd el most Tatiáról ecsetelni, mert még most kiszaladok innen. Ezt az egy témát nem tudom elviselni. - Üdvözlöm. Azt hiszem, hogy eddig csak... egyszer találkoztunk, de akkor is csak látásból ismertük meg egymást. - emlékeztem vissza a bál napjára.

- Igen, de.... - mondtam, majd sóhajtottam egyet. - Ki tette ezt? - kérdeztem halkan anyámtól, de ő ellépett mellőlem, hogy szemügyre vegye Erint. Na igen. Anyám sosem volt könnyű dió ilyen téren. Ha valamiről nem akar beszélni, akkor háromszor is próbálkoznom kell, mire hajlandó lesz megmondani, kit öljek meg ezért.
- Sajnálom, ha nem jöttünk hamarabb - váltottam témát magam is, eltökélve, hogy úgyis kiszedem majd anyámból, ki volt az, aki a fogát a nyakában hagyta. A nyomokból én is tudtam olvasni....
- Európában jártunk - adtam oda anyámnak a miniatűr Eiffel tornyot. - Ideje volt szétnézni a világban. Szóval... - álltam egyik lábamról a másikra, mert tényleg fura volt a helyzet. Az utolsó nő, akit anyámnak bemutattam Tatia volt, ezer évvel ezelőtt. - Szóval, ő itt Erin.

Zajokat hallottam, de nem vártam látogatókat. Nagyon furcsa volt tehát, mikor megláttam Klaust, és mellette Erint. Egyszer láttam őt, egyetlen egyszer, de mit sem változott azóta. Még ha úgy is láttam rajta, hogy nem igazán fűlik a foga ahhoz, hogy itt legyen most.
- Klaus... nyugalom. Nincs semmi baj - fogtam meg a kezét, elvéve a zsebkendőt a nyakamtól, és elégedetten nyugtáztam, hogy a vérzés elállt. Én is felálltam, és KLaus szemeit tartva, egy aprót sóhajtottam. - Semmi olyasmi, ami számottevő lenne - mondtam még neki, majd Erin felé fordítottam a fejem, mintegy "végre beszéljünk másról" célzatként.
- Pár napja már vártalak titeket - mosolyodtam el végül.

Követtem Klaust, vegyes érzelmekkel magamban és egy sóhajjal próbáltam felkészíteni magam minden eshetőségre, ami előjöhet.
De belépve hamarosan én is megéreztem azt, amit szemmel láthatóan Klaus is érzett. A vér... a vér illata terjengett a nem túl nagy helyiségben, és Klaus anyja felől jött. Hm, jól fog kezdődni, de meg tudtam érteni Klaust. Én is félteném az anyámat, haaaaa... jóban lennénk.

(ház)

- Jó napot anyám - léptem be vidám arccal, és betereltem a húzódozó Erint is. - Eljöttünk, hogy.... - akadt el a hangom, ahogy megláttam anyámat a székben üldögélni, és megütött a vér szaga. A következő pillanatban megláttam a nyakára szorított véres kendőt is, és kerekre tágult a szemem.
- Mi a franc történt itt? - engedtem el Erin kezét, és anyámhoz rohantam.

A nyakamhoz szorítottam tenyeremet, és felgyorsult a légzésem. Csak akadjon még egyszer a kezeim közé... esküszöm, akkor már mérget fogok itatni vele. És akkor aztán harapdálhat, akit akar.
Megfogtam egy papírdarabot, és a nyakamhoz nyomtam. Csak álljon el a vérzés... ez az egy a lényeg.

Magam sem értettem, hogy miért tette amit tettem, de egyszerűen elmondhatatlan vágyat éreztem a vér után. Amikor már kicsit csillapítottam a szomjan, visszatért az öntudatom és elengedtem a nőt.
-Úristen, mit csinálok? kérdeztem magamtól döbbent arccal, közben húztam vissza fogaim és a szemem is visszaváltozott.
-Mégis mit tettél velem te banya? mordultam rá, nem értettem, hogy miért érzem ezt a nagy vágyat a vér után, mint egy mocskos vámpír. Majd megpillantottam a nyakát és az abból hevesen ömlő vért, ekkor újra bevadultam. Újra kivillantak szemfogaim és csak arra gondoltam, hogy még több és több vért akarok. Elindultam a nő felé, de ő bevetette azt a varázslatot, amivel a múltkor is hatalmas szenvedést okozott. Így hát az ablakon keresztül menekültem a helyről, minél hamarabb véget akartam vetni annak a fájdalomnak a fejemben.

[folyt. valahol]

Nem mondom, rendkívül csalódottá váltam... de talán igaza van, még van mit kotyvasztanom, ha szavaival akarok élni.
- Maradj még nyugton egy kicsit... - sóhajtottam, és nem kedves dédelgetéssel juttattam vissza a kanapéra, hogy pár percre felsétáljak a hálószobámba, és visszatérjek pár gyógynövénnyel, de ekkor... engem harapott meg! Miután elkapott! Ez a... vérfarkas? akkor mégis... hogyan harap? Te jó ég, mit tettem?!
- Engedj... EL! Te átkozott vérfarkas...! - sziszegtem, és egyszerre próbáltam lelökni magamról, majd gondoltam egyet, és ugyan fájdalmasan, de arra gondoltam, hogy fájdalmat akarok okozni neki.
- Takarodj innen! Most! - néztem rá dühösen, és csak arra koncentráltam, hogy neki fájdalmat okozzak. Legalábbis addig, míg el nem húzza innen a csíkot.

