Chantele & Mark

Egyszerűnek tűnt a tanácsok osztogatása, az igazi baj ott kezdődött, hogy nem igazán voltam biztos benne, én is el tudnék tekinteni a történtektől. Hogy a halálba tudnék? Itt ült velem szemben a nő, aki bevallom, a világnál is fontosabb volt nekem, jelezte ezt az is, hogy akárhányszor hívott, írt, szólt máris termettem mellette. Folyamatosan aggódtam érte, ugyanakkor nem akartam beleszólni a dolgaiba, de ő is tisztában lehetett azzal, hogy soha nem engedném akár csak egy haja szálát is meggörbülni. Máskülönben nem használta volna ki a hatalmat, amit felettem gyakorolt és az a pultos srác sem az én nevemet találta volna meg elsőként a híváslistában, hanem akárki másét. És akkor nem mentem volna érte, nem húzott volna fel a részeg féleszű beszéde, nem láttam volna meg benne azt, amit eddig szinte hiányoltam és most nem itt tartanánk. Megannyi "ha", amivel nem leszünk előrébb. Csakhogy a fejem is belefájdult ebbe az állandó agyjártatásba, úgy éreztem, mintha én ittam volna meg két üveg igen erős alkoholt.
- Akkor maradok. - Meglepődtem, azt hittem megkér, hogy távozzak feltételezve, hogy tudja, nem volt szokásom. De ő ebben is más volt. Azt nem forgattam még le a fejemben, mi lesz, ha elalszik, engedek-e az állandóan fellépő késztetésnek, miszerint el kell tűnnöm vagy maradok, viszont a döntés elhalasztása mellett döntöttem, amikor láttam, hogy elhelyezkedik az ágyon. Törékeny virágszálnak tűnt, amit a szél bármelyik másodpercben kirepíthetne az ablakon, ma mégis úgy viselkedett, mint egy harcos hercegnő, arra pedig szinte már nem is emlékeztem, hogy az volt az alapja a kicsapongásának, hogy túlságosan vágyott a vérre. Ott lebegett a feje felett a hentesbárd, ami nem megölni, hanem megváltoztatni fogja, véglegesen. Ha átesik azon a kötelező jellegű körön, az ölésen, az ártatlan kislány azt hiszem, teljesen el fog tűnni belőle. Bárcsak megakadályozhatnám.
- Aludj csak. - Suttogtam még, azért véve lentebb a hangerőt, hogyha elszunyókált volna, akkor fel ne ébresszem. A hátamra feküdtem, oldalra fordítottam a fejem, hogy láthassam az alakját, eközben engedtem a saját szemhéjaim hózőerejének.

// köszönöm a játékot, bármikor jöhet a következő  

Chantele && Mark

we don't remember days, we remember moments

- Hát... azt ma este nem fogom tudni megmondani, hogy képes leszek-e a jövőben erre az egészre úgy tekinteni, mintha meg sem történt volna. - Igazat mondtam, bár talán a jelenlegi helyzetben nem várta el senki, hogy öt perc alatt hozzunk meg fontos döntéseket. Sőt, öt perc alatt nem is lehet meghozni semmilyen fontos döntést, maximum felelőtlen akármicsodát, amit lehet drámai köntösbe bújtatni, de attól még sületlenség marad. Nem tűnt jó ötletnek átgázolni semmin sem, és ha lehetőségem adódik rá, holnap inkább beletemetem magam a munkába az irodában három doboz aszpirin társaságában, mert arra már most tudom, hogy szükségem lesz. Nekem, aki nincs hozzászokva ahhoz, hogy bármiből két pohárnál többet igyon, hát... nem mintha nem lenne meg az eredménye amúgy is. Jó, megint ott tartok, ahol nem lenne szükséges, és nem akartam, hogy a gyomrom falát csais valami szörnyeteg marcangolja, de kivételesen nem féltékenység, hanem valami egészen más ok miatt.
Ott volt bennem továbbra is az, hogy ha szétszakadok se fogom tudni kimondani, amit akartam. Az érzés, ami arra kényszerített, hogy szégyelljem magam, valami általam legyártott mumus volt a saját fejemben, amúgy pedig ha nem lett volna ott, sosem mondom ki azt, hogy több eszem is lehetett volna és mindjárt elsüllyedek szégyenemben, mert... az, ami most történt, sok mindennek betudható. Vagyis... azt hiszem. Talán jobb is lesz, ha holnaptól visszahúzom magamra a szürke kisegér jelmezemet, és akkor elkerülhetjük a jövőben az ilyen helyzeteket. Persze az egész attól függ, hogy mégis miként lehet majd ezt az egészet kezelni, azon kívül, hogy nem veszünk tudomást arról, hogy megtörtént. Annyit nem ittam, hogy elfelejtsem az egészet reggelig, bár ha annyit ittam volna, kétségeket kizáróan a ma estét nem az ágyban, hanem a mosdóban töltöttem volna összekötött hajjal.
Egy aprót sóhajtottam, majd lassan visszahúztam magamra a takarót, és ledőltem az ágy egyik szélére. - A pihenés... jó ötlet - dörzsöltem meg az arcomat, miután lehunytam a szemem, majd az oldalamra fordultam. - Nem akarom, hogy elmenj - motyogtam egészen csendesen. Ugyan sok minden történt az elmúlt órákban, kétség kívül ilyen pocsék napom még sosem volt, de az ilyen napok után egyedül az ő jelenléte miatt tudtam nyugodt maradni. És történt is bármi, ettől ez a tény még nem változott meg. - Nem akarok egyedül lenni.   

Chantele & Mark

Az, hogy nem beszélt, tökéletesen kifejezte a helyzet súlyosságát. Egyik pillanatban azzal győzködtem magam, hogy akárhogy is, már teljesen mindegy, hogy mit teszünk vagy gondolunk, hiszen az idézőjeles baj már úgyis megtörtént, ám később azon törtem a fejem, mekkora hülyeség volt belemenni ebbe a játékba. Eszem ágában sem volt Chantele-re hárítani a felelősséget, hiszen én is olyan voltam, mint akibe villám csapott, egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon. Meg akartam őt kapni, nem tudtam ellenállni annak, hogy ne érintsem meg vagy kapjam el a derekát, a többi pedig magától jött, pedig tényleg nem hittem volna, hogy vele bármikor ilyen helyzetbe kerülhetek... Chantele volt az a nő az életemben, aki állandó helyet foglalt el, akármerre mentem és bármit csináltam. Ő volt az, akit ezer százalék, hogy megtaláltam, ha kellett, akiben nem csalódtam és aki miatt képes voltam mosolyra húzni a számat. Mondhatni ő volt az eszmény és eddig azt hittem, ebbe a képbe nem fér bele az, hogy az ágyban is társak legyünk. Leginkább miatta, mert nem akartam összetörni a szívét és még a lehetőséget is megadni neki az esetleges csalódásra... én pedig ki vagyok, hogy tönkretegyek egy hozzá hasonló angyali teremtményt?
- Maradhat minden a régiben, ha képesek leszünk figyelmen kívül hagyni, ami ma történt. - Mondtam megkeresve a tekintetét. Hogy mennyire voltak relevánsak a szavaim? Ha arról lett volna fogalmam, sokkal nyugodtabb lettem volna, így viszont maximum a reménykedés szikráját ültethettem el benne. Örültem volna, ha minden maradt volna a régiben, előtte kellemetlenül érezni magam soha nem állt szándékomban.
- Mit szólnál ahhoz, ha pihennél egy kicsit? Holnap reggel biztosan szét fog szakadni a fejed, nem vagy hozzászokva az alkoholhoz. - Direkt nem reagáltam a kijelentésére, miszerint szégyelli magát. Láttam rajta, nem az én tisztem volt a szavaimmal még mélyebbre taszítani, bele ennek a kínos állapotnak a kellős közepébe. Főleg, hogy én is szégyelltem magam, amiért az önkontrollom nem éppen úgy működött, ahogy azt eddig hittem. - Akarod, hogy maradjak? - Kényes kérdés, hagyni akartam, hogy ő döntsön.

