Esther szavai igazából felemás érzelmeket váltottak ki belőlem... mert ki tudott gyógyulni ebből. Vagyis, kiürülhet a szervezetéből... de napokig farkasnak kell lennie hozzá. És ez volt az, ami engem borzongatott. De nagyon.
A szívem is szorongott a gondolattól, de végül nagy nehezen bólintottam. Még jó, hogy nem tudok sírni egy ideje, mert most megtenném...
Ahogy térdre esett, már nem tudtam odaugrani elé, hogy elkapjam, vagy felsegítsem, mert rögtön változni kezdett. Mintha most hosszabb lett volna ez a procedúra, mint eddig. És a szívem hasogatni kezdett minden egyes csonttörés hallatán, míg végül farkasként állt meg előttünk, és Estherre pislogtam.
- Most... mi lesz vele? Így marad napokig... és ennyi?

Először jött a megkönnyebbülés. Van mód, hogy ne leheljem ki a nem létező lelkem. Aztán jött a megrőkönyödés.
- Maradjak egy ideig farkas? - tátogtam. - Akkor mi lesz... velünk? - néztem Erinre, de éreztem, hogy nem igazán jó tökölődni, mert ez csak rosszabb, és rosszabb lesz.
- Muszáj lesz... értsd meg... - suttogtam Erinnek, majd megpróbáltam talpra állni, de csak térdre rogyás lett belőle a kanapé előtt. Nem is volt baj.
Hogy a méreg miatt-e, de most kissé tovább tartott, és a kelleténél fájdalmasabb volt az átváltozás minden mozzanata. Azzal kísérve, hogy még sosem nézte két szempár, ahogy emberből vérfarkassá alakulok. És hálás lettem volna, ha most elfordulnak, és minimum dudorásznak, de aztán rájöttem, hogy jelen esetben nem ez a legnagyobb problémám.
Ahogy az összes csontom eltört, majd lassanként újra összeállt, elnyúltam a szőnyegen. Beletelt némi időbe, míg újra lábra álltam. De ekkor.... már négyre.

Kezdett hasogatni értük a szívem... mindkettejükért. A fájdalomért, és kétségbeesésért, amit érezhet egy szerelmes nő... és azért, ami lejátszódhat a fiamban.
- Van egy mód... azt hiszem. - suttogtam, és a hajamba túrva néztem Nik szemeibe. - Vérfarkasként túlélheted. De addig abban a bőrben kell maradnod, míg ez ki nem ürül a szervezetedből. Ez pedig... beletelhet pár napba - mondtam őszintén, és eléggé csendesen.

Abban biztos voltam, hogy Esther kitalál valamit... pontosabban: nem akartam belegondolni, hogy NEM tehet semmit. Mert... most találtam csak rá erre az okostojásra, aki felelőtlenül megivott valamit... és most máris... nem, erre gondolni sem akarok.
Éreztem, hogyan kezdek remegni én magam is, és Estherre néztem. - Ez azt jelenti, hogy... talán vérfarkasként... - hagytam befejezetlenül a kérdésemet. Azt mondta, vámpírként ebbe bele fog halni. De akkor tehát... vérfarkasként nem?

Anyám visszanyomott a kanapéra, amit most nem is bántam. Biztosabb volt most valahogy ülve.
- Ne haragudj.... - dünnyögtem, nekidőlve Erinnek. - Sajnálom... nem lesz baj, ne félj... anyám valamit kitalál - suttogtam. Azt már nem akartam hozzátenni, hogy ha nem... akkor csúfos halálom lesz.
- Ha vámpírként nem élem túl... - kaptam aztán fel a fejem.... talán másképpen igen? - kérdeztem, és tudtam, hogy érti, mire is gondolok.

