Magam sem tudom, mikor feledkeztem bele utoljára ennyire a gondolataimba. Főleg miután megszólalt, és sorolni kezdte anyánkra a különböző jelzőket. Henry velem ellentétben szabadszájú volt, nem szégyellte el magát a szavak erőssége miatt, ebben tényleg annyira mások lettünk... én valamiért mindig pírba borultam, amikor valami olyasmi bukott ki belőlem, vagy olyan köntösben, amelyre nem voltam büszke. Bár ettől eltekintve csak egyetérteni tudtam vele. Az anyám nem érdemelné meg, hogy utólag miatta ostorozzam magam, és az ő hülyesége végett kerültünk abba a helyzetbe, ami végül kialakult. Tényleg egy kurva volt, már nem volt ezen mit szépíteni. Nem is akartam, mert... mert nem érte meg. És nem változna semmi attól, ha most elkezdeném jónak látni őt. Nem volt az. Soha nem is lesz, és vannak olyan emberek, akiknek az emléke még az idő múlásával sem szépülhet meg. Ő ilyenm volt. Akárhányszor eszembe jutott, csak a dühös szavakra, az ocsmány parancsolgatásra tudtam gondolni, az obszcén gúnyolódásra, amit sem én, sem más korombéli gyerek nem érdemelt volna meg. Miatta nem alakult ki a rendszer szociális életem, miatta lettem egy könyvmoly, és azóta sem tudtam teljes egészében levetkőzni ezt a skatulyát. Tönkretette az életemet. Henry-é is keserűbb lett miatta, még ha ezt nem is mondaná ki soha. Halvány mosolyt csalt végül az arcomra, mikor a fülemhez hajolva elsuttogta a nagy titkát. Erre nem számítottam. Bár tény, hogy kezdtünk jó testvérek lenni, mikor anyám - felém tett - utolsó cselekedete minden biztosítékot kivert. Nem bírtam tovább. És még Henry sem tudott volna megakadályozni abban, hogy elmenjek. Muszáj volt. Ki tudja, hová jutok, ha akkor ott maradok... - Az első szökésem előtt... nem is gondoltam volna, hogy mi ketten egyszer tudunk majd... testvérek is lenni - nyögtem ki csendesen, majd hagytam, hogy a csengő hangjára ő ugorjon fel. Nagyot sóhajtottam, és megigazgattam pár kóbor tincset, amíg távol volt, hogy mikor visszatérjen, a pizza finom illata már körbe is járja a szobát. - Errefelé gyors a kiszolgálás. Tudod, nincs sok dolguk - kacsintottam rá. Ez a város kisebb volt, csendesebb és némileg monotonabb, már ha szimpla emberként érkezik valaki a városba. Amúgy pedig fetrengett a természetfelettiek mocskában. Én is elhúztam egy szeletet, habár nem véletlenül esett a választásom valami light-osabb feltétre. Henry tüzet fog okádni attól a chilis borzalomtól, én pedig maximum nevetni fogok rajta. - Tudod - nyeltem le az első falatot. - A tudósok többsége nem foglalkozik azzal, amit én keresek. Megoldást a problémámra - suttogtam kicsit rekedtebben, mint az előbb, és egy sóhaj kíséretében lehajtottam a fejem. Nehéz vallomásnak ígérkezett. - Nem akarok többé ez lenni, Henry. Akaratom ellenére tettek dhámpírrá, mikor vért itattak velem, és... az ellenszerét akarom. Ez pedig nem olyan, amivel máshol foglalkoznának, megannyi konferenciát csörtettem már végig, mindannyian tiltották az efféle kísérleteket, mert... mert egyszerűen csak félnek. Gyávák - vált némileg ingerültté a hangom.
Kevés olyan felület volt rajtam, amiben fogást lehetett volna találni ha valaki ártani akart nekem és ó hát nem kevés ellenséget szereztem az évek során, amióta vadászom. Chantele volt az egyetlen gyenge pontom. Ha valaki ártani akart volna nekem, elég lett volna csak elhangoznia a húgom nevének ahhoz, hogy agyvérzést kapjak, a tenyerembe köpjek, felvonjam a fekete lobogót és ölni induljak mint valami vérszomjas fenevad. Egyesek szerint nagyobb szörnyeteg vagyok, mint a vámpírok akiket elteszek láb alól, megválogatott és hatásos módszereim végett. Nem mondom, hogy az összes pletyka igaz mert például még senkinek nem nyitottam fel a hátát, törtem szét a bordáit és ültettem tüdejét a vállaira. Nem jutottam el odáig. Általában elvesztettem őket a bordák ripityára törésénél. Szenvedélyes ember vagyok, na. S miképp jött ez ide? Hát mert Chantele megállított. Elég volt egyszer kérnie, hogy maradjak és szörnyeteg szívem azonnal meggondolta magát a távozásomat illetően. Mellette ülve, mozdulatait figyelve, szavait hallva csak bólintok. Hagyom had mondjon el mindent ami a lelkét nyomja, hagyom, hogy megossza velem félelemeit annak ellenére is, hogy csak most engedett vissza az életébe és én ezúttal megbecsülöm a köteléket ami köztünk egykor elveszett. Megérintem a vállát. - Az a nő egy átkozott őrült volt. Egy megvetemedett, gonosz kurva. - szinte köpöm a szavakat anyánkról. - Soha egyetlen percre se gondold magad gonosznak, amiért azt kívántad amit. Megsúgok egy titkot – hajolok közel a füléhez – miután elmentél én is ezeket kívántam. - húzódom vissza és a kopogás ránt ki gondolataim közül. Összevonom a tekintetem. Értem én, hogy gyors kiszállítást ígérnek de húsz perc az még arra sem elég, hogy rendesen megsüljön a pizza, nem ám ahhoz, hogy ki is hozzák. Megemelkedem. Egyik kezem a fegyveremre emelem, a másikkal ajtót nyitok. S bizony a pizza fiú az. Liheg, mint az állat. - 21,45 lesz. - a tenyerébe nyomok 25 dollárt majd hagyom is tovább menni. Chantele felé fordulok. - Miben, hogy mirelit lesz? - kacsintok hugomra de mikor felnyitom a dobozt, legnagyobb meglepetésemre egy egész pofás pizzával találom szembe magam. - Hmm. - az asztalra fektetem a két dobozt. - Jó étvágyat. - tűröm fel ingujjaim és kiveszek egy extra chilisnek tűnő darabot és beleharapok. - Huh nem mirelit. - állapítom meg és jóízűen kezdek el zabálni. Tele pofával folytatom persze. - Akkor nevezd meg azokat a tudósokat akik a segítségedre lehetnek és elintézem, hogy találkozzatok. - mondom halálosan komolyan. - Azzal ne foglalkozz mennyire vannak messze. Az nem probléma.