Eleinte azt hittem, hogy semmi hatása nincs rám, nem éreztem semmi furát, sőt teljesen jól voltam.
-Na jó, ne történik semmi, szerintem még kotyvasztgasson kicsit. Megtettem amit kért, akkor én mennék is. mondtam, majd elindultam az ajtó felé, amikor is valami fájdalom járta át a testem amitől összeestem és elájultam. Újra a kanapén ébredtem, de valami megváltozott bennem, csak az járt a fejemben, hogy vér..vér..úgy kezdtem vágyni a vérre mind a levegővételre. Az a nő pedig akkor jött be, hallottam az ereiben lüktető vért. Amikor még közelebb jött, szemeim aranysárgák lettek, kinőtt a 4 szemfogam, elkaptam a nőt és belemélyesztettem őket a nyakába, elkezdtem szívi a vérét, fejét majd le tépve, teljesen elveszettem az önuralmamat.

- Nagyon helyes reakció, pontosan ezt vártam! - néztem rá határozottan, már egy apró mosollyal, ahogy megitta az üvegcse tartalmát, és felsóhajtottam. Vajon érez-e valamit? Vagy hagyjak neki pár másodpercet?
Leültem vele szemben, előre hajoltam és így néztem a tekintetébe, eléggé kérdőn.
- Mit érez? Valami különlegeset? Hm? - tettem fel újra.

Már majdnem elértem az ajtót, amikor hirtelen ellökött a fotelba és dühösen, újra elém tartotta azt a furcsa főzetet amivel fiát akarja kigyógyítani a vámpírságból. Meg is fenyegetett, hogy ha nem iszom meg rosszabbat tesz velem, mint ez a kotyvalék tehet. Eléggé erős boszorkánynak nézett ki, már az miatt is amit az utcán tett velem, de az, hogy talán képes a vámpírság vagy bármilyen lény kigyógyítására ez szintén ezt bizonyította. Nem vagyok olyan aki megijed és meghátrál, de hülye sem, hogy megölessem magam, ezért megtettem amit mondott, elvettem tőle és megittam. Végül is mi bajom lehet egy vámpír visszaalakító főzettél? gondoltam.

- De, pontosan az leszel! A kísérletem alanya. - nyomtam vissza durván a fotelra, és eléggé dühösen néztem már rá ezúttal. - Nem fogsz meghalni, ha ettől félsz. - tartottam újra az orra elé a fiolát. - Idd meg, különben esküszöm, hogy... hidd el, nem érdemes kivívni a haragomat. Ha mégis megteszed, nagyon meg fogod bánni. Rosszabb lesz, mint az, amit ez kiválthat belőled - néztem rá úgy, ahogyan talán nem kellett volna. MOst mégsem ment az, hogy bizalmat keltsek benne. Nem volt kedvem barátkozni.
- Idd meg! - ismételtem újra.

Csak hallgattam amiket mond, nem nagyon érdekelt az a rész ami nem arról szólt, hogy miért vagyok itt. Viszont amikor ahhoz a részhez ért, hogy rajtam akar tesztelgetni valamiféle bájitalt, felpattantam. Nem értettem miért pont én, hiszen egy vámpírt akar emberré változtatni, ehhez miért kéne egy vérfarkas? gondoltam magamban.
-Bocs már hölgyem, de én nem leszek kisérleti patkánya. mondtam neki, amikor közeledett hozzám azzal a kotyvalékkal megvillantottam aranysárga szemeim és rámordultam, majd kiütöttem a kezéből a főzetet.
-Nem fogom hagyni, hogy rajtam tesztelgess bármit is, önszántamból biztosan nem. mondtam neki dühösen, majd elindultam a kijárat felé.

- Nem, nem ártottál. De... - kezdtem el beszélgetni vele, már amennyire a helyzet megkívánta, és vontam egyet a vállamon. - Tudod, a fiam egy hatalmas vámpír. - sóhajtottam. - És ez ellen muszáj tennem. Nem engedhetem neki, hogy így legyen. És rajtad akarok kipróbálni valamit. - néztem rá elbűvölő mosolygással. Ki tudja, működni fog-e? Hiszen az, ami a kezembe akadt, a múltkori lecsapolásomból származik, a kis Delena és Klaus vére összevegyítve, és még néhány csodálatos gyógynövény. Elviekben gyengítenie kell őt. De talán rá nem így hat. Mert nem hibrid...
- Idd meg ezt! Most! Ha nem teszed, én öntöm le a torkodon! - nyomtam a kezébe a fiolát. - Jót fog tenni veled, ne aggódj! - kacsintottam rá lassan. Jót, persze... életem legnagyobb hazugsága, méghozzá szemrebbenés nélkül.