Gondolhattam volna, hogy rögtön lecsap a lehetőségre, miszerint át se kelljen tennie a lábát a küszöb másik oldalára, hanem hadd maradjon itt bent, a kanapéján, ahol senki sem zavarhatja és mozdíthatja ki túlságosan a biztonságából. Nem hibáztattam érte, tényleg nem az a típus volt, akit bármire rá lehetett venni, az pedig, hogy akárki rá erőltesse az akaratát, egyszerűen lehetetlen volt. Ezzel semmi baj sem volt, ha más nem, abban biztos lehettem, hogy hülyeségbe nem fog belemenni. Ahhoz ő túlságosan nehezen engedett fel és nem szerette megmutatni magát rögtön mindenkinek… Chantele-hez idő kellett, nem adta könnyen a lehetőséget, hogy az ember megláthassa a teljes személyiségét, annak a rejtett zugait. Fokozatosan engedett fel, nyílt ki, mint egy aprócska virág, amely éppen csak elkezdte bontogatni a szirmait tél után, amikor is rejtőzködött. Igen, leginkább egy harsány színű, de eszméletlenül finom, illatos virághoz hasonlított, amely még a legkeményebb szíveknek is magára vonzza a tekintetét. Lehet, hogy csupán egyetlen pillanatra, mégis megteszi. Nem emlékeztem olyan alkalomra, mikor akárki iránt hasonló metaforákkal éltem volna, legalábbis nem volt rá lehetőségem, hogy e fajta gondolataim legyenek, teljesen idegenek voltak tőlem a belső szavaim. Egyszer éreztem hasonlót, ettől függetlenül az teljesen más volt, a Chantele-hez fűződő kapcsolatomat meg sem tudtam volna nevezni akkor sem, ha valaki erre kért volna. Egy lány volt, aki szinte a testbeszédével is segítségért könyörgött a megismerkedésünkkor és akitől képtelen voltam megtagadni a tanácsaimat. Azóta a barátommá vált, bármit elmondhatott nekem, mégis mintha néha éreztem volna felőle egyfajta tartást, ezekben a pillanatokban is. Szerettem volna kirúgni azt a falat, amit maga köré épített, de tudtam, hogy muszáj lesz téglánként haladnom. Ez volt a legnehezebb az egészben. - A bortól két percen belül elalszol. - Állapítottam meg, miközben végig figyeltem, hogyan sürög-forog, mintha két pohár letételével az asztalra is a világ sorsáról dönthetne. Egyetlen mozdulattal képes volt jelezni, hogy egyszerre megfontolt és szeleburdi, rosszabb, mint a ellentétek kedvelt keveredése. Azt sem hittem volna, hogy ismét megnyílik, a fejemet tettem volna rá, hogy a következőkben mindent el fog hessegetni, amit mondani fogok, erre ő kezdett el beszélni, egy emlékét tárta fel előttem, ami egyáltalán nem volt kellemesnek nevezhető. Mesélt az anyja bánásmódjáról, hogy szörnyetegként kezelte a lányát, aki nem szolgált rá erre a címre és a bátyja létezésébe is beavatott, arról viszont nem tudtam, mekkorát csalódott benne. Ahogy ő fogalmazott, elveszítette a bástyát, amire azt hitte, egész életében számíthat. - Nem volt igazuk. - Pillantottam rá, közben kiöntöttem az italokat a poharakba és kézbe vettem őket. - Az anyád rád vetítette ki azt, ami történt vele. A bátyád pedig… egy igazi paraszt volt, ha nem bánod. Attól, hogy átváltoztál nem azt az életet élted, amit a legtöbb hozzánk hasonló, hanem szerettél volna normális maradni. - Az ujjai közé nyomtam a poharát és felé emeltem az enyémet, hogy összekoccintsa az övével. - Szóval ezt rád. - Néztem a szemeibe. - Azért, mert rácáfoltál arra, hogy te vagy Rosemary gyermeke és mert van valami, amit igenis letehetsz az asztalra. Azért harcolsz, ami fontos neked és ezt nem vehetik el tőled. - Apró mosollyal vizslattam az arcát. Lehetséges, hogy hiába ismertem hosszú évek óta, most vettem észre, milyen gyönyörűen világítanak a kék szemei?
- Az attól függ, milyen tapasztalatokról is beszélünk. Talán jobb lesz korán kelned, ha azt szeretnéd, hogy jusson ööö... melegvíz - mondtam, és a végén az alsó ajkamba haraptam. Jó, nem hiszem, hogy teljesen egyedülálló jelenség lenne egy nőkkel teli lakásban, hogy elfogy a melegvíz. Bár nem tudtam az életének minden egyes pillanatáról, azon pedig nem szoktam elidőzni, hogy vajon a nők, akik hol jönnek, hol mennek az életében, egészen pontosan mit is osztanak meg vele. A testükön kívül persze. Lehet, hogy a reggeli melegvizet is. Mestere vagyok annak, hogyan is tegyek komoly gondolatokat teljesen komolytalanná. De addig sem robbanok fel, és nem kezd el forrni a fejem a gondolatoktól, vajon tényleg mi minden történik az életében, amit nem oszt meg velem... mondjuk ez teljesen logikus. Nem sok közöm van hozzá, hiszen sem a főnöke nem vagyok... csak egy tanítvány, vagy legalábbis ilyesminek titulálnám magam azok után, amit értem tett a múltban. Én pedig eleve nem szoktam kísérletezni azzal, hogy eláruljam neki, hogy próbálkozom én randikkal... de valahogy nem megy. Kicsit elgondolkodtam szavait hallva, de mire bármi konkrét hely eszembe jutott volna, már azt mondta, hogy ha nincs hangulatom, hát inkább maradjunk. Ebben a pillanatban áldottam mindezért, mert tényleg nem volt kedvem kimozdulni a megszokott közegemből. Röhejes tudok lenni egy pult mellett üldögélve, ráadásul tényleg nincs rám jó hatással az alkohol. Józanul is alig választ el valami attól, hogy ne egy viháncoló törpe legyek, nem még egy pohár valami. Rossz belegondolni, hogy mindennek pont Mark lenne a szemtanúja. Igaz, ahogy mondani szokás, egyszer minden oldalunkat meg kell mutatnunk, hiszen csak azokban érdemes bízni, akik minden részünket elfogadják. És azt hiszem, ő már látott tőlem rémísztőbb dolgokat is némi viháncolásnál. Valószínűleg azért is van itt, ezért akartam, hogy itt legyen... a legrémisztőbb dolog ami történhet velem, egyre közelebb és közelebb került, és egyetlen embert ismertem, aki ha megakadályozni nem is lesz képes, de elérheti, hogy... képes legyek utána tükörbe nézni. Próbáltam felkészülni mindenre, arra, hogy azzá válok, akitől rettegnek az emberek, de mégis jobbnak láttam inkább azzal biztatni magam, hogy nem juthatok el addig a szintig. Hogy... nem fogja engedni, hogy elsüllyedjek. - Van ott valahol egy kis szekrény, benne azt hiszem, bor is és valami tömény... talán vodka - böktem a tükör melletti szekrénysorozatra. - De nem tudom, körülbelül akkor láttam, mikor kipakoltam a dobozokból költözésnél - álltam fel a kanapéról, és odalépve nyitottam ki az egyik kis ajtót. Teli találat, vagy tényleg jó a memóriám. - Szóval, ezek az alternatívák - fogtam meg egy üveg rosé bor nyakát, másikban pedig az előbb említett vodkát, és Mark felé fordultam, ezzel lényegében rá bízva a döntést. A bor lassú halál, a vodka hirtelen üt be. Próbáltam már kitalálni, melyik az ő esete, de azt hiszem, borral és vodkával is el tudom képzelni. Nyeltem végül egy kicsit, és letettem a két üveget elé. - Tudod, annyira örülök, hogy... hogy jöttél. Még soha senki nem volt az életemben akire így számíthattam volna - ráztam meg a fejem. A megnyílás egy halvány jelét mutattam, pedig még nem is ittam... - Mikor még nem ismertél... mielőtt dhámpír lettem - vigyorodtam el hirtelen. -, volt egy elég zűrös időszakom. Tizennyolc lehettem, mikor elegem lett abból, hogy az anyám nem szeret, és bármit tettem, nem feleltem meg az elvárásainak. Azóta rájöttem, hogy direkt úgy szabta az elvárásait, hogy egy szinttel mindig az én teljesítményem fölött legyenek - sóhajtottam fel, és előkészítve két poharat, visszaültem a kanapéra. - Szóval, megszöktem. Vagyis próbálkoztam vele, a bátyám pár nap múlva megtalált, és hazavitt. Hogy... egyedül ő keresett, mert anyát nem érdekelte, hogy mi van velem. Először éreztem rajta, hogy érdekli, mi van velem. És mikor magához ölelt, és azt mondta, hogy egyszer úgyis megmutatom majd anyának, hogy mire vagyok képes, és több vagyok egy sátán ivadékánál - sóhajtottam fel egy keserű mosoly kíséretében. - Akkor azt hittem, hogy megtaláltam azt a stabil bástyát az életemben, akire mindig számíthatok majd. De amikor már nem sima ember voltam, a bátyám tekintetében láttam először azt, amit azóta minden ember szemében. Undort és megvetést, hogy isten ilyen szörnyeket teremtett.
