- Elég legyen, Nik! Hát nem érted, hogy nem akarom, hogy bármelyikőtöknek is baja legyen? Miért vagytok mindketten ilyen csökönyös szamarak? - néztem rá, de közben már úgy éreztem hogy megjelennek a könnyek a szememben. - Soha nem bántanálak téged úgy, ahogyan bántott téged Mikael. És ha ezt nem vagy hajlandó elhinni nekem, akkor... túl sokat változtál ezer év alatt... - suttogtam elcsitulva.

- Oh, szóval te lettél a békekövet? - gúnyolódtam. - Milyen nagylelkű a férjed! Kaptam egy hónapot! És aztán? Ott leszel majd, amikor az életemre tör? Talán majd meg is tapsolod, ha végez velem? - vágtam a falhoz a már csaknem üres italos üveget. - Istenem... és én képes voltam bízni benned úgy, ahogyan régen! - nevettem fel. - Én ostoba bolond... ugyanazt a követ fújod, mint Mikael. Mondd, ne adjak egy ostort, hogy tényleg mindenben hasonlíts rá? - vetettem oda anyámnak jócskán megemelt hangerővel.

- Hát nem érted, Nik? Mikael a férjem! Te pedig a fiam vagy! - éledt fel az én hangom is dühösen. - Mindkettőtöket szeretlek! Ha nem így lenne, már régen hagytalak volna titeket meghalni, nem érdekelve, hogy megölitek egymást! Odamentem, mert a felesége vagyok! De el is jöttem, mert neked pedig az anyád vagyok, és nem hagyhatlak egyedül! - ordítottam már magam is. - Ide adta ezt a karót... de mint észrevehetted, nem adtam át neked - csendesedtem végül el. - Egy hónapot... egy hónapot sikerült kicsikarnom tőle... hogy addig ne bántson... és hogy addig megpróbáljalak meggyőzni arról, hogy... ne légy ilyen...

Felnevettem, olyan keserűséggel bámulva anyámra, hogy szinte fintorba húzódott az arcom.
- Szóval nála jártál - állapítottam meg. - Mikaelnél. Annál, aki életemre tör. Na és mondd, mi történt? - kérdeztem fagyosan. - Összebújtál vele? Biztosítottad róla, hogy még mindig szereted? És hogy ezt bizonyítsd, lepaktáltál vele a fiad ellen? - löktem el magamtól anyámat. - Ne akard azt mondani, hogy nem! - kiabáltam rá. - Máskülönben minek hoztad volna magaddal ezt? - mutattam a faforgácsokra a lábam előtt. - Mikael küldte, te pedig elhoztad! Ez a számomra egyértelműen egyet jelent. Őt választottad.

Megragadta a két vállamat, de mindaddig nem fogott ez ijedség, míg ki nem esett a zsebemből az, amit Mikael küldött.
- mit gondolsz te rólam? - néztem rá szörnyülködve, miután összemorzsolta a karót. - Mikael... Mikael küldte velem... hogy adjam át neked... - suttogtam halkan.

- Hogy mertél engem megütni? - kiáltottam anyámra. - Nem vagyok ember! Első vagyok! Engem senki, de senki nem üthet meg! - ordítottam, és megragadtam anyám két vállát, hogy megrázzam. De ekkora valami kiesett a ruhája zsebéből, és nagyot koppant a padlón.
- Mi ez itt? - hajoltam le, felvéve a jókora karót. - Rajta van a nevem - mutattam rá, majd ujjaim között egy halom faszilánkká morzsoltam a karót. - Hát ezt szántad nekem, anyám? Egy karót a fiad szívébe?

Nem mondom, kicsit rosszul esett, mikor Mikaelhez hasonlított. De igaza volt... előtte soha nem bántottam őt.
- Tudod, Nik... ezer évig arra szenteltem az életemet, vagyis... az élet és a halál közötti időszakomat, hogy megvédjelek Mikaeltől, és előtte is. De nem beszélhetsz így más emberekről! Egykoron te is közéjük tartoztál! - mondtam, a tekintetemben egy csöppnyi megbánást sem mutatva.

