Elmosolyodtam. Valójában ötletem sem volt azt illetően, vajon milyen lehet a begőzölt Mark. Nem is akartam megtapasztalni, hisz ha az ő lábai alól is kicsúszik majd a talaj, nekem nem marad semmi, ami fenntartana... belesüllyednék abba az ingoványos mocsárba, amelyet nekem teremtettek, mikor átváltoztam. Valószínűleg leszűrte, hogy a mosolyommal nem kinevetni akartam, vagy mulatni azon, hogy még néha ő is elveszíti a saját kontrollját. - Nem tudok veled nem őszinte lenni. - Egyszerű reakció volt, közben tekintetem elkalandozott a szoba egy távolabbi szegletébe. Nehezen tartottam most a pillantást, mely kutatta arcom minden mozzanatát. De hisz ez volt az idézőjeles feladata. Ő volt a mentorom. Minden, amit tudnom kellett, tőle tanultam, és ez már a jövőben sem fog változni. Legalábbis... remélem, hogy egyikünk sem fog idő előtt meghalni. Igaz, a múltkori közös éjszakánk után volt bennem némi zavar, ha a társaságában kellett lennem. Ő is tudta, hogy ezért kerülöm el napok óta. És ez a pár nap tökéletesen elég volt, hogy összezavarodjon a fejemben minden. Kihúzott nekem egy széket, de ezt alig fogtam fel, hisz megütötte az orromat a friss vér illata... vagyis, csak majdnem friss. Nem teheti ezt velem... igaz, ez csak egy zacskó. De éppen annyi indulatot válthat ki belőlem, mintha egy csupasz emberi nyakat kínálgatna. Honnan tudja, hogy ha megiszom, nem kezdek el őrült módjára randalírozni a városban? - Mark, én... - Elég gyenge próbálkozás volt, ez tény. Nem tudtam mit mondani, nem jöttek szavak a számra, így csak lassan leültem. A bögre hamarosan elém került, majd jónak vélt tanácsokat kezdett sorolni. Leült velem szembe, én pedig lehunytam a szemem, és nagy levegőt vettem. Nem tudtam, készen állok-e erre. Hiszek-e magamban annyira, hogy képes legyek az elfogyasztás után megálljt parancsolni magamnak... hisz az elmúlt napokban rá kellett jönnöm, hogy gyengébb vagyok. Talán a legmeglepőbbet hagyta utoljára. Kiült némi döbbenet az arcomra. Nem gondoltam volna, hogy még most is vannak nehéz napjai... - Nekem szemernyi kétségem sincs affelől, hogy rád van szükségem. - Észre se vettem, hogy kimondtam. Talán ha előbb felfogom, még máshogyan is fogalmazhattam volna. - Talán... talán mégis normális, hogy néha gyengék vagyunk... és a kisördög elszabadul... - Nagyot nyeltem, ahogy egyre inkább éreztem a vér meleg illatát. Az erek kirajzolódtak a szemem alatt, ez jól éreztem. Olyan hirtelen történt minden, még fel sem fogtam, hogy megteszem, de már ittam belőle. Valami felszabadult bennem. Kegyetlen érzés volt. A torkom még többet és többet akart... így mikor a bögre üresen a padlóra koppant, majd ripityára tört, véres ajkakkal, vérben forgó szemekkel meredtem Mark-ra. - Még... kell még.
Ironikus indíttatásból felvont szemöldökkel néztem Chantele-re. Tényleg megkérdezte, milyen módszereim vannak saját magam visszafogására? Nem ismert még? Vagy csak nem akart belegondolni, miket művelek, amikor nem vagyok mellette… nem mintha bármit szégyellnivaló lett volna abban, hogy nem vetettem meg az élvezeteket, a rövidtávú, de hatásos figyelemeltereléseket. Ha ezek nem lettek volna, akkor csak a józan eszem maradna a sötétebb napokon, amire nem hagyatkozhattam mindig: az én agyam is el tudott borulni. - Remélhetőleg soha nem kell majd szembetalálkoznod a begőzölt Mark Greene-el. – Nem volt szép látvány, a viselkedése pedig egyenesen otromba annak a szörnyetegnek, akit elfojtottam, ám ettől a magaménak tudhattam. Ma már könnyebb volt bánni vele, nem figyelni rá, de ahhoz, hogy eljussak erre a szintre, nagy, drasztikus lépéseket kellett tennem: azért álltam sebésznek is, hogy hozzá szokassam magam a vérhez és ahhoz, hogy a vöröslő folyadék nem az ellenséges és a látványa nem jogosít fel arra, hogy feltépjem egy ember torkát. Ugyanakkor Chantele-t beledobni ebbe a fajta mély vízbe nem lett volna jó ötlet. Féltem, hogy nem bírná és több kárt okozna, mint hasznot. Nem bírtam volna elviselni, ha az erőltetésem miatt lejjebb csúszna a lejtőn. - Biztos, hogy nem akarod tudni? – Muszáj volt rákérdeznem, a válasza kulcsfontosságú a haladásában. – Eljött az idő, amikor azt kell kérjem, legyél velem mindig teljesen őszinte. Látni akarom azt az oldaladat. Amit eddig nem mutattál meg és amitől te is félsz, amit nem akarsz szabadjára engedni, mert úgy érzed, nem helyénvalóak a gondolatai és a viselkedése. Nem vagy egyedül ezzel.– Megfogtam a kezét, ami kinyújtott felém. Hosszú ideje ismertük egymást, éppen ezért elhatároztam, hogy szintet lépünk a kapcsolatunkban, amennyiben partner lesz benne. Lecsupaszítottnak kell lennie előttem anélkül, hogy szégyellné magát, elmúlt a korszak, amikor a benne rejlő sötétség leplezésével semmire sem fogunk menni. Sejtelmeim voltak azzal kapcsolatban, milyen lehet a rosszabbik énje, de látnom is kellett. Elő kellett csalogatnom ahhoz, hogy dolgozni és törődni tudjak vele. - Ne aggódj, nem fogsz megölni senkit. Ne nézz így rám! – A konyha felé vezettem, majd elengedve kinyitottam a hűtő ajtaját, amiből elővettem egy flakont. – Mai termés. Véradás volt a kórházban, ez a finomság alig három órás. – Kihúztam Chantele-nek az egyik széket jelezve, hogy üljön le, egy bögrébe töltöttem a vérből és bedobtam a mikróba, hogy kellemes, nagyjából testhőmérsékletű legyen. Az illata betöltötte a konyhát, amitől egy halandó elájult volna, de az én orromat simogatta az édes A pozitív illata. – Kezdd el kortyolni. Kicsiket, lassan és hunyd le a szemed. – Leültem vele szembe. Direkt nem mellé, hogy a közelségem ne legyen zavaró és a kérésemet jobban tudja teljesíteni. – Képzeld el, hogy emberből iszod. – Az asztalra könyököltem, elhallgattam, hogy időt adjak neki és az elméjének. Lehet, hogy először kötekedni fog, szembeszáll a javaslatommal, sőt… Chantele-ből azt néztem ki, hogy ellenkezni fog. – De mielőtt megteszed, el kell neked mondanom valamit. – Nem voltam büszke magamra, de azt sem szerettem volna, hogy Chantele észrevegye rajtam a hamisságot. Jelenleg nem tudtam eldönteni, melyik lenne a rosszabb: lerombolni a rólam felépített ideális képet vagy hazudni. - Pár nappal ezelőtt átéltem azt, amitől te nagyon félsz. Elveszítettem a kontrollt. - Nyögtem ki végül. Annyi tartás volt bennem, hogy szemébe nézzek. - Megharaptam egy nőt és kevésen múlott, hogy még ne öljem... Azért mondom el neked, hogy tudd, kihez fordulsz segítségért. Talán nem én vagyok a legjobb példa számodra. - Mindenesetre elé toltam a bögrét és várakozóan pillantottam rá.
Öt év... kicsit meglepődtem, talán ez ki is ült az arcomra. Én magam már nem is igazán emlékszem arra, hogy hogyan kezdődött... azon kívül, hogy belépett az életembe egy még nálam is kattantabb dhámpír, és tönkretett mindent. Az én idilli kis életemet. Persze a hajlam bennem volt az apám részéről. És nem is kényszerített arra, hogy igyak bárkiből is... azt én tettem meg. Döntöttem. Egész életemben bántam, még akkor is, ha így sok-sok minden maradt volna ki az életemből. Küzhetek valamiért, van életcélom, ám... a legfontosabb már soha nem lehet az enyém. Hacsak Ebony és én nem járunk sikerrel, de kicsit megakadtak a kísérletek. A múltkori elhalálozás után már... féltem is belekezdeni újra. Olyan, mintha a tűzzel játszanék, az pedig állandóan, újra és újra megéget, mintegy jelezve, hogy talán ezt nem kellene erőltetnem. De van, aki soha nem tanul. Például én. - Milyen módszerek? - kérdeztem kíváncsian. Ha el is árulja, tisztában voltam a személyiségünk különbségével. Nem vagyunk egyformák, talán éppen ezért tudott rám hatást gyakorolni. Az élet minden területén. - Nem is tudom elképzelni, milyen lehet, mikor Mark Greene... öhm... begőzöl - köszörültem meg a torkom egy apró félmosollyal a szám szélében. Volt előttem egy kép, de az inkább egy otromba vámpír képzetét keltette, semmint Mark sziluettjét. Nem is szerettem képzelegni, tekintve, hogy általában eltúlzom a valóságot. Szerettem színezni. Lehajtottam a fejem, mikor az apró botlásom került szóba. Bár nem mondta ki nyilvánvalóan, de összeraktam a képet. A kísértés alatt azt értette, ami nemrég közöttünk történt. De már nem tűnt annyira zavarbaejtőnek. Talán... talán nem is kell úgy kezelni ezt az egészet, mintha valami hatalmas hiba lett volna. Történt, ami történt, és azt hiszem, nem tudja még most sem, hogy mindaz nem holmi egyszeri lázadás volt. Inkább kitört egy bestia a gyomromból, ami régóta ott szunnyadozott. - Talán nem is akarom tudni. Félek attól a kisördögtől - mondtam ki a nyilvánvalót, és még a gyomrom is beleremegett a vér gondolatába. - Én... talán... - Megráztam a fejem. Nem emlékeztem, mikor tapadt utoljára friss vér az ajkaimhoz. Közben fél szemmel figyeltem, ahogy ledobta a kabátját. Ezek szerint mégsem megy el.Azt azért kétlem, hogy itthagyná a szennyesét. Felemeltem a fejem, és a kinyújtott kezére néztem.- Miben sántikálsz? -kérdeztem, lassan megfogva a kezét.
