Ma este, mikor ide beléptem, nem vágytam semmire, csak feledésre. Egy pohár italt felhajtani, belerévedni a tömegbe, vagy épp az éjszakába, kis időre kiszakadni a gondok közül, amik oly régóta nyomják már a vállamat, és oly teherrel, hogy most, hosszú századok után először félek, hogy az erőm kevés lesz ennek a tehernek az elviseléséhez. És lám, mintha csak az ördög űzött volna velem csúfos játékot, megkapom a feledés lehetőségét, csak épp nem úgy, ahogy azt én előzőleg képzeltem. A semmiből, szinte a levegőből csapott le rám, fogta marokra egész lényemet, és taszított a kísértésbe Quinn képében: ahogy tekintete foglyul ejti az enyémet, úgy érzem, mintha azok a szemek mintha egyre nőnének, tágulnának: hatalmas, tűzgyűrű övezte vermekké válnának, amibe belezuhanok - és mindez nincs ellenemre. Érzem két apró kezét, ahogy a mellkasomon támasztja magát, majd közelebb hajol, és olyan finoman érinti ajka az enyémet, mintha lepkeszárny súrolná végig számat. Meredten, szinte hipnotizáltan figyelem, ahogy a vodkásüvegért nyúl, és néhány csepp ital végigsiklik bőrén, leszánkázik két melle völgyében, hogy valahol ruhája igya fel őket. Ahogy meghallom évődő kérdését, belém szakad a lélegzet: tudom, hogy nem az ital mámorára céloz, hanem önmagára, és azon kapom magam, hogy azon töprengek, vajon milyen lehet az íze: a vodka kesernyés aromája, és izzadt bőrének kipárolgása együttesen. Még mielőtt azonban cselekedhetnék, könnyedén felpattan ölemből. Egyszerre érzek megkönnyebbülést, és csalódottságot - egyrészt lezárnám ezt a morbid, mégis oly izgató játékot, másrészt lényem mélyen eltemetett része könyörög a folytatásért. És mintha csak sejtené ő is ezt, megkapom, amit kértem... Kiszabadítja férfiasságomat a nadrág fogságából, és elégedetten szemléli, hogy már ennyitől is mit váltott ki belőlem, és míg elém térdel, agyamban mint valami különös mantra, ismétli magát újra és újra a szó: szirén. Csakis az lehet, hisz képes egyetlen hanggal, egy csókkal, egy érintéssel elvenni szinte minden józan eszemet. Agyam tudja, hogy most kellene felkelnem, faképnél hagynom őt, de hiába: a test ezúttal túlontúl élvezi, amit kap, és ez felülírja az elme tunya akaratát. Talán ezért nem is igyekszem őt megállítani, vagy épp ellenkezni, mikor egy csábító tekintet után az ajkai közé fogad, és kényeztetni kezd. Csak saját halk nyögésem visszhangzik a levegőben, a világ mégis szinte felrobban körülöttem, és pörögve hullok bele az önfeledtség feneketlen kútjába. Akarom, amit tesz velem... és többet is akarok. Ledobja magáról ruháit, és ahogy napvilágra bukkannak feszes, ingerlő keblei, felemelem magamhoz. Újra csípőmre emelem, és noha őt magát még ruha borítja, érzem, ahogy szinte lángot vet az ágyékomhoz simuló öle. Élvezem testének forróságát, és míg izgató táncot jár csípője rajtam, ezzel is feljebb szítva mindkettőnk vágyát, kezem végigsiklik a mellein, könnyed, értő ujjakkal fedezem fel a két izgató halmot, aztán előre hajolva ajkaim közé fogom merev mellbimbóit, és csókolni, szívni kezdem őket: azt akarom, hogy ő is éppúgy képes legyen elveszíteni a fejét, ahogy ő tette velem. Tudom, hogy holnap már mindent meg fogok bánni, tudom, hogy holnap bele fogok fulladni a lelkifurdalás mocsarába, de most csak egyet akarok: elvenni tőle azt, amit önként felajánlott nekem.
