- Nem vagyok titokztatos. Csak kellőképpen óvatos. Mert ha most elkezdenék itt bbeszélni neked mindenféléről, még megutálnál és nekem egy szál barátom sem maradna - sóhajtottam fel, miközben az arcába néztem. Igazából a gondolataim közben kicsit elkalandoztak. Mégpedig eléggé messzire, vagy... hát tulajdonképpen nem volt olyan messze, csak mint... ebből nem tudok jól kijönni. Tatiára gondoltam, ahogy elviharzott. Persze nem vártam nagy szeretgetést, de mikor éppen nem a másik, szociopata állat van a felszínen nálam, igenis hiányzik... csak hát... én is vagyok olyan, hogy ezt ne valljam be, hiszen sértené a becsületemet. Már így is eléggé megalázkodtam azzal, hogy bevallottam neki ezt a szerelmet.
- Áh, mindkettőnkért kár lenne. - vigyorogtam szélesen.

- Átvert? Téged? Okos nő lehet. - Motyogtam elismerően. Curtist nem volt egyszerű átverni, mindig észrevette, ha valaki ezzel próbálkozott. Bár nekem sohasem voltak ilyen gondolataim, azért tudtam, hogy szinte lehetetlen küldetést vállal az, aki megpróbálja. De vajon hogyan verte át? - Nagyon titokzatos vagy, varázslókám, alig mondasz nekem valamit. Ennek nem lesz jó vége. - Csóváltam meg a fejem rosszallóan, de egy apró mosollyal a szám szegletében. Megőrjít!
És a hasonmás férje volt az, aki megölte... a vámpír? - Persze, hogy bosszút kíván, ez nálad alap dolog. Már sajnálom szegényeket, amiért veled kezdtek ki. Ilyen esetben nem vagy a kedvesség mintaképe. - Néztem végig rajta. Nem fogok beleszólni abba, amit csinál, az tuti. Ez az ő személyes ügye, csinálja csak nyugodtan. Én nem voltam a gonosz fajtából való, de ha segítségre lenne szüksége megkockáztatom, hogy szívesen segítenék neki. Elvégre a barátom.
- Jogos. - Sóhajtottam, amikor áttért a boszorkányok kora-témára. - Ha azt nézzük, akkor már mindkettőnknek halottnak kellene lennie. Nekem főleg, de neked is. - Húztam el a számat.

- Egyszerű! - legyintettem, majd felálltam, és zsebre vágott kézzel, fel és le kezdtem sétálgatni, de feszültséget nyilván nem láthatott bennem, hiszen az nem volt. Csak egyszerű cinizmus. - Öhm... az anyja annyit ártott nekem, hogy átvert. Cserébe én is megpiszkálom őt egy kicsikét. A férje pedig... ő ölt meg engem! Ez nem kíván bosszút? - kérdeztem rekedten, kérdőn nézve Candice-re. Ha nem a saját testvére ölte volna meg az anyját, biztosan ő is bosszút állna. Én bosszút állok magamért.
- És deeeeeeeeee... halottnak kellene lennie - húztam el a mondatot, hogy hatásosabb legyen. - De egy boszorkánynál mióta igazi halál a kor?

- Akkor van egy új kérdésem: mit tett ellened a hasonmás anyja és a férje? A semmiért nem szoktak emberéleteket megkeseríteni. - Néztem rá. Nem nagyon érdekelt, hogy kinek az életét teszi rönkre, csinálja csak, ha neki így jobb, én sohasem akadályoztam meg az ilyesfajta törekvéseiben. De azért kíváncsivá tett, hogy mi volt az az indok, ami miatt bosszút esküdött. A barátom volt, érdekelt a történet és az sem érdekel, ha idegesítik a kérdéseim. Addig innen nem megy el, míg el nem mesél részletesen mindent még akkor is, ha harapófogóval kell kihúznom belőle a szavakat.
Bólintottam. Hallottam már Emily Bennett-ről, eléggé nagy erejű boszorkányként írták le. De neki nem halottnak kellene lennie? - Ha jól emlékszem, akkor Emily kb. 200 évvel ezelőtt élt. Nem halt meg egész véletlenül? - Vontam fel a szemöldököm.