- Öt évig bírtam, aztán jött az érdekesebb időszak. - A vér számunkra olyan volt, mint az átlagos embereknek az alkohol vagy a drog. Csábít, egy szebb és színesebb világot ígér és amint megadod magad neki, a függőjévé tesz és csak nagyon nehezen, hatalmas erőfeszítések közepette lehet leállni róla. Az elhagyása és az arany középút megtalálása pokoli hosszú, valószínűleg azért, mert amint vért ízlelünk, úgyis sajátunkká válik az öröklét, abba pedig belefér némi gyötrődés. Soha nem jelenteném ki, hogy teljesen kontroll alatt tudom tartani a vágyaimat és felőlem aztán feltépett nyakak is röpdöshetnének előttem, akkor sem csábulnék el, mert nem így van... csak bíztam benne, hogy ha eljön a pillanat, amikor ismét elvesztem a fejem, nem fogok annyira mélyre süllyedni, mint az elején. - Megvannak a módszereim saját magam visszafogására. - Először is: ha már a vér iránti sóvárgásomat el kell nyomnom, más késztetéseimet nem fogom. Úgy és olyan mértékben éltem ki magam, hogy a létezésem többi aspektusa felülírja a dhampir-részemet és ne az legyen fontos, hogy a bennem csörgedező vámpír-vonal mit szeretne. Chantele nem az a típus volt, akinek ez a megküzdés javasolható lett volna. Mióta ismerem tudom, hogy visszahúzódó, máshogy szemléli a világot és nem ugyanazt látja a tükörben sem, mint én, akárhányszor ránézek. Számára sokkal inkább a másik módszerem lenne kézen fekvő, találni egy foglalkozást, hobbit, ami bármelyik pillanatban kísértésbe viheti és minden egyes percben fenyegeti, mi lenne, ha... csakhogy ehhez először át kellene esnie a nagy törésen, amit a dhampir-lét hordoz magával. - És neked is meglesznek a sajátjaid, amint rájössz, mit jelent a vér iránti olthatatlan vágy és amint megtapasztalod, hogy az eufória mellett mennyi szenvedést okoz. - Felvettem a tárgyilagosabb stílusomat, mert úgy láttam, most nem a babusgatásra, hanem a tények és lehetőségek közlésére van szüksége. Mondogathattam volna, hogy minden rendben lesz, erős és ki fogja bírni, de nem tettem. Nem azért, mert gyengének tartottam, hanem azért, mert tudtam, hogy elengedhetetlen, hogy egyszer megjárja a poklot és mélypontra süllyedjen és ennek az ideje most fenyegetően közelinek tűnt. - Mióta ismerlek, egyszer sem engedtél a kísértésnek. Na jó, egyetlen kivétellel. - Tettem hozzá. Az együtt töltött éjszakánk túlontúl meglepő volt ahhoz, hogy ne emlegessem fel: biztos voltam benne, hogy azért történt kettőnk között több a kelleténél, mert ez már az előjele volt a lázadásának. - Honnan tudhatnád, milyen, amikor igazán átadod magad a kisördögnek? - Nem provokálni akartam, egyszerűen közöltem vele, hogy mit sem tud arról, milyen feladatok és helyzetek várnak még rá. - Mikor ittál utoljára vért? - Felálltam a lépcsőfokról és levettem magamról a kabátomat, amit még az érkezése előtt rángattam magamra és ledobtam a ruhadarabot a kanapéra. Válaszra sem méltattam a kijelentését, miszerint beletörődött abba, hogy megyek. Ha ma este kisétálnék az ajtón, bűntudatom lenne és azt nehezen viselem, ha Chantele miatt aggódom. - Mindegy is, mert most fogsz. Gyere, bízd rám magad! - Felé nyújtottam a kezem. Támadt egy ötletem és ahhoz még a szabályokat sem kell áthágni.
Lehajtottam a fejem. Tényleg nem kérdeztem soha arról, hogy neki voltak-e rögös útjai akkoriban, mikor megtapasztalta ezt az új életformát. Valójában én sem tegnap kezdtem, túl hosszú időm lett volna arra, hogy hozzászokjak mindahhoz, amit a dhámpírság magában hordozott. Én mégis csak húztam, halasztottam a dolgot, mintha ez annyira normális lett volna. És tessék, itt az eredménye. Közben pedig mindvégig itt volt mellettem valaki, aki átment már ezen is egyszer. Legalábbis gondolom, hogy egyszer... vagy nem tudom. De sosem kérdeztem rá, hogy milyen volt neki, mikor letévedt a helyesnek vélt útról. Egyáltalán van nekünk helyes út? - Veled... mikor történt? - kérdeztem. Persze nem arra voltam kíváncsi, hogy pontosan melyik évben, inkább azt akartam tudni, hogy mennyivel az átváltozása után bontakozott ki benne először az, hogy friss vért akart ízlelni. És mennyi ideig bírta ki, hogy ne essen neki az első embernek az utcán. Egyáltalán Mark milyen volt sok-sok évtizeddel ezelőtt? Elfogott valami irtózatos érzés. Szinte semmit nem tudtam a mellettem ülő férfiről. - Bűntudatom van - vallottam be csendesen, egy kínlódó mosoly kíséretében, közben elengedve a tekintetét, jobbnak tűnt a mintás szőnyeget bámulni. - Soha nem kérdeztem, hogy neked milyen volt, én csak... mindig magammal foglalkoztam. Hogy tudtad elviselni ezt ennyi éven keresztül? - kérdeztem, bár felfoghattam volna költői kérdésnek is. Néha nehezemre esett együttélni saját magammal, és majdnem elvártam, hogy ő megtegye ezt... mikor éppen hullámzott az életem, és szükségem volt rá, egy fedél alatt éltünk. Mint most is. Igaz, az elmúlt napokban sikerült ügyesen elkerülnöm őt, és azok után, ami történt közöttünk pár napja, talán nem is meglepő az indíték. Azt sem értettem, hogy ha zavart napokon keresztül, hát... most miért nem érdekelt? Mintha semmi sem történt volna. Váratlanul kaptam fel a fejem. Hogy engedjek a kísértésnek? Ki tudja, milyen vége lenne annak. - Annak... annak sosincs jó vége, ha engedek a kísértésnek - nyeltem nagyot, közben megrázva a fejemet. Eléggé félreérthetően sikerült a mondat, hisz ami pár napja közöttünk történt sem volt más, mint kísértés. Részemről már évek óta tartott, belekóstolni édesebb volt minden másnál... a vérnél is, pedig azt hittem, annál nagyobb mumus már nem is bújhat belém. - Csak akkor menne, ha mellettem vagy. És ha most elmész... tudom, hogy csak egy időre, ne értsd félre! - kezdtem rögtön visszakozni, miután meggondolatlanul mondtam ki a gondolataimat. Nem akartam ideláncolni. Mennyire önző lennék, ha azt tenném... mégis, ha egyszer engednem kell a kísértésnek, muszáj, hogy mellettem legyen. - Tudom, hogy menned kell - sóhajtottam fel, ismét a szőnyeget bűvölve mindkét szememmel. Nem tudom, tudnék-e még ennél is jobban zakkant lenni. Tiszta bolondot csinálok magamból.
Egyfajta megkönnyebbülést éreztem, miután befejeztem az esti mesét. Az emberek általában félnek kiteregetni a kis titkaikat, mégis, jobban érzik magukat, miután kijöttek a szájukon a szavak. Ehhez persze az kellett, hogy olyasvalakinek regélhessünk, akiben bíztunk… én pedig mindenkinél jobban bíztam a mellettem ülő lányban. Talán ő úgy tekintett rám, mint egyfajta mentorra, de be kellett vallanom, hogy nélküle már én sem lennék sehol. Az, hogy évekkel ezelőtt találkoztam vele és láttam, mennyire elveszett és segítségre szoruló volt, új értelmet adott az életemnek. Magamra emlékeztetett és elérte, hogy ne én és a saját problémám legyen az életem középpontja, hanem az ő útjának egyengetése. Mondhatni, középpontba került nálam és ezt egyáltalán nem bántam… csupán furcsa volt, hogy nem csak én voltam hatással rá, hanem ő is rám. - Persze, hogy végigmentem. Csodálom is, hogy eddig még nem faggattál arról, nekem milyen volt a legnehezebb időszak. – Természetesen nem hirdettem, hogy én is voltam annyira mélyponton, ahonnan a felállás nem tűnt lehetségesnek. A sebezhetőség és gyengeség ténye elodázható volt, ha volt más, akivel foglalkozni lehetett, főleg, ha ez a valaki felnézett ránk és elhitte, hogy mi lehetünk a megváltója. – Ha Angie nem lett volna, valószínűleg nem itt ülnék. Lehet, hogy már rég lefejezett volna egy vadász. – Megvontam a vállam, bár egyáltalán nem volt elhanyagolható, hogy így lehet járni, ha nem tudjuk kontrollálni az éhségünket és pusztító vágyainkat. Némi önuralomra mindenkinek szüksége van a túléléshez. - Nincs elegem belőled. Ha nem bírnálak elviselni, azt észrevennéd. – Ismerve magam, se szó, se beszéd lelépnék és életjelet sem adnék magamról. Volt gyakorlatom az eltűnésben, őszintén szólva ha tartottam volna magam az eddig bevett gyakorlathoz, akkor az elmúlt éjszaka után felszívódtam volna, de… Chantele más volt. Jelenleg nem az volt a lényeg, hogy mi történt kettőnk között, hanem az, hogy az ős legsötétebb órája mikor fog eljönni és mit fog tenni ekkor. - Azon gondolkoztam, vajon nem kellene-e engedned a kísértésnek. – Elkaptam a tekintetét, kíváncsi voltam a reakciójára. Az ötlet azért volt kétélű, mert nem voltam biztos abban, hogy Cahntele elég erős ahhoz, hogy leálljon… ha belekóstol a tiltottba, könnyen lehet, hogy elszáll az agya. Ahogy az enyém is annak idején. – Lehet, nem kellene mást tenned, mint hallgatni az ösztöneidre és nem figyelni másra, csak arra, amit tenni akarsz. Az egész életedet szabályok közé szorítva élted, talán ideje lenne engedni a pórázon. – Őt ismerve, nagy rá az esély, hogyha látja, kárt tett valakiben, akkor rögtön rájön, micsoda pusztító erő rejlik benne és a későbbiekben arra fog törekedni, hogy megakadályozza ennek előtörését. – Igazából, én minden pillanatomat kísértésben töltöm. Idővel hozzá lehet szokni, sőt, néha még jól is jön. Nem olyan unalmasak a mindennapjaim.
Mark társaságában általában úgy viselkedtem, mint valami mérgezett egér. Nem lepődtem volna meg azon, ha a hátam mögött tényleg ezt a becenevet aggatta volna rám, de ez persze felveti azt a kérdést is, hogy vajon szokott-e rólam beszélni? Na jó, ebbe nem megyek bele, amúgy is túl sok gondolat járt a fejemben... még mindig Matthew szavai jártak a fejemben. A teremtőmként gondoltam rá, nem pedig egy aljas féregként. Nem tudtam csak úgy kizárni a dolgot, pedig azt kellett volna tennem... és messziről elkerülnöm a lehetőségét is annak, hogy eszembe jusson az, ami ma este történt. De képtelen voltam csak úgy a hátam mögött hagyni a múltat. Ezt Mark tudta rólam a legjobban. Nem véletlenül töltött el mellettem annyi időt... nyilván ő is ismert már annyira, hogy tudja rólam, mennyire szeretek kattogni olyan dolgokon, amiket el kelleje felejteni, vagy legalábbis megoldani. De erre most nincs megoldás. Marad a másik opció: felejtsük el. Nagyot nyeltem, mikor láttam, hogy leül, és egy paskolással jelezte, hogy az enyém a mellette lévő szabad kis hely. Azt hittem, hogy ezt megúszhatom, nem kell számítanom semmilyen beszédre... őszintének gondoltam magam, és amikor azt mondtam, hogy erősebb, mint én, teljesen komolyan gondoltam. De ezúttal nem álltam készen egy újabb csendes vitára, hát elfogadtam az invitálást, és leültem mellé. Igazából... csendben maradtam. Jobbat nem tudtam csinálni, mert mindaz, ami kibukott belőle, egy olyan történetet vázolt fel előttem, amelyről eddig fogalmam sem volt. Tudtam, hogy nem egyszerű a története, nem volt sétagalopp az élete, de látni mindezt az arcán, érezni a hangján... nehezebb volt, mint gondoltam. - Te is végigmentél ezen... - bukott ki belőlem az egyértelmű következtetés, közben pedig éreztem, hogy valami kaparni kezdi a torkomat. Kivételesen nem a mardosó éhség volt a bűnös. - Azt hiszem, a dhámpírok közös vonása lehet az, hogy a mentoraik mentik ki őket a fertőből - sóhajtottam fel, majd lehunytam a szemeimet, és közben az arcomhoz nyúlva levettem magamról a szemüvegemet. Elfáradtam, éreztem a szemeimen is, de az mégis titkon felvillanyozott, hogy Mark milyen titkába avatott be. Nyilván nem osztotta meg mindenkivel az élete során, hogy min ment keresztül, míg eljutott idáig. - Új stratégia? - kérdeztem, ekkor már a szemeit vizslatva. Vajon új ötlete támadt? - Szóval nincs még eleged belőlem. Megnyugtató - tettem hozzá, némileg vicces hangnemet keresve, hogy ezt a megjegyzést annyira ne vegye komolyan. Amikor beléptem a házba, kínos pillanatoktól rettegtem, de jelenleg nem éreztem azt, hogy bújkálnom kellene előle, csak mert... pár napja történt, ami történt. - Elegem van a harcból. Tudod, én... meg akarom váltani a világot. De hogyan kezdjek hozzá, ha a saját vérszomjam legyőz? - kérdeztem egy nagy levegővétel előtt. - Soha nem esel kísértésbe? - tettem hozzá egy újabb kérdést az iménti kupachoz.
