Erre a reakcióra számítottam. Ahogy hátrafordult, hallottam egy nagy sóhajt. Már látszódott, hogy valami nagyon velős válasz kerül terítékre, de amint megpillantott, már el is felejthette, hogy milyen oltással készülődött. Bizonyára napi szinten megfordulnak itt a kötözködő vendégek, én pedig aligha voltam közéjük sorolható. Felvezetésnek viszont remek volt. Máshogy aligha tudtam volna felhívni magamra rögötn a figyelmét. - Ezt már szeretem - öleltem őt vissza, viszonozva a mosolyát is. Emberként is érzékelni tudtam a valódi örömet, nyilván ezért voltam különb sok más földönfutó vámpírnál és boszorkánynál. Fogékony voltam ezekre a dolgokra, méghozzá azért, mert közöttük éltem jó ideje. Ebben nőttem fel. Bár tudnám, hogy mégis miért kellett belekeverednem a Dahlia-ügybe. Azt sem tudtam, hogy ki ő, de mégis meg volt kötve a kezem... ahogyan az én utódomé is meg lesz, csak mert a vérvonalunk ilyen remekre sikeredett. Talán utána kellene néznem, hogy van-e valami titkos záradék, hogy mikortól tekinthető semmisnek ez a bizonyos szerződés. Bár miért is vagyok annyira naív, hogy azt hiszem, van írott formája... - Tudom, kibírtál volna nélkülem még pár évet, de a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni - eresztettem el, majd magam is leültem, és az egyik pohár után nyúltam, amibe vodkát töltött. Jó volt az ízlése, rábíztam magam, és elégedetten sóhajtottam fel, mikor megpillantottam a címkét. Áfonya. Tényleg nem csalódtam. - Bár meglepett, hogy egy bárban találtam rád, de nyilván erre is lesz egy elég jó magyarázatod - kacsintottam rá szemtelenül. Csak húztam az agyát, semmi rosszallás nem volt a szavaimban. Irigylésre méltó volt, amit tett, az én türelmem nem terjedt volna ki a részeg marhákra is. Belekortyoltam az italba, ami rögtön le is folyt a torkomon, és a fémes íz után elégedetten tettem vissza a poharat. - Csak... hiányzott a szülővárosom. Ez minden - mondtam egy vállrándítással. Persze, ez ferdítés, de nem szokásom ajtóstul berontani. Ráérünk még. - És te? Ki sem mozdultál, igaz? - kérdeztem aztán. Kíváncsi voltam, mi mindent művelt, miután levettem róla a kezemet. Nyilván megkönnyebbült, hogy nem voltam itt pesztrálni.
Az utóbbi időben egyre inkább járt az agyam Wyatt-en, hogy mégis mekkora az esélye annak, hogy pont az egyik, vagyis inkább már az egyetlen élő felmenőm sétáljon be a bárba és találkozzak vele. Az egészre nem számítottam. Annyi ideig kutattam, hogy legyen bárki, akibe kapaszkodhatok, akihez valami közöm lehet és megtudhatom igazából, hogy honnan is származom, de az igazság az, hogy nem is számítottam arra, hogy egyszer egy véletlennek köszönhetem majd ezt az egészet. Úgy gondolom, hogy Soren nem adott bele mindent, hogy megtalálja a felmenőimet. Vagy egyszerűen csak nem akarta, hogy hátat fordítsak neki, mostanra azonban már teljesen mindegy, mert soha többé nem akarom az életemben látni. Bármennyire is találtam a húgát szimpatikusnak ő továbbra is ellenséges maradt. Lehet, hogy megismerhettem a családját és hatalmas lépés volt a számára, de utána újból következett a két lépés hátra, ami akkor sokkal nagyobb volt tekintve azt, hogy mekkora lépést tettünk előre. Utáltam ezt az egy helyben toporgást és leginkább talán azért, mert úgy éreztem, hogy bennem van a hiba, mikor egyáltalán nem így volt. A bárban egyre otthonosabban mozgok és egyre jobbnak érzem magam a vezetésében. Még akkor is, ha nem erre jelentkeztem. A nyakamba varrták. Igaz, elsétálhattam volna, de egy részem vágyott erre és nem tudtam csak úgy hátat fordítani neki és bezáratni. Úgy is az időm nagy részét itt töltöttem. A fülemet megcsapja pár elégedetlenkedő szó, amit bármennyire is szeretnék figyelmen kívül hagyni, végül egy mély levegő után megfordulok. Szerencsére nem egy hatalmas idiótával állok szemben, akinek túl sok ideje van. Na, jó talán mégis.. - Alex! - Elmosolyodom, majd pedig ki is rohanok a pult mögül, hogy átölelhessem. - Egek.. Olyan régen láttalak. - Ebben a pillanatban valahogy úgy érzem, mintha minden közös emlékünk újra játszódna, hogy egy kicsit visszarepítsen engem a még sokkal idegesítőbb korszakomba. - Mi a helyzet veled? - Felpattanok az egyik bárszékre, aztán áthajolok a pulton, hogy előkotorjak egy üveg áfonyás vodkát meg két poharat. Valahogy most vodkás hangulatom van.
Nem is tudom, hogyan várhattam egészen idáig ezzel a találkozóval. Bár nem lett előre megbeszélve, inkább ilyen meglepetésszerű... árnyéknak szántam magam Brynn előtt. Azt sem tudtam már, egészen pontosan mikor láttam utoljára, hiszen a távozásom hirtelen jött, és még én magam sem fogtam fel az egészet, mikor már New York felé tartottam. Elköszönni sem volt alkalmam úgy igazán, pedig jó pár közös élményben osztoztunk. Voltak jó emlékeink, és voltak olyanok is, amelyek ugyan kevésbé voltak jók, mégis emlékezetesek maradtak, valószínűleg a tanulság miatt. Nem egyszer kellett kirángatnom olyan partikról, ahol nem volt keresnivalója, és nem félt dacolni velem. Ez új volt egy olyan világban, amelyben kamaszkorom óta úgy pislogtak rám a hozzá hasonló kislányok, mintha megtestesült bálvány lennék, akire ha ránéznek, kővé dermednek. Ő más volt. Állta a pillantásom, dacolt velem, és mi több, nem félt harcolni. Tudtam a titkát, ő ismertette meg velem a vérfarkasok világát, azok után, hogy elmeséltem az információimat saját magamról. Arról, hogy a családomat egy boszorkány mészárolta le, és nem tudtam lemondani a bosszúról, amely csak hajtott és hajtott... de még mindig nem akadtam nyomára annak az átkozott dögnek. Beléptem a bárba, viszonylag lassú léptekkel közeledtem a pult irányába, tekintve, hogy fel akartam mérni a terepet. Nem tudtam, hogy mióta dolgozott itt, de kiderítenem sem volt nehéz, hogy hol kell keresnem. Olyan volt nekem, mint a soha meg nem született kishúgom, és... valójában nehezen bírtam az utóbbi heteket egy támasz nélkül. Olyan volt, mintha elfeledkeztem volna valamiről... nem is valamiről. Feledékeny lettem, emlékeztem arra, hogy most elsősorban Rose miatt jöttem vissza a városba, és azelőtt azért mentem el, mert a bárgyú pasija bevert egyet, és megjelölte a felségterületét. De volt még előtte valami... ami nem akart beugrani. - Micsoda rémes kiszolgálás! - szólaltam meg hirtelen, ujjaimat letéve a pult lapjára, és hátulról mértem végig az alakját. Talán éppen pár poharat suvickolt tisztára. De ő maga is sokat változott. Felnőtt lett. - Azt hiszem, szükségem lesz a panaszkönyvre. - Csak beszéltem, de igazából semmi valós indítékom nem volt, helyette azt akartam elérni, hogy minél előbb felém forduljon és észrevegye, hogy ismét idefújt a New York-i szél.
- Oké, nem vagy a farkasom. De gondolom másé sem vagy - jelentettem ki meglehetősen értelmesen. A farkasok nem szerették, ha kisajátítják őket, habár velünk ellentétben bennük megvolt az az ősi ösztön, hogy falkában éljenek. Nem tudtam, mire kellett volna ezt az egészet vélni, mert ha magamból indultam ki - igaz, én vámpír vagyok és nem egy nyáladzó farkas -, soha nem vágytam arra, hogy a lépéseimet kövessék. A falkában pedig bizonyára mindig van egy alfa... ez is valami ősi marhaság, amihez megint nincs sok közöm, de szerencsére nem is az a lényeg, hogy én mit gondolok róluk, hanem hogy szerintük van értelme ennek a begyöpösödött hülyeségnek. Láttam, ahogy a mögöttem haldokló, félig már elvérző lányra nézett. Ami biztos, hogy ha meghal, ha nem, de lesz mit takarítania utána. Én nem szennyezem be magamat olyan elfoglaltsággal, mint a vér feltakarítása a padlóról, ez amúgy is a nők hobbija, ők szeretnek takarítani, porszívózni meg ilyesmi. Vagy csak simán nincs más választásuk, nemde? - Én a helyedben nem tennék óvatlan mozdulatokat - néztem végig rajta. Tudtam, hogy valamin töri a fejét, a gyomrom pedig összerándult, ahogyan ez a sejtés erősebb lett bennem. Készült valamire, ez kézzel fogható volt a levegőben is, ahogy minden lélegzetvételnyi oxigén megtelt ridegséggel. - Hát nem tudod? A vámpíroknak nincs végrendelete - billent oldalra a fejem, de már készültem arra, hogy nekem fog támadni. A kis barátnője élete ezek szerint még ennél is többet ér... akár kockáztatná azt, hogy neki is bántódása esik. Micsoda vagányság! Ha nem egy szőrös - na jó, most éppen nem az, éppen ellenkezőleg - nagyszájú lenne, még szájon is csókolnám, de ez a helyzet most éppen másról szólt. Már ott is volt. Egy pillanat alatt kihasználta azt, amíg én hátrafordultam egy másodperc töredékére, csak hogy leellenőrizzem, él-e még a lány. A szíve még vert, de csak alig... ezt pedig a farkaskám elegánsan használta ki. Egy pillanatra sikerült elkapnom a csuklóját, majd megpróbáltam fogást találni a váratlan támadómon, de mire jutottam volna valamire, már belém nyomott egy tűt. Rossz érzés bontakozott ki bennem, bár nem éreztem először semmit... csak maró fájdalmat a tű melletti területeken. Ellöktem a nőt magamtól, majd odanyúlva téptem ki magamból a fecskendőt, hogy a földre vágjam. - Ha ez az, amire gondolok... te leszel az első, aki megbánod - néztem a szemébe, miután a dühtől kiduzzadtak az erek a szemeim alatt, majd még egy pillantást vetve a fekvő lányra, két heves lihegés közben egy pillanat alatt tűntem el a bárból...