- Engem nem a hasonmás érdekel, ő csak simán belekeveredett a családja miatt - fintorogtam. - Egyértelmű, hogy az anyja és a férje a sáros. Ők ketten... nyírtak ki. Pontosabban... a férje. Az anyja csak... rajta egyszerűen bosszút kell állnom néhány múltbéli sérelem miatt - vontam meg a vállamat. - Tehát a hasonmásnak az egészhez csak annyi köze, hogy remek eszköz, ha végre bosszút akarok állni... Damon Salvatore-on - sóhajtottam fel.
- A Bennett boszorkányok eléggé erősek. Ha jól tudom, ők... szóval az anyád ismerte az elsőt mikor még nem volt egy zombi - billentettem oldalra a fejemet. - De csak Emily Bennetthez volt eddig szerencsém.

- Hmm... tényleg rossz fiú voltál. - Csóváltam meg a fejemet vigyorogva. Engem soha nem érdekeltek a hasonmások, nem tudtam hova tenni őket vagy akármit is kezdeni velük. Oké, hogy az Eredeti vére kellett a rituáléhoz, amivel anyám vámpírrá változtatta a testvéreimet, de ennyi. Soha nem volt rájuk szükségem. - És azt elmondanád, hogy mégis mi bajod van a hasonmással, hogy ilyen gonosz vagy vele? Érdekelne engem ez a történet, még soha nem meséltél erről. - Majd összevontam a szemeimet. - Szóval egy Bennett-boszi segített? Nos, talán ők azok, akik felvehetik a versenyt az én vérvonalammal. Elég erős boszorkányok... nem mintha te nem lennél az, de na.. tudod. - Vontam meg a vállamat mosolyogva. Mindig is elismertem Curtis "munkásságát", nem erről volt szó, hanem arról, hogy a Bennett-boszik és éppen olyan régi boszorkányok, mint anyám és én. Ők viszont kicsivel többen vannak, míg mi összesen ketten.

- Hogy mivel értem el? - kérdeztem, és hátradőlve felsóhajtottam. - Hát... rossz voltam. Nagyon rossz. Gonoszkodtam a hasonmás anyjával, a hasonmással, és a drága kicsi férjével, aki... csak úgy kinyírt. Bár megjegyzem, rendkívül jó módszert választott. Halálra harapdált - fintorodtam el méginkább, majd előrehajoltam és felálltam.
- Elég a gyászmenetből! Visszatértem. Hála az egyik Bennett boszorkánynak - suttogtam.

- Kösz a derűlátó jövőképet, erre magamtól is rájöttem. - Húztam el a számat. Túlságosan hozzászoktam már a hallhatatlansághoz, nem most akartam elkezdeni lemondani róla. Vámpír viszont soha nem lennék, úgyhogy nagyon úgy tűnik, hogy muszáj lesz lemondanom az örök életről fonogatott terveimről. - Nem tudom, hogy anno miért történt ez. Valószínűleg a szellemek nem akarták, hogy véget érjen egy olyan boszorkány-vérvonal, mint a miénk. Hiába próbáltam utána járni, nem sikerült. Egyetlen boszorkány sem tudja rá a választ. Még anyám sem. - Motyogtam vállat vonva. Nem is volt már ez lényeges, minek foglalkozni ezzel? Megtörtént, kész, ennyi. Most pedig anyám visszavette az erejét, az enyém pedig az, ami eleve járt volna nekem. Bár ez is szokatlan volt még.
Ám következő szavai hallatán igencsak leesett az állam. Halott volt? Ha azt nézzük, neki nem nehéz meghalni, valakivel mindig megutáltatja magát. - És ezt hogy sikerült elérned? - Vontam fel a szemöldökömet érdeklődve, de a meglepődöttségemet legyűrve.