Chantele && Mark

we don't remember days, we remember moments

- Azt hiszem, egyre megy. - Elég gyakorta kellett fejlesztenem a szókincsemet, de valójában a két szó, amelyet egymás mellé tett, a hülyeség és az ostobaság nálam egyre ment. A kettő egymás szinonímája volt, már az én értelmezésemben, és nagyon úgy tűnt, hogy olyanba másztunk bele, amiből nincs visszaút. Egyáltalán nincs. Hány olyan volt már, hogy az ilyesmi tönkretett egy barátságot... bár tény, hogy jobb lett volna valami középutat megtalálnom vele kapcsolatban, elvégre kettőnk közül én voltam az, aki már ki tudja, hogy mióta, de többet érzett ennél az egész barátságosdinál. Tekintettel kellett volna lennem rá, nem kínos helyzetbe hozni, de ezúttal foghatnám arra is, hogy a bennem dolgozó alkohol teljesen elvakította a józan ítélőképességemet. Neki nem kellett volna felelősséget válllania az én ma esti döntéseim miatt, elvégre... jó, talán nem helyes mindent arra fogni, hogy a férfiaknak ilyenkor amúgy sincs sok sütnivalójuk. Én pedig lényegében tálcán kínáltam valamit, és okkal tettem. Jó ég, mintha valami útszéli lennék. Nem volt túl sok kalandban részem az utóbbi időben, sőt. Nem is szerettem a kalandokat ilyen szempontból, és úgy voltam vele, hogy inkább hónapokig remete életmódot élek, mintsem hogy bokszot kelljen bérelnem a Grillben magamnak minden estére.
- Még a saját kérdéseimre sem vagyok felkészülve - motyogtam egészen csendesen, eléggé egyhangúan kijelentve, habár ez annak volt köszönhető, hogy a mondat kiejtése közepette is ezer felé ágazott a figyelmem, és legalább ötezer kérdést tudtam volna egyszerre kinyögni a kicsiny számon. Nem is a kérdésekre nem voltam felkészülve... inkább arra, hogy milyen válaszokat kaphatok rájuk, és most, a mai nap után egyáltalán nem kívántam volna még az ellenségemnek sem, hogy efféle szituációba keveredjen.  
Nagyot nyeltem, mikor végigsimított az arcomon, és éreztem magamon a pillantását, de most túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy zavarba jöjjek azért, mert kissé alulöltözött vagyok, és ő így méreget. Ő sincs jobban felöltözve, de talán ha én kezdeném el pásztázni a tekintetemmel, jó eséllyel olyan piros lennék öt másodperc után, mint egy érett paradicsom. Úgyhogy ezt inkább nem kockáztattam meg. - Ezután már semmi nem lesz úgy, mint eddig volt, ugye? - kérdeztem halkan. A lehető legjobb kérdés. Persze, hogy nem. De nem akartam kimondani azt, amit ténylegesen éreztem. Hogy ez számomra nem egy sima kis kaland volt, hogy én már régóta... nem egy sima barátként éreztem vele kapcsolatban, és nálam nem is megy ez az egész "barátság extrákkal" féle kapcsolat. De miért mondtam volna ki? Úgy nem akartam, hogy közben tudtam, ő szöges ellentéte mindannak, amire én magam vágyódtam évtizedek óta. - Én... szörnyen szégyellem magam - fűztem aztán hozzá, miközben a fejem lefelé fordult, és megszakítottam vele a szemkontaktust. Nem akartam viselni a következményeit ennek az egésznek. Maradtam volna inkább annál, hogy ő beszél, én meg nyálcsorgatva bámulom...   

Chantele & Mark

Chantele gondolkodásából nem mindig sült ki jó. Nem rossz értelemben nem jó, csupán teljesen máshogy járt az agya, mint az emberek többségének, legyen szó bármilyen témáról. A tálalásról nem is beszélve, a szókimondásával és néha meggondolatlannak hatásával sokakat megrémített, pedig még véletlenül sem arról volt szó, hogy ő ennyire különc lenne… csupán különleges volt, a szó legszebb oldalát nézve. Ismét előkerült belőle a félénk kislány és ez jelenleg abban mutatkozott meg, hogy egy szót sem szólt. Nem voltam odáig az ágyjelenetek utáni beszélgetésekért, de mivel Chantele-t ismertem már annyira, hogy ha hallgatott, akkor baj volt, ezért nem tudtam megállni, csicsergésre kértem. Azokkal soha nem volt problémám, akiket nem ismertem, nem éreztem késztetést esetleges beszélgetésekre, emiatt ostoroztam kissé magam: Chantele nem csak egy egyszerű lány volt, akit néhány órával ezelőtt megismertem és szórakoztunk egy jót, hanem az évek óta pátyolgatott személy az életemben, akit aztán tényleg nem akartam elveszíteni. Ettől függetlenül képtelen voltam ellenállni annak a csábító erőnek, amivel felruházta magát.
- Nem. Hülyeséget csináltunk, nem ostobaságot. - Láttam a tekintetében, hogy kérdések sorozatait szerette volna feltenni, de jobban belegondolva én nem voltam odáig az ötletért, miszerint ezeket megválaszoljam. A válaszaim, az őszinte válaszaim nem biztos, hogy tetszettek volna neki és az utolsó dolog lett volna ezen a világon az a cselekedet, ami az ő megbántásával lett volna rokon. A gond ott kezdődött, hogy ezeket már nem igazán lehetett kikerülni, elkezdtem szebb megfogalmazásokat keresni az esetleges kellemetlen témákra nézve. Jó, hogy ez sem volt igazán szokásos, a dolgaim szépítésével leginkább azokat szoktam megjutalmazni, akik fontosak voltak nekem: a húgomat és Chantele-t.
- Most fel vagyok készülve a kérdéseidre, de azt nem tudom megígérni, hogy ez holnap reggel is így lesz. - Tartottam a tekintetét, ujjaim végigsimítottak selymes, puha arcbőrén és végignéztem alig eltakart testén. Elmosolyodtam a tetszetős látványos és a józan eszem ugyan mindenféle baromnak elhordott, nem igazán szerettem volna meg nem történtté tenni az elmúlt percek eseményeit. Pedig sokkal könnyebb lett volna, ha mindketten valahogy máshol, máshogy és másvalakinél vezettük volna le a bennünk felgyülemlett feszültséget.