Nem akartam több szót pazarolni a lakhatási kérdésre, mivel biztosított arról, hogy zavarni nem zavarnék senkit, sem neki, sem a lakótársának nem lenne problémás, ha itt tölteném el azt az időt, ameddig a városban maradok. Amikor legutóbb két nővel laktam egyet, akkor sem volt a legjobb a helyzet, az anyám és a húgom véleménye sok mindenben nem egyezett, emiatt nem volt mindig harmonikus a légkör a lakásban. Sőt, a napok minimum nyolcvan százalékában nem volt az, amit nem kellett sokáig elviselnem tekintve, hogy eleve nagy korkülönbség van köztem és a testvérem között. - Azt hiszem érdekes tapasztalat lesz ebben a csajbarlangban lakni. – Vigyorodtam el. Ha másért nem, legalább azért volt jó ötlet, mert szemmel tarthattam Chantele-t. Régen láttam már a tekintetében ahhoz hasonló kétségbeesést, önmagától való szenvedést és tartást, mint pár perccel ezelőtt, ezért is gondoltam, hogy az lenne a legjobb, ha kirángatnám a megszokott környezetéből, abból a kis burokból, amiben élt és amit nem szeretett volna elhagyni éppen a félelmei miatt. Nem engedhettem, hogy elússzanak mellette a kínálkozó lehetőségek, az évek, a létezése azért, mert nem tartotta magát képesnek arra, hogy kilépjen az utcára vagy azt vallotta, hogy neki ez és ez nem való, ő ebbe nem megy bele. Éppen itt volt az ideje az arculatváltásnak, ami nem alapjaiban rengeti meg a személyiségét, csupán rávilágít az erősségeire, azokra, amelyekről ő nem hitte, hogy létezhetnek. - Fogadok, hogyha nagyon gondolkodsz, akkor találsz ott bent egy helyet a sok statisztika és eredmény mellett. – Utaltam a fejére. Kevés hozzá hasonló, eszes nőt ismertem, aki nem volt elszállva magától, helyén volt a szíve, emellett beragyogta a helyiséget, amelybe belépett. Ha jól belegondoltam, talán egyetlen ismerősöm sem volt, akiben egyesültek ezek a tulajdonságok… külön-külön megvoltak, ám egyben nem. Ismét rá kellett jönnöm, hogy Chantele különleges. - Vagy ha nagyon nincs kedved kimozdulni a mai napod után, itt is maradhatunk. – Néztem rá szinte megkönyörülve rajta. Az előbb már a szemeit dörzsölgette, amelyek attól függetlenül, hogy a nyakamat feltéve becsültem volna a mai kávéadagját három literre, majdnem leragadtak. Nem várhattam el tőle, hogy pikk-pakk vigyázva vágja magát és elinduljon az éjszakába, amikor a vállai is be voltak állva. Volt egy határ, senkit sem lehet kikapcsolódásra kényszeríteni. – Felbontunk egy üveg bort vagy valami erősebbet. Aztán reggel majd azt hazudom, hogy semmilyen titkot nem kotyogtál ki magadról. – Én jól bírtam az italt, nem volt szokásom a lerészegedés, a spontán kortyolgatás, viszont mást hirtelen nem tudtam kitalálni, amivel egy kicsit feloldhattam volna őt.
Egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy ítélkeznem kellene. Mióta az eszemet tudom, és ismerem őt, hát tisztában vagyok azzal, hogy milyen életet él, és hogy vannak férfiak, akiknek ez a normális. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármiben is kiokítsam, hisz mindkettőnknek sajátos igényeik vannak, voltak és lesznek. És mikor egy-egy mondatában még csak egy apró szócska is utal az életének ezen szegletére, egyszerűen megvilágosodom, hogy a magamfajtáknak hol is a helye egy ilyen férfi életében. Én az a fajta vagyok, aki havonta cserél szemüveget, mert abból áll az életem, hogy ráülök. Aki leönti magát kávéval napjában kétszer, de már megtanultam magammal váltásruhát vinni kínosabb esetek elkerülése érdekében. Aki nem tud felvenni egy szép nőies cipőt, mert ezer százalék a valószínűsége annak, hogy a nyakamat töröm benne. Szóval én egy egész szerencsecsomag vagyok már önmagamban is, és az ilyen lányok arra valók, hogy tanítsák őket, nem pedig arra, hogy szerelmesek legyenek beléjük. És valljuk be, sokféle szerepet betöltöttem már férfiak életében, de még sosem voltam az, amire vágytam volna. És talán így van ez jól. Hisz csak rá kell néznie bárkinek... azon kívül, hogy minden nő sóhajtozik a nagy álmodozások közepette, fele rögtön rájön, hogy soha nem rúghat labdába, mert nem az esete. Talán ideje lenne belátnom, hogy felesleges veszett ügybe verni a fejszét. - Aha-aha, maradj - bólogattam, majd megköszörültem a torkomat. Marasztaltam, mert tudtam, hogy ha másra nem is, de támaszként szükségem van rá ebben a nehéz időszakban. Csak akkor pislogtam kicsit félszegen, mikor Ebonyt említette, és elég érdekes fejet vágva kezdtem el gondolkodni. - Őt nem. Ma este amúgy sincs itthon, és... akkor hol van? - bukott ki belőlem a gondolat hirtelen, és kiegyenesedett a nyakam. Hát igen, azon kívül, hogy az irodában azt mondta, ma este nem nagyon teszi itthon tiszteletét, mást nem említett. Holnap lesz miről beszélnem vele. - Szóval, amúgy is van egy vendégszoba, és Ebony tudta, hogy jössz, szóval nem hiszem, hogy meglepődne reggel vagy... bármikor - nyeltem egyet. Tényleg bogarat ültettem a saját fülembe. Senki nem gyárt olyan bonyolult összeesküvés-elméleteket, mint én. És jó ég, annyira erre koncentráltam, hogy meg sem kérdeztem, mi lesz az ő éjszakai programja. Oké, Whitmore... ennyi rémlik. De egy főiskola nem éjszakai látványosság. Jó, majd holnap. - Ó, magányosnak gondolsz? Én sosem vagyok egyedül - vontam egyet a vállamon mosolyogva. Ha nem mással, magammal is tökéletesen elszórakoztam, tekintve, hogy mindig volt mit letárgyalnom saját magammal is. És másoknak ez kész őrület, engem megnyugtat. Ezt követően már csak egy sóhajtásra, és zavaros mosolyra futotta. - Szórakozni? Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet - ráztam meg a fejem. Ha alkoholt adnak a kezembe, mindegy, milyen mennyiséget, olyanokat mondok, amiket nem kellene. És csak az hiányzik, hogy elkezdjek hülyeségeket beszélni Mark orra előtt. Na jó, neki nem lenne szokatlan, de ő se tud rólam mindent. - Jó-jó, menjünk! De nem ismerek egyetlen normális helyet sem a városban - sóhajtottam fel. Nem akartam itthon besavanyodott hercegnőt játszani, aki arra vár, hogy valaki házhoz jöjjön a fél pár elhagyott üvegcipellővel. Pedig helyes egy mese.
- Csak nem ítélkezést hallok a hangodban? – Kérdeztem összeráncolt homlokkal, amikor felém fordult, de az ő arcán nem ugyanaz a kifejezés ült, ami az enyémen, viszont ahhoz hasonló volt, amire számítottam. Nem Chantele volt az a személy, akivel megbeszéltem a magánéletem azon részét, hogy mikor és kivel kezdek, ám ő is tudta rólam, hogy nem vagyok az állandóság mintaképe. Az egész még kamaszkoromban kezdődött, amikor rádöbbentem, hogy mire is lehetek képes, azóta pedig nem volt megállás. Lehet, hogy meg tudtam volna állapodni, ha megtaláltam volna a megfelelő nőt, talán az én elvárásaim voltak túl magasak. Addig és egyébként is tökéletesen megvoltam a kalandjaimmal. Ha úgy tetszik, Chantele volt az én állandóságom a nők terén. Őt sosem vesztettem el és nem zavart, ha folyton jelentkezett vagy értelmetlen dolgok miatt csörrent meg a telefonom és ő volt a vonal túlsó felén. Ha mások csináltak ilyet, a második alkalommal már egyszerűen nem jeleztem vissza. Figyeltem, ahogy a haját igazított, majd levette a szemüvegét és apró felfrissítés után nem a vékony üveglencse mögül pillantott rám, így kifejezőbbé téve tengerkék tekintetét. Mennyi mindent tartogat magában ez a lány… sokkal több, mint amit a külvilág felé mutat és amit néha palástolni akar a viselkedésével, a hozzáállásával és a viccelődéseivel. Mondhatnám, hogy el sem tudtam képzelni, min mehet és mehetett keresztül, de teljes képem volt róla. Mindegyikőnk máshogy élte meg azt a változást és a tényt, hogy egy szörnyeteg bujkált benne, ő pedig nagyon rosszul viselte. Szinte látszott rajta, hogy legszívesebben kitépné magából ezt a részt, ezért is foglalkozott annak az orvosságnak a keresésével éjt nappallá téve. - Szívesen maradok. – Hátradőltem a kanapén. Az volt a legkevesebb, hogy pár napig itt tanyázom azok után, ha már egyáltalán eljöttem. Minden megvárt Portland-ben, sőt, Chantele rá is világított arra, hogy túl régóta tartózkodtam abban a városban. – De tényleg azt akarod, hogy itt legyek? – Hordoztam körbe a tekintetemet a helyiségen jelezve a kérdésem arra való irányultságát, mennyire bírnák elviselni a jelenlétemet. – A lakótársadat nem is érdekli a dolog? – Nem akadékoskodtam, nekem teljesen mindegy volt, hol töltöm el az ittlétemet, de a következő kijelentéseivel és programajánlataival elérte, hogy elfojtva egy mosolyt csóváljam meg a fejem. Ő sokkal jobban zavarba jött a szavaitól, mint akárki, aki hallgatta őket. Imádnivaló volt ez a tulajdonsága. - Kettőnk közül szerintem téged jobban fenyeget a magányosság, mint engem. – Állapítottam meg egyik kezemet átvetve a kanapé háttámláján, fejemet a tenyerembe temetve, miközben a hajamba túrtam. – Mit szólnál, ha te lennél az, akit elrángatnak szórakozni? Vállalom a gardedám szerepét. – Tettem hozzá le sem véve róla a tekintetemet, szinte beleszuggerálva, hogy mondjon igent az ajánlatomra.