Legszívesebben magamból kikelve felháborodottan kiabáltam volna, hogy hogyan lehet ilyen felelőtlen... ezt viszont nem tehettem meg.A fiam életéről volt szó, minden pillanat számított.
Főleg mikor már Erin hangja is rémülten szólalt meg Klausé mellett, és egy nyeléssel visszanyomtam Klaust a kanapéra.
- Ülj le... - kezdtem el fel-alá járkálni, jártatva az agyamat mindenen, valami megoldáson, hátha eszembe jut valami. De az ideg, vagy nem is tudom, hogy micsoda nem engedte, hogy gondolkozzam... tiszta fejjel nem.
- A méregnek ki kell ürülnie a szervezetéből. De vámpírként azt... nem élheti túl... - mondtam el-elszoruló torokkal.

- Te jóságos ég... - motyogtam valami hideg rémülettel a hangomban, és Estherre néztem, de rögtön vissza Klausra, és nagy nyeléssel álltam oda mellé, de valamiért most mégis leblokkoltam, főleg mikor megpillantottam a vért a kezén. Az orrából folyt...
- Tegyen valamit! - néztem valami néma félelemmel Klaus anyjára, és azt sem tudtam, nekem most mit kellene tennem... vagy hogy... egyáltalán nem tudtam semmit.

- A hasonmás lányának a vére.... Mikael mérget csinált belőle? - suttogtam rémülten. Talpra álltam, de meg is kellett támaszkodnom a falban, mert már reszketett-kezem lábam.
- Most mi lesz? - kérdeztem. - Csinálj valamit... Találj ki rá egy gyógymódot! - kértem anyámat, és letöröltem az orromból egy csepp kiszivárgó vért.

Azt hiszem, látványosan kezdtem verejtékezni, ahogyan láttam Klaus értetlenségét, és fájdalmát is egyszerre, ahogyan az a szer dolgozni kezdett benne. Erin kérdésére pedig őszintén összeszorult a szívem. De mégis hogyan tudta így meginni?! Hiszen az ÉN holmijaim között biztosan nem talál sima vért! Hogyan lehetett ilyen ostoba?
- Mikael kevert egy mérget a hasonmás lányának véréből... - szólaltam meg rekedten. - Én vettem el tőle, hogy rájöjjek, mit kevert még bele... és te most... MÉGIS HOGYAN IHATTAD MEG?! - kezdtem el felemelni a hangom, de nem dühösen, inkább félve, hogy most mégis mi lesz.

Esther szavaira valamiért megrémültem. Mert az arca... őszinte aggodalmat tükrözött Klaus irányába. És ez teljesen megborzongatott engem is.
- Mi volt abban a fiolában? - álltam fel én is, így próbálva meg valamivel az idegességemet eltüntetni az arcomról, elég kevés sikerrel.

- Nem miattad van - szorítottam meg Erin kezét nyugtatóan. - Nem te tehetsz róla, nyugi - adtam neki egy futó csókot, de rögtön fel is kaptam a fejem, ahogy anyám felpattant, és az imént elfogyasztott vér immár üres "csomagolását" mutatta fel nekem.
- De igen, megittam - rántottam vállat. - Bár az illata jobb volt, mint az íze. Sosem ittam még ilyen rossz vért. Mintha macska kaparászna bennem - görnyedtem össze, ahogy a gyomrom is fájni kezdett.

Ha nem üti meg a fülemet az utolsó három szó, akkor nyilván kitérek arra, hogy Erin megharapta őt. Mert az bármire lehetett volna magyarázat.
Viszont a hideg is kivert, és felpattanva rohantam oda, szinte magamon kívül ahhoz a fiókhoz, aminél az előbb Nik állt, de... nem találtam ott a mérget, amit Mikaeltől hoztam el.
- Mondd... mondd, hogy nem ittad meg a fiola tartalmát... - néztem Klausra halálra vált arccal.

A hideg is kirázott, ahogyan láttam az arcát, és utána arról kezdett beszélni, hogy... amiért ittam a véréből, azért van ez.
- Én... miért nem állítottál le? - kérdeztem rekedten. - mondtam, hogy nem lesz minden rendben... - kezdtem el csóválni a fejemet, észre sem véve az utolsó pár szavát, amikor valami pótlásról beszélt. De... csak whiskyt ivott...