Chantele && Mark

we don't remember days, we remember moments

Mikor rám bízta a döntést, hogy maradjon-e vagy sem, nem szólaltam meg, helyette csak egy halvány mosollyal válaszoltam. Kicsit sem tűnt jó ötletnek egyedül maradni a mai nap után, esemény követte az eseményt, és teljesen bizos, hogy találtam volna valamit, ami végett reggelig a falra mászom. Soha nem voltam annak a mestere, hogy elrejtsem az érzéseimet. Általában elég gyakran kellett lenyelnem a véleményem, inkább csendben tűrni azt, ami körülöttem zajlott, még akkor is, ha lett volna mit hozzáfűznöm. Aki ismert, tudta nagyon jól, hogy elég nehézkesen vagyok képes csendben maradni, csak ha tényleg minden erőmet ebbe fektetem, de szerencsére ez nem gyakorta fordult elő. Már csak azért is szerencsémre, mert ha túl sűrű lenne ez a jelenség, olyan lennék, mint egy lufi, és a sokadik felfújás után már simán szétrobbannék. Ezt elképzelni is felettébb szórakoztató volt, nem még ha ténylegesen megtörténne, de próbáltam tenni ellene. Valószínűleg ezen okból beszéltem mindig annyit, mintha muszáj volna, és ezért is lepődtem meg én magam is azon, hogy ennyire csendben vagyok jelenleg. Nem értettem, hogy mi késztet erre, vagyis... igazából értettem, csak még a megfogalmazásán kellett volna valamit csiszolnom. Hiszen valljuk be, én úgy tálaltam mindent, ahogy eszembe jutott, nem gyakorta adtam neki elegáns küllemet, nem válogattam meg a szavaimat, és nem vágtam fel azzal, hogy milyen elbűvölően bő a szókincsem. Ebben a szituációban viszont kicsit sem tűnt jó megoldásnak az, hogy könnyedén reagáljam le, már csak azért sem, mert tudta volna Mark is, hogy akkor aztán végképp nem stimmelne valami. Bár mi stimmel jelenleg ebben a helyzetben?  
- Csak... gondolkodom - válaszoltam neki halkan, miután hallottam, hogy felült, és közelebb került hozzám ismét. A szemébe néztem, mikor egy hajtincset eligazított az arcomból, és úgy véltem, hogy most nem érdemes választ keresgélni a szemeiben a kérdéseimre, elvégre még én sem tudtam biztosan a válaszokat... de talán még a kérdéseket sem egészen tisztán. - Még nem tudom, hogyan lenne érdemes kezelni ezt a helyzetet - bukott ki belőlem teljesen őszintén, habár biztos voltam abban is, hogy nyilván ő sincs másképpen ezekkel a gondolatokkal. Szerettem hallgatni, ahogy beszélt, de megszoktam azt is, hogy általában a kérdéseimre reagál, ha látja, hogy elbizonytalanodom, és segít visszatévedni a jó útra. De eléggé necces volt mindez ebben a helyzetben, mert most bárhonnan is nézzük, mindketten görbe utakon jártunk. Vagy... attól függ, honnan nézzük. - Szerinted ostobaságot csináltunk? - Talán tényleg jobb lett volna lenyelni ezt a kérdést. Féltem is meg nem is, hiszen ismertem a szokásait, és annak ellenére, hogy a mentorom és egyik bizalmasom volt, azt is tudtam, hogy milyen kapcsolatok kötik más nőkhöz. És erre tekintettel léve... igen, ostobaságot csináltunk.   

Chantele & Mark

Szinte láttam, hogyan forognak a fogaskerekek az agyában és mérget is ittam volna annak megtippelésére, hogy jelenleg több minden is van, amit mondani szeretett volna, mégis magába fojtotta a szavakat. Nem csodálkoztam, bár nem sok olyan helyzet volt, amelyben némaként láthattam őt és nem az állandóan csicsergő madárka szerepében tetszelgett, ezért is volt új számomra ez a szituáció. Na meg azért, mert az ágyában feküdtem, amit szinten soha nem gondoltam volna, hogy megtörténhet. De megtörtént. Ezzel kell majd gazdálkodnunk a közeljövőben és rájönnünk, hogyan is kellene viselkednünk egymással ahhoz, hogy ne legyen kínos egymás szemébe néznünk. Mert az, hogy jelenleg rám sem nézett felettébb felerősítette a tippjeimet, amelyek még a sikátorban fogalmazódtak meg bennem, miszerint lesz ennek még böjtje, nem is akármilyen módon… a legviccesebb pedig az volt, hogy egészen két perccel ezelőttig a karjaimban tartottam elhessegetve minden zavaró tényezőt, csak rá figyelve. Ezért van mindig baj abból, ha olyannal kezd az ember, akit már ismer.
- Maradhatok, ha akarod. Ha nem, akkor egyedül hagylak. – Az igazat megvallva én sem tudtam, melyik lenne a jobb opció. Külön elvonulni és kiszellőztetni a fejünket annyira, hogy olyan tiszta legyen, mint még soha vagy együtt maradni és megpróbálni felnőttek mintájára viselkedni, megemésztve, hogy igen, éppen egy jó kis élményben volt részünk, aztán ki tudja és kit érdekel, hogy mit hoz a reggel? Egyvalamiben biztos voltam: a berögződött szokásomat, miszerint megvárom, míg a nő elalszik, hogy megnyugodjon a lelke és azután tűnök el, elfelejtem mára. Chantele jobbat érdemel és ha ismét a kezeim közé kapnám képtelen lennék kimászni mellőle, miközben szuszog.
- Szokatlanul csendes vagy, pedig kettőnk közül inkább én szoktalak téged hallgatni. – Állapítottam meg felülve az ágyon, sóhajtva egyet arckifejezése láttán. A fenébe, most nem készültem hegyi beszéddel, teljesen más körülmények között szoktam ezzel a lánnyal társalogni.
- Gyere ide. – A kezét megfogva vontam közelebb magamhoz, végigsimítottam az egyik önálló életre kelt hajtincsén. – Inkább most beszélj, mint majd később hallgass és lássam rajtad, hogy beleőrülsz. – Én sok mindent elviseltem, tudhatta. Nekem is volt mondanivalóm, amit jobbnak láttam tisztázni, ám megadtam neki az esélyt, hogy ha más nem, legalább a kínos beszélgetésen legyünk túl… mert ezt egyikőnk sem úszhatta meg.

Chantele && Mark

we don't remember days, we remember moments

Még magammal szemben is túl nagyok voltak az elvárásaim. Persze napról napra próbálkoztam úgy élni, hogy minél kevesebbet akarjak letenni az asztalra, lehetőleg elérjek egy olyan szintet, amelyről tudom, hogy nem fog magába szippantani, és nem halok bele, miközben megvalósítom. A mostani projektem egyszerre volt megváltó szándékú, miközben éreztem, hogy túl sokat vesz ki belőlem, túl sok érzés kaphat el közben, és ez a mai pontosan ilyen volt: meghalt az a lány, és a dominó-reakció kezdetét vette. És most itt vagyok, azzal a férfival, akit mentoromként tiszteltem, bíztam benne, és bárcsak ne kellene beszélnem, és ha szó is jönne a számra, bár azt tudnám mondani, hogy ez... ez nem történt meg. Mintha bármit is képes lennék tenni ellene. Talán megtanulni egy leckét, hogy ne keressek vigaszt egy kocsmában, majd azt követően egy férfi karjaiban. És ha mindenképpen efféle vigaszra vágynék, hát lehetőleg találjak olyat, akihez nem köt ilyesfajta kapcsolat, és nem ismerem évek óta. Nem vagyok a futó románcok híve, nem kampányolok az egyéjszakás kalandok mellett, de egyszer-egyszer mindenki életébe belefér. És az enyémben is elférne, legalább a lelkiismeretem nem kaparná a falat minden percben.  
Éreztem a csókját a fülem mögött, a tekintetetét az enyémbe furakodni, majd azt, ahogyan lassan elszakad tőlem, és az ágy háttámlájánál állapodik meg. Igazából ezt sem a szemeimmel, inkább az érzékeimmel fogtam fel, viszont a kijelentése gyorsan eljutott a fülemig. Egyszerre volt szörnyű érzés az egész, bűntudattal telítődött meg a tüdőm levegő helyett, és mégis ott volt az a gondolat, hogy ha ő nem is, én régóta ezt éreztem iránta. Vagyis... érzem. Vagy nem is tudom, hogy mit érzek. Most teljesen össze vagyok zavarodva. - Talán jobb lesz mégis visszafogni magam - bukott ki belőlem, ennyit téve hozzá a megjegyzéséhez. Az egészet annak köszönhettem, hogy ma felül akartam múlni önmagam, és csalódottságomban inkább ittam, mintsem szembenéztem magammal. Szóval talán nem az ivást kellene abbahagynom, hanem az öntörvényű döntéshozatalt.
Végül csak nagy levegőt vettem. Hirtelen sok mindent akartam mondani, aztán rájöttem, hogy teljesen felesleges lenne. Hát csak ismét felé fordítottam a fejem, észre sem véve, hogy míg ő legalább kényelembe helyezte magát - nagyjából, addig én majdnem meg sem mozdultam. - Itt maradsz vagy... öhm... - kérdeztem, a szemem a szoba különböző szegleteire irányult majd vissza rá, és éreztem azt a zavaros mosolyt az arcomon, ami nálam mindennapos igazából. Azt nagyjából sejtettem, hogy nem fogja magát rögvest, és indul neki ismét a világnak, hogy megint kikössön valami Portland szerűségű városban. De azt nem tudtam, hogy... basszus, semmit sem tudtam.  