Nem volt ismeretlen a félelem fogalma. Pontosan tudtam, mit jelent, mikor egyik pillanatról a másikra megváltozik a hangulat, csattan pár szó, és ha te mondtad őket, ha nem, akaratlanul is görcsbe rándul a gyomrod, mert nem számítottál a saját, vagy partnered őszinteségére. Henry képes lett volna kilépni az ajtón. Én viszont őszintén mondtam, hogy nem akarom a távozását. Azt akartam, hogy ismét legyen egy bátyám, akitől ugyan első körben nem sok jót kaptam, de megváltozott... az alapokat már akkor letette a felém vezető úton, amikor képes voltam anyám kenyerét enni vagy éppen a fedele alatt élni. Nem ő volt az oka annak, hogy fogtam a holmimat és megszöktem otthonról. Ha rajta múlt volna, valószínűleg erre sosem került volna sor, és... leélünk egy szép életet, mint testvérek, majd mikor eljön az idő, beletörődünk abba, hogy megöregedtünk, és ideje eltávozni. Egyikünknek sem adatott meg. Az én sajátos tragédiám abban a pillanatban indult be, amikor kitettem a lábam a családi házból. Ha nem teszem, sosem találkozom Matthew-val. Nem lett volna szükségem Mark-ra sem, és esélyes, hogy Ebonyt vagy nagyon korosan vagy semmilyen formában nem találkoztam volna. Inkább az utóbbi. Valamit ennek az egésznek köszönhettem, például a barátaimat. Megannyiszor próbáltam már mérlegre állítani ezt, megérte-e. A saját álmaim elvesztek, de vannak barátaim. Fordítva is történhetett volna, de már nem is tudtam volna elképzelni az életem nélkülük. Megkönnyebbültem, mikor szavaim hatására visszafordult, és magához ölelt. Azt váltotta ki belőlem, amit keveseknek sikerült, és feltámadtak bennem azok a régi emlékek, amikor először mentett meg saját magamtól. Az volt felém az első jó lépése... és sosem tudtam elfelejteni. Leültem mellé a kanapéra, miután visszaakasztotta a zakóját az iménti helyére, majd beszélni kezdett, de csak halvány mosolyra futotta. - Csak... tudom, hogy megéri - feleltem őszintén arra, ahogyan elmondta, miért is gondolja, hogy erős vagyok. Én is tudtam. Ha nem lenne bennem ennyi erő, tartás és kontroll, már régen azt vésném egy falra, hogy hány áldozatom volt az elmúlt évtizedekben. Matthew mondjuk bizonyára büszke lenne, ha látna tőlem egy efféle listát. - Jó akarok lenni. Éreztem már magam rossznak, mikor... kegyetlen kívánságokat suttogtam - hajtottam le a fejem. - Amikor anya szobafogságra ítélt, amiért öt percet késtem. Vagy mikor nem engedett el sehová. Azt kívántam, bár leesne a lépcsőn, ütné el egy autó, vagy... nem is tudom - ráztam meg a fejem. Bizonyos szintig szerettem az anyámat, elvégre életet adott nekem. De megannyi gonosz húzás után már nem tudtam visszafogni az agyamban lévő kis démonokat, amelyek azt sugallták, én legyek az, aki lelöki a lépcsőn. Végül megráztam a fejem. - Ebben most nem tudsz segíteni, Henry. A pénzt biztosítja az intézet, a probléma azzal van, hogy még nem tudom, mi az utolsó hiányzó láncszem a szérumba - sóhajtottam fel lemondóan. Ebony-val megannyi álmatlan éjszakát töltöttünk el ezen gondolkodva, már képletekkel és vegyületekkel álmodtam, már ha képes voltam aludni.
A nevem hallattára még csak le sem lasított. Annyira a tököm tele van azzal már, hogy újra és újra azt kell hallgatnom mit csesztem el gyerekként és mit tehettem volna másképp s jobban, hogy ma már nem bírok még egy adagot lenyelni. Ja, elcsesztem és nem vagyok rá büszke, sőt, rohadtul szégyellem a múltam és azt, hogy nem voltam képes úgy megóvni a húgomat, ahogy az a dolgom lett volna. Kurvára gyűlölöm magam amiért nem voltam képes neki felolvasni egy szaros mesekönyvből, amikor az összes barátját meg kellett vásároljam, amiért hagytam, hogy anyánk terrorizálja őt már egészen kicsi kora óta kezdve. Igen, ha visszamehetnénk abba a nyomorult időbe, máshogy csinálnám de nem tehetjük meg, nincs ilyen luxus az életükben. Mindenkinek megvan a maga nyomorúságos múltja de mocsok nehéz elengedni ha az embert folyamatosan arra emlékeztetik, mennyire elcseszte. Ő azonban az én húgom, a testvérem. Szeretem. Leszarom, hogy nem egy apától vagyunk és még az sem érdekelne ha anyánk sem lenne ugyan az. Szeretném megóvni, szeretném neki megadni azt amit akkor nem voltam képes. Szeretném szeretni és vigyázni rá. Megvédeni a bajtól és leszámolni azokkal akik ártani akarnak neki. Bizalmast és családot nyújtani neki. De én sem vagyok szent és pláne nem türelmes. Ha mindezt a kukába akarja hajítani akkor hajrá; nem fogok térden állva könyörögni neki, hogy engedjen be az életébe. Egyiküknek sincs szüksége felesleges bégetésre, főleg ha ennyire mélyen megvet, elítél és gyűlöl engem. Persze aztán elég csak kimondania, hogy nem akarja, hogy elmenjek. Azonnal megfagyok a mozdulatban és már nem is érdekel más csak az, amiért jöttem; hogy részese lehessek az életének. Nem vagyok az a fajta fickó aki nagy drámai gesztusokkal operál de most ellépek az ajtótól, mellé kerülök és magamhoz ölelem. Tudnia kell, hogy miképp érzek iránta és tudnia kell, hogy most már nem az a gyerek vagyok aki képtelen volt megóvni őt. Most már az vagyok akire akkor szüksége lett volna és akire most is szüksége lehet ha úgy akarja. Aki nem fog hátat fordítani többé neki ha beenged az életébe. Pár pillanat múlva persze elengedem; maradjunk annyiban, hogy nem vagyok ölelkezős fajta. Kibújok a kabátból és ismét a székra teszem pihenni a tökéletesen élére vasalt anyagot. Nem vagyok egy rendmániás típus de szeretem, hogy a bejárónő tudja, hogy az ingek, pólók és trikók színek szerint csoportosítva pihenjenek a vállfán, ahogy azt is, hogy egyetlen darab por sincs a lakásban mikor hazaérek. Szeretem a rendet, na. Gond? - Erős vagy. Erős és gyönyörű. Tudod, honnan tudom? - kérdem húgomat, mikor ismét helyet foglalok a kanapén és magam mellé intem – Abból amit az előbb láttam. Képes vagy visszafojtani, kontrol alatt tartatni. Képes vagy parancsolni és erre csak az erősek képesek. - Nem bókolni akarok neki és ezt szerintem ő pontosan tudja. - Szeretnék segíteni. Amiben tudok. Mond el, mi vagy ki kell a kutatáshoz és megszerzem. A pénz nem akadály. - örököltem? Lószart. Mondjuk úgy, hogy megvannak a magam forrásai. S ha piszkosak? A pénz az pénz.