- Lehetetlen - csóváltam a fejem, mert elvettem Erin italát, és abba is beleittam, de szinte azon nyomban ki is köptem.
- Ez förtelmes! - mondtam. - Keserű, savanyú... és általában véve is iszonyatos - csaptam le a poharat, majd a halántékomhoz nyúltam, ami lüktetni kezdett.
- Persze, semmi bajom - mondtam anyámnak. - Talán csak a fáradtság... meg igazából... Erin ivott belőlem, mielőtt eljöttünk. Talán nem ittam eleget utána.... és most pótoltam.

- Igen, az emberek is így csinálják, Klaus. Valld be, hogy ti magatok is embernek érzitek magatokat egymás mellett. Ezért is vagytok képesek együtt élni, úgy, ahogyan azelőtt egyikőtök sem lett volna képes mással - váltakozott kettejük között a tekintetem, majd Klaus arcára figyeltem, de Erin rögtön bele is ivott a poharába, amire panaszkodott, és meg sem rezdült az arca. Azzal az itallal nem volt semmi baj...
-Minden rendben, Klaus? - kérdeztem kis nyugtalansággal.

- Nekem sem áll szándékomban ilyesmit tenni. - ráztam meg a fejemet. - Ha csak futó dologról lenne szó, azt hiszem, fele ennyire sem lennék hajlandó kifejezni, mi is van bennem, és milyen volt bennem egykoron az ember. - suttogtam, de ekkor meglepve figyeltem Klaust, aki köhécselni kezdett a whiskytől, és bambán meredtem arcára.
- Ennek semmi baja... - néztem a saját poharam irányába, és megfogtam az ő poharát is, hogy beleigyak és megkóstoljam. - És ennek sincs semmi baja... - ráztam meg a fejem, de ekkor már nem is tudom, honnan, de jött egy rossz érzés.

- Nekem nincs - válaszoltam anyámnak. - Bár ez nemcsak rajtam múlik. Néha összekapunk... olyankor csodálkozom, amiért Erin nem képel fel néha... de aztán kibékülünk, és akkor minden tökéletes. Az embereknél is így működik ez? - kérdeztem anyámat, majd beleittam a whiskybe, de leraktam a poharam, és megborzongtam.
- Ez az ital romlott - morogtam. - Iszonyatos íze van - köhögtem párat. - A hideg is kirázott tőle - mutattam a karjaimat.

Nem fordultam hátra, bíztam a fiamban, hogy semmi hülyeséget nem csinál. Egy ital készítése közben nem is tud, erről ennyit.
Elmosolyodva figyeltem őket, majd Klaus szavait. Nem is tudom, hogy... volt-e már valaha ilyen kifejezés az arcán, mint most, ahogyan ránézett erre a lányra.
- Ha már ilyen nehezen egymásra találtatok, remélem, nem terveztek viharosan véget vetni ennek a románcnak - mondtam, de nem rosszallóan vagy baljósan.

Egy kis ravasz mosoly jelent meg az ajkaim körül. - Engem nem kell féltenie tőle. Előbb végzi herélt kakasként, mintsem hogy egy ujjal is hozzám érne bármilyen szándékkal. - ráztam a fejemet meg, és elmosolyodva vettem át a poharamat Klaustól, de még nem ittam bele. Egy pár pillanatig viszont még várnunk kellett, hogy megjelenjen újra mellettem. De hogy mit csinált, azt nem láttam... nem is tudom, akartam-e látni, talán beleöntött még valamit az italába, hogy ne csak tiszta whiskyt igyon.
- Erre igyunk. - mondtam neki mosolyogva, majd Estherre pislogtam, de ezt követően már beleittam a poharamba.

