Elena kivonult, a segítségemet sem kérve, majd éreztem, hogy a kislány hogyan mászik az ölembe, és erre elmosolyodtam, így segítve neki, hogy le tudjon ülni.
- Ugyan... nagyon szeretem a gyerekeket. De láthatja is a családomat - böktem a nappali felé, igaz nem igazán járt itthon senki sem.
Damon kérdésére viszont felsóhajtottam. Nos, igen... lényeges információ. - Biztos tudni akarja?

Esther szavaira hatalmas megkönnyebbüléssel sóhajtottam.
- Akkor rendben - nyugodtam meg teljesen. A szavain hallottam, hogy nem csupán megnyugtatásnak szánja, hanem valóban tudja, hogy nincs semmi baj.
- Persze... menj csak - néztem aztán Elenára, aki felállt, hogy elinduljon a mosdó felé, és ölembe fogtam Davidet, míg Delena lecsúszott a kanapéról, és odasétált Estherhez, hogy minden erővel az ő ölébe kezdjen mászni.
- Elnézést, de úgy látom, maga nagyon szimpatikus neki - nevettem, majd mikor Elena kilépett a szobából, közelebb hajoltam Estherhez.
- Mondja... azt is meg tudná mondani, hogy... milyen nemű a kicsi? Vagy ezzel meg kell várnunk az orvosi vizsgálatot?

Damon kérdésére Esther nagyon gyorsan felelt, és nekem is felrémlettek az orvos szavai, ahogy felírta nekem a gyógyszert... mégpedig hogy ha véletlenül kimaradna néhány darab, és esetleg "baleset" történne, akkor... ez a féle gyógyszer nincs veszéllyel a babára.
- Ez most... megkönnyebbülés - fújtam ki a levegőt nagyot nyelve, majd a táskám felé néztem. Igaz is... Damon háta mögött én nemcsak Esthernek hoztam ajándékot... mert ugyebár senki adósa nem vagyok és leszek...
- Öhm... ha nem probléma, nekem most ki kell mennem a... mosdóba - álltam fel mentegetőzve, majd mielőtt Esther felállt volna, felemeltem a kezemet. - Ismerem a járást, köszönöm - mosolyogtam felé, majd még Damonre pillantottam. - Mindjárt jövök - fogtam meg a táskámat, és kisétáltam a dolgozószobából, hogy a másik hozott ajándékot letegyem a címzettnek.

(Klaus szobája)

- Miért használnám magán, Mr Salvatore? Talán készül okot adni rá? - mosolyogtam Damon felé, majd Elenára, de ekkor elhangzott egy aggodalmaskodó kérdés, és láttam, hogy ez nyugtalanná tette mindkettejüket.
- Azt hiszem, ezért felesleges aggódniuk. Nem vagyok mai nő, soha nem volt részem ilyen... módszerekben, de ha a fogalmázsgátló tabletták sem nyújtanak teljes védelmet, főleg ha egy-két darab kimarad. A nők észre sem veszik, hogy teherbe estek, és továbbszedik a gyógyszert. Ha baja lenne a kisbabáknak emiatt, a világban ma már túlszaporodtak volna a beteg, nem egészségesen született gyermekek - gondolkodtam el, de aztán hogy teljes mértékben megnyugtassam őket, hozzátettem. - És én érzem, hogy a maguk kisbabája egészséges lesz - mosolyodtam el.

- Nem kell semmit megköszönnie - mosolyogtam Estherre. - Csak kérem, ígérje meg, hogy nem fogja rajtam egyiket sem kipróbálni - vigyorogtam, és beleittam a whiskybe, de ekkor eszembe villant egy olyan gondolat, ami elég gyorsan elűzte az iménti boldogságot. A gyomrom öklömnyire zsugorodott, és elkapott a nyugtalanság.
- De hát... - nyeltem nagyot - Elena úgy esett teherbe, hogy szedte a gyógyszert... mi van, ha emiatt baja lesz a kicsinek? - rémültem meg.

Leültem a gyerekek mellé, miután lassan kezdett lecsitulni a helyzet. Már amennyire ez képes volt lecsitulni. Mert én... még mindig olyan boldog voltam. Az egész arcomat éreztem átszellemülni.
De mire felocsudtam, Damon át is adta az ajándékot, és Esther szívből jövő örömére elmosolyodtam. Igen, a boszorkányok nagyon tudnak örülni az ilyesminek.
- akkor találó ajándékot találtunk. Ez megnyugtató - nevettem fel.