Próbáltam elfojtani azt, ami bennem lakozott... azt, ami egy ilyen vallomás után bármikor képes lett volna csak úgy kitörni, de biztos voltam abban, hogy ha erre most sor kerül, akkor vér fog folyni, és nem voltam egészen biztos abban, hogy az Henry vére lenne. Ismertem a bátyámat, habár sosem volt vérszerinti testvérem, mégis ott lakozott benne a harci szellem... az, ami engem is arra sarkallna, hogy bárkivel szemben védjem meg magamat. Legalábbis azt hiszem, hogy őt is valami ilyesmi fűtötte, míg engem valami egészen más... az a düh, amelyet valójában nem is iránta, hanem az elhunyt anyám iránt éreztem. Ki gondolta volna, hogy ilyen szinten tönkre akarta tenni az életemet? Fenyegetni aokat, akik fontosak nekem? Ehhez a legnagyobb kegyetlenségre van szükség, de talán nem is kellene meglepődnöm rajta. Furcsa húzásai voltak egész életében velem szemben, szándékosan kényeztette el Henryt, míg én nem kaptam tőle semmit, és talán jogosan kérdezgettem azt, hogy ha ennyire utált és megvetett... hogy ha ennyire az erőszakra emlékeztettem, miért hozott egyáltalán a világra, miért nem döntött úgy, hogy még azelőtt megöl, hogy érezném? Még sosem hallottam őt így beszélni az anyánkról, ez némileg kijózanította a fejemet, és rávezetett arra, hogy valójában tényleg nem rá vagyok dühös. - Henry - bukott ki belőlem a neve, megrázva a fejemet. Az erek visszahúzódtak a szemem alatt, majd nagyot nyelve töröltem le a szemeim alól valami nedvességet, amiről észre sem vettem, hogy megjelent. Mégsem tudtam többet mondani, a gondolatok úgy suhantak a fejemben, mintha arra készültek volna, hogy itt helyben elmenjen minden józan eszem. Közben nagy nehezen felfogtam azt, amit Henry mondott, ahogyan azt is, hogy távozni készül, de ezt nem akartam hagyni. De a szavak még mindig nem jöttek a számra, csak visszaemlékeztem arra, hogy hányszor éreztem magam cserben hagyva... egyikük sem azért ment el, mert már nem kedvelt, vagy mert... nem volt jó, ami voltam. Az anyám miatt. Aminek Henry lett a szószólója. Csak akkor tisztult ki teljesen a kép, mikor pénzt dobott a pultra, és miután magára húzta a kabátját, már nem választotta el semmi, hogy távozzék. Csak pár gondolat... és már képes voltam a szemébe nézni. - Nem akarom, hogy elmenj. - Nem a témába vágóan szólaltam meg, nem ragoztam, hogy mit tett és mit nem tett. Nem éreztem azt, hogy érdemes lenne bármit mondani, miközben nyilvánvaló volt, hogy nem ő volt halálos fenyegetés a barátaimra.
Egészen biztos vagyok benne, hogy úgy értette, hány barátja életét mentetettem meg. Nem mondom, hogy nem vagyok hirtelen haragú ember. Nagyon is az vagyok de sok mindent le tudok nyelni mielőtt robbanok. Azzal viszont már kezd a faszom tele lenni, hogy újra és újra a szememre vessenek egy olyan élet hibáit, amiben tizenhat éves rohadék hülye voltam. Basszus mi a fasz van már? Hányszor kérjek még bocsánatot? Nem vezekeltem már eleget? Erre megint én vagyok a faszkalap amiért megpróbáltam életben tartani a barátait?! Mondjuk, hogy jól esne valami erősebb is, mint a kávé. - Chantelle! - hangom öblös, mély, karcos és olyan fájdalommal teli, hogy egy pillanatra magamra sem ordítok. Nem emelem fel a hangom mégis van benne valami vészjóslóan haragos. - Anyánk meg akarta keseríteni az életedet mert meg volt róla győződve, hogy te megkeserítetted az övét. Nem mondom, hogy igaza volt, nem is értek vele egyet. Egy őrült, veszélyes, kétszínű kurva volt aki eltökélte, hogy elveszi minden boldogságodat. - én nem emelkedem meg és attól sem tartok, hogy nekem esik. Tudom, hogy van olyan erős, hogy ne tegye. Ha pedig tévedek akkor megölöm. Ennyire egyszerű. - Én pedig meggyőztem, hogy ne tegye. Hogy ne ölje meg azokat akiket szeretsz. Igen, cserébe el kellett menniük de egyikük sem végezte holtan valami pöcegödörben. Ha tovább akarod folytatni a Henry Roux egy utolsó rohadék című darabot, akkor már itt sem vagyok. A faszom tele van már azzal, hogy mindenki egy hülye gyerek hibáival hányjon le. Ha folytatni akarod csak tessék de tedd egyedül. - felemelkedem. A bögre finoman koppan a dohányzóasztalon ami a kanapé előtt pihen. Most már dühös vagyok. Most már elég volt. - Nem tűröm tovább. Az elmúlt harminc évet azzal töltöttem, hogy helyre tegyem a múltat. Az elmúlt húsz évben végig melletted voltam de egyszer sem jelentem meg az életedben. Ahogy látom, most is hiba volt.. - A székhez lépek. Leveszem a zakót és magamra kanyarítom. Némi pénzt a pultra dobok a pizza végett. - Ha szükséged van bármire, hívj és megkapod. - a kilincsre teszem a kezem. Mélyet sóhajtok. Annyi mindent nem tud. Annyi mindent mondhatnék de nem akarom, hogy azért boruljon a nyakamba a francba, azt sem akarom, hogy a nyakamba boruljon. De az én türelmem is véges és nem engedhetem meg, hogy a múltban éljek és folyamatosan azon rágódjak mekkora fasz voltam. - Nem vagyok büszke arra amit tettem Chan. - lágyul meg a hangom – Akkor azonban ezt láttam az egyetlen járható útnak. Bemocskoltam a kezem nem egyszer, annak érdekében, hogy éljenek mert a halálukat nem viselted volna el. Nem voltam a legjobb testvér. De próbáltam jobb lenni. - Elismertem a hibám. Leróttam a tartozásom. Senkinek nem fogok könyörögni a bocsánatért. Chantelle viszont az egyetlen ember a földön akiről azt gondoltam, képes a megbocsátásra. Talán jobban is hasonlít Chan anyánkra, mint azt gondolta. Marknak volt igaza. Ez a lány még semmire nem állt készen s ha nem állít meg, lenyomom a rohadt kilincset és kilépek az életéből.
