Két oldalamon egy-egy bőrönd. Halkan koppannak, ahogy padlót érnek mellettem. Beljebb lépek, arcomon némi bizonytalanság tükröződhet.
- Én elkészültem - jelentem, aztán a kanapé felé pislogok. - Mit akarsz tenni vele? Itt akarod hagyni így? És... mi van Kollal? - tudom, hogy mennünk kell mielőbb, csak nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a bátyám teste valahol elhagyatottan heverhet.

Próbálnék én is visszamosolyogni rá, de most nem megy. Egyelőre nem. Örülök, hogy legalább ő itt van nekem. Mint mindig, amikor igazán számított. Nik mindig mellettem állt. Ha minden más is, legalább ez nem változik. De a gyász még teljes súlyával nehezedik a szívemre, így ezt az apró gesztust, hogy ajkaimat felfelé görbítsem, egyszerűen képtelen vagyok viszonozni. Csak bólintok, aztán kisietek a szobából.

|| Bekah szobája ||

Régóta szerettem volna már elhúzni ebből a városból, elutazni, annyira vágytam rá, hogy végre újra több időt tölthessek el együtt a bátyámmal. De nem így. Nem ilyen áron. Nem ismét menekülve. Pedig az jól megy nekünk, nem igaz? Csodásan értünk már hozzá, hogyan oldjunk kereket Mikael elől. Nik téved, ha azt hiszi, hogy nem gyűlöltem már én is így is eléggé.
- Annyira utálok menekülni, Nik - sóhajtok, és lassan egyre inkább eltávolodom anyánk testétől. - Nincs más választásunk, ugye? Mennünk kell, mielőtt ő talál meg minket. Kell a helyzeti előny, de... ezt nem hagyhatjuk ennyiben. Nem menekülhetünk örökké. Találni kell rá valami megoldást, hogyan vonjuk ki a forgalomból. Talán ahogy pár évtizede az a Bennett boszi, kiszárítani. Valamit tennünk kell. Nem akarok egész életemen át apám elől menekülni. - Még a saját számomra is jól kivehető hangomból a sok indulat, amit az "apám" szóba sűrítettem. Annyira szeretném erre az utált férfira ráborítani minden gyászomat, és megbosszulni azt, amit ellenünk tesz és tett mindig is.
- Rendben. Megyek csomagolni - adom meg magam a bátyám akaratának, és meg is indulok a szobám felé, aztán egy pillanatra még visszafordulok az ajtóból. - Ez nem a te hibád, Nik. Ugye tudod? Én nem téged okollak, és Finn és Elijah is meg fogják érteni. A szüleink azok, akik mindent tönkretesznek, ezt a fivéreinknek is tudniuk kell... - Ez még kikívánkozott belőlem. A bátyám vállát már így is épp elég teher nyomja. Nem szeretném, ha magát hibáztatná. Ezért nem. Ezért nem ő a felelős. Csak minket óvott, az életünket mentette meg, akármilyen szörnyüséges volt is az ára.

Hazudik. Nem, ezt nem hiszem el. Nem és kész. Nem lehet. Nem akarhatott megölni bennünket. Hisz a gyerekei vagyunk. Nem tehette. Nem hiszem.. nem akarom.
- Kol...? - hangom annyira elhaló, hogy én is alig hallom. - Meghalt? - Ezt már képtelen vagyok elfogadni. Azt hiszem, Nik erős karjai, melyek a vállamat szorítják, egyedül azok tartanak egyben. Ha elengedne, talán szét is hullanék szó szerint, vagy nem tudom. A legifjabb fivérem halálhíre egyszerűen... mintha tőrt csavargatnának a szívemben. Hisz alig pár napja beszéltem vele. Feldúlt volt. Veszekedtek anyánkkal. Nem tudtam miről, nem akartam beleavatkozni, így is túl sok itt a dráma. Pedig ő talán tudta... Kol talán tudta, hogy mire készül anyánk. Ez az egész... őrültség.
- Mikael! - csattanok hirtelen, ahogy a letargikus keserűség átcsap dühbe. - Az ő keze van a dologban, ugye? Ő volt. Anyánk nem akarhatta ezt. Mikael beszélte tele a fejét. Gyülölöm, Nik! Gyülölöm őt. - hangom dühösen cseng, de a könnyeim észrevétlenül tovább peregnek az arcomon. Mikael közel ezer éven át üldözött bennünket, és minden adandó alkalmat megragadott, hogy elpusztítson minket, a tulajdon gyermekeit. Bolond voltam, hogy egy pillanatig is megfeledkeztem erről, hogy azt képzeltem, élhetünk idilli családi életet, amikor ő a közelben van. Csak a megfelelő alkalomra várt. És most ismét menekülnünk kellene előle? Mikor lesz ennek már vége??

Próbálok ellenkezni, de nem sokat tehetek Nik ellen. Odarángat a kanapéhoz, engem meg még mindig egy hatalmas belső mágnes vonz a kijárat felé. Ne ne ne nem akarom látni. Kérlek ne. Had menjek ki!
- Nem - rázom a fejem azonnal, és hátrálni próbálok ismét. - Nem nem nem. Nem - könyörgő tekintettel nézek fel Nikre, mondja hogy csak viccelt. Hogy tényleg csak alszik. Hogy ez csak valami ócska tréfa. De nem sokáig maradhatok ebben a tagadásban. Tekintetem anyánk arcára, majd a nyakára siklik, és néma sikoly hagyja el a számat, mely csak a fejemben visszhangzik. Hangtalanul tátogok, a kezemet a számra szorítom, és peregnek a könnyeim. Igazából nem vagyok rá képes, hogy akárcsak egyetlen szót kinyögjek. Anyánk teste mellé roskadok a földre, és csak bámulom könnyes szemmel. Hogy történhetett ez meg ismét? Mint egy rossz álom. Egyszer már elveszítettem őt, csak nem rég kaptam vissza. Még meg sem szokhattam igazán a gondolatot, hogy ismét van egy anyám, egy anya, aki törődik velem. És Nik ismét elvette az életét.
- Hogyan...? Miért? - préselem ki magamból a két kérdést, de a tekintetemet nem tudom levenni élettelen arcáról. Mi történhetett, hogy idáig fajultak a dolgok?

- Nik...? - szólítom a bátyámat, amint belépek a főbejáraton. Aztán némán követem a neszek forrását, és végül anyánk dolgozószobájában kötök ki. Itt vannak mindketten, anyánk éppen alszik. De furcsa, hogy nem vonult el a szobájába.
- Minden rendben? Jól van? - pillantok a kanapé felé, de valami érthetetlen oknál fogva nem merek közelebb menni. Egyszerűen csak nem. Mintha láthatatlan kötelek tartanának az ajtó közelében. - Mikor akarsz indulni? - nézek inkább vissza a bátyámra, egyenesen a szemeibe. Ideges arcát látva legszívesebben feltenném a kérdést, hogy mit beszélgettek a bálon. De nem. Inkább nem akarom tudni. Csak nem, és kész.