Ismét egy nagy sóhaj. Habár az ajtó tényleg zavaró tényező volt, azért nem mentem volna neki. Főleg mivel annyival előttem járt, hogy kinyissa előttem, legalábbis kilökje. És nem talált képen akkor sem, mikor elindult visszafelé. Bár megtehette volna, hogy némi fejmosás gyanánt direkt úgy lendíti meg előttem, hogy találkozzam vele, de nem tette. Ebből is látszódik, hogy ő már érett gondolkodású férfi, nem pedig kicsinyes, bosszúálló kamasz. Én személy szerint ugráltam a két állapot között, attól függött leginkább, hogy milyenek a körülmények az életemben... és most inkább a lázadó kamasz voltam. De valójában ennél többnek éreztem. Sajnáltattam magam, és még azt sem tudta, hogy miért. Igen, ez egy örökérvényű hibám, mindig azt várom, hogy más segít megoldani az én gondjaimat... aztán rájövök, hogy erre hiába várok, ezek az én problémáim, hát nekem is kell megoldanom őket. Tetsziki vagy sem, valamiben mindig egyedül leszünk. Lehet mellettünk akármilyen támasz... Mark pedig az egyik legjobb ilyen szempontból... de mégsem vehet le mindent a vállamról. Ráadásként nem is ez a dolga. Nem vártam el tőle... mondjion a részeg, becsípett szám bármit ebben a szituációban. Meleg, puha tenyereit éreztem az arcomon, amit már túlzottan hűvőssé tett az éjszaka levegője... még mindig igyekeztem minél több oxigént a tüdőmbe juttatni, hátha az megelőzi a készülő szívinfarktusomat, vagy az idegösszeomlásomat, de úgy tűnt, semmi nem fog menedéket nyújtani egyik elől sem. Késleltethetem, halasztgathatom... de mindig eljön az, aminek el kell jönnie. El kellett jönnie a napnak, hogy valaki élete a lelkemen száradjon. És el kellett jönnie az időnek, hogy megtapasztaljam, milyen ezzel együtt élni. Egyelőre még nem tudtam megtalálni a módját mindannak, hogy bátran, talpraesetten nézzek magam elé. Még... nem voltam kész arra, hogy megöljek valakit. Főleg nem egy reményekkel teli, fiatal lányt, aki én is lehettem volna. Vagy Ebony... vagy bárki. - Nem mondtam, hogy haza akartam jutni - suttogtam ezúttal, és a bent tomboló önkényes hangomat zsebre vágtam. - De miért is aggódtam volna? Hisz a hős megmentő mindig ott terem, és megment - tettem még hozzá, de inkább önmagamon gúnyolódtam meg-megremegő hangon, mintsem rajta. Ez a saját megkeseredett hangom volt, saját magamat ostoroztam, és annyira ostoba vagyok, hogy otthon hagytam a szemüvegemet. Mégis mit vártam tőle? Vagy mit vártam magamtól? Nem készütlem fel erre a beszélgetésre, nem én hívtam ide, és azt hiszem, hiába tűnhet is úgy, nincs szükségem rá. Vagy talán éppen ellenkezőleg, soha jobban nem volt eddig még igényem arra, hogy velem legyen... Lehajtottam a fejem, és megráztam, hogy kezei eleresszenek. - Nincs garancia arra, hogy életed legjobb napja ne váljon a legborzalmasabbá - mondtam ezúttal már akadozás nélkül. A hangom mély volt, jóval mélyebb, zordabb, mint amit megszokott tőlem akár ő, akár bárki más. Elfordultam, és végigsimítottam csupasz karjaimon, amikor a hűvös szellő megérintett, miközben elindultam. Igen, csak nekem van annyi eszem, hogy az éjszaka közepén kissé kótyagos fejjel hazainduljak gyalog, nem is figyeltem arra, hogy Mark lemaradt-e, bár nem volt akkora szerencsém. Nem akartam arról beszélni, hogy mit tettem. Elég volt önmagam utálata, nem még hogy valaki más szemében lássak undort, ahogyan rám néz azért, amit tettem. - Nem kellett volna idehívniuk. Most... most csak egyedül akartam lenni - jöttek ki ismét szavak a számon, miközben az utat figyeltem magam előtt. Csak bíztam abban, hogy nem ültet - vagy rángat - kocsiba, mert most friss levegőre van szüksége az agyamnak. - Annyira önző voltam, én... én nem gondolkodtam, csak cselekedtem, mert... azt hittem, hogy jót teszek. De helyette... olyasmit tettem, amitől eddig egész életem során rettegtem. Már nem vagyok különb senkinél, már én is olyan... szörnyeteg vagyok, mint a többi vámpír - ráztam a fejemet. Fogalmam sincs, hová tűnt az alkohol bódító hatása,l a hangomon még minidg érezhető volt annak a jele, hogy nem teázással töltöttem az elmúlt órákat.
Persze, hogy óvodásként viselkedett, mit is várhattam volna? A legkomolyabb felnőtt emberből is képes az alkohol két percen belül négykézláb csúszó bolondot csinálni, aki a rossz nappal küzdőket is a röhögő görcs szélére tudta taszítani a műsorozásával. Nem egyszer esett már meg, hogy egy-egy részegebb haverunkat a baráti társaság inkább buzdította, mint csitította, hogy ha a piától nem, legalább a nevetéstől feküdhessünk az asztalra, de jelenleg egyáltalán nem tűnt mulatságosnak a helyzet, hiszen nem tetszett, ahogy az ital hatásának elszenvedőjét kellett látnom. Levettem róla a kezeimet, amikor kijelentette, hogy ő igenis tud járni, nem akadályoztam a kiteljesedésben, most már mellette voltam, baja nem eshetett. Készen álltam arra, hogy bármikor elkapjam, ha a térde megrogyna vagy orra szeretne esni a küszöbben, akkor ne nyalja fel a betont, d eközben még egyet biccentettem a srácnak, aki valószínűleg megkönnyebbült, hogy sikerült Chantele-t elrángatnom a kibérelt helyétől, az arckifejezéséből ítélve inkább már otthon ücsörgött volna, minthogy a zárással kelljen bajlódnia egy elázott lány miatt. - Akkor ne reklamálj, hanem vigyázz az ajtóval. – Nem tudtam eléggé leplezni a haragomat, ami nem is felé irányult, hanem az egész szituáció felé, mert nem volt olyan verzió a fejemben a napjáról, aminek a végkimenetele ez lehetett volna. Újabb kipipálható tétel a listámon: melyik oldalát nem ismertem még Chantele-nek? A részeg, megered nyelvű ezennel teljesítve, tekintve, hogy összesen három mondatot rakott össze és abból is kiderült, hogy nem a kedves, vicces kapatosok táborába tartozott, hanem inkább a mogorva, vádló és magukat túlbecsülő típusba. Kezdett még érdekesebb lenni a történet. Amint kiértünk a falnak dőlt, ekkor tökéletesen látni lehetett az utcai lámpák fényében, hogy mennyire sápadt volt, de nem ez volt az egyetlen, amit észre lehetett venni rajta. A szemei könnybe lábadtak, a mimikája felért egy halálsoron tengődőjével, mintha legalább huszonöt bűnt követett volna el az elmúlt három órában. Voltam már annyira tapasztalt, hogy fel se vegyem, ha valaki hozzám beszélt illuminált állapotban, a kezeim közé fogtam az arcát, hogy a szemeimbe nézve kényszerítsem a koncentrálásra remélve, hogy ez kicsit hozzásegít a józanodásához és a friss levegő sem lesz rá káros hatással. - Mit gondoltál, hogy fogsz innen hazajutni, szupernő? – Kérdeztem mégis, majd megcsóváltam a fejem és sóhajtva próbáltam kiengedni magamból a bennem felgyülemlett mérget, amit az aggodalom okozott. – Miért jöttél ide? Miiért ittad le magad? Reggel életed legjobb napjára készültél, ez lett belőle? – Azt akartam, hogy beszéljen, összefüggő szavakat rakjon egymás mellé, kezdjen értelmet nyerni számára a külvilág, de ez nem ígérkezett egyszerű menetnek tekintve az italmennyiséget, amit elfogyasztott és az állapotot, amiben volt és nem láttam rajta a szándékot sem, amivel ki lehetett volna táncolni belőle.
Az időérzékem hagyott némi kívánnivalót maga után, pontosan ezért lepődtem meg, mikor körülbelül öt másodpercnek tűnt, mire Mark megjelent. Vagyis, mire meghallottam a hangját, merthogy nem vettem észre, hogy mikor jött be, az is biztos. Ez a férfi egy árnyék. De tényleg. Néha idegesítő is, bár lehet, hogy az sem lett volna zökkenőmentesebb ügy, ha a srác Ebonyt hívja ide, mert szerintem Mark után őt hívtam utoljára. Ó, tök mindegy, világháború kontra világháború. Ahogy pénzt tett a pultra, felemeltem a fejem, és nevetés bukott elő a torkomból. - Úgy tűnik, ez egy drága este volt neked - jegyeztem meg, de meg sem próbálkoztam azzal, hogy felálljek. Egyáltalán nem érdekelt, hogy mit gondol rólam. Sem ő, sem az, aki idehívta, sem senki. Nem mintha olyan hú de sokan lettünk volna már a bárban, tekintve, hogy a fiú tényleg zárni készült. Tényleg rettentő gyorsan telik az idő, mintha az előbb ültem volna le ide a pohárkám mellé. A... sok pohárkám mellé. Igen, több mitn valószínű, hogy holnap reggel elásom magam, egyrészt a fejfájástól, másrészt a szégyentől, hogy engedtem azt, hogy Mark így lásson. Ennyire legyőzött sosem voltam még... ennyire tehetetlen pedig... nem, még az sem voltam. A lelkemen szárad valami, amit sosem leszek képes lemosni onnét, és ha ennek elfelejtésére egész nap innom kell, akkor megteszem. Legyek én gyáva, amiért nem vagyok képes a tettem tudatában élni, legyek bármi... de most még nem megy. Most még nem tudom legyőzni magam. Végül csak felemeltem a fejem annyira, hogy pár másodperc erejéig bele tudjak nézni a szemeibe, de a szemüvegem nélkül, ráadásul ennyi alkohollal a fejemben, némileg összemosódott az arckifejezése. Azt éreztem rajta, hogy van benne düh. Nem mintha ezt annyira nehéz lett volna észrevenni, valószínűleg nekem sem tetszene, ha ilyen állapotban találnék valakit, aki fontos nekem. Vagy... jó, ne menjünk bele ebbe az egész fontossági sorrendes szamárságba. - Jól átgondoltam. És kisadaggal kezdtem. De sok kicsi... sokra megy - sóhajtottam fel, és kihúztam magam, bár valószínűleg amit én harcias póznak képzeltem, az még így is totál szétcsúszottnak tűnhetett, és mikor a vállaimra tette a kezét, ismét felsóhajtottam, és megforgattam a szemeimet. - Kezdem érteni, miért jó apa nélkül felnőni - bukott ki belőlem, és habár ezért a mondatért józanul rögtön összehúztam volna magam, most még csak a szemem sem rebbent. Végül nagy nehezen csak a lábaim is a talajra kerültek, és leráztam magamról a kezeit. - Tudok... menni. Ami azt illeti, már... jó pár évtizede tudok menni - világosítottam fel eme tudományos tényről, és ritka röhejes képet vágva fordultam el tőle, hogy a lábaimat lassú léptekkel emeltem fel. Most egy csiga is nagyobb teljesítményt mutatott volna be nálam, majd hirtelen torpantam meg már az ajtó közelében állva. - Ó! Ott hagytuk az üveget. Pedig amit kifizetünk, nem hagyjuk kárbaveszni. Márpedig... pénztártól való távozás után... nincs... mi nincs? - gondolkodtam el összeszűkült szemekkel. Túl bonyolultnak tűnt most ezt a szót kimondani, többször bele is tört a nyelvem már fejben is. - szóval reklamáció, érted - köszörültem meg a torkomat, habár ez már nem is arról az üvegről szólt. A feloldódásnak vége. Mindannyian ismertük az alkohol hatását. Egyszeriben rohadt jó, aztán hirtelen... elkezd mérséklődni, és végül... nem marad semmi. Csak a keserű íz a szájban. A gyomorban. Végül mikor kiértünk a szabad levegőre, csak nekidöntöttem a hátamat a hideg falnak, és mélyeket szippantottam az oxigénből. Közel álltam ahhoz, hogy eltörjön a mécses, és éreztem, hogy a tekintetem is egyre inkább könnyben úszik, habár még egyetlen cseppje sem folyt végig az arcomon. - Te nem tudsz engem megvédeni. Miért vagy itt egyáltalán? - kérdeztem lassan, tanácstalanul, és elfordítottam a tekintetemet. Nekem kellene megvédenem saját magamat. De ha eddig azt hittem, menni fog... a mai nap után biztos voltam abban, hogy örök kudarcot vallottam.