Öntöttem az ő bögréjébe is, és míg ő megrendelte a pizzát, csak magamban gondolkodtam. Én nem voltam túl nagy ínyenc, megelégedtem a sima sajtos pizzával, tekintve, hogy nagyon enni sincs időm két megbeszélés között, és általában azzal telik a napom, hogy bekapok pár falatot. És egy kis vért is elszürcsölök mellette, amikor nem lát senki sem. Féltem attól, hogy vajon mégis mit akar elém tárni, egyáltalán megérte-e azt mondanom, hogy igen, tudni akarom... azt éreztem, hogy van bennem elég erő hogy elviseljem a múltam ezen részét, és megtudjak ezzel kapcsolatban bármit. De... az elmúlt napok eleve furcsán alakultak, olyan dolgokat is tettem, amikre sosem készültem fel igazán, és most... tényleg azt akarom, hogy a bátyám elmondjon valamit, amit eddig nem tudtam? Az életem annyira bonyolult volt, mégis egyszerű, én viszont annál inkább bonyolultabb és összetettebb... nem csak egy sima pizza, paradicsommal és sajttal, nem, bennem ennél több volt, de külső szemlélők szerint csak egy minden lében kanál nagyszájú. Az voltam, aki régen sosem voltam az anyám és a bátyám előtt, mert... volt egy időszak, amikor megszólalni sem nagyon tudtam vagy akartam, ha velük egy szobában voltam. Leültem a kanapéra, közben a bögrébe kortyoltam, és vártam, hogy Henry is kövessen. Ez megtörtént nem is túl sokára, és láttam a tekintetén, hogy nem azt akarja bejelenteni, miszerint az elmúlt harminc évet azzal töltötte, hogy elkártyázta a józan eszét. Annál ő jóval többre vitte, és talán pontosan emiatt volt most itt velem szemben... titkok övezték, és beszélni akart róluk. Lehet, hogy tényleg nem vagyok erre felkészülve. Elém tolt egy kis füzetkét, amit nem kellett sokáig fürkésznem, rögtön felismertem, hogy mi is az. De a szavai elvonták a figyelmemet. Szóval anya meghalt. És Henry gondoskodott arról, hogy semmi ne maradjon utána. Mindent eltüntetett... nem vagyok pszichológus, sosem volt még csak köze sem a szakmámhoz az egésznek, de valamiért éreztem, hogy ezzel ő maga is megkönnyebbült. - Henry... - bukott ki belőlem hirtelen, mikor az a másik kis könyvecske is előkerült, és furcsamód tényleg kiváltott belőlem valamit. Elérzékenyültem, és tudtam, hogy ha nem is ez volt a célja, de képes lettem volna csak ettől a két kis tárgytól két zsebkendőt telebőgni. Mindkettő komoly jelentőséggel bírt, mindkettőbe belemenekültem egy-egy nehéz nap után... és ő megőrizte őket nekem. Felégetett mindent, de ezeket... ezeket nem. Harminc éven keresztül őrizte, hogy most... ideadja? De az érzékenység elég gyorsan eltűnt, és átvette valami egészen más. - Hogy... ez mégis mit jelent? - kérdeztem hirtelen felnevetve, mint aki nem hiszi el, amit hall. A bátyám és az anyám... mi? - Anya meg akart ölni mindenkit, aki... aki a közelembe férkőzött? - döbbentem le teljesen, és éreztem, hogyan tűnik el a vér belőlem, az arcomból... mintha én váltam volna egy vérszívó áldozatává egyik pillanatról a másikra, mégis votl bennem annyi, hogy felpattanjak, és tanácstalan kétségbeesés vette kezdetét. Talán nem reagáltam volna így, de napok óta megőrjített a kontroll, amit magamra gyakoroltam, a vágy, hogy megöljek valakit, és a bűntudat, hogy ezt érzem. Talán tényleg nem ez volt a legjobb időpont arra, hogy bevallja, segített tönkretenni az életemet. Vagy azt kellene néznem, hogy ezzel mások életét megmentette? - Mégis kiket tüntettetek el így az életemből? - kérdeztem rá hirtelen, de hátat fordítottam neki. A hangom megremegett, és mély levegővételekkel próbáltam elfojtani a fenevadat, ami bennem lakozott. És most pont a bátyám vére volt számára a lehető legínycsiklandozóbb táplálék jelen pillanatban. Nem, erre nem akartam gondolni. Arra sem, hogy megérdemelné. - Hány barátot száműztetek a közelemből? - Egyre hevesebbé vált a hangom, és lehunytam a szemem. A francba is, hol van az, aki most tudná, hogyan csillapítson le? Hol van Mark?
Végignéztem húgomon. Miért gondolják az emberek, hogy ez a nő gyenge, hogy nem bírja elviselni az igazságot? Megérdemli. Annyi poklon van már túl, annyira sérelem és fájdalom érte már és mégis itt áll előttem, kutat, a saját faja után kutat mert segíteni akar másokon. S mégis van pofája Marknak azt mondani, hogy nem áll készen rá. Az agyam eldobom. - Kérhetek én is még egyet? - bökök fejemmel a kézben szorongatott kávé felé. Persze, nem ugráltatni akarom. Sok faszkalap férfi társammal ellentétben én képes vagyok rá, hogy kiszolgáljam magam. Ez azonban nem az én lakásom és semmi jogom úgy mozogni benne, mintha az lenne, ennyire egyszerű. Amint kézhez kapom a feketét, remélhetőleg forróbban mint a pokol maga, aprót kortyolok és elégedetten hümmögök. Jól esik a mocsok erős fekete, sosem szerettem másképp. Tekintetem még egy hosszú pillanatig meresztem a lakásban fellelhető képekre. A húgom boldognak tűnik. Van nekem jogom elbaszni a boldogságát? Felsóhajtok. Jobb ha tőlem tudja meg, mint bárki mástól. S valószínűleg gyűlölni fog érte. Épp csak mikor visszakaptam. Ez azonban benne van a pakliban. A telefonomért nyúlok. - Mit kérsz? - kérdem miközben tárcsázom és alig egy pillanat múlva már adom is le a rendelés két negyvenötös pizzáért. Az enyém kb hús hússal meg némi paradicsommal azért, hogy ne lehessen azt mondani, hogy a szalámi, sonka és hús mellett nincs más a sajátomon, a húgomnak meg azt amit ő kér. A rendelés után a bögrével a kezemben követem a húgomat a nappaliba a kanapé felé. Mielőtt leülök, oldok két gombot a mellényen ami az ing felett van s mielőtt még bármit is tennék, előveszem a szövetnadrág zsebéből az apró noteszt... azt ami már legalább harminc éves. Azt amiben a húgom gondolatai pihentek gyermekként. Nem hozzám tartozik. - Miután anyánk meghalt, felégettem a házat. - foglalok végre helyet. - Nem sok minden volt ott ami megmentésre várt, kivéve ezt és... - Tolom Chan elé a kis füzetet. Azt már nem kell tudnia, hogy amit tőle kaptam nyakláncot, a mai napig őrzöm. A nyakamban. Ennyi szenti mentalitás azt gondolom engem is megillet. Ha nem akkor meg ki nem szarja le. Nem sok mindenkinek az érzelmeire vagyok tekintettel – ezen Moretti most biztos jót röhögne és kijelentené, hogy senkiére – de a testvéremére igen. Nem kell, hogy még jobban felkavarjam egy nosztalgiából származó nyaklánccal amit nem sokkal ajándékozott nekem, hogy megóvtam anyánk pofonjaitól. - És ezt... - húzom elő a mesekönyvet amiből annyiszor kérte, hogy olvassak neki de sosem tettem. Nem a fájó emlék miatt mentettem meg a könyvet. Azért, mert tudom, hogy mindig a könyveibe menekült, hogy oda rejtette a csöndes könnyeket. Több, mint pár tucat bűn nyomja csak a lelkem de mindegyik felett képes vagyok rezzenéstelenül átnézni, kivéve azokat amiket gyermekként tettem. - Mielőtt meghalt volna, elég sok mocskos dolgot próbált művelni a hátad mögött. Sok barátságod miatta és miattam mentek tönkre. - Ismerem el bűnösségem. - Azt mondta, ha meglátja őket a közeledben, megöli őket. Sajnálom Chantelle. Sajnálom, hogy nem voltam az a testvér akit érdemeltél. Tehetetlen voltam. Elkezdtem hát alkudozni az életükért. Ők megmenekülnek. Te egyedül maradsz. - Az ostort én kapom. Tettem hozzá gondolatban. Nem vagyok akkora szörnyeteg amekkorának mindenki gondol. Elég szörnyeteg vagyok viszont ahhoz, hogy ezt megtartsam magamnak.