Valószínűleg rögtön a zoknimig pirulnék, ha megpróbálnám összeszámolni a két kezemen, hogy hányszor képzeltem már el, ahogyan ezek a kezek nem a vállam és nyakam területét veszik kezelésbe. Valószínűleg kevés is lenne a tíz ujjam hozzá, tekintve, hogy... még ezzel a túlpörgő aggyal is képes vagyok néha lazítani, és márpedig akkor ilyen lehetetlen képek játszódnak a fejemben. Sosem tudtam, hogy mi az a szerelem, ebben nem hazudtam. Azt hittem, hogy ismerem az érzését, de mint kiderült, én mindig csak a vágyat, a testi vonzalmat tudtam be többnek... ezért nem fájt soha, mikor valaki kisétált az életemből. Pontosabban, nem fájt addig, míg rá nem jöttem, hogy már mire is vágyom. Vannak fázisok... én pedig abban tartok most, ahová általában a normális nők harminc éves koruk környékén érnek el... megállapodásra, őszinte érzésekre, egy támaszra, családra. Jó, a kamaszkorunk nagy szerelmi vágya egészen más, azok hormonok. És rettentően éreztem magam. Egy ostoba nőt láttam a tükörben, aki ilyen szinten hisz a tündérmesékben... és pont egy olyan férfit választottam ki a plátói érzéseimnek, akiről tudom, hogy sosincs egyedül, sosem magányos, és mi több, előbb leszek a fogadott lánya, mint bármi több az életében. Rettentő ebbe belegondolni, és azt hiszem, hogy egy elég érdekes beszélgetés elé nézek saját magammal lefekvés előtt. Már nincs értelme hinni a mesékben, a herceg nem olyan, hogy jön azzal a bizonyos fehér lóval, ami úgy néz ki, mintha abban a pillanatban szedték volna ki egy kör mosásból. Szóval ez így nem működik. És örültem, hogy ezt vissza tudtam fogni, Mark valószínűleg nem kíváncsi a furcsa eszmefuttatásaimra holmi hercegekről, kimosott lovakról és a nők harmincas éveiről. - Á, igen. És tudjuk, hogy te szeretsz szórakozni - bukott ki belőlem, magam sem tudom, hogy mi játszott a hangomban, bár valószínűleg betudható egyszerű tényközlésnek, hiszen bántásnak kevés volt, a valóságnak viszont pont megfelelt. És bíztam benne, hogy hangom nem a féltékenységben sütkérezik, mert akkor nagy eséllyel még egy kínos beszélgetést be kell iktatnom a mai napba. És azt nem a saját tükörképemmel fogom lefolytatni a fürdőben. Egészen addig cikáztak a gondolatok másodpercenként a fejemben, míg meg nem hallottam a szavakat, amelyekkel az erényeimet sorakoztatta fel egymás után, és az elején még egy halovány mosoly rajzolódott ki a szám legszélső szegletében. - Igen-igen - sóhajtottam fel, azt követően viszont, mikor azt tette szóvá, hogy gyönyörű vagyok, valószínűleg úgy néztem ki, mint aki félrenyelte azt a bizonyos almát. Még jó, hogy nem látta az arcomat, mert valószínűleg két érzés furcsa egyvelegét olvashatta volna ki a szemeimből, kezdve a "vegyél feleségül" fejezettől az "ezt mondd még egyszer"-rel befejezőleg. Furcsa libabőr jelent meg a bőrömön, mikor kezei végigsimítottak a karjaimon, én pedig még egy utolsó nagy nyelést engedtem meg magamnak, csak ezt követően igazítottam meg a hajamat. Sejtésem sem volt, hogy erre mit kellene mondanom, jóóó ég. A szócső teljesen eldugult, ki gondolta volna, hogy lehet nekem olyasmit mondani, amire nem tudok kapásból válaszolni? Végül egy idióta, bárgyú mosollyal fordultam vissza az iménti üléshelyzetbe, immáron már ismét oldalt ülve mellette, és egy pillanatra a szemébe néztem, majd levettem a szemüvegem, és letettem a kis dohányzóasztalra, közben másik kezemmel megdörzsölve a kissé elfáradt szemeimet. - Szeretném, hogy maradj még egy pár napig. Azt hiszem... nagy szükségem lesz rá, hogy itt légy - suttogtam rekedten. Kissé nehezemre esett bevallani, ha a saját gyengeségeimről volt szó, de tudtam, hogy ő mindig meg fogja ezt érteni. Legalábbis bízom abban, hogy így lesz. - A város eléggé... csendes. De van lehetőség mindenre, mozi, éttermek, kávézó. Ja, az a kedvenc helyem - mondtam csak megjegyezve, bár szerintem kitalálta. Amennyi kávét én iszom, szerintem belőlem él az a hely. - Ja, és ha szórakozni van kedved, arra is vannak helyek, szóval ha tudod, magányos leszel, akkor ööö... - Jó, erre még a gyomrom is összerándult. Az én lakásomba ne hozzon nőt! Meg Ebonyéba sem, bár nálunk nincs vonal húzva, hogy mettől meddig kié a terep.
Elképzelni is képtelenség volt, hogy ő, a törékeny virágszál olyan életvitelt folytasson, mint amit például én is magaménak mondhattam. Bár nem adott okot arra, hogy porcelánbabaként tekintsek rá, akit egy erősebb szellő felkaphat és magával ragadhat, mégsem tudtam rá kemény kősziklaként tekinteni. Az, hogy két kanállal falja az életet, meggondolatlanul és élvhajhász módjára viselkedjen, nem az ő stílusa volt. Néha eszembe jutott, hogy szinte mellettem nőtt fel, büszke lehettem rá és jólesett, amikor engem zargatott azokkal az ügyekkel, amiket valószínűleg nem csak velem beszélhetett volna meg. Egy olyan világban élt, ahol hemzsegtek a hozzá hasonlók, akiken pedig segíteni akart biztosan kerültek már olyan viszonyba vele, hogy kicseréljék a tapasztalataikat. Ha nem ő keresett volna, akkor egy idő után én lettem volna az, aki önszántából betoppant volna az ajtaján, hogy leellenőrizzem hogylétét, ám nem kellett sok ész ahhoz, hogy rájöjjek, kettőnk között volt egy kapocs, ami lehetővé tette számára, hogy bármikor magához rángasson. Ezt senki más nem tehette meg velem, csakis ő. Egyetlen szó elég volt, ha elhagyta a száját és én kocsiba vágtam magam… őrület. Finoman nyomkodva vállát hallgattam, hogy szerinte sincs sok különbség a részeg és józan énje között, ebben egyetértettem vele. Mégis, Chantele-hez hozzátartozott, hogy nem mindig tudta, melyik irányba tart képletesen és szó szerint értve is, hogy be nem állt a szája és néha túlgondolta a dolgokat. Egy ilyen személyiségre ki tudja, hogy hatott volna az alkohol, csak mosolyogva próbáltam elképzelni, bár annak a ténynek nem örültem volna, ha akár egyetlen este is italozni kezdett volna valahol. Védtelenné válhatna, kihasználhatóvá, az agya eltompulna és… inkább magamban megcsóváltam a fejem, hogy nehogy a gondolatra is ökölbe szoruljanak a tenyereim, amelyek éppen a lány vállán foglaltak helyet. - A férfiak egy idő után megunják azokat a nőket, akik nem tudnak összeadni két számot sem. – Szólaltam meg, miután meghallgattam a véleményét társaimról és igazából magamról is. Csodálkoztam azon, hogy így állt a helyzethez, bár nem volt meglepő: attól függetlenül, hogy nagy a szája és szereti azt játszani, hogy magabiztos, én már túlságosan jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, ez inkább csak a látszat és inkább védi magát, minthogy kockáztasson. – Arra jók, hogy szórakoztassanak, de egyébként… - Nem fejeztem be a mondatomat, de a személyes véleményemet raktam számára közszemlére, nem mást. Eszem ágában sem állt megállapodni, de néha jó lett volna, ha olyan nőkkel sodor össze az élet, akikben több van, mint néhány szép óra reménye. Nem mintha ez nem lett volna elég. - Ha valaki csak azért hagyna el, mert nem tetszik neki, ami vagy, akkor nem is érné meg utána gyötörni magad. – Jelentettem ki. Az, hogy félig vámpírnak született nem az ő hibája volt, emiatt senki sem törhetett volna pálcát felette. Aki ezt megtenné, egyszerűen egy pöcs lenne. - Több önbizalmad kellene, hogy legyen. Intelligens vagy, őszinte, ha hiszed, ha nem, egész vicces tud lenni, ahogy rohangálsz jobbra-balra és nem is mindenkit idegesít az ilyesmi. Nem mellesleg gyönyörű vagy. – Kezeim óvatosan simítottak végig a karjain, magam is meglepődtem a mozdulatomon, ezért engedtem, hogy a saját karjaim visszahulljanak magam mellé.
Nem egyszer elgondolkodtam már azon, hogy vajon mikor jön el nála az a pont, mikor rájön, hogy amúgy nagyon idegesítő vagyok. Sőt, azt sem tudom, eddig miért nem látta bennem, hogy ha éppen nem vagyok ilyen instabil és labilis, akkor tulajdonképpen őrjítő is tudok lenni? Én tisztában voltam azzal mindig is, hoigy nem teszek különbségeket ember és ember között, mindenki előtt képes vagyok viccelődő őrültet, és idegbeteg amazont játszani, néha a kettőt tökéletesen összevegyítve, mintha normális lenne az efféle viselkedés. Igazából talán az is, ha valaki olyan körülmények között nő fel, mint én. Az anyám mindig azzal traktált, hogy egy megtestesült ördög ivadéka vagyok, szóval már érthető, miért lettem teljesen félbolond? Bár én erre úgy gondoltam mindig, hogy ahhoz képes, ahogyan felnőttem, viszonylag normális felnőtt lettem... elvégre nem robbantgatok irodaházakat, és nem akarok megölni egy anyát sem, csak mert ilyen komplexusom van. Azt megnyugodva vettem észre, hogy nem nagyon vett tudomást a benyögésemről, hála az égnek. Vagy lehet hogy észrevette, csak nem tette szóvá, tekintve, hogy volt nagyobb baja... bajunk is annál, minthogy én milyen félreérthetően tudok fogalmazni. Ezért is lepődtem meg némileg, mikor felém fordult, megfogta a vállaimat, és pár másodpercen belül már nem tudtam a szemébe nézni, mert a hátamat fordította maga felé. Hm, lehet, hogy megtalálta az előnyösebb oldalamat? Bár nem ártott volna előbb, elvégre régóta ismer. Talán ha nem lennék úgy feldobva, mint egy medicinlabda, még fel is ismertem volna a helyzetbe vegyülő... különös vibrálást, ami akár még az én képzeletem szüleménye is lehet. De nem, nekem most is az volt az első, hogy teljesen cikinek fogjam fel azt, hogy ő masszírozza ki belőlem a feszültségemet. Ehhez már egy masszőrcsapat is kevés lenne. Vagy mégsem? Egy halk, jóleső sóhaj bukott ki belőlem, és lehunytam a szemem, de közben nyelnem kellett egyet. A franc essen belé, hát tudja nagyon jól, hogy ez beválik. Bizonyára volt kin gyakorolnia, és ettől némileg pár másodpercre elszontyolodtam, de elég gyorsan visszatévedtem a jelenbe, főleg mert beszélni kezdett. Halkan felnevettem. - Szóval hobbit... - sóhajtottam fel. - Nem láttál még engem inni. Bár nincs sok különbség, sokan mondják, hogy józanul sem sok választ el attól, hogy részegnek nézzenek - suttogtam, és meg is vontam volna a vállamat, de nem tettem... tekintve, hogy kezei éppen ott gyúrták ki belőlem a feszültséget. Én is szívesen megmasszíroznám, csak hogy... azokat a bicepszeket és tricepszeket és mindenféle icepszeket testközelből érezhessek, és a következő apró sóhaj már amiatt bukott ki belőlem, mert túl élénk fantáziámnak köszönhetően mindez már meg is jelent lelki szemeim előtt. Csak az zökkentett ki, mikor egy férfi ötletével rukkolt elő. - Férfiak. Nem értékelik a sokat beszélő lányokat, vagy azokat, akiknek céljaik is vannak a holnapra - sóhajtottam fel lemondóan, és eszembe jutott a legutolsó randevúm. - Mikor legutóbb randiztam, bár tény, hogy nem egy bárban akadtam össze vele... a harmadik randin elbőgtem magam az étterem mosdójában - forgattam meg a szememet, és kínos vigyor jelent meg az arcomon. - A férfiaknak nem kellesz hosszútávon, ha rájönnek, hogy mi vagy. Vagy csak... én nem találkoztam még a szerelem mindent felülmúló érzésével, hogy valaki eltekintsen a mivoltomtól, és azt mondja, nem az számít, hogy mi vagyok. Amint megtudják, többé nem működik... nem működik semmi - vált a hangom lemondóvá. Legalább végre nem a vámpíri hajlamokkal üldözöm az unalomba. Erről még sosem beszéltem neki, nyilván okkal. Furcsa lenne annak elmagyarázni mindezt, akihez mióta csak ismered, plátói érzések fűznek.