Nem vártam hívást senkitől, Chantele-től pedig főleg nem. Reggel összefutottunk a lakásban, de szinte azonnal elindult a laborjába mondva, hogy nagyon fontos napja lesz és egyetlen másodpercet sem szeretne elmulasztani, elvégre már a nap is felkelt, úgyhogy már régen a köpenyében kellene rohangálnia. Úgy döntöttem nem faggatózom, az este folyamán terveztem kikérdezni arról, mi volt ennyire életbevágó és minden sikerült-e, esetleg hiba csúszott a gépezetbe? Addig végül is halálra untam magam. Semmi nem volt itt, ami érdekelhetett volna, nem lepődtem meg azon, hogy még az ügyelések is hiányozni kezdtek, a kórházban legalább pörgött az élet, nem volt perc, amiben ne lehetett volna csinálni valamit, aztán néhány óra alvás után kezdődött elölről az egész kör. Bármit megadta volna azért, ha a kocsiba vágódva a munkahelyemre mehettem volna, de a hívás, amit Chantele mobiljáról kaptam, mégis egy ismeretlen srác beszélt a vonal végén, igencsak kizökkentett. Már az autóban ültem, de még nem igazán tudtam hová tenni, mit is mondott a srác. Az egyik belvárosi bár csaposaként írta le magát és azt szerette volna közölni, hogy a vele szemben ücsörgő, mogorva, matt részeg lány telefonjában én voltam az utolsó tárcsázott szám, úgyhogy örülne, ha leráncigálnám a székről, mert magától nem les hajlandó elmenni, ahogy annak hangot is adott. A leírás véletlenül sem illet Chantele-re: múltkor egy pohár ital is megártott neki, nem szokott visszabeszélni senkinek normális esetben, csak ha nagyon felhúzzák az agyát és hogy ne legyen hajlandó kilépni a bár ajtaján? Maximum abban az esetben voltam képes elképzelni ezt, ha az egyik kísérleti alanya is odabilincselte magát a bárpulthoz. Nem volt kérdés, hogy megyek-e vagy sem, egyébként sem voltam túl nyugodt amiatt, hogy éjfél elmúlt és a kislány sehol sem volt. Keresni nem volt szükséges sokáig, jött az infó magától a hollétét illetően. Éppen egy szintén nem túl józannak tartó ötvenes férfi lökte ki a bár ajtaját, amikor végre odaértem. Mire kiszálltam az autóból és az ajtóhoz értem megtett egy teljes métert és ezt látva rögtön az jutott eszembe, hogyha ő legalább felállt, akkor milyen állapotban lehetett Chantele, akihez gardedámot rendeltek? Rögtön kiszúrtam őt, a pultra dőlve egy életben maradásért küzdő haldoklónak is elmehetett volna. Így tönkretette magát és alig volt szüksége pár órára? Mondjuk ő, aki nem volt túlságosan edzett a kocsmák területén akár egy perc alatt is képes lehetett erre, mellé lépve a vállára csúsztattam a kezem. - Kösz, hogy szóltál. – A pultos felé biccentettem és előhalásztam a kabátom zsebéből a tárcámat, hogy kifizessem az üveget, amit Chantele benyakalt, valamint megspékeltem az összeget némi borravalóval is. Ha nincs ez a srác, az ég tudja, hol találja magát holnap reggelre a magát most túlságosan jól érző madárka. - Na gyere, szépségem. – Csak most vettem észre, milyen öltözék volt rajta, ami… nem éppen hozzá illő volt. Az ő stílusa a pulóver és a farmernadrág volt, nem a vállakat szabadon hagyó, éppen valamit takaró ruha. Kezdtem egyre jobban felhúzni magam azon, hogy mi lett volna, ha nem kapom meg a fülest és esetleg így nekiindul az éjszakának… vagy találkozott volna egy rohadékkal, aki hobbiként űzi azoknak a lányoknak a megkaparintását, akik nem voltak éppen a helyzet magaslatán. - Ha legközelebb ivászatot akarsz rendezni, akkor gondold át. Vagy kezdd kisebb adaggal. - Nem voltam az apja, hogy ítélkezzek felette, ám a hangomból kivehető volt, mennyire nem tartottam jó ötletnek ezt a kamikaze bevetést, aminek szerettem volna véget vetni azzal, hogy a vállainál fogva segítettem felállni arról a székről, ahová a székhelyét tette.
Egy ideig a telefonom kijelzőjét bámultam, amit az imént nemes egyszerűséggel a pultra hajítottam. Valami csoda folytán nem repedt be az üveg, de valószínűleg most az sem érdekelt volna. A fájdalom, amely a fejemben időzött, erősebb volt minden eddigi migrénnél, és a sírás ugyan marta a torkomat, de úgy döntöttem, ezúttal nem engedem, hogy felszínre törjön. A kiszolgáló srác már ott is toporzékolt előttem, én pedig rá sem néztem, csak beszélni kezdtem. - A legerősebbet. De abból... sokat - mondtam teljesen érzelemmentes hangon, és a pultra könyökölni hunytam le a szemeimet. Amikor letette elém a poharat, majd készült volna elhúzni az üveget, reflexszerűen fogtam ujjaim közé az üveg nyakát. - Hagyd itt - tettem még hozzá, és rögtön megittam a kiöntött italt. Marta a torkom a keserű íz, de ennél jobban nem is időzíthettem volna. Végigjárta a nyelőcsövemet, a gyomromba érve pedig tudtam, hogy baj lesz abból, hogy ma még semmit nem ettem, és így iszom. Már rögtön ott volt bennem a reflex, hogy kiadjam magamból már ezt az egy kis adagot is. Elbuktam. Kudarcot vallottam. És a legrosszabb, hogy azt sem tudtam, mégis mi volt a hiba forrása. Hogy... egyedül akartam véghez vinni azt, ami nemcsak az én álmom. Hogy... jó ég, mit fog rólam gondolni Ebony, ha megtudja, amit tettem? Annyira biztos voltam abban, amit ketten kitaláltunk... az egész összetételt, még a szer színét is! És ma... az lettem, amivé sosem akartam válni. De nem úgy, ahogyan arra számítottam. Nem a fogaimmal, nem a kegyetlen erőmmel öltem meg valakit, hanem azzal a hittel, azzal a fanatizmussal, amelyre az életemet adtam volna. Bíztam saját magamban, erről beszéltem már hónapok óta a vezetőinknek. És lám, nekik volt igazuk. A világ még nem áll készen arra, hogy kigyógyítsuk őket a természetfelettiből. És... még a szer sem áll készen arra, hogy bárkit is meggyógyítson. Még csak öl... láttam. Láttam, ahogy az a lány először mosolyog, miután úgy hitte, hogy hat a szérum. Majd a bőre kifehéredett... az erek kiduzzadtak... és fájdalmak közepette lehelte ki a lelkét. A tekintetében ott időzött a bizalom, ahogyan nekem adta mindenét. Én pedig cserébe a szavaimmal fizettem, hogy megmentem őt. Én ostoba. Magamon kellett volna kipróbálnom, önmagam haláláért legalább nem lenne lehetőségem siránkozni! Éreztem, hogy minden egyes pohár után egyre sápadtabb leszek. Egyre nagyobbakat nyeltem, egyre nagyobb levegőkre volt szükségem, és mikor az üveg háromnegyede már üresen tátongott előttem, kínlódva felnevettem. - Jó pár évet pótoltam be, ne nézz rám úgy, mintha az apám lennél - röhögtem, mint egy félnótás, látván, hogyan is méreget a srác, aki az imént letette elém az üveget. Valószínűleg azon tűnődött, hogy mit is kellene velem csinálnia, hiszen az órára nézve... habár már mindenből kettőt, sőt! Hármat láttam, főleg a mutatókból, megállapítottam, hogy mindjárt éjfél. Záróra. Ajjajj. Nem, semmi kedvem elmenni. Hová is mehetnék azután, hogy minden álmom egyetlen perc leforgása alatt köddé vált? Megöltem egy embert. És ez olyan méreggel töltötte el az ereimet, mintha ezután ha végigsétálnék az utcán, egy csomó ezt követő tetem sorakozna az utam mellett. Végignéztem magamon. Arra sem emlékeztem, hogy hogyan kötöttem ki otthon délután, és hogyan került rám a nadrág és a megszokott pulcsi helyére ez a furcsa, pánt nélküli ruha. Tényleg eléggé elkeseredett lehettem, és arra sem figyeltem, Ebony otthon volt-e. De tulajdonképpen már... ez érdekelt a legkevésbé. Pár pillanatra letettem a fejem a pultra, de amikor felemeltem, azt láttam, hogy a srác velem szemben a telefonomat nyomkodja. A híváslistámat böngészi... vagyis, már éppen letette. Vagy... túl gyorsan történnek az események. - Héééé, ez... valami... nem tudom, hogy mi, de most megsértetted a személyiségi jogaimat... vagy mimet - vált a hangom szigorúvá, bár inkább röhejes voltam, mire ő megvonta a vállát, és amikor visszakerült elém a telefonom láttam meg, hogy az utolsó kimenő hívásomnál Mark neve villog. Óh, ez a tökkelülött pont őt hívta ide? - Remek. A bébicsőszömnél jobbat találni sem tudtál volna ezen a rohadt listán? - vált a hangom lemondóvá, de az alkohol már kifejtette a hatását, és körülbelül két értelmes szót nem tudtam értelmesen egymás után biggyeszeni vagy kiejteni.
- Ha így haladsz, eléred, hogy megsértődjek - tátottam el a számat öntelt hólyagként, mintha tényleg így lenne. Merőben sértett az, ha esetleg valaki képtelen volt értékelni a humoromat, vagy a hülyeségemet. Igaz, az én hülyeségem általában mások hibáin alapszik, remek alapot nyújt az emberi nyomorúság, kétségbeesés és a többi. Ezt a csajt például tudom, hogy rohadt könnyen fel tudom bosszantani, tekintve, hogy most is ilyen hevesen reagál a közeledésemre, pontosabban a szavaimra. Bár lehet, hogy azért van, mert vérfarkas. Meg kell néznem a naptáramban, hogy mikor is lesz az a telihold. Lehet, hogy amúgy nem ilyen elviselhetetlen p*csa. Igaz, még így is elképzelhetetlenül élvezem ezt a szituációt, nyomja a dumáját akárhogyan, bármilyen sértést beletűzdelve. Hátradőltem. - Kérlek. Én minden nap a földön járok és kelek. Arról nem tehetek, hogy az intellektuális képességeim olyan magasak, hogy te nem tudod ezt értékelni. Ami hidd el, egyszerre bosszantó és példátlan - billent oldalra a fejem, ekkor már valamelyest őszintébb élt ütött meg a hangom, és egy kis halvány mosoly rajzolódott az ajkaim szélére. Megszoktam már, hogy a nők... csak nevetnek. De ők sem tudják, hogy min. Annyira hiányuk van, hogy lényegében már azon is röhögnének, ha azt mondanám, hogy a második világháború alatt megöltek egy csomó gyereket is. És ez... na ez tényleg szánalmas. De ezeket a nőket nem tartom meg. Sőt. Már eleve taszítanak. Az érettebb, tüzesebb nőket kezdtem el hajszolni, ki tudja, talán mert emlékeztettek valakire, akit már elveszítettem közel nyolcvan éve... - Ó, személyre szabott csomag... - vonogattam a szemöldökömet, visszatérve az emlékezésből. Rögtön végig is nyaltam alsó ajkamat, hogy benedvesítsem. - És mondd, mi tartozik még ebbe a csomagba? Esetleg egy humorest? Pár angol vicc? Valami? Semmi nem jár a nem-VIP vendégeknek? - kérdeztem úgy, mintha bármelyikre is számítottam volna, de tudtam, hogy ez a csaj már régen unja a pofámat. Lehet, már előtérbe helyezte azt is, hogy jobb lett volna inkább azzal a pasival törődni, akit velem rázott le. DE hát ez van, virágszálam. Megnyertél magadnak. - Hát jó. Mostantól meg sem szólalok. Lökj ide egy második kört valamiből - sóhajtottam fel lemondóan, és úgy fordítottam pillantásomat a pult lapja felé, mintha most törték volna össze az álmaimat. Majdnem úgy szipogtam, mint valami kisfiú, aki éppen leesett a biciklijéről.
- Elhiheted, hogy magasról teszek, hogy neked mi tetszik, avagy mi nem. Hidegen hagy az egész lényed. Jobb, ha ebbe beletörődsz. - Már bánom, hogy nem haraptam ketté azt a srácot és inkább őt választottam mentsváramul. Egyértelműen életem egyik legrosszabb döntését hoztam meg abban a pillanatban ebben én már biztos vagyok. Bárcsak visszapörgethetném az időt, akkor nem kellene most vele társalognom, foglalkoznom, vagy úgy egyáltalán elviselnem. Talán el is tűnt volna innen, ha nem kapom le, mint valami szükséges mentőövet. Csak én lehetek ennyire ostoba. Komolyan mondom, hogy jelen pillanatban még Soren-t is visszasírom. - Honnan tudod? Hiszen a közelébe sem szagoltál. - Nincs kedvem egy pökhendi vámpírhoz, aki azt képzeli, hogy az egész világ csak miatta létezik, hogy őt szolgálja. Komolyan mondom már idegesítő. A falra tudnék tőle mászni és nekem még nincs is szükségem arra, hogy egy radioaktív pók megmarjon. Anélkül is könnyen felmászok oda és ott maradok, mint egy hisztis kisgyerek, amíg nem távozik. Na, jó azért ennél egy icipicit már érettebb vagyok. Legalábbis remélem, hogy az vagyok. - Tudod igazán megismerkedhetnél a földdel, mert amilyen magasan lebegsz az egoddal együtt az már egyenesen szánalmas. - Elég gyakran találkozom olyan emberekkel, akik el vannak szállva maguktól. Például Soren. Őt sem kell félteni egy pillanatra sem, de talán pont azért irritál engem ő ennyire, mert Soren-re emlékeztet. - Ó.. Azt hiszed mindenkivel így bánok? Ez személyre szabott csomag. Élvezd ki. - Legszívesebben kirugdosnám innen, de azt hiszem mára már bőven elég volt a jelenetekből nem kell ide még egy. - Vésd az eszedbe, hogy te itt soha nem leszel VIP. - Megforgatom a szememet és már az aranyhalas összes kívánságomat felteszem arra, hogy tűnjön el innen a lehető leghamarabb, de nem változik semmi. Még mindig itt van és még mindig engem ostromol az idegesítő aurájával. - Hm. Tényleg. Kár, hogy nem intéztelek el akkor. Annyival jobb lehetne most a világ.. - Kezd derengeni a találkozásunk, habár a farkasalakban még mindig nem vagyok teljesen tisztában a döntéseimmel.