Chantele & Mark

Úgy csókoltam, mintha az életem múlott volna rajta és jelen pillanatban közel álltam ahhoz, hogy elhiggyem, így volt. Teljesen megbabonázott, mint egy boszorkány és nekem nem volt annyi eszem, hogy ellenálljak ennek a varázslatnak, az eleinte fellépő szabadkozás után készségesen adtam át magam mindannak, ami miatt holnap reggel valószínűleg fejbe vághatom magam a hűtőajtóval. Most szívesebben éreztem az ujjaim alatt selymes bőrét, testének lágy rángatózását és halk sóhajait, minthogy arra gondoljak, mi lesz. Mert hogy semmi sem fog ugyanúgy működni, mint eddig, az biztos… hülye voltam, amikor átléptem az egyetlen határt, amit lefektettem vele szemben tudat alatt, de már késő bánat. Sőt, nem is annyira bánat, elvégre minden másodperc különlegesen tetszetős volt, amit vele töltöttem. Mondhatnám, hogy jobb, mint ahogy elképzeltem, de ez soha nem történt meg.
Nem lassítottam a tempómon, inkább fokoztam, nem bírtam magammal, de így sem tudtam figyelmen kívül azt, hogy neki jó legyen. Ez volt a lényeg, egy pillanatra kinyitottam a szemeimet és láttam az arcára kiülő élvezetet, visszajelzést kaptam arról, hogy mégis mi játszódhat le benne. Ha ez nem lett volna elég, a teste is válaszolt, megremegett, ettől az én gerincemen is végigfutott a minden eddiginél jólesőbb és nagyobb mértékű borzongás, ajkait elengedve erőteljes nyögés szakadt fel a torkomból és pár mozdulat után megálltam, hogy mindketten elkezdhessünk lecsillapodni. A benne lobogó és előbb megmutatkozó tűz jelenleg összeegyeztethetetlen volt számomra azzal a képpel, amit eddig láttam vagy… lehet, hogy csak látni akartam belőle. A kislány, a gyámra vágyó elveszett lélek eltűnt és a helyét átvette az a nagyszájú, önmagáért kiálló személy, aki képes volt elvenni az eszem és elhomályosítani a józan ítélőképességemet. Téboly. A legrosszabb fajtából.
Elengedtem, miután finom csókot nyomtam a füle mögé, a gyorsan felemelkedő és lesüllyedő mellkasommal harcolva kerestem meg tekintetét, mély lélegzetvételekkel próbáltam rendezni a dübörgő véráramom sebességét. Elsimítottam az elpirult arcába hulló néhány kósza hajtincsét és elmosolyodva, inkább elvigyorodva vizslattam a vonásait. Talán eddig még soha nem láttam ennyire gyönyörűnek.
- Mondtam, hogy gyakrabban kellene berúgnod. – Szólaltam meg eltűnve belőle, engedve, hogy oda húzódjon és menjen, ahová szeretne, míg én az ágy támlájának dőlve túrtam a hajamba. Vajon most mi lesz? Ismét visszavedlik a pattogó labdává, kínos csend következik, esetleg a kettő egymás után?

Chantele && Mark

we don't remember days, we remember moments

Az életem minden területén bátorításra szorultam, amikor még apró, fiatal kislány voltam. Berögzült az, hogy ameddig nem engedik, ne csináljam... és ha elkezdtem, hát rögtön tudni akartam a véleményt, hogy jó-e, amibe belekezdtem, vagy erről az egészről mondjak le. A legtöbb feladatban ezt már leküzdöttem, eléggé önálló lettem, a nagy számról nem is beszélve, és előfordult már, hogy nem is nekem adtak feladatot, hanem én voltam az, akinek ki kellett osztanie ezeket más, nálamnál tapasztalatlanabbaknak... viszont ez a helyzet olyan volt, mintha ismét tanultam volna.. de tőle mindig tanultam valami újat. Teljesen eltért azoktól a férfiaktól, akikkel eddig megosztottam az életem ezen szegletét, az újdonság teljes varázsa lengte körbe az egész szituációt, és ő volt az egésznek a közepén. Csak Marknak nem kellett beszélnie, az apró hangok, amelyek fel-feltörtek torkából, beszéltek helyette is. És nem kevés töltetet adtak annak a bizonyos bátorságnak, amely amúgy általánosságban jelen van az életemben. De ezek szerint nem nehéz olyat találni, amitől még én is behúzom fülem-farkam is.
A mozdulatait egy másodpercre sem lehetett volna monotonnak nevezni, és habár próbáltam róla nem tudomást venni, pontosan tudtam, hogy egyrészt ő ilyen, és nem lennék meglepődve azon, hogy valószínűleg egyszerűen nem is képes másképpen viszonyulni a nőkhöz, másrészt nagy szerepet játszik a gyengédségében és odafigyelésében az is, hogy azt hiszi, a csontjaim mintha üvegből lennének. Ezt már a legelején is érzékeltem az érintésén, de hiába harcoltam nem is olyan régen szavakkal abban a sikátorban az ellen, hogy törékeny, gyenge kislánynak tituláljon, ez most cseppet sem zavart. Éppen ellenkező hatást váltott ki belőlem, főleg mikor fokozni kezdte mozgásának ritmusát, és még inkább közelebb férkőzve hozzám, az ölébe húzott. Kezeim végig testén időztek, felborzolt minden ideget, és hiába próbáltam minél inkább kontrolállni a hangokat, amelyek kikívánkoztak belőlem, nem voltam ura a saját akaratomnak, lehunyt szemekkel, felgyorsuló légzéssel élveztem ki minden másodpercét, míg birtokló csókja pont a megfelelő pillanatban csapott le ajkaimra. Mintha egy olyan hullámvasútra ültetett volna fel, amely folyton csak felfelé és felfelé megy, soha nem le... a szívem úgy vert, hogy majdnem átszúrta a mellkasom, és nem kellett túl sok idő, hogy átvegyem mozgása ritmusát. Már ekkor sem tudtam kizárni azt a bizonyos közelítő érzést, amely készült előtörni, de teljes őszinteséggel vallottam azt, hogy ez a mámoros érzés sokkalta intenzívebb volt, mint előtte bármikor... talán pontosan ezért nincs szükségem az unalmas szőke hercegekre...
Akkor sem szakadtam el a szájától, mikor az ő teste mellett az enyém is egyre érezhetőbben feszült meg a rajtam átsuhanó kellemes és bódító érzésektől. A szavak messze repültek, csak egy kifejező, mindent összegző nyögés hagyta el a szám, és az idő fogalmam sincs, meddig állt meg... talán csak pár másodpercig, ami valószínű, mégis perceknek tűnt. A hatása alá kerültem, elfelejtettem gondolkodni... és beszélni sem akartam.
  

Chantele & Mark

Legszívesebben le sem vettem volna róla a szememet, az arcára kiülő érzelmeket, kifejezéseket naphosszat képes lettem volna bámulni. Minden egyes másodperc az újdonság varázsával kecsegtetett, az összes sóhaja, rezdülései, a mimikája, testének reakciója teljesen ismeretlen terület volt számomra, biztos voltam abban, hogy ez volt az, ami ennyire magával ragadott. A megszokottól eltérő tapasztalás, a járatlan út soha nem hagyott hidegen, sőt, ha lehetett inkább részesítettem előnyben, mint a megszokottat és a jelenlegi helyzetre teljesen ráillett a kitaposatlan kifejezés. Olyannyira, hogy már az sem érdekelt volna, ha egyfajta égi háború kezdett volna tombolni, nem terveztem semmiért sem adni ezeket a pillanatokat, hiszen ahogy apró bólintásával és tekintetével jelezte, ő is jól volt és tetszettek neki a történések. Nem sajnáltam tőle a csókot, aminek megkapásáért megragadta a tarkómat és magához húzott, puha, tüzes ajkai mély sóhajt csikartak ki belőlem, amikor a nyakamra vándoroltak. Egyik kezem ujjai még mindig a hajában pihentek, néhány másodpercig meg sem mozdultam, testének forrósága szinte megdöbbentett és megmosolyogtatott. Lassan, óvatosan kezdtem el mozogni, egy röpke pillanatra lehunytam a szemeimet és lehajtottam a fejem, hogy beszippanthassam édes illatát. Egyszerűen bódító volt, véletlenül sem lehetett róla megállapítani, hogy az este nagy részét egy kocsmában töltötte, aminek viszonylag örülni is kezdtem annak ellenére, hogy amint megláttam a pultnál ücsörögni legszívesebben kitekerem volna a nyakát, pedig Chantele nem gyakran érte még el, hogy ilyen bánásmódot akarjak alkalmazni ellene. Sőt, én voltam az, aki ha csak egy haja szála is meggörbült volna addig megyek, míg meg nem találom az elkövetőt… azt hiszem ez a lány sokkal fontosabb volt nekem, mint eddig azt képzeltem.
Ügyeltem és figyeltem rá, fokozatosan gyorsítottam a tempómon, kezeim vándorútra indultak, minél többet szerettem volna kapni belőle. Combjaiba markoltam, arra késztettem, hogy szorosabban vonja át rajtam a lábait és felemelkedve két karjánál megfogva húztam fel őt is, így már az ölemben ült, amikor ismét nőies domborulatait találtam meg a csókjaimmal, ütemesebb mozdulatokat diktálva kerestem meg kicsivel később a száját, mohón birtokba véve. A saját szervezetem is elkezdte tudomásul adni, hogy nem fogom bírni sokáig a játékot, egyre nagyobb nyelésekkel, felgyorsult lélegzetvétellel kellett szembenéznem az élvezetek végső beteljesedésének kapujában.

Chantele && Mark

we don't remember days, we remember moments

Amit én elkezdtem, azt ő be is fejezte az alsónadrágját illetően, bár a pillanatok szinte már összemosódtak. Néha még így is azt kérdezgettem magamtól, legalábbis a józanabbik énem, hogy mégis mi a jó francot csinálok. Egyre inkább érett bennem az, hogy ritka nehéz napok elé néz a lelkiismeretem, de momentán ez csak egy kicsiny részemet zaklatta fel... és ez a rész annyira apró volt, hogy a többi rész, amely erre az egészre már már évek óta vágyott, felemésztette a pirinyó kétséget, a lelkiismeretnek pedig főleg nem hagyott helyet, de még egy négyzetcentiméternyit sem. Pedig a lelkiismeret volt az, amely mindig is kirángatott az efféle szituációkból, éreztette velem, hogy nem szabályszerű az, amit éppen csinálok, és valljuk be, javarészt az én mai akciómnak köszönhetem azt, hogy életem egyik legfenomenálisabb élménye talán életem legrosszabb döntésévé is válhat a későbbiekben... de ha kihagyom, akkor azt bánom meg egy életre, ami nemcsak esetemben, de az övében is rémisztően hosszú idő... ördögi kör.
A combjaimon keresztül jutott el a fehérneműm széléig, és fosztott meg a ruhadarabtól, de még ezt is őrjítően lassan csinálta. Ismét elöntött némi szégyenlősség, hiszen valljuk be, nem igazán látott még így igazán senki előtte, és egyáltalán nem készültem fel arra, hogy a ma este egy ilyen szituációt is magába foglal majd. Készültem én mindenre, arra is, hogy tényleg világgá megyek, miután közlöm Ebonnyal egy drámai levélben, hogy mit tettem, és hogy valószínűleg ennek az egésznek inkább az ő érett és mérsékelt gondolkodásmódjára van szüksége, nem az én heves, hirtelen döntéseimre, és hogy az egész projekt jobb kezekben lesz nála... de a pincérfiú elintézte. Ha nem Mark-ot hívja fel, valószínűleg nem itt lennénk. Többre megyek, ha reggel döntöm el tiszta fejjel, két erős kávé után, hogy haragudjak-e arra a srácra, vagy sem.
Bár tudásában eddig sem véltem hibát felfedezni, ebben a helyzetben sem vétett egyetlen baklövést sem. Pontosan tudta, mikor és hová nyúljon, ajkai pedig nyakam egy olyan részénél időztek el, amelynek ingerlésének hatására minden tollpihe megemelkedett a testemen. A levegő egyre kevesebbnek tűnt a szobában, és kezdtem azt érezni, hogy a helyiség hőmérséklete is legalább negyven foknál jár, némi költői túlzással. És ezt akkor sem fogtam fel kevesebbnek, mikor számtól elszakadva belenézett a szemeimbe. Ujjai elvesztek a hajamban, és kiolvastam a tekintetéből, hogy nemcsak a szememet, arcom minden más reakcióját is figyelemmel kíséri, mikor a vágyainkat beteljesítve megtette az első lépést, és ettől nemcsak belőle, de belőlem is sóhaj tört elő, miközben pár másodpercre lehunytam a szemeimet.
Kérdésére csak bólintottam, szinte biztos voltam abban, hogy az arcom minden centije teljesen átszellemült. Egyik kezem reflexszerűen kulcsolódott rá karjára, majd onnan siklott fel egyenesen a tarkójáig, így húzva őt a számhoz. Nem tudtam hogy neki indul-e repülőgépe ma éjjel, de mindenesetre én nem siettem sehová, gyengéden leheltem csókot a szájára, a végén ingerlően, alig érezhetően beleharapva alsó ajkába, majd végigvándoroltam állán, és a nyakánál álltam meg az apró, leheletnyi csókjaimmal.
  

Chantele & Mark

Figyeltem teste apró reakcióit, rezdüléseit, azt akartam, hogy a lehető legjobb legyen neki. Az esetek nagy részében egyébként is szokásom ügyelni a partnereimre, de Chantele különleges volt… lehet, hogy azért, mert nem hittem volna, hogy valamikor felé gördülve fogok azért imádkozni, hogy még egy csókot kaphassak tőle, érezhessem, hogyan forr fel a vére és a bőre az érintésem alatt, hogyan gyorsul minden egyes másodperccel a lélegzetvétele és milyen hamar válik a kelleténél sebesebbé a szívverése. Volt egyfajta számomra megmagyarázhatatlan vonzó erő jelenleg ebben a lányban, akire eddig barátként, szövetségesként, mentoráltként tekintettem és ha akartam sem tudtam volna végiggondolni, vajon azon kívül, hogy kinyitotta a száját, elkezdte kimutatni a foga fehérjét mi volt az, ami ennyire magával ragadott.
Sóhajaiból arra engedtem következtetni, hogy nem talált problémát abban, amit csináltam, éreztem csípőmre kulcsolódni a lábait, amelyek az alsómtól való megfosztást tűzték ki céljukul. Nem is bántam, kényelmesebben éreztem magam e nélkül a behatárolás nélkül, miután lerúgtam magamról az anyagot kezeim finoman visszavándoroltak Chantele combjai mentén az ő fehérneműjéhez és lassan kezdtem lehúzni róla, mintha attól tartottam volna, hogy egyszer csak meggondolja magát és visszavonulót fúj. Ebben az esetben nem is tudom, mit csináltam volna… az, hogy a jéghideg zuhany alá álljak nem tűnt elég erős csillapításnak, lehet, hogy én lettem volna kettőnk közül a következő, aki fogja magát és a legközelebbi bárban keres vigasztalást. Szerencsére nem láttam esélyét annak, hogy pont most világosodik meg az elméje, mivel az enyém sem úgy működött, ahogy az elméletileg józan pillanataimban kellett volna… de ez volt az utolsó dolog, ami jelenleg bántam.
A nyakához hajoltam, ennek a testrészének legkényesebb pontját vettem célba az ajkaimmal. Ha másra nem, arra tökéletes volt az orvosi, hogy az anatómia szakértőjévé váljak, tudjam, mikor mit kell csinálni ahhoz, hogy jó legyen, ehhez a tudáshoz hozzájárultak a tapasztalataim, amelyek bíztam benne, hogy nála is bizonyítást nyernek. Ujjaim kissé elidőztek a legérzékenyebb részénél, így akarva őt minél több élvezethez juttatni. Számmal ismét az övét vettem birtokba, csakis azért szakadtam el tőle, hogy gyengéden a hajába túrva megkeressem a tekintetét… szerettem volna a szemeibe nézni, amikor átléptem azt a bizonyos határt, mélyebb levegőt vettem és halk sóhaj hagyta el a torkom, ahogy ez megtörtént.
- Minden oké? – Közelebb hajolva a füléhez suttogtam a kérdésemet. Magától értetődőnek éreztem az érdeklődést.

