- Igen, tudom - biccentettem. - De talán... adhatnánk egy esélyt magunknak, nem gondolod? - kérdeztem. - Nézd Esther... beszélj a fiúkkal és Bekah-val. Vedd rá őket, hogy találkozzanak velem. Akkor talán... talán nem kell koporsóba fektetni őket. Elmondanánk, hogy miért tesszük, amit teszünk. Hogy ne álljanak az utunkba. És ha megértik, akkor Esther, Niket sem kell megölni. Sőt, a forgalomból kivonni sem. Ha le tudod gyengíteni, nem lesz több, mint egy átlagos vámpír. Nem fog túl nagy veszélyt jelenteni már senkire. Gondolj rá úgy, mint a fiadra, akit úgy szerettél ezer évvel ezelőtt, hogy még az én haragomat is elviselted volna miatta.

Mikael ma mindennel meglep engem. Vissza akarja kapni a családját... velem akarja kezdeni. Milyen szokatlan azok után, amin átmentünk az utóbbi időben... nem tudtam, hihetek-e neki, vagy ez csak egy újabb mézesmadzag?
- A többiek mind... közel állnak Nikhez. Rebekah és Kol biztosan. Finn nem tenné, de... még Elijah is képes lenne velem szembeszegülni, hogy a bátyjukat segítség. Szeretik Klaust, már ember korukban is szerették - suttogtam őszintén.

- Nem fogom megölni a fiút. Ígérem - néztem Esther szemeibe. - Megtehetném, hidd el, találnék még rá eszközt. De Esther, én is belefáradok a harcba. És én is öregszem. Nem így, hanem... - böktem a mellkasom felé - itt belül. Pont te ne tudnád? - utaltam arra, hogy mivel ő teremtette a fajtánkat, tudja, miről beszélek. - Most itt van a családom. Visszakaphatom őket, és veled szeretném kezdeni. Ez viszont nem fog menni úgy, hogy a fiad halálát akarom - sóhajtottam. - Most hálát adok az égnek, hogy a holdfogyatkozáskor megjelentél az erdőben - dünnyögtem. - És természetesen nem kell elárulnod, mit akarsz beadni a fiúnak. Nyilván nem bízol bennem ennyire, és ezt megértem. De a többiek... gondolod, hogy az összes gyerekünket ki kell vonni a forgalomból? - kérdeztem.

- Nos... - jelent meg némi döbbenet az arcomon, és úgy néztem rá, mintha felpofoztak volna. Hát... erre tényleg nem számítottam. Mégis... miért akarná ő pont most megkímélni a fiam életét? Ezer évig üldözte, és most, csak úgy lemond róla?
- Rendben, beszélek. De ha visszaélsz vele... - néztem mélyen a szemébe. -, kétszer végiggondolnám a helyedben, hogy te vagy-e az erősebb vagy én - mondtam neki, majd beletúrtam a hajamba. - Nik-et a bálon tervezem legyengíteni. Van hozzá egy... keverékem. Egy keverék, aminek az összetevőit nem fogom elárulni, ne is álmodozz róla. De a folyadék le fogja őt gyengíteni... és talán most te fogsz legjobban megdöbbenni, de azt nem engedem, hogy megöld... azt viszont tervezem, hogy... ezúttal ő fog befeküdni a saját koporsójába, az összes testvérével együtt - mondtam őszintén.

- Kedves, szép szavak - húztam félre a számat. - Ezer évvel ezelőtt valahogy készségesebb voltál. De egyébként, igen, jelenleg tévedsz. Hajlandó vagyok megkímélni Niklaus életét. Azt mondtad, nem bánthatom többé a fiadat. Talán igazad van. Talán többször bántottam már, mint kellene. Ne érts félre, nem szívlelem ezt a fattyút továbbra sem. De... ha ígéred, hogy tényleg megteszed, amire az erdőben céloztál... akkor a segítségedre leszek. A fiú nem maradhat ilyen erős, és ilyen hatalmas. De élhet. Még mindig azt akarod, hogy menjek? Vagy már érdekel kissé az ajánlatom?

Csak sóhajtottam egyet, mikor azt mondta, hogy sajnálja. Hát még én hogyan sajnálom? De a történtek fényében, nem vagyok képes úgy nézni rá, mint régen... mikor újra visszatért, és egy napot töltöttünk el nála a kis házában... de ez már csak a múlt, ezt már felejteni akartam. A férjem volt, mégis... úgy gondoltam, jobb lesz, ha minden érzelmet automatikusan törlök.
- Az én terveim nem tartoznak rád, Mikael. De azt hiszem, hogy számodra tlejesen mindegy. Így is, úgy is megpróbálod megölni Nik-et, vagy tévedek? - vontam fel a szemöldökömet.