Bíztam abban, hogy elárulja, amit kérdeztem, de még csak véletlenül sem fedte fel annak a kilétét, aki a mellékelt ábra szerint információkat szolgáltatott rólam. És hogy majd elém áll... de nem rosszakaróm. Ebben bíztam is, hiszen megválogatom az ismerőseimet és barátaimat. Nem keresek senkiben hibát, ha nem muszáj és elkerülöm a konfliktusokat, bár ezzel lényegében az életüket is valamelyest védeni próbálom, ameddig csak megtehetem. Fogalmam sincs, mit váltana ki belőlem egy igazi veszekedés... és vajon folyna-e vér utána körülöttem, vagy sem. Még nem vagyok teljesen tisztában azzal, hogy mi is lakozik bennem ténylegesen, és meddig van uralmam saját magam felett. Aki ismer, tudja, hogy eléggé hullámzóak az érzéseim, a kedélyállapotom pedig főleg, de ezt Henrynek még meg kell szoknia. Bár sokan azt mondják, csak olyan vagyok, mint a legtöbb nő, nem vágok fapofát mindenhez, hanem szóvá teszem azt, amit érzek, és ha nem is szavakkal, hát egy arckifejezéssel juttatom az emberek tudtára, hogy mi az, ami tetszik és mi az, ami kevésbé. Amíg ő telefonált, megpróbáltam másfelé figyelni, bár nem hangzott el semmi olyan, aminek segítségével bármit is megtudhattam volna a jelenlegi munkájáról, vagy hogy mi az az ügy, amin dolgozik. De azt láttam, hogy elég jó hangulatnak örvend, a nevetésében valami önfeledtséget fedeztem fel, és emiatt egy halvány mosoly rajtam is megjelent, de ezt ő nem láthatta, mert időközben hátat fordítva öntöttem magamnak egy újabb adag kávét. Erre szükségem volt, lényegében ezt ittam, ha álmos voltam, ha szomorú voltam vagy ha csak egyszerűen nem volt jobb dolgom. Nem vihet el szívroham, sem koffeintúladagolás, akkor meg nem teljesen mindegy, mivel mérgezem magamat? - Anyámról. És a múltamról - sóhajtottam fel, mikor felé fordultam ismét. Tudni akartam, vajon mi is van a szavak mögött, de tudtam, hogy addig fogja húzni, ameddig csak lehet. Mondani akar valamit, de... az ég szerelmére, nem lenne könnyebb kinyögni mindennemű köntörfalazás nélkül? Vagy ez csak az én türelmetlenségemből fakadt. A telefonra néztem, majd vissza a szemébe, és megadóan sóhajtottam. - Akkor rendelj pizzát. - Nem voltam egészen biztos abban, hogy tényleg felkészültem erre a beszégletésre. De személy szerint már ott lemaradtam, hogy betoppant, szóval akkor az lenne a legjobb, ha most elmondan amindent, amit fontosnak tart, és egyszerre emészthetném meg mindent. És gondolhatnám végig,... már ha egyáltalán szükség lesz gondolkodásra. - Nem vagyok olyan gyenge, mint azt hiszik rólam, Henry - tettem még hozzá halkan, és levettem a szemüvegemet. Sokan csak egy nyíló virágszálnak látnak, akit ha egy kicsit is megérintenek, már rögtön letörik. De... ez nem így van. Anyám mellett elég sok időm volt megedződni.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 26, 2015 1:37 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
to my little sis
Would I come running home to you
Bólintok. Nem pofázok feleslegesen ha nem muszáj és ez most nem is olyan pillanat, amikor kellene. Új életet akart kezdeni. Tiszta sor. Én is ezt akartam volna a helyében. Meg tudom érteni a döntést. Vannak persze dolgok amikről Chan nem tud. Az alkukról. Az üzletekről annak érdekében, hogy megóvjam őt anyánktól. Persze ez még nem mossa le a sok évnyi mocskot. Ettől még nem leszek a jó fiú, a herceg fehér lovon. Akar a faszom az lenni! Arra ott van Mark, hogy bajlódjon a húgom érzelmeivel és mondhatom basszus, elég szar munkát végez. Megrázom a fejem. - Megembereli majd magát és eléd áll. - nem félvállról bököm oda a megjegyzést. Én nem fogom elpofázni, hogy ismerem Markot. Nincs jogom hozzá. - Annyit mondhatok, hogy nincs rosszakaród. - rántom meg a vállamat hanyag eleganciával. Azt már nem teszem hozzá, hogy már nincs... vagy ha van is, az már nem sokáig vesz levegőt. Maradjunk ennyiben. Egy pillanatig még elgondolkodom azon, hogy vajon jó ötlet volt-e ide jönnöm, felbukkannom az életében, hogy aztán felforgassam azt. Basszus. A mobilom olyan hangosan csörren meg, hogy még én is meglepődöm. Nem szeretem ezeket a szarokat, hát nem meglepő, hogy nem a legújabb készülék kerül elő a kezemből hanem egy ezer éves, valami kinyitható darab. - Roux. - elfordulok a húgomtól és az ablakra meredek. Bő egy percig hallgatok majd felsóhajtva forgatom meg tekintetemet. - Mióta tartoznak rám ezek Moretti? - kérdem hirtelen éllel a hangomban, miközben szórakozottan olvasom el a bögrén az egyetem szlogenjét. A nő persze a vonal túlsó végén a többivel ellentétben nem csap át hisztérikába. Egyből akkora adag tény feltárást kapok a nyakamba, hogy kénytelen vagyok elvigyorodni. Öblösen röhögök fel, ahogy benyom egy olyan viccet amiről a legtöbb férfinek lesülve a bőr a pofájáról. A legtöbbnek. - Addig is vigyázz a seggedre Moretti, nem örülnék ha megsérülne. - elköszönés nélkül hajtom össze a telefont, csúsztatom a vászonnadrág zsebébe majd visszafordulok a testvéremhez. - Ha már a seggeknél tartunk... Tudod, rohadtul megnehezítetted a dolgomat, azok után, hogy megléptél először. Anyánkról lesz szó és még sok másról a múltaddal kapcsolatban. Azt akarom, hogy teljes képet kapj mindenről. Meg akarom neked adni azt, amit megérdemelsz. Az igazat. - könnyed mozdulattal oldom kissé a nyakkendőmet – Ha még nem állsz rá készen, rendben van. Elmegyek. Akkor látsz ha hívsz, nem kereslek. Ha azonban azt gondolod amit én, hogy le tudod nyelni ezt a falatot, akkor azt javaslom, engedd meg, hogy rendeljek egy pizzát, mert hosszú este lesz.