Meglepődtem, mikor Damon engem is úgy felkapott, mint Elenát, de végül ez nem ült ki az arcomra. Természetes. Azt hiszem.
- Ugyan... megértem én, hogy örülnek ennek. Amíg fiatalok... már egy bizonyos értelemben, addig kell kihasználni ezt a lehetőséget - mosolyogtam rájuk felváltva, majd kíváncsian meredtem rájuk.
- Nos... akkor térjünk arra, hogy miért is vannak itt. Úgy vélem, hamar akarnak távozni, hogy ezt meg tudják ünnepelni - mosolyogtam, de máris a kezembe került egy kis tasakféleség. Vagy inkább doboz. Az illatot máris éreztem.
- Óh... maguk tudják, hogyan kell lekenyerezni a boszorkányokat - vigyorogtam rájuk szélesen. - Köszönöm szépen! - néztem rájuk felváltva, tényleg hálásan.

- Furcsa, de milyen jó - mosolyogtam boldogan, aztán nem törődve semmivel odamentem, és felkaptam Esthert is, ugyanúgy, ahogy Elenát. Csak reméltem, hogy mikor leteszem, nem vág pofon érte.
- Bocsásson meg ezért - vigyorogtam, mikor újra földön állt a lába - de egyszerűen olyan boldog vagyok - lelkesedtem. - Oh, igaz is... még mielőtt elfelejtjük, miért is jöttünk - vettem elő a kis csomagot a millió féle növénnyel, és átadtam.
- Köszönünk mindent. De tényleg mindent... - mondtam őszintén és hálásan. - És akkor az örömhírre... én most megiszom végre a whiskymet! - kiáltottam nevetve, aztán mikor újra leültem Delena az ölembe mászott, David pedig az ujját szopva meredt Estherre.

Damon karjaiban éreztem magamat, és olyan öröm töltött el, mint talán még soha. Vagyis igen... az előző két kicsinél is voltam ennyire boldog, mint most... és nem tudtam betelni Damon csókjaival, ölelésével, lelkesedésével...
- Te jó ég... - kezdtem el felfogni vigyorogva az egészet, és átöleltem a nyakát, de aztán lassan végetért ez az egész és újra talajra ért a lábam. - Ez... ez annyira... furcsa... - suttogtam hihetetlenkedve, és lemosolyogtam a gyerekekre. - Damonnek igaza van... már megint csak kaptunk Öntől, pedig azért jöttünk, hogy adjunk.

Egy kis test megjelent a karjaimban, a szemem előtt pedig láttam egy boldog párt, akik úgy tudtak örülni ennek a hírnek, mint más talán nem. És felrémlett az, hogy ezer évvel ezelőtt mit éreztem én mikor közöltem ezeket Mikaellel.
- Nagyon örülök, hogy ilyesmiket tudok továbbadni maguknak - adtam vissza mosolyogva a kisfiút, és szinte magam is elolvadtam, ahogy láttam azokat a tekinteteket. - Gratulálok - tettem még hozzá.

Most már a számat is kitátottam, úgy figyeltem Elenára, aki végül is néhány szóban leszűrte a lényeget.
- Szülők... újra babánk lesz - álltam fel, és Esther kezébe nyomtam Davidet, majd felkaptam Elenát, és boldogan megöleltem.
- Szülők leszünk! - kiabáltam nevetve, boldogan. - Kisbabánk lesz megint! - lelkendeztem, és megcsókoltam őt.
- Hallottátok? Testvéretek lesz! - mondtam Delenának, és visszavettem Davidet is. - Ott van anyuban a kisbaba... - simogattam David arcát, majd megöleltem Delenát is.
- Azért jöttünk ide, hogy ajándékot adjunk... és ön adta a legszebb ajándékot - fordultam Esther felé.

Még mindig ámélkodva meredtem Estherre, majd Damonre, aki ugyanúgy meglepődött Esther szavain, mint én... vagyis meglepődtünk, mert nem voltunk biztosak benne teljesen.
- Szóval... újra szülők leszünk... - nyugtáztak magamban nagyot nyelve.

Kissé érdekesen nézhettem rájuk. - Öhm... maguk nem tudták? - lepődtem meg én is egyre inkább, hogy nagyot nyeljek. - Akkor... sajnálom. Csak hát... az ilyesmi annyira megérezhető egy emberen. Főleg ha az az ember nem hétköznapi - mértem végig újra Elenát. - Azt hiszem, ennél szebb karácsonyi ajándékot nem is kaphattak volna - mosolyodtam el végül.