Chantele && Mark

we don't remember days, we remember moments

 Nem kételkedtem abban, hogy ez lesz a válasza. Már csak azért sem, mert megannyi lehetősége lett volna azt mondani, hogy nem lép át egy határt... lényegében rám bízta a döntést nem is olyan régen, hogy én mondjam ki, mi is legyen a folytatás. Mindig is rettegtem ezektől a nagy döntésektől, és ugyan az én szavaim fele annyira komolyan nem hangoztak, mint az övéi, és ő is kivehette a mozdulataimból, hogy milyen válaszra számítok, mégis megkérdeztem, és jobban is éreztem magam tőle. Nem is olyan régen még elképzelhetetlennek tartottam az egészet, momentán pedig az aggodalmam legnagyobb forrása az volt, hogy mi vagyok én azokhoz képest, akikkel ő ilyen viszonyokba kezdett? Tökéletes témát találtam arra, amely normális helyzetekben nemes egyszerűséggel elvette a kedvem attól, hogy erről az egészről fantáziáljak, és tudtam azt is, hogy meglehetősen jogos a feltételezés. Pontosan ezért örültem annak rettentően, hogy még nem volt szerencsém egyetlen nőhöz sem, akivel közelebbi viszonyba került. Hiszen igen... gyakran rosszabb vagyok mint egy kislány. És a kislányok egész napja abból áll, hogy hasonlítgatják magukat a másikhoz.  
A nadrág teljes egészében lekerült róla, és mikor újra elém lépett, már birtokba vette kezeivel a combomat, így késztetve arra, hogy ismét köré fonjam a lábaimat, míg az ágy kényelmes matracáig értünk. Nem adott egy másodpercnyi időt sem, amit nem is sajnáltam, ki akartam használni minden apró pillanatot, amely megadatott a jelenlegi helyzetünkben. A csókja rövid ideig még a levegővétel szükségességét is elfeledtette velem, valószínűleg most pár pontosan tudja, mivel lehet belém fojtani a szót, ha már unja a badarságaimat. Viszonoztam szenvedélyes, már-már mohó csókját, talán saját magamat döbbentettem meg azzal, hogy milyen tüzet csiholt bennem... egészen eddig nem voltam tudatában, hogy ez bennem is megvan. Közben segítően emeltem magamon egy kicsit, hogy könnyebben tűntesse el rólam a felsőtestemet eltakaró fehérneműt. Csak bíztam abban, hogy a vámpírság tényleg megment bennünket egy esetleges szívrohamtól, hiszen ahogy az én mellkasom, hát pontosan úgy döbögrött az övé is, ezt lehetetlen lett volna nem észrevenni, főleg mikor csókjaival ezt a részt vette birtokba. Egy hirtelen feltörő sóhajjal jutalmaztam a ténykedését, benne egy elhaló, apró kis nyögéssel. Mind ajkai, mind a keze a lehető legjobb helyet találta meg ahhoz, hogy még inkább felkorbácsolja bennem a vágyat. Kívántam, szinte már eszemet vesztve vágytam rá, és az ő teste reakcióját sem tudtam kirázni a tényezők közül... ugyan ott volt bennem a szégyen apró szikrája ezért a ma estéért, a részegségtől kezdve az ordibáláson keresztül mindenért... mégis elérte, hogy ne a normálisnak nevezhető, hétköznapi dolgokon törjem a fejem (még ha engem illetően ezek nem is hétköznapinak számítanak), hiszen ostobaság lett volna mindezek közben azon aggódnom, hogy hogyan is fog rám nézni holnap reggel. A testem szinte reflexszerűen tette a dolgát, csípőjét a combjaim közé fogtam, így könnyebbnek tűnt a feladat, hogy az ő utolsó ruhadarabjától is búcsút mondhassunk. Kettőnk közül ő bizonyult a dominánsabbnak, bár Mark eleve olyan férfi, akire akkor is rábízom akár az életemet is, ha már régen nem lennék a kedvencei listáján.  

Chantele & Mark

Látni egyszerű, kissé szemérmessé vált somolygását megmosolyogtató volt, majdnem vetekedett azzal az érzéssel, ami bőrének finom illata és egyre hevülő hőmérséklete váltott ki belőlem. Amennyire abszurdnak hatott volna elsőnek, most már annyira tetszett a helyzet, legszívesebben engedve a teljes kontrollvesztés csábításának egy tapodtat sem mozdulva, a komód tetején teljesítettem volna be azt, amire mindketten vágytunk, ám Chantele többet érdemelt. Ha nem róla lett volna szó, nem lett volna miről beszélni, viszont így megváltozott néhány tényező.
- Semmi pénzért. – Válaszoltam a feltett, abszurd kérdésére, amit nem is értettem, hogyan gondolhatott komolyan. Azzal, hogy az előbb zöld utat adott nálam eldőlt minden, az volt az a pont, ahonnan már tényleg nem érdekelt semmi, csak hogy minél jobban érezzük magunkat ma éjszaka. És úgy tűnt ő is csak költőinek szánta saját érdeklődését, hiszen az ujjai villámgyorsan csúsztak le a nadrágom széléhez, mélyebb levegőt vettem, amikor a keze az övnél és a cipzárnál kezdett matatni, majd nekilátott a ruhadarab eltüntetésének. Miért is gondoltam eddig, hogy ő az a tipikusan szűzies lány, aki nem tudja biztosra, mit is csináljon ahhoz, hogy felpezsdítse a partnere vérét? Ostoba képzelgés volt ez részemről, pontosan értett ahhoz, mitől döglött a légy. Egy hozzá hasonló virágszálból ki sem nézné az ember, hogy mire képes… belőlem is majdnem sikerült kihoznia teljesen az állatot, amelyet nem engedtem csak úgy hébe-hóba szabadjára, mondván, szaladgáljon nyugodtan. Ha nem kezd el kiabálni, valószínűleg nem itt lennénk, hanem próbálnám meggyőzni arról, hogy szálljon be a kocsiba és majd miután kialussza magát minden jobb lesz. Csakhogy a meglepetés erejével győzött felettem.
Kiléptem a lehulló nadrágból és két combjába markolva emeltem meg, hogy ismételten körém tudja kulcsolni a lábait és elindulhassak az ágy felé. Olyan volt, mintha csak egy apró tollpihét hurcoltam volna, tenyerem szinte az egész derekát beterítette, letéve az ágyra pedig újonnan végigmértem. Szinte vonzott magához, nem is teketóriáztam, hanem felé gördültem, mohón vettem birtokba az ajkait, mintha eddig soha nem csókoltam volna nőt. Egyik kezem végigszántott a hasán, felfelé a melltartójáig, ahol a háta alá csúszott és kikapcsolta az igencsak zavaró tényezőt. Eltűntetve róla ajkaimmal rögtön a szegycsontján lefelé haladva kezdtem el csókokkal elhalmozni a domborulatokat és az ujjain sem voltak tétlenek, azok ráérősen, lassan barangolták be az altestéshez vezető centiket, hogy végül fehérneműje szélénél az anyag alá csússzanak, de először csak a csípőcsontjáig merészkedjenek, vigyázva megközelítve testének legérzékenyebb pontját. Ha valaki azt mondja nekem, hogy idáig jutunk egyszer, akkor képen röhögtem volna a feltételezés miatt, viszont jelenleg senki mással nem lettem volna szívesebben, mint vele. A vérnyomásom megemelkedett, az alsóm egyre kényelmetlenebbé vált, amit biztosan Chantele is észrevett, az okokat pedig ő szolgáltatta, magára lehetett büszke.