Láttam rajta, hogy nincs túl jól és emiatt még inkább gondolkozóba estem. A jelenlegi helyzet meghaladta a képességeimet. Eddig mondhatni könnyű dolgom volt, hiszen Chantele-nek nem kellett olyan mértékű kísértésekkel szembenéznie, mint mostanában. Addig, amíg nem voltak túlságosan komoly problémák a fejlődésében és nem kellett nagy krízishelyzetekkel szembenéznie, én is úgy gondoltam, hogy megfelelően segítem, ám most egyre inkább kezdtem azt hinni, hogy a közelében sem járok a megfelelő mentor szerepének. Biztos voltam abban, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor átlépi azt a bizonyos határt, de reménykedtem benne, hogy viszonylag simán fog lezajlani a dolog… a fejemben az a kép élt, hogy Chantele rákészül a változásra és nem fogja megrázni az, ami történni fog vele, minden megy tovább majd a normális kerékvágásban. Naiv elmélet és jövőkép volt, mégis leginkább ez hasonlított arra, amit Chantele érdemelt volna. Ám itt volt az ideje, hogy azon kezdjek el agyalni, mit tehetnék a jóléte érdekében. A feketeleves még csak most jött és nekem is fel kellett készülnöm arra, hogy szembenézzek vele. Mindkettőnknek nagy harc lesz az elkövetkezendő időszak és ehhez csapódott hozzá a pár nappal ezelőtti éjszaka, amiről egyikőnk sem akaródzott beszélni. Talán jobb is volt jegelni a témát, nem előhozakodni vele ebben a helyzetben. - Lesz ez még rosszabb is. – Megcsóváltam a fejemet, amikor közölte, hogy én erősebb vagyok, mint ő. Leültem az egyik lépcsőfokra és megpaskoltam a mellettem lévő helyet, jelezve, hogy üljön le. Olyan dolgokba készültem beavatni, amelyek könnyen alááshatták az eddig rendíthetetlennek tűnt személyi kultuszomat, de egyáltalán nem bántam. Nem volt titok, hogy én is átestem azon, amin valamikor ő is át fog, ám a részletekről eddig nem igazán beszéltem neki. – Ötven évvel ezelőtt történt előttem egy baleset. Minden csupa vér volt és tudtam, hogy mibe sétálok bele, de segítenem kellett. Orvosért kiáltottak, én pedig azt hittem, hogy figyelmen kívül tudom hagyni a… zavaró tényezőket. – Kezdtem bele a történetbe. – Nem így történt. Miután elvitték a sérülteket és én ott maradtam véres kézzel, képtelen voltam ellenállni… megkóstoltam a vért, de még ezután is biztos voltam abban, hogy nem olyan nehéz dolog az a kontroll. – Kínos félmosoly ült ki a számra. – Úgy voltam vele, hogy senkinek nem ártok azzal, ha naponta iszok egy kicsit. Először a kórházi vértartalékokat csapoltam meg, aztán embereket… nem telt sok időbe és teljesen függővé váltam. Ha nem talál rám az én mentorom, akkor azóta is a lakosságot tizedelném, mert a végén már az sem érdekelt, hogy hullákat hagytam magam után. – Vallottam be. Nem voltam büszke az életem ezen részére, viszont hozzám tartozott, éppen úgy, mint az emberi éveim vagy az az időszak, amikor megismerkedtem Chantele-el. – Úgyhogy nem voltam mindig erős, véletlenül se hidd azt, hogy nekem nem voltak nehéz éveim. Azt szeretném, ha téged elkerülnének ezek a tapasztalatok és éppen ideje lenne egy új stratégiát kialakítanunk. Valamilyet, ami hatásosabb lesz, mint a mostani. – Elkaptam a tekintetét és láthatta az enyémen, hogy az ő kezében van a döntés. Neki kell eldöntenie, hogy mit akar, szeretne-e tovább harcolni vagy vállalja a kockázatot, de megszabadul a vállát nyomó tehertől.
Halvány mosoly futott végig az arcomon. Ami azért volt furcsa, mert jelenleg semmi kedvem nem volt mosolyogni. A szituáció komolyságot kívánt volna, nem holmi somolygást, még ha az enyhébb fajtából volt is való. De... az, hogy szerinte nem kerülhetek a pokolra, merész elképzelés volt. Talán tényleg igaza van. Nem ott a helyem. De ki tudja, mit hoz még a jövő. Ezek a hibák, amiket elkövettem az utóbbi hetekben, valaminek a kezdetei voltak. Egy rossz korszaknak, amit még most kellett megállítanom, mielőtt magával vinne mindent. Lerombolná azt, amit felépítettem. Felépítettünk, mert egyedül még mindig nem lennék sehol. Szükségem volt mások segítségére abban, hogy ne adjam fel, miután Matthew nagy szeretettel átváltoztatott. Nem kellett persze olyan nagy unszolás, el voltam keseredve, elszöktem otthonról, és... nem volt senkim. Ő ezt talán látta, és ki is használta. Azt viszont nem tudtam, hogy mégis honnan szedte a bennem rejtőzködő hajlamot a vámpírságra. Honnan tudta, hogy ha táplálkozom... dhámpír leszek? Sok volt itt a meg nem válaszolt kérdés. De erre nem is én, és nem is Mark fog választ találni. - Azt hiszem, már most belefáradtam egy olyan csatába, ami igazából el sem kezdődött - vallottam be. De legalább őszinte voltam. Csak nyeltem és nyeltem, mindent eltűrtem, nem törtem ki... mégis, éreztem, hogy a végén járok valaminek, és utána előttem lesz a döntés, hogy melyik úton akarok tovább járni. - Te mindig erősebb voltál, mint én. Valamiben más vagy, mint... - én vagyok, tettem volna hozzá, de elharaptam a mondatot. Nem mesélt soha arról, hogy neki ki segített, de úgy tűnt, a dhámpíroknak bejáratott mentoraik vannak, mert... ki tudja. Nem ismertem Markon és Matthew-n kívül más dhámpírokat. Valószínűleg ritkák vagyunk. Nagyon ritkák. Nem is kellett kimondanom előtte,h ogy nem saját magamat féltem, hanem azokat, akik körülvesznek. Ebonyt. Miát. Mark tudott magára vigyázni, de volt bennem egy olyan félelem, hogy ez talán nem elég jó életbiztosítás. Egy ideig csendesen fürkésztem az arcát, majd elfordultam, hogy nagy levegőt véve rájöjjek, tényleg fáradt vagyok. De ezúttal szó szerint. Csak ezután hallottam meg a követkető szavakat, amire rögtön, ösztönösen bukott ki belőlem reakció. - Óh. - Csak ennyit tudtam kibökni, de elég gyorsan kapcsoltam. - Azt hiszem, egy ideig megleszek... a munka miatt amúgy is... szóval ott töltöm a napjaimat. - Amúgy ez hazugság volt, csak jó kifogásnak tűnt mindent a munkára kenni a napokban, hogy ne kelljen késő este előtt hazajönnöm és leülnöm vele beszégletni a történtekről. És valószínűsítettem, hogy az utazása is emiatt csúszott be. De talán nem árt meg egyikőnknek sem némi szabad tér.
Az ilyen helyzetek miatt éreztem azt, hogy nem engedhetem el Chantele kezét. Cseppet talán én is önző voltam, hiszen azt akartam, hogy szüksége legyen rám, maga mellett akarjon tudni, de ehhez az kellett, hogy ő ha minimálisan is, ám szenvedjen. Egyre többször került két tűz közé és visszavonhatatlanul közeledett a pillanat, amikor biztosan át fog lépni egy határt. Hogy onnan hová és merre fog tartani, azt senki sem mondhatja meg… lehet megembereli magát, hallgat rám és körülötte lévőkre és visszatalál oda, ahonnan elindul. Nem okoz sem magának, sem másoknak maradandó károsodást. Csakhogy azt is előfordulhat, hogy túlságosan megtetszik neki az élet, amit a vér és az ahhoz kapcsolódó hatalom, mámorosság ígérete kínál és hozzám hasonlóan eltéved, behódol a belénk kódolt rossz természetnek. Éppen emiatt nem tudtam, vajon mondjam el neki, én hogy jártam. Nem akartam megrendíthetetlen isten képében tetszelegni előtte, talán sokkal jobb lett volna, hogy én is megjártam a dhámpírlét rossz oldalait is… akkor közelebb érezhetné magához a problémát és annak komolyságát. - Olyan forgatókönyv nem létezik, aminek a végén te pokolra jutnál. – Adam tudtára a véleményemet. Chantele… egyszerűen túl jó volt. Tiszta lelkű, alázatos, célokkal rendelkező és azokért minden megtevő, még a legidegesítőbb tulajdonságai sem tűntek fel az embernek, ha hozzájuk szokott. – Mindenféleképpen fel kell készülnöd arra, mi lesz, hogyha egyszer nem fogsz tudni ellenállni a kísértésnek. Ha valamilyen oknál fogva úgy döntesz, hogy elég volt az önuralomból és szeretnél kipróbálni valami újat. Én is megvívtam a saját csatáimat és elkerülhetetlen, hogy te is végigharcold a tiéidet. De én sem voltam egyedül és te sem leszel soha. Ha más nem is, én melletted leszek. – Biztosítottam. A minap történtek ezen nem változtattak, már a felsőbb hatalmak sem tudtak volna elrángatni Chantele mellől. Hozzánőttem, a védelmezése és a tanítása vált az egyik legfontosabb dologgá vált az életemben. Ha ez nem lett volna, mintha egy darabot szakítottak volna ki belőlem. - Mennyire érzed jól magad? Néhány napra el kellene utaznom… - Rövid szünet után szólaltam meg újra. Hogy mondhattam volna neki pont most azt, hogy ki kell szellőztetnem a fejemet, mert eléggé összekutyulták bennem a dolgok menetét a történések. Főleg az, ami kettőnk között esett meg.