- Szóval öregedni fogsz... mostantól képes leszel öregedni, és vén nyanya leszel - sóhajtottam, megengedve magamnak egy mókás fintort, majd elnevettem magam, és hátradőltem.
- Eléggé érdekes ez a varázslat amúgy. Már hogy... az anyád az erejét adta neked, mikor meghalt. És közben nem is tudta, hogy élsz. Tehát ha az anyád újra meghalna, talán újra megkapnád... és ha neked lenne utódod, és te meghalnál, akkor ő... és így tovább és így tovább? - kérdeztem értetlen fejjel. Van, ami még nekem is megmagyarázhatatlan.
- Nos, ha az elmúlt évekre vagy kíváncsi... - suttogtam. - Halott voltam - néztem a szemeibe rezzenéstelen arccal.

- Ez borzasztó. - Ingattam a fejem, de már eléggé széles volt mosolyom. Felálltam a kanapéról é az asztal elé sétáltam, hogy leüljek Curtis-szel szemben, aki még mindig nagy örömét lelte anyám cuccainak turkálása között. Hadd tegye, legalább kiszórakozza magát.
Még a véres fiolákon sem lepődtem meg, a bűbájokhoz néha amúgy is szükség van ezekre ,de hogy kinek a vére lehetett... na azt nem tudom. Nem is akarom tudni. - Nos, mivel én vagyok az anyám legidősebb gyermeke és az egyetlen boszorkány... - Vontam meg a vállamat. - A baj csak az, hogy most már én is öregedni fogok. Eddig Esther varázsereje miatt voltam halhatatlan, ám sz elszállt. - Sóhajtottam. Nem mintha bántam volna, csak furcsa volt. Ezer év után kissé erős váltás. - De most már te jössz, mesélj! - Néztem rá követelőzően. - Minden tudni akarok, ami az elmúlt években történt veled. Mindent.

Eléggé elgondodtatóak voltak a szavai. - Hát, ha ezek nem is, legalább egy fél levágott ujj lehetett volna itt. De az ember már az Ősi boszorkányba sem fektetheti a hitét - csaptam be a fiókot, de rögtön húztam is ki a következőt, azt látva viszont már el is vigyorodtam, és kivettem onnan néhány véres fiolát, amik ott voltak.
- Hm... - fürkésztem őket érdeklődve. - Szerinted ez kinek a vére? És ez? - böktem két különböző fiolára, eléggé elgondolkodva nézve azokat, és úgy döntöttem, sóhajtva, de leteszem őket. - Egyszer... mindenkinek eljön az ideje. És ha az anyád halott, ezeknek méltó örökös kell - böktem a fiolákra.

- Pontosan. Majd meglátod, hogy így lesz. - Bólogattam somolyogva, ám ez vigyorba hajlott át, amikor elnyúlt az anyám íróasztala mögötti széken. Istenem, van ami sohasem változik. Curtis olyan, mint egy nagy gyerek, hiába hatalmas varázsló. Soha nem tud komolyan viselkedni, de nem is hibáztatom ezért. Sőt, inkább örülök neki.
- Mégis mit vártál, hogy mi lesz abban a fiókban? - Kérdeztem felhúzott szemöldökkel. - Levágott kezek, fejek, csontvázak, véresfiolák tömkelege? - Nevettem el magam az arckifejezését látva. - Nem tudok arról, hogy anyámnak lennének alattvalói, de az tény, hogy illik hozzá ez a szoba. - Néztem körül én magam is a berendezésen. Tipikus Eredeti Boszorkány stílusú volt.