Chantele && Mark

we don't remember days, we remember moments

Megpróbálhattam volna betelni vele, de mégsem tettem... egyelőre minden érintését, csókját, mozzanatát ki akartam élvezni, hiszen a fejem ráér fájni holnap is... és holnap után is. És nagy eséllyel az elkövetkezendő egy évtizedben is. Magamat ostoroznám, ha ebben a pillanatban, pont ebben, amiből nem lesz másik, csak arra gondolnék, hogy mi lesz holnap. Így is túl sokat gondolok a holnapra, ideje volt találnom valamit, amely végre a pillanat megéltére késztet, és nem azt szajkózza a fejemben, hogy milyen következményekkel is lehet mindez az egész jövőnkre. Túl sok volt a kockázat, az, hogy jelenleg nem tudtam, holnap reggel hogyan fogok a szemébe nézni, egyáltalán a lakásban találom-e még vagy ezt az egészet elkönyveli annak, hogy már jól vagyok, és nincs szükségem arra, hogy itt legyen. Ezt pedig bánnám.  
A reakcióm számára is egyértelmű volt, hát pár röpke másodperc után ledobta magáról a pólóját. Volt már szerencsém a látványhoz, bár még évekkel ezelőtt... fogadást kötöttem volna arra, hogy jelenleg sokkalta  több izom boldog tulajdonosa, mint akkoriban volt, de az életmódja mellett ez nyilván nem véletlen. Túl közel álltam ahhoz a ponthoz, ahol minden kötél szakadt... vagyis, ebben a helyzetben leginkább az idegeimről vagy a ruhámról tudnám ezt elmondani, de az előbbi ellen nem tudok mit tenni, a másikat pedig meg tudom venni. Ahol a keze egy pillanatra is a bőrömhöz ért, kellemes libabőrt éreztem, és megesküdtem volna arra, hogy hiába volt maga a helyzet egyre forróbb és forróbb, egy pillanatra kirázott a hideg, vagy inkább az izgalom fejtette ki hatását ebben a formában... mert be kellett vallanom, az izgalom hatása alá kerültem. Én magam is alig vettem észre, így bíztam abban, hogy neki sem tűnt fel, hisz... ha most azt mondaná, hogy ideje lefeküdni, de külön-külön, hát nagy eséllyel kitépném az összes hajszálamat.
Ismét elmosolyodtam, de ezúttal már valamivel szelídebb fajtát mutattam felé az efféle gesztusaimból, talán némi szégyenlősséggel karöltve, tekintve, hogy már csak egy pár alsónemű fedte el a testem a szemei elől, és ugyan én már láttam őt félmeztelenül, de velem ellentétben neki még sosem nyílt rálátása testem adottságaira ilyen formában. Bár nem is igazán volt mivel felvágnom, hiszen míg más nők az én koromra már kigömbölyödtek ott, ahol csak tudtak, én maradtam egy deszka, aminek csak eleje van és vége. Ez pedig olyan dolog volt, amit nem old meg ezer év vámpírság sem. Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, pont jókor időzítette azt a bókot, amely elhagyta a száját, ettől némileg megnyugodott néhány agytekervényem. Nem habozott, rögtön csókokkal kezdte sorjázni a fedetlenné vált pontjaimat, amire egy halk, jóleső sóhajtással tudtam reagálni.
Egyik kezem a vállától indulva simított végig bicepszén, majd végig a karján, így érve el a farmerja derekához. A bőre egy fokkal sem volt hidegebb mint az enyém, és sosem gondoltam volna, hogy létezik olyan tényező, ami az én józan eszem is teljesen elveszi, de úgy tűnik, mégis akadt. - És te... te nem akarsz kiszállni? - kérdeztem halkan, de aljas módon nem álltam meg a mozdulatsorozattal, az öv csak egy pár mozdulat volt, a cipzár szintén, és tenyerem segítségével tudtam róla lelökdösni a feleslegessé vált nadrágot. Legalábbis szerintem... irtózatosan felesleges volt.    

Chantele & Mark

Pattanásig feszült idegekkel vártam, mi lesz a reakciója az ajánlatomra. Ugyanannyi eséllyel volt kihúzható a pakliból az a nemleges válasz, miszerint mégsem fűlik a foga a jelenlegi helyzethez, így erre is próbáltam felkészülni. Pár nappal, sőt órával ezelőtt sem gondoltam volna, hogy ezen kell majd törnöm az agyam és felkészülni arra, hogy a hangulatváltozásai függvényében egyetlen másodperc alatt megfoszthat attól, ami csak most tárt elém és mai felettébb tetszett. Most. De hogy milyen lesz ő holnap, mit fog érezni, gondolni, akarni, a fene se tudhatta, én pedig végképp nem és ez lehetett volna a legnagyobb visszatartó erő, amely jelenleg nálam nem jelentett többet egy apró szalmaszálnál, ami már percekkel ezelőtt darabjaira szakadt. Elvigyorodva, mondhatni megkönnyebbülve láttam mosolyát és éreztem ajkait a nyakamon, halk, jóleső sóhajtás bukott ki belőlem, amikor fürge ujjai utat találtak a felsőm alatt és a mellkasomat kezdték simogatni. Eddig egyetlen percét sem tudtam elképzelni ennek a történetnek, jelenleg mégis arra vágytam a legjobban, hogy puha ujjai ne hagyják abba a cikkázást. Elengedtem a tarkóját és átvettem a fejemen a nem kívánatos ruharabot, a földre dobtam és két kezemmel kezdtem felfelé göngyölni az ő ruhájának a szélét, miközben visszahajoltam a szájához, hogy újra birtokba vegyek finom ajkait. Selymes bőre a tenyerem alatt egyre forróbb lett, ahogy az én vérmérsékletem sem hűlt le, éppen ellenkezőleg, fél kézzel húztam le hátán a cipzárt és tűrtem fel annyira az anyagot rajta, hogy ki tudjon bújni belőle. Rövid ideig elidőztem az eddig soha nem látott látványon, a pusztán fehérneműbe bujtatott alakja olyan volt, mint egy porcelánbabáé. Feszesnek, törékenynek hatott, olyannak, amelyre muszáj volt vigyázni, mégis előző szavaival szinte kijelentette, hogy elege van a jófiúkból. Én az idő nagy százalékában nem voltam tipikusan annak nevezhető, mégsem fordult meg egyetlen pillanatra sem a fejemben, hogy durván bánjak vele.
- Fogalmam sincs, miért nem hiszed el, hogy gyönyörű vagy. – Szólaltam meg mielőtt derekánál fogva vontam közel magamhoz, mindössze annyi helyet hagytam, hogy egyik kezem végigsimíthasson a még lefedett domborulatain. A nyakára, vállára, kulcscsontjára adtam csókot, feltett vágyam volt testem összes négyzetcentiméterét és rejtett zugát felfedezni. Ha már itt voltunk és valószínűleg holnapra nagy fejfájással fogunk ébredni a tetteink miatt, legalább élvezzük ki a dolgot.