Pár pillanatig elgondolkodtam azon, amit mondott. A legjobb inkább az lenne, ha semennyi munkája nem akadna. Hiszen akkor az azt jelentené, hogy nem történnek olyan dolgok, gyilkosságok, amiért szükség lenne Henryre. De már nem is nagyon tudnám másnak elképzelni őt, ez a hivatása... és jó benne. Legalábbis azt hiszem. Sosem volt problémám abból, hogy elismerjem mások erősségeit, előnyeit, hiszen nekem abból nincs hátrányom. Akkor sem, ha az ellenségeimről van szó. Nem mintha nekem annyira sok ellenségem lenne, tekintve, hogy tényleg mindig ott húzom meg magam, ahová a nap sem süt be. Igyekeztem elkerülni a feszültséget, hiszen Mark pontosan emiatt volt itt. Minap majdnem kiléptem a komfortzónámból, mert a főnököm azt váltotta ki belőlem, hogy nekiugorjak. Majdnem. És mindent el kell követnem annak érdekében, hogy ne akarjak emberből táplálkozni. Az nem vezetne jóra, elveszíteném azt, aki lettem nagy-nagy küzdelmek árán, a számtalan lelki sérülés után, amit gyerekkoromban elszenvedtem. Nem éreztem szégyent vagy bűntudatot, mikor szembesített azzal, hogy legutóbb nem ő hagyott el, hanem én őket. Azt, akit anyának a legnagyobb jóindulattal sem neveztem volna, és őt. Aki megkeserítette a gyerekkoromat, de végül mégis ő jött utánam az első szökésemet követően és vitt haza. Majd védett meg az anyám pofonjától. - Új életet akartam kezdeni. Nem akartam semmit az életembe, ami emlékeztet arra, ahonnan jöttem - nyeltem egyet. Nem volt bennem fájdalom, csak őszinteség. Le akartam zárni egy korszakot. Azt a korszakot, amit már az első szökésemnél is le akartam, csak akkor még nem voltam készen rá teljes egészében. Pár évet vártam csupán, és meghoztam a döntésemet. Azóta sem hallottam semmit az anyámról. Henry szavaiból kivettem a pár kis üzenetben, hogy valószínűleg meghalt. És amiatt már rossznak éreztem magam, amiért egyetlen egy könnycseppet nem hullajtottam el miatta. Attól viszont tartottam, hogy ő fogja kihúzni belőlem azt a lappangó vadat, amit próbáltam elfojtani. Vagy inkább megfeledkezni a létezéséről. Éveken keresztül semmit nem hallottam róla, és én sem kerestem őt. Nyilvánvalóan nem véletlenül. Eleve azt hittem, hogy már régen megöregedett, és... elfelejtett. Az lett volna a legjobb. Bíztam abban - hiszen neki nem kívántam rosszat -, hogy boldog életet élt. Teljesen újdonság volt az, hogy mit sem veszített fiatalságából. És hogy könnyű szerrel felvette velem a kapcsolatot. - Máris értek mindent - bukott ki belőlem lemondóan, majd megráztam a fejem. - Vagyis... éppen hogy semmit sem - sóhajtottam fel. Meglepett szavainak használata, a parázs a tekintetében, és az, hogy valaki szerint nem állok készen arra, amiért idejött. Nem igazán tudtam hová tenni, hogy most... hirtelen a bátyám ismét belépett a házam küszöbén, de régóta... remélem, nem Ebonyt találta meg magának, bár azt hiszem, a legjobb barátnőm erről valószínűleg beszámolt volna bármilyen fogadalomtétel ellenére is, amire Henry kötelezni tudná. - Miről beszélsz? Miről kellene nekem tudnom? És mégis ki a rejtélyes közös ismerősünk? - Túl sokat akartam tudni egyszerre. De erről azt hiszem, nem tehetek.
Régen voltam ennyire közel a húgomhoz. Elment. Megszökött és én jó ideig nem láttam őt. Anyánk meghalt, kinyírtam a mocskot aki megerőszakolta és megölte. Mégsem volt megnyugvásom. S azóta sincs. Nem csoda hát, hogy lefoglalom magam. Különben rohadt őrültbe mennék át, beleköpnék a tenyerembe, felvonnám a fekete robogót és gondolkodás nélkül kinyírnám az összes rohadt szörnyeteget. Nem szégyellem bevallani. Kontroll alatt kell magam tartanom. Ismerem már a ki nem mondott szabályokat, szövetségeket, megalkuvásokat. Tudom mi lenne a vége egy olyan hadjáratnak amit elkezdenék ha nem tartanám magamat kontroll alatt. Jobb ez így. Elég mocsok van a világon így is aki beülhet a sittre. Ha eljut odáig persze és nem akad fent a kezeim között. - Mondjuk úgy, hogy jobb hely lenne ez a sárbolygó ha még elfoglaltabb lennék. - rántom meg a vállam keserűen. Aki az én melómat végzi, annak el kell fogadnia, hogy előbb utóbb nem csak tolvajokkal kell foglalkoznia. Előbb vagy utóbb de előkerülnek a zokogó, összetört nők, az elrabolt gyermekek holttestei vagy testei a gyermeki tiszta lélek nélkül. El kell fogadni, hogy bizony rohadtul nem tudunk mindenkit megmenteni. Mert nem tudunk. Lehúzom a kávét. Felrémlik előttem a legújabb áldozat arca. A hét éves Evelyn. Ártatlan, összetört kis teste a borkor között. Vadak csócsálta csontjai, arcán egy utolsó rémület szülte sikoly. Lehunyom egy pillanatra tekintetem. Ujjaim orrnyergemre futnak. - Nyugi hugi. Csak vicceltem. - kacsintok a nőre a következő pillanatban, mintha mi sem történt volna. Mintha nem gyötörne az a rohadt bűntudat, amiért még nem kaptam el azt a mocskos rohadékot. Sok mindent elviselek... de a gyermekek bántalmazását nem. Biztos azért sem ahogy anyánk bánt Channel. Ahogy én is bántam vele jó ideig. Sosem nyúltam hozzá egy ujjal sem, annyira beteg nem voltam. A szavaknak azonban egy idő után nagyobb súlya van. Mindegy. Fasznak nosztalgiázok, úgysem lehet változtatni. A picsába. Visszaterelem hát inkább a figyelmem a testvéremre, aki nem bízik bennem, akin látszik, hogy rágódik, hogy nem tudja hova tenni megérkezésem okát. Nem értem ezt a fene nagy bizalmatlanságot. Ő lépett le, nem én. - Chan... te mentél el legutóbb. Nem én hagytalak el. - ráztam meg a fejem egy pillanatra. Ismerem a bűneim. Én velük élek minden nap. Bennük rohadok és bennük is tesznek majd a föld alá. Örökké azonban nem fenyegethet azzal, hogy ha megbántom egy szóval, újra eltűnik az életemből. - Nem, nem azért jöttem Chan. - van némi hirtelen harag a hangomban amiért ennyire megvetve beszél rólam. Mi a francról maradtam le? Amikor legutóbb találkoztunk még mellém bújt a cseszett vihar miatt, most meg mintha megerőszakoltam volna és magára hagytam egy büdös sikátor húgytól mocskos macska köves utcáján. Mi a tököm van? - Mond el kire van szükséged és megszerzem. - fúrom tekintetem az övébe. - Azért jöttem, mert úgy vélem végre ideje megtudnod mindent a múltaddal kapcsolatban. Van aki szerint nem állsz rá készen. - Markra gondolok és a figyelmeztetésére. - Ha így van egy szavadba kerül és eltűnök az életedből.