Láttam, ahogy anyám szeme elsötétül.
- Ugyan már anyám - néztem rá. - Vannak, akik uralkodásra születtek, és vannak, akik szolgálatra. Én az előbbi vagyok, a testvéreim pedig az utóbbiak. Nézz csak rájuk! Ostoba, semmirekellő vámpír mind. Méltatlanok az Első névre - mondtam megvetően, és figyeltem, ahogy anyám felpattant a fotelból, hogy a következő pillanatban egy irtóztató pofon súlyát érezzem az arcomon.
Felrúgtam magam én is ültömből, lángoló dühvel kevert iszonyattal bámulva anyámra.
- Megütöttél - mondtam döbbenten, kezem az arcomra tapasztva. - Megütöttél. Semmivel sem vagy jobb, mint Mikael - suttogtam keserűen.

Lassan, nagyon lassan indult el a vér az agyam felé. Bár lehet, hogy a kezembe is jutott belőle egy kis plusz adag, mert nagyon nehezen tartottam vissza magamat attól, hogy ne pofozzam fel, az ajánlatát hallva.
Lehunytam szememet, így próbálva higgadt hangon megszólalni és viselkedni. Még hogy a testvérei őt szolgálják? És majd én az ő másik oldalán? Persze, bizonyosan nagyon kedves ajánlat... de nem vágyom hatalomra. Nem az a dolgom, hogy ilyesmire vágyjak. Az én dolgom egyensúlyt tartani. És nem támogatni azt, aki ezt az egyensúlyt felborítani akarja.
De egyszerűen nem ment... ahogy egyre inkább közelebb érintettek a szavak, olyasmire vetemedtem, amire még soha: lekevertem neki egy pofont, ami eléggé hangosan csattant. A dühöm így kezdett csendesedni, amit felébresztett bennem.
- Még egyszer meg ne próbálj... ilyen ajánlatot tenni nekem... - gyorsult fel a légzésem.

- Miért ne tarthatnám meg mindkettőt? - kérdeztem nemtörődöm módon. - Érzéketlenné válok? Anyám... az a Nik, aki együtt ünnepelt veled, már eltűnt. Élt egy napig, talán kettőig. Ennyi volt. Most már újra Klaus van, a hatalmas hibrid, aki addig nem nyugszik, míg meg nem öli Mikaelt, és a világ trónjára nem ül. Hogy kivel az oldalán... majd eldönti az idő - ittam bele a whiskybe. - És a családomnak nem ajánlom... egyetlen tagjának sem, hogy az utamba álljon. Ha okosak lesztek, megengedem hogy éljetek. És hogy engem szolgáljatok. A testvéreim legalábbis. A te helyed anyám, megkülönböztetett helyen lesz... a trónom másik oldalán.

- Ezt érezted Tatia és Elena esetében is... - sóhajtottam a fejemet rázva, majd lehúztam az utolsó korty whiskyt is, amit a kezemben tartottam.
- Ha tovább csinálod ezt, Nik... mindkettőt elveszíted. Akkor mit fogsz csinálni? Teljesen érzéketlenné válsz? Hol az egyikhez mész, hol a másikhoz, és ha nem tetszik, amit mondanak, a falra kened őket, és nekik esel, mert te mindig megkapod, amit akarsz? Egy szerelmes nő észreveszi, hogy kihez húzol igazán... valamelyiküket muszáj elengedned. És ahogy te mondtad, Tatia az örök szerelmed... hát muszáj lesz elengedned a lányát, még ha közel is áll hozzád. Nem miattad. Hanem saját maga miatt.

- De nekem mindkettő kell! - ütöttem a fotel karfájára. - Szeretem Tatiát! Tényleg őszintén szeretem. De Erin... ha a közelében vagyok, valahogy másként érzem magam. Jó vele lennem, anyám. Ugyanolyan jó, mint Tatiával. Bár egybegyúrhatnám őket egy nővé. Tatia szeszélyes, hirtelen haragú, de ő az én örök szerelmem. Erin odaadó, készséges, kedvesebb, mint Taita... és ha nála vagyok, nem is gondolok Tatiára - vontam vállat.