Beléptünk egy szép szobába. Oké, bármennyire is utálom Klaust, de az tény, hogy van a pasasnak ízlése.
- Öhm... egy whiskyt kérnék, ha lehet - ültem a kanapéra, Daviddel az ölemben, majd Delena is mellénk került, és élveztem a kellemes meleget, de csaknem kiejtettem a poharat a kezemből a következő pillanatban.
- Hogy... miatta? - vágtam utolérhetetlenül bamba arcot, követve Esther pillantását.
- Esküszöm, becsinálok... - motyogtam. - Még mi sem voltunk biztosak benne... de hát akkor... ezek szerint....? - hagytam a mondatot befejezetlenül, csak a szemem csillogott egyre jobban.
Elenára kaptam a tekintetem, aki kb ugyanolyan döbbenten nézett Estherre, mint magam.

Leültettem Delenát a kanapéra, miután Esther beengedett ide minket, és míg ő Damonnel cseverészett az alkoholról, megsimogattam mosolyogva Delena arcát, aki szemmel láthatóan nagyon is élvezte az egész helyzetet, amibe került.
De Esther szavaira felkaptam a fejemet. - Miért ne innék? - kérdeztem vissza meglepve, de ő úgy nézett rám, mintha pontosan tudnám, hogy miről beszél. És aztán egy szó... "róla"... - Öhm... ezt most... ez most... azt... azt jelenti...? - pislogtam Estherre nagyot nyelve, fél szemmel Damonre nézve, de még mindig úgy hittem, hogy Esther kissé félreérthetően beszél valaki másról... vajon mennyi erre az esély? Vagy... talán nem is tudja, hogy mi még nem vagyunk tisztában ezzel... és... azért mondja ennyire közvetlenül?

(Ház és lakás)

- Jöjjenek csak beljebb - nyitottam ki előttük az ajtót, majd anélkül, hogy becsuktam volna, az italospulthoz léptem. - Mr Salvatore, megkínálhatom valamivel? Talán jót tenne ebben a hideg időben - mosolyogtam rá kedvesen, majd Elenára sandítottam. - Gondolom, a felesége most nem iszik - jegyeztem meg, miközben már Damon kezébe nyomtam a whiskyt, és megsimogattam a karjaiban tartott kisfiú arcát.
- Róla szeretnének beszélgetni? - kérdeztem, Elena alakja, pontosabban hasa felé bökve. - Vagy más miatt érkeztek?

(Mikael háza)

Megálltam a dolgozószoba közepén. Klaus hangját nem hallottam, csak Rebekah-ét a nappaliból. Vendége van ezek szerint. Tehát ott nem is rontom a levegőt.
Leültem a fotelba, és csak gondolkodtam, hogy hogyan és mint kellene tennem, hogy Klausnak is jó legyen, de... Mikaelnek is.

Egy idő után Tatia távozott, én pedig csak leültem a székbe, és bámultam egy nagyot sóhajtva. Kellett a levegő, de nem akartam kimenni innen. Túlságosan mélyen érintett engem is a múlt, ahhoz képest, hogy nagyon semmi közöm nem volt ahhoz a gyermekhez... az unokám volt... de nem ismertem. Mégis sokat jelentett. Mert magam is anya voltam...
Végül felálltam, mikor valami furcsa hangot hallottam a bálteremből.

(Nappali - bálterem)

- Talán. Most már úgyis mindegy. - Sóhajtottam egyet, de nem akartam még egyszer lejátszani a lelki szemeim előtt a múlt eseményeit. Elég volt az a több száz alkalom, amikor megtettem, nem kellett erre az estére még egy. Megelégedtem annyival, hogy most kibeszélhettem magamból a régi történéseket és ezzel együtt kicsit megkönnyebbült a lelkem. Ha volt még nekem olyan egyáltalán...
Újabb sóhaj hagyta el a számat, amikor megemlítette a lányomat. Így belegondolva ez is nagyon szép menet lesz... - Megpróbálok majd minden tőlem telhetőt megtenni, de túlságosan hasonlít rám ahhoz, hogy valami esélyt lássak arra, hogy valaha megbocsát. De igaza van, az ő helyében én sem tenném, hanem inkább bosszút állnék. Úgy látszik, ez a vérünkben van. - Keserű fintorba futott a szám, arcizmaim összehúzódtak ahogy arra gondoltam, hogy beszélt velem Erin a bálteremben. Mégis tudtam, hogy megérdemlem, méghozzá nagyon.
- Örülök, hogy megbeszéltük ezt a dolgot. Már régóta meg kellett volna, de hát csak most volt rá alkalmunk... mindenesetre jó volt kibeszélni magamból ezeket. - Biccentettem egyet Esther felé, mert úgy véltem ideje távoznom. - Minden bizonnyal nemsokára találkozunk. Ha nem haragszol, én most megyek. - Az ajtó felé vettem az irányt, de még visszafordultam egy pillanatra. - Viszlát Esther. - Arcomra halvány, tényleg nagyon halvány mosoly kúszott és elhagytam a szobát.