Valószínűleg nem kellett külön prezentációt készítenem arról, miért is volt hatalmas ideggóc a gyomromban. Ez nagyjából olyan érzés, mintha szörnyetegek vakarnának odabenn valamit, és csak kérdésekkel dobálóznának, hogy vajon milyen hátsó szándékai vannak valójában, és mit is rejt ez az egész? Nem tudtam elhinni neki, hogy hirtelen az érdekli, mi is van velem... hiszen mondani én is tudok bármit, és... szóval még nem voltam plafonig a bizalommal irányában, és ezt nem is várhatta el tőlem. Az arcomról nem tudtam eltűntetni a gyanú jelét, a bizalmatlanságomat főleg, de szükségem van időre ahhoz, hogy megszokjam, hogy a bátyám ismét az életem része. Vagyis, azzá fog válni... vagy... nem is tudom. Attól függ, hogyan is zajlik le ez az egész. És hogy milyennek ismerem meg a bátyámat ezúttal. Emlékeztem a bunkóságára, arra, ahogyan bánt velem, anyámmal karöltve. És már lenne bennem annyi erő, hogy eltörjem a feje segítségével azt a kávés bögrét. Nem ajánlatos szórakozni velem, hiszen lehet, hogy sokszor érzékeny vagyok, gyakran tudok hülyeségeket beszélni, de... annyira már a helyén vagyok, hogy tudjam, mégis hogyan védjem meg magamat. Fizikailag és érzelmileg szintúgy. Bár lehet, inkább csak az előbbit, mert érzelmileg még mindig olyan törékeny vagyok, mint jégcsap tavaszi olvadáskor. - Jó-jó. FBI. Megjegyzem - bólintottam egy apró mosollyal az arcomon, majd nyeltem egy kicsit, és leültem vele szemben, ugyanúgy egy kávésbögrét szorongatva. - Nem gondoltam volna, hogy te ilyen... elfoglalt ember lettél - vallottam be őszintén. Mármint, ha már ma is "sok patkányt falt be", hát... mégis, mennyi bűnözővel lehet neki dolga? Annyira tisztában voltam azért a dolgokkal, hogy az FBI-nál nem sima büntetőcédulákkal foglalkoznak. Szóval... amíg más ember örül annak, hogy sok a munkája, az övé egy keserédes meló... hiszen valószínűleg sok haláleset történik, és amiatt annyira elfoglalt. Vagy lehet, hogy túl sokat kombinálok. Nem az én dolgom. Inkább maradok a kémcsöveim mellett. Vállat vontam. - Ebony nem örülne az egyedüllétnek - mondtam csendesen, belebámulva a bögrémbe. Igazából semmi hangulatom egy fedél alatt lakni a bátyámmal, és ezt nem is szégyelltem volna bevallani. De nem tartottam a legjobb indításnak, ha ezt most el is mondanám, úgyhogy inkább bele is ittam a feketébe. Elég gyorsan visszatévedt rá a tekintetem, amikor megragadta a kezemet, és csak mosolyogva megráztam a fejemet. - Tudom, hogy nem fogsz bántani. Ha mégis, valószínűleg nem lesz nehéz olyan helyet találnom, ahol jó sok évtizedig ismét nyugtom lehet. - Ez már tényleg őszinte volt, és teljesen komolyan csengett a hangom. Általában nem mondtam nagyokat, megtartottam a magam szintjét, és nem fenyegetőztem, de vele szemben muszáj volt határokat húznom, sőt mi több, nyílt kártyákkal játszanom, amíg rá nem jövök, mi az érkezésének valódi célja. A cigarettája nem zavart, bár amikor a kutatásaimról kezdett beszélni, rögtön felé kaptam a fejemet. - Oké. FBI - ismételgettem magamban. Nyilván ezért tud mindenről. De a francokat is, miért kell neki mindenről tudnia? Jó ég, már azt is tudja, milyen nadrágot vettem tegnap a plázában? Ez az ember egyszerűen... nem is tudnám elmondani, hiányzott-e vagy sem. - Egyelőre még nincs. Akire úgy tekintettem, hiogy az lehet, végül visszalépett. Szóval ismét a papírmunkával bajlódom - vontam egyet a vállamon, de nem hazudtam. Rájöttem, felesleges, mert előtte aztán nincsenek titkok. A franc essen belé. - És te? Te miért vagy itt? - kérdeztem rá tisztán. - Ne mondd nekem, hogy azért, mert jólesett csak úgy spontán felmelegíteni a családi kapcsolatokat.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 12, 2015 1:26 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to my little sis
Would I come running home to you
Nem mondhatnám, hogy igazán meglep az idegessége, amit nem tud leplezni, talán nem is akarja... talán csak a zsaru vér az ami bennem túlbuzog és nem tudom nem észrevenni a jeleket, amik az arcomba üvöltenek. Az ölelése azonban azt is elárulja, hogy bizony megkönnyebbülése ellenére, nyugszanak benne kérdések melyeket még nem mer feltenni. Én viszont nem fogom sürgetni. Kérdésére bólintok miközben kényelmesen helyet foglalok. - Ahogy mondod. Bár az FBI jobban hangzik. - rántom meg a vállam miközben a húgomra kacsintok, jelezve, hogy pont leszarom, melyik hangzik jobban, mégis emlékeztetve, hogy nem egy mezei zsaru vagyok aki bírságokat oszt ki a szabálytalanul parkoló barmoknak. - Helyes. Úgyis több patkányt faltam ma be, mint illene. - veszem át a forró feketét és ahogy belekortyolok, rá kell ébredjek, a húgom kávéja tényleg piszkosul erős. - Mond csak, nem akarsz hozzám költözni? Annyi szent, hogy jól indulna a reggel. - bújtatom dicséretem a csak félig viccbe. Jobban örülnék ha biztonságban tudnám a testvéremet de bő húsz éve most találkoztunk először. Nem várom el tőle, hogy a nyakamba ugorjon és repdesve hagyjon maga mögött mindent. Zavarát figyelem egy pár pillanatig. Alig de reszkető testét, kipirult arcát, ideges ujj-játékát, ahogy újra és újra lesimítja a pólót amit visel, elhajtja a tincset mi szemtelenül már csak azért is előreugrik. Aztán belém csap a felismerés, miért is olyan ideges. Henry, te barom! Felemelkedem és finoman megragadom testvérem kezét. - Tőlem nincs miért tartanod. - követelem ki tekintetét. - Nem bántanálak. Soha. - nézek még egy pillanatig a tekintetébe majd ellépek és most már nem foglalok újra helyet. A kávét magamhoz veszem miközben előhalászom a cigarettás dobozból a szálat mely fogaim közt végzi, még elő nem kerül a zippo és rá nem gyújtok. A kávé mellé. Meg mert piszkosul jólesik, azért. - Inkább mesélj te hugi. Még mindig nincs hír a nulladik alanyról? - kortyolok újra, ezúttal lehajtva a maradék feketét és elmosolyodva teszem le a bögrét. - Ó, igen. Tudok a kutatásodról. Nagyon büszke vagyok arra amit csinálsz Chan. Segíteni akarok. - jelentem ki egyszerűen miközben a világért sem szakítanám meg a szemkontaktust. Sóhajtok. - Nem, nem követtelek. Csak szemmel tartottalak. Biztonságban. Amennyire lehetett.