- Oppsz! Honnan tudod, hogy megveszek a mocskos beszédért? - kérdeztem lehengerlő tekintettel, de olyan ábrázatot vágva, mintha itt helyben kifektetett volna szövegével. Úgy éreztem, tudna ennél keményebbet is mondani, minthogy pofád lapos, elvégre ez még az oltás egy viszonylag barátságos fokozata... milyen lehet az a száj, ha tényleg igazán mocskos szavak hagyják el... édes istenem, aki nem létezel, miért hozol össze mindig ilyen elviselhetetlen nőkkel, akik úgyis levesznek a lábamról? Már a második vérfarkas bige két héten belül. Ez igencsak igazságtalanság. - Gondolom téged sem az iskolában tanítottak meg arra, hogyan kell oltani - vontam egyet a vállamon. Ezen a szinten még nem tartottam, tudtam, mivel lehet megőríteni a hozzá hasonló nőket. Van benne valami furcsa, amely ritkán van meg egy nőben, és hálát adok érte, hohgy ott van. Elegem van már a könnyen megkapható senkikből, akik csak egy nevet jelentenek egy hosszas listán. Én valami többet akarok most, az pedig a szórakozás. Ez nálam felér egy előjáték előjátékával. Hátradőltem a bárszéken, az egyik kezemet eltüntettem a zsebemben, majd elvigyorodtam. - Mégis miért kellene azt éreztetned velem, hogy nem vagyok kiemelkedő helyzetben? - ismételtem meg a kérdését némileg átköltve, miközben felszaladt a szemöldököm, egészen a homlokomig. - Meglep, hogy ebben a bárban még vannak vendégek. Ilyen durva kiszolgálás mellett - sóhajtottam, méltatlankodást színlelve, bár tény, hogy pocsék színész vagyok. De az arcmimikám tökéletes, bármit képes vagyok produkálni, és ezzel gyakorta kerülök vicces szituációba. - Akkor mégis mit jelent? Hogy zárás után leszek VIP? - kérdeztem szemtelen szemöldökvonogatással, majd felsóhajtottam. - Tristan. És már ismerlek. Bár igaz, hogy nem ebben az emberi formában láttalak - vontam a vállamon.
Meg kell mondanom őszintén, hogy ezek után még kétszer is meggondolom, hogy milyen döntést fogok hozni. Lehet, hogy valaki ismerős a számomra, de ez az idegesítő stílusa meg kell mondanom, hogy valamiért, de engem távolról elkerült. Vagyis inkább nem kellett túlságosan sokáig hallgatnom és talán el sem kellett volna szakadnom az ajkaitól, mert addig még egészen tűrhető volt, amíg sikeresen befogtam a száját és nem támadt kedve ahhoz, hogy sületlenségeket hadováljon. -Éppen elég idős vagyok ahhoz, hogy a te fejedet tépjem le a fejedről, ha továbbra is így viszonyulsz hozzám. Érezd magad megtisztelve. Bármelyik pasit választhattam volna, de téged választottalak, szóval pofád lapos. - Nincs hangulatom az idióta pasi szövegeléséhez. Bár kell mondanom, hogy benne is ott van az a bizonyos valami. Azt hiszem határozottan nem vagyok normális. Hogy mégis miért? Ez roppantul egyszerű. A vámpírok mindig is vonzottak. Volt bennük valami rejtett veszélyforrás, aminek én nem tudtam ellenállni, de most meg kell próbálnom. Találnom kellene már egy normális, átlagos srácot. Lehetőleg embert. Ja! Ez is megvolt, de elszúrtam. Nem nekem való az egyszerű kapcsolatfélék. -Hát, ha ennyire nem jártál iskolába legalább az illem miatt betolhatnád a képedet, de azt hiszem neked már nem tudnának semmit tanítani olyan kemény a koponyád. - Lehet, hogy az érzéseim csalnak, de azért nem egy mai csemetével van dolgom. Mégsem érzem magam fenyegetve. A harapásom rá nézve halálos, ami miatt jobb, ha nem kezdünk bele semmilyen keményebb játszmába. - Mégis miért kellene azt éreztetnem veled, hogy kiemelkedő helyzetben vagy? - Felvonom a szemöldökömet, mert egyáltalán nem értem, hogy miért érdemelne ő bárkinél is többet. - Az, hogy még megcsókoltalak nem jelenti, hogy VIP lettél. - Megforgatom a szemeimet, majd pedig elé teszem az italát. -Mellesleg a nevem Brynn. A tiéd? - Egymás szájában voltunk, de még a másik nevét sem tudjuk. Tipikus.
- Hm - gondolkodtam el, megmasszírozva az államat, miután megjegyezte, milyen opciók is voltak terítéken. A fejletépésben még segítettem is volna, hiszen a tagnak enyhén buzeráns feje volt, az ilyeneket szoktam megenni reggelire. Szó szerint. Csak kár, hogy még mindig nem látják be, hogy az ilyen jóküllemű srácok a legveszélyesebbek. Hihetetlen, nem? És paradoxon. A jó és a rossz nem férne meg egy testben. Bár tény, hogy az én jó részem nem a testemben van... hanem kívül, a testemen. - Elég idős vagy te ahhoz, hogy vállald a felelősséget egy fejletépés miatt? Vagy nem érte meg megcsókolni egy ilyen cuki fiút, mint én? - biggyesztettem le ajkaimat szomorúan. Mégis, mit akar mondani azzal, hogy lehet, inkább tényleg a fejvesztés mellett kellett volna döntenie? Hát mindjárt megbánt! - Bocs, sose jártam iskolába. Ott tanítják, hogyan kell nőknek bókolni? - kérdeztem felvont szemöldökkel, majd egyszerűen csak felsóhajtottam, mintha tényleg az lenne a beszélgetés lényege, hogy miként kell tenni a szépet egy nőnek. Ilyen problémám még sosem akadt, miért kell így letörnie a szarvamat? Egyáltalán, mi a pokolért hiszi azt, hogy ő annyival jobb, mint én? Na jó, ez hülyeség. Ez a nő ezerszer jobb, mint én. - Ha igen, akkor szólj, és rögtön elkezdem az első osztályt - vontam egyet a vállamon, majd füttyentettem egyet, ahogy a pult mögé sétálva megláttam a hátsó felét. Egész szép kis karosszéria. - Na, ha ezt mutogattad volna aznap este, egy rossz szavam nem lett volna most - követtem aztán és leültem a pulthoz. - Adj valamit. De szépen. Hadd érezzem magam a ház legkiemelkedőbb vendégének - tártam szét a karomat széles vigyorral. - Amúgy ki is vagy te? Hogy hívnak? Szexi Karosszériájú Lány a Pult Mögött? - vonogattam a szemöldököm.
Jó ideje dolgozom már itt, de ez az első olyan alkalom, hogy nem tudtam lerázni a pasit és egy hajszál választott el attól, hogy darabokra tépjem. Türelmesnek mondanám magam, mert azért valamilyen szinten az vagyok. Egy átlagos farkasnál nagyobb a tűrőképességem ezen a téren, de azért én sem bírom a végtelenségig, hogy úgy mondjam. Ezért is használtam fel az egyik srácot, akit megfelelőnek tartottam erre és be kell vallanom, hogy egy kicsit azért ismerős is volt a számomra. –Már megbocsáss, de vagy ez, vagy letépem a fejét a helyéről. Mondjuk jobban átgondolva nem lett volna olyan szörnyű, hogyha a másik opciót választom. – Egyszerűen nem erre a reakcióra számítottam. Nem vagyok én olyan rossz, hogy úgy nézzen rám, mintha undorodna tőlem. Bár vámpír. Ők valahogy mindig lenéztek minket, mikor mi a természet gyermekei vagyunk, míg ők egyszerű szörnyetegek, akiket úgy kellett teremteni, mert annyira el vannak cseszve. Bár mondom én, aki járt eggyel, mintha mit sem számított volna. De azaz időszak egyértelműen megtanított arra, hogy oda kell figyelnem magamra és a vérszívókra is. – Hm. Igazán kedves tőled, de tudod egy nőnek nem így kell bókolni. – Megforgatom a szememet, majd pedig egyszerűen visszasétálok a pult mögé. Már most elegem van a fölényes stílusából. A pofám leszakad, hogy csak azért lekezel engem, mert vérfarkas vagyok, mikor mindössze egyetlen egy harapásomba kerülne az, hogy a halálba küldjem. – Kérsz valamit, vagy még tennél pár negatív megjegyzést rám azért, mert az vagyok, ami? Persze ezt nem ajánlom főleg azután, hogy valaki már felcseszett fogalmazzunk finoman, hogy a türelmem nem az igazi. – Nincs kedvem egy megkeseredett vámpírt hallgatni egyfolytában. Egyszerűen nem és kész. Sosem vagyok ráhangolódva az ilyesmire. Előbb futok el a világ végére meg vissza, de ezt nem.
Ide beülni életem legrosszabb döntése volt. Leginkább azért, mert unatkoztam, és a legrosszabb ötleteim akkor támadnak, mikor unatkozom. Mióta Katie bekavart, eléggé kettéáll a fejem... nem fogok rá vigyorogni azért, mert sok évvel ezelőtt megölte az egyik legfontosabb embert az életemben. Nem is várja el, hála az égnke. Még csak az kellene, hogy ez a nő barátkozni akarjon velem. Megállna a világ forgása. A sört kortyolgattam már fejben, mielőtt megrendeltem volna, mikor mellettem termett egy ismeretlen lány, és a számra tapasztotta sajátját. Na mi a fene! Mik vannak, ez teljesen felborította az elképzelésemet a világról, miszerint a nők elvárnak egy randit a csók előtt. A csaj illata viszont ismerős, nem tudom, hogy honnan... talán már volt dolgom olyannal aki ugyanezt a pacsulit használja, tudom is én. Ez a csók több mint sok. De azért még mindig király! - Áh, már mindent értek - biccentettem, miután a becéző szavai után egy idegen fószert kezdett bámulni. A pasas pénzt dobott az asztalra, majd távozott. Összeállt a kép. Óh, Tristan. Most csak egyszerű segédeszköz voltál. Na jó, szívesen vagyok segédeszköz... a nők életében... legtöbbször leginkább egy másik segédeszköz helyett... - Ha itt dolgozol, már tudnod kellene, hogy a férfiakat nem könnyű lerázni. Ha nem itt dolgozol, akkor kérem elnézésedet - sóhajtottam fel, majd ismét beszívtam a levegőt. - Nekem már van egy tippem, honnan... igaz, teliholdas éjszaka volt. És csak egy nagy, ocsmány dögöt láttam a sötétben - rántottam meg a vállam, majd ledobtam magam az egyik székre a pult mellett.
Egyfolytában magamon érzem a tekintetét és egyszerűen nem hagy nyugodni, hogy mégis miért kell engem mindig kinézniük ezeknek az alakoknak. Oké, hogy régebben elég könnyedén adtam magam, mert szórakozni akartam és nem akartam senkihez sem kötődni, de ez az időszak már régen elmúlt és komolyan mondom, hogy idegsít. Ha csak egy újjal is hozzám ér én esküszöm, hogy kitöröm a karját és nem érdekel, hogy mit mond Aylee, vagy éppenséggel mit nem. Lehet, hogy a főnököm, de tudtommal pultosnak és felszolgálónak vett fel nem pedig valami testét áruló ribancnak. - Kislány gyere már egy kicsit ide beszélgetni. - Megpaskolja az ölét jelezvén, hogy boldogabb lenne, ha az ölében tölteném el ezt a műszakot, de eszem ágában sincs a közelébe menni. - Inkább idd a sörödet. - Jelentem ki komoran aztán vissza is fordulok dolgozni azonban, mikor megfordulok szembe találom magammal és érzem a sörtől bűzlő leheletét. - Na, jó most azonnal ülj vissza a helyedre. - A hangom parancsoló és egyszerre tiszteletet követelő. Nem vagyok hajlandó sem pedig köteles elviselni ezt a viselkedést. Aztán valami ismerős illat kúszik a levegőbe, amit nem tudok hova tenni, de remélem, hogy ez lehet a mentőövem. A tekintetemmel pedig keresni kezdem a tulajdonosát és végül mit sem törődve a pasassal sétálok oda hozzá, hogy egy csókot leheljek az ajkaira. Fogalmam sincs, hogy ki ő, de egyszer már biztos, hogy találkoztunk. Magyarázkodni pedig később is ráérek. - Rég láttalak édes. - Mondom vigyorogva, majd pedig a szemem sarkából látom, ahogy a pasas idegesen az asztalra dobja a pénzt és mogorván indul meg a kijárat felé. - Bocsi, de le kellett valahogy ráznom. Találkoztunk már? - Tudom, hogy találkoztunk.. Ismerős csak nem tudom, hogy hova tehetném őt pontosan. Csak reménykedni tudok, hogy ő legalább emlékszik, de ha egyikünk sem az sem olyan nagy tragédia. Most legalább van egy jó okunk beszélgetni. Bár azt már érzem, hogy vámpír, ami sosem jelent semmi jót.
Mindig jó érzés ismerős arcokkal találkozni és ez most sem volt másképpen. Jó érzés volt, hogy találkozhattam vele és azt hiszem mind a ketten egy kis reményt öntünk a másikba pusztán azzal, hogy itt vagyunk egymás mellett. Én nem tudom, hogyan férkőzhetnék közel Nate szívéhez, hiszen pontosan tudom, hogy mégis miért döntött úgy, hogy az egészet lezárja mindenki előtt, mintha mi sem számítana. De nekem tényleg nem az a tervem, hogy összetörjem, hiszen nekem rá van szükségem. Még, ha nem is vagyok az a romantikus fajta, hűséges meg még annyira sem. Többnyire kifelé kacsingatok és nem mondhatnám, hogy valaha is lett volna értelmes kapcsolatom. Többnyire csak az ágyamat osztottam meg másokkal nem szólt az egész semmi másról, mint testiségről. Voltaképpen Nate-el is erről szólnak elsősorban a dolgok, hiszen vele is a barátságunkban jelen voltak az extrák, amiket talán nem kellett volna megengednünk magunknak, mert ezzel a lelkemet is egy csapdába ejtette ahonnan nem tudok kiszabadulni. Valahogyan el kellene mondanom neki, hogy mit érzek, de ahhoz szükségem van a húgára, aki ismerte őt azelőttről, hogy ennyire megváltozott volna, hogy ilyen módon bezárkózott volna, mert sajnálatos módon nekem nem volt máskor lehetőségem. Így is hosszú ideje ismerjük egymást mégsem érzem úgy, hogy teljesen lett volna lehetőségem kiismerni őt és a szokásait, illetve az érzéseit a dolgokkal kapcsolatban. – Én most valahogy egy lusta beszélgetős, filmes estét tudok elképzelni. Valahogy nincs túl sok energiám. Teljesen lefárasztott a mai nap. – Mondom mosolyogva, majd belebújok a kabátomba és mielőtt még kilépnék a bárból rákacsintok az ikrekre, majd pedig követem Elsa-t a hotelba.
Gondolni sem mertem volna arra, hogy egyszer az emberek ilyen könnyedén leírnak, majd engem. Egy gyenge pletyka arról, hogy ember lettem és máris azt hiszik, hogy a világon minden veszély alól mentesültek. Lehet, hogy már nem bírok akkora erővel, vagy nem vagyok képes eltűnni olyan gyorsan, mikor éppen szeretném, de ettől még egy cseppet sem változott meg a bennem élő leányzó. Emberként is tudtam, hogyan mentsem a saját bőrömet. Ez vezetett engem a vámpírléthez. Önző vagyok nem gondolok másokra, de azért jó érzéssel tölt el mások orra alá dörgölni azt, hogy közel sem olyan könnyű engem eltiporni, vagy éppen megölni, mint az elsőre gondolnák. Egy gyógyír még nem fog engem a padlóra küldeni. Majdnem sikerült neki, de itt vagyok és addig nem nyugszom, míg a újra vámpír nem leszek. Nem kellene telhetetlennek lennem, mert már így is a hasonmásomnak tartozom köszönettel azért, hogy az ősz tincsek nem furakodnak be a tökéletesen csillogó barna hajzuhatagomba. Mondjuk hálás voltam érte. Maximum egy-két percig. Utána tovább léptem. A vámpírlétem visszaszolgáltatásáért felelős személynek talán a mindent elsöprő hálát egészen négy percig érezni fogom. Az utána következő új örökkévalóságomból még ennyi időt sem szeretnék azzal tölteni, hogy még csak egy pillanatra is a hasonmásomra, vagy éppen a jövőbeli megmentőmre gondolok. Sokkal inkább azzal fogom tölteni az időmet, hogy újra felépítsem a hírnevemet. Mindenkinek tudnia kell, hogy Katherine Pierce életben van és virul. Talán a következő pletyka nem az lesz, hogy ember lettem hanem, hogy legyőzhetetlen vagyok. Bár nem lenne semmi bajom ezzel az aprócska kinevezéssel. Kifejezetten tetszene. Végül is nem lenne akkora nagy túlzás. A vigyorom a pult mögött segédkező srácra nagyobb hatással van, mint a tulajdon lányomra, úgyhogy hamarosan egy pohár landol előttem. Köszönetnyilvánítás nélkül emelem ajkaimhoz és hagyom, hogy végigmarja a nyelőcsövemet. Emberként sokkal nagyobb hatással van rám az alkohol. Ez az egyetlen előnye az egésznek. A kevesebb is bőven elég. Felszalad a szemöldököm, mikor azt mondja, hogy magyarázattal tartozom neki. Hát ez rendkívül újdonság. Nem emlékszem, hogy bárkinek is tartoznék bármilyen magyarázattal, úgy bármiről. – Remek! Szóval találkoztál a testvéreddel. Kell még ennél bővebb magyarázat? Bár szerintem már önmagadtól összeraktad a darabkákat, szóval inkább azt mondd mit akarsz hallani. – A poharamat finoman a pulthoz koccintom jelezvén, hogy jöhet a következő kör. Szükségem lesz rá.
A prédámra vigyorogtam, édesen ártatlanul, meglegyeztem a pólóm alját és a nyakamon is végig simítottam, amennyire láttam a szemein, már nagyon éhes, elég lenne egy csepp vér illat, és máris megbolondulna, de nem csak ő, hanem a cuki szőke cica is. Istenkém, kár, hogy vámpír vagy, pedig miket tudnánk művelni csak mi ketten, együtt egy ágyban, vagy a lakásom bármely pontján? Elég legyen Bernardo, csak csomagold vissza a gatyádba a második eszed és összpontosíts arra, hogy két vámpírral vagy egy sikátorba, ez nem jó, nagyon nem jó. Erre mindig igyekeztem ügyelni, hogy ne legyenek túlerőben. A palackomat letettem a táskámra, és csak kapkodtam a fejemet, próbáltam azt a látszatot kelteni, mint aki nem ért semmit az iménti kis előadásból. - Ő, az enyém! Hamarabb kinéztem magamnak mint te! - szájalt az én kicsi barnám, de édes, most komolyan engem próbál védeni, azt sem tudja, hogy nekem háttal, vagy neki háttal álljon, így beállt kettőnk közé afféle hídnak, bár sejtettem, de ez tényleg csak tipp volt, hogy idősebb lehet a később csatlakozó, már csak az arisztokratikus járásából ítélve, vagy hangleejtéséből, inkább az utóbbiból ítélve. Halkan köszörültem meg a torkomat, mire az engem csábítgató vámpír felém kapta a pillantását. - Cicuska, arról nem volt szó ,hogy hármasban csináljuk. Ezért többet kell fizetned. - mosolyodtam el várakozón. Mondjuk, minimum az életével, már ha sikerül megölnöm, de úgy tűnt az új vámpír miatt ez nem fog olyan könnyen menni, csak tudnám, hogy honnan tudja, hogy vadász vagyok, nincs rá írva a homlokomra! Vagy igen? Nincs sajnos kéznél egy tükröm sem, és nem most szeretnék leállni, tökörészni, a holdfényes éjszakában, két vámpír társaságában egy sikátorban, azért, hogy megnézzem, hogy hova tapasztotta rám, az én vicces kedvű öcsém, hogy: ő a vadász! Igen, egyszer még kaptam egy feliratot tőle: Buffy a vámpírok réme. Komolyan nem tudtam, hogy miért röhögnek rajtam a buszon, vagy az utcán, de amikor beértem a suliba és levettem a kabátom, láttam rajta az öntapadós matricámat. Persze ő reggel arra ébredt, hogy kint lóg a hálózsákjában a közeli fa ágairól. Le is videóztam, komolyan, ha rossz kedvem van, előkapom a videókat amiken egymást szívatjuk és a végén mindhárman ott ülünk és nézzük ezeket a vicces emlékeinket. Persze az adott szituáció nem mindig vicces, annak akit megvicceltek benne, de… később megnézve, a többiekkel együtt nevetünk. Még apám szája sarkában is látom a kis mosolyt. Sőt, van hogy szövetkezünk az öcsémmel, és apánkat találjuk be, persze csak óvatosan, miután mi is kaptunk tőle, esetleg külön-külön, ám mi egyszerre vagy egymás után sorozatban adjuk vissza neki. Egyszer meg buheráltam a kocsi fedélzeti computerét, és bármit nyomott rajta, a Knight Rider sorozatból Kit dirigált vissza neki mindig. Persze ott ült a fa kuckóban mellettem az öcsém, és ő mondta a mikrofonba a szövegeit, az átalakító pedig az filmbéli autó hangján szólt vissza. Hatalmas mókázások voltak azok. De legalább összetartott a család , ilyen zord események után is és senki sem zárkózott magába. A büntetésünk persze az volt, hogy aznap vele kellett mennünk, vásárolni. Utáltunk vásárolni, mert órákat képes eltötyögni ilyen-olyan osztályokon, ám végül csak a legfontosabbakkal jön ki. Persze, mi ott is megtaláltuk a magunk szórakozását. Nem tudom mi történhetett, de a barnám feltartott kezekkel hátrált el. - Úgy látom, te régebb óta ismered a fazon, a tiéd! - hátrált , majd el is futott a vámpír csajszi. Tátott szájjal pillantottam utána, még épp láttam, ahogy a rövid szoknyája meglibben és kivillan a tangája. Istenem, miért ezeknek van a legjobb seggük? Ez valami fétis nálam, jó, hogy vámpír fenék, de… attól még előtte ember volt és… na jó, hagyjuk. Morcosan pillantottam a szöszire. Egyáltalán nem értettem,hogy mi zajlott le kettejük között, de azt éreztem, hogy együtt vagyunk, csak mi ketten. - Nézd mit csináltál! - biggyedt le az ajkam, - elüldözted a mai kuncsaftomat. - ráztam meg a fejemet. - De ha te is a korábban említett szexet akarod, akkor… tessék. - nyúltam be a kabátom belső zsebébe, amiben a névjegy kártyám volt , a nevem volt rajta : Bernardo és a telefonszámom egy sötétkék mágneses névjegy kártya, amit fel lehet dobni a hűtőre, hogy ne felejtsenek el a csajok. Elgondolkodva pillantottam végig a szőke vámpíron, csak pár lépést tettem felé, tényleg volt nálam karó, de talán még beadhatom neki, hogy nem vagyok vadász, már… ha elhiszi, mert már az is furcsa, hogy tudja, hogy a vagyok. Barátságosan mosolyogtam a nőre. Csinos volt, a haja akár a finom búzamező, nyáron láttam ilyet amikor Floridában voltunk, mellettünk a kék tenger, bal oldalt pedig egy kisebb mező, ahol vad búzakalászok nőttek. Egyedül voltam, mert… anyám szeretett a természetbe járni, és aznap volt a halálának az évfordulója, mindhárman másképp emlékeztünk meg róla, de a menet ugyanaz volt, este összeült a család és együtt vacsoráztunk, senki sem tudott olyan jó húsgombócos milánói készíteni mint ő, de mi tényleg megpróbáltuk. Én megvettem a húst és a szószt, apám a salátához valót, az öcsém pedig anyánk kedvenc muffinjának a tésztájával bajlódott. Carlo nagyon szeret kavargatni és kutyulgatni, tiszta muffin virtuóz lett azóta. Én pedig anyám milánóiját próbálom tökélyre fejleszteni, imádom az olasz kaját olasz lévén, és időnként ha megkívánom, csakis az egészég mániámnak megfelelő alapanyagokból készítem. Ezért nehéz kicsit Mystic Fallsban, komolyan be kell mennem a bevásárlóközpontba, vagy a piacra, hogy feltúrjam a minőségi dolgokért ezeket a helyeket. Apropó, ki kell ugranom a piacra… Ott van a kedvenc sajt árus nénim, és a lánya…ő sem utolsó, nagyszájú, szöszi és kedves, ráadásul szívesen segítek nekik cipkedni, mindig kapok extra sajtot, mozarellát, vagy valami kevésbé zsírosabbat, az ő kefirjük és a joghurtjuk a legfinomabb, tényleg, a gyümölcs darabkás finom lekváros dzsemmes joghurtért ki kell mennem. Bernardoooo?! Föld hívja, Bernardot, épp egy vámpír van előtted! A Cicus mögött, pedig olyan sötét volt az ég, mint amikor megtudtam anyám halálhírét. Tartottam még egy darabig a névjegykártyát, ha nem vette el, akkor felé dobtam, aztán a kezeimet a kabát zsebembe mélyesztettem. - Szóval, nálad…vagy nálam, Cicus? - igen, nem vettem figyelembe a vadászos megjegyzését, annyira. - Felőlem játszhatunk olyan vadászosat is, amilyet szeretnél, de nem szeretem az ilyen fétis dolgokat. Se a lekötözőset, sem pedig a megalázósat, egyik oldalról sem. - magyaráztam komolyan. Tényleg, csak az apró látszatát is megakartam tartani annak, hogy én nem vagyok vadász, aminek ő gondol, de a probléma ott kezdődött, hogy én igenis vadász vagyok, ízig vérig, s ő is tudta ezek szerint, hogy én mi is vagyok valójában, vagy ki. De honnan? Mindig vigyáztam. Elméletileg... Most még elnézem neki, hogy Federico-nak hívott, de többet úgy sem fog előfordulni nem?