Felháborodottan néztem hátra a vállam felett. Tudtam, hogy Mikael nem normális, de ennyire?
- Ezt mondta neked? - hüledeztem anyámra nézve, és még néhány másodpercig nem tértem magamhoz. - Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy ezek után még él - fordultam vissza a whisky felé, majd Erin kezébe nyomtam a saját poharát, és visszamentem az enyémért.
Továbbra is háttal állva nekik, lepattintottam a fiola tetejét. Isteni illat csapott meg. Valami varázslatos, ami úgy vonzott, mint méhet a méz. Szinte felrepített. Nemcsak vér illata volt... valami más is vegyült bele. A puszta érzésre is összefutott a nyál a számban.
Számhoz emeltem a fiolát, és egy hajtásra megittam a tartalmát. Különös. Amilyen jó volt az illata, olyan borzalmas az íze. Keserű, mint az epe. Elfintorodtam, majd megfogtam az italomat, és visszaültem Erin mellé.
- Akkor ránk... és rád - néztem anyám felé egy pillanatra, majd újra Erinre mosolyogtam, és összeütöttem a poharainkat.

- Talán jobb is, ha nem botlasz belé - fordultam Erin felé, míg Klaus továbbra is a jéggel foglalkozott, és a whiskykkel maguk számára.
- Az egyik legutóbbi találkozásunk során kifejtette, hogy már nem vagyok a felesége, és rögtön felhívást tett keringőre Tatiának, így úgy vélem, hogy innentől kezdve nem fog olyan életet élni, mint eddig. Ezért is jobb, ha nem kerülsz a közelébe. Már csak Klaus miatt is tudna bántani.- mondtam figyelmeztetően Erinnek.

- Hát, szerencsére hozzánk nem jutott el a híre - sóhajtottam fel, és tényleg örültem annak, hogy Mikael egy ideje eltűnt a szemeink elől. Bár engem előtte sem igazán szekált, de... nem magam miatt aggódtam, és ezt mindannyiunk tudhatta.
- Nos, jön már az a whisky? - mosolyogtam Klausra, igaz, ő éppen háttal állt, és a jéggel törődött, már ami a mozdulatait illette.

- Nathaniel... - ismételtem el a nevet, jól megjegyezve. Majd utánaérdeklődöm, ki volt az a szemétláda, és megtépem, ahogy lehet. Jobb, ha megtanulja, kihez nem kell nyúlnia ezek után.
Kitöltöttem Erin whiskyjét is, majd jégvágóért tapogatózva benyúltam az egyik fiókba.
- Nem, nem hallottam róla - ráztam a fejem közben. - Bár nem is akarok. Most azt hiszem egy darabig lapítani fog. Kieszeli az újabb tervét, hogy tegyen el láb alól. Csak tudnám, miért gyűlöl ennyire engesztelhetetlenül - morogtam. - Persze, tudom. Mert a puszta létem aláássa a tekintélyét és az önérzetét - tettem hozzá, majd előhúztam a jégvágót. De valami mást is. Egy aprócska fiola vért. Nocsak...
Hátrasandítottam, de láttam, hogy anyámék épp nem figyelnek. Mi lenne, ha megkóstolnám?

Felsóhajtottam. - Klaus, semmi szükség ilyesmire. - ráztam meg a fejem, de ismertem őt, tudtam, hogy hajthatatlan. Hát jó, legyen. - Nathaniel a neve. De a vezetéknevére nem emlékszem. Azt talán nem is kérdeztem - sóhajtottam fel, de az ital gondolatára csak a fejemet ráztam meg.
- Mikaelről hallottatok azóta? Az erdőbéli eset óta... - suttogtam. - Azt hiszem, jobb lesz, ha vigyázol, Nik. Ellened dolgozik, és bármikor képes újabb és újabb megoldást találni arra, hogy elpusztítson téged - motyogtam, eltitkolva a tényt, hogy néhány napja is megtette.

Na jó, most tényleg muszáj volt meglepődnöm. Nem gondoltam volna, hogy ilyenekre képes. Persze ez véletlen volt, elmondása szerint, de mégsem gondoltam, hogy ekkora hatalom van a háta mögött. De ő az első boszorkány, hát bármi megtörténhet, nem?
- Én egy whiskyt elfogadnék. - szóltam Klaus után, és azt hiszem, valami legbelül bennem zavart mosolyt engedett meg magának, ahogy láttam a pillantását.