Elküldésének ideje ♛Pént. Szept. 11, 2015 10:31 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
henry r. & chantele r.
long time no see, brother
Idegesen tördeltem az ujjaimat. Ritka alkalmak egyike, amikor nem a munkám miatt vagyok feszült és türelmetlen. Pedig lenne okom azon a téren is, hogy kicsit izguljak, tekintve, hogy régóta nem jutottam benne sehová. A nulladik páciensem felszívódott, és Ebonynak eleve nem mondtam el, hogy volt jelentkező... valamiért féltem, hogy ha meghallja, mit is akartam végigcsinálni teljesen önző módon, fogja magát, és kiakad. És tudhatjuk mindketten, milyen az, amikor egy vámpír begőzöl. Ugyan mindketten csak félig birtokoltuk a vámpírképességeket, de azt hiszem, hogy ennyi is elég a totális szélviharhoz. Úgy indultam az ajtó irányába, mintha egyenesen a kivégzésemre mennék, tekintve, hogy nem tudtam, mire is kellene számítanom. Volt egy sejtésem, hiszen mióta Henry nemrég felkutatott, és felvette velem a kapcsolatot... tudtam, hogy majdnem semmit nem váltoizott. De mégsem kapta meg teljes mértékben a bizalmamat, nem tudtam, miért is jött ide egészen pontosan, és vajon tényleg az a valós indítéka, amit elmond, vagy van egy mélyebb indítéka. A tekintetem csak úgy végigszántott rajta, ahogy az ajtó mögött felbukkant, és halványan elmosolyodtam. - Henry - ejtettem ki a nevét. Szerencsére nem a sok kellemetlen gyermekkori emlék ugrott be arról, ahogy most láttam őt, sokkal inkább az, amikor először bizonyította be, hogy ha közös vér nincs is az ereinkben, de a bátyámként szerethetem. És ez az alkalom az volt, mikor a szökésem után hazavitt, majd megvédett anyától. Ezt az egyet sosem tudtam elfelejteni. Nem mintha elvárása lenne bárkinek. Az ölelésén nem éreztem semmit, ami gyanúra adott volna okot. Talán még nem álltam készen erre... de én hívtam őt. Látni akartam, tudni azt, hogy mennyit változott az élete. A felfogása rólunk, dhámpírokról. Vajon ő gondol még anyára? Arra, hogy ő mit mondott rólunk, rólam? Enyhe kifejezés az, hogy a földbe döngölt minden egyes alkalommal, mikor tehette. És sokáig úgy tűnt, hogy a fiába is sikerült belenevelnie ezeket a közhelyeket rólunk. Én nem ölök. Sosem öltem meg senkit. És ezt... Henrynek is tudnia kell rólam. Nem vagyok veszélyes senki életére. - Köszönöm - mondtam neki, átvéve a virágokat, majd mikor a konyhába érve ő kényelmesen elhelyezkedett, csak kerítettem egy vázát, hogy vízbe tegyem a növényeket. Tekintve, hogy közel húsz éve nem vagyunk egymás életének részei, könnyűnek tűnik az újrakezdés. Vagy... attól függ, hoy mi is akar ez lenni igazából. Bíztam abban, hogy semmi hátsó szándék. - Szóval még mindig a sokak által emlegetett zsaru vagy? - kérdeztem, miközben előkészítettem a két bögrét. Más téma nem jutott eszembe. Az kicsit sem izgalmas, amit én csinálok. Elvégre hogy is vázoljam fel, hogy a vámpírságból való kiutat keresem? Hogy... Ebony és én lényegében arra építettük fel a karrierünket, hogy kiutat keressünk a természetfelettiből? De nemcsak magunknak... mintha egy betegségre keresnénk az ellenszert. A székre böktem, hogy foglaljon helyet, miközben átnyújtottam neki a bögrét. - Ez lenne az. De vigyázz vele, mert... állítólag két patkányt képes kicsinálni egyszerre - sóhajtottam fel elhúzva a számat. Kicsit erős túlzás, de egy régi munkatársam ezzel a hasonlattal kortyolgatta a kávémat.
Számomra nagyon is fontos a pontosság, épp ezért, soha nem késtem még életemben sehonnan. Most is percre pontosan érkezem. Nem vagyok ideges, nem remegnek a térdeim és nem nyirkos a tenyerem. Mondom ezt úgy, hogy már mióta nem beszéltem a testvéremmel? Húsz éve? Annyi legalább van az biztos, ha nem több. Egy nyomorult csokor virágot tartok a kezemben, mert úriember vagyok. Nem, nem rózsa, a rózsa túl sokat mond és ígér és szeretőnek való, nem testvérnek. Margaréták egyszerű de annál elegánsabb csokra. Öltöny, zakó és élére vasalt szövetnadrág. A nyomozói igazolvány a zakó felső zsebében, a combt a vállamon és benne a fegyver. Az öltönyből úgysem bújok ki. Most mit mondjak, na, munkamániás vagyok és most sem két szünet között látogatok ide. A legjobb vagyok abban amit csinálok és ennek meg is van az oka. Ahogy végre kinyitja az ajtót elégedetten mosolyodok el. - Chan. - lépek be és nyújtom át neki a csokrot. Nem vagyok egy érzelgős figura, az igazat megvallva sosem voltam az. Ha valaki fogást keres rajtam akkor azt egyedül az előttem álló pöttöm teremtésen keresztül találná meg. Annyi és mégsem érdekel, azonnal magamhoz ölelem. Nem köt minket össze vér de magasról leszarom. Az fontosabb, hogy életben van. Nem érdekel, hogy dhampír. Már jó pár éve vagyok a nyomában és figyelem. Tudom kik a barátai, kik többek annál, hol dolgozik, mit csinál szabadidejében... mint mondtam, jó nyomozó vagyok. Eddig még nem lett volna kész rá, hogy találkozzunk. Most igen. Amint megkapta az első levelet tőlem, meghívott magához egy kávéra. Ugyan megölelem szeretetteljesen de ölelésem csupán egy pár másodperc erejéig tart ki, azután eleresztem. - Szép lakás. - mondom egyszerűen miközben átnyújtom a csokrot. - Szóval, merre is van az az átok jó kávé? - kacsintok a kicsilányra miközben kibújik a zakóból és a szék támlájára fektetem, lesimítva róla pár szem kósza rohadékot.
Kezdőlap
