- Értem - mondtam csak ennyit egy apró sóhajjal, miközben tovább kudakodtam, de eléggé gyorsan megtaláltam a fiolát, és mellé még egy másikat is, hogy az egyikben talált vért megfogjam és odatartsam a fiúnak.
- Idd meg! Ez Klaus vére... - adtam választ a kérdő tekintetére. - Majd menj és itasd meg a véreddel azt a lányt. Meg fog gyógyulni tőle - mondtam bizalmasan. Senkivel nem szokásom megoldani ezt a kiskaput.

[Ház és udvar]

Türelmetlenül vártam amikor láttam rajta, hogy elgondolkozik a dolgon. Utána csak annyit mondott, hogy kövessem. Hát így is tettem végigsétáltunk azon a hatalma házon, amíg végül egy szobához értünk ahol rengeteg könyv, üvegcse és gyertya volt. Teljesen olyan volt a szoba mint valami boszorkányé, szóval ebből azt szűrtem le, hogy ő biztosan az. Majd azt kérte, hogy üljek le, ezért úgy is tettem, igaz nem szívesen, hiszen sietek. De nem szerettem volna ellenkezni és ha azt mondta segít hát nem tehetek mást mint az csinálom amit mond.
Elkezdett kutakodni a fiókjába, majd miután végzett feltett egy kérdést Lucy támadójáról.
-Igazság szerint ha jobban belegondolok, nem is vérfarkas, sokkal inkább egy hibrid volt. Ennél többet azonban nem tudok róla, sötét volt és hirtelen történt az egész. meséltem el neki amit leszűrtem a támadóról. A hibridekről még Lucy mesélt nekem amikor nem tudtuk egymásról, hogy kicsoda. Azon a lényen pedig aki ezt tette vele érezhető volt a vámpírok halálszaga amit Lucyn is érzek. Aztán beugrott az arca, amit csak egy pillanatra láttam a holdfénynél.
-Várjuk csak, ha jól emlékszem, rövid barna haja és barna szeme volt, de hamar farkas alakot vett fel, szóval ennél többet nem tudok. mondtam el ami még beugrott az illetőről, majd vártam, hogy mi jön ez után.

(Ház és udvar)

- Foglalj csak helyet - mondtam neki, közben megcélozva a fiókomat, de szinte rögtön ráemeltem a tekintetemet. A vérfarkas harapásnak gyógyítására két lehetséges verzióját ismertem. És monentán Klaus vére nem áll rendelkezésre, hát megoldjuk másképpen.
- Mondd, ki harapta meg azt a vámpírt? - kérdeztem tőle. Ha ellenség, akkor nem is fogok álmodni arról, hogy meg tudja szerezni a vérét. Hacsak... nem ő maga tette... de azt nem tartottam annyira valószínűnek.

- Szép lesz az idei Alapítók bálja is - mormogtam, majd odahajoltam, és futó csókot nyomtam Esther szájára. - Pihenj. Ne gondolkozz sokat. Jöjjön minden, ahogy jönnie kell. Viszlát a bálon, Esther - intettem búcsút még az ajtóból, aztán elhagytam a villát.

(Mikael háza)

Felállt, miután megsimogatta a kezemet, és el is engedte, majd ránéztem és követtem a példáját, magam is felegyenesedtm, és bólintottam.
- Rendben, Mikael. A bálon találkozunk - biccentettem, és közben nyeltem egyet, de mindvégig figyeltem szemeit. Nem tudtam, mit kellene mondanom még. Inkább hallgattam.

- Jól van, fegyvertelenül jövök - engedtem Esther óhajának, és csodálkozva, ám jóleső érzésekkel telve néztem, ahogy a kezemre tette a kezét.
- Itt leszek a bálon, Esther. És segítek neked. Még ha jelenleg a saját gyerekeim ellen kell is munkálkodnom. Hiszem, hogy egy nap majd visszatérhetnek hozzánk - simogattam meg a kezét, majd felkeltem.
- Azt hiszem, most mennem kell - mondtam. - A bálon találkozunk, Esther.