- Az én érzéketlenségem téged a sírba? Ugyan, kérlek - legyintettem nevetve, miközben csak kipróbálás gyanánt elnyúltam az íróasztal mögötti székben, és körülnéztem egy nagy sóhajjal. Milyen kényelmes...
- Anyád innen szokta osztogatni a parancsokat az alattvalóinak? - vágtam unott pofát, ahogy elképzeltem a jelenetet. Hát igen, túl élénk a fantáziám. - Hjaj, mindig is érdekeltek azok, hogy mik rejlenek ezekben a fiókokban - néztem oldalra, az asztal fiókjai felé és elvigyorodtam. - Bár talán nem lenne helyes turkálni. Viszont... égek a kíváncsiságtól. Ki tudja, mik vannak itt... - húztam ki az egyiket, de csak papírokat találtam. - Ez nem túl izgi - fintorodtam el.

Volt valami abban, amit mondott. Ha anya meghalt volna, akkor megkaptam volna az erejét. Optimális esetben. Lehet, hogy azóta már tett ez ellen valamit vagy máshogy működnének a dolgok. Ezer éve már annak, hogy én birtokolni kezdtem anyám erejét. Ki tudja, hogy mi változott azóta?
- Igazad van. - Bólintottam már kissé megnyugodva. - Tudod... egyszer az érzéketlenséged fog sírba vinni. Mindkettőnket. - Szúrtam oda neki apró mosollyal, de persze nem nem gondoltam teljesen komolyan. Csak egy kicsit.

- Hm... - gondolkodtam el, miközben megdörzsöltem az államat. - Ha arra gondolsz, hogy talán az anyád meghalt, máris azt mondom, hogy ne tedd. Biztosan nem így van. Annak idején emlékszel, hogy mi történt, nem? - kérdeztem, arra utalva, hogy akkor, mikor meghalt az anyja, Candice megkapta a teljes hatalmát. És Candice érezné, ha ezúttal is ez történt volna.
- De te vagy az idősebb banya, ezt te tudod! - vigyorodtam el szemtelenül. IGazából engem egyik verzió sem mozgatott meg. Ha él, akkor él. Ha meghalt, akkor meghalt.

- Igen itt volt és nem tudom, hogy hová tűnt. Ne aggódj, én beszélgettem veled... azt hittem, hogy majd akkor veszi át felettem az irányítást, amikor szüksége van rám és arra, hogy ő tudjon megnyilvánulni. Erre most... - Tártam szét a karjaimat. - Eltűnt. Ha másik testet talált volna, akkor azt már az elején tervbe vette volna, hogy el fog hagyni engem... és így fogalmam sincs, hogy mi történhetett. - Sóhajtottam és kissé megremegett a kezem, amikor a poharam után nyúltam, hogy lehúzzam annak a tartalmát. - Remélem, hogy nem történt semmi olyan, ami... visszafordíthatatlan lenne. - Utaltam ezzel anyám végleges halálára. Az nem történhet meg, mert... nem.

Összedörzsöltem a két tenyeremet, miközben hallgattam őt, az egészet, amit az anyja kieszelt. Nem rossz... bár már értem, miért nevezik őt első, ősi boszorkánynak. Mindent tud. Vagy tudott...
- Ezek szerint az anyád lelke itt volt... veled - bökdöstem magam elé, miközben megköszörültem a torkomat. - De közben... most a beszélgetésünk közben eltűnt? - vontam fel a szemöldökömet. - Hová tűnt? Új test? Dehát kié? - kérdeztem. Túl sok a kérdés. Ha meghalt, és eltűnt a lelke Candice-ból... nekem ehhez már innom kellene.