Bálterem

- Úgy vélem, Oliver akkor még jóval különb volt, mint ma, és az elmúlt néhány évszázadban. Ő szeretett téged. És megértette volna, ha neki elmondod ezt. De talán jobb is így.. a kapcsolatukat látva Klausszal, ahogy Klaus szeret tényeket puffogtatni, úgy szeret ilyesmiket tenni Oliver. Vagyis szeretett - javítottam ki magamat. Nos igen... emlékeztem még, hogy milyen volt Oliver és Klaus szívből jövő barátsága. Megtettem volna bármit azért is, hogy az rendbejöjjön. De... ami akkor volt, mind elmúlt mára. A családom meghalt, szó szerint. És minden, ami akkor szépséget és boldogságot okozott, megszűnt. - Nincs mit köszönnöd. Csinálhattam volna jobban is... - mosolyodtam el nagyon keserűen. - De talán... ideje lenne törődnöd azzal a gyermekeddel, aki megmaradt neked. És akit... még szerethetsz lányodként. Talán egyszer... Klaus is megkedveli... - motyogtam halvány mosolygással. Nem akartam elküldeni, mert élveztem a társaságát. Sőt... de én voltam az, aki a fájdalmat felébresztette benne. És mindig emlékeztetni fogom rá, amíg csak él, és én élek.

- Ebben van valami. - Bólintottam. Ha tényleg el akarta volna mondani Klausnak, akkor megtette volna azért, hogy ne ölje meg. De nem, ő szó szerint magával vitte a titkot a sírba és én magam is ezt tettem, csak képletesen. A vámpírrá válásommal jómagam is meghaltam, bár én néhány óra elteltével felébredtem, mégsem beszéltem erről soha senkinek, csak most Esther-nek és azért neki, mert rajtam kívül ő tudott erről egyedül.
- Furcsa ilyen hosszú idő után erről beszélni. Olyan, mintha csak tegnap történt volna, emlékszem annak az estének minden egyes pillanatára és ha rá gondolok még mindig érzem azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, amikor magamhoz tértem és rájöttem, hogy Ő...már nincsen. Nehéz volt úgy sírni, hogy Oliver ne vegye észre és ne kérdezősködjön... csak a vámpírrá válásom után lett könnyebb. Amikor kikapcsolhattam az érzelmeket. - Vallottam be még mindig teljesen őszintén és az ajtó felé kaptam a fejem, amikor egy pohár csörömpölésére lettem figyelmes. Biztosan elejtette az egyik pincér, vagy mit tudom én. Nem is érdekelt... - Kedves volt tőled, hogy megpróbáltál vigyázni rám és a babára. Igaz, hogy nem sikerült, de legalább megpróbáltad, hiába mondott ez ellent a férjed akaratának. Végül az győzött, viszont mégis... köszönöm. - Estherre pislogtam, miközben nagy levegőt vettem. Ezt még el kellett mondanom neki, enélkül nem akartam itt hagyni ezt a bált, mivel...tartoztam neki ennyivel és tényleg értékeltem a szándékát.

- Nem kell sajnálnod. Valamilyen szinten megérdemeltem, amit kaptam, és azt a koporsót is. Nem hibáztatom a fiamat, amiért a vérfarkasok indulata lakozik benne - magyaráztam én is, visszaemlékezve, de már nagyon is akartam száműzni ezeket a képeket! Furcsa volt eddig... visszanézni ezekre a dolgokra, de nem kimondani őket. És most... terülj-terülj asztalkám... minden kinn van. A bűntudat, a lelkiismeret, a fájdalom, és a szerencsétlenség mind kiszabadult ebben a percben, és ebben a beszélgetésben. Ezer év fájdalma, és bűntudata.
- Tőlem nem tudja meg. Ha el akartam volna mondani neki, és megszegni az eredeti egyezséget, már a halálom előtt megtettem volna, mikor már tudtam, hogy nem élem meg a következő percet. Nem most fogom elkezdeni a mindent elmondó édesanya szerepét gyakorolni.

- A múltat már nem tudjuk megváltoztatni... nem tudjuk őt visszahozni, nem tudunk visszamenni ezer évvel ezelőttre, hogy mindent rendbe tegyünk. Az áldozatnak...tényleg lett egy áldozata. - Hatalmasat nyeltem, de most nem állt szándékomban eltüntetni a könnyeim nyomait. Úgy véltem, hogy a gyermekemet igazán megsirathatom most, hogy végre kimondtam azt, ami a lelkemet nyomta már hosszú ideje. - Én pedig sajnálom, hogy Klaus bezárt egy koporsóba. Mivel nem tudta az igazságot, így rosszra gondolt és rosszul cselekedett. Nem kellett volna ezzel büntetnie téged. - Tényleg sajnáltam, hogy ez történt vele, méghozzá miattam. Esther csak jót akart nekem és a babának, de Mikael erősebb volt nála és már a puszta jelenlétével annyira megrémítette, hogy nagyobb sérülést okozott nekem, mint kellett volna. Mindenért Mikael volt a felelős, minden egyes percért, amit átszenvedtünk.
- Egyetértek, Klaus ezt soha nem tudhatja meg. Te eddig azért nem mondtad el neki, mert a túlvilágon voltál, én pedig azért, mert menekültem előle, de az, hogy most itt vagyunk nem változtat azon, hogy ez a mi titkunk marad. Engem is még jobban megutálna ha megtudná, hogy a gyermekét vártam és még ezután sem voltam képes arra, hogy elmondjam neki, életben vagyok, hanem inkább a menekülést választottam. Túl sok sebet szakítana fel és még újakat is okozna ez a hír. - Helyeseltem és láttam, hogy Esther is egyre nagyobbakat nyel és hogy ő sem bírja tartani magát. Mindketten erős nők voltunk, de...ez a téma mindkettőnk számára fájdalmas volt. Elvégre az unokájáról, a fia gyermekéről beszéltünk.

Már én is nehezedő torokkal néztem őt, ahogy beszélt, és a végén előkerült egy könnycsepp, amit nem hittem volna, hogy tőle láthatok még valaha. Mert ezer éve véget vetett ennek az életnek, eldobott minden érzelmet. De ahogy mások sem, ő sem lenne képes mindenféle érzelem nélkül beszélni egy elveszített gyermekről...
- Ha tehetném, bármivel, de segítenék, hogy... megváltoztassam a múltat - nyeltem egyet, már bekönnyesedett szemekkel. - De nincs annyi mágia és hatalom ezen a világon, amivel ilyesmit megtehetnék. Sajnálom, Tatia... nagyon sajnálom... - csóváltam a fejemet lassan, elcsukló hanggal. Nos igen... két fiam halt meg... tudom, milyen egy gyermek elvesztése... még akkor is, ha még várandós volt vele. Az anya már... akkor kötődik, mikor az az apró lény fejlődni kezd.
- De erről Klaus nem tudhat. Magam se tudom, mit tenne... elveszítené a fejét... talán - beszéltem tovább, elszakítva a tekintetemet az övétől. - Klaus mindig is családot akart. És ha megtudja, hogy miattam és Mikael miatt ez nem jöhetett létre... újabb ezer évre intek búcsút tőletek.Bár talán... megérdemlem. Szembe kellett volna fordulnom Mikaellel, mert ha nem is mondta ki, hogy holtan akar látni téged... én tudtam minden gesztusából, hogy mit vár... - nyeltem egyre nagyobbakat.

Összepréseltem az ajkaimat, a szívem pedig már nagyon szorított. Nem gondoltam volna, hogy ilyen fájdalmas lesz erről beszélni, mégis az volt...maga a tudat, hogy ez egyáltalán megtörtént. Pedig olyan jól elterveztük, hogy Esther csak egy kicsit megsebez, megcsinálja a varázslatot, aztán pedig élünk boldogan, amíg meg nem... mégsem így történt, talán túl tökéletes lett volna ez az élet számunkra. Nem adatott meg Klausnak és nekem, hogy igazi családunk legyen.
- Tudom, hogy sajnálod, én tudom a legjobban, hogy nem akartál bántani. Fontos volt neked a fiad boldogsága még akkor is, ha én magam nem voltam a megtestesült tökéletesség. - Ezzel arra utaltam, hogy időközben Elijah iránt is érzéseket kezdtem táplálni, de...az más volt. - Mikael utált engem és holtan akart látni, neked pedig kötelességed volt engedelmeskedni neki, hiszen ő volt a férjed. De... - Nagyot nyeltem és éreztem, hogy ismét kaparni kezd a torkom. - Ezer éve hordozom ezt a titkot és most muszáj beszélnem róla még akkor is, ha veled teszem ezt, aki ott volt, amikor...amikor meghalt. Amikor meghalt a kisbabám... a Klaus-szal közös kisbabám. - A szemeim ismét könnybe lábadtak és lecsorogtak az arcomon. Ezt nem lehetett könnyek nélkül elviselni, én sem voltam ennyire érzéketlen, hiszen... a gyerekemről volt szó.