Már akkor éreztem, hogy őrületes hibát követek el azzal, hogy maradtam, amikor a felkonferálás megtörtént, a színpadon átalakultak a fények, és a füstös félhomályban felhangzott a GodFather zenéje. Ó, Nino mindig is értett ahhoz, hogy a hangszerek ne csupán megszólaljanak, hanem majdhogynem éljenek. Kedveltem, hogy a hegedű minden esetben hangsúlyos volt a muzsikáiban. Mintha sírna és ez engem mindig érzékenyen érintett, a sok év alatt ez az érzés elhatalmasodott rajtam, egy idő után már nem voltam képes kontrollálni, és ilyenkor valami belülről emésztett, felmart minden holt szervet, nem volt egyetlen porcikám sem, amiben ne éreztem volna az elmúlt idő egyre nehezebbé váló terhét. A múltamból lassan éjjeli látomásként felderengő emlékképek, amelyeket nem tudtam elűzni. Giovanni felajánlotta egykor, hogy magához veszi az emlékeimet, hogy maga lesz az aki visszaadja ha eljön az ideje, ha elég erősnek érzem magam arra, hogy képes legyek elviselni. De nem akartam, magam akartam őket a fejembe, és azt hiszem ő is tudta, hogy miért: a mozgató rugóm lett, tőlük tehetetlen bábbá váltam ha csak egy vadász is a közelembe került megvesztem, és az ösztön melyet elnyomtam, amely a mindennapokban oly békésen szunnyadt bennem egyszerre felébredt és nem tartott vissza semmi. Látom...magam előtt látom és hallom a zene ritmus előhozza belőlem a nápolyi időket, amikor még minden andalítóan boldog volt, amikor még együtt voltunk...amikor még képes voltam arra amire ma már nyomokban sem vagyok: szeretni.A hugom és az öcsém versenyeznek egymással ki tudja szebb hangon énekelni a karácsonyi dalt...apa hegedűt vett a kezébe és játszani kezdett, én pedig a zongorán kísértem őket. Anya varrt a kedvenc karosszékében, megint valami újabb kelengye volt nekem. Ó az édes mama, apró és szinte áttetszően finom kezeivel. Megráztam a fejem, és próbáltam kényszeríteni magam, hogy ismét a színpadra tudjak koncentrálni, de egyre nehezebb volt, mert minden alkalommal, amikor láttam őt ebben a ruhának nem nevezhető valamiben Federico pillantott vissza rám. Egy múlból itt maradt kísértet vagy tréfája a sorsomnak ennyi idő után ugyan ki lenne képes hibáztatni azért, hogy nem tudom levenni róla a szemem és egyre többször fordult a fejem utána, amikor körbejárta a színpadot, amikor a kezét mozdította, hogy a vállán végigseperjenek az ujjai. Lehunytam a szemem és a tél jutott eszembe, a súlyos hótakaróval, és a fenyőfára a kertben amelyről a gyémántként csillogó porhó a kabátjára hullik és ő nevetve sepri le róla. Ugyanaz a mozdulat. Ó de miért? Ki ez a Bernardo és miért köszönnek vissza az ő vonásai és mozdulatai róla? Mikor kinyitottam a szemem és éreztem, hogy egy erőteljes hullám csapódik nekem végigfut a gerincemen és forró, perzselő szellője megcsiklandozza a tarkóm, összerándultam. Az érzés volt, ami mindig hatalmába kerített valahányszor egy Auditore került a közelembe, és ez a fiú, ez a gyönyörű az volt. Az akiket az utolsó szálig halottnak akartam látni, legalább olyan halottnak amilyennek ők akartak egykor engem. Mindegyikük úgy végezte, pontosan ugyanúgy, egy kertben, földdel a szájukban, ahogyan rekedten marom bele a szavakat a tudatukba, Federico szavait "Bármit is akarjanak, nem fogom hagyni. A családomnak el kell téged fogadnia, Gemma!" Hát fogadjatok el, most amikor még utoljára látjátok az éjjeli holdat ahogyan velem kacsint össze cinkosan. A véretek ízletes volt, kellemesen járt át, és talán egy kicsit vissza is adott valamit belőle, amit ti elvettetek. Egyiknek sem volt joga az élethez, és a tisztességes halálhoz sem. Kínoztam őket, de leginkább az elméjüket, a testük sértetlen maradt. A gyarló embernek a test fájdalma túl gyors ahhoz, hogy igazán átérezze mit a valódi kín, amely több száz éven keresztül kísérti, amely szinte felemészti még az utolsó kis apró emberi érzést is benne. Mint a gyertya lángja mellyel egy kihalt és egyre sötétebb bánya mélyére tartanak, egyszer még fellobban majd kialszik és nyomába nem marad más csak a tapintható, keserű sötétség. Vadászok voltak, akik mégis egy embert vetettek oda a vámpíroknak, hogy darabjaira szedjék, mert ahhoz túl gyávák voltak, hogy maguk nézzenek szembe velem, és öljenek meg. Annyi éven át könnyedén léptem át rajtuk, bár volt akinek sikerült meglépnie előlem, de számomra az idő végtelen, lesz még alkalom, hogy elkapjam, ha nem őt, akkor majd az ivadékaikat. Most mégis, ezen a helyen egyszerűen képtelen voltam megmoccanni, képtelen voltam az eddigi jól bevált szisztéma szerint haladni,mint korábban amikor megpillantottam vagy felismertem közülük akár egyet is. Figyeltem őt ahogyan táncolt, a csípője mint egy megelevenedett és megbűvölt kígyó, és leginkább az a tudat zavart, hogy ez a mozdulat idegen volt tőle. Federico sosem lett volna ennyire....közönséges. Igen, azt hiszem ez a legjobb szó rá, és ez volt az amibe kapaszkodni tudtam, hogy ne legyen képes befolyásolni a külseje abban amit majd tenni akarok. De valahányszor erről próbáltam magam meggyőzni minden alkalommal találkozott vele a tekintetem, elnyíltak a vörösre, szinte életszerűre festett ajkaim és csak egy lassú sóhajra futotta. Nem fog menni, ezúttal nem lesz olyan könnyű, mint korábban, de meg fogom tenni, meg kell tennem. Kezeim ökölbe szorultak, amikor elindult felém, tudtam hogy ha valamit hát azt akarom a legkevésbé, hogy idejöjjön és rám tekeredjen, mint a többi nőre. Nem, ebben a testben ehhez nincs joga, nincs joga mert...villant a szemem ahogyan a kezére pillantottam és megláttam az ujján a gyűrűt. A hold-gyűrű volt az, Federico gyűrűje, az enyém párja. A nap és a hold, ahogyan nem lehetnek meg egymás nélkül, de mára azt hiszem új jelentést kapott ez az egész, hiszen éppen úgy csak egymást követik, ahogyan én követem egykori kedvesem mára már csak megkopott árnyékát az időben. Az időben, amelyből nekem majdhogynem végtelen jutott számára pedig....bárcsak tudnám mi lett vele, de valahogyan mindig féltem attól, hogy megismerjem a történetét. Attól tartottam, hogy akkor elgyengülök, ha bármit is feladok abból ami előre mozdított.Ahogyan fel kellett adnom azt, hogy csupán állatok vérét vegyem. Embereket is kellett, szükségszerű volt, hogy az éhségemet csillapítsam és kellően megerősödjek. Sokáig és mind a mai napig csak olyanok kellenek, akik megérdemlik a halált, és bevallom őszintén az ilyenek torkát szemrebbenés nélkül harapom át, és lakmározom a vérükből. Az érzés leírhatatlan. Mintha forró viasz folyna végig a torkomon, ez aztán óriási folyóvá duzzad bennem, és a testembe pumpált idegen vér forrósága lávaként hömpölyög végig halott ereimben. Felüvöltök, mert egy ilyen másodperc, egy ilyen pillanat felér egy gyönyörrel, egy katartikus gyönyörrel, amikor érzem millió kis sejtként szétrobbanni bennem, akár ezer ragyogó csillagszóró. Magamba szívtam egy egész életet. Halkan felmorranok, amikor a felém tartó fiút megállítja egy másik. Érzem, hogy még fiatal vámpír, talán tíz éve változtatták át, még tapasztalatlan, talán a mestere magára hagyta. Túlságosan könnyedén próbálja becserkészni Bernardot és ez nekem egyáltalán nem tetszik, úgyhogy amikor eltűnnek döntésre jutok: utánuk megyek. Nem tetszik nekem a helyzet és leginkább az nem tetszik, hogy a fajtámbéli éhsége sokkal erősebb mint a józan esze. Gyakorta képes a vérszomj oly erőre szert tenni felettünk, hogy már nem vagyunk urai a saját gondolatainknak, csupán a vér zubogását halljuk, csak azt ahogyan utat tör magának felénk, hogy általa élhessünk. Én is éhes voltam, a szemeim szépen lassan vérrel vegyes kék örvénnyé változtak, de még képes voltam uralni ezt. Az évszázadok megtanítottak rá, és persze Giovanni. Ő sok dologra megtanított, talán olyanokra is amelyekre más mesterek nem tanítják azokat akiket magukhoz ölelnek. A mentorom volt, a mesterem, a szeretőm, az éltetőm az aki az első csepp vérével kezdte táplálni a bosszúmat, neki köszönhetően képes vagyok a végzetemet beteljesíteni. utoljára az amerikai polgárháború zivataros időszakában láttam és vele töltöttem el néhány évet mielőtt információimmal tovább álltam. Most pedig itt vagyok ebben a városban, a hátsó, sötét sikátor szurokként elnyúló árnyékában várom, hogy felbukkanjanak, A tűzlétra mellett állok a kabátom fekete prémgallérja mögé bújva figyelek, karba font kézzel, talán már órák óta. Nem is érzékelem az idő múlását csak a levegőbe szagolva a másik vámpír nő éhségét, szinte tapintják élettelen ujjbegyeim.Felelőtlen, továbbra is ez motoszkál a fejemben, és az, hogy miért akarom én egy ilyet megmenteni? Nem nem ezt akarom, hanem azzal a férfival akarok beszélni...Bernardo, olasz hangzású a neve. És én nem hittem a véletlenekben egy jó ideje már nem. A bájolási kísérlet hallatán egy gonosz kis mosolyba futottak vérszínű ajkaim. Még mindig ügyeltem arra, hogy emberi kinézetem legyen. Nem azért, hogy megtévesszem őket, hanem azért, hogy ne rémüljenek tőlem halálra. A többségén segíteni akartam. De rajta....rajta nem tudom mit akartam. A gyűrűje, a hasonlóság, túlságosan és rémisztően sokkoló volt, hogy képes legyek ezt csak úgy feldolgozni.Még halottam ahogyan egy erőltetett kísérletet tesz arra a vámpír, hogy megbűvölje a srácot, a falnak préselődve szinte egybe olvadt az alakjuk, olyan érzés kapott el, mintha gyomorszájon vágtak volna, nagyon régen nem éreztem ilyesmit. Volt itt valami ami vonzott magához és egyre kevésbé voltam képes ellenállni neki. Veszélyes volt de akartam. Édes kettősség. A gyűrűm szinte égette az ujjam és láttam ahogyan a srác ujján is felvillan az ékszer egyetlen másodpercre, mintha a múlt egy darabja találkozott volna itt és most. Ellöktem magam a faltól és kimerészkedtem az árnyékból az utcai lámpa fénye remegve simította végig a pikkely-fekete kabátomat. Nem volt tervem, csak őt láttam újra. - Én a helyedben nem innék abból a palackból!- szólaltam meg élesen és fémesen, bár szerintem a vadász sejtette, hogy rajtuk kívül még van itt valaki. Éreznie kellett, tudtam. Csak arra várt mikor bukkanok fel, mikor fedem fel magam. A vámpír sziszegve fordult felém, megláttam az igazi arcát, nem volt valami szép látvány. - Tényleg ennyire hülye vagy, hogy egy vadász vérét akarod kiszívni és az ő szemét látni amikor a nyakadba döfi a fakarót? Anélkül, hogy erről akár egy minimálisan is meggyőződnél?- billent a fejem, a szőke fürtök sápadtan terültek szét a pirosítóval szépen megmunkált arcomon. - És te Federico, komolyan azt hiszed, hogy ha egy ilyen kis senki fiatalt megölsz attól erősebb leszel?- a név önkéntelenül jött a számra, nem is figyeltem oda, egyszerűen csak így ejtettem ki. A vámpír nagyjából észhez tért, most már ketten voltunk és a sötét szemű olasz. - Meddig tudtok még süllyedni? Szex-el csábítani? Hm, kissé régimódi szokás, azt hittem tanultatok valamit az évszázadok alatt.- hergeltem őt tovább, bár fogalmam sincs mit akartam, csak azt hogy az a másik tűnjön el végre, hogy kettesben maradhassak vele. - Mi legalább képesek vagyunk megújulni, mi mindig lesből támadunk de ti...cöhhh- megforgattam a szemem és a fejemmel intettem a másiknak, hogy menjen. Én akarom a fiút, nekem van rá szükségem. De ez a hasonlóság, ez megijeszt, neki is éreznie kell, hogy az ujján a gyűrű szokatlanul szorít, erősebb mint bármikor. A két ékszer találkozott, több évszázad után itt Mystic Falls egyik mocskos sikátorában. Ironikusan nevetséges helyzet.