Mint a friss szellő érzete az arcomon, úgy hatottak rám doromboló szavai. Mintha mesét hallgatnék az elszenderedéshez, egyszerűen csak kedvesen lehunyom íriszeimet és nyugalommal cukrozva önmagamat és őt, közelebb hajolok hozzá, hogy lopjak tőle valamit. Nem tudok vágyaim vérebeire pórázt kötni, szóval érzéki érintéssel, gyengéd simulással ajándékoztam meg őt, miközben szeretetteljes csókot leheltem puha ajkaira. Tenyereimet mindeközben hagytam, hogy feszes mellkasán nyugodjanak, ezáltal is megtámasztva magamat előtte, hogy annyira mégse simuljak hozzá. (..) Egy pillanatra hátranyúlok, hogy az asztalon lévő vodkás üveget megfogjam, és nem törődve azzal, hogy egyáltalán nem pohárból fogyasztom, nos, könnyeden kortyolok bele, miközben a férfi ölére nehezedem. Tudom, hogy kíván. Érzem, hogy egyre inkább keményebb, és kiemelkedőbb lesz nadrágjának azon része. Ez nagyon tetszik! Teljesen ártatlannak tűnve, egyszerűen csak megdöntöm az üveget, hogy a folyadék kis része mellkasomra csepegjen, melynek cseppjei aztán a ruhámon, és melleimen folynak végig. A hideg ital érzetétől egy pillanatra megremegek, s visszateszem egy könnyed mozdulattal az üveget. - A fenébe...- Morgom halkan akárcsak egy dühös tigris, s aztán egy vadállathoz méltó bestiális vigyor ül ki arcomra, mely egyszerre volt buja és édes. - Nincs kedved megkóstolni? - Remegtek szempilláim ártatlanul, miközben egyik tenyeremet végigcsúsztattam mellkasomon aztán pedig melleimen. Úgy tűnt, mintha a melleimre kiömlő italra utalnék, ugyanakkor az én piszkos fantáziám annál sokkalta ízletesebb dologra gondolt. Azt akarom, hogy én legyek az a női démon aki még a legvisszafogottabb férfit is képes legyen megőrjíteni. Azt akarom, hogy szeressen, de úgy, ahogy egy férfi nőt tud szeretni. Kíváncsi vagyok arra, hogy milyen, egyszerűen látni akarom az arcán, hogy élvezi. Hisz számomra az okoz örömöt, ha másnak örömöt okozhatok, történjék az bármilyen formában. Könnyeden kiszálltam az öléből, ám ahogy kiegyenesedtem, azzal a lendülettel térdeltem le elé. Finom tekintettel simítottam végig combjain úgy, hogy leginkább körmeim hegyét húztam rajtuk végig. Óvatos, mégis precíz mozdulatokkal csatoltam ki a nadrágövet rajt, s ujjaimat beakasztottam nadrágjának oldalaiba. Egészen finoman, szinte kínzóan lassan húztam le róla azzal együtt az alsóját is, ám egészen addig, hogy előbukkanjon merevedő férfiassága, amin egyébként egy jó ideje rácsodálkozom, hogy a ruhaanyagon keresztül is mekkorának bizonyult. Izgatottan vert a szívem, amikor hímtagja teljes egésze elém tárult. Talán el is vörösödtem, nem tudom. Mindenesetre tűzben lángolt az arcom, és legérzékenyebb pontom is, hisz ahogy ő, úgy én is izgatottá váltam odalent. De nem foglalkozva a magam kis dolgaival, egyszerűen csak rákapok, mint egy kiéhezett bestia, és érzékien kezdem el szopogatni vastag, ágaskodó hímtagját. Eleinte csak a végét ízlelgetem, és hagyom, hogy aprócska számban elvesszen teljes egésze, s amint megérzem, hogy a vége a torkom belsejét kapargatja, egyszerűen csak elvonom a számat, s íriszeibe tekintek egy pillanatra. Ez csak a mi titkunk fog maradni. Lassan lehúzom magamról a felsőmet, és könnyeden csatolom ki fekete, csipkés melltartómat is, hogy egy egészen más módszerrel is örömet okozhassak neki. Hisz valljuk be, a kezek és az ajkak nem elegek. Kiegyenesedem lábai közt, hogy ágaskodó férfiasságával azonos szinten legyenek húsos, feszes melleim. Mielőtt ilyesféle örömökben részesíteném, előtte feltekintek rá igéző, gyermeki íriszekkel, mely mögött lappangott valami egészen ördögi. Hagyni fogod magad, Édesem?