Mindig is gyűlöltem az olyan öntelt vámpírokat, mint ő. Lehet, hogy elsőre nem sugárzott ez belőle, de ha őszinte akarok lenni nem is igazán figyeltem, hogy mi sugárzik belőle, avagy végül is mi nem, de ahogy teltek a percek egyre inkább idegesítővé vált a számomra. Szinte már fárasztóan irritáló volt és legszívesebben letéptem volna a füleimet, hogy ne kelljen hallanom mindazt, ami elhagyja ajkait. Pontosan azokat az ajkakat, amit olyan könnyedén megízleltem, mintha teljesen természetes lett volna a számomra. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy ezen korszakomat magam mögött hagytam, de azt hiszem egy ilyen erős jellemet, mint ez nem tudok csak úgy magam mögött hagyni. Habár Soren miatt képes lettem volna. Mégis most, hogy ő nincs megint olyan meggyötörtnek érzem magam, hogy ismételten csak eszközök lesznek számomra a férfiak. De ő benne sokkal inkább a lehetséges vacsorát látom, mint bármiféle eszközt. Mert, hogy ezek után nem fog innen élve kijutni az egyszer biztos. Nem engedhettem, hogy teljesen a felszínre törjön a bennem lakozó farkas, de mégis hagyhattam, hogy felruházzon az erejével, hogy adrenalinnal vegyítve ugyanazt a hatást kelthesse bennem, mintha ismét telihold lenne és olyan szabadon mászkálhatnék az erdőben, ahogyan éppen a kedvem tartja. Bevallom, hogy most mindent megadnék azért, hogy itt helyben széttéphessem a torkát, de ezzel most emberi alakban, egy farkas lelkével és határozottsággal kell megbirkóznom. – Nem vagyok a farkasod. – Engedtem a bennem növekvő dühnek, hogy az erőmhöz csatlakozzon, de nem engedtem, hogy elborítsa az elmémet, mert tiszta gondolkodás nélkül már le is vághatnám a saját fejemet, majd pedig átnyújthatnám neki aranytálcán. Benne kell lennie a fejemnek is a játékban. Minden egyes porcikámnak. Tisztában vagyok a földön haldokló barátnőmmel, vagyis inkább alkalmazottammal, vagy nem tudom hogy hívjam. Nem álltunk túl közel egymáshoz, de ez nem akadályoz meg abban, hogy megpróbáljam megmenteni, de ha már úgy sem sikerül, akkor legalább letéphetem a fejét ennek a nyomorult, öntelt vámpírnak és elrakhatom emlékbe, avagy ki is rakhatom ide emlékeztetőül azoknak, akik újat húznak velem, hogy járnak.. Persze az emberek számára nem lenne ez más, mint fennmaradt Halloween-i kellék. – Remélem a végrendeletedben az állt, hogy feldarabolva szeretnéd a temetésed. – A pult aljáról előszedem a tűt, ami vérfarkas méreggel van megtöltve. Csak meg kell próbálnom valahogy a szervezetébe juttatni, de amiről nem tud az ellen nem is védekezhet. Nekirontok és próbálom párszor megütni, ha pedig hagy magán egy védetlen felületet egyszerűen beadom neki a tű segítségével a saját vérfarkas mérgemet.
Gyakran packáztam emberekkel és más származékokkal, habár egyetlen fajtársammal szemben sem viseltettem tisztelettel, tekintve, hogy egy olyan önző vámpírnak mint én, még egy másik vérszívó sem lenne szent, felesleges lenne erőltetni azt a magyarázatot, hogy annyira számítanak nekem azok a fene nagy életek és a nagy ártatlanok, akikben körülbelül annyi tényleges ártatlanság lakozik, mint a körmöm alatti piszokban. Ámbár az is igaz volt, hogy én megtettem ezt mindenkivel szemben, csak éppen visszakapni nem szerettem. Erre szokás mondani, hogy szeretjük nyalni azt a bizonyos fagyit, de az sosem tetszik, mikor visszanyal. És ez az eset erre tökéletes példa. Bár tudnám, hogy ezt a nőt amúgy is mivel haragítottam magamra azon kívül, hogy... öhm... beszóltam neki, de vallja be, hogy nálamnál sokkal rosszabb társasága is adódhatott volna ma estére, én legalább szórakoztató vagyok. Bizonyos kereteken és korcsoporton belül. Az viszont már mindennek a legteteje, hogy belekeverte azt a verbénát az italomba. Sosem szokásom fizettség nélkül távozni, és ennél jobb módszerét nem találtam meg. Ez egy isteni játéknak ígérkezik, és amit mindig is szerettem, hogy ha folyik a vér... kivéve ha az a saját vérem. De vannak helyzetek, mikor az is elkerülhetetlen. Még mindig jóízűen táplálkoztam a lányból, lehunyt szemekkel gondoltam azt, hogy igen, a karjaim között fogja kilehelni a lelkét, és momentán az sem érdekelt, hogy nem ő volt az, aki a kezeim közé nyomta az italt. Az lényegében én voltam, érezhettem volna rajta a verbéna bűzét, de aki szomjas, annak nem az a fontos, hogy milyen szaga van az innivalónak. A kezeim viszont egyetlen másodperc alatt eresztették el a lányt, aki a földre esett, az én hátamba pedig egy fából készült valami került. Ezt éreztem, hiszen az efféle tárgyakkal okozott fájdalom ezerszer jobban fájt, mintsem ha egy sima kést böktek volna belém. Ezt pedig mindenki elhietette, belőlem aztán tényleg a tapasztalat beszélt... - Ó, kicsi farkasom - mordultam vissza rá, belenézve a szemeibe, és már láttam benne felébredni azt, amit nem szándékoztam az imént felébreszteni. Egy szócsatám régen ért véget ehhez hasonlóan, de már kezdett érdekelni és izgalmassá vált a helyzet. Hátranyúltam, hogy valahogy kiszedjem magamból az ellenem használt fegyverét, ám csak keserves nyögések és fájdalmas sóhajok árán sikerült. Nyilván elérte, amit akart. Földhöz vágtam a véres fegyvert, a sebem azonben nem gyógyult. Valószínűleg bennem maradt egy apró darab a szék lábából... - A drága barátnőd három perc múlva elvérzik - néztem a lábam mellett fetrengő lányra, aki már elveszítette az eszméletét, én pedig egy éles mozdulattal töröltem le a vérét a szám széléről, jóízűen nyalva le az ujjaimról. Nem voltam hajlandó kimutatni, hogy megizzasztott, és fájdalom uralja a hátam azon részét, ahová böknie sikerült. - Vajon megpróbálod megmenteni? Mert az csak az én testemen keresztül fog sikerülni - billent oldalra a fejem, és ravasz vigyort eresztettem. Rajtam keresztül kell eljutnia a lány testéig. De valószínűleg már látott belőlem annyit, hogy tudja, nem fogok sorompó módjára félreállni.
Soren után egyszerűen már nem vagyok képes, sem pedig hajlandó elviselni az ilyen öntelt alakokat. Elég volt nekem belőle egy életre. Szerettem őt, mert azt hittem, hogy képes vagyok egy másik oldalát előcsalogatni azt, amit keményen elrejtett a kegyetlen felszín alatt, de az igazság az, hogy hiába próbálkoztam egyszerűen nem akarta megmutatni. Ha pedig mégis megtette könnyedén lerombolta az egészet egyetlen egy rossz szóval és már úgy éreztem, hogy én ennél többet érdemlek. Ezért is léptem ki egy olyan kapcsolatban, ami sokkal többet ártott a számomra, mint használt. Megtanultam, hogy milyen amikor igazán szerelemből cselekszik az ember, hogy milyen az, mikor valakit önmagad elé helyezel, de ezt nem mindenki érdemli meg. Azok, akik pedig ilyen önelégült álarc mögé bújnak csak egyfajta megváltásra várnak, hogy valaki képes legyen küzdeni értük, hogy megmentsék őket önmaguktól, de nekem már épp elég volt Soren megmentése és nála is elbuktam soha nem próbálkoznék újra egy megromlott lélekkel. Olyan az egész, mintha egy életnyi puzzle-t próbálnál összerakosgatni, de a darabkák már koránt sem egészek, hiszen az évek során letörtek belőlük darabok. Lehet, hogy az idő múlása tette, vagy az is lehetséges, hogy valaki másnak köszönhetjük ezeket a sérüléseket. Ez mindenkinél jelen van, de akik ilyen álarcok mögé rejtőznek náluk talán még inkább észrevehetőek ezek. Egy darabig gondolkozom azon, hogy kiszúrok vele, de mikor meggondolnám magam persze, hogy meglöknek és ő meg fogja és felveszi a poharat, amit szinte rögtön fel is hajt. Nekem pedig a rémület már ki is ül az arcomra. Nem azért, mert félnék tőle, vagy önmagamat félteném, hanem mindazért, amit itt leművelhet. Túl sok ember vesz minket körül, de mikor körbekiabálja, hogy bezártunk és sorjában fáradnak ki emberek, vámpírok meg még néhány vérfarkas is, akkor egy kicsit megkönnyebbülök. Ez a kettőnk játszmája még akkor is, ha nem szándékosan kezdeményeztem ezt a félreértést. Mikor ráveti magát az egyik munkatársamra ahelyett, hogy lebénulnék eltöröm az egyik közeli széket és teljes erőmből nekirohanok, hogy a hátába mártóztassam az apró fadarabomat. – Hagyd. Őt. Békén. – Morgom, hiszen a bennem lakozó állat szeretne előtérbe helyezkedni még akkor is, ha nem tudja teljes formáját magára ölteni, de átveszi az irányítást felettem és érzem, ahogy megtelik a testem erővel. Hátrálni kezdek, és szinte vicsorgok rá. – Ne keverj bele valakit, akinek semmi köze ehhez. – Igaz ő lökött meg, nem tudom szándékosan avagy sem, de én voltam az, aki eleve gondolkozott rajta és nem ő. Ezért pedig nincs joga ahhoz, hogy őt okolja, vagy bármilyen módon, bármilyen okból kárt tegyen benne.
Pár pillanat erejéig elgondolkodtam. Vagyis, inkább úgy tettem, mintha gondolkodtam volna, elvégre semmi szükség nem volt egy percnyi elmélkedésre sem azt illetően, hogy mennyire vagyok egoista vagy önmutogató. Esetleg beképzelt majom, elvégre már ezt is hallottam egy párszor, de meghatni úgy őszintén szólva, nem hatott meg. Aki nem tudja elfogadni, hogy az én stílusom némileg egyedibb, és a gondolkodásmódom sem azt tükrözi, hogy olyan bonyolult vámpír lennék, hát menjen nyugdíjba, de lehetőleg minél előbb. Ez a lány viszont túl csinos volt, még előnyére is vált a csípős szája, tipikusan az a fajta, akit be kell törni, és nem az, amelyet olyan könnyű megkapni. Mondhatni, már csak a hozzá hasonlóak tartottak életben, a könnyűvérű nőcskéket már a halálba kívántam, és az utóbbi időben valamiért szerencsém is volt. Megismerkedtem Ronnie-val és most itt ez a lány, akit pár napja a telihold fényében láttam sütkérezni, némileg élénkebb bundával. Ezen még mosolyogni is tudtam volna, hiszen még csak nem is sejtettem, hogy a vérfarkas jelmezbe bújt lány egy ilyen szép darab. Szerencsém van mostanság a vérfarkasokhoz... meg is lepett, hogy még egyik sem próbált meg úgy túlzottan feldarabolni, és a szívemet szervdonor lehetőségével továbbítani, bár ez megint egy érdekes feszegetnivaló. - Még sosem mondták nekem, hogy tanuljak meg viselkedni - bukott ki belőlem önelégült vigyorral. Magam sem tudtam volna megmondani, hogy miért, egyesek már a mosolyomtól is ledobták a legkisebb ruhadarabjaikat, mondhatni, a lábaim előtt hevertek, de az ilyenek csak vacsorára voltak jók, semmi másra nem használnám őket. Eleve érdekes feltételezés, hogy egyszer képes leszek-e valaki mellett lecövekelni, hiszen olyan távolinak tűnik ez az elképzelés, mint innen a Mount Everest csúcsa. Szóval elég messze. Emberként voltak vágyálmaim, egy időben úgy is éreztem, hogy megtaláltam a tökéletes embert rá, de aztán... Gareth mindenről gondolkoskodik. Olyan, mint egy takarító szolgálat. Csak ő éppen nem a mocskos árut viszi el, hanem azt, akiben a leghalványabb szikrája is ég annak, hogy tudnám szeretni. Ezen gondolkodtam, mikor elém tette az újabb adag italt, vagyis... inkább én vettem el tőle. - Kösz - motyogtam. Letörtem magam a témával, sosem volt szívélyes, ha Garethre gondoltam. Én sosem vettem el tőle semmit. De nem sokáig foglalkoztatta a tekervényeimet Gareth, minek után belekortyolva az italba rögtön azt éreztem, hogy felhólyagosodik az egész nyelőcsövem. A pohár hirtelen esett ki a kezemből, szétfolyt az egész pulton, és ami a számban maradt, köhögés formájában - bár inkább volt ez fulladás - a levegőbe került. Nem volt nehéz beazonosítanom a verbéna ízét, történt már velem hasonló támadás, de ennyire alattomosan még soha senki nem próbált ilyen kegyetlen húzással büntetni. Kicsi hiányzott a fulladáshoz, szinte tényleg éreztem, ahogyan a nyeléseknek köszönhetően újra kialakul egy újabb réteg a nyelőcsövemen, immáron a tiszta és ép bőrréteg, és vérben forgó szemekkel néztem az előttem álló nőre. - A bulinak vége - szólaltam meg alig hallva a saját hangomat, majd kilöktem magam alól a széket, és továbbra sem engedtem el a tekintetét, úgy kiáltottam el magam teljesen vörös fejjel. - Zárva van a hely, mindenki húzzon kifelé! - Éreztem, hogy ökölbe szorulnak a kezeim, a fogaim összekoccantak, és azt vártam, hogy az utolsó káromkodás is elhaljon a bejelentésem nyomán. - Nekem szarabb napom van, barátom - kiabáltam utána, majd ismét a lányra néztem. Utána pedig a pincér társára, aki meglehetősen érdekesen bámult rám már a fulladásos jelenetnél is. Nem telt el, csak egy másodperc, a gyorsaságomat kihasználva termettem ott az ártatlan pincértárs mellett, és téptem fel a nyakát úgy, hogy tényleg elmossam a verbéna minden ízét, ami még a számban maradt belőle. Játszani akart? Hát most játsszunk.
- Jaj, hát akkor hadd hozzam most rögtön rendbe, hiszen nem tudom, hogy lennék képes együtt élni azzal, hogy megsértettelek. - A kezemet a mellkasomra helyeztem és úgy tettem, mintha tényleg szíven ütne a dolog, hogy valamilyen okból kifolyólag fogná magát és megsértődne rám. Az igazság az, hogy nem is érdekelhetne engem kevésbé. Komolyan érzékem van ahhoz, hogy a lehető legidegesítőbb pasikat válasszam ki magamnak. Soren-től végre megszabadultam és kitisztult a látásom. Mondhatjuk azt is, hogy benőtt a fejem lágya. Bár furcsa, hogy ilyen egyszerűen elengedett. Mintha nem ő lenne. Talán valami baja esett? Mindegy az már egyáltalán nem az én dolgom. Nem nekem kell vele foglalkoznom. Biztos valaki mást boldogít a fura szeretet kimutatásával. - Szoktál úgy igazából valami másról beszélni, amibe nem tudod valamilyen szinten belevonni önmagad? - Én nem hiszem, hogy képes lennék ennyi ideig beszélni magamról. Egy idő után, már határozottan zavarna az egész. Egyszer elmondom, ami van. Aztán szólok, hogyha valami változik. De ő olyan, mintha rendesen élvezné azt, hogy önmagáról beszélhet, vagy elemezheti önmagát. Talán ki kellene innen most sétálnom, mielőtt még teljesen átlépi a tűréshatáromat. - Amúgy most őszintén.. Van olyan nő a világon, akinek bejön a hülye stílusod? Mert akkor még most szólj, mert nem akarok többé ezen a bolygón tovább élni. - Azt hiszem egyre rosszabb lesz az emberiség, ahogy haladunk előrébb. Én sem vagyok szent, de azért megvannak a magam szabályai. Az emberek már egyáltalán nincsenek tekintettel a másikra és ettől mondhatni felfordul a gyomrom. Úgy taposnak át a másikon, mintha ez lenne a természetes. - Csak hogy tudd, te a nem VIP alatt ücsörögsz valahol a mélyben. De bármikor javíthatsz a helyzeteden csak egyszerűen meg kell tanulnod viselkedni. - Szeretek itt dolgozni. Vagy szerettem. Már nem is tudom igazából, mert egyáltalán nem érzem azt, amit régen. A főnök eltűnt, az egész felelősség a nyakamba szakadt és már néha kezdem azt érezni, hogy nem leszek képes tovább vinni ezt a helyet egymagam. Húsz éves vagyok. Nekem kellene a tánctér közepén lennem nem pedig elintézni, hogy lehessen egyáltalán tánctér és zene.. Egy kicsit erős italt készítettem neki, de mivel vámpír nem kellene olyan erősen kiütnie. Egy darabig gondolkoztam, hogy hozzáadok egy kis verbénát, de mikor meggondoltam volna magam meglökött a pultos társam és elég rendesen beleborult egy adag, amit ő nem vehetett észre, mert annyira lehajtotta a fejét aztán, mikor felnézett egyszerűen csak elvette előlem a poharat még lehetőségem sem volt szólni, hogy nem kellene.
- Ha így haladsz, eléred, hogy megsértődjek - tátottam el a számat öntelt hólyagként, mintha tényleg így lenne. Merőben sértett az, ha esetleg valaki képtelen volt értékelni a humoromat, vagy a hülyeségemet. Igaz, az én hülyeségem általában mások hibáin alapszik, remek alapot nyújt az emberi nyomorúság, kétségbeesés és a többi. Ezt a csajt például tudom, hogy rohadt könnyen fel tudom bosszantani, tekintve, hogy most is ilyen hevesen reagál a közeledésemre, pontosabban a szavaimra. Bár lehet, hogy azért van, mert vérfarkas. Meg kell néznem a naptáramban, hogy mikor is lesz az a telihold. Lehet, hogy amúgy nem ilyen elviselhetetlen p*csa. Igaz, még így is elképzelhetetlenül élvezem ezt a szituációt, nyomja a dumáját akárhogyan, bármilyen sértést beletűzdelve. Hátradőltem. - Kérlek. Én minden nap a földön járok és kelek. Arról nem tehetek, hogy az intellektuális képességeim olyan magasak, hogy te nem tudod ezt értékelni. Ami hidd el, egyszerre bosszantó és példátlan - billent oldalra a fejem, ekkor már valamelyest őszintébb élt ütött meg a hangom, és egy kis halvány mosoly rajzolódott az ajkaim szélére. Megszoktam már, hogy a nők... csak nevetnek. De ők sem tudják, hogy min. Annyira hiányuk van, hogy lényegében már azon is röhögnének, ha azt mondanám, hogy a második világháború alatt megöltek egy csomó gyereket is. És ez... na ez tényleg szánalmas. De ezeket a nőket nem tartom meg. Sőt. Már eleve taszítanak. Az érettebb, tüzesebb nőket kezdtem el hajszolni, ki tudja, talán mert emlékeztettek valakire, akit már elveszítettem közel nyolcvan éve... - Ó, személyre szabott csomag... - vonogattam a szemöldökömet, visszatérve az emlékezésből. Rögtön végig is nyaltam alsó ajkamat, hogy benedvesítsem. - És mondd, mi tartozik még ebbe a csomagba? Esetleg egy humorest? Pár angol vicc? Valami? Semmi nem jár a nem-VIP vendégeknek? - kérdeztem úgy, mintha bármelyikre is számítottam volna, de tudtam, hogy ez a csaj már régen unja a pofámat. Lehet, már előtérbe helyezte azt is, hogy jobb lett volna inkább azzal a pasival törődni, akit velem rázott le. DE hát ez van, virágszálam. Megnyertél magadnak. - Hát jó. Mostantól meg sem szólalok. Lökj ide egy második kört valamiből - sóhajtottam fel lemondóan, és úgy fordítottam pillantásomat a pult lapja felé, mintha most törték volna össze az álmaimat. Majdnem úgy szipogtam, mint valami kisfiú, aki éppen leesett a biciklijéről.
Kicsi választott el attól, hogy ne váljak fújtató macskává, mikor meghallottam a megjegyzését, miszerint többször kellene ember ölnöm. Ha ez egy vicces szituációban hangzott volna el, valószínűleg még mosolyogtam is volna rajta, de momentán felért egy egész hadüzenettel, legalábbis az én szótáramban. Bár az én szótáramban jelenleg minden dühvé formálható, így talán az lett volna a legegyszerűbb, hogy ha megkérem, inkább ne beszéljen, mert így is és úgy is kitalálok valamit, hogy kiforgassam a szavait. Ez pedig nem is egyedi tulajdonság, fogadni mertem volna arra, hogy igenis sok hozzám hasonló nő csinálja ezt, ha dühös. Csak éppen a dühöm okát kezdtem el teljesen elfejteni. Vagy éppen sosem voltam teljes tudatában. Lényegében azért ordítozom vele, mert mindent egy lapra tettem, és ő megmondta őszintén, hogy sosem lesz az, amire szerinte nekem szükségem lenne. És ezzel valami irtó csúnyát tett az én értelmezésemben. Ez most egy vígjáték vagy egy komoly dráma? Még most hozza valaki utánam azt az üveg alkoholt, amit a pulton hagytunk, én ezt nem bírom... bár inkább ne adjanak eszközt a kezembe, főleg nem egy üvegből készült tárgyat, mert félő, hogy akkor nem bokán rúgnám. - Szóval azt hiszed, hogy nélküled megáll az életem - állapítottam meg a szavait meghallván. Igeeen, ezt hiszi. Ó. A gond az, hogy tényleg igaza van, de ostoba lettem volna bevallani, és a lovad adni alá ezzel a tényezővel. Persze megpróbálhatnék élni nélküle, elvégre kihúztam valahogy az első huszonhét emberi évemet is a társaságától teljesen megfosztva, de ennyi együtt töltött év után már egészen máshogy fest a képlet. Mintha a kétismeretlenes egyenletből eltűnne az y... lehet, hogy jóval könnyebb lenne, de a francba is, én a bonyolult dolgokat szeretem. - A te napjaid sem lennének ugyanazok nélkülem - vágtam végül vissza. Ebben lehet valami igazság, nem? Elvégre... idejött egy telefonhívás után. Fontos vagyok neki... ezeket pedig ő mondta, nem én. Nem generálok furcsa összeesküvéseket, és megpróbáltam nem a szájába adni a szavakat... de már legalább úgy ordítozunk egy otromba sikátorban, mintha vén házasok lennénk, és elfogyott volna a körte az asztalról. A káromkodó szót hallva egy pillanatra azért összerezzentem, és nagyot nyelve egy másodpercre megfordult a fejemben, hogy valamivel túl messzire mentem, és most kitör belőle egy... szó szerinti állat. Méghozzá miattam. Oké, nem arra ment ki a játék, hogy Hasfelmetsző Jack-é tegyem, és ebben a helyzetben már cseppet sem tűnt jó ötletnek itt időzni ebben a koszos sikátorban. Még sosem láttam ezt a tekintetében, miután ismét elém lépett, pedig az iménti eltávolodását véglegesnek gondoltam. Sosem hallottam tőle még ezt a hangszínt, pedig elég sok dolgot láttunk már együtt, és számtalan apróságra ő tanított meg, mondhatni, nem két perces az ismeretségünk. De mire igazán hehúztam volna a fülem-farkam is, és reagálhattam volna a szavakra, miszerint miért nem tudok hallgatni rá... már egyáltalán nem volt lehetőségem beszélni. Nem, ez, ami most történt, még nyomokban sem tartalmazta azt az ehhez képest csak flörtnek minősülő csókot ott a nappaliban... és az én iménti tüzes vallomásomhoz sem volt igazán hasonlítható. Ez egy még újabb oldal volt, egy olyan Mark, amihez sosem volt közöm, hiszen pontosan tőle akartam távol tartani magam olyan hosszú ideig. Más volt, sokkalta másabb, mint ahogy az a fejemben eddig megjelent, az álmok és képzelgések helyét átvette a valóság, és akaratlanul mosolyogtam bele a csókba. A karjaim - némi felocsudás után - szinte reflexszerűen kulcsolódtak a nyaka köré. Valamit elveszítettem magamból egyetlen pillanat alatt, talán azt a kislányos bájt, hiszen előhozott belőlem valamit ezzel az egész szituációval... talán azt a nagybetűs nőt, aki eddig jól meglapult valahol a szemüvegem alatt. Itt álltunk egy sikátorban,a bőrömön pedig libabőr ütközött ki. Volt bennem félelem, talán annyi, amennyi eddigi életem során sohasem még egyszerre, de nem tőle féltem, inkább attól a bizonyos másnaptól, amitől ő is. Elfelejtettem a szabályait, amelyeket diktált, hisz azok a szabályok még csak véletlenül sem azok voltak, mint az enyémek... de mindeközben mindkét kezem lesiklott a nyakáról, és már felgyorsuló légzéssel simítottam végig mellkasán mohón életrekelt ujjaimmal.
Egyre jobban srófolta a dühömet, mintha direkt táncolt volna az idegeimen. Felettébb szokatlan volt, hogy ő volt rám ilyen hatással, hiszen egyébként sem voltam olyan típus, aki gyakran és könnyen elveszítette a türelmét, csakis igazi krízishelyzetekben engedtem meg magamnak olyan viselkedést, amely során engedélyezte magamnak, hogy felmenjen bennem a pumpa. Erre mi történt? Chantele felemelte a hangját, vádaskodott és úgy éreztem, hogy legszívesebben törtem-zúztam volna. Már annyi sem volt bennem, hogy bemagyarázzam magamnak, a lány úgyis mindent össze fog hordani annak érdekében, hogy ő kerüljön ki a helyzetből győztesen és úgy érezze, egyszer végre tényleg felül tudott kerekedni azon, hogy hallgatásba burkolózzon és ha más máshol nem, hát legalább velem szemben sikeresen zárhassa a vitát. Az agyam tudta, hogy nagy valószínűséggel ennek a mechanizmusa állt a dolog mögött karöltve a nemrég bevallott érzelmeivel, ezek kavartak fel engem leginkább. Nem tudtam hová tenni őket és megemészteni az évek óta tartó vakságomat, arról nem is beszélve, hogy ha valaki, én biztosan sem lehetek az, akit Chantele akart. Nem mintha nem éreztem volna iránta semmiféle vágyat, most, ahogy ránéztem, hiszen a dacolásával és felcsattanásával karöltve újonnan megmutatott személyiségjegyei felettébb vonzóak voltak, ehhez társult a báj, ami nem tűnt el belőle attól függetlenül, hogy ő kijelentette: véletlenül sem kislány többé. - Milyen önálló lettél. Gyakrabban kellene embereket ölnöd. - Elléptem előle, mindössze egyetlen lépést hátráltam, de kellett a friss levegő, hogy az oxigén a fejembe jutva kifejtse remélhető hatását és kitisztítsa a gondolataimat. Nem én voltam az, aki ivott, mégsem tudtam az ő arcába bámulni, mert tudtam, hogy akkor elvesztem a fejem és olyat fogok tenni, amivel fájdalmat okozhatok neki. Nem fizikai, hanem lelki értelemben, a következményeit pedig nem akartam viselni, a szavaimat is próbáltam visszafogni és kétszer megrágni, mielőtt a számra engedtem volna őket, de már túl késő volt ehhez. Az e felett lévő irányításomat is elvesztettem. - Kíváncsi lennék, milyen képet vágnál, ha most visszamennék vagy többé nem venném fel a telefont. – Ismét az irányába fordultam egy röpke pillanatra, a hangomban szerepet kapott a gúny és kételkedés, miszerint jól lenne ebben az esetben is. Önző módon nem hittem el, hogy nélkülem is rendben mehetnek a dolgai… talán ez volt a legnagyobb hiba, amit vele szemben elkövettem, nem akartam, hogy többé ne legyen szüksége rám. Ő is ugyanolyan állapotban volt, mint én, a tekintete szikrákat szórt, a hangja hevessége nem eresztette el a gondolataimat… túlságosan megkapó volt ahhoz, hogy elmehessek mellette. A hajamba túrva sóhajtottam egy mélyet, a mérgem így sem távozott el, nem nyugtatott meg a levegővétel, kezeimet a fejem tetején pihentetve néztem rá. - A francba, Chantele. – Nem voltam sem halkabb, sem haragtól mentesebb, feszültséggel és bosszúsággal telve csökkentettem le megint a kettőnk között lévő távolságot és mérget vettem volna rá, hogy az perzselő tekintetéhez volt hasonló az enyém is. – Miért kell neked mindig a nehezebb utat választani? Miért nem vagy képes hallgatni rám? – Egyedül a hangerőmön tompítottam és már nem győzködtem magam arról, hogy mi lesz, ha a cselekedeteimmel megbántom azt a lányt, aki számomra a világnál is fontosabb volt és akiért rengeteg mindent megtettem volna. Nem áll szándékomban elültetni benne a reménykedés magját vagy elhitetni vele, hogy én lehetek az, akiről beszélt és az sem érdekelt, hogy mi lesz akár két perc múlva, mert ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy most az enyém legyen. Ezért ragadtam meg a tarkóját és csókoltam meg azzal a hévvel, amivel már régen nem jutalmaztam meg senkit, de ő előcsalogatta belőlem azt az énemet, amit ő eddig nem láthatott. Ha engem akart, most megkaphatta ezt a részemet.
Egyelőre még csak megtippelni sem tudtam volna, hogy mikor múlik el belőlem az a tombolási kényszer, amit jelenleg éreztem. Azt hiszem, pontosan emiatt kerültem az alkoholt, hiszen míg egyes embereket ez tényleg szórakoztat, majd utána egy jót alszanak, hát a kettő között nálam még van valami, méghozzá ez. Na jó, ehhez nagyban hozzájárult az, hogy idehívták Mark-ot. Ha nem teszik, lehet, hogy az én következő fázisom is az alvás lett volna, hogy hol, az maradjon rejtély, elvégre abban igazat adtam az előttem álló férfinak, hogy nem tudom, hogy is mentem volna haza. Nemcsak a friss levegő tett arról, hogy némi józanság legyen úrrá az agyamon, sokkal inkább az ő jelenléte, és az, hogy gondolkodásra késztetett a szavaival. Egyedül ez valljuk be, lehetetlen küldetés lett volna. Bár már régóta nagy álmom egy bokorra borulva felébredni reggel hétkor. - Köszönöm! - bukott ki belőlem hevesen, még csak nem is szándékosan, mikor a szép beszédemet említette, habár ha nem vakítja el az agyamat a jelenleg ismert két legrosszabb dolog, felismertem volna a tényt, hogy igazságtalan vagyok vele. És tényleg hisztis kislányként kezeltem a szituációt, de ezt majd holnap reggel ráérek megbánni. Nem nagyon tudtam volna megmondani, hogy volt-e már példa arra, hogy bármiben is összekülönböztünk, ami viszont biztos, hogy ilyen szikrákat szóró pillantást még sosem vetett rám, és ugyan a kezét már levette az arcomról, de rögtön mellettem támaszkodott meg a falban, hát kicsit sem éreztem magam szabadabban. Mint egy börtönben. Most még az sem javított az egészen, hogy ő a tulajdonosa ennek a börtönnek momentán. A szavai pedig pláne nem azt a hatást váltották ki belőlem, amit amúgy a jelenléte általánosságban eredményez. Tudtam, hogy milyen vagyok Ebony mellett, a munkatársak mellett, és azt is tudtam, hogy mindezektől eltérően egy teljesen új személyiséggé válok, ha Mark a közelemben van. Ami sosem változik, az persze az, hogy rengeteget beszélek, csak nem mindegy, hogy miről vagy hogy hogyan. De igaza volt. Soha egy pillanatra nem keltette bennem azt a gyanút, hogy nem vagyok elég fontos neki. És most is... amint felhívtam, már itt is volt aznap este, és... és annyira nem fair, amit ráolvastam, de a düh, amely már rajta is megmutatkozott, elmosta az ítélőképességemet. - Akkor vágd ki az ablakon azt a rohadt telefont, és a probléma megoldva - jegyeztem meg, habár most eléggé hétköznapi hangmagasságban, de az én hangom sem volt kevésbé szikrázó, mint az övé. Nem, amúgy ez egyáltalán nem járható út, hisz mindketten tudjuk, hogy ha nincs is velem, de biztonságot ad a tudat, hogy valahol mégis ott van, és ha kell, akkor... akkor csak megfogom a telefont. Néha azt éreztem, hogy kihasználom a jóindulatát, amiért ilyen könnyedén ugráltatom, és emiatt bűntudat is volt a gyomromban minden telefonhívás alatt... de ezt valószínűleg ő is pontosan tudta rólam. Felgyorsult a légzésem, és próbáltam visszafogni magam, de ez megint sikertelen próbálkozás volt. - Menj vissza Portlandbe, vagy... vagy tudom is én - ráztam meg a fejem, bár a belső hang a fejemben már éppen bal egyenesekkel sorjázott, amiért ezt kimondtam. Hiszen nem akartam, hogy elmenjen. - Én jól leszek. És ha elő akarom adni a hattyú halálát, hát talán itt az ideje találnom valakit arra, aki egyszerre fogadja el azt, hogy félig vérszívó vagyok, és közben talán még szeretni is képes lesz. - A mondatom végére valószínűleg már a fejem is szikrákat szórt, és csak beszéltem. - Már rég nem arra vágyom, hogy jöjjön egy jófiú, aki ízigvérig tiszta és jó és... nincs szükségem ilyesmire. - Hiszen ismert. Tiszta káosz az életem. Ha ebbe még beleköltözik egy jófiú is, és megprbálja rendezni ezt a káoszt, valószínűleg tönkretesz mindent. Én szeretem a káoszomat. Ragaszkodom hozzá. És nincs szükségem olyanra, aki ezt elveszi tőlem, amiben jól érzem magam az esetek többségében.
Elismeréssel adóztam előtte már akkora is, amikor megpillantottam azt a furcsa fényt a szemeiben, amiről gondoltam, hogy nem fog semmi jóra vezetni. Végül is mégiscsak kijött belőle valami, amit rossznak nem lehetett nevezni: elkezdett a sarkára állni és ugyan a mondandója nem állt szilárd talapzaton az én véleményem szerint, máris haladásnak lehetett betudni, hogy egyáltalán megszólalt és nem fülét-farkát behúzva keresett egy újabb rejtekhelyet. Ironizált, kiakadt, meg akarta mutatni, hogy igenis van benne kurázsi és nincs igazam. Eddig ezt még soha nem értem el, mindig a bólogató, jó tanítvány szerepét játszotta, aki megértette a leckét és igyekezett elsajátítani azt, nehogy csalódást okozzon. Lehet, hogy azzal, hogy ismét mutattam a nem pusztán tanácsadó, kedves énemből egy darabot őt is rávettem arra, hogy egy, a mostanában inkább sokadik új oldalával jelenjen meg, amelyet eddig a pillanatig tényleg nem láttam. Vehemens volt a hangja, a csuklóm után kapott, aminek következtében elvettem az ujjaimat az arcáról és a tenyeremmel a falat támasztottam meg, ám egy pillanatra sem engedtem el a tekintetét és jelenleg ő sem tervezte ezt tenni. Az eltökéltség ott táncolt a tekintetében, ami lenyűgöző volt. Annyira nem, hogy ne tudjam rendezni a saját gondolataimat és megszólalni se legyek képes, miután előadta a mondandóját és közölte, hogy legszívesebben lábon rúgna, de elképesztő volt. Lehet, hogy többet kellene innia. A fejemben ízlelgettem a szavait, amelyekből kiderült, hogy sokkal mélyebben gyökereztek az általam szimpla hóbortnak vélt, irántam érzett érzelmei. Mit tehettem én ezek után? Nem voltam felkészülve arra az eshetőségre, hogy kiderül, az a lány is bizonytalanná kezdett válni számomra, aki eddig a legbiztosabb és legstabilabb pontot jelentette. Nem csak én voltam az ő régebbi szavaival élve bástyája, hanem ő is az enyém, még ha nem is azért, mert támaszkodhattam rá, hanem azért, mert tudtam, mindig lesz valaki, aki számíthat rám, aki mellett ott lehetek és segíthetek. Aki már a szimpla jelenlétével is hatással volt rám és ez kiegészülni látszott azzal, hogy rájöttem, több rejlik benne, mint azt eddig egyáltalán elképzeltem. - Szép beszéd. – A hangomban még mindig nem hallhatott semmi olyat, amely akár a tíz perccel ezelőtti szónoklataimhoz kapcsolódóan kedves és szelíd volt, sokkal inkább a nyíltság tükröződött benne. – Felőlem bokán rúghatsz, ha attól jobban érzed majd magad. Amint felhívtál az volt az első dolog, hogy ugrottam és jöttem, mert azt mondtad nem vagy jól. Szerinted nem vagy fontos nekem? – Tettem fel a költői kérdést, miközben a tekintetem valószínűleg szikrázott. Most szívesen megfojtottam volna sok más egyéb dolog mellett, hiszen a határozottsága olyan szinten kapott el, amely eddig számára nem volt bejárható. – Az a legnagyobb baj, hogy túlságosan is törődöm veled ahhoz, hogy magadra hagyjalak és engedjem, hogy megcsináld a saját magad hülyeségeit, amelyekből tanulhatnál, pedig csak annyit kellene tennem, hogy nem veszem fel a telefont és nem tudnád eljátszani senkinek a hattyú halálát. – Az én beszédstílusom is egyre inkább dühösebbé vált, főleg, mert én voltam annak az egyik oka, hogy mint ahogy elmondta, szenvedett. Magamra haragudtam leginkább, nem rá. Szívesen enyhítettem volna én a fájdalmát, de abból szintén ő sétált volna ki rosszul... viszont ha így folytatja, nem leszek képes türtőztetni magam.
Rengetegszer hallottam már ezt az egész mesét. Már annyiszor legalább, hogy magam is elhiggyem, tényleg így van, az én tökéletes életem csakis egy szőke herceggel lehet egészen kerek és még a meglévőnél is tökéletesebb. Arról most ne beszéljünk, hogy nem vagyok tökéletes, az életem pedig még annyira sem az, mint ahogy az a nagykönyvben meg lenne írva, de mióta ebben a városban folytattam a kutatásokat Ebony társaságában, kezdtem rájönni, hogy a való élet nem egyenlő azzal, amit addig éltem. Volt egy hely, ahol minden jó volt, rengeteg ember - akiket amúgy elkerültem, mert nem vagyok társasági lény, számtalan feladat, és közben mindvégig csak abban bíztam a tollamat kattintgatva, hogy mindennemű próbálkozás nélkül sikert arathatok, és csak egy csettintéssel valóra válhat valami... ettől eltekintve midnig keményen megdolgoztam azért, amit akartam, de jelenleg a szemem előtt van egy város, ahol... minden annyira más. És ez már teljesen kifejtette hatását a gondolataimra is. - Minden tekintetben passzol hozzám - jegyeztem meg furcsa arckifejezéssel, megismételve azt, amit mondott, majd egy halk nevetés bukott ki belőlem, bár nem a szituáció volt vicces, sőt. Azon éppen akkor sem nevettem volna, ha kacsajelmezben táncol előttem, miközben ezeket a szavakat formázza a szájával. Persze felfoghattam volna ezt az egészet úgy, hogy mint minden nőnek - meg amúgy férfinak is - vannak igényei, szükségletei, de én sosem kevertem a testi vonzalmat azzal a bizonyos másik érzéssel. De itt még szó sem volt arról a bizonyos másik érzésről. Sőt, már az is egyre haloványabb lett a hirtelen rám törő haragtól, ami eddig jelen volt az életemben. Arra viszont nem számítottam, hogy beránt a sikátorba, méghozzá tenyerét a karomra kulcsolva. A hátam a hideg falhoz ütközött, és ujjaival egy pillanat alatt érte el, hogy ne tudjam elmozdítani a fejemet, csak a szemeit tudtam tartani, ahogyan beszélni kezdett. Igen, ez volt az én mentorom, aki eddig tökéletes álruhát húzva megbújt valahol a színfalak mögött, kedves tanácsokkal álcáva magát. Hát, most itt van teljes valójában. De az előbb rám törő dühömet még ezzel sem tudta lecsitítani. Már az iménti kis nevetésem is teljesen távolinak tűnt, és ha valamikor, hát most aztán tényleg gyereknek éreztem magam, főleg ebben a helyzetben, mintha le kellett volna kötöznie, hogy méltóztassak rá figyelni. - Ezt a szöveget az orvosi egyetemen plántálták beléd? - bukott ki belőlem a kérdés, majd egy pillanaton belül már éreztem összekoccanni a fogaimat, csak éppen ezúttal nem a hideg miatt történt az egész. Talán igaza van, olyan vagyok, mint egy kislány. Öt percenként változnak az érzéseim, változom én magam is, de ennek az egésznek az oka momentán nem az volt, hogy egy tíz éves érzelmi szintjén álltam, sokkalta inkább az, hogy megtettem valamit, amire amúgy régóta vágytam, mert ő azt mondta pár napja, hogy tegyem meg. Hát megtettem. De ez sem tetszhet mindenkinek. Talán tényleg nem rossz gondolat az a társkereső oldal. Gondolom nincs kitölthető rublika azt tekintően, hogy mi is vagyok faji hovatartozásomat illetően. Benne ezt szerettem... ő elfogadott valaminek, aminek más nem. Amitől mindenki más elmenekült. De túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Az ő szemében a szavai is bizonyítják, hogy csak egy kislány vagyok. - Na, jó. Jól figyelj, mert csak egyszer fogom elmondani - siklott a tenyerem a csuklójára, csak hogy megpróbáljam rábírni, hogy végre ne szuggerálja a fejemet, anélkül is képes vagyok ránézni, főleg most. - Nem vagyok egy szerencsétlen kislány, engem nem kell sajnálni, nem kell... nem kell megszánni. Sőt, határozottan állítom, hogy ma végre kinőttem a biosz fakultációkból. Megöltem egy embert - csuklott el egy pillanatra a hangom, annak ellenére, hogy ezt nem terveztem be, de gyorsan levegőt vettem, és folytattam. - Döntsem el, hogy mit akarok? Eldöntöttem! Már évekkel ezelőtt eldöntöttem. Ahogyan azt is, hogy távol tartom magam tőled. Tőled, aki apám helyett apám, bátyám helyett bátyám voltál. Tőled, mert pontosan tudtam, hogy... hogy ha elkezdek valamit érezni, az csak nekem fog fájni. És nem akartam, hogy fájjon. De fáj. Most... most rettentően fáj. És rettentően dühös is vagyok, és szívem szerint a lábadba rúgnék, hogy neked is fájjon. Jelenleg idáig vagyok! - emeltem fel a kezem a fejem fölé már némileg több vehemenciával, mint eddig. Úgy tűnt, az iménti összetört hangulatom gyorsan átalakult valami egészen mássá. Egy elég nyomatékos érzéssé. De kicsit sem meglepő, hogy még így is rettentő nagy hülyeségeket tudok beszélni. Még hogy belerúgnék... ez honnan jött?
Ismét nem válaszolt, semmi újat nem tudtam meg. Ha mondott volna valami konkrétat, akkor jobban el tudtam volna tájékozódni a helyzetben és ki tudtam volna belőle jönni normálisan, de így mindössze arra maradt lehetőségem, hogy mély lélegzetet véve nézzem az előlem való ellépdelését. Értett ahhoz, hogyan kuszálja össze a dolgokat, ám az, hogy végigvigye a cselekedetet, amibe belekezdett, nem úgy tűnt, hogy az ő stílusa lett volna. Ennyi idő alatt már kiismerhettem volna, mégis az elmúlt napokban olyan tulajdonságait, oldalait mutatta meg, amelyekről nem hittem, hogy léteznek és egyáltalán megférhetnek benne. Tele volt ellentmondásokkal, bizonytalansággal akkor is, amikor eltökélte, hogy azt fogja tenni, amit tenni akar és ez felettébb idegesítő volt. Ebből is látszott, hogy hiába a kor, nem nőtt fel teljesen, nem tudta mit és hogyan csináljon, mi az, amit megengedhet magának és mi az, amit nem. Kísérletezett, teljesen érthető volt, hogy ezt tette: szinte időbeli csúszásban volt, kitolódott számára az önmaga megtalálására szánt korszak és valószínűleg ennek a hozadéka volt az, hogy belekeveredtem az élete egy másik színterébe is. Csakhogy ezzel engem is döntések és dilemmák elé állított, ezek nem azok voltak, amelyeket vele hoztam volna kapcsolatba egy egyszerű hétköznapon. - Arra lenne. – Bólintottam, amikor szinte gondolatolvasóként állapította meg azt, neki mire lenne szüksége. – Nem érdemelsz rosszabbat valakitől, aki tudja, hogy mi kell neked és minden tekintetben passzol hozzád. – Elindultam felé, mivel pár lépés alkalmazását vette igénybe. Most nem tudtam elmosolyodni a kijelentésén, miszerint elege van a szőke hercegből és a rá való várakozásból, pedig kívülállóként jót derültem volna a nem felcsattanó hangon történő, ám hisztinek is betudható nyilatkozatán. Belekeveredve a bizonytalanságába viszont nem volt túlságosan mulatságos semmi, ami elhangzott, elveszítettem a humorérzékemet és örültem volna annak, ha nem kötött volna vele össze semmi. Ha most ismertem volna meg és ez a beszélgetés egy pár órával ezelőtti találkozás folytatása lenne, emiatt nem lehetett volna semmi veszítenivalója egyikünknek sem. Nem magam miatt aggódtam, őt próbáltam szem előtt tartani, de anélkül, hogy ő figyelt volna saját magára, én sem tehettem csodát. Mellé lépve, elkapva a karját egy határozott mozdulattal húztam be a mellettünk pár centire lévő sikátorba, a hátát finoman a téglafalnak nyomtam és a füle mögé tűrtem egy kósza hajtincsét, amely az arcába lógott. Megkerestem a tekintetét és nem eresztettem, az egyik kezemet az arcára csúsztattam, szinte kényszerítve, hogy a szemeimbe nézzen. – Döntsd el, hogy mit akarsz. Ha nem akarod, hogy mások kislányként bánjanak veled, akkor ne viselkedj úgy. – Halkan beszéltem, de a hangom határozott volt, természetesen bárminemű durvaság nélkül szólaltam meg. - Meg kell tanulnod viselned a következményeket és eldönteni, mivel tudsz megbirkózni és mivel nem. - Közelebb hajoltam hozzá. A fejemet tettem volna rá, hogy visszatáncol a rejtekhelyére, ám mostanában egyre több meglepetést okozott, szóval bármi megeshet.
Ismét az a kérdés hagyta el a száját. Ugyanaz, és azt hiszem, szóról szóra ezt kérdezte a nappaliban is, mikor szintúgy hasonlót tettem... fogalmam sincs, hogy mi ez a hirtelen statisztikaugrás, hiszen az elmúlt egy hétben többet csókolgattam, mint mióta ismertem, az pedig nem két perc... komoly évek vannak a hátunk mögött, és ami azt illeti, mindennek megvolt a maga ideje a mi kettőnk kapcsolatában is, amit nevezzünk baráti, illetve tanár-diák kapcsolatnak. De azt a lemezt nem készítette be egyikünk sem előre, hogy mit fogunk mondani, ha ez megtörténik. Ez ugyanúgy igaz volt rá is, és rám is. Nem készültem különösebb beszéddel, tekintve, hogy ismét csak azt tettem, ami eszembe jutott. Nevetségesen naív tudok lenni még részegen is, és neki van annyi esze, hogy tudja, erre kell fognia az egészet, csak hogy ne tudjon komolyan venni. Megvan a magához való esze, habár ezt már évek óta tudtam. Sajnos... mindig elfelejtem becsülni azt, amim van, csak akkor fogom fel, hogy mennyit is jelentett, mikor már elveszítettem. Márpedig ha ilyen táncot fogok lejteni a kapcsolatunk peremén, könnyen előfordulhat, hogy belebukom, és elveszítem. Arra pedig... nem vagyok készen. Még nem készítettem fel magam arra, hogy támasz nélkül éljek, és valószínűleg nem is menne. Sem most, sem öt év múlva, se a következő világvégekor. - Tudom - ismertem el, és ekkor néztem vissza ismét a szemébe. Nem tudtam túl sok mindent kiolvasni belőle, habár tudtam, hogy ezt ilyen állapotban nem is szerencsés megpróbálnom. Nem is vártam tőle mást, pontosan ezért feszültem neki ennek az egésznek úgy, hogy csalódásként fogom megélni, és a saját szavaimmal élve, két csalódást egyszerre könnyebben megemésztek. Már nem maradt más az életemben, ami csalódást válthatna ki belőlem, ha nem sikerül, és... sosem leszek magamra büszke, amiért ezt megléptem, de már kezdtem széthasadni attól a rengeteg titokból, amely hozzáfűzött. A szavai már meg sem leptek. Ismertem. A kalandjairól is hallottam már, habár azokról általában nem dicsekvően beszélt, hanem... neki nem kell kimondania, hogy milyen is az élete ezen a területen. Az a fajta férfi, akiről ezt könnyen meg lehet állapítani, és ezt mindennemű negatív fennhang nélkül lehet értelmezni. Ahogyan vannak ilyen nők, hát vannak ilyen férfiak is, és tekintve, hogy én általában megmaradtam egy határ mögött ebben is, kezdve a szép ruhás randiktól a könnyek közötti szakításig, ő mindezeket nyilvánvalóan szerette elkerülni. És a nők is tisztában voltak vele, hogy ez az ábra. - Tudom - ismételtem meg az előbbi kósza szócskát. - Nekem a szőke hercegre van szükségem, aki bekúszik a képbe fehér lovon, és együtt megyünk a naplementébe - forgattam meg a szemem, majd fogtam magam, és minden létező felületen megszakítottam kettőnk között a testi kapcsolatot, már nem fogta a derekamat, és én sem kiáltottam minden másodpercben azért, hogy az illatát testközelből érezhessem. - Elegem van a szőke hercegből - vallottam be aztán, és nagy levegőt vettem.
Még inkább megnehezítette a dolgomat azzal, hogy nem dacolt a derekát átfogó és a hajába túró kezeim ellen és csak ezekben a pillanatokban tudatosult bennem a tény, hogy ha újonnan adott csókja volt az egyik olyan dolog, amire már régóta vágyott, de eddig nem mert megtenni, ki tudja mióta táplálhatott irántam érzéseket, amelyeknek kialakulásáról sejtésem sem volt. Mindig azt hittem, hogy Chantele egy hozzá hasonló tulajdonságokkal rendelkező férfira fog felfigyelni, egy szőke hercegre, aki minden álmát teljesítheti és boldogan élnek, amíg meg nem, mint azokban a tipikus, túlértékelt tündérmesékben. Mert ha valaki, akkor ő tényleg megérdemelte volna a tökéletes boldog befejezést attól függetlenül, hogy a való világban nem sok meséhez hasonló történet fordult elő. Én soha nem tündököltem a királyfi szerepében, képtelen voltam magamra vállalni, hogy ezen a téren hosszú távon megkomolyodott, feddhetetlen, ügyeletes jófiú legyek. Nem ment. Próbáltam már, talán nem a megfelelő partnerrel, mivel ő is hozzám hasonló volt és így nem kellett túlságosan megfelelnem az elvárásoknak, Chantele pedig teljesen más volt. Eddigi tapasztalataim segítségével úgy véltem, szüksége van az állandóságra, nem bírta elviselni, amikor kicsúszott a lába alól a talaj, mint azt a mellékelt ábra is mutatta, elvégre a legvadabb álmaimban sem ugrott volna be a kép, amiben egy bárból kifelé támogatva közli velem, hogy az én tanácsomra ledobja magáról a láncait, amelyek visszatartották és szavak nélkül, ám tettekkel alátámasztva bevallja, hogy nem csupán barátként tekint rám. Szívem szerint mindent ráfogtam volna a nem teljesen józan állapotára, de minthogy az ismeretes volt, a részeg ember szinte mindig igaza mondott, ezt már volt szerencsém megtapasztalni néhányszor és túlságosan újszerűen ért a meglepődés is, miszerint ez az eddig elrejtett énje, amely ha csak pár óráig is tartott és egy tragédia kellett az előcsalogatásához, mégis magabiztosabb, határozottabb volt… igenis tetszett. Képtelen voltam magyarázatot adni a miértekre és legszívesebben fejbe vágtam volna magam azzal a bent hagyott üveggel, hogy térjek azonnal észhez, mivel semmire sem fogok menni azzal az észjárással, miszerint szívesen magamhoz húztam volna, hogy legalább ma este ne érezze magát túlságosan egyedül… nem sok olyan alkalom volt, amikor türtőztetésre kényszerítettem magam, ezt bevallom. - Mit szeretnél? Hm? – Újra azt a kérdést fogalmaztam meg, amit pár napja a nappaliban, de úgy gondoltam, most hátha jobban megered a nyelve. Leemelte rólam a tekintetét és az utcát kezdte figyelni, ám én gyűlöltem, hogyha nem néztek rám, miközben hozzám beszéltek. Chantele-től pedig különösképpen nem voltam hajlandó elviselni ezt, főleg, hogy belekezdett egy játszmába, aminek egyikőnk sem látta előre egyetlen másodpercét sem. – Te nem az a fajta lány vagy, akinek elég lenne egy-két éjszaka és te is tudod, hogy ettől nagyobb elköteleződést nem szoktam bevállalni. – Mellette ezért tartottam ki ennyi ideig, mert szüksége volt rám és az idők folyamán nekem is mérvadó volt a jelenléte, a szövetségünk, az a kötődés, ami kettőnk között volt. Ez a helyzet viszont túlságosan csábító volt, ezt be kellett, hogy valljam.
Ha holnap erre emlékezni fogok, nagy eséllyel szeretnék rögtön azzal indítani, hogy fejbeöntöm magamat egy erős kávéval. De szó szerint. Voltak olyan határok, amiket direkt nem feszegettem soha, és a rajongásom egy olyan férfi iránt, aki nálam sokkalta komolyabb, vagy mondhatni, érettebb nőkkel kezd, pontosan a határon túl helyezkedett el. Nem akartam rányomulni, minden alkalmat elkerültem, amely akár egy pillanatra is felvethette volna benne a gyanút, miszerint többet érzek iránta, mint az megengedett lenne. Valójában mióta bátyám helyett bátyám, és apám helyett apám volt, már elég sok idő eltelt, és azóta volt időm végiggondolni, vajon miért is az ő jelenléte határozott meg mindig is. Vagy hogy miért volt akkora hatással rám, és ha először csupán bátyjnak, és apapéldának láttam, miért vált számomra ilyen... jelentőségűvé? A válasz valószínűleg sosem lesz tiszta számomra sem. Egyszerűen csak már... többet jelentett holmi románcnál, holmi reménynél... igazából pont a remény az, amely soha nem volt jellemző az érzéseimre vele kapcsolatban. Sosem eménykedtem olyasmiben, amiről tudtam, hogy nem következik be. A munkám egészen más, ott tudom, hogy sikert érhetek el. De... ő és én... szóval nem vagyunk egy súlycsoportban. Míg nekem fel kellene kúsznom hozzá pár magas lépcsőfokon, neki lefelé kellene bukdácsolnia, és jobb, ha megkíméljük egymást az ilyesmitől. Bár ezt mondja valaki annak, aki éppen mindenre elszántan próbálja összeszedni egy estén belül a második csalódását, cuspán mert felbátorodott pár pohárka után. Lehunytam a szemem, mikor a tenyerét a tarkómra helyezte, másik karjával pedig magához szorított. Túlságosan is jólesett az egész, és attól féltem, itt helyben átragad valami egy álomvilágba, ahonnan remélhetőleg soha nem ébreszt fel senki. Az álmaim mindig is a helyén voltak, hiszen az a világ az egyedüli, ahol azt látom és azt élem át, amit én szeretnék. Az a birodalom csakis az enyém, a saját vágyaim igazi megtestesülése, és talán pontosan ezért tűntem mindig annyira álomkórosnak. Valószínűleg minden alkalmat megragadok arra, hogy ne kelljen kiszakadnom abból az idilli képből, ám ehhez képest elég jól végeztem a munkám, és helyálltam az élet minden fontos területén, ahol jeleskednem kellett. Kezd igazzá válni a mondás, miszerint aki sikeres a munkájában, minden bizonnyal sikertelen a magánéletében... és ez rám abszolúte igaz volt, bár leginkább magam miatt. Nem volt szükségem kudarcra, sem csalódásra. Még ha a jelenlegi ábra nem is ezt próbálta bemutatni. - Részeg vagyok? - tettem fel kérdésként a kijelentését, majd nagyot nyeltem, és megráztam a fejem. - Megmondtam... nem fogok külön-külön szenvedni - ismételtem meg az iménti szavaimat is, bár ezúttal még gyorsabban véve a levegőt, tekintve, hogy az előbb körülbelül teljesen megfeledkeztem arról, hogy igényem lenne az oxigénre is. - Az alkohol felháborít. Elmossa a gátlásokat. De őszinteséget vált ki - csendesültem el kissé, és elfordítottam a fejem. Nem foghatott mindent az alkoholra. És arra, hogy részeg vagyok. Jelenleg józanabbnak éreztem magam, mint amúgy bármikor máskor. ELeve olyan vagyok, mint egy dinamit, vagy mint aki egész nap lőtte magát, és hozzám képest a tévében szaladgáló elemes nyuszi lassított felvétel.
Mintha elkezdett volna megnyugodni… ez nem azt jelentette, hogy a légzésének intenzitásával párhuzamosan én is kezdtem kiengedni az egyébként nem, de a kedvem szerint szívesen ökölbe szorított kezeimet, amelyek egyébként a hátát simogatták olyan természetességgel, mintha csak erre lettek volna kitalálva. Nem akartam így látni, túlságosan dühítő volt tudni, hogy élete egyik legrosszabb napját élte át és nem tudtam neki segíteni abban, hogy elkerülje a tragédia megtörténését, nem voltam mellette, amikor úgy döntött, hogy nem is próbál többet küzdeni a benne feltörő érzésekkel, hanem egy sokkal könnyebb módot talál ezeknek kezelésére és elkezdi pusztítani az agysejtjeit, hogy azok véletlenül se legyenek képesek eszébe juttatni a kudarcát. Mégis önmagamon lepődtem meg a legjobban, mivel eddig is tisztában voltam azzal, hogy cseppet sem vagyok érzéketlen fatuskó, ha róla vagy azon kevés személyek egyikéről volt szó, akik fontosak voltak nekem, ám olyan intenzíven éreztem a megóvására irányuló vágyat, mint eddig soha. Örültem volna annak, ha bezárhattam volna egy tényleges burokba, ahol semmi bántódás nem érheti, garancia lenne a biztonságára és a minden aspektusban vett jólétére, ami persze lehetetlen volt… nem egy élettelen lényről volt szó, Chantele-t amúgy sem lehetett lelőni egyetlen percre sem, nemhogy határozatlan időre elrejteni a világ rosszasága elől. Pedig megérdemelte volna. Csak a jót, semmi mást. - Mint láthatod az sem zavart, amikor azt mondtad, hogy a hátad közepére sem kívánsz. – Mosolyodtam el halványan, ahogy meghallottam a hangját, ami kezdett kitisztulni. A nyelve mintha már nem akadt volna annyira össze, mint pár perccel korábban, a friss levegő bizonyára jót tett neki. Legalább nem volt titok többé, hogy nem viccelt, amikor azt mondta nem bírja az italt, viszont az oxigén elkezdte helyreállítani az agyát. Az a füstös, zárt szagú bár nem erre volt kitalálva. Megpróbáltam az összes bennem meglelhető pozitív benyomást keltő igyekezetemet a nézésembe sűríteni, mivel elkapta a tekintetemet és az nem hiányzott, hogy lássa, mennyire nem helyeseltem az akcióját vagy megneszelje, hogy igenis sikerült felbosszantania az óvatlanságával és bolondságával. Én is utaltam neki arra, hogy ne legyen túlságosan karót nyelt, de nem így gondoltam a határainak feltépését, a tanácsaim felidézését sem szívesen hallottam vissza tőle, erőteljeset nyeltem realizálva, hogy végül is nagy szerepem volt abban, hogy rávezessem az útra, amire lépett. Semmi baj nem volt azzal, amit tett… sajnos ha nem az a bizonyos lány halt volna meg, akkor valószínűleg mást ért volna a tragédia, de talán ha Chantele megmarad félénknek és nem ugrik fejest a kísérletbe, el lehetett volna húzni a balesetekre való felkészülési időt. Arra figyeltem fel leginkább, hogy a hangja vehemensebb lett, mintha minden áron bizonytani akart volna valamit, megmutatni, hogy ő igenis képes arra, amit ő sem néz ki önmagából. Annyira gyorsan beszélt, hogy józan fejjel is lehetetlen volt követni, ám amikor megcsókolt értelmet nyert az, amiről hadovált. Ismét meglepődtem, leginkább azon, hogy többször esett meg ez a szituáció pár napon belül, mint a sokéves átlag… ami nulla volt. Hazudtam volna, ha akár magamnak is azt állítom, hogy nem élveztem a puha ajkai tapintását az enyéimen és nem akartam visszacsókolni. Élveztem és akartam, meg is tettem, önkénytelenül fontam át a derekát az egyik karommal, míg a másikat a tarkójára csúsztatva vontam közelebb magamhoz. Ha valaki megkérdezte volna, Chantele lett volna az utolsó személy, akire a voksomat tettem volna, miszerint ilyen helyzetbe keveredek vele: nem azért, mert nem tartottam volna gyönyörűnek és egyéb földi javakkal rendelkezőnek, hanem azért, mert túl fontos volt nekem ahhoz, hogy e féleképpen gondoljak rá, hiszen akárhányszor rápillantottam a tisztaság, a báj, a finomság, a kedvesség jutott róla eszembe… valami, amihez egyáltalán hozzányúlva is képes lenne kettétörni és megsebződni, ami az utolsó kívánságom lett volna. - Chantele… - Eltoltam magamtól, mély levegőt véve sóhajtottam egyet. – Részeg vagy. – Állapítottam meg a nyilvánvalót, ami most tökéletes kifogásként szolgált. - És nem szeretnél ebbe belemenni. Higgy nekem. – Jelentettem ki viszonylag határozottan. Nem állt szándékomban megbántani, akkor sem, ha hirtelen megmagyarázhatatlan módon mérhetetlen vágyat kezdtem el érezni az irányába… és úgy bánthattam leginkább, ha hagytam volna neki, hogy ezen a szinten közel kerüljön hozzám. Elvégre ismert.
Utáltam, hogy most ez az egész csakis rólam szólt. Ezért szerettem a gimnáziumot. Csak voltam, és tulajdonképpen soha nem szerepeltem nyilvánosság előtt, soha senki nem arra figyelt, amit én beszéltem, és mi több, sosem kellett kínosan éreznem magam, hogy valami csak rólam szól. Ez ugyanúgy igaz volt a munkahelyemen is, hiszen ugyan sokat beszélek... és ha kell, egészen meg tudom emberelni magam ahhoz, hogy ne csak ostobaságokat hordjak össze... de az a pár konferencia igazán semmiség. De most nincs itt senki rajtam és Mark-on kívül. És már megint az én hülyeségem miatt szól minden rólam. Néha... annyira szeretnék betekintést abba, hogy ő mit csinál, mikor veszíti el a talajt maga alól, de előttem mindig is egy kiegyensúlyozott férfi képében tetszelgett. Elképzelni sem tudtam, milyen lehet ő, ha elveszíti az uralmat maga fölött, és valószínűleg addig jobb, míg ezt nem látom. Ő valószínűleg nem úgy szenved, mint én, ő egy egészen másfajta embertípus részét képezi. A történeteiből ismerem őt, hogy néha ő is elveszítette már a fejét, ám mindig visszatalált magához. És azt hiszem, ez az, amit nekem is meg kellene tanulnom. Először együttélni azzal, amit tettem... aztán elfogadni... majd rájönni, hogyan éljem tovább az életemet állandó lelkiismeret nélkül. Vagyis, az sosem múlik el maradéktalanul. De nem vagyok pszichológus. Próbáltam valamelyest abbahagyni a sírást, főleg mikor még közelebb lépett hozzám, és a hátamat simogatva fogtam csak fel igazán, hogy mit is mond éppen. Egyszerre két dologra kellett koncentrálnom, és nem akartam csak arra koncentrálni, hogy éppen magához ölelt. Jó, én a nyakába ugrottam, mikor betoppant, de az más szituáció volt. - Tudom... tudom - bólintottam, majd felemeltem az egyik kezem, hogy letöröljem a könnyeimet. A szavai azonban némi elhatározást keltettek életre bennem, és elgondolkodtattak. Tudtam, hogy minden út, amelyet választhatok, rejthet magában olyan veszélyt, olyan kárt, amely nem fér bele az értékrendembe, legyen az halál... vagy bármi, amit jelenleg még nem tudnék megnevezni. Hisz mindannyiunk életében vannak ilyen dolgok, és valójában... csak tudni kell felállni. Nekem azért is könnyebb, mert ő itt van. Másnak ennyi sem jut, így talán jobb, ha elkezdem becsülni az életem ezen szegletét. - Nem gondoltam komolyan, amit mondtam. Nagyon is örülök, hogy téged hívtak, és hogy itt vagy, és... - kezdtem el megint olyan iramban beszélni, hogy a nyelvem alig bírta a tempót, majd váratlanul hallgattam el. Kezdtem lenyugodni, és már a gyomrom sem táncolt olyan ütemben, mint amikor elindultam az éjszakába. Foghatnám a tiszta levegőre, vagy Mark jelenlétére, a tárgy szempontjából inkább csak örültem, hogy nem akarok világgá menni, vagy megtalálni a föld azon pontját, ahonnan viszont tényleg le lehetne zuhanni. Végül felemeltem a fejem, és felkutattam a tekintetét. Annyi mindent tudtam volna mondani, mégis, egyetlen normális gondolat nem jutott eszembe, amivel valamiféle köszönetet tudnék mondani. - Azt mondtad, hogy... tegyem azt, amit régóta tenni akarok. Ma már... az egyiket megtettem, és abban... kudarcot vallottam - ismertem el csendesen, de továbbra sem eresztettem el a szemeit, ami tőlem eleve nem megszokott. Ilyenkor normális helyzetben már ötször elpirultam volna, ha nem többször, és elfordítottam volna a saját fejem. - De ez még nem minden... nemcsak ez az, amit már régóta meg akartam tenni. És nem, nem azért, mert ittam - tettem hozzá rögvest. Az alkoholnak ehhez momentán semmi köze. - És ha az egyik kudarcomat már letudtam ma... és ha a másik is kudarcra van ítélve... akkor inkább szenvedjem el egyszerre a kettőt, mintsem hogy külön-külön szenvedjek - vált a hangom szinte zihálóvá a végére, és mire lehetőséget kpaott volna arra, hogy beszéljen, ismét lerohantam. De nem azzal a szelíd csókkal, amit a nappaliban kapott tőlem, ez egy sokkalta vehemensebb, szenvedélyesebb darabja volt az életem azon részének, amivel nem villogtam bárkinek. Talán az alkohol bátorított fel, de mindaz, amit érzékeltetni akartam, nem írható ennek a számlájára.
Próbáltam nem helyet adni a kíváncsiságomnak és a hirtelen feltámadt zavarodottságomnak az arcomon, amikor közölte, hogy a dolgok nem úgy történtek, ahogy én azt elgondoltam. Miért is hittem, hogy egyszerűen lemennek a dolgai és nem talál egy egérutat, amivel megbolondíthatná azt a cselekedetet is, ami szerint ő igenis szörnyeteggé vált. Nem szóltam semmi, csupán hallgattam és azt vettem észre, hogy legszívesebben ő sem beszélne a kudarcról, ami a mai nap folyamán érte, mégsem fogta vissza magát, készségesen a tudomásomra hozta, mi történt. Elképedhettem volna, elkezdhettem volna fogni a fejem azt hajtogatva, hogy én előre tudtam, semmi jó nem sülhet ki abból, ha ez a két lány szembe szeretne szállni a természet törvényeivel és akár felelőtlennek is titulálhattam volna, de nem tettem. Figyeltem, hogyan csuklik el a hangja, hogyan rándulnak meg az arcizmai és minden, amit láttam egy dologra volt visszavezethető: az őszinte, szívből jövő megbánáshoz, ami nem egy szörnyeteg ismérve, hanem egy lányé, aki túlságosan hinni akart abban, hogy megválthatja a világot, ám következményei lettek a nem teljesen kiforrott álmainak. Ettől még nem lehetett menthetetlennek nevezni. Sajnáltam a lányt, akiről beszélt és ő is így volt ezzel… nem azért ment oda, mert meg akart halni, éppen ellenkezőleg, normális, emberi lényként szeretett volna sétálni. Nem szerettem volna belegondolni, Chantele mit érezhetett, amikor egy pillanatra felcsillant a remény fénye, aztán kialudt és vitte magával a lányt is… nem is tudtam átérezni annak a munkának a kudarca torkollását, amin eddig dolgozott. Magát hibáztatta, ki mást okolt volna a történtekért, ha nem önön személyét, aki szerinte túlságosan is önző volt ahhoz, hogy tisztán gondolkodjon? Én sem gondolkodtam sokáig, látva könnyektől csíkozott arcát azonnal magamhoz vontam, nem törődve semmi mással, csak azzal, hogy ő jobban legyen. Képes volt belőlem előhozni a féltő, aggódó énemet, aki nem sokszor volt hajlandó ilyen intenzitással megmutatkozni, de a jelenlegi helyzet túlságosan komollyá vált ahhoz, hogy mindössze néhány szót szóljak arról, hogy minden rendben lesz. - Egy darabig nem fogod jól érezni magad. – Szólaltam meg halkan, a hátát simogatva. Nem zavart, hogy sírt, bár a könnyeket meglehetősen nehezen viseltem el akármilyen szituációban, ez most kivételt képezett, túltettem magam a saját viszolygásomon. – Sőt, pokolian rosszul leszel, de már nem teheted semmissé, ami történt. – Aprót sóhajtottam. Mit mondhatnék, ami egyáltalán normálisnak hathatna vagy megvigasztalná kissé? Tényleg nem bírtam elviselni, hogy így láttam… kedvem lett volna egy bűnbakot keresni, akin le lehetett volna verni az egészet attól függetlenül, hogy nem voltam ilyen értelemben agresszív típus. Mégis dühített, hogy Chantele ebben az állapotban tengődött és én semmit sem tudtam tenni ellene. – Nem lehet mellébeszélni, ez egy baleset volt, amit senki sem látott előre. És lehet, hogy nem ez volt az utolsó… ha ezt az utat akarod tovább járni, akkor fel kell készülnöd erre. – Suttogtam a haját cirógatva. Bár ne reszketne ennyire... de nem volt min szépíteni, istent akart játszani és kudarcot vallott. Emlékeztem az első betegre, aki meghalt a kezeim alatt...soha nem fogom elfelejteni az érzést, ami arra világított rá, hogy nem vagyok mindenható.
Az ég felé emeltem a tekintetem lemondóan a megállapításra, hogy már nem vagyok egyedül. Ez valamilyen formában már feltűnt. Tekintve azt, hogy utánam sétált, és valószínűleg ritka klassz látványt nyújthattunk azoknak, akik esetleg ennek a szemtanúivá váltak Csak most tűnt fel, hogy milyen csillagos is az ég ma éjszaka. Utoljára kislányként bűvöltem az eget, méghozzá szakadó esőben... a felnők éjjel ellepték az egész égboltot, de a legutolsó pillanatban lassan kitisztult minden... a felnők eltűntek, az eső elállt, a csillagok pedig beragyogták az egészet. Mintha a világegyetem keringőzött volna velem abban a pillanatban, részese voltam mindannak, amit el akartam érni... és amit a mai napig el akarok érni, csak éppen... akadályokba ütközök folyton folyvást. Ahogy rám borította a kabátját, megcsapott a jellegzetes illata, és talán ennek köszönhetően vettem pár másodpercig ismét gyakrabban levegőt, mint ahogy amúgy arra igénye lenne a szervezetemnek. Teljesen nagy baklövés volt ilyen időjárás mellett kabát nélkül elindulni bárhová is, de ma nem a józan eszemről voltam híres. Holnap pedig nem a tiszta lelkiismeretemről leszek... - Nem úgy, ahogyan történnie kellett volna - motyogtam, még mindig a betont bűvölve, egészen addig, míg meg nem állított a vállamra helyezett kezeivel. Ekkor felemeltem a fejem, megkerestem tekintetét, és ismét azt éreztem, hogy hiába nem mondok semmit... mégis átlát rajtam. Jobban ismer, mint én saját magamat, és valószínűleg már átment azon, amin én, még ha... jelenleg az ölés két teljesen más formájáról is beszélünk. - Reggel azért voltam lelkes, mert azt hittem, hogy... hogy ma megváltom a világot - jelent meg egy futó mosoly az arcomon, amely keserűségem valódi mértékét fedte fel előtte. - De helyette csak tönkretettem a saját világomat, a saját békémet. Volt egy lány... aki azt mondta, hogy nem képes vámpírként... vagy ahogy ő mondta, nem képes szörnyetegként leélni az életét. És hogy hallott arról, hogy én és Ebony mivel próbáljuk feltörni magunkat - hajtottam le a fejem ismét. Persze, nagyratörő álmai mindannyiunknak vannak. De ostoba voltam, amiért nem avattam be Ebonyt. Ő képes lett volna lebeszélni egy ekkora felelőtlenségről. - Azt gondoltam, hogy minden sínen van, hogy a szer működik. De... de a lány meghalt - nyeltem nagyot, és rögtön le is töröltem a kibújó könnycseppet, amely készült végigszántani az arcomat. - Még soha nem voltam ennyire felelőtlen. Még soha... soha nem voltam ennyire önző - nevettem fel ismét keserűen. - Szólnom kellett volna Ebonynak, ő annyira... annyira a realitás talaján áll, lebeszélt volna arról, hogy ennyire minden ellen menjek. Tudom... későn már könnyebb okosnak lenni - tettem aztán hozzá rögtön, mintha ezen múlna bármi is. Valószínűleg féltem attól, hogy meglátok valamit a szemében... valamit, amit nem szeretnék ott látni. Megpróbáltam mindennél jobban ellökni magamtól az imént a puszta szavaimmal, de pontosan tudta, hogy nem hagyhat egyedül. Mert szükségem van rá. Jobban, mint bármikor. Mint bárkire. - Kérlek, ne haragudj rám... nem tudom, mi ütött belém - tört ki belőlem a többi, eddig elfojtott könnycsepp, miközben végignéztem magamon. Az voltam, aki nem akartam lenni. Valami olyasmit hozott elő belőlem a mai nap, amely végett egy pillanatra elfelejtettem, ki is vagyok.
Ennyi zavarodottság túl sok volt ahhoz, hogy egyetlen emberben, főleg egy hozzá hasonló apró, számomra igencsak törékeny lányban helyet kaphasson. Főleg, hogy a fátyolos tekintetéből bűntudatot is ki tudtam olvasni, amit rá lehetett volna fogni az alkoholra, de ez sokkal mélyebbről jött attól, hogy pár pohárka vagy üveg okozta volna. Ez az a tipikus bűntudat volt, amit én is láttam már a tükörbe nézve és amit nem egy személy szenvedett el ezen a bolygón. Rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban, mégis hagytam, hogy elinduljon a vakvilágba, hiszen messzire úgysem juthatott, mellette voltam és Mystic Falls nem arról volt híres, hogy el lehetett tévedni az utcáin. Nem volt szükség több, mint két lépésre ahhoz, hogy utolérjem és ráterítsem a vállára a közben levett bőrkabátomat… mit is gondolt, nem volt már jó idő, egyáltalán minek öltözött ki vagy inkább le? Nagyon úgy tűnt, egyedül élvezte a pia társaságát, nem talált magának senkit, akivel megosztozhatott volna örömén és bánatán, de ahogy elnéztem őt, leginkább az utóbbin. Gyerünk, kislány, bökd ki, hogy mi bánt, ne ilyenkor zárd be a szádat, ami egyébként folyamatosan járt. Tudtam, ha nem kezd el magától beszélni, akkor a jó ég sem fogja kihúzni belőle, hogy mi történt, csakis azt fogom hallgatni, hogy ő képes egyedül hazatalálni, minek jöttem érte, nem kér a segítségemből és jól van. Lehet, hogy nála másképp működött a részegségi mechanizmus, nem voltam képes megítélni, hiszen eddig soha nem láttam ilyen állapotban és nem is akartam. Jobban belegondolva elég nagy hülyeség volt neki a minap azt tanácsolni, hogy engedje el magát, ha az ő lazításának ez a következménye. - Már nem vagy egyedül, békélj meg vele. – Szólaltam meg, hogy biztos legyen abban, itt vagyok vele, nem tűntem el és vágódtam be a kocsiba, hogy játszhassa a harcos hercegnő és a szenvedő keverékét, míg én nyugodtan elkezdtem várni a reggelt és azt, hogy kijózanodjon. A szavai elérték, hogy összevonjam a szemöldökeimet és míg ő az utat figyelte, addig én az ő arcán tartottam a tekintetemet, amin minden szerepet kapott, csak az a jó érzés nem, amit ettől a bártól és a whiskytől remélt. Nem különb a többi vámpírnál? Rögtön leesett, miről beszélt, de nem reagáltam rá úgy, ahogy az elvárható lett volna. A legkevésbé volt most arra szüksége, hogy kérdezgetni kezdjem arról mi történt, mit csinált, elment az esze, gondolkodott egyáltalán? Az ölésről beszélt, ez tény. Ilyenkor senki sem gondolkozik, hanem magával ragadja az a vágy, ami ellen hosszabb-rövidebb ideje küzdött és azokban a pillanatokban, amikor átadja magát neki, képtelen bebeszélni magának, hogy nem helyes, amit tesz. De tényleg erről lett volna szó? Hittem abban, ha Chantele átlépi ezt a bizonyos határt, akkor én leszek az első, akinek szólna, akármennyire bűntudata támadt volna vagy legszívesebben kirohant volna a világból. Elvégre ezért voltam itt. - Hogy történt? – Kérdeztem mindössze ennyit rá bízva, hogy szeretne-e tovább menetelni, egyáltalán beavatni vagy nem. – Nem vagy tökéletes. Senki sem az. Megesik. - Állítottam meg végül finoman megfogva a vállát. Nem akartam, hogy azt higgye, ennyit jelent számomra egy emberi élet, de nem teremthettem le azért, mert ilyennek született.
Kezdőlap
• 