Chantele && Mark

we don't remember days, we remember moments

Az egész olyan gyorsan történt, mondhatni, pillanatok alatt. Sokszor hittem azt, hogy elég megfontolt tudok lenni, ha komoly lépésekről van szó, de talán az élet rendje, hogy egy-két dologban elhamarkodottan döntsünk... akár olyan döntéseket is meghozunk, amik megpecsételik az egész életünket, és valljuk be, ez a lépés ha nem is az életünket, de kettőnk barátságát alapjában véve rengeti meg. Megannyi érzés kavargott bennem, köztük az is, hogy mi lehetett volna akkor, ha nem ölöm meg azt a lányt ma... nyilván akkor nem ülök be a bárba, nem iszom le magam, és nem hívják őt ide. Csak egy mezei este lett volna, leparkoltam volna a ház előtt, és letettem volna az asztalra az útközben vásárolt vacsorát, hisz én nem tudok főzni, és ez a bevett szokásunk Ebonnyal. Igen, nagy eséllyel ez a menetrend zajlott volna le, miközben azon agyaltam volna, hogy mit is tehetnék azügyben, hogy elfelejtsem ezt a férfit. Megannyi ötlet keringett a fejemben már évek óta... nem akartam úgy leélni az életemet, hogy bálványozok valakit, aki mellett csak egy kislány vagyok, és megpróbáltam élni az életemet, randevúzni másokkal, de nehéz úgy, ha közben egész végig hozzá hasonlítok mindenkit. Nem akartam, hogy az érzéseim komolyra forduljanak irányában, de tartottam attól, hogy egyszer pontosan ez következik be. Semmi olyat nem tudott tenni vagy mondani, ami segített volna abban, hogy kiábránduljak belőle.
Ahogy tenyere végigsiklott a gerincemen, a bizsergető érzés rögtön kihatott a többi testrészemre is, és mikor a hátamat ismét a falnak döntötte, már nem esett nehezemre az sem, hogy könnyedén a dereka köré fonjam lábaimat. Már most életem egyik legintenzívebb szituációjának tudtam titulálni a kialakult helyzetet, hiszen valamiért... mindig az unalmas srácokat vonzottam be, akik azt hitték, hogy pontosan erre is van szükségem... unalomra. Az egyetlen srác, akihez nagy reményeket fűztem, életem első szerelme volt... gimis szerelem, amin már csak mosolyognom kellene. De az ő lelkesedését is eléggé letörte, mikor a bátyám rajtakapott minket.
Kihasználta az adottságait, és mire igazán felfigyelhettem volna arra, hogy már nem egy koszos, hűvös sikátorban időzünk, már a komódomra ültetett. Elég gyorsan felismertem a hálószobám falait, és szóvá ugyan nem tettem, de valamiért megkönnyebbültem, amiért nem egy mocskos zugban, a falnak döntve akarta birtokba venni a testemet. Még mindig kérdi valaki, miért nem tudom kiverni a fejemből?
A kabátja egy az egyben tűnt el rólam, és mikor a nyakamat tűzte ki célul, hogy csókokkal hintse tele, beletúrtam a hajába. A alig egy napos borostája kellemesen csiklandozta a bőrömet, majdnem kuncogást váltva ki belőlem, de a szemkontaktust felvéve velem, elhangzott a ma este talán legkomolyabb kérdése. Nem is kérdés volt, inkább egy mondat, amely az én kezembe helyezte a döntést, és bűnnek éreztem elgondolkodni rajta, de hirtelenjében megannyi pro és kontra érv kezdett el fejben íródni azon a bizonyos listán, egymás mellett. A bizonytalanság, amely uralta a döntésemet, szinte feszítette minden meglévő idegszálamat, hiszen mindezzel egy korszak lezárul, és kezdetét veszi egy másik... nem kell ahhoz komoly dolgoknak következie, hogy tudjam, ezzel egy életre megpecsételődik kettőnk viszonya.
Az ösztöneimre hagyatkoztam, és egy halvány mosoly rajzolódott az arcomra. Ez egyértelmű jelzés volt, de még nyomatékosabbá tettem azzal, hogy ismét magamhoz húztam, és miközben ezúttal én tűztem ki célul a nyakát pár csók elhintése érdekében, kezeim közben nem álltak meg, és felfelé tűrték a felsőjét, hogy ujjaim már szabadon kalandozhassanak csupasz mellkasán.

Chantele & Mark

Kezdtem rájönni, hogy sokkal több volt Chantele-ben, mint amit eddig mutatott magából vagy egyszerűen csak én láttam benne. Eszembe sem jutott, hogy több oldalról közelítsem meg a lényét, elegendő volt a lányt ismernem, aki számított rám és akinek egyfajta mentora voltam, hiszen én is ezt a fajta kezelési módot vártam el tőle évek óta. Egy barátét, valakiért, aki mindig mellette lesz és akinek észrevétlenül szivárgott be annyira az életébe, hogy képes legyen csapot-papot otthagyni érte, ha kell. Igaza volt, nélküle az én napjaim sem lennének ugyanazok, hiányoznának a gyerekes megnyilvánulásai, az állandó fecsegése, az a fajta kedvesség, amit csak ő tudott sugározni magából a környezetemben és szinte feltöltött, amikor mellette voltam. És most elérte, hogy le se akarjam venni róla a tekintetemet, magamhoz akarjam húzni, ezzel elfojtva a dühöt, ami generált bennem. Már fogalmam sem volt arról, hogy mit csinált direkt és mi jött a zsigereiből, mit írhattam annak a számlájára, hogy órákat töltött egy bárban és az igazat megvallva bele is fáradtam abba, hogy ezen gondolkozzak. A saját tanácsaim, szabályaim és gondolataim sem érdekeltek jelenleg, nemhogy az ő megfejtése. Csak az számított, hogy csókolhattam, érezhettem, ahogy elmosolyodik és amint a mellkasomon meginduló ujjai nem toltak el az én kezeim is megindultak végig a gerince vonalán, a derekán átfutva a fenekéig, hogy ott megemelve segítsem a lábait a csípőm köré fonni. Egy röpke pillanatra megtámaszkodtam a téglafalban, kicsit biztosabban szerettem volna magamhoz vonni, hiszem a következő másodpercben kihasználtam a vámpír felem adta előnyöket és emberfeletti sebességre kapcsolva indultam el a pár háztömbnyire lévő lakása felé. Az adrenalin dolgozott bennem, kocsiba is amiatt pattantam, mert nem tudtam, milyen állapotban lesz és könnyebb ötletnek tűnt betuszkolni Chantele-t az ülésre, mint hazatámogatni. Egyik lehetséges verzió sem jött be, de nem egy sikátorban akartam őt megkapni.
A lakásban csak a szobájában álltam meg, ahol eddig ugyan még nem jártam, ám nem esett nehezemre meglátni a komódot, amire felültettem Chantele-t, így szemmagasságba került velem. Elszakadtam a szájától, az arcát figyeltem, eltűntettem róla a rá adott kabátomat, majd egyik kezemmel hosszú, selymes hajába túrtam, a másikkal pedig lesimogattam a ruhája pántját a bal válláról. A nyakához hajoltam és lassan megcsókoltam a bőrét mintegy magamat próbálva lecsillapítani, csakhogy arra nem számítottam, hogy a bőre illata is képes lehet elvenni az eszem. Két lába közé álltam, mély levegőt vettem és ismét a szemeibe néztem, hogy ne a falnak beszéljek és el is higgye, amit mondani készültem.
- Most még kiszállhatsz. – Ejtettem ki a szavakat úgy, hogy szemernyi kétsége se lehessen afelől, hogy komolyan gondoltam. Túlságosan magával ragadott a kislány, de ha az lett volna a kívánsága, megembereltem volna magam és eltűntem volna előle.