- Ne! - bukott ki hirtelen belőlem, és reflexszerűen a kezére tettem a kezemet, mintha most rögtön elő tudna kapni bármit, amit az imént felsorolt. - Nincs szükség ezekre. Ha Klaus képes lesz átjárni az eszemen, vagy valamit kihagyok a számításból, akkor... meg fogom érdemelni, hogy ő maga is kitaláljon ellenem valamit, vagy... mást tegyen - húztam el a számat, majd el is engedtem a kezét. Nem tudtam, hogyan jött rám... talán téynleg a reflex.

- Míg nem voltam a városban úgy hallottam, hogy az Alapítók bálja minden évben balhétól hangos. Látom, vannak akik őrködnek idén is a hagyomány felett - jegyeztem meg. - Őszinte leszek, Esther. Ördög bánja, mi lesz Tatiával. Az a nő soha nem fogja a szívembe lopni magát. Ha ő és a lánya háborúzni akarnak, hát tessék. Az ő dolguk - vonogattam a vállam. - Jól van, akkor azt hiszem, megbeszéltük amit muszáj volt. Hozzak valamit? Nitrátot, verbénát, karót? Farkasfüvem is van... csak hogy felkészüljünk Nik esetleges hirtelen húzásaira is.

- Hm, ezek szerint lemaradtál valamiről, igen - bólogattam szaporán, majd elgondolkodtam. - Ebben az esetben nem sajnálom Nik-et. Magának ásta meg ezt a gödröt, hát... egyedül kell kimásznia belőle. Magam is tudom, milyen a hűtlenség, és tudom, milyen az, amit utána érzünk. Nos, Nikből azt hiszem, ezek za érzelmek teljes egészében hiányoznak - suttogtam elmélkedve. - Nem számítok semmire. Az a lány nem tudja őt bántani... fizikailag. De nem is vagyok biztos abban, hogy Nik lesz az, aki érdekelni fogja... hanem inkább Tatia - következtettem végül egy mondat miatt erre. Mintha Tatia azt mondta volna, hogy a lánya abban a tudatban halt meg, hogy azt hitte, ő küldte oda Curtist. Ennek fényében, inkább Tatiát féltem, nem is Nik-et.

- Tőlem senki nem fog megtudni semmit - biztosítottam Esthert, majd felkaptam a fejem. - Miről beszélsz? Lemaradtam valamiről? Csak azt ne mondd, hogy Nik... Tatia lányával - ráncoltam hitetlenkedve a szemöldökömet. - De most már legalább mindenki tudja, miről beszéltünk akkor, mikor azt mondtuk, hogy Nik ereje teljében úgy hiszi, megtehet mindent. Bocsánat... én beszéltem róla - javítottam ki magam. - Akár hiszed, akár nem... de azt hiszem, valahol sajnálom a fiút. Már amennyire ez tőlem telik vele kapcsolatban. Mire számítasz, pofozkodásra? - kérdeztem. Tényleg érdekelt, vajon egy halálból visszatérő lány mit tehet Niklaus ellen.

- Candice nem fog tudni beleavatkozni, erről gondoskodom. És nem kell aggódnod Nik miatt sem, az ő kapcsán én már mindent szépen kidolgoztam - sóhajtottam, miközben elgondolkodtam. - De nem akarom, hogy ezek az információk kiszivárogjanak. Lehetőleg ne tudja meg senki. Főleg azt ne, hogy Niknek mi készül. Túl sok lesz aznap estére neki a meglepetés, túl sok... nem hiányzik, hogy valaki elkotyogjon neki valamit - suttogtam, majd egy apró, kissé ravasz mosoly jelent meg ajkaimon. - Azt hiszem, életében talán először szembesülni fog azzal is, hogy vállalja a hűtlenség következményeit. Néhány napja furcsa rezgéseket éreztem... azt hiszem, hogy Tatia lánya újra életben van. És ha ez így van... nem hagyja ki ezt a lehetőséget. És nincs rosszabb, mint egy bosszúéhes nő.

- Tehát legalább egy gyerekünk velünk maradhat. Vagy... veled - tettem hozzá. Ki tudja, a lányom akar-e látni engem egyáltalán. Vártam, hogy majd felkeres, de nem tette. Na igen. Túl hosszú idő telt el a régmúlt óta. Több száz év.
- És nem félsz, hogy ő mit tesz majd? A testvéreiről beszélünk, Esther. Nem félsz, hogy beavatkozik, ha azt látja, hogy ők mind, sorban... - tettem olyan mozdulatot, mint amikor egy koporsó tetejét zárja le valaki. - És Nik... mennyire lesz legyengülve? Csak mert harcoltam már vele, és mikor gyengének hittem, még akkor is ereje teljében volt a többiekhez képest. És jó lenne tudni, hogy a farkas énjére is hatással lesz-e ez a keverék. Nem szeretnék kellemetlen meglepetéseket.

Nem mondtam semmit a vadászos dologra. Mert... nem mondhattam, hogy ő nem felel meg. Egyszerűen... nem akartam, hogy magyarázkodnom kelljen arról a társaságról. Főképp mivel én sem voltam teljesen biztos abban, hogy kik is ők.
- Nem tudnak semmit. És nem is sejtik - bólintottam, majd halványan elmosolyodtam. - Candice nem veszélyezteti az emberiséget. Neki... nem lesz semmi baja - ültem vissza a kanapéra.

- Ha Vadász kell, az máris kipipálva - mutattam magamra. - Vagy teljesen emberi Vadászra gondoltál? - érdeklődtem. - Jól van, megkérdezem ezt a bizonyos professzort. De ne csodálkozz, ha nevetve elhajt majd, vagy egy könyvtárba irányít - mormogtam. - És ugye a fiúk... meg Bekah... ugye nem tudnak semmit? Bár akkor nyilván már árkon-bokron túl járnának. Na és mi lesz Candice-el? - tettem fel a kérdést. - Ő nem vámpír... mit tervezel vele?

Nem reagáltam arra, hogy azt mondta, csak a hiszékenyeknek találták ki ezeket a meséket. Én ebbe az egybe tudtam még kapaszkodni. Mert ezzel tudom csak azzá tenni a gyerekeimet, amilyenek voltak. Régen.
- Azt akarom tudni, hogy hol van a gyógyír. És mi kell hozzá. Egy vadászon kívül - sóhajtottam, beletúrva a hajamba. Nem akartam külön kitérni az Ötök társaságára, mert... az most bonyolítaná a helyzetet.

- Ugyan, Esther - nevettem fel szívből. - Komolyan elhiszed ezt a nyilvánvaló őrültséget. Legendák, Esther, legendák. Ugyanolyan tündérmese a gyógyír és Silas, mint az istenek voltak a mi időnkben. Nem létezik. A hiszékenyeknek találták ki őket - legyintettem. - Ezer éve élek. Gondolod, ha létezne a gyógyír, nem hallottam volna róla? Vagy olyanokról, akik a kutatására indultak? Ha voltak is, akik megtették, vagy nem tértek vissza, vagy csalódottan jöttek, mert minden amit tettek, hiábavaló volt. Nem hiszek én ebben, Esther. De ha akarod, hát legyen... kifaggatom azt a bizonyos Shane-t - vontam vállat. - Konkrétan mit akarsz tudni?

- Nos, ha itt leszel... akkor talán beszélgetésbe bonyolódhatnál Shane professzorral, állítólag ő az, aki ezt az egész gyógyíres mizériát kiindította - suttogtam, de a hideg is kirázott, ahogyan folytatnom kellett. - A gyógyírt állítólag... Silas őrzi. Vagyis... az ő teste ott van a gyógyírrel - mondtam, beletúrva a hajamba közben. Mindketten ismerhettük Silas legendáját. És bíztam benne, hogy Mikaelnek sem kell elmagyarázni, hogy ki is ő.

Némán tusakodtam magamban. Apa vagyok, aki szereti a szörnyeteg gyerekeit. De Esthernek igaza van... főképp Niket illetően. Nem kell meghalnia, de nem maradhat olyan erős, mint most.
- Jól van - biccentettem, egy hatalmas sóhaj kíséretében. - Mit tudok neked segíteni? Megteszem, amit kell. Csak mondd, mi legyen az. A bálon én is itt leszek. Összedolgozhatnánk.

- Nem véglesen akarom megölni őket, Mikael. Nekem egyetlen célom van... megszabadítani őket attól az átoktól, amit én magam szabadítottam rájuk annak idején. A vámpírságtól. És nemrég a fülembe jutott az, hogy nem a halál az egyetlen kiút - néztem Mikael szemeibe. - Van gyógyír a vámpírságra. De még nem tudom, hogy hol. Szükségem lesz hozzá egy bizonyos illetőhöz, akinek a kilétét egyelőre nem akarom felfedni... és hogy miért akarom legyengíteni Klaust? Mert ő hibrid. Nem egy sima vámpír. Míg a testvéreit tudom hatástalaní saját önerőből, addig Klausnak csak a vámpír énjét tudnám, de akkor is ott lenne benne a vérfarkas, aki erős, és nem gyengülne le - adtam végül választ a kérdésére.

- Szóval a gyerekeinknek meg kell halnia? - kérdeztem. - Vagy csak koporsóba fekteted őket, hogy majd egyszer legyen még alkalom rá, hogy felébredjenek? Tudnom kell Esther, hogy mit tervezel. És ami Niklaust illeti... előbb legyengíted, aztán ölöd meg? De ha meg akarod ölni, előtte minek gyengébbé tenni őt? Nem értelek... ha mi ketten összefogunk, nem lesz erősebb nálunk.

- Ez nem alku tárgya, Mikael - mondtam neki, még mindig szemrebbenés nélkül. Talán az első jelei annak, hogy megbolondultam. Még minidg nem akarok engedni abból, hogy végetvessek az életüknek... és tudom, hogy fájni fog, mégis meg kell tennem.
- Nem akarok erről tovább beszélni - mondtam végül csak ennyit.

- Szereted őket Esther. Éppúgy, ahogy én. Talán nem vagyunk mintaszülők, de... nem akarom elveszteni a gyerekeimet, pont akkor, mikor visszakaphatnálak titeket. Kérlek, gondold meg ezt az egészet. És ebbe beletartozik Niklaus is. Gyengítsd le őket! Gyengítsd le mindet! De ne tedd velük azt, amire készülsz. Mit gondolsz, te meddig fogsz élni nélkülük? Úgy, hogy nem látod Bekaht... emlékszer, milyen törékeny, és mégis milyen makrancos kislány volt? Vagy nem láthatod Kolt... nyilván most is ugyanolyan bohó, mint volt, és a társaság közepe. Elijah és Finn.. az okos nagy fiaim. Milyen bölcsek voltak már akkor is, ezer évvel ezelőtt. És Niklaus... esküszöm, néha elismeréssel adóztam a pimasz mindenségének - nevettem fel. - Gondolj erre Esther. És hagyd élni őket. Bárhogyan, bármiképpen... de hagyd őket élni.

Még mindig nem tudtam hinni a szemeimnek. Egyszerűen... képtelenség volt, hogy ő így vélekedjen ezekről a dolgokról.
- Mikael... én nem mondok le a céljaimról - mondtam ki nyíltan és világosan. - Ők... nekik már ezer éva halottnak kellene, hogy legyenek. És most, végre eljött az idjee, hogy tényleg odajussanak, és megismerjék azt, amit már ideje lenne... - suttogtam, majd felálltam és újabb pohárral öntöttem magamnak az italból.

Röviden felnevettem. Erre a kérdésre nem lehetett mást.
- A férjed vagyok, Esther. És ezeknek a gyerekeknek az apja. Igen, lehetnek a világ legveszélyesebb vámpírjai, de nekem a gyerekeim. Eddig vadász voltam. Gyilkos, ha úgy tetszik, minden értelemben. Most apa akarok lenni, és férj. Talán még nem késő hozzá. És ha ennek az az ára, hogy Niklaus megkíméljem, hát legyen. Csak mondd, hogy talán van esély rá, hogy valaha visszatérjek ebbe a családba. Nem kérem, hogy holnap, vagy utána... csak hogy kissé könnyítsd meg az utamat. Mit mondasz? Segítesz nekem?

Teljesen meglepődve néztem rá. Erre már végképp nem számítottam... - Mégis... ki vagy te, és mit csináltál a valódi Mikaellel? - kérdeztem kissé bambán. Nem hittem el, hogy ilyesmit képes mondani... hogy ő akarná megkímélni NIk életét? Az nem létezik...