Lassú bólogatásba kezdtem. Elvégre mióta csak ismertem őt, minden tanácsát igyekeztem megfogadni. Nekem akart jót, és végre ideje lett volna rádöbbennem, hogy néha tényleg magamat kell mások elé helyeznem. Nem figyelhetek mindig másra, mert azzal csak magamnak ártok. És ez a jelenlegi helyzeten igencsak meglátszott. Matthew befolyásolni tudott azzal, ha egy-egy ártatlant is belekevert a kettőnk ügyébe. Ez volt a gyengém. Magam sem tudtam, hogy miért... talán tényleg így jöttem világra. Annak ellenére igyekeztem másokkal jót tenni, hogy tudtam, fordított esetben talán fele annyit sem kapnék, amit én adok. Megannyiszor hallottam már azt, hogy annyit adj, amennyit másoktól várnál. Betartottam. De hányan tennék még meg ezt rajtam kívül? - Talán a minimális önzőség miatt még nem kerülök a pokolra - bukott ki belőlem, habár nem voltam nagy vallási fanatikus. Nem hittem sem mennyországban, sem pokolban, főleg azok után, amit eddig láttam a világból. Be kellett látnom az igazát. Bármit is tegyek, Matthew áldozataiért már semmit nem tehetek. Akkor sem, ha éppen élve szorongatja őket... bármit is tegyek, bármit is ígérjen, sosem hagyná életben őket. Akkor sem, ha minden eszmémet feladom az életük megmentéséért. Ismét visszanéztem rá. Idejött, mert én hívtam. De valószínűleg még soha nem fájt ennyire a feje miattam. Eddig még egyszer sem kísértett meg annyira a vér, mint most. Mintha valami elő akart volna törni... hatvan év elfojtott vágy, kísértés, vámpírság... amelyet soha nem csillapítottam igazán, és az igazi vér ízéhez a bűndudat keserű ízét párosítottam. Gyakran csak ez tartott vissza. Nem érte meg életet ontani azért a tetemes idejű bűntudatért. - Megpróbálok találni valami megoldást ellene. Nem hiszem, hogy annyira... legyőzhetetlen lenne. Hisz olyan, mint én vagy te... dhámpír - gondolkodtam el hangosan. Mi nem voltunk sérthetetlenek, úgy értve, hogy nem voltunk mágiával megáldva, nem tudtunk rögtönözve szörnyetegeket és átkokat egymás nyakára szabadítani. Nagyot nyeltem. Már amiatt volt bűntudatom, hogy Mark-ot belerángattam ebbe az egészbe. Neki nem kellene végignéznie ezt az egészet, bár még midnig nem tudtam helyén kezelni a kettőnk ügyét. Most szó sem esett róla, de mégsem sikerült dűlőre jutnom a múltkori után, és groteszk lenne megkönnyebbülni, hogy szerencsére most itt van Matthew, hogy vele foglalkozhatok, és nem kell leülnöm beszélgetni Markkal, és okokat, voltaképpen hazugságokat keresni arra, ami történt. Gyengének érezném magam, ha bevallanám a valódi érzéseimet... főleg neki. Esélytelen az egész. És ebbe régen beletörődtem. Meg akartam fogadni a tanácsát, ennek ellenére a lábaim mégsem mozdultak. Csak éppen annyira, hogy vissza tudjak fordulni felé. - Még nem mész el, ugye? - kérdeztem aztán, utalva arra, hogy... mivel elkerültem egy ideje, talán feleslegesnek érezte az ittlétét. - Meg... megnyugtat, ha tudom, hogy itt vagy, főleg ebben a jelenlegi... helyzetben.
Megcsóváltam a fejem. Nem őt akartam hibáztatni, de amit mondott... nem otthagyható jelenség? Pontosan ismertem Chantele-t, akinek a kedvessége és a másokkal való törődése határtalan volt, mégis ha elkapta az agybaj, akkor hajlandó volt mindent maga mögött hagyni. Csakhogy közbejött az a tényező, hogy egy ártatlan élete volt a tét… és képes lett volna feláldozni magát és az eddig tartott önuralmát csak azért, hogy egy ismeretlennek ne essen nagyobb bántódása. – Ha ilyen helyzet adódik, akkor magadat mentsd. Nem éri meg azok felé kacsintgatni, akikért nem tudsz tenni semmit vagy ha segítesz rajtuk neked lesz bajod. – Tőlem nem igazán hallhatott eddig ilyesfajta beszédet, általában azt hangoztattam, hogy tegyünk meg minden tőlünk telhetőt a védtelenek megóvására, és ha lehet, ne ártsunk nekik, viszont jelenleg közvetve arra buzdítottam, hogy hagyjon meghalni valakit. Az ég se tudja, mi van velem, de most az tűnt a legjobb megoldásnak, ha ezt mondom neki… ha baja esne a hősködése miatt, azt nem tudnám hová tenni. - Akkor a válasz egyszerű, próbáld meg a lehető legnagyobb körben elkerülni. Ha találkozol vele, akkor fordíts hátat. Ha csaj a távolból is meglátod, inkább menj a másik irányba. Ne nehezítsd meg még jobban a helyzetedet, Chantele. Így is folyamatosan ott lebeg fölötted a kísértés… - Hogy indulatból vagy akármiből megöljön valakit és utána meglegyen rá az esély, hogy átessen a ló túloldalára? Hogy elboruljon az agya és végignézzem, hogy az édes Chantele-ből egy vérengző vadállat válik? Nem lehet bejósolni, milyen hatással lehet rá a vér és mennyire veszne el abban, amibe én is belekerültem már egyszer és ami nem játék… az emberéletek kioltása egy ideig bulinak tűnik, a tápláléklánc csúcsán érezheted magad, mindenhatóvá, legyőzhetetlenné válhatsz és mire rájössz, hogy csak a gyenge halandókkal szemben érsz valamit, már késő. Amikor elindult az emelet felé mondván, hogy leginkább egy fürdőre van szüksége, hogy jobban legyen, beletúrtam a hajamba. Azért vártam meg őt, mert fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek, tekintve, hogy mi történt közöttünk… és igazából jobbnak láttam volna egy kis távolságot hagyni magunk között, de így hogy hagyhatnám magára? Valami félőrült járkál a városban, aki bármikor előszeretettel rátörheti az ajtót szórakozás céljából? Ha rajtam múlik, Chantele senki tréfájának nem lesz az áldozata. - Nem haragszom rád. – Jelentettem ki nagyot fújtatva. Ahogy ő felém fordult, én is így tettem és megkerestem a tekintetét. Most az először nem igazán tudtam, mit mondhatnék. – Csak aggódom érted. Azért hívtál, mert bizonytalan voltál, úgyhogy annyit kérek, hogy vigyázz magadra és kerüld az ilyen Matthew-fazonokhoz hasonlóakkal való találkozást. – Néztem rá egyszerre kérlelően és komolyabban. – Menj nyugodtan, pihenj egy kicsit. Hosszú napod volt.
Lehunytam a szemem, és úgy vettem nagy levegőt. Tudtam, hogy nem jó az ilyenekkel kezdeni, de nem önként sétáltam be az oroszlán barlangjába. Ez egy egészen más fejezet volt az életemben, és eddig azt hittem, hogy teljes mértékben biztonságban vagyok Matthew elől. De ezek szerint senkiben nem lehet eléggé megbízni, és még a boszorkányok sem megtéveszthetetlenek. Annak idején elég mély benyomást tett rám, hogy már emiatt úgy döntsek, hogy elrejtem magam előle. Mire mentem vele? Ma bebizonyosodott, hogy... csak késleltettem az elkerülhetetlent. Ez a férfi csak akkor áll le, ha valaki átdöfi a szívét. De még ennyi szenvedés és megaláztatás után sem lettem volna képes én kiosztani neki ezt a részt. Nem... nem tudtam volna megtenni. Ma végignéztem emberek halálát, de még ez sem adna akkora löketet, hogy végzetes lépést tegyek ellene. Volt, aki elég bátor az ilyesmihez. Én a másik véglet vagyok, elvoltam napközben a papírmunkával, néha a laborban a kis fioláimmal, de ez volt a maximum, nem akartam én azt, hogy közöm legyen valaki halálához ilyen nyíltan. Már így is túlestem egy határon, amikor legutóbb belelkesültem. Azt azóta sem akarom ismét magamnak. - Nem ismered Matthew-t. Nem egy... otthagyható jelenség - jegyeztem meg nagy nyelést követően, és elfordítottam a fejem, miközben alsó ajkamba haraptam. Kellemetlennek tűnt ez az egész, annak ellenére, hogy nem először hallottam ezen a hangon szólni, és mi több, ezek voltak azok a leckék, amiket biztosan egy életre megtanultam, már ha olyanokról van benne szó, akik hajlandóak arra, hogy elfogadják a másik fél álláspontját. Az én teremtőm nem ilyen. És ezt ő is be fogja látni, ha egyszer vált vele két mondatot. Sőt, beszélniük sem muszáj hozzá. - Megtörténtté már nem tudom tenni. Hozok rossz döntéseket, amiket a pillanat szül, de ellene nincs olyan eszköz a kezemben, amit használhatnék - ráztam meg a fejemet. Persze, éreztem én a hangján, hogy a haragja éppen annyira irányul rám, mint a történet többi szereplőjére, és ebből semmilyen magyarázat nem moshat ki, de próbálkoznom azért még kellett. Nem is az ő, inkább saját magam megnyugtatása érdekében. - Ő élvezetből öl. Nem válogat, nem néz a dolgok mögé, csak cselekszik. Azt teszi, amire én még elborultan sem lennék képes, és... - Ismét lehunytam a szememet. Nagy levegőt kellett vennem, akárcsak az előbb. Már nem voltam ideges, inkább feszült, amiért tudtam, hogy ebből tényleg nem moshatom ki magam. Nem tudtam olyasmit mondani, ami akár egy pillanatra is elhitette volna velem, hogy én voltam ebben a történetben a jó. Mert nem voltam. Egyetlen másodpercre sem, és nem is akartam magamnak a nap hősének beállítani, csak mert végignéztem ártatlan emberek halálát. Ez gyávaság volt még a legszimplább szótár szerint is. - Most... azt hiszem, inkább egy fürdőre, és tiszta ruhára van szükségem. Sok tiszta ruhára - néztem végig magamon. Inkább próbáltam megelőzni a következő kellemetlen témát, bár valószínűleg előbb-utóbb szót kell ejtenünk a múltkoriról, de ha most kerít rá sort, annyi szent, hogy kitérek a hitemből is. Elindultam az emelet irányába, de a harmadik lécsőfok után megálltam, és ugyan nem fordultam vissza, de lehajtott fejjel éreztem, hogyan jelennek meg pírfoltok az arcomon a szégyenérzet jeleként. - Tudom, hogy... ostobaságot csináltam. Nem kellett volna belemennem abba a játékba, amit űzni próbál velem. Ne haragudj. - Ezt magamnak is mondhattam volna, elvégre ahogy ő haragudott és dühös volt, úgy én is képen tudtam volna törölni saját magam.
Elhamarkodottan vontam le a következtetést, de meglepett a látvány. Hirtelen ugrottam neki és nem emlékeztem arra, hogy erre eddig lett volna példa, a kérdésem általában első körben mindig a „mi történt?” volt, nem a vádló megállapítás, aminek következtében olyan tekintetet kaptam, mintha elvettem volna tőle a fagyiját. Sóhajtottam egyet, hiszen rögtön magyarázkodásba kezdett, arra sem volt időm, hogy megszólaljak és bocsánatot kérjek tőle, aztán megkérjem, mondja el, merre járt és miért néz ki úgy, miért olyan megviselt, mintha egy párbajból jött volna ki ha nem is győztesen, de legalább élve. Mintha nem is az a lány állt volna velem szemben, akiért évek óta szinte felelőséggel tartoztam, ha más nem, azt szerettem tudni, hogy mi van vele… egyedül ő volt képes belőlem őszinte aggodalmat kiváltani, meg akartam óvni attól, ami a kollektív természetünkből adódhat és ami lehet, hogy tönkretenné őt. Vagy még rosszabb, túlságosan tetszene neki ahhoz, hogy visszatérjen arra az útra, amit eddig járt… ez nem tudom kinek lett volna rosszabb, neki vagy nekem? - Chantele, az ilyenekkel nem jó kezdeni. – Sóhajtottam egyet és próbáltam lágyítani a tekintetemen, hiába éreztem úgy, hogy majdnem szétrobbanok. Egyszer már mesélt arról az elmebetegről, aki elérte, hogy kiváltsa ezt átokszerű, génszerűleg kódolt vámpírizmust és már akkor sem nyerte el a tetszésemet, hát még most. Szívesen húztam volna be egyet a pasasnak vagy inkább vertem volna laposra, de ezt a dühöt nem engedhettem Chantele felé irányulni. Tudtam mikor hazudik, olyankor fennhangon beszélt és motyogni kezdett, tekintve, hogy borzasztóan füllentett egy féleszű is képes lett volna elkapni a ferdítésben és most… még a tekintete sem arról árulkodott, hogy egyáltalán a hajlama is meglett volna rá. Mondhatta volna, hogy hagyjam békén, semmi közöm nincs ahhoz, hogy mit csinál, de nem tette. – Akkor sem, ha másokat fenyeget… azért teszi, hogy a hozzád hasonlókkal szórakozhasson. Ott kellett volna hagynod és akkor nem lett volna meg a közönsége ahhoz, hogy bántsa azokat a lányokat. – Megcsóváltam a fejem. Nem várhattam el tőle, hogy ilyen észjárást alkalmazzon abban a helyzetben, amibe került, mivel ő ehhez túlságosan lelkis volt… és mit ért el vele? – Halottból pedig akkor sem ihatnál, ha az ég készülne rád szakadni, akkor meg főleg nem, ha csak gondolsz egyet és egyedül akarod megmenteni a napot. – Rá is dühös voltam, nem sok értelmét láttam annak az állandó magyarázásnak, amit eddig lefolytattam neki. Éreztem, hogyan feszülnek meg az izmok az arcomon és a hangom sem fényesen csengett, ezért inkább elléptem előle, hogy kifújjam magam.
Megijesztett, ezt nem is tudtam volna tagadni. Az arcomra volt írva ez az érzés, és minden reményem szertefoszlott. Azt gondoltam, hogy ez csak egy alkalom volt. Remélhetőleg Matthew a jövőben... talál más elfoglaltságot, semmint hogy engem próbáljon megkísérteni. Ismert annyira, hogy tudja, le tud venni a lábamról, ha más emberek életével játszik, de nem pozitív értelemben. Mindent feltettem volna annak érdkeében, hogy megmentsem őket, ma is ez volt a célom, mikor el akartam terelni a figyelmét... de nem sikerült. Rá kellett jönnöm arra, hogy míg én megpróbálok egy hétköznapi kisegér maradni, addig ő nem az. És volt elég ideje megtanulni azt, hogy hogyan maradhat szívtelen szörnyeteg. Meglepő, hogy még senki nem taposta el úgy, ahogyan mások egy csótányt szoktak. Talán megérdemelte volna. Talán nem. Esetében nem volt kedvem filozofálni, vajon mégis milyen körülmények között nőtt fel, milyen gyerek volt, hogy aztán ez lett belőle. Én nem voltam pszichológus, sokak esetében foglalkoztam azzal, mit éreznek, de Matthew nem tartozott ezek közé. És most miatta szembe kell néznem valami olyasmivel, amire nem készültem fel... ma este már nem. Nagyot nyeltem. Örültem volna annak, ha tisztán és rendezetten lát, elvégre ha valaki előtt szerettem jó benyomást tenni, az Mark. De most nem ez volt a legfontosabb pont... viszont ebben a helyzetben még az is örömteli lett volna, ha csak azután lep meg, hogy lemostam magamról ezt a koszt, ha már mindenképpen ma estére kell időzíteni ezt a kellemetlen beszélgetést. - Félreérted - bukott ki belőlem rögvest, ahogy meghallottam a szavakat, felfogtam a hanglejtést, majd rögtön meg is ráztam a fejem. Elvégre erről volt szó, nem? Csak lát valamit, de nem tudja, mi van mögötte... tudhatná, hogy ha ilyesmit teszek, azt okkal teszem, és nem olyan pitiáner baromság miatt, mint például az, hogy marta a gyomromat az éhség. - Nem úgy... nem úgy történt, ahogy az most kinéz. - Újabbat nyeltem, miközben elfordítottam a fejem. Nem tudtam a szemébe nézni, féltem attól, hogy most megfogja magát, és kilép az ajtón. Azzal együtt... az életemből is megtenné? Azok után, ami néhány nappal ezelőtt történt, már semmin nem lepődnék meg. Még nem álltam készen elengedni. Ha meg is akarná tenni sem engedném el csak úgy... - Nem tehettem mást, én... találkoztam azzal, aki annak idején elérte, hogy átváltozzam - vallottam be, majd lassan felemeltem a fejemet. - Megölt egy férfit, aztán... egy csoport lányra akarta rávetni magát. Én... én csak azt hittem, ha a halott férfiból táplálkozom, az eléggé leköti majd annyira, hogy ne foglalkozzon azokkal a lányokkal. - Képes lettem volna hisztirrohamot kapni, ha azt mondja, hogy szerinte hazudok. Bár ahhoz képest, hogy néha harapófogóval kell nekem támadni, most tényleg mindent elmondtam rögtön. Talán megijedtem... nem volt jó látni az arcát, mikor végigmért és észrevette rajtam valakinek a vérét.
Vártam rá. Két napja nem láttam és címeres idiótának éreztem magam a kanapén ülve, de elegem lett már abból, hogy kerülgetjük egymást és úgy járkálunk a lakásban, hogy arra figyelünk, nehogy összefussunk a másikkal. Még kamasz koromban sem csináltam ezt, a zavar távol állt tőlem, érzéketlenség, de nem vágott földhöz, hogyha találkoztam egy lánnyal, akivel együtt töltöttem egy éjszakát, ám mást nem akartam tőle. Itt volt a baj. A legtöbb nő számomra ebbe a kategóriába tartozott, de Chantele-ről nem mondhattam el, hogy csupán ágymelegítőnek terveztem használni. Ismertem őt, mint a tenyeremet, nem az a fajta volt, aki három pohár ital miatt dobja oda magát valakinek, magamról pedig azt hittem, hogy lesz annyi eszem, amennyi végül mégsem volt. Chantele bízott bennem, felnézett rám, a segítségemet kérte és én mit adtam neki? Nem többet, mint bármelyik másik nőnek, akiket nem mindig néztem többe a napi újságnál. Ez zavart a legjobban és emiatt akartam beszélni vele akkor is, ha az elkerülés sokkal megnyugtatóbb volt. És egyben idegesítőbb is, hiszen ebben a városban semmi dolog nem akadt, amit elvégezhettem volna, ezért is örültem meg annak, hogy hívás jött a főorvostól, miszerint jó lenne, ha visszahurcolnám a hátsó felemet Portland-be, mert kevés az ember. Chantele-t magára hagyni nem tűnt jó ötletnek, de ki kellett tisztítanom a fejem… arra volt szükségem, hogy vagy őszintén öntsünk tiszta vizet a pohárba és próbáljuk meg ott folytatni, ahol a beékelődött ballépés előtt abbamaradt vagy kezdjünk valamit magunkkal… nem bírtam a kétes helyzeteket, azokat nem, amiket képtelen voltam kezelni. Az újdonságnak ez a fajta varázsa igencsak idegesítőnek bizonyult. Töltöttem magamnak egy pohár bort, hogy legyen társaságom a várakozásban, viszont Chantele nem jött. Későre járt, éjfél elmúlt, lehunytam a szemeimet és majdnem elnyomott az álom, amikor meghallottam az ajtó nyitódását. Észre sem vettem, hogy szinte teljes sötétségben ücsörögtem, ettől függetlenül tökéletesen ki tudtam venni Chantele alakját, amint töltött magának egy italt és az arcát masszírozva indult el a lépcsősor felé. Felpattantam a kanapéról, főleg mert azt az illatot éreztem, amit nem gondoltam volna, hogy valaha ő fog elém szállítani… vér. Friss és majdnem meleg, nemrégiben hagyta el az artériát. Az érzékeim jobban ki voltak élezve erre, mint a legtöbb fajtársunké tekintve, hogy a műtőben minden nap találkoztam vele, öt kilométerről kiszagoltam, ha valaki vérzett. Sikerült meglepnem Chantele-t azzal, hogy megjelentem előtte, megmarkolva a karját akadályoztam meg abban, hogy hátrabukjon a nagy hőkölésben. A villany felkapcsolódott, zavarodott tekintettel találtam szembe magam, az enyém sem sugallt semmi jót, főleg, miután gyors végigpásztázás után észrevettem néhány apró foltot a blúzán. - Látom az én segítségemre itt már nincs szükség. Meghoztad te magadtól a döntéseidet. – Jelentettem ki megkomolyodott fizimiskával és hallhatta, hogy nem voltam odáig azért a képért, ami megjelent előttem. Hajlamos voltam a legrosszabbra gondolni, ha róla volt szó.
Nem voltam az a fajta, aki megremegett egy kis esti szellőtől. Már későre járt, és elég korán hagytam el a házat annak érdekében, hogy még véletlenül se találkozzak Markkal. Ahogy tegnap reggel is... már nem tartottam nyilván a napokat, hogy miként telnek egymás után, milyen üresek, és hiába kezdődnek korán, majd érnek véget a lehető legkésőbb... már túl feltűnően kerültem. De azt hiszem, hogy egyelőre így volt jó. Ő sem állt utamba egyszer sem, nem ült a kanapén engem várva, így arra következtettem, hogy egy ideig talán neki sem árt gondolkodnia. Már ha ezen van mit gondolkodni, én már elbizonytalanodtam. És most nem is ez volt a lehető legnagyobb probléma. Matthew felbukkanása alapjaiban rengette meg az elmúlt évtizedekben felépített életemet. Minden apró kis követ, amit gondosan lepakoltam az alapokhoz, felnégyelt, széttörte őket... olyasmit tett, váltott ki belőlem, aminek soha nem lett volna szabad megtörténnie. Mégsem magam miatt tettem, nem az én éhségem volt olyan kegyetlen és maró, hogy táplálkozzam, egyszerűen úgy éreztem, hogy csak akkor menthetem meg azokat a fiatal lányokat, ha elvonom róluk Matthew figyelmét. A vér ízét még a torkomban éreztem, egyszerre volt édes, jóleső... már értettem azt, aki azt mondta, hogy ez minden percünk értelme, ezért vagyunk életben, és aki erről lemond, az nem tudja, hogy mi is veszik el minden egyes kihagyott alkalomnál. Sosem figyeltem az efféle megnyilvánulásokra, nem dönthették el, hogy én hogyan akartam élni az életemet, és miből vagy kiből táplálkozom... Megálltam a nappali bejáratánál, és bámultam a vak sötétbe. Egyetlen villany sem égett a lakásban, így biztosra mentem, hogy egyedül vagyok az egész házban. Lesújtva éreztem magam. Tele voltam energiával, a vér, ami a szervezetembe került, gondoskodott volna arról, hogy akár egy egész hidat elvigyek a hátamon, de én még ezt a feles energiát is képes lettem volna arra fordítani, hogy önnön zsigereimet marcangolva tegyem felelőssé magamat olyasmiért, amit nem én követtem el. A férfi már nem élt, mikor... én megízleltem. Lehunytam a szemem, és ahogy tenyeremmel végisimítottam arcomon, éreztem pár hajtincsemen, hogy teljesen kócos vagyok. Az arcom koszos volt, a kezem véres, abban bíztam csak, hogy ha tükörbe nézek, a szám szegletében nem fog vér nyoma éktelenkedni. Nem kapcsoltam világítást, megindultam a kis italosszekrény felé. Odaérve kitöltöttem egy kis adagnyi alkoholt, belekortyoltam, majd felsóhajtva indultam el a pohárral a lépcső irányába. Talán az tehetett a figyelmetlenségemről, hogy egész végig a padló felé bámultam, másrészt az orromig se láttam, de mikor a lépcsőre fordultam volna éreztem, hogy beleütközöm valamibe. Vagy inkább valakibe. A torkomon kibukott egy meglepődött kis nyikkanás, a szemeim rögtön kipattantak, és valószínűleg úgy léptem hátra kettőt, mintha nyúl lennék, és ugrabugrálni tudnék, fél kézzel pedig kitapintottam a kapcsolót. Ó, a francokat. Ez Mark!
Tetszett, hogy mosolygott. Végre őszintének tűnt a felfelé görbület az ajkain és bár nem voltam bohóc, akinek az lett volna a dolga, hogy nevetésre ösztökélje, mégis örültem, hogy a nap végére legalább ezt sikerült elérni, hiszen eddig az aggodalmainak, a rossz emlékeinek és tapasztalatainak adott hangot, amelyeknek attól függetlenül, hogy elvileg bizonyítottan nagy szerepük van a fejlődésben, mégis inkább jobb lett volna pár pillanatra elseperni őket messzire. Ebben már nem segíthettem volna, szívesen mutattam volna meg hogyan kapja fel a képzeletbeli seprűt, amivel megkönnyíthetné a saját dolgát, de ennek a folyamatnak a kialakítására magától kellett rájönnie. Igazából azt is csodáltam, hogy egyáltalán rákapott az ötletemre, miszerint lehet, hogy nem lenne ártalmas elkezdenie előre lépdelni, ha haladni szeretne valamerre. Nem úgy ismertem, mint aki odáig van a kockáztatásért és az újdonságokért, ezért is figyeltem fel arra, hogy szinte gondolkodás nélkül, azonnal rávágta, hogy ő holnaptól teljesen új utakat fog megnyitni maga előtt, mint amelyeken eddig lépdelt… ez lett volna a lényeg, nem? Kíváncsivá tett. - Megkérdezném, pontosan mire gondolsz, de nem tudom, hogy mennyire szeretnéd elárulni. – Mint kiderült, képes meglepetéseket okozni. Nem hittem volna, hogy egy pohár ital képes előhozni belőle azt, ami nagy valószínűséggel ott lappangott benne, csak kellett neki egy kis bátorítás ahhoz, hogy felszínre törjön. Ezért nem láttam nagy jövőjét a jelenlegi lelkesedésnek… elvégre a becsípett ember képes úgy érezni, mintha az egész Vatikánt be tudná venni három perc alatt. Összehúztam a szemeimet a kérdése hallatán. Megittam a maradék italomat, felé fordultam, nem csak fejjel, hanem teljes testtel is, a karomat megtámasztottam a kanapé háttámláján. Nem lassultam le, viszont törnöm kellett a fejemet, hogy eszembe jusson valami, ami normális válasz lehetett volna, végezetül csak lazán megvontam a vállamat. - Jelenleg nincs. – Mondtam őszintén megkeresve a tekintetét, amit nemrégiben elvesztettem, de szerencsére ő is felkészült arra, hogy ismételten a szemeibe nézzen. – Ha valamit meg akarok tenni, akkor megteszem. Ha valami kell, megszerzem. Rájöttem már arra, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy várjunk és reménykedjünk abban, hogy egyszer majd a szánkba repül a sült galamb. – Az előbb is előadtam neki ezt a világnézetemet, ami két perc alatt nem változott meg gyökerestül. Talán nekem a személyiségem mélyén gyökeredzett ez a felfogás, amit neki még tanulnia kellett, ha egyáltalán akart vagy mert volna e szerint viselkedni, ám mindentől függetlenül én is tisztában voltam azzal, hol vannak azok a bizonyos határok. Csakhogy szerettem én kijelölni ezeket a viszonyítási pontokat, az engedés és a megszorítás pedig nem volt a kedvencem. – Ismerhetnél már annyira, hogy tudd, milyen vagyok. – Hamiskás félmosoly kúszott az arcomra. Tény, eleinte nem csöpögtettem neki túl sok információt magamról, sőt, titkaim mindig is voltak és lesznek is előtte… nem tartottam mindig jó ötletnek a nyílt kártyákkal való játékot. - Mit szólnál, ha eltennéd magad holnapra? - Vetettem fel az ötletet. Talán felbátorodott és jól érezte magát, de nem vettem volna a szívemre, ha nem bírt volna felkelni amiatt, hogy túlságosan is megviselték volna a hangulatingadozásai, amelyek az elmúlt percekben is megmutatkoztak. Magamra vállaltam, hogy elpakolom azt a két poharat és az italt, ami az asztalt díszítette és megkeresem a vendégszobát is, míg ő nyugodtan bezuhanhatott az ágyába és elaludhatott. Azt még meg kellett szoknom, hogy nem a saját lakásomban ténferegtem, de ki tudja... lehet Chantele két napon belül olyan jól lesz, hogy nem is lesz szüksége arra, hogy itt legyek.
A pohara után nyúlt, és míg kiitta annak tartalmát, én ismét pár masszírozó mozdulatot ejtettem meg a nyakamnál. Bár már nem is azért, mert fájt volna, az iménti kis masszázs elég sokat rántott rajta, inkább hogy eltereljem saját gondolataimat. Leginkább egy hisztis kislányhoz hasonlíthatok jelenleg, aki próbál nagyot mondani, miközben előtte a lehetőség, hogy ő maga is olyan legyen, csak... én nem változom meg senki kedvéért. Hiába vágyom valamire... ebben az esetben valakire... neki azért kell szeretnie, ami vagyok, és leszek a jövőben, nem pedig azért, amiért érte válnék. Legalábbis addig biztosan nem válnék semmivé senkiért, amíg nem tudom, hogy van-e értelme. És bármit is érezzek jelenleg... annak nagy eséllyel teljes mértékben meg kellene szűnnie. Pontosan az ilyen hülyeségek miatt, mint amit az imént csináltam. Talán igaza van... igaza van mindenkinek. Túl sok a burok körülöttem, és sosem engedek alá senkit. Mindeközben pedig azt hiszem, hogy csak én nem kellek senkinek. De közben igen... talán mégis. Na jó, ebben is van logika, csak még nem tudtam úgy megfogalmazni, hogy számomra is egyszerű legyen. Ami furcsa, hisz bármilyen matematikai, kémiai egyenletet megoldok, de hogy az élet egy ilyen alapvető szabályát megértsem, ahhoz gondokodás kell. Ismét mosolyra fakadtam. Teljesen úgy beszélt, mintha pszichológus lenne, bár lehet, hogy nem ártana már befizetnem egy tényleges körre ott is. Mindenesetre neki még ez is jól állt. De valami csoda folytán nem éreztem kényszert arra, hogy ezt rögtön ki is mondjam. Csodálatos, haladunk. Nem akartam több sületlenséget beszélni. Már így is a föld alá tudtam volna süllyedni az egész biosz fakultáció, kontra szurkolólány téma miatt. Hát még mi történt volna, ha megiszom egy második pohárkával is... abba inkább bele sem gondolok. Elég szétesett vagyok én anélkül is, nem még ha arra sem emlékeznék holnap reggel, hogy miről is beszéltem ma este neki. Ő pedig sunyi módon eltitkolná, hogy igenis lényeges információkat fecsegtem ki. Szóval nem, nem iszunk ma már többet. És inni csakis akkor fogunk legközelebb, ha nincs tíz méteres körzetemben. Sejtésem sincs, mit tudna belőlem kiváltani alkoholos befolyás alatt. Azt hiszem, túl sok mindent... Azt tenni, amit már régóta szeretnék... valószínűleg nem arra gondol, amire én. Bár már az első lépést megtettem ma hozzá. Megcsókoltam. De kétlem, hogy ez lenne a leghelyesebb út. Egy barátot nem fogok elveszíteni ilyesmi miatt. Fogja csak a szeleburdiságomra és az alkoholos hülyeségeimre, hogy olyasmit tettem, amit amúgy szerintem életében egyszer legalább minden barát elkövet. Új célokat kell kerítenem magamnak, lehetőleg a karrieremen kívül. - Tudod mit? - sóhajtottam fel végül, és kihúztam magam az iménti összegörnyedt állapotomból. - Igazad van! Holnap ezzel kezdem. Mindig elkezdeni a legnehezebb. De ha már te is ezt mondod... - billent oldalra a fejem. Na jó, a diétát is mindig holnap kezdjük. Vagyis, kezdik azok, akik rászorulnak, én inkább fogpiszkálóként valami hízókúrára szorulnék, semmint egy diétára. És életemben először nem azért akartam megcsinálni valamit, mert valaki azt mondta... teljesen saját magamért. Esélyt akartam adni magamnak arra, ami az enyém lehet. Ha azt nem kaphatom meg, amire most vágyom... akkor igazat kell adnom az ő elvének. Tenni, tenni. Ha nem sikerül, akkor... azt az utat nem választjuk. Talán tényleg ennyi az egész. Ha ő evégett érti ennyire a dolgát, hát annyira rossz elv csak nem lehet. Már az ajtó felé fordultam, hogy megkérdezzem, hol hagyta a csomagjait, de végül eszembe jutott a monológja végén egy másik kérdés. Amit le kellett volna nyelnem, de a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult. - A te életedben van olyan, amit már régóta meg akarsz tenni, de nem tetted? - kérdeztem, és ismét felvettem vele a szemkontaktust. A kérdés ártalmatlan volt, legalábbis a hangom teljesen tisztán csengett, mintha csak cseverésznék, ebből állt az életem.
Elhúzódott és hiába szerettem volna első nekifutásra közelebb vonni magamhoz, örültem, hogy a meghátrálást választotta. Nekem kellett volna az okosabbnak lennem, de annyira meglepett a hirtelen letámadásával, hogy nem tudtam mit tenni, folytattam a táncolást azon a vonalon, amit halványan megrajzolt, majd leradírozott. Eddig nem éreztem, hogy ebben az értelemben hatást gyakorolt volna rám, soha nem fordult elő, hogy nőként néztem volna rá… pedig az volt. A maga kislányos bájával, beszélőkéjével, zavarodottságával meghintett szépség, akinek több problémás napja volt, mint zökkenőmentes és aki nem mindig tudta, mikor hagyja abba a fecsegést, mikor viselkedjen összeszedettebben, akiben sokkal több rejlett attól, minthogy rá nézzek és megállapítsam: érdekesnek tűnik, nem lesz bajom abból, ha kipróbálom. De tévedésben élt, hiszen nem vonzottak a könnyű nőcskék, akiket egy mosolyért cserébe rögtön meg lehetett kapni, akik odáig és vissza voltak magukkal, pedig két számot sem tudtak összeadni. Ő különlegesebb volt, valaki, akit védelmezhettem, taníthattam, akiről tudtam, hogy nem fog az idegeimre menni és eközben… akárhányszor rá pillantottam olyannak tűnt, mint egy porcelánbaba, akinek szüksége van arra, hogy megvédjék a kint tomboló viharoktól és csakis akkor engedjék el a kezét, ha biztos, hogy semmilyen atrocitás nem érheti. Életem egyik legidiótább cselekedete lett volna elvenni magamtól ezt a képet és benne is kialakítani magamról egy olyat, aminek lehet, hogy nagyobb alapja volt nála, mint azt képzeltem volna. - Túl kevésre tartod magad. – Szólaltam meg a poharam után nyúlva és azért ittam az alkoholból, hogy észhez térítsem magam. Ilyet sem csináltam még, de nem jutott jobb ötlet az eszembe. Úgy viselkedtem, mintha az előbbi csókok meg sem történtek volna, elvégre nem láttam értelmét nagy jelentőséget tulajdonítani nekik. Az előbb beszéltem meg magammal, hogy van, ami többet ér ennél. – Arra még nem gondoltál, hogy te nem akarod, hogy észrevegyenek? – Fordultam vissza felé kérdő arckifejezéssel. – Nem kell megváltoznod ahhoz, hogyha fel akarod hívni magadra a figyelmet. Csak ki kell lépned a gubódból és elhinned, hogy van benned valami, amire felfigyelhetnek. Akármi. – Akár lélekbúvárnak is elmehettem volna ezzel a dumával annak ellenére, hogy nem terveztem más irányba terelni a karrieremet, mint eddig. Nem volt arra példa eddig, hogy ennyire észrevehető legyen Chantele kétségbeesése és az, mennyire nem becsüli meg magát. Mit tudtam volna ezzel tenni? Nem voltam teljesen otthon az önsegítésben és abban, milyen frázisokat a legjobb puffogtatni akkor, ha egy akár csodálatra is méltó személy nem volt képes észrevenni önön adottságait és szívesebben siratta magát a kanapén, minthogy felállt volna onnan és elindult volna valamerre, hogy bizonyítson, leginkább saját magának. - Én a helyedben fognám magam és minden terv vagy gondolkodás nélkül azt csinálnám, amit már régóta meg akartam tenni, de eddig nem volt hozzá bátorságom. Ha bejön, akkor bejön, ha pedig nem, akkor nem. Nem élheted az életed folyamatos aggódások között, főleg nem úgy, hogy az örökkévalóság van előtted. – Határozottabban szóltam hozzá, mint eddig. Utáltam az önsajnálatot és nem fogom engedni, hogy átessen a ló túloldalára akkor sem, ha a kacaja kissé élénkebb volt, mint eddig, nem volt bennem szomorú él. Persze ezt az italra is rá lehetett fogni, láttam én már olyat, aki részegen teljes szívéből nevetett, miközben folytak a könnyei.
Ha most látna egy pszichológus, valószínűleg azt firkálná a papírra, hogy teljes mértékben megzakkantam, és emelt dózisú nyugtatót ajánlana, hátha akkor nem azzal töltöm az időmet, hogy megkeserítem mások életét a hülyeségeimmel. Elvégre... valljuk be, ennek a beszélgetésnek máshogyan kellett volna lezajlania. Vagy egyáltalán nem kellett volna lezajlania, a fenébe is, hogy nem tudtam uralkodni magamon, és letámadtam! Mégis, mi a franc ütött belém? Mint egy kis kamasz, aki... nem bír magával. Egyáltalán nem éreztem jól magam, tényleg kezdtem belülről összeomlani, mint valami kártyavár, és az utolsó lap valószínűleg magával viszi a józan ítélőképességemet is. Az lesz az utolsó, ami eddig viszont a helyes úton tartott. Ami... ami megakadályozta, hogy ne lássak mindenkiben vacsorát. Egy olyan rendszert alakítottam ki az életemben a segítségével, amelynek köszönhetően nem éreztem késztetést arra, hogy minden hajléktalanba belekóstoljak, vagy hogy egy-egy udvariatlan férfi szemeit szép szerrel csak kikaparjak. Azt hiszem, készen álltam belül teljesen széthasadni. Mégis mi történik velem? Talán pont... most nem kellett volna idehívnom? Az életem felgyorsult. Az a bizonyos nulladik páciens... az akadékoskodó csoroszlya a munkahelyemen... és ez az egész vámpírhistória. Minden egyszerre. És bevállaltam még mellé egy férfit, akiről tudtam, hogy soha nem volt teljesen közömbös számomra, akiről tudtam, hogy mindennek ellenére sosem vette észre a titkolt rajongásomat... bár nem is akartam vele túlontúl érzékeltetni. Esélyt akartam magamnak egy boldog életre, de nem voltam hülye. Tudtam, hogy nem vagyunk egymás szintjén... vagyis, mindketten a saját szintünk egy-egy jeles képviselői vagyunk, de sosem fogunk ugyanazon síkban állni. Megérthetjük egymást, gondoskodhat rólam, és törődhet velem, de sosem várhattam el tőle, hogy ennél többet gondoljon rólam. Egyszerűen csak nem, mert... mert az ő élete más. És más vágyai vannak, amik inkább szexi bombázókhoz fűzik, nem pedig olyanokhoz, akik képesek kakaós szájjal végigaludni az éjszakát, és reggel úgy sétálnak be a munkahelyükre, hogy észre sem veszik. - Én már nem tudom, hogy mit szeretnék - mondtam teljesen őszintén, szinte elhalt a hangom a mondatom végére, és mondhattam volna, hogy tetszett, ahogyan megtartotta az arcom, de a történtek után pont ellenkező hatást váltott ki belőlem. Szívem szerint most húztam volna fel a láthatatlan nyúlcipőmet, és törtem volna magamnak földalatti rést Szibériába. Nyilván elsüllyedni ezek után már nem lenne annyira nehézkes. Teljesen meghazudtoltam önmagamat, és előadtam egy olyan remek előadást, amit eddig csak azt hittem, hogy a hisztis drámakirálynők képesek produkálni. Hová süllyedtem? Nem is tudom, világ életemben azt gondoltam, hogy én más vagyok... mikor iskolába jártam sem arról szólt az életem, hogy minél több fiú nevét írhassam fel arra a bizonyos listára. Később aztán főleg nem. Most pedig... végképp nem. De az a kifejezett szűz fazék sem voltam. Mindent megéltem a maga idejében, nem siettem sehová... egyszerre lett volna kedvem sírni és nevetni. Talán még röhejes is lennék, ha tényleg egyszerre kezdenék rá mindkettőre. Pár pillanatig azt hittem, hogy nevetés fog kitörni belőle, de ehelyett csak közelebb hajolt hozzám. Már minden létező alternatíva lezajlott a fejemben, de az, hogy ezúttal ő csókol meg, érthető okokból nem... mi ütött ma a világba? Belém...? És belé? Egyetlen órácska elég volt ahhoz, hogy minden, amit évekig titkoltam előle, most testet öltsön egy csókban? Lehet, hogy teljesen elvettem az eszét, csak éppen nem abban az értelemben, ahogyan azt általában rebezsgetni szokták a nagy szerelmes filmekben. Igen, teljesen meghibbant a hülyeségeim miatt. Óóó. - Én annyira hülye vagyok - bukott ki belőlem nagy hirtelen, egyetlen pillanattal azután, hogy elszakadtam a szájától, és úgy néztem rá, mintha legalább a fél világ fájdalma és röhejessége összpontosulna bennem. Amiről viszont igyekeztem nem tudomást venni, hogy éppen annyira nem akartam befejezni azt a bizonyos csókot, mint amennyire... nem jut eszembe semmi jó hasonlat. - Sajnálom. Mikor iszom, kicsit... bátrabb leszek... felelőtlenebb. És hülyeségeket beszélek - nyeltem. Amúgy ez nem igaz, igenis azt akarom, hogy a pulcsis lányt vedd észre, aki biosz fakultációra jár! Kihúztam magam. - Nincs is jó magyarázatom - mondtam ki végül, amit eleinte csak azt hittem, hogy gondoltam, de elég gyorsan rájöttem, hogy a szám is mozog. - Senki nem veszi észre a pulcsis lányt, aki biológia fakultációra siet - hajtottam le a fejemet, és ha külső szemlélője lettem volna a jelenetnek, még én magam pofoztam volna fel ezt a lányt, aki állítólag én vagyok. - Csak ha kell a lecke másolásra, vagy dolgozat van másnap. Amúgy mindenki arra kíváncsi, hogy a szurkolólány milyen hajlékony a levegőben - sóhajtottam fel, majd magam sem tudtam mire vélni, de a végén nevetés tört elő belőlem, de még csak nem is a kesergő vagy szomorkás kacaj, tényleg jókedv volt benne.
Az ég lássa romlott lelkemet, sok mindent adtam volna azért, hogy most valóra váljanak azok a mendemondák, miszerint a vámpírok képesek a gondolatolvasásra. Kezdtem azt hinni, hogy semmit sem tudtam erről a lányról, egyre titokzatosabbnak és megfejthetetlenebbnek tűnt, amit az ég tudja, mit okozott. Soha nem éreztem ilyesmit vele kapcsolatban, lehet, hogy sztereotip módon a benne lezajló folyamatoknak köszönhetően láttam őt másként, mint eddig. Mintha zavarosabbá vált volna, ezzel együtt mintha küzdött volna az ellen, hogy a segítségemet nyújtsam neki annak ellenére, hogy ő kérte. Kezdett kiismerhetetlenné válni. Felnőni? Vagy eddig csak én nem vettem észre, hogy igenis felnőtt nő volt, csupán a démonjai tették esetlen kislánnyá, akinek a képében előttem mutatkozott eddig? Az utolsó gondolatom lett volna, hogy másképp nézzek rá, mint egy barátra, egy lányra, akinek sok mindent megmutattam és megtanítottam, akit tanácsokkal láthattam el és akinek szívfájdalom, bűntudat nélkül hallgathattam a csacsogását, miközben nem arra gondoltam, hogy mikor hallgat el. Figyeltem őt, ahogy a pohara után nyúlt és megitta az italát az utolsó cseppig. Egy centit sem mozdultam, hagytam, hogy ő döntse el, mit akar csinálni, mikor szeretne elkezdeni beszélni, elvégre azért voltam itt, hogy csendes megfigyelőként mellette legyek. Hiába remegett meg a keze nem tudtam nem észrevenni, hogy az ujjai milyen finoman görbültek be, hogyan harapta meg a saját ajkait vagy vett mély levegőt, mielőtt megszólalt volna. Az apró káromkodás megmosolyogtatott volna, ha nem azzal lettem volna elfoglalva, hogy megfigyelem őt és rájöjjek, mennyi újdonságot tartogattak számomra csak a mozdulatai, a gesztusai. Hiába ismertem évek óta, eddig nem vettem őt észre ilyen módon, pedig biztosan rengeteg alkalmam volt rá. Minta most eszméltem volna rá, hogy megváltozott, nem a lufikat kergető kislány volt a nap huszonnégy órájában, hanem komoly dilemmákkal és problémákkal küzdő, kitejesedni vágyó nő. Mégis azon lepődtem meg leginkább, amit hozzám vágott. Annyira érintett meg, hogy összevonjam a szemöldökeimet, elvégre részben igaza volt, de kinek az érdeklődését nem keltik fel azokba a kasztokba tartozó személyek, akikről beszélt? Nem voltam szent, a lehető legmesszebb álltam ettől a megnevezéstől, tisztában volt azzal, mennyire hittem abban, hogy az élet még elméletileg halhatatlanként is túl rövid, ki kell használni minden alkalmat, ami a jó oldalát erősíti. Erről fújt volna a szél egész végig és én ennyire vak voltam, hogy nem láttam, mit érez irántam? Vele sem viselkedtem másként, mint ahogy azokkal viselkedtem, akikkel jó kapcsolatot ápoltam és a fene se tudja… mivel én nem néztem rá csúnyán mondva potenciális áldozatként, nem is akartam meglátni a benne rejlő lehetőségeket. Volt valaki, akit a barátomnak tekintettem és ezt nem terveztem elrontani. - Mit szeretnél? – Kérdeztem elkapva a tekintetét, ami megint úgy ugrált, mint valami rossz bolha. – Hogy vegyem észre a pulcsis lányt a biosz fakultációról? – Egyik kezemet az arcára csúsztattam, hogy legalább most nyugodjon le és ne forgassa össze vissza addig, míg hozzá beszélek. – Erre ment ki az egész? – Hüvelykujjammal finoman végigsimítottam az ajkain, majd közelebb hajoltam hozzá és most én voltam az, aki csókot adott neki. Gyengédet, de határozottabbat, mint az ő szinte csak futó, hurrikánszerű csókja volt és közben meg voltam győződve arról, hogy elveszítettem a józan eszem. Ez a kislány játszadozott velem… ha nem is tudatosan, de szórakozott, profibban csinálta, mint akárki más.
Előre sejtettem a válaszát, és valamiért meg is nyugtatott, hogy ezt felelte... amúgy sem tudtam, hogy mi másra is számítottam tőle. Ha egyszer úgy is döntene, hogy már nincs szüksége rám az életében, azt nem fogja előre beharangozni, ahogyan egyikük sem teszi meg. És... mi nők sem. Talán túl sokat gondolkodom azon, hogy mik a barátság határai, és néha fejben alaposan feszegetem ezeket a bizonyos határokat, de sosem léptem át egyet sem így élesben. Egészen eddig. Azt sem tudtam, vajon mi ütött belém, mi adta a löketet ahhoz, hogy ilyen szinten lerohanjam őt, tekintve, hogy néha még a szemébe nézni sem tudok két másodpercnél tovább. A gyomromban repdesett valami szárnyas fenevad, és ez hol kellemes, hol szörnyű érzés volt, azt gondoltam, hogy ennél rosszabb már úgysem lesz... mármint, nem a csókkal volt a gond, mert az minden elképzelést, minden eddigi csókot az életemben felülmúlt... annakj ellenére, hogy tudtam, nagy eséllyel csak azért viszonozta a gesztusomat egy bizonyos ideig, mert... nem is tudom. Bizonyára megvolt rá az oka, de az nem az volt, mint az én okom. Bár tulajdonképpen azt sem tudnám értelmesen elmagyarázni, hiszen most annyi minden száguldozik a tekervényeim között... rabul ejtett, és ha nem engedi el az ajkaimat, előfordulhat, hogy napestig itt ültem volna. Nem kívántam azt, hogy végetérjen a pillanat. Pont ez volt a probléma. Fel sem fogtam, és... talán féltem is, hogy mi lesz, ha beszélnem kell róla, miért tettem. Mikor szabaddá váltak az ajkaim, még mindig éreztem puha tenyerét az arcomon. Sejtésem sincs, honnan szedi ezt a kisugárzást, egyáltalán hol a francban tett rá szert egyáltalán. Ami biztos, hogy megértem azokat a nőket, akik két perc után ellenállhatatlan vágyat éreznek arra, hogy nekirontsanak, és szinte letépjék róla a ruhát. Már megint hol jár az eszem. - Basszus - bukott ki belőlem hirtelen, és nagyot nyeltem. A fejem rákvörössé változott egyik pillanatról a másikra, és most pont ellenkezőleg, nem kapkodtam a levegőt, hanem elfelejtettem magamba szívni. Látod, Chantele... ezért van mindig kidolgozott menetrended, nem szembesülsz váratlan eseményekkel... de ezt a kis lépést elfelejtettem felvésni a határidőnaplómba. Egyáltalán nem terveztem, nem rágtam át a lehetőségeimet, vagy hogy mivel magyarázhatnám. Egyáltalán kell-e ezt magyarázni. Vagy fogjam az alkoholra, ahogyan ő erre rá is kérdezett... a legegyszerűbb tény, hogy ez lett volna. Ahogy belenéztem a szemébe viszont, már tudtam, hogy nem is akarok magyarázkodni. Egyszerűen sosem fog eljönni az a pillanat, hogy úgy nézzen rám, ahogyan azt szeretném. Mindig csak egy törékeny virágszál leszek mindenki szemében, mindenki így fog kezelni... mint akit nem lehet megérinteni, mert ha hozzám érnek, akkor összetörök vagy megrepedek, mint valami ezer éves váza. Pontosan ezért vettem nagy levegőt, majd megittam a poharamban maradt ital utolsó kortyát is. Tettem mindezt azért, mert félő volt, hogy ha nem így cselekszem, a pohár is, és annak tartalma is a falon kötött volna ki, és míg a pohár darabjait össze tudom takarítani, de az alkohol nyomait tovább fogja őrizni a tapéta. Hát szinte beleharaptam az ajkamba, és rájöttem, hogy pontosan ez a problémám. Nem tudom kezelni a váratlan szituációkat. - Hát, igen - bukott ki belőlem nagyhirtelen, miután pár másodpercnyi csend telepedett közénk, és ezt ismét én törtem meg. Hát ez aztán a meglepetés! - A te eseted a szurkolólány, aki a kis dresszében szaladgál egész nap a folyosón. A méhkirálynő, aki magára vonja a figyelmet. Én a pulcsis lány vagyok, aki biológia fakultációra jár - forgattam meg a szemem, és valamiért nem tudtam rábírni magam, hogy befogjam a számat. Talán tényleg negatív hatással van az alkohol a nyelvemre. Vagy inkább a bátorságomra. Igaz, bíztam benne, hogy csak akkor fejti ki a hatását, ha már nem lesz velem egy szobában. Ennyit erről. Ennyire nem bírom az alkoholt.
Nem hinném, hogy hozzá lett volna szokva ahhoz, hogy akárki azokat a szavakat mondja neki, amelyeket én intéztem felé az előbb. A családjában nem ő volt az, akinek folyamatosan erősítették az önbizalmát, bókoltak neki, elhitették vele, hogy bármire képes lehet, hiszen ahogy ő is mondta, szinte szörnyszülöttként tekintettek rá. Az én anyám soha nem vetette a szememre, hogy erőszak eredménye voltam, épp úgy szeretett és foglalkozott velem, mint a húgommal, aki szerelemből született. Talán ezért voltam képes megadni Chantele-nek egy olyan élet képzeletét, amelyben neki sem kellett önmagát hibáztatnia és ferde szemmel néznie a saját valójára… attól függetlenül, hogy kapart a torka és ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy lecsapoljon embereket, nem menthetetlen. Sőt. Tévedni emberi dolog volt és benne volt annyi, hogy eddig át sem lépte a határt, amitől annál inkább félt, minél erősebben látta maga előtt. Még nem tudtam, hogy verhetném bele a fejébe, hogy nem bántásra lett teremtve annak ellenére, hogy sajnos benne is megvan erre a hajlam. Bennem is és az összes hozzánk hasonlóban is, azt viszont nem akartam, hogy átélje a vérengzős, vadászos korszakot… nem neki való volt. Erős, ha muszáj lett volna, akkor a jég hátán is megélt volna, de a következményeket képtelen lenne elviselni. - Jól mondod. - Bólintottam. - Nem kell mindenki számára tökéletesnek lenned ahhoz, hogy élhess. Sőt, foglalkoznod sem muszáj azokkal, akikkel nem akarsz. Szép, hogy mindig a mi kezünkben van a döntés, nem? - Én is belekortyoltam az italba és elégedetten vettem észre, hogy a mosolya már nem volt annyira keserű, mintha citromba harapott volna, ám nem nyugtatott meg ez sem. Ki tudja, meddig tartanak nála az átmeneti hatások, okulva abból, mennyire heves, igazából inkább ingadozó a vérmérséklete egy éppen pusztító gondolatokkal küzdő félig vámpírnak, semmi sem volt biztos, még az sem amit egyesek képesek lennének ezer százalékos megbízhatósággal megjósolni és az elkövetkezendő két percre vonatkoztatni. Elvégre ahhoz jelen pillanatban nem voltam elég, hogy megfejtsem, mi játszott a tekintetében: csillogott, a mellkasa szaporábban kezdett emelkedni, a hangja meglehetősen halkká vált, amikor megszólalt. Mintha kényszerítették volna arra, hogy suttogjon, pedig csak ketten voltunk az egész lakásban. - Úgy ismersz, mint aki ilyet tenne? - Kérdeztem vissza. Eddig is sejtettem, de most éreztem rá igazán, mennyire elveszett volt ez a lány. Kapaszkodni akart, erre volt jó a munkája, amit fáradhatatlanul űzött, az állandó jegyzetelés, szaladgálás, beszédfolyás… le szerette volna kötni magát, nehogy észrevegye az egyedüllétet, amiről lehet úgy hitte, győzedelmeskedni fog felette. Ennek is betudhattam volna azt, hogy megcsókolt. Nem szoktam meglepődni azokban az esetekben, ha erre került sor, tőle mégis váratlanul ért. Két ujjam közé fogva az állát finoman csókoltam vissza, selymes bőrének tapintása és puha ajkai szinte kényszerítettek a cselekedetre. Kedvem lett volna a kezeim közé kapni az arcát és belefeledkezni, aztán rájöttem, miért voltam itt. A segítségemet kérte és nem hittem, hogy ezzel bármilyen módon is segíthettem volna neki... és Chantele túl törékeny, tiszta volt ahhoz, hogy úgy nézzek rá, ahogy most szerettem volna. - Máris megártott az ital? - Végigsimítottam az arcán. Nem terveztem kérdőre vonni, zavarba hozni, azt pedzegetni, mi vezette ahhoz, hogy e fajta lépést tegyen felém. Azért, mert így nekem is bele kellett volna mennem abba, miért esett jól, hogy megtette.
- Ez igaz - bólintottam a borról tett megjegyzésére. Akkor viszont hatékony fegyver lehet ellenem. Ha megunja a fecsegésemet, itasson velem bort, és beáll a csend a lakásban. A szobában. Vagy ahol éppen vagyunk. Mindig is féltem, hogy vajon mit gondolnak rólam mások... arról, hogy ennyit tudok bezsélni, és valójában olyan vagyok, mint egy léggömb, csak akkor eresztek le, ha valaki nekem támad. De amúgy... tudok csendes is lenni. Ebony ismert az utóbbi időben a leginkább, pont abban az időszakban volt mellettem... vagy voltunk egymás mellett, mikor igencsak szükségünk volt valakire, főleg mióta ezen az egész projekt a fejünk felett lebeg. Valószínűleg pontosan emiatt jött az a nagy vágy bennem is, hogy embervért igyak... túl sok a stressz, ami megpróbál maga alá gyűrni. De nem akartam elbukni rögtön az első lépcsőfokon. Elvégre bármit hozhat a holnap, és mi lesz velem, ha mindent úgy próbálok megoldani, hogy emberből táplálkozom? Igaz, ha egyszer megteszem... valószínűleg örök életre kiábrándulok abból, ami vagyok. Csak azon gondolkoznék, hogy mi lett volna belőlem, ha nem tévelyedem el azon a bizonyos úton, amit állítólag mindenki végigjár. Túl kedves volt számomra az egész életmódom, nem akartam lemondani róla pár korty vér miatt... kár, hogy ezt csak józanul gondolom így. És közben bármikor begőzölhetek. Ahogy a kezembe nyomta a poharat, átvettem tőle, és amikor rám emelte a poharát, halk kuncogással bele is ittam. Szavai határása amúgy is elmosolyodtam. Magam sem tudom, hogyan képes arra, hogy egy pillanat alatt lenyugtassa a gyomromban tomboló tornádót. Elérte, hogy elgondolkodjak, én amúgy is az a fajta voltam, aki a pro és kontra érveket előszeretettel állítja egymással szemben még egy egyszerű sampon vásárlása esetén is. - Nem akartam csalódást okozni senkinek. De... mindig lesz olyan, aki csalódni fog, és ezzel meg kell tanulnom... együttélni - sóhajtottam fel, és a mosolyomból némileg eltűnt a keserűség. Szerettem volna azt mondani, hogy bár mindennap itt ülne mellettem, és elmondaná ezeket... talán kezdeném elhinni, hogy tényleg nem egy szörnyszülött vagyok, annak ellenére, hogy anya születésem óta ezzel traktált. Pár pillanatig tudtam csak tartani a pillantását, mielőtt igazán zavarba jöttem volna. Azt éreztem, hogy a lelkembe lát a szemeimen keresztül, és tökéletesen használja fel ellenem azt, amit ott lát. De amit valójában ellenem használ, sokkalta inkább szolgálja a saját érdekeimet, mint ellenkezőleg. Ezért is vonzódtam hozzá annyira. Ő számomra nem egy egyszerű tanár volt, még csak nem is egy barát... nekem ő volt az a férfi. Az a bizonyos férfi. Őt kerestem minden áldott randevún a másik félben, és ha valamelyik csak fele annyira figyelt volna rám, mint Mark, valószínűleg régen nem keseregnék azon, hogy sosem lesz családom. Ami azonban meglepő volt részemről is, hogy nem fordítottam el rögtön a saját fejemet. Hiába akartam, lebilincselt a tekintetével, és ugyan éreztem, hogy némileg gyorsabban dobog a szívem, és percenként legalább kétszer annyiszor veszek levegőt, mint amúgy... de ennek ellenére sem szakadtam el. - Te ugye soha nem hagysz el? - kérdeztem rekedten, a hangom olyan suttogóvá vált, mintha a kérdés ellenére is azt szerettem volna, ha nem hallja meg. És a következő pillanatban csak megtettem. Átszeltem azt a kicsiny távolságot, amely az arcunk között eddig húzódott, és... megtettem, amit már régen meg kellett volna tennem. Megcsókoltam...
Kezdőlap