- Te nem bírod? Akkor mit mondjak én, Mr. Őszinteség? - Vontam fel a szemöldökömet kérdőn, de nem akartam ezzel megbántani. Inkább sóhajtottam egyet és feladtam a próbálkozást, hogy ne beszéljek neki erről, hiszen előbb-utóbb úgyis kihúzza belőlem, hogy mi történt. És egyébként is csak azért nem akartam elmondani, mert nem akartam traktálni az ilyenekkel. Nem szerette a családomat, miért is érdekelnék a velük történtek?
- Az anyám... meghalt. - Nyögtem ki. - Néhány nappal ezelőtt. Előtte viszont felkészített arra, hogyha elbukik a terve, amit kieszelt, akkor megszállja a testemet. Én pedig belementem. - Pillantottam fel Curtis-re. Kíváncsi voltam az arcára kiülő reakciójára. - Éreztem, hogy itt van velem, de a saját lelkem is megmaradt... mindketten tudjuk, hogy ez nem lehetséges. - Nyeltem egyet. Ez lehetett a baj... hogy a két lélek nem fért meg egy testben. - Az anyám pedig éppen most tűnt el belőlem és nem tudom, hogy miért vagy hogyan. Csak reménykedem, hogy... nem történt semmi visszafordíthatatlan...

Felvontam a szemöldökömet. Ezt utáltam a legjobban... mikor valakin látszott, hogy történt valami, tudta is, hogy micsoda, mégis letagadja. Húúú, hát most ez... mégis mire véljem?
- Candice, szerintem jobb lenne, ha beszélnél. Tudod, hogy nem bírom a... hogy is nevezzem? - gondolkodtam el, a mennyezet felé bámulva. - A kavarást, és a titkolózást. Sőt... talán még segíthetek is - rántottam egyet a vállamon pimasz vigyorral.

Hallottam, hogy azt mondta nincs mit mesélnie, mégsem hitte el. Engem próbál bolondnak nézni? Szinte érzem, hogy van valami, még a szemeiből is süt. Nem baj, úgyis kihúzom belőle, ha kell akár harapófogóval is.
Megcsóváltam a fejemet. - Jól vagyok. - Nyeltem egy nagyot. Hogy adjam elő, hogy a testem valószínűleg kivetette magából a halott anyám lelkét? Milyen jó hangulatú beszélgetés lenne. - Csak történt néhány dolog, ami most... úgy látszik, hogy megváltozott. - Az viszont nagyon érdekelt, hogy hová lett az anyám? Reménykedtem abban, hogy valamilyen csoda folytán életre kelt. Erre viszont innom kellett.

Én hozzá hasonlóan nem ültem le, helyette körbe-körbe sétálgattam a szobában, nem egyszer megállva a könyvespolc mellett, és a könyvek gerincét kezdtem vizslatni. Milyen különös itt állni... a világ legerősebb és legidősebb boszorkányának a dolgozószobájában. Bár talán... már nem is az. Persze, hogy nem. Hiszen halott!
- Nincs mit mesélnem, Candice. Még mindig azt csinálom, amit a 18. század óta - sóhajtottam fel. Ő tudta minden piti kis titkomat, és hát... most mit tagadjam? Talán az egyetlen volt, aki ugyan megvetett miatta, de mégsem lökött el magától. Ami nem túl rossz arány.
- Öhm... jól vagy? - kérdeztem, megállva a kanapé előtt, furcsán mérve végig. - Mintha egy pillanatra... megváltoztál volna - köszörültem meg a torkomat.

Ház és udvar

Benyitottam a szobába és vártam, hogy Curtis is belépjen. Becsuktam az ajtót, mert ki tudja, hogy melyik testvérem mikor fog majd megjelenni a birtokon, akkor pedig nézhetnék magam elé, hogy elmagyarázzam nekik, miért vagyok itt és egyáltalán ki vagyok. Ez is egy szép menet lesz, már látom előre.
- Na mesélj. - Léptem oda az egyik szekrényhez, hogy valami ital után kutassak. Én nem voltam egy nagy ivó, de neki valószínűleg jól fog jönni. Ezért töltöttem két pohárba az első kezembe akadó üvegből, majd visszasétáltam elé. - Nyitott könyv vagy előttem, Curtis, szóval mindent hallani akarok, nem titkolhatsz el semmit. - Kacsintottam rá és a kezébe nyomtam az egyik poharat, hogy a kanapéra huppanhassak.
Szerencse, hogy ezt megtettem, mert hirtelen megszédültem. Ugyanolyan érzés volt, mint a bálon, amikor az anyám meghalt és.. megszállta a testemet. Mégis más, hiszen pár pillanat múlva egyfajta ürességet éreztem... olyat, amilyet még nem kellett volna. Anyám felkészített erre, de azt mondta, hogy egy ideig biztosan az én testemben lesz a lelke... mégis mi történhetett, hogy eltűnt? Mert tudtam, éreztem, hogy eltűnt... ne, ugye nem? Ugye nem történt valami, ami miatt véglegesen elpusztult volna? Nem, erre gondolni sem akartam...