- Arra, hogy mibe akartatok belekezdeni, nem vagyok kíváncsi - motyogtam egészen halkan, majd mélyen a szemeibe néztem.
- A szavaid alapján úgy hiszem, neked nem az a lány kell. Neked Tatia kell. Szóval ne szórakozz szegény lánnyal. Már amennyire szegénynek lehet nevezni egy ezer éves vérszívót... - motyogtam csak úgy mellékesen. - Döntsd el, hogy melyiket akarod. Erint vagy Tatiát. De egyszerre kettő... ebből soha nem lehet jó, Nik.

- Nem én akartam elérni! - csattantam fel. - Sikerült az neki magától is. Tatiával voltam karácsonykor. És olyan volt vele, mint ezer évvel ezelőtt... - merengtem el. - Reggel eljöttem tőle, és elmentem Erinhez. Ugyanis Erin előtte lévő nap bejelentette, hogy belém szeretett... én meg nem akartam magára hagyni épp karácsonykor. Aztán már magam sem tudom, hogy történt, de épp bele akartunk kezdeni egy őrült szexbe. Tatia meg épp akkor toppant be... és kitört a háború. A többit képzelheted.

Eleinte meglepődtem, ahogy valami Erint kezdett emlegetni, és majdnem rákérdeztem, hogy ki az, de végül eszembe jutott Tatia, ahogy megmutattam neki egy látomás formájában a lánya életét még akkor, mikor feltámadtam.
- Befűzöd Tatia lányát is? - álltam fel, valami különös döbbenettel az arcomon, és megtámaszkodtam a kanapé támláján. - Ha most azt mondod, hogy sikerült elérned, hogy beléd szeressen... - motyogtam. Nem volt ezen mit furcsálni... inkább sajnáltam azt a lányt, hogy... egy ilyen reménytelen férfiba szeretett bele. Már ha erről van szó.

- Momentán azt hiszem, egy sem - morogtam keserűen. - Valószínű, hogy ha most Tatia elé állnék, letépné a fejemet, és örömtüzet gyújtana utána. Erin meg.... ő azt mondta, gondolkodni akar rajta - macskakörmöztem a levegőbe csúfontárosan. - Gondolkodni! - füstölögtem tovább. - Asszem két szék közt estem a padlóra, a fene egye meg. Bár Erin talán még nem veszett el teljesen.

- Akkor ahelyett, hogy itt csámcsogsz Damon-on és Elenán... mi lenne, ha elmennél és előkerítenéd azt a nőt, aki képes szeretni? - néztem rá valami szúrós éllel. - Vagy olyat nehéz találni? Kétlem, hogy bármelyik nemet mondana arra, hogy az oldaladon állna. A hatalmas hibrid oldalán, aki dicsőséget ad neki, és hatalmat. Talán egy ilyen sem futkározik az utcán?

Teli torokból, a fejem hátravetve, gúnyosan kacagni kezdtem.
- Hát persze... én a karomban tartsak egy gyereket... - csóváltam a fejem. - Semmi más nem hiányzik nekem, csak ez - öntöttem újabb italt. - Régen vágytam egy gyerekre. Ez igaz. Csakhogy régen ember voltam, és sok mindenre vágytam. Ma már csak néhány dologra. A hatalomra... egy nőre, aki tényleg szeret... és Mikael halálára. Ennyi minden vágyam. Bocsáss meg, de ha unokákat akarsz, ne tőlem várd - rántottam egyet a vállamon.

- Tőled nem is vártam mást - néztem rá talán olyan megvetően, ahogyan soha. Nem azért, mert egy nőről így beszélt, hanem egy gyerekről. Aki valójában nem az övé, de a feltevés szerint most igen. És... mégis...
- Hát, Klaus... talán nem vagy apatípus, de minden megváltozik, mikor azt a kis testet a saját karodban tartod - mondtam nagyon halkan. Higgyen, amit akar. - Egyszer régen álmodoztál egy gyermekről, egy családról. És mikor valaki megadhatná neked, ellököd magadtól? Nik, az életben nem a hatalom a fontos. Minden hatalmas ember vagy épp vámpr egyszer elbukik. Nézz vissza a múltba! Nézd, hány ember hitte magát hatalmasnak... mára már mind megbukott! Találnod kellene valami mást, ami éltet. És most nem pont Elenára vagy a gyermekére gondolok. Hanem bárkire, aki ezt meg tudná adni neked.

Nagyon rondán kezdtem el nézni anyámra, aztán csak megfogtam két kézzel a fejem.
- Ha kiderül, hogy ez a gyerek az enyém....Salvatore minimum kidobja Elenát, a gyerekkel együtt. Én nem fogom őket idefogadni! Nem vagyok apatípus... már legalább ezer éve nem - morogtam. - Vagy ha Salvatore meg is bocsát... mégis, majd mit várnak el tőlem? Ha látogassam a kölyköt? Na nem. Ha kiderül, hogy én vagyok az apja, magam fogom felkeresni Mikaelt, hogy végezzen velem - vedeltem bele újra az üvegbe. - Az már csak hab lesz a tortán, hogy Tatia meg Erin kiherélnek.

- Tudod, Nik... nem tudom mindenben segíteni neked - kortyolgattam a whiskyt, majd egyszerűen vontam egyet a vállamon.
- Ezt a problémát neked kell megoldanod - sóhajtottam egyet, mintha nem tudnám az igazat. De hadd szenvedjen egy kicsit a kétségek között.

- Uramatyám! - rogytam le a fotelbe, majd felkapva a whiskysüveget, vedelni kezdtem. - Nem, ez nem lehet. Csak álmodom... vagy képzelgek - tettem aztán elhaló nyögéssel a szememre a kezemet. - Nem, arról tudnom kéne. Elenát ismerve, biztos közölte volna velem az "örömhírt" - dohogtam. - Nem tudod valahogy ezt látni? Hogy... van-e közöm hozzá, vagy sem. Ha igen... hát tényleg nem tudom, mit csináljak.

- Nem magadból kellene kiindulnod - morogtam az orrom alatt, mikor célzást tett Damonre és Elenára, majd az történt, amire számítottam, és majdnem jóízűen nevetni is kezdtem rajta, de nem tehettem.
- Nos, Nik... talán nem ártott volna gondolnod a következményekre? - néztem rá, nagy szemekkel pislogva, mintha magam is meglepődtem volna. - Bár Mr Salvatore nagyon örült. Nagyon kiakadna, ha kiderül, hogy a gyerek nem is az övé.

- Hidd el nekem, hogy egyszer, ha elborul az agya, Salvatore maga fogja megölni - morogtam, aztán lesápadtam, és letettem a poharat, hogy fel-alá kezdjek el járkálni, meglehetősen felkavart lélekkel.
- A francba - morogtam. - A rohadt életbe! - vágtam a falra. - Pont ennyi ideje, hogy együtt voltam Elenával - fordultam szembe anyámmal, és odasiettem a székéhez, hogy fölé hajoljak. - Mit éreztél? A gyerekkel kapcsolatban. Valamit mindenképpen. BESZÉLJ! - kiáltottam anyámra.

- Csupán tudják, hogy minden egyes percet meg kell ragadniuk az életből. Kétlem, hogy Elena valaha is vámpír lesz. Egyszer meghal. Addig kell kihasználniuk azt az időt, amit együtt tölthetnek - sóhajtottam, aztán Klaus kérdésére a lelkem mosolyogni kezdett. Nos igen, aki nem gondol a következményekre, arra könnyű ráhozni a frászt. De a világért sem akartam kimutatni az arcomon, hogy blöffölni készülök.
- Úgy saccolom, hogy 7-8 hetes lehet - ittam bele a poharamba. - Talán valami baj van?