Ma reggel én vittem suliba Carlot,aztán futottam pár kört a kertvárosban. Az egyetlen rossz dolog Testvériség tagnak lenni, hogy sosem pihenhetek igazán. Csinálnom kell valamit mindig, hol áldásnak hol átoknak tekintettem rá. Korábban mentem be a bárba, gyakorolni az új műsort. Ha volt valami amivel le tudom kötni magam az nem volt olyan vészes, bár így is nagy falatnak néztem elébe. Lassan negyed éve dolgozom itt, és jól éreztem magamat, imádtam táncolni, és mivel Detriotban nőttem fel, egyértelmű volt, hogy a hip-hop és brake elemeket fog tartalmazni az előadásom. Mindig volt egy csoportos nyitó, ezeket a bemelegítéseket igyekeztünk sűrűn váltani. Hiszen voltak akik rendszeresen jártak hozzánk. A mai előadást nem én fogom zárni,ha minden igaz, ha Stewie végre befut, ha nem… dupla műszaknak nézek elébe, de nem bántam, mert így az én kis bugyim fog megtelni a dolcsikkal. Imádom a pörgést, már hallom ahogyan a csajok sikongatnak és hurrognak, komolyan elképzelni nem tudom, hogy mit esznek bennünk, na jó igen, azt, hogy többségünk kigyúrt állat, vagy szálkásabb az átlagnál, mint én. Bent voltam az öltözőben, és poénkodtunk ezerrel, a hangulat mindig jó volt, persze ilyen-olyan dolgok is gazdát cseréltek, komolyan nem értettem, hogy mit keres itt az olyan aki két vagy több pohár tequilával , vagy csak valami illegális dologgal tud ráhangolódni a bulira. Nálam ma a keresztapa stílus volt az előadásom témája. Volt kalap, hajszálcsíkos öltöny, ing nélkül és mellénnyel, tehát ha leveszem az öltöny kabátot, akkor egy mellény és nyakkendő marad rajtam, valamint a nadrágom. A kezemben még lesz egy bot is, amire támaszkodhatok, én voltam Don Vito Corleone jelen pillanatban. A fények kialudtak, és a saját nevemen konferáltak fel, nagy meccs volt, de nem akartam az olasz csődőr becenevet vagy a sajátomon, vagy sehogy. A fények kialudtak, és lassan kisétáltam, a mellényemben volt egy kis vörös szegfű is, a virágaimról voltam híres, az aznapi kiszemeltem ájuldozott, és mivel éreztem, hogy ki vámpír és ki halandó, így mindig utóbbiak kapták a virágaimat. A színpadot eltelítették szárazjéggel,megálltam a háttérvilágítás előtt és megböktem a kalapom elejét az ujjammal, majd biccentettem, leporoltam a vállaimat, ez már a műsor része volt, hallottam, hogy a keresztapa bevezető taktusai alatt lélegzet vissza fojtva ülnek a csajok és a nők, utóbbiakat jobban szerettem, mert volt tapasztalatuk és ki voltak éhezve ránk, és tudtak is mutatni valamit az ágyban ha itt maradtak zárásig… S mivel ma este én voltam Don Vito Corleone így a kézcsók sem maradhatott el, az első hölgy aki mellé odasétáltam a színpad mellől, csak akkor kaphatta meg az öl táncomat, ha megkaptam a csókot, és meg is történt, az ő ölében váltam meg az öltöny kabáttól és hajítottam el valahova, úgy vágja meg a dj az élő zenét, hogy igazodik a ritmusunkhoz, persze ehhez állandóan figyelnie kellett, és meg kellett vele beszélni a koreográfiát, hogy mi után mi következik. A filmzene szám alatt persze komoly voltam, a tombolós alatt pedig ezer wattos vigyorral hódítottam, persze nem azt mondom,hogy a keresztapa téma alatt nem flörtöltem senkivel, de! Másból sem álltam, élve faltam fel őket, észre vettem egy vámpírt aki úgy nézett mintha szellemet látott volna, így mikor végeztem az előadással, lazán oda sétáltam hozzá egy falatnyi bugyiban, mezítláb, persze előtte még begyűjtöttem a pénzemet a színpadról is és menet közben még kaptam némi pluszt is. De épphogy elindultam a kis szöszihez, megtorpantam, éreztem, ahogyan végig simítanak a gerincemen, megtorpantam, igyekeztem legyűrni az ingert, ami ilyenkor mindig a hatalmába kerített. - Kijöhetnél velem hátra… mit szólsz? - kíváncsiskodott az egyébként igen csinos nő, én pedig elmosolyodtam. - Kimegyek, de előbb felöltözöm, odakint hideg van. - válaszoltam csípőből. Kellett egy kis idő hogy rá jöjjek, hogy mikor akarnak elbájolni a vámpírok, és hogy, hogyan néznek olyankor az emberre. Rám, őszintén szólva nem hatott, de kicsit így is tudtam trükközni. - Várj meg a hátsó bejáratnál Cicus. - simítottam végig a nyakán, és eltűntem az öltözők felé vezető folyosón, hallottam ,ahogyan a felkonferálnak másokat is és szórakoztatják a csajokat. Vigyorogva öltöztem fel és a pénzt amit ma kaptam úgy ahogy volt, összegyűrve belegyömöszöltem az egyik kis táskámba, ebben tartottam az alsóimat, pontosabban a zoknijaimat, mert egyébként alsót nem igazán hordok, csak ha olyan kedvem van. Amikor kijöttem az öltözőkből, még a pultoshoz is oda léptem, jó haverok voltunk, együtt szoktunk edzeni a workout téren. Holnap délelőtt! - biccentettem, a kezembe nyomta a buborékmentes palackos vizemet és elindultam, majd vissza fordultam. - Adnál egy bubisat is? - miután megkaptam biccentettem, a tekintetemmel a holtra vált holtat kerestem, komolyan ijesztő volt ahogy magamon éreztem a pillantását, mintha a tekintete mesélni tudott volna valamiről, amiről nekem is tudnom kellett volna, de nem tudok, mert… egyszerűen nem ugrik be, hogy láttam már volna valahol. Az ujjamon viseltem a kék ékköves családi gyűrűmet, szerettem mert az egyik kedvenc színem a kék volt, és az apámtól kaptam, aki az ő apjától és így tovább… Azt babráltam egy kicsit, majd körbe pillantottam még egyszer. Annyira nem voltam ügyes,hogy megkülönböztessem őket egymástól, csak éreztem hogy itt vannak, és azt is,hogy mennyien, de én arra vörös ajkú nőre voltam kíváncsi. Pihennem kellett volna, néha hajlamos volta túlvállalni magamat. Jól meghúztam a buborékosat, majd kifele menet amikor már a kis folyosón voltam kipattintottam egy kis fiolát és beleszórtam a verbéna port , aztán pedig jól felráztam. Még a keresztapa dalt fütyörésztem, mielőtt kiléptem volna az ajtón, megálltam a staff tükör előtt, és beigazítottam a hajamat, odabent még megfürödtem, hisz tánc előtt rám került némi olaj, hogy csillogjon a bőröm, így már csak amiatt is muszáj volt lefürdenem, meg egyébként is, a lóvé ami a testemhez ért valljuk be nem a legtisztább dolog volt, én meg szeretem magam körül és magamon a tisztaságot. Más kérdés, hogy utáltam takarítani, a legény lakásomban is de kénytelen voltam. Nem engedhettem meg magamnak a magán bejáratú takarítót. A sporttáskám pedig nem csak a ruháimmal volt megpakolva, hanem néhány fegyveremmel is. A saiok, amelyek fával voltak be vonva. Valamint Verbéna és farkas ölő kis gránátjaim is voltak még elrejtve és hátul, a hátam mögött egy fakaró is pihent az övembe szúrva, a vizes palackon még ráztam egyet, és kiléptem az éjszaka sötétjébe, lehetett már egy óra is, vagy kettő, az órámra pillantottam, meg igazítottam a dzsekimet, a kapucnit ritkán használtam a ruháimon, az általában meg is tartotta a maga kiegészítő funkcióját, farmert viseltem és egy kényelmes sneakert. A nyakamban még kivillant a nyakláncom is, Carlotól kaptam a születésnapomra, apám megerősítette valami mágiával, nem érdekelt, hogy milyennel, de örültem, hogy az öcsémtől van. Elbújtattam a pólóm alá és még mindig pörögve az adrenalintól elvigyorodtam és felsóhajtottam, éreztem,hogy itt van velem szemben az árnyékok között a kis cicusom, belekortyoltam a vizembe. - Cicus! Merre vagy? Azt ígérted itt leszel! - törtem le mint a bili füle, igazából nekem nem volt szükségem a verbénára, mert nem tudott megbűvölni egyetlen vámpír sem, próbálkoztam, én tényleg, de nem ment nekik. - Jövök már, te kis olasz ragazzo! - a hangra felkaptam a fejemet és elvigyorodtam,beletúrtam a hajamba és rámosolyogtam. - Kész vagy a tánc folytatására? Láttam, hogy nagyon bejöttem neked, fogadjunk, hogy nálam jobban fogod érezni magad és… gyarapítod a tárcámat… - vontam fel a szemöldökömet, miközben rá vigyorogtam. Kellett a pénz, hiszen saját sporttermet akartam építeni ,és nem kölcsönből akartam ezt megvalósítani, bár… ott voltak a veszekedéseim apámmal, hogy minek a terem, ha vadászok és hajt a vérem? Nem mindig gyilkoltam, sőt ha egyet megöltem valóban hajtott tovább a vérem, de az edzéssel ezt le tudtam vezetni, átformálni más energiákká. Elvakulni sem akartam, láttam videókat néhány vadászról, akik bekattantak…Olyan elvakult barommá nem akartam válni. Hangtalanul lépkedett, mint a vámpírok többsége, van amelyik még a fáradtságot sem veszi arra nézve, hogy megpróbálja az emberség látszatát kelteni, ez a bige sem vesződött igazán vele. - Vagy… már itt neki akarsz kezdeni? - eresztettem meg egy féloldalas vigyort és nekitámaszkodtam a bár hűvös falának, a talpamat rásimítottam a falra, a másikat lent hagytam a földön, és az egyik kukára rátettem a táskámat, biccentett, nagyon éhes lehetsz...pillantottam végig rajta. - Akkor igyunk előbb, mert anélkül nem fog menni, tequila van a palackban… - pislogtam le a vámpírra. Kicsit feljebb húztam a pólóm alját, így kivillant a hasam, néhány kocka meg is látszott, bár tudtam, hogy nem ez, hanem a nyakamon az ütőér érdekli a nőcit, én akkor is az ártatlan srác voltam. - Meglátjuk, ragazzo… meglátjuk.- Végig simítottam a combomon és meglazítottam az övcsatomat. Egyébként annyira tenyérbemászó volt a hangja, hogy nem is igen tetszett. A vámpír pillantása odavillant, végül is… ott is vannak artériák amik igen jól működnek, de előbb szúrom hátba minthogy hozzám érjen. Ebből a szempontból még mindig az embereket kedveltem jobban, nekünk nem kellett több liter vér,hogy jóllakjunk, sőt... nem is azt esszük.
Túl régóta sétálok már közöttetek, bár talán nem vagyok még annyira vén mint a legtöbb közülünk, és talán utálni sem utállak benneteket annyira, sőt. Néha elgondolkodom azon, nem lett volna jobb ennek a világnak, ha meg sem születek? Vagy nem lett volna jobb ha akkor éjjel örökre búcsút mondok mindenkinek és mindennek akikhez és amelyekhez eladdig kötődtem. Néha...főleg olyan éjszakákon mint a mai, erőt vesz rajtam valamiféle zsibbadás, ami furcsa tudom, hiszen nem kellene ezt éreznem, bár talán az éhség is teszi, amely órák óta egyre erőteljesebben lüktet bennem. Minden alkalommal ellenállok neki a végsőkig, és próbálok olyan áldozatot találni, aki véleményem szerint így is kártékony a világra, miért ne legyen hát számomra a továbbiakban az éltető erő a vére? Elveszem tőlük amelyhez nincs joguk, mint valami bosszú angyala, aki a vérben fürdőzik és amikor a piszkos fekete égboltra pillantok átható, fátyolos szemekkel, fogaim összezárnak, és a vér, az édes, fémes, forró vér szétárad bennem lassan újra magamra találok. Hogy unom? Hogy akár egyetlen pillanatra is megfordult a fejemben, hogy véget vetek ennek az egésznek? Nem egyetlen percig sem. Mert a bosszú az amely hajszol minduntalan előre, egy érzés, amelyet az évszázadok sem tudtak kiölni belőlem, egy bogár szempár, amelyet mindig magam előtt látok, ahogyan távolodik tőlem. Végül hangtalan veszik el alakja az éjjeli erdő sűrűjében. Még álmodom. Néha még álmodom, de nem hiszem, hogy ennek így kellene lennie, de oly erősen vésődött az elmémbe az alakja, az emléke, az érintése, az az idő amit vele tölthettem, hogy képtelen vagyok kitörölni onnan, legyek akármennyire elfajzott és átkozott. Mert az vagyok, nincs ezen mit szépíteni. Arcomon huszonhárom évem megrekedt szoborszép vonalai, örökifjúságom áldozat egy régvolt szerelemért, amelyet elvettek tőlem. Az egész felett pedig, mint valami élesre fent kard ott lebeg a családom emléke, a szüleim és a testvéreim. Ők vették el, ők azok akik miatt erre az állandó kóborlásra kárhoztattam, hogy éhségem csak más életek árán vagyok képes csillapítani. Hibáztathatnám a sorsot, vagy valamely olyan istenséget amelyben az emberek balga módon hisznek, és kedvem lenne a képükbe vágni, hogy a hatalom nem ott fenn van, hanem itt lenn, az ő lelkükben, és a mi erőnkben, de nem teszem. Meghagyom őket a balga kis álmaikban ringatózni, és hagyom, hogy egy oly világban tengessék a napjaikat, amely alatt sötét erők perzselik véresre a talpukat és még csak észre sem veszik. Nem születünk gonosznak, a körülmények tesznek azzá, és a végzetünk, amely felé szakadatlan tántorgunk.Én sem érzem magam gonosznak, mert két nagyon fontos szabályt betartok: sosem bántok olyat aki nem érdemli meg, és a legfinomabb vére mindig egy Auditore-nak van, tehát őket preferálom elsősorban. Náluk még csak szánalmat sem érzek, egyetlen pillanatig sem, és ha egy ilyennel találkozom, minden alkalommal elsuttogom a fülébe azt a nevet, azt a vallomást amit akkor mondott nekem Federico, azon a bizonyos estén, amikor még utoljára fogta a kezem. Hűvös volt az érintése, és ennek a hűvössége mai napig ott van a bőröm alatt, az élettelenségemben. Azt akarom, hogy úgy távozzanak a másvilágra, hogy a vérük által én élek tovább, és az utolsó szavak egy olyan férfi szájából hangzottak el annak idején, aki velem akart lenni, és ők ezt nem hagyták. Nekik sincs joguk hát az élethez, ahogyan nekünk sem hagyták. Egy ideje már magányos vagyok, nincs velem senki, az utolsó akit magamhoz öleltem közel egy évtizede hagyott magamra, megtalálva a saját útját, én pedig nem marasztaltam. Mindannyian ennek az életnek a rabjai vagyunk, amelyet igazán életnek sem lehet nevezni, mert hogyan is élhetne valaki aki már halott egy ideje, csupán a teste amely még itt tartja ebben a világban? Lassan lépkedtem az est beköszöntével, az eső után az utcaköveken gyémántként csillantak meg a tócsákba állt esőcseppek, cipőm talpának koppanása monoton dallama csapódott vissza a házfalakról. Nem próbáltam meg visszafogni a lépteim zaját, ma este valahogyan jól esett kicsit kilépni abból a megszokott monotonitásból, amit az emberek munkának hívnak. Én hivatásnak. Ez volt az amellyel már egy ideje foglalkoztam. Ó a tudnátok, hogy ha hirtelen gyógyultok meg, egy olyan helyzetben amiben nem is vártátok volna, én jártam ott a szobában pillanatokkal korábban, és a mosolyotok, ahogyan a szerettetek fölé hajoltok, végigcsókolva nemrég még láztól piros arcát...mindenért kárpótol.Látni benneteket amilyennek egykor magamat láttam, amilyennek egykor a családomat láttam...amilyennek egykor az én sötétszeműmet láttam. Azt hiszem élhetnék még akár ezer évet is akkor sem tudna semmi felérni azzal amit akkor látok, ha ilyenkor rátok nézek. csak egyetlen napot kérnék cserébe az életetekből, amikor olyan lehetnék mint ti, azt az utolsó boldog éjszakámat kérném cserébe, amit jól tudom senki nem adhat már meg. Ennyi idő után sem vagyok képes elfogadni a vérszomjaz amely rám tör időnként, és ennyi idő után sem vagyok képes kitörölni magamból annak az emlékét, amikor arccal zuhanok a porba, és könyörgöm Giovanninak a vérért, hogy adjon még, hogy általa megváltást és emlékeket kapjak. Soha nem akartam, hogy elvegyék tőlem, nem akartam, hogy kitöröljék, mert ez az ami a lábamat mozgatja, amely kihegyezi az érzéseimet, amely élteti a bosszúmat. Emlékeim sötét mocsra, és a benne lakó félelmeim, hogy akár egy is életben marad majd közülük. Nem tudom mindet a túlvilágra küldeni, de akiket eddig sikerült mindenekre mondom boldogsággal tölt el. Egy klub előtt állok meg, bentről monoton zene üti meg a fülemet, a basszus egyenletesen dobol a fülemben. Mai napig nem tudom ezt zenének nevezni, pedig már jó sok éve, hogy ilyenek szólnak a szórakozó helyeken. A harmincas évek füstös new orleans-i éjszakái, a jazz magával ragadó pörgését semmi nem lesz képes pótolni, ez pedig főleg nem. Ettől függetlenül hirtelen váltok irányt és valami láthatatlan erő mozgat, szinte húz magához a hely. Érzem van valami ami miatt be kell ide mennem, valami ami mágnesként magához ránt. Nem tiltakozom hát, hagyom magam vezetni a megérzéseim által. Odabent vágni lehet a száraz jég vanília illatú füstjét, ruhák színes, karneváli kavalkádja, zörgő moraj, nevetés, poharak csörrenése, hangos kurjantások, és ahogyan haladok befelé megpillantom a színpad ezüstösen vibrál, ezerszeresen csillogó vakító fényeit. Kissé távolabb állok meg, a vér zubogása egyre erőteljesebben mar bele a csontomba, kezdek rettentően éhes lenni, és egyre kevésbé tudom visszafogni magam. Nem tudom jó helyet választottam ma vagy sem, majd kiderül. Az öltözékem pont elég ahhoz, hogy feltűnjek valakinek. Nem fogom megbűvölni, nem fogom magamhoz csábítani, vagy kihasználni. Azt akarom, hogy magától akarjon bántani, hogy jogot formálhassak arra, hogy elvegyem az életét. Ha nem, akkor ma éjjel is a vérbank vendége leszek. Egy férfi pördül mellém, kihívóan mér végig, és az orromat megcsapja a vérének keserű volta, az elfogyasztott alkohol mennyisége igen tetemes. De csak áll mellettem és bámul. Túl könnyű és ártalmatlan préda, így aztán kényszerítem, hogy tűnjön el a közelemből, én pedig a pult azon végéhez megyek ahonnan láthatom a színpadot. Vagyunk itt még páran a fajtámból, akik a műsorra várunk, érzem őket és azt hiszem ők is éreznek engem. De ez most egy semleges vadászterület itt nem fedjük fel magunkat, jobb a vadásznak az árnyékban várakozni, a lesben csendesen, mert onnan lehet a legfinomabb vadat elejteni. Én inkább még kíváncsian szemlélődöm. Felkonferálják a következő fellépőt, az én ízlésemnek egy kicsit harsányan, de a név...: Bernardo. Megrohannak az emlékek az olasz hangzású név hallatán: az olasz nyarak, az olajfa illatú ligetek, a nap semmihez sem fogható égető aranya, amit már nagyon régen nem láttam. Óhatatlanul a bal kezemen viselt gyűrűre simítok: a napot jelképező négy kis kő, és a párja amelyet egykor Federico viselt, a jegy gyűrűnk. Megemelem a fejem, a vörös selyemblúzomon szétomló szőke hajamon táncolni kezdenek a színpadon felvillanó fények, és amikor megpillantom a színpadra lépőt mintha gyomron vágtak volna. - Federico....- motyogom magam elé bénultan és úgy nézem a színpadra kivonuló férfit, mintha egy időutazáson esnék át, vagy egy álom kezdene megelevenedni. A mozgása az arcvonások, a sötétben megbújó árnyékban rejtező szempár, a mosolya, az a huncut és mindenkit rabul ejtő. Nem hiszek a szememnek, ujjaim még mindig a gyűrűt simítják ezredszer is, és az erő a színpad felől szinte mellkason vág. Federicot látom teljes életnagyságban...de mégsem, hiszen ne lehet ő. Vagy mégis?
- Tudod jól, hogy igazat mondok. - magyaráztam, mikor hallottam hangjában, hogy ő maga is kételkedik saját vádjában. MIért mondanék mást? Miért fordítanám ki a valóságot? A valóság ideje most jött el... és eszem ágában sincs mást állítani, vagy megpróbálni becsapni. Ezen most sok múlik. Ha sikerül vele beszélnem, talán.. talán végre lesz valakim. Most, hogy mindenkit elveszítettem, s elmartam magam mellől.. most, hogy már Connie sincs nekem.. kell ez a lány. Ő volt régen a reményem. Remélem, hogy most is.. ő lehet. Belefáradtam a hazugságokkal teli életbe. Mondhatnám, hogy csak vicceltem, és felállnék, majd elmennék.. de már nem tehetem. Régen mikor megpillantottam ezt a lányt, apró volt.. és árva. S megfogadtam, hogy ha másnak nem, hát neki jó életet fogok biztosítani, vagy így vagy úgy. Másnak sosem okoztam boldogságot egész életemben. Mondhatni úgy is, hogy a világ egyik legnagyobb vámpírszégyene vagyok, hiszen még önnön magamnak sem tudtam boldogságot hozni közel ezer éves korom ellenére. Nem tudok hát mit mondani vagy tenni... mint bámulni az arcát, és közben nagyokat nyelni, hátha ez lebeszél arról, hogy tényleg itthagyjam a szituációt... nem hiányzik az senkinek. Neki főleg nem. Nem maradt senkije. - Meghaltak? Hogyhogy én erről... - kérdeztem volna, aztán rájöttem, hogy ez buta kérdés lett volna előtte. Hogyhogy nem tudok róla? Valószínűleg mert semmi közöm nem maradt hozzá. Könnyebbnek láttam minden kapcsolatot megszakítani ezzel a családdal, s nem is akartam gondolni arra, hogy az egyetlen emberi élőlény, akit fontosnak tartottam, másoknál cseperedik föl, csupán azért, mert én úgy éreztem, hogy képtelen vagyok felnevelni. - Ismertem őket. - motyogtam halkan, ahogy feltette a nagy kérdést. Mit tagadtam volna? Jó ideig éltem tagadásban, és rájöttem, hogy semmit sem érek el vele. Akkor miért tenném meg ismét? Ezzel a lánnyal máshogyan akarom. Ő az egyetlen jelenleg, aki még nem utál... azt hiszem legalábbis. De mi alapján utálna végülis? - Újszülött kisbaba voltál, mikor rád találtam.. a szüleid... az igazi szüleid... öhm... róluk nem tudok semmit. - emlékeztem vissza. - Régen nekem is volt egy olyan korú lányom, mint amilyen te voltál akkor.. nem tudtam csak úgy elsétálni a tény mellett, hogy lehetne egy boldog életed mellettem.. - révedtem vissza, de ekkor keserű mosoly jelent meg ajkaim szegletében. - De évekkel később ez megváltozott.. nem hittem, hogy én vagyok a megfelelő szülő számodra... ekkor körülbelül öt éves lehettél. - fordítottam el a pillantásom. - A szüleidnek akkor úgy tűnt, nem lehet gyermeke.. és egyezséget kötve velük, odaadtalak nekik téged, hogy szeretben és békében neveljenek fel. Úgy, ahogyan én nem tudtalak volna. - nyeltem újabbat. Biztosan őrültnek fog nézni. Semmi kétségem. Biztos jó ötlet volt mindent egyszerre rázúdítani?
Sokszor gondolkoztam azon, hogy esetleg véglegesen otthagyom a munkámat és teljesen másba vágom bele a fejszémet, de soha nem mertem ténylegesen megtenni. Mert ha el is jutottam volna a felmondásig, akkor mindig eszembe jutott az, hogy legutóbb mi történt akkor, amikor nem dolgoztam itt. Ennek köszönhetően kezdtem úgy érezni, hogy én ettől a munkától soha nem fogok szabadulni. Egyik ok a múltam volt, a másik pedig a bosszún. Ha felmondanék, akkor már esélyem se lenne meglátogatnom Hayden-t és nem tudnám pokollá tenni az életét. Mindennél jobban szeretném azt, ha szenvedni látnám. Talán annyira vágyom erre, hogy az se érdekel, ha közben az életemmel játszom, hiszen van egy másik személy is, aki a célkeresztembe került. Gyönyörű lány. Hosszú szőke haja van, ami általában kicsit hullámos, s ha a szimatom nem csal, akkor még vámpír is, de annyira ártatlan és jóságosnak tűnik, hogy nem értem miként nem lát át Hayden-en. Nem tudom elhinni, hogy ennyi idő alatt képes lett volna megváltozni, esetleg jófiú lett belőle, de hamarosan mindenre fény fog derülni. Ha pedig elbukom, akkor jön a B terv, vagyis a drága Caroline. Biztos vagyok abban, hogy jól kijönnénk egymással, majd pedig, amikor nem számítana rá, akkor hirtelen csapdába esne. Na, akkor talán Hayden szerelme megmutatkozna. Kíváncsi lennék arra, hogy képes lenne e az életét is feláldozni azért a nőért, akit állítólag annyira szeret. Egy ördögi mosoly jelenik meg az arcomon miközben ilyen gondolatok cikáznak a fejemben, de inkább az innivalómba fojtom minden gondolatomat, mert nem akarom, hogy bárki bármit is megsejtsen. Még Aylee-nak se kell tudnia, hogy mire készülök. Nem akarom bajba sodorni.
Meglepő módon egészen jól megy a pultos szerep, munkakör. Egyszer csináltam ilyet, de akkor is csak heccből, mert fogadtunk a munkatársaimmal, de örültem annak, hogy nem felejtettem el minden apró tükröt. – Egyszer már dolgoztam ilyen helyen, egy fogadásnak köszönhetően. – mondom neki mosolyogva és két újabb italt rakok két fiatal elé, majd a pénzt sietve rakom el a kasszába. – Rendben, akkor menjünk. Esetleg tudsz valami nyugisabb helyet? Vagy menjünk hozzám, a hotelbe? – kérdeztem tőle kíváncsian és még elkészítem az utolsó italt, majd pedig sietve felkapom a kabátomat és elindulok kifelé. – De ha gondolod, beülhetünk enni is valahova vagy elvihetjük „haza”. – mondom neki még mindig barátságosan és kicsit pörögve, mert tényleg jó érzés az, hogy kicsit jobb irányba indult az életem. Nem voltam már annyira egyedül, hiszen egy régi ismerős itt van velem.
Őszintén nem tudom, hogy miért nem gondoltam arra előbb, hogy egy bárt nyissak. Annyira megnyugtató a környezete és maga az, hogy a bárpult mögött állhatok teljességgel felszabadító. Ezt csak az értheti meg igazán, aki már állt egyszer-kétszer bárpult mögött. Amit viszont még inkább imádok a munkámban azaz, hogy a legjobb csapattal dolgozom. Emberek is vannak közöttük, hiszen kellenek olyanok, akiket szó szerint a dróton rángathatok vagy éppenséggel kéznél vannak, ha megéhezem vagy valamelyik munkatársam megéhezik. Mondjuk igyekszem a lehető legkevesebb igézést használni náluk, hiszen szeretem, ha a csapat önmagától összetartó és nem igézetektől. A vérfarkasokat sem vetem meg, mint munkatársak, de a boszorkányokat sem. Mindegyik egytől-egyig úgy tökéletes, ahogyan van. Imádom a humorukat vagy éppen a zárkózottságukat, amit imádok áttörni. Szeretem, ha valaki falat épít maga köré én pedig szépen lassan lerombolhatom. Még csapatépítő tréninget se kell szerveznem, hisz itt mindenki jól érzi magát a másikkal. Bár azt már kikötöttem, hogy szerelemről szó sem lehet, mert nincs kedvem ilyen drámával foglalkozni a munkahelyemen, hogy összetört szíveket pátyolgassak és úgy rendezem a beosztást, hogy még véletlenül se találkozzanak. Nem és nem. Ilyen ürügyekbe nem folyok bele, ha megtörténne egyszerűen repül mindkettő, mert nem vagyok az a típus, aki kivételezik. Örültem, hogy úgy döntött beáll mellém a pult mögé, ahol rendkívül otthonosan mozgott és nem tudtam szó nélkül hagyni. – Csináltad már ezt, nem?– Kérdezem mosollyal az arcomon, miközben folyamatosan szolgálom ki a vevőket és lágyan ringatózom a zenére, ami betölti az egész teret. Ez az én álmom. Csak két bökkenő van, ami miatt nem tökéletes az életem. A hülye átkom és mert Nate nem az enyém. De a másodikon gőzerővel fogok dolgozni, hogy még véletlenül se kaparinthassa meg magának más. Mi összetartozunk. Még akkor is, ha ő erre nem eszmélt még rá. Majd rá fog. Én pedig, akkor ott leszek mellette. – Akkor ezt később meglátjuk. Vagy, ha gondolod lassan mehetünk, mert jön a váltás. – Mondom, miközben az órára pillantok. Hamarosan meg kell érkeznie Brynn-nek, hogy leváltson engem a srácok pedig egymást váltják. A szexi ikrek. Egyszerre mindkettőt az ágyamba csábítanám.
Ezt az érzést utálom a legjobban. Mikor egyik felem fél, menekülni akar, a másik viszont nagyon is kíváncsi, hogy mi lesz és inkább maradna. Még kislány koromban tanultam néhány védekezős trükköt, ha valaki bántani szeretne – amit amúgy butaságnak véltem, de a nevelő szüleim ragaszkodtak hozzá -, de vajon még emlékszem, hogyan kell? Vagy egyáltalán lenne hozzá bátorságom? Vagy inkább esélyem, mert végig nézve ezen az ismerős ismeretlenen egy kicsivel azért mégis jobb kondiban van. Ha bántani akarna, akkor talán már rég megtette volna, elcsalt volna valami csendesebb helyre, ahol nem hallhatnak minket, vagy akár megmutatta volna a pisztolyát, hogy a frászt hozza rám. Mert a filmekben valahogy így csinálják a rablók nem? Szívok egy mély levegőt, majd kifújom, ezzel is elterelve a gondolataimat erről a sok ostobaságról. Mintha valami tizenéves kislány lennék, aki az akció filmek megszállotja. Hónapok óta tévét sem nézek, most meg azt gondolom, valakiről, aki leült hozzám beszélgetni, hogy el akar rabolni. Túlságosan is az agyamra ment ez az ostoba város, egyre jobban bánom, hogy pont ide kellett költöznünk. Olyan, mintha valamiféle átok ülne rajtam, vagy a városon, vagy nem tudom... valamin. Nem vagyok babonás, de hátborzongató dolgok történnek ebben a városban, nekem pedig senkim sincs. Most először lenne igazán szükségem valakire, és egyedül vagyok. El akarok innen menni, haza, ahol zokoghatok. De amint kimondja a férfi a nevét, mintha egy kést döftek volna a szívemben. Érzem ahogyan elsápadog, forogni kezd velem a világ. Megmarkolom az asztal szélét, aztán leülök és csak bámulom a velem szemben ülö férfit. Hirtelen beugrik előttem egy kép. Egy rövid hajú, két copfos, vidám kislány, amint valamiféle süteményt majszol magába, miközben az egész arca maszatos a csokikrémtől és a tejszínhabtól. Vele szemben pedig ott ül egy férfi, aki mosolyogva figyeli a lány minden egyes mozdulatát. A gondolataimban lévő férfi pedig pontosan úgy néz ki, mint a velem szemben ülő férfi. Megrázom a fejemet és érzem ahogyan a könnyeim össze gyűlne szememben. - Nem... az nem igaz. Az igazi nevét mondja! – tudom, hogy igazat mond, mégis olyan fura az egész. Pont itt találkozhatnék azzal az emberrel, akit évek óta számon akarok kérni? Sosem hittem a véletlenekben, de ezt most nem tudom hová tenni. – Nem lehet... – suttogom, ezúttal viszont a könnyeim is potyogni kezdnek. Igaz lenne? Tényleg megtaláltam? De hiszen pont ugyanúgy néz ki mint évekkel ezelött. Vagy legalábbis én így emlékszem mostohaapámra is, nem tudom, hogy miért. De ez lehetetlen... - A szüleim meghaltak, velük költöztem ide pár hónappal ezelött. Mit tud maga róluk? – fogalmam sincs, hogy milyen szüleimre gondolt, számomra az anyám és az apám azok, akik felneveltek és semmiképpen sem azok, akik eldobtak maguktól.
Nem lettem meglepve amiatt, hogy gyanakvóan méreget engem. Mégis mit várnék tőle? Neki idegen vagyok, s én még emlékszem azokra az apró kis kezekre, de ő nem emlékszik azokra, melyek egykoron felemelték őt a sárból, s magához vették. De nem hibáztathatom őt ezért. Nem.. de nem ijeszthetem el... még nem. Muszáj tudnom, hogy mi történt, és mi több, hogy mit keres ebben a városban. Véletlen? Bármi megeshet.. amilyen kicsi a világ az utóbbi időben! Keze szinte rögtön kihúzódott az enyémből, mikor megragadtam. Rájöttem, hogy nagyon felelőtlen mozdulat volt ez részemről. Már így is szatírnak nézhet, holott nincs is rajtam az a furcsa kabát, és sapka sem a napszemüveggel. De az isten szerelmére, csak nem gondolja rólam, hogy egy fénykorát élő kávézóban akarom őt megtámadni. Ez még a leghülyébb pszichopatának is nevetséges helyszín lenne. Kivéve ha nem este van. De éppen ellenkezőleg, a nap kinn ragyok, dél lesz egy óra múlva, és ilyenkor van itt a legnagyobb csúcstömeg. Nem tudom, mi volt a hangjában... talán bizonytalanság, de az biztos, hogy határozott. Vajon mi zajlik jelenleg a fejében? Szerettem volna biztosítani arról, hogy velem biztonságban van... mert védtem már meg az életét. De nem tehettem, egyszerűen... még nem álltam készen. S azt hiszem, hogy ő sem. - A nevem Christopher. - bukott ki belőlem végül, és felemeltem a kezem, jelezve, hogy nem akarom őt bántani. - És életem utolsó tette lenne, ha bántani akarnálak. Sosem vetemednék rá! - biztosítottam őt, majd egy halvány mosolyt küldtem felé. - Kérlek, még ne menj... és mi több, ne sikíts. Muszáj beszélnünk. - nyeltem egyet határozottan. - A... szüleiddel kapcsolatban. - tettem végül hozzá. Tudja hogy örökbefogadták? - Mit keresel ebben a városban? - bukott ki belőlem hirtelenjében. Oké, nem ezzel akartam kezdeni, de ha ez jött...
Annyi mindent olvasni mostanában fura gyilkosságokról, meg fiatal lányok eltűnéséről. Főleg azóta, amióta Mystic Fallsban élek. Bár az tény, hogy sosem fordult meg a fejemben, hogy egyszer talán én is lehetnék áldozat. Mert hát miért pont én, nem igaz? Biztosan az olyan csinos szőke lányokat szeretik inkább begyűjteni az ilyen alakok. Én pedig sem szőke, sem csinos nem vagyok. Mégis érzem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéből. Ez a férfi akar tőlem valamit, és tényleg úgy érzem, mintha ismerném. De mégsem lehet az akire gondolok, hiszen számításaim szerint már legalább 40 körül kéne lennie... ez a pasas pedig... egyáltalán nem néz ki úgy, mint aki ezt a korszakát élné. Talán paranóiás vagyok. Mert tuti biztos, hogy nem ismerhetem, és nem kell egyből arra sem gondolnom, hogy elrabol és ki tudja milyen mocskos dolgokat művel velem. Talán csak ismerkedni akar, vagy ilyesmi. A nevelő szüleim valamikor mindig azt hajtogatták, hogy sosem szabad idegenekkel szóba állnom, hiszen annyi veszély van a nagyvilágban. De én valamiért mégsem tudtam soha megfogadni ezt a tanácsukat. Mit mondjak... szeretek a saját fejem után menni. És most, hogy már nincsenek velem, most, hogy elhagytak Ők is, még annyira sem érdekel, hogy mi lenne a leghelyesebb számomra. Úgy gondolom, hogy eléggé felnőttem már... fel kellett nőnöm. És nem tudom... van valami ebben a férfiban, ami izgalmasabbá teszi ezt a beszélgetést. Amikor megragadja a karomat, megrémülök és reflexszerűen kapom ki kezemet a szorítsából. Nyelek egyet, egy pislogva nézek rá. Általában mindig sikerül valami idiótát kifognom, és úgy tűnik, hogy ezzel a fickóval sem stimmel valami. Honnan ismer? Honnan tudja a nevemet? És egyáltalán mit akar tőlem? Bántani fog? Körbe nézek, csak, hogy megnyugtassam magamat, hogy nem vagyok itt egyedül ezzel a fickóval. Sokan vannak mások is, mindenki elvan a saját kis társaságával. Nem gond... bármikor sikíthatok, ha mondjuk baj van, ha a fickó zaklatni akar. - Köszönöm. De... ki maga? És mit akar tőlem? – Egyszerűen fogalmam sincs, hogy mit kéne most reagálnom. A legjobb lenne, ha elmennék innen, és elfelejteném ezt az ostoba beszélgetést, meg, hogy találkoztam ezzel az ismerős, mégis ismeretlen alakkal. Miért kéne elhinnem azt, hogy nem fog bántani? Hiszen nem is ismerem. Ő pedig igen. És az köztudott tény, hogy a bűnőzök is mindig begyűjtik az információkat az áldozatukról, és csak aztán csapnak le. Egyszerűen nem tudok másra gondolni. - Nézze... fogalmam sincs, hogy ki maga és mit akar, de hagyjon békén, különben sikoltok. Semmi köze sem hozzám, sem pedig a családomhoz... – Csattanok, fel, aztán felállok. Nem fogok részt venni ebben az ostoba játékban. Különben sem szeretem, ha a családomról kérdezősködnek, mert senkire nem tartozik, hogy mi van velük. Ezt a fickót meg nem is ismerem. Fogalmam sincs, hogy hogy van bátosrága ilysemivel faggatni.
Kezdőlap