(...)

Hogy miért errefelé vettem az irányt? Azért, mert az anyám is mindig itt volt, akárhányszor csak felkerestem. A bálon, a Lockwood-birtok előcsarnokában éreztem azt, amiről mesélt nekem: hogy bennem fog tovább élni. Éreztem, hogy a lelke a testembe szállt, most mégsem ő uralkodott felettem, hanem saját magam voltam. Mintha engedné, hogy önmagam maradjak, miközben majd előjön akkor, ha úgy látja értelmét és a dolgok komollyá fordulnának. Mert most nem volt itt senki... a ház kihalt volt, csendes, még a légy zümmögését is hallani lehetett. Én pedig nem tehettem mást, mint hogy leültem a dolgozószoba közepén álló asztalhoz és annak lapjára hajtottam a fejemet. Kíváncsi vagyok, anyám mit tervez velem...
Csengetést hallottam, erre kaptam fel a fejem. Vajon ki lehetett? Ha valami házaló, akkor tuti elrepítem a világ másik végére...

Ház

(pince)

Nem jártam itt sokat, ebben a házban, az tény. De még ilyen csönd... ilyen kísérteties, baljós némaság talán sosem lehetett itt, mint most. Minden idegszálamat borzolta. Valami elkerülhetetlen rosszat, valami végzeteset jelölt. Éreztem a lelkem legmélyén.
- Esther - szólaltam meg a dolgozószoba bezárt ajtaja mögött, aztán - mikor nem érkezett válasz - benyitottam.
- Esther, az isten szerelmére - csóváltam a fejem, mikor megláttam a kanapén fekvő alakját. - Már nem is tudom, mióta várlak odalenn. Ennyire elfáradtál? Megértem, Niklaus nem kis falat, és.... - akadt el a szavam, mikor letérdeltem a kanapé mellé. Mert ekkora már rájöttem arra is, amit már az első tizedmásodpercben igyekeztem titkolni azzal, hogy szinte semmisnek vettem.
- Esther - szólaltam meg kétségbeesettebben, és megfogtam a hideg vállat. Esther keze lecsúszott a testéről, ujjai hátborzongatóan koppantak a kis asztalkán, ami a kanapé előtt állt.
- Eshter... NEEEEEEM! - üvöltöttem torkom szakadtából, és magamhoz öleltem a már kihűlt testet. - Nem, édesem... drágám... Esther, nem, ez nem lehet igaz - simogattam olyan lázasan a homlokát, mintha ettől magához térne. Kinyitná a szemét, ásítana egyet, és rám mosolyogna úgy, ahogy már megszoktam ezer év alatt. De nem történt semmi. Csak a megállt szív néma, kísérteties csendjét hallottam.
- Mocskos kis fattyú! - ordítottam el aztán magam szívem minden fájdalmával, és dühével. - Megölted őt! Megölted, de én... én téged... - lihegtem feldúltan, majd rájöttem, semmi értelme az üres levegőt fenyegetnem. Nem... itt valami másra van szükség.
Visszafektettem Esther testét a kanapéra, és gyengéden betakartam, de előtte még gyengéd csókot nyomtam a homlokára.
- Hamarosan visszatérek édesem... esküszöm neked - emeltem aztán fel. Nem hagyhattam itt heverni a dolgozószobában....

(pince)