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Aug. 02, 2017 8:14 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Quinn and Elijah
Hosszú hetek, hónapok kínjaira mintha gyógyírt öntenének ezekben a percekben. Nem tudom, miért vált ki belőlem ily érzéseket egy ismeretlen, sosem látott lény. Talán pont ezért, mert előtte nem kell szégyellnem magam. Nem kell erősnek, rettenthetetlennek lennem. Nem kell, hogy vállaimra vegyem az élet, s a családom sorsának elmondhatatlan felelősségét. Egyszer lehetek Elijah Mikaelson. Nem a vámpír, nem az Ősi, nem az, akinek a neve hallatán rettegés tölt el minden szívet, hanem az az Elijah, aki voltam valaha emberi koromban. Aki tudott szeretni, nevetni, remélni, és aki már akkor megtanulta, az élet minden öröme mögött milyen elmondhatatlan szomorúság tud rejleni, és hogy ezt a kettőt milyen halvány mezsgye választja el egymástól: mint a jin és a jang, bármikor egymásba fordulhatnak, és magukban hordozhatják a másikat. Noha nem lehetek tudatában miféle bánat gyötri Quinnt, de látom vonásait, és tekintetét. Hosszú századok tapasztalata diktálja nekem, hogy csak az tud ennyire szenvedni, ennyi fájdalommal együtt élni, kinek összetörték a szívét már nem is egyszer - mégsem menthetetlen, mert minden kín ellenére még mindig képes használni. Csak épp sokszor arra van szükség, hogy tükröt tartsunk a mártírok elé, és megmutassuk önnön erejüket, ha maguktól nem lennének képesek elhinni létét. Mint egy dédelgetésre, babusgatásra vágyó kismacska... úgy bújik ölembe, úgy olvad teste szinte az enyémbe. Érzem nyakamon leheletét, borzolja a tarkómra hulló apró tincseket, és szinte végigfut egész testemen valami különös, régóta érzett borzongás ettől - jó értelemben természetesen. Eszembe jutnak olvasmányaim, a görög mitológia szirénei, akik énekükkel bűvölik és bájolják el a hajósokat, míg azoknak szinte eszükbe sem jut a menekülés, és önként, boldog dalolással esnek bele az elkerülhetetlen végzetük karjaiba. - Hogy miért mondom? - kérdezem halkan, kissé rekedten - hangom vesztem közelségében. - Mert tudom milyen a szomorúság. Tudom, hogy először csak egy apró felhő a homlokon. Aztán ahogy az idő telik, egyre nagyobbá, és hidegebbé válik. Először csak a napfény tűnik el az égről, majd minden más öröm. Egészen addig, míg végül nem marad más a világból, csak a sötétség, a félelem, és a menekülés vágya - mindegy ki, vagy mi hozza ezt el. Bárki beleugrik a borzalmak mély óceánjába, ha az enyhet ígér: gyilkolhat, pusztíthat, rombolhat... vagy csak meghalhat odabenn mélyen - mutatok mellkasa irányába, ahol szíve dobog. - Én már megtapasztaltam hosszú életem folyamán ezt a fájdalmat. Mondjuk úgy, eddigi bűneim ellenkező serpenyőjébe teszek némi ellensúlyt azzal, ha mást megmentek ettől a sorstól. Talán nem véletlenül találkoztunk ma itt. Talán az élet akarta, a kimondhatatlan szeszélye a karmának, vagy elrendeltetésnek, hogy mi itt ma összetalálkoztunk. És talán az lesz a legszebb, ha nem is emlékszünk majd erre az egészre... csak arra, hogy ma éjjel mindkettőnknek az a sebe gyógyult meg, ami a legjobban fáj - suttogom, mikor ajka csaknem az enyémhez ér, és szinte beleveszek abba a valószínűtlenül csillogó tekintetbe. - Mit szeretnél? - teszem fel végül a kérdést, bár úgy hiszem, lelkem mélyén magam is tudom rá a választ. És a bennem élő férfi életre kel, hogy elfogadja ezt a kihívást.