Nem is gondoltam, hogy ő magát tekintené a probléma középpontjának. Hiába lehetett tisztában azzal, hogy nem ő az egyetlen, aki legszívesebben letépné a rá csúnyán néző személynek a fejét. Vagy nem is kellene a csúnya nézés, elég lenne, ha csak szembejönne vele egy illető. A vérszomj ilyenkor mérhetetlen, de Chantele-ben volt annyi, hogy még ilyenkor is arra gondoljon: ő nem akar szörnyeteg lenni, nem akar engedni annak a vágynak, hogy kiszipolyozza az emberekből az utolsó csepp éltető folyadékot is. Mondja nekem ezek után valaki, hogy ennek a lánynak nem vajból van a szíve és nem olyan, mint egy ma született bárány? Jót akar a hozzá hasonló sorsúaknak, időszámítást nem ismerve dolgozik azon, hogyan érhetne el egy számukra szebb világot és addig nem is szeretne ártani senkinek. Csak annyi a bukkanója az egésznek, hogyha el tudná fogadni önmagát, akkor nem adta volna erre a nehéz vállalkozásra a fejét, hanem nyugodtan tengethetné a napjait bejárva a világot és csinálva azt, ami tényleg szórakoztatja. Az a bizonyos kiskutya itt volt elásva… de én az ellen nem tudtam mit tenni, hogy nem békélt meg saját magával. Apró mosolyát látva kis sikert könyveltem el, de tekintete mintha kissé komolyabbra fordult volna, amikor felém pillantott. Szavai engem mosolyogtattak meg, ám megráncoltam a homlokomat kétértelműségük miatt. Az ilyesfajta beszéd az én stílusom volt, a következő magyarázat ugyan enyhébbé tette a láthatóan véletlenül kibukott mondatát, amin fel kellett nevetnem. Ez a lány… eszméletlen, hogy mennyire túl tudja bonyolítani a dolgokat. Féloldalas helyzetbe fordultam a kanapén, hogy jobban felé nézhessek, ám másodpercekkel később megfogtam a vállait, hogy háttal fordítsam magamnak. Hosszú haját nyaka egyik oldalára sepertem, ujjaim pedig nyomkodni kezdték az egyéként meglepően görcsös nyak-és vállizmait. Még szerencse, hogy orvosi diplomával rendelkeztem, ha másra nem, arra jó volt, hogy tudjam, hogyan kell tökéletesen meglazítani a merev izmokat. - Akkor talán nem kellene mindenféle kísértésnek ellenállnod. –Tenyerem lassan mozgott, mosolyom halványodott, majd szinte teljesen el is tűnt a koncentrálásnak köszönhetően. – Találhatnál egy hobbit. Nem egy olyat, mint a mostani, amivel meg szeretnéd váltani a világot… - Tettem hozzá, de nem szemrehányásképpen, hanem tényközlésként. Érdekelt, egyáltalán hogyan tud aludni, ha állandóan forognak a fogaskerekei. – Guríts le pár italt, menj el szórakozni. Esetleg próbálj meg találni magadnak egy férfit feszültségoldásnak. – Magam is meglepődtem, hogy nyeltem egyet a gondolatra, miszerint Chantele bódult állapotban éppen megpróbál felszedni valakit. Nem volt éppen kellemes kép és az ötleteim sem olyanok voltak, amelyek illettek volna hozzá, így inkább kezeim kissé lejjebb csúsztak a vállaira és ott kezdtem ellazítani. - Vagy csak vedd meg azt a cipőt. - Szólaltam meg aztán ismét hessegetés céljából.
Merült már fel bennem a kérdés, hogy mi lesz, ha egyszer megtörténik ez. Hogy elkezdem érezni azokat a bizonyos ösztönöket, amikre elvileg teremtettek... a vámpírság ott lakozik bennem, de sosem engedtem felszínre. Mikor először ittam vért, az teljesen... nem vámpírhoz passzoló történet volt, hiszen nem halt meg senki. Bár én sem voltam teljesen bizonyos abban, hogy tudom is, mit csinálok. És mint kiderült, nagyon nem voltam vele tisztában. Ez lett belőlem. Ezt tették velem azok a bizonyos gének, amelyek arra kényszerítettek, hogy táplálkozzam azon az estén, és kiváltsam ezt a... furcsa állapotot. Egy ember és egy vámpír keverékének lenni egyáltalán nem jó szórakozás. Mert már beleringatod magadat abba, hogy te félig ember is vagy... mégsem lesz soha teljes életed többé. A legédesebb, ledrágább dolgot elvették tőled. Akkor pedig minek embernek lenni? Lenyomott a párnákra, majd leült mellém, én pedig csak felsóhajtottam. Próbáltam felvakarni magam, hogy valamelyest régi színben pompázzak előtte, ne pedig a gondterhelt ábrázatomat kelljen vizslatnia, de úgy tűnik, ma este nem vagyok egy nagy élharcos semmit illetően. Csak azért tudtam, hogy még mindig minden rendben, mert ő ismer... és ha csendben vagyok is, ő a legtöbb esetben tudja, hogy csak gondolkodom, nem pedig meghalni készülök. - Igen, tudom. Tudom - bólintottam alig láthatóan. Nem is akartam, hogy én legyek a világ közepe. Néha még a saját világomban is más tölti be ezt a szerepet, pedig talán... önzőnek tűnhetek annak a szemében, aki ismeri a munkásságomat. Azt hiszi, önző, buta liba vagyok, aki a saját életét akarja megmenteni. Ez igaz... félig. Nemcsak a saját életemet akarom megkönnyíteni azzal, hogy megszűnök dhámpírnak lenni. Sok más természetfelettiét is, aki ugyanígy érez a saját átkával szemben. Halványan elmosolyodtam végül, és úgy néztem magam elé, nem fordítva oldalra a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni. Bár nem az a tény volt mókás, hogy mint kiderült, ő újoncként embereket gyilkolt, hiszen abban aztán... semmi vicces nincs. Sokkal inkább azért tettem ezt, mert betekintést nyertem pár új információ erejéig Mark múltjába. Persze, sokszor mesélt a saját tapasztalatairól, de valószínűleg ilyen mélyen még sosem voltam ebben a gödörben, ennyire még sosem volt szükség arra, hogy mondjon valami bíztatót... A kísértés szót meghallva némileg megkomolyodott az arcom, és reflexszerűen fordítottam felé a pillantásomat, tekintetem pedig ugrált az igéző szemek és a formás ajkak között. - Már régóta ellenállok az... élet minden kísértése ellen - bukott ki belőlem. Ez az, amit nem gondoltam végig, csak kimondtam, majd pár másodperc némaság után kapcsoltam, és megköszörültem a torkom. Nem ez a legjobb alkalom, hogy a rajongásomat szóvá tegyem, főleg nem neki, aki minden ujjára talál okosabbat, szebbet és kevésbé pattogót. - Úgy értem, hogy... nap mint nap tele vagyunk kísértéssel, például a főutcán az a cipőbolt arra kényszerít, hogy kitartó legyek, szóval... érted - magyaráztam úgy, mint egy félnótás. Hát igen. Ezután már az iménti benyögés nem is olyan kínos.
Tudtam, hogy itt már nem egyszerű panaszkodásról volt szó, hanem sokkal többről. Chantele egyébként sem az a típus volt, aki sírva szakadt, ha beszakadt a körme, megdolgozott mindenért, amit elért és néha kissé már fanatikusan, de tovább járta azt az utat, amit kijelölt magának. Az arcára mégis kiütközött az, amit ő is a legkevésbé akart átélni: a bizonytalanság és a tartás attól, hogy mi lesz akkor, ha az eredetileg belé táplált szörnyeteg átveszi felette az uralmat? Megpróbáltam rezzenéstelen tekintettel végighallgatni a szavait és figyelni, hogyan kezdi el önnyugtatásként masszírozni a saját nyakát, amelyben szinte már messziről láttam a csomókat. Hangja elkeseredett volt, tartása meggyötört és eszembe jutott az az időszak, amikor először éltük át ezt a fejezetet. Akkoriban sem volt a helyzet magaslatán, a szárnyaim alá véve akartam megtanítani mindenre, amit egy félig vámpír teremténynek tudnia kellett és akár bukásnak is elkönyvelhettem volna a mostani állapotot, mégis tudtam, hogy időnként természetes, hogy előjön belőle ez a fajta kisördög. Az érzékei ilyenkor sokkal felfokozottabbak, képes ugrani az összes szóra, ami hall, máshogy látja a világot és a vér körül forognak a gondolatai. Nem meglepő. A génjeiben van, ezért is volt rosszabb a helyzetünk, mint az átváltoztatott vámpíroknak, akik ugyan szintén néhány év vagy évtized elteltével csöppennek bele ebbe a világba, nem járta át úgy a szervezetüket a genetikai meghatározottság, mint a miénket. - Hé. – Ellöktem magam a támaszkodóhelyemtől és elé léptem, hogy a kezét megfogva vezessem őt a nappali közepén található kanapéig. – Gyere, ülj le egy kicsit. – Mielőtt ellenkezhetett volna lenyomtam a kipárnázott ülőkére és én magam is helyet foglaltam mellette. Nem terveztem be a mai napra, hogy ilyesfajta beszélgetést kell majd folytatnom vele, de pár pillanat múlva elkezdtem reménykedni benne, hogy egyáltalán el fognak jutni a mondataim a füléig és nem most akarja elkezdeni érvényesíteni az akaratát, valamint a makacsságával kézen fogva elkezdeni azt, hogy nem figyel rám. - Nem te vagy az egyetlen, aki átéli ezt. Mindenki, akiben egy cseppnyi vámpírvér is van átmegy ezen, többször is. – Kezdtem bele a mantrámba. – Ha azt hiszed, hogy nem, akkor bolond vagy. – Jelentettem ki, a pillantását pedig nem engedtem el, a sajátommal szinte kényszerítettem arra, hogy a szemeimbe nézzen. – Miután átváltoztam én halomra öltem az embereket. – Böktem ki azt, amit nem tudott rólam, de jelenleg jól jött ahhoz, hogy megnyugtassam: attól, hogy ilyesfajta gondolatai vannak, nem olyan borzasztó személy, mint amilyennek hiszi magát. A teljes igazságot azért is nem akartam az orrára kötni, nehogy felpattanjon és teljesen elszörnyedjen, mielőtt egyáltalán belebeszélhetném a fejébe, hogy teljesen természetes dolgot él át. Számunkra az volt. - Meg kell tanulnod együtt élni a kísértéssel. – Szólaltam meg ismét, remélve, hogy ha más nem legalább a feszültségtől felgyorsult lélegzetvétele csillapodni fog. Nem szerettem őt így látni… akkor voltam nyugodt, amikor mosolygott, láttam rajta, hogy élvezi az életét attól függetlenül, hogy elmélyülten hajolt bele a szinte már hozzáragadt papírhalmazaiba. Az, hogy szomorú volt engem is megfagyasztott és olyan folyamatokat indított el bennem, amelyek segítségével legszívesebben csak engedtem volna, hogy a vállaimra hajtsa a fejét és addig ültem volna mellette, míg ő azt nem mondta volna, hogy tűnjek el mellőle. Ám ezek az érzések számomra túlságosan is idegenek voltak, nem nagyon tudtam, hogy viszonyuljak hozzájuk.
Láttam a tekintetén, hogy kezdi érteni, miért is hívtam ide. Semmi köze nem volt ahhoz, hogy van egy nulladik páciensünk. Lehet, hogy lesz még három másik is. De senki máshoz nem tudok fordulni ebben a szituációban, tekintve, hogy Ebony is küzd ilyen problémákkal... ő is félig vámpír, és valami csoda folytán sikeresen elnyomta. De azt hiszem, mindkettőnknek meglesz az a pillanat, hogy nem fogunk bírni magunkkal... és én nem tudom, mit fogok csinálni ha megölök valakit... sok ember bosszant, és hiába mosolygok rájuk, miközben elküldöm őket a fenébe, mégsem jutott eszembe soha, hogy megölöm őket. Kivéve tegnap... azzal a nővel, aki csak jött, és felbosszantott. Fogalmam sincs, ő miért ezt váltotta ki belőlem. Talán a frizurája vagy a furcsa kosztüm, amit viselt. Vagy... vagy nem tudom. De azt hiszem, hogy ha ott, abban a pillanatban engedtem volna az ösztönöknek, az a nő soha többé nem tudott volna hazamenni a családjához. Lehet, hogy az irodában egy nagy cápa, rohadt nagy fogakkal és a többi... de valószínű, hogy van egy férje. És előfordulhat, hogy gyerekei is. Ezzel a lelkiismerettel pedig nem tudnék élni. Én apa nélkül nőttem fel. És egy olyan anyával, aki sosem törődött velem igazán... mert élete egy olyan pillanatára emlékeztettem, amit szeretett volna elfelejteni. Persze a bátyám tökéletes volt. Ő a férjétől fogant, míg én csak egy... balkézről becsúszott vámpírfajzat voltam. Bólintottam a kérdésére, habár valószínűleg várható volt, hogy így lesz. Szégyellnem kellett volna vagy nem? Magam sem tudom, de azt igen, hogy belül egy szörnyeteg a karmait élezte a gyomromban, és készült kiásni magát onnét. Féltem attól, hogy elszabadul... nem tudtam, hogy ennyire nagy kettőség él bennem. Alig hogy megismertem magamat nagyjából... kiderül, hogy itt van bennem ez a szörnyeteg is, és ki akar törni. Csak hogy biztosan ne unatkozzam, igaz? - Nem, azzal még nem - ráztam meg a fejemet, majd ujjaim a nyakamra siklottak, és már masszírozó mozdulattal próbáltam a feszültségemet kiirtani magamból, de aligha sikerült. Mit is vártam? Bizonyára mindenki kipróbálta már a vér különböző fajtáit, én az állatnál maradtam, nem mintha... őket nem sajnáltam volna annyira... néhányuk többet jelent, mint egy ember, számomra legalábbis. - Szóval... a tegnapi után rettentően félek. Most már ha valaki felbosszant... rögtön előbújik belőlem a vámpír, akit ki tudja, mennyi ideig lehet majd visszafogni? - kérdeztem, bár ez inkább tény volt. Nem kell hozzá nagy tudás, a cérna egy idő után elszakad. De nem akarom megismerni azt az ént, ami bennem van, és még sosem találkoztam vele. - Ezeknek az embereknek családjuk van! Olyan, ami nekem sosem lesz, amíg ilyen... ilyen szörnyeteg vagyok! - vált némileg hevessé a hangom, éreztem, ahogy összekoccannak a fogaim. Ritkán fakadok ki, de néha váratlanul bújik elő belőlem, és válik köddé az a Chantele, aki általában mosolyog. Tekintetemben némi nedvességet éreztem.
Röviden felnevettem. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy ők ketten vad bulikkal tarkítják az estéiket, ahol dől a pia, ordít a zene és öntudatlan állapotban vonaglanak a fiatalok, akiknek semmi gondjuk nincsen az életben. Chantele néha szétszórt volt, túl sokat pörgött, rengeteg minden cikázott a fejében, a gondolata még nekem is rémisztőek voltak, aki igazából nem is látta őket, de nem ebbe a típusba tartozó lány volt. Még az alkoholtól sem láttam szétcsúszni, pedig ismerem egy ideje és azt hittem, már minden láttam belőle és mindent tudok róla. De nem, sőt, közel sem. Ismertem, amikor dolgozott valamin, hiszen így ismertem meg: koncentrálva, viselkedve, odafigyelve, le nem álló agytekervényekkel. Volt róla fogalmam milyen volt, amikor elkeseredett volt, a vámpír felének kiteljesedése és a torkát mardosó éhség miatt, aztán ott voltak azok az alkalmak, amelyeken csupán mosolygott és valamilyen csoda folytán semmi nem akadályozta ebben a tevékenységben. Ilyenkor volt a legjobban magával ragadó és képes arra, hogy az én arcomra is igazi, őszinte mosolyt csaljon, ne csak olyat, amelyet a helyzet hozott magával. Ám hirtelen megkomolyodott a tekintete és a levegőt is másképp kezdte el venni. Nehézkesen, mintha mondani szeretett volna valamit, de a szavak nem jöttek volna a szájára vagy csupán a megfelelőekre várt. Tekintetembe kíváncsiság költözött, de távol állt tőlem, hogy egyáltalán sürgetni próbáljam. Azért jöttem, hogy meghallgassam és egészen addig terveztem itt lenni, míg azt nem mondja megérte átutaznom az országon, segítettem neki és afelé a megoldás felé terelgettem, ami neki is a legjobban tetszik. Nem lettem volna képes magára hagyni a kétségeivel, ahhoz túl sokat jelentett nekem. A húgom mellett ő volt az egyetlen élőlény, akivel igazán törődtem, gyengeség vagy nem. Bár a gondoskodásra való hajlamot nem tekintettem tipikus gyengeségnek. - Szóval megéheztél? – Kérdésként tettem fel, viszont inkább megállapításnak szántam a szavaimat. Nem volt mit csodálni, mióta ismerem állati véren élt… előbb-utóbb a ragadozó énje várható volt, hogy revánsot akar majd venni és vendettára adja a fejét, amiért nem táplálja megfelelően. Nekem is volt egy hasonló időszakom, amit nem szerettem hirdetni, inkább elferdítettem annyival, hogy túlságosan kívántam a vért, de hozzátartozott az életemhez. Neki sem beszéltem erről. Hogyan nézett volna ki, ha bort iszok és mellé vizet prédikálok? – A tasakos vér sem segít? Vagy azt végképp nem bírod? – Vontam fel a szemöldökömet érdeklődve és sóhajtottam egyet. Reagálni még nem akartam arra, hogy nem bírni szembenézni önmagával, ha gyilkolna és elég nagy indulatot érzett magában annak az embernek a láttán… először az alapoknál szerettem volna kezdeni ennek az átbeszélését. Nem voltam pszichológus, de ahogy elmesélte élete egyik legnagyobb krízisét készült átélni. Támogatásnak kellettem, nem arra, hogy közölje, hogyan áll a projektje.
- Ennél is jobban? - kérdeztem egy halvány mosollyal az arcomon. Paranoiás... márpedig ez eléggé jellemző rám, és mondjon bármit, mindig többet látok a dologokba. Emlékszem még azokra a régi szép matematika órákra, amikor a tanár arról oktatott, hogy miért nem látom az egyenes utat, amely a megoldáshoz vezet? Miért akarom hátulról megkerülni, és úgy rájönni, miért az a megoldás, ami? Erre sosem tudtam választ találni, valószínűleg a gondolkodásom bonyolultabb, és pontosan ezért nem lettem sem matemetikus, sem mérnök. Persze mostanság már bonyolultabb számsorozatokkal és egyenletekkel dolgozunk, de senki nem kér számon, hogy miért nem egyenesen azt kaptam meg, amire szükségem van. Ha én plusz két percet szöszmötölök vele, mert úgy érzem, hogy így jó, akkor egészségemre. Szavaiból kihallottam, hogy még mindig furcsán gondol erre az egészre. Nála jobb mentort nem is akarhattam volna... gondoskodott rólam, mikor nagy szükségem volt rá. Megtanított elfogadni magamat... legalábbis egy bizonyos szintig, mert szemmel láthatóan azért teljesen nem sikerült neki. Annyira nem, hogy ne akarjak végetvetni ennek az állapotnak. Persze volt egy döntésem... lehettem volna sima ember is, aki soha nem kóstolja meg az emberi vért, és akkor nem alakul át. De elkövettem ezt a hibát... és nem tehetek ellene semmit. Legalábbis a tudomány mostani állapota szerint. Ezen akarunk változtatni. Fogalmam sincs, hogy mennyire vágom magam alatt a fát, annyi bizonyos, hogy sem Ebonyt, sem Mark-ot nem szeretném veszélybe sodorni, így ha ennek egy szikrája is felmerül, valószínűleg rögtön... abbahagyom, amibe belekezdtünk, kerül, amibe csak kerül. A papírokat bújtam még mindigm továbbra sem fogva fel, hogy miről is van bennük szó, mikor odasétált, és kivette őket a kezemből. Kezdtem kicsit feszült lenni, bár ennek nem ahhoz volt köze, hogy itt áll mellettem... volt hátsó indítékom idehívni, és nemcsak azért, hogy elmondjam neki két szóval, hogy talán működhet a projektünk Ebonnyal. - Öhhhm. Azt hiszem, a szomszédban élő idős házaspárhoz előbb kell majd kihívni a rendőröket csendháborítás miatt - vontam egyet a vállamon. Nem vettem komolyan, amit mondott, és tekintetem egy pillanat aaltt szaladt végig izmos testén, ahogy a komódnak dőlt, és azok a bizonyos bicepszek ismét tökéletesen kirajzolódtak a karjain. Basszus! Végül lehunytam a szemem egy pár másodpercig, mély levegőt vettem, és azt hiszem, arcomra kiült az a gondterheltség, amit eddig próbáltam a szőnyeg alá söpörni. - Bármennyire... öhm... próbálom elrejteni a valós énemet... félig vámpír vagyok. És... az utóbbi időben egyre inkább éhezem az igazi vérre, és... - nyeltem nagyot, éreztem, hogy kiszárad a torkom. - már úgy érzem, hogy nem elég az, amit az állatok vére csillapít az éhségemen. Tegnap csak... csak ültem az irodában, és besétált az egyik fejes. Feldühített, és fogalmam sincs, hogy mi tartott vissza attól, hogy ne sétáljak utána és szívjam ki belőle az utolsó csepp vért is. Már... már felálltam, hogy utána menjek. - Visszaemlékeztem rá, és kirázott a hideg. - Még volt bennem annyi kontroll. De mi történt volna, ha nincs? Ha tényleg megölöm? Tudod, hogy nem tudnék ilyen lelkiismerettel élni... gyilkosként - csuklott el a hangom hirtelen. Igen, azt hiszem, ezért van itt. Mellette jó. Mellette biztonságban érzem magam. Nem azért, mert meg tud tanítani arra, hogy kontrolálljam magam. Hogy ne öljek meg valakit... hanem mert csak... itt van.
Megcsóváltam a fejem. Volt még mit tanulnia arról, hogy mikor és hogyan kell kérdezősködni, kinek mit kell elhinni és mi az, amivel jobb, ha nem foglalkozunk. Ám most nem azért voltam itt, hogy kioktassam, azt telefonon keresztül is szívbaj nélkül megtehettem volna, biztosan nem ezért vágyott a társaságomra. El kellett mondania valakinek, ami lejátszódik a fejében, hiszen szinte magam előtt láttam, ahogy napi huszonnégy órában jártak az agytekervényei, egy soha véget nem érő játékot játszva a gondolattal, miszerint igazából a saját problémáját akartam megoldani, de nem volt rest kiterjeszteni mindenkire, aki részt akart venni benne. Én nem voltam ellene, támogatni pedig csak akkor támogattam, amikor kérte. Kudarcnak is elkönyvelhettem volna, hogy nem voltam képes megszerettetni annak a létnek az előnyei, hogy félig vámpír és előtte állt az örökkévalóság annak kitapasztalására, hogyan ne legyen szörnyeteg, mégsem így fogtam fel a dolgot. Chantele ilyen volt. Egy kedves, élettel teli lány volt, akinek a sorsát megpecsételte, hogy az egyik szülője nem éppen mintaképként szolgálhatott és azt örökölte tőle, amire nem vágyott. Nem lehetett kicserélni a fogaskerekeit, ebből az alapanyagból kellett kihozni a legjobbat. Ha elfogadná önmagát… sokkal többre lenne képes, mint most. De ha ő mindenféleképpen az után akar kutatni, hogyan szüntetheti meg az általa szörnyetegnek nevezett részét, akkor rajta. Addig is leköti magát. Elkaptam a kezét, amikor ő az enyémhez nyúlt és megnyugtatásul, miszerint nem a frászt akarta ráhozni a feldobott ötletemmel, miszerint jobban odafigyelhetne, apró csókot nyomtam az ujjaimra. – Kislány, nem azt mondtam, hogy válj rögtön paranoiássá. – Néztem rá ismét, bár az én tekintetem nem vett fel túlzottam komoly élt, nem úgy, mint az övé. Ha képes megállnia a két lábán pár másodpercnél tovább és nem fel alá járkálni, tényleg szívére veheti ezt az egész ügyet. Emiatt sóhajtotta egyet. – Ha nem jön be, legfeljebb tovább keresgéltek. Tudtátok, mire adjátok a fejeteket, amikor belevágtatok ebbe a… projektbe. – Hirtelen nem jött más szó a számra, de ezt megfelelőnek találtam. – Nem olyan fajta vagy, aki feladná egy kis talán miatt. – Figyeltem, ahogy hátat fordít és felkapja az állandó kiegészítőnek számító kávébögréjét, majd papírokat kezd el böngészni. Megráncolt homlokkal, érdeklődéssel a szemeiben is olyan volt, mint egy apró, éppen lehullott hópehely, ami a világ tisztaságára szeretné felhívni a figyelmet. Akárhányszor ránéztem, csak ez a hasonlat jutott az eszembe. - Te hívtál ide. – Állapítottam meg a nyilvánvalót. – Addig maradok, amíg szükséges, de addig mindenféleképpen, míg el nem mondod, hogy miért is vagyok itt. Mit szeretnél, mondjak valamit? Segítsek? Vagy találgassak tovább? – Felvontam a szemöldököm és elé sétálva kivettem a papírokat a kezei közül, nekidőlve a komódnak vigyorodtam el. - Azt viszont nem tudom, meddig bírnám veletek. Ki tudja, milyen életmódot folytattok itt. – Keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt, mosolyomba cseppnyi huncutság költözött. Persze nem mintha kinéztem volna akármit is ebből a két virágszálból.
- Ööö... okééé! - bukott ki belőlem csak ennyi. Azt tudtam, hogy valószínűleg nincs problémája olyan dolgokat találni, amelyek melegen tartják még egy olyan hideg városban is, mint Portland. Bár attól függ, hogy mi számít hidegnek. Viszont magamat ismerve, sok nővel ellentétben ha elmesélné, hol és kivel találkozott, valószínűleg én lennék az, akinek annyi ragadna meg belőle, hogy két fok volt, és nem az, hogy talán az útján megtalálta élete nagybetűs szerelmét, akit valószínűleg második nekifutásra elátkoznék. Vagyis... megkérném Ebonyt, hogy változtassa békává. De nem leveli békává, hanem olyan ocsmány, gurgulázó, brekegő varanggyá. Jó, kedves lennék ezt követően is, hisz nem engedném, hogy áthajtson rajta egy kamion. Talán előre szaladtam. Mark nem produkált efféle szándékokat, szóval azt hiszem, egyelőre megmenekültem a haditervek gyártásától egy esetleges barátnőt illetően. Amúgy is... ezt a testet egy átlátszó kis kalitkában kellene tartani, hogy a nők a nyálukat csorgassák, míg a férfiak irigykedhessenek erre a bicepszre és tricepszre. Tovább inkább nem is kalandozott eddig a szemem, hisz valószínűleg rögtön vörös paradicsommá változott volna a fejem. Csak sóhajtottam egyet, és mikor tett felém egy lépést, a súlyomat egyik lábamról a másikra helyeztem, karjaimat összefontam a mellkasom előtt. - Hát. Azt mondta, hogy öhm... vannak kapcsolatai, így tudta meg, hogy mi is folyik a laborban, és izé... tudod, hogy az utolsó percig gyanakszom, ha valami nem teljesen tiszta előttem. Ezt a legjobbtól tanultam - mosolyodtam el halványan, és úgy tűnt, ez a téma elérte, hogy befejezzem a pattogást. Lehet, hogy szórakoztató vagyok, mikor úgy zsongok, mint kifogott halak a hálóban, de tudni kell komolyan beszélni. Most amúgy is túl sok dologra kell koncentrálnom. Arra, hogy ezt tisztességesen elmagyarázzam, és hogy ne mondjak mellé olyat, ami azt árulná el, hogy gyengéd érzéseket táplálok irányába. Mikor legutóbb a vonzalom egy apró szikráját éreztem férfi iránt... az első pár randi után rájöttem, hogy nem fog elfogadni soha annak, ami vagyok és voltam. A sokadik próbálkozás után pedig már úgy voltam vele, hogy sokaknak nincs is szüksége férfira, én miért akarok ennyire görcsösen egyet? Talán mert családra vágytam. Gyerekekre. De sosem adhatom ezt meg másnak, dhámpírként nem lehet saját... leszármazottam. Erről az egészről mondjuk sosem beszéltem az előttem álló férfinak, hiszen akkor még egészen más volt a helyzet... Még pislogni is elfelejtettem, mikor megkopogtatta a homlokomat, majd halkan felkuncogtam, és elkaptam a kezét. - Talán csak próbára akar tenni valaki a vezetőségből - fűztem aztán hozzá. A kémkedés elég gyakori jelenség volt évtizedekkel ezelőtt is, nem még most. Bár inkább már csak azért gondolkodtam, hogy ne az terelje el a figyelmemet, hogy itt áll előttem, méghozzá elég közel. Ebony, miért mondtad, hogy nem jössz haza? A francba is, könnyebb úgy, ha ő is itt van, tutira nem csinálok túl nagy hülyeséget. - Majd utána nézek a tagnak - sóhajtottam fel, aztán elsiklottam előtte, és odasétáltam a kis kávézóasztalhoz, hogy felvegyem a már órák óta kihűlt koffeines bögrémet, és belekortyoljak. - És.... meddig szándékozol maradni? - kérdeztem aztán, pár papírt böngészve, de csak látszatra, amúgy marhára nem tudtam, mit is olvasok róluk, a válasza érdekelt. - Úgy értem, a városban. Ha maradsz, ne is próbálkozz szállodákkal, van egy izé... vendégszoba az emeleten. És ne általánosíts! - emeltem fel a mutatóujjamat, és végignéztem a kupin. - Csak én vagyok ilyen kupis. Ha itt lenne a lakótársam, már leharapta volna a fejemet. Ez mondjuk még lehetséges is lenne - gondolkodtam el. Hát igen, ezt nem túl képletesen értettem, de Ebony az utóbbi időben megtanult egyetsmást. A légynek sem tudna ártani.
Elvigyorodtam. Nem voltam az a tipikus mindenkire mosolygó srác, akinek folyamatosan felfelé görbül a szája, de ez a lány hajlamos volt arra, hogy ilyen viselkedést váltson ki belőlem. A sok nő közül nem hittem volna, hogy ő lesz egy egyetlen állandó az életemben a húgomon kívül, mégis így lett. Ez a mindenre elszánt nőszemély a csillogó szemeivel, lelkesedésével és buzgómócsing természetével befészkelte magát a mindennapjaimba, arra is képes vagyok, hogy széltében átutazzam az országot, mert szerinte nem telefontéma az, amiről beszélgetni akar. És kettőnk közül elvileg én vagyok a racionálisan gondolkodó, megfontolt mentor. Nem hinném, hogy van még egy szerencsétlen, akit ilyen könnyen rángathat a kis zsinórjain, de az igaza megvallva egyáltalán nem bántam, hogy nekem jutott a bábu megtisztelő szerepe. Szívesen jöttem, ha szüksége volt rám. - Hidegnek hideg. De nem mindig elviselhetetlen. – Kacsintottam rá reflexszerűen. Oké, talán nem neki kellene kiteregetnem az életem ilyen részleteit, de szerencsére nem kellett visszafognom magam a közelében. Felszabadult voltam, hiszen én is sok mindent tudtam róla, ez a következménye annak, ha az ember maga mellé vesz valakit, akit be kell vezetnie egy számára teljesen új világba. Nem bírtam a kötelékeket, esetleg a családiakat tudtam elviselni, de a kötelező szülinapok és ünnepnapok sem az én asztalomat képezték. A munkahelyemet is szívesen váltogattam, a barátaimat igyekeztem megtartani, de akiből elegem lett vagy olyat csinált, amivel kihúzta nálam a gyufát, az mehetett. Chantele… más tészta. Csinálhatott akármit, felelősséggel tartoztam érte, mivel mondhatni én neveltem arra, hogy bármire képes lehet és bármit megtehet, amihez kedve tartja, csak legyen alapja és tudjon belőle kimászni, ha nagy őrültség. - Kislány, figyelj csak… - Léptem felé egy lépést. – Nem akarom letörni a lelkesedésedet, de neked nem tűnt fel, hogy milyen hirtelen, önként és dalolva bukkant fel az a nulladik páciens? – Vontam fel a szemöldökeimet rajta tartva a tekintetemet. Az ilyen nagy szerencséket az élet más területein kell elfogadni, nem egy olyanon, ahol a papírhalmazok mögül is előugorhat egy-egy váratlan meglepetés. A lelkesedése most is páratlan volt, csak imádkoztam, hogy egyszer nehogy ez legyen a veszte. Okos lány, de hajlamos a meggondolatlanságra. – Nem is mondta, hogy honnan hallott rólatok és arról, mit forgattok a kis fejetekben? – Kopogtattam meg a homlokát gyengéden a mutatóujjammal, miközben feltettem a kérdésemet.
- Csak ha szereted a találós kérdéseket. - Mikor egy fejrázással jelezte, hogy nem kér semmit inni, próbáltam valamelyest visszább venni magamból, az egészen más kérdés, hogy kicsit sem sikerült. Én egy lelkes kis tücsök vagyok, mindenen pattogok és ugrálok, és ha olyanokkal vagyok körülvéve, akiket még szeretek is, ráadásul úgy, hogy tele vagyok jobbnál jobb hírekkel, hát egyszeűren csak nem tudom visszafogni magam. Bár lehet, mellette mindvégig zavarban is vagyok. Na igen, az ő szemében valószínűleg tényleg csak egy pattogó bolha vagyok. Miközben szép pillangók társaságát élvezi, akiknek az a legagyobb fejlemény az életükben, hogy nem nőtt le a körmük két hét alatt. Szóval... én ennél kisebb dolgokért is lelkesedtem, főleg most, hogy úgy adódott, talán akad egy nulladik páciens. Csak nem tudom, hogy Marknak hogyan kellene ezt felvezetnem. Talán még ő a könnyebb út. De ha ezt Ebonynak elmondom... - Szóval Portland. Ott hideg van, nem? - kérdeztem úgy, mint egy idióta, kicsit elbambulva, hiszen a fejem már megint nem ott tartott, ahol az információk áramlásának kellett volna. Aztán ismét megráztam a fejem. - Szóval izé... örülök, ha jól érzed ott magad. és ha hónapok óta ott élsz, akkor még tényleg jó - nyeltem egyet. Ismertem Mark-ot, ő nem az a típus, aki sokat marad egy helyen, bár nagyon sok munkája lehet. Köztük én is az egyik ilyen munkája vagyok, csak én már azt hiszem, olyan idegesítő voltam, hogy inkább továbbállt, és csak azért mondta mondta azt, hogy már mindent tudok a dhámpír létről, hogy minél előbb megszabaduljon tőlem. Ez persze nem támasztja alá azt, hogy miért siet rögtön hozzám, ha hívom. Annyira... édes. Ezt majdnem hangosan is kimondtam, bár azt hiszem, előtte nyílt titok, hogy miközben itt a testem, az agyam nagyon gyakran jár máshol. Tudok sületlenségeket beszélni, és hiába komoly a hivatásom, én az a tipikus szeleburdi vagyok, még majdnem ötven évesen is. - Csak úgy kaptunk némi támogatást, ha idejövünk - sóhajtottam fel kicsit kiábrándulva aztán az álomvilágból. És a valóságból is. - Itt van valami csodaszuper laboratórium, ami kell a kísérleteinkhez. Bár ez inkább Ebony művészete, én... jobb szónok vagyok. Általában - húztam el a számat, majd alsó ajkamba haraptam. - És tegnap bekopogott valaki az irodám ajtaján... hogy ő szívesen alávetné magát a kísérleteimnek - vigyorodtam el aztán. Kicsi kellett ahhoz, hogy ismét a nyakába vessem magam, de visszatartottam, egyik lábamat a másik mögé szorítottam, így uralkodva magamon. - Ebony még nem tudja, és nem tudom, hogyan veszem rá, mert... nem kaptunk engedélyt ahhoz, hogy embereken... vagyis, olyanokon mint én vagy Ebony vagy te... szóval hogy rajtuk is kipróbáljuk egyelőre.
Látni és szinte kézzel foghatóan érezni azt a lelkesedést, ami áramlott bele és amivel egyáltalán csak a szavakat kimondta máris kárpótolt a hosszú utazásért. A szeme úgy csillogott, mint ahogy eddig még nem tapasztaltam, pedig régóta ismerem már őt ahhoz, hogy akár a tenyeréből is olvashassak, mégsem volt soha nyitott könyv előttem. Valamiért mindig megmaradt a maga rejtélyességében ahhoz képest, hogy hajlamos volt kislányként viselkedni, akinek egy zacskó cukorral elterelhető és megvehető a figyelme. Olyan volt, mint egy mérgezett egér, jobbra-balra futkározott, nem tudta, mit és hogyan csináljon, merre dobálja a papírjait, hová nézzen, hová rakja a karjait, ez a mondhatni már szerencsétlen kategóriába tartozó viselkedés pedig megmosolyogtatott, ezzel a gesztussal karöltve néztem rá és hagytam, hogy kibontakozzon a szavaiban, nem akadályoztam meg a gondolatmenetét, sőt semmi mást. Csak álltam hol vele szemben, hol mellette attól függően hová keveredett az apró nappaliban, amelyről sugárzott, hogy nők laknak benne. Dolgozó, kreatív nők, akik átlátják a saját maguk okozta káoszt, ami igazából még jól is áll nekik. - Meg is tudhatom, hogy tervezel célt érni vagy ki kell majd találnom? – Kérdeztem rá a kissé ködös megfogalmazás után, az italajánlgatásaira megráztam a fejem. A kávénak nem most van itt az ideje. De mit is vártam, jellemző módon elterelte magáról a szót és rögtön rám irányította kíváncsisága figyelmét annak ellenére, hogy kettőnk közül szerintem nekem kellett volna kiosztani a nagyobb érdeklődés tanúsítását megengedő kártyát. - Néhány hónapja Portland-ben lakom. Elmegy egynek. - Megvontam a vállam. Nem az Államok legészveszejtőbb városa, de minden megvan benne, ami kell, tehát panaszra nem lehet okom. Annyira még nem untam meg, hogy tovább álljak. – Az érdekesebb, hogy te mit keresel egy ilyen helyen? – Kérdeztem felvonva a szemöldökömet, megválva a kényelmes helyemtől, felé lépve egy lépést. – Lecserélni a nagyvárost egy ilyen pletykafészekre? – Vigyorodtam el rá pillantva. Tudtam, hogy mennyire fel tudják bosszantani az akadékoskodók és volt egy olyan érzésem, hogy itt jócskán előfordulnak olyan személyek, akiknek a legszívesebben letépné a fejét a kis Hamupipőkém.
- Sajnálom, csak annyira örülök, hogy végre itt vagy! - Már megannyiszor fogadtam meg, hogy megpróbálok úrrá lenni a hirtelen rám törő érzéseken. Csak sosem sikerült még az eddigiek tanulságából tanulva sem. Nem lehetek egy árva kislány, aki mindenkinek a nyakába ugrik, és az első percben elmondja élete első negyven évének a történetét. Ez igencsak veszélyes is lenne, mivel rólam van szó. Rólam, aki olyan nagy dolgokat tud őrizni magában, amelyekről más álmában sem gondolkodik... vagy lát képeket. Az egész annyira félelmetes. De hát ő Mark! Az ég szerelmére, kinek árulna be? Ez nem egy ostoba képregény, engem nem jelentenek le semmilyen titkos szervezetnek és ő nem egy egyszerű kém, hanem a mentorom. Szóval... jobb lesz ehhez tartani magamat. Akkor is, ha számomra ő többet jelent ennél. Nem jelenthetne többet. Minden nőt megkap, akire csak ránéz, miért kellenék neki pont én? Szóval jobb lesz, ha más elfoglaltságot keresek, nem pedig őt ölelgetem. - Öhm... de-de - bólogattam, miután eleresztettem a karját rögvest, és elkezdtem összeszedni a szétszórt papírokat a földről. Ebony tegnapi távozása óta nem pakoltam itt össze, ő a rendmániás, én csakj... széthagyok mindent. Kezdve a cipőimmel, amit gyorsan be is rúgtam a szekrény mögé, bár van egy olyan érzésem, hogy látta. - Sajnálom, én a rendetlen társ vagyok - köpködtem ki a hajamat az arcomból, majd egy kényszeres vigyort mutattam felé. - Méghozzá nagy köze! Végre célt fogok érni, érted? - álltam meg hirtelen, és úgy vigyorogtam, mint aki a következő pillanatban szét akarna robbanni. Megint a nyakába akartam vetni magam, de aztán visszafogtam magam, és helyette körülnéztem, mivel is kínáljam meg. Csak vizem van itthon. Meg kávé. És tea. És az egésznek semmi értelme nincs. - Találtam valakit, aki segítene a terveim megvalósításában! De pszt, Ebony mmég nem tudja! - kezdtem el suttogni. Na igen, mintha ő az emeleten lenne. Nincs itthon. - Mit kérsz? Kávét vagy teát? Vizet? Nincs más itthon - ráztam meg a fejemet, majd rögtön oda is pattantam a kis pulthoz. Egész otthonos ez a kis lakás, én szeretem. - De mielőtt elmondom, hogy milyen szenzációs az életem, mesélj! Hol voltál eddig? Még mindig vándorolsz az államokban?
Ha akartam volna sem tudtam volna még háromig sem elszámolni, olyan gyorsan tárult ki előttem az ajtó, hogy megpillanthassam, sőt rögtön meg is érinthessem a lányt, aki a tudtom nélkül valószínűleg a gazdámnak nevezte ki magát az elmúlt napokban. Más nem játszhatna el ilyesmit, de ő nem hasonlítható a többikhez... túl sok minden keveredik abban a szépséges fejében ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam, ha valamit meg akar vitatni vele. Sohasem gondoltam volna, hogy lesz valaki, aki le tud nyűgözni nem csak a tudásával, hanem az azzal egybekötött személyiségével és eltökéltségével is, ám neki sikerült, nem is olyan borzasztó sok idő alatt érte el a célját, hogy a saját agyamat is hozzáadjam a kísérleteihez. Képletesen persze. Legalábbis remélhetőleg, eddig engem nem akart felboncolni, ahhoz egyébként is én értek. - Helló, szépség. - Meglepődtem, amikor a nyakamba ugrott, aztán rájöttem, hogy nála már csak így működnek a dolgok. Nem ritkán hajaz egy tinédzserre, aki az élet minden területén lelkes, de hamar le is törik a szarvát, akik le akarják és sajnos nem mindig képes újraépíteni. Na, vajon kérdés még, hogy miért vagyok itt? Hirtelen nyert értelmet, vagyis egy opciót minimum a dolog. - Nem csak fejben kérdezem: normális vagy? Mi ok van az ünneplésre? - Szinte behúzott a házba és én nem is vetettem meg a lábaimat a küszöbön, szemeim pedig pásztázni kezdték a szobát, ahová kerültem. Mintha rá várt volna a lakás, hogy beköltözzön ide. Az is lehet, hogy átalakított, de teljesen önazonos volt, mint amilyet vártam. Kávésbögrék, laptop, papírhalmok... tipikus Chantele. - Azt ne mondd, hogy egy csajbarlangba sétáltam be. - Volt egy érzésem, miszerint nem egyedül lakik itt, de csak a hecc kedvéért kérdeztem rá felhúzott szemöldökkel. - Látom a közepén vagy valaminek. Köze van ahhoz, amiért át kellett autóznom a fél országon? - Ez kissé értelmesebb vallatási részlet volt, ha csak látni akart volna, akkor azt elmondja. De ködösített a telefonban, szerette volna, ha a meglepetés ereje csap le rám, amikor itt vagyok és tudta, hogy ez megőrjít, emiatt fogok jönni. Túl okos.
Kicsi hiányzott ahhoz, hogy ne vágjam földhöz a gépet, amit nyomkodtam. Egészen otthonosan éreztem már magam ebben a lakásban, hiszen csak nemrég vettem meg. Alig vártam, hogy saját házba költözzek, mondjuk megmondom őszintén... örültem, hogy Ebony-val együtt lakom itt. Igaz, ő ma este valahol máshol van... nyilván dolga van. Vagy ismét az irodájában éjszakázik, vele már előfordult... A történet annyi volt, hogy lefagytam. Egyfolytában. És hiába mentettem a beszédemet, amit holnap meg kell tartanom ismét azok előtt a dilis nőszemélyek előtt, nagyon úgy tűnt, hogy elveszik az egész. - Ne csessz ki velem, ne-ne-ne!! - sorjáztam a szavakat feléledő hanggal, minden nem-et egyre hangosabban mondva, a végén már marokkal fogva a laptop két szélét. Mikor úgy tűnt, végre sikerült, a lelkem is megnyugodott, és nagyot nyeltem. - Szerencséd.... - bukott ki belőlem megkönnyebbülve, de rögtön fel is kaptam a fejem a kopogásra. A kezembe kaptam a teás bögrémet, majd a kardigánomba is belebújtam. Tudtam, hogy ki érkezik, de még így is teljesen izgalomban voltam. Talán az előbbi méreg miatt, tuidom is én... Úgy nyitottam ki az ajtót, mintha az életem múlna rajta. Legalább egy horrorfilmben szereplő áldozat vehemenciájával téptem ki, filmbe illő jelenet volt. Széles vigyor jelent meg a képemen, mikor megpillantottam Mark-ot. Nem tudom, hogy ő mit érzett momentán irántam, amiért iderángattam, de én örültem neki. - Itt vaaaagy! - ugrottam a nyakába hirtelen, fél kezemmel a nyakát szorítva, másikkal a bögrét, és halkan felnevettem. - Igen, még mindig nem vagyok százas, ha ezt kérdezed fejben - kuncogtam, aztán elengedtem. - Gyere be, mindjárt elered az eső! - húztam be. Nem tudom, mit gondol rólam, de az tény, hogy az elején sem volt ki mind a négy kerekem... és ha tudná, hogy milyen érzéseket táplálok iránta... jó ég, megőrülnék, ha megtudná.
Az első kérdés, amire Chantele-nek válaszolni kell majd az az, hogy mit keres egy ilyen eldugott helyen, mint Mystic Falls. Jók a tájékozódási képességeim, de amikor már a GPS sem volt hajlandó elfogadni úti célul a város nevét, elgondolkodtam. Mi lehet, ami itt tart egy fiatal lányt és amihez segítség kell neki? Nem hiszem, hogy fel kellett volna adnia mindent azért, hogy az isten háta mögé költözzön, hiszen amikor először találkoztunk szinte rögtön láttam benne a potenciált. Eszméletlen lelkesedéssel vetette magát bele a kutatásokba, mindent előre megtervezett, utánajárt a dolgoknak, alapos volt és nem szégyellte ha elakadt és segítséget kellett kérnie valakitől, aki abban a területben jártasabb volt. Véletlenül futottunk össze a kórházban, ahol mindketten dolgoztunk, csak míg ő a kutatói részlegen töltötte a napjait és nem ritkán az éjszakáit, addig én folyamatosan ügyeltem, ami miatt nem volt nehéz összefutni a büfében és egymás mellé keveredni. Első ránézésre sem volt nehéz megállapítani, hogy a jókislányos külső, a fül mögé tűrt haj és a hatalmas barna szemek sokkal többet rejtenek. Behajtottam az utcába, ahol majd elvileg megtalálhatom őt. Valami tényleg nagyon fontos lehetett, ha rászántam magam, hogy idejöjjek. A munkamániám nem engedte meg, hogy hosszabb időre szabadságot vegyek ki és a lány sokkal tartozott azért, hogy magam mögött hagytam Philadelphia-t egy olyan semmitmondó információért, hogy van valami, amit nem tud megoldani és ezért kellek neki. Hogy jutottunk egyáltalán ide, fütyül és én ugrok? Nem hibáztathatom magam... Chantele sokkal különlegesebb, mint akárki gondolná, de maga a gondolat is érdekes volt, hogy képes volt nálam ilyesfajta cselekedeteket kiváltani. Leállítottam a motort és rápillantottam a házra. Szép otthon, bár én évek óra nem ilyenhez vagyok szokva, de mi is várható el egy kisvárostól? Felsétáltam a lépcsőkön és rögtön bekopogtam, elvileg itthon kellene találnom a tulajt. Ha a barna tincsek gazdája nyit ajtót, máris szebben folytatódik a nap.
Kezdőlap