- Köszönöm - vettem kézbe az italt, és nagyot húztam belőle, majd csettintettem a nyelvemmel.
- Amit akkor mondtam, azt sajnálom. Remélem elhiszed. Nem akartalak megbántani, csak ismersz jól, tudhatod hát, hogy sosem viselem túl jól a csalódást. Nem volt ez régen sem másképpen. De... csak hogy elhidd, hogy megbántam, ami akkor történt, békeajánlattal jöttem - dőltem hátra kényelmesen. - De előbb meg akarom tudni az igazságot arról, amit mondtál. Hogy mik a te terveid Niklaussal.

A kezébe nyomtam az italt, amiért annyira siránkozott, majd leültem vele szemben. Nem mondom, eléggé sikerült engem kíváncsivá tennie, bár nem tudom, hogy mit tudna nekem ajánlani. Mégis... mi az, hogy erősebb? Na jó, ezen most nem akadok fenn, hagy érezze magát úgy, hogy igaza van.
- Rendben. Akkor hallgatlak. Beszélj, de gyorsan. Nincs túl sok szabadidőm arra, aki nemrégiben megtagadta, hogy a felesége vagyok - mondtam neki, ugyan szemrebbenés nélkül, de érezhetően tüske volt bennem. Hiszen az erdőben, mikor megpróbálta megölni Klaust, pontosan ezt mondta nekem. Nem vagyok többé a felesége.

- Tényleg lehetnél kicsit udvariasabb velem. Egyrészt mert még ezer év után is a férjed vagyok. Másrészt, mert jóval erősebb vagyok jelen idő szerint, mint te. Harmadszor pedig azért, mert visszautasíthatatlan ajánlattal jöttem. És ez kivételesen nem rád, vagy rám vonatkozik. Hanem Niklausra - néztem Esther szemébe. - Ha hajlandó vagy meghallgatni, és kapok végre egy italt, elmondom, miért is jöttem ide a darázsfészekbe. Ha nem, akkor nincs miről beszélnünk. Ez esetben távozom is, bár... a te érdekedben sem választanám ezt a megoldást, elhiheted.

- A legutóbbi találkozásunk után nem hiszem, hogy olyan létfontosságú lenne bármilyen udvariasság, vagy etikett, amivel jobb fényben tűnhetek fel előtted - jegyeztem meg csendesen, és figyeltem, hogyan foglal helyet kénye kedve szerint a kanapén, és szólal meg újra.
- Sejtettem. És mondhatni, nem hangzik jól, hogy beszéded van velem. Nem érdekel, hogy mit találtál ki ezúttal, hogy mivel akarod elterelni a figyelmemet az újabb ötleteid bevetésének érdekében, de kímélj meg a bolondozástól, kérlek - öntöttem ki végül mindkettőnknek egy-egy pohár italt.

- Határozott, és lényegretörő vagy, kedvesem - jegyeztem meg, és besétáltam a szobába, hogy bezárjam az ajtót magam mögött. - Némi udvariasságot elvártam volna. Legalább néhány kört. "Az isten hozott Mikael", vagy a "Kérsz egy italt, Mikael?" például kimondottan jól hangzana - vetettem le magam a kanapéra, majd felnéztem Estherre.
- De okos nő vagy, ugyanolyan, mint valaha voltál. Látom rajtad, hogy kitaláltad, nem csak bájcsevejre jöttem. Vagyis... mégis arra. Beszédem van veled.

Nem tudom, hogy mennyi ideig merülhetettem bele a magányba, ami viszont biztos volt, hogy nemsokára egy újabb hang törte meg a csendet, és ettől még a hideg is kirázott. Na jó, nem álmodtam most arról, hogy Mikael idejön, így nem is készültem fel rá. Nagyon, de... nagyon nem hiányzott most, hogy összezavarja a fejemet, egy ilyen nagy nap előtt, mint az a bál.
- Minek köszönhetem látogatásodat? - kérdeztem tőle, miközben felálltam, és mit sem reagáltam a szavaira. Most nem a bókok és a bájcsevej ideje van itt, ha ő idejött. Az bizonyára okkal történt.

(Mikael háza)

Úgy jöttem be a házba, oly magától értetődő természetességgel, mintha én magam is ide tartoztam volna. Biztosra vettem, hogy bármely gyerekemmel is találkoznék, nem állna az utamba. Hogy miért? Egyszerű a válasz. Mert nem merne.
Megálltam a nappali közepén, és némi hallgatózás után egy oldalsó szoba felé vettem az irányt. Esther lélegzetének, torokköszörülésének a hangját ezer közül is megismerném. Nem véletlenül volt a feleségem, és nem hiába éltem le oly sok évet, vele az oldalamon.
Benyitottam a küszöbön, majd megálltam az ajtó keretébe. Akárhogy is, mégis vendég voltam. Meg akartam adni rá az alkalmat, hogy ha nem lát szívesen, ennek jelét adja.
- Még fáradtan is gyönyörű vagy, ha nem mondtam volna még - jegyeztem meg.

Jó volt végre látni, hogy valakit érdekel az is, amit én akarok, legalábbis abból a családból. Mert az biztos, hogy Damon és Elena nem értette meg azt, amit elérni akartam... bármi áron, ha úgy jobban tetszik, igen.
Majd miután Delena távozott, egy sóhajjal ültem vissza az asztalhoz, miközben a vért a fiókba csúsztattam, jó mélyre. Ezt itt már senki nem fogja megtalálni.

Biccentettem. Most már értettem, hogy miért kellett ennyire sürgősen a vérem. A bálon akarja elintézni Klaust és a gyermekeit, az pedig mindjárt itt van. Az indokai nem nagyon érdekeltek - mert azért eléggé furcsa, hogy egy anya ki akarja iktatni a gyermekeit, még akkor is, ha azok a világ legelső szörnyetegei -, tehát semmi akadályát nem láttam annak, hogy távozzak.
- Remélem, hogy sikerrel jár. - Mondtam neki őszintén. Ha képes volt arra, hogy iderángasson a jövőből, akkor legalább sikerüljön neki, amit tervezett. Viszont... még nem akartam visszamenni a saját időmben, mivel látni akartam, hogy a szüleim viszonya rendeződik-e és hogy Esther terve végbemegy-e. - Ha valamire még szüksége van, akkor szóljon. Tudja, hogy hol talál. - Megejtettem felé egy apró mosolyt és elindultam az ajtó felé. - Viszlát, Esther. - Köszöntem el tőle és ezzel el is hagytam a házat.

Damon és Elena háza

- Most... annyi lesz, hogy megvárom a bált, ahol minden gyermekem ott lesz. A többiekkel még elbírok, náluk nem ezt kell használnom... ez a keverék kifejezetten arra szolgál hogy Klaust... ki tudjam iktatni. Mert ő erősebb, mint a testvérei. És ezért vele nehezebb dolgom van - motyogtam, de ekkor egy apró mosolyt eresztettem el felé.
- Most, ha gondolod, távozhatsz. Nem akarom, hogy az apád dühös legyen, amiért azt hiszi, hogy megint belerángattalak valamibe. Ami meg is történt, de... jobb, ha ők nem tudnak róla. Ne mondd el nekik, mi készül. Az anyád... félő, hogy nem engedné Klaus megölését - suttogtam a fejemet rázva.

Bólintottam és az ujjamra szorítottam azt a kendőt, amit adott. Nem volt mély a seb, nem kell hozzá sok idő, hogy ez a kis vérzés elálljon, szóval nem lesz itt probléma. Még mindig úgy fogtam fel, hogy egy nagyobb jó érdekében természetesen odaadom a véremet Esther-nek. Ha ezzel segíthetek Klaus legyengítésében, akkor meg pláne.
- És mi lesz ez a keverék? Biztos abban, hogy hatásos lesz? - Kérdeztem tőle, amikor az íróasztalnál matatott. Tehát a kislány énem vérére is szüksége volt. Valami azt súgta, hogy erről a szüleim nem tudnak. - Mi lesz most?

- Köszönöm, de ennyi éppen elég lesz - feleltem neki egy kedves és barátságos mosollyal, miközben egy apró kis kendőt adtam neki, és az ujjára szorítottam, hogy ezzel állítsam el a vérzést. Elegendő vér gyűlt össze, és odasétáltam az íróasztalom mellé, hogy beleöntsem egy fiolába, és elégedett sóhaj bukott ki belőlem.
- Tudod, hatalmas segítség voltál most. Mert... ez a vér... csak az egyik része annak, amit fel kell használnom. A másik már megvan. A kislány énedé... néhány hónapja azt is megszereztem - suttogtam. Ezt Elenáék nem tudták, jó lenne, ha nem adná neki tovább. Viszont volt még egy ennél is mélyebb titkom... ezt a vért ha felhasználom, és nem jól sül el... hatalmas katasztrófa fogja kezdetét venni Mystic Fallsban.

Nem válaszoltam semmit, már tényleg nem tudtam mást tenni, csak reménykedni abban, hogy ez egy pillanatnyilag fennálló rossz állapot a szüleim között és nem lesz belőle semmi komolyabb baj. Komolyabb? Már így is elég komoly a helyzet, de még van remény a békülésükre, elvégre az én jövőmben tökéletesen megvannak.
- Vegyen annyit, amennyire szüksége van. - Megrándult a szemem, amikor Esther a késsel felvágta a tenyeremet, aztán lefelé fordítottam azt, hogy a tálba csöpögjön a vérem. Tényleg ennyi lenne az egész?

- Én majdnem biztos vagyok abban, hogy a jövőben sincs másképpen. És ha az apja esetleg megint idegbajt tervezne, hát mondja meg neki ugyanezt - mondtam Delenának még, majd leültem mellé és megfogtam egy kis tálat.
- Nem akarok túl mélyre vágni, csak pár csepp kell, amit... bele tudok keverni a családom italába - ejtettem apró sebet a kezén, de nagyon vigyázva, és vártam, hogy a vér lecsepegjen a tálba.

- Én is ebben bízom. Remélem, hogy az anyám az én gyermekkoromban is elkövette ezt és akkor semmi sem változik, hanem idővel minden jóra fordul és kibékülnek. - Néztem Esther-re bizakodóan. - Tudom, hogy ez eléggé furcsán hangzik, de ha így történt, akkor nem kell aggódnom amiatt, hogy megváltozik a jövőm. - Fejeztem be kissé elhúzott szájjal, aztán a késre pillantottam, amit Esther a kezében tartott.
Felé nyújtottam a tenyeremet. Még szerencse, hogy nem irtózom a vértől. - Csinálja nyugodtan.

- Teljesen érthető. De azt hiszem, hogy a jövőben sem alakulhatott másképpen, nem? - kérdeztem elmélkedve. - Te még kislány vagy ebben az időben... talán akkor is megtörtént ez. Csak ez nem olyan dolog, amit a gyerekeknek a szülők elújságolnak. Vagy nem gondolod, hogy lehet így is? Talán anyád a jövőben is hűtlen volt... vagyis az a nő, aki a jövőben már vámpír. És mégis boldog házasságban él az apáddal. Lehetetlen lenne, hogy újra egymásra találjanak? - kérdeztem kissé elgondolkodva, majd úgy döntöttem, folytatom azt, amit tennem kell.
- Pár csepp véred kell egy varázslöttyhöz - fogtam meg egy kést.

- Még nem döntöttem el, hogy részt veszek-e rajta vagy sem. Tudja, hogyha a szüleim ott lesznek nem akarom egész este azt nézni, hogy nem beszélnek egymással. Eléggé kiakaszt ez a helyzet. - Vallottam be, de mivel ez nem nagyon érdekelhette Esthert, inkább csak nyeltem egyet és ismét felé pislogtam. - Szóval ha szeretne valamit csinálni, akkor most tegye, mert utána szeretném megnézni, hogy az anyám jól van-e. - Mondtam, de a hangom egyáltalán nem volt ellenséges. Nem nehezteltem Esther-re amiatt, hogy idehozott, inkább arról volt szó, hogy tartottam a következményektől.

Csak felsóhajtottam és úgy néztem Damon után, mintha maga a pestis távozott volna, bár volt bennem egy pillanatig egy olyan sejtés, hogy az emelet felé fordul és beveri a fiam képét, de szerencsére ez nem történt meg.
- Nos... amit én először is tudni szeretnék... - néztem rá. - Megjelensz a bálon? Mert ha nem, úgy kell intéznem mindent - álltam fel újra.

Bólintottam apa kérésére és amint elhagyta a szobát Esther felé fordultam. Fájt így látnom az apámat, de nem tehettem ellene semmit. Ami történt megtörtént és remélem, hogy a szüleim túljutnak ezen. Vagy inkább azt reméltem, hogy ez a dolog megtörtént az én múltamban is... eléggé morbid, de most ebben reménykedtem.
- Hol is tartottunk? - Kérdeztem.