Szinte csengtek a csillogástól íriszeim amikor két tenyerét arcomhoz érinti finoman. Megnyugtatott, s elpuhult szívvel hagytam, hogy így tegyen, én pedig lelki fáradtságtól telve lehunytam aztán gyermeki szemeimet. Nyugalmam olyan szinten élt bennem attól a pillanattól fogva, hogy képes lettem volna arra, hogy lehajtsam a fejemet mellkasára és egyszerűen csak elaludjak rajt. Védelemben, békében érezném magamat és talán az álmom is szebb lenne tőle. Nem is tudom, hogy utoljára mikor aludtam el békésen, nem pedig úgy, hogy a problémákkal karöltve essek aztán kínzó rémálmokba. Mindennap annyiszor találkozom a halállal. Nem csak a saját szemeimben ha tükörbe nézek, hanem azok tekintetében, akik nem is érdemelték volna meg azt, hogy meghaljanak. Néhány évtizede vagyok nyomozó, és mikor nem voltam tisztában azzal, hogy a fajom halhatatlan, nem egyszer megpróbáltam magamat megölni. Nem lebeg más előttem, csak a tekintetük mely akkor is nyitva volt; hisz a halál oly gyorsan csapott le rájuk, arra sem volt idejük, hogy békésen lehunyják. Segíteni akarok. Azt, hogy ha már én nem lehetek boldog, akkor más lehessen az. Annyian halnak meg értelmet nem nyerve... A férfiak mind ilyenek. Néhány kedves szó, gyönyörű tekintet, s máris más nőt ringatnak szerető kezeikben. Mind egyformák, s oly könnyeden lehetne őt most felébreszteni, mégsem teszem. Hisz miért rontanám el a jelenlegi nyugalomforrásomat? Önző vagyok, és leginkább az fáj, hogy akikhez kötődök nem lehetnek az enyémek. Hatalmam nagy, mégsem akkora, hogy a szeretet megszerezzem magamnak. Hiába teszek meg mindent, ha az életemet feláldoznám se lenne az enyém az, amit annyira szeretnék. A törődés, a feltétlen, s önzetlen szeretet. Vágyom rá. Még ha csak egy pillanatra is kapnám meg, szebb lenne, mintsem az örök élet magányban. A csillagos ég... annyira telt, még is annyira üres. Nem lelem benne zavaromat, sem pedig a nyugalmat. Szépet sem találok benne, mégsem érzem úgy, hogy taszító lenne. - Miért mondd nekem ilyen gyönyörűeket, ha majd elhagyjuk ezen küszöböt, úgyis feledésbe merülünk egymás számára? - Kibukkan belőlem szelíden a kérdés. Nem fogom őt elfelejteni. Hisz maga a megjelenése az, ami felejthetetlen; annál inkább a szavai, a nyugalma. Gyönyörű teljes egésze, már ha lehet egy férfire ezt mondani. Mark még ennyire sem törődött velem sohasem, mint most ez a férfi, aki egy magamfajtának nem lett volna köteles megadni ezt a viszonyulást. Ő egy Ősi, aki mögött annyi félelmetes múltszemcsék lebegnek, hogy talán sírva rohannék el ha tudnám, hogy mi a valóság az életével kapcsán. Egyikőjük sem olyan tiszta, sőt, talán a legkegyetlenebbek mind közül. - Nem akarom elfelejteni. Nem fogom! - finoman csókolok bele egyik tenyerébe, lehunyt szempárral. Aztán csak hozzásimultam gyengéden, hogy ajkai közelebb lehessenek az enyémhez. - Szeretnék valamit, ami végett aztán nem fogom elfelejteni. - Suttogom lágyan ajkaink közé, hisz pontosan jól tudom, hogy mit akarok -ahogy talán ő is-. Hisz ez az idill pillanat sem tart sokáig, én pedig nem akarom elfeledni. Miért látnánk egymást újra? Annyira elérhetetlen...
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Júl. 30, 2017 6:26 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Quinn and Elijah
Nem értem, a férfiak miért utálják, ha a nők könnyeznek. Talán azt hiszik, hogy ez nekik szól, és rosszul vannak ettől a fajta felelősségtől. Pedig a sírás egy nyelv, mellyel a feszültséget kommunikáljuk. Néma perlekedés Istennel. A könnyek nem csak ölni tudnak, a könnyek meg is tisztítanak. Néha mind rászorolunk erre - az emberek sosem azért sírnak, mert gyengék, hanem azért, mert általában túl sokáig erősek. De amikor a múlt olyan emléket idéz az eszünkbe, amely feltép egy régi sebet, hirtelen az összes többi sérülés is a felszínre kerül, olyannyira, hogy a lélek vérezni kezd, és addig abba sem hagyja, míg térdre nem rogyunk, és ki nem tör belőlünk a zokogás. Nem akartam, hogy Quinn sírjon, de képtelen volt visszatartani a benne rekedt könnyeket, nem gördültek le arcán, de megszülettek, és ott ragyogtak pillantásában, mikor rám nézett. Tisztában voltam azzal, hogy menyire magányos, és hogy bátorsága csak álarc, láttam mennyire fél ebben az új és idegen világban, de tudtam azt is, hogy olyan túlélő, aki a múltat és a ballépéseit tisztán látja, de azokat soha meg nem bánja. Nem a kétségbeesés sírt benne, hanem az csalódás, és a bánat. Meglepődöm, mikor közelebb csúszik, majd ölembe ül. Különös közelség ilyen gyors ismeretség után. A távolságtartásom valamiért megkopik közelében: senkinek nem engednék ily mértékű bizalmaskodást alig tíz percnyi társalgás után. Valamiért ő azonban más - talán mert mindketten hordozunk magunkban egy hegynyi szomorúságot, és tisztában vagyok vele, hogy néha ez elől nincs más menekülés, csak ha érzi valaki, hogy szeretve vagyunk: még ha csak egy idegen által is. Ahogy megbújik ölemben úgy fest, mint egy dédelgetésre vágyó árva kismacska. Képtelen vagyok megállni, hogy ne emeljem fel kezem, és ne simítsak végig hosszú, selymes haján. - A világban, ahonnan én jöttem, és a régi világban, melyben éltem, a férfiak bókoltak a nőknek. Engem pedig hagyománytiszteletre nevelt apám - jelenik meg szám sarkában egy apró mosoly ismét, ahogy dicsérgetni kezd - majd következő kérdésére megdermedek. Boldogság? Létezhet olyan egyáltalán? - A szerelem és a szenvedély kéz a kézben jár a bánattal és a harccal - felelem végül. - Boldog voltam vele, míg valami meg nem változott. A dolgok, és a kapcsolatok néha bonyolultabbak annál, mint szeretnénk, vagy elvárnánk. Néha olyan bonyolultak, hogy még a szív érzelmei sem képesek ezt a falat átütni - merengek magam elé. - Hetek óta megtorpanok, ha szerelmespárokat látok az utcán,nézem őket, és bölcs mosollyal tűröm a szívembe nyilalló fájdalmat - nyúlok aztán finoman Quinn áll alá, és felemelem a fejét, hogy belenézzek szemébe, majd hüvelykujjammal letörlöm az arcán immár félreérthetetlen jelet hagyó fényes könnycseppet. - Sohasem lenne szabad kötődni, hogy aztán ne fájjon a lemondás. Ezért fáj mindig. Ezért bujkál ott a bánat minden egyes szerelmes percünkben. A tiédben is, tudom, érzem jól. Hagy mondjak neked valamit - fogom két tenyerem közé arcát, és nézem azokat a szomorúságában is igéző szemeket. - Ha úgy érzed, nincs már értelme semminek, hasztalanul jársz-kelsz az emberek között, a szomorúságodon nem segít senki, s már úgy érzed, nem bírod tovább, maradj egyedül! Nézz fel a csillagos égre, a milliónyi szikrázó gyémántra odafenn. Hallgasd meg az éjszaka szavát, és gyönyörködj el a szépségében. És akkor, azon a csöndes estén maga az ég mesél neked tovább. És akkor a csöndes estén egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál.
A hozzászólást Elijah Mikaelson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Aug. 02, 2017 8:02 pm-kor.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Júl. 29, 2017 12:31 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
elijah & quinn
i'm bored. Play with me!
Az örömnek olyan az íze, akárcsak a szamócáé. A gyűlölet egy csípős jég a vodkában. A szerelem mint a rózsavíz. A fájdalomnak pedig sokkal rosszabb íze van, mely épp olyan mint a rothadó hús érzete. Minden íznek megvan a maga érzete, van, mely kellemesebb és van, amelyik elviselhetetlen. Ugyanakkor van, amikor nem érzel semmit. Élsz, mint egy öreg fa a mocsár közepén ahol megannyi veszéllyel kell szembenézned úgy, hogy a mellkasodban nincs más, csak maga a homogén űr ami már oly rég óta hű hozzád, de te mégis elakarod magadtól taszítani azt az érzést de hiába; hisz nem tudod. Nincs az, aki kiűzné belőled azt a démont, hisz később rá kell ébredni, hogy mi magunk vagyunk az a démon ami rág belülről bennünket. Hisz tehetnék mást, hogy jobb legyen, de mégis sóvárgok valaki iránt, aki soha nem fog úgy szeretni, ahogy én őt. De nem is baj, hisz mi pezsdítőbb annál, ha tönkreteheted az életét? Ugyan az enyém nem lesz szebb, de legalább tudni fogom, hogy ugyanazt átélte amit velem tett. Valamit tennem kell vele, ha nem hagyja, hogy szeressem. Akkor már csak bántani tudom őt, hisz nem élt a szebbik lehetőséggel. Zavaros, mégis dühös gondoltaimat elterelte valami egészen más, mi képes volt nyugalomra bírni. Ez nem lehetett más, mint az idegen férfi lágy, mégis határozott hangja. Megnyugtatott épp úgy, mintha csak egy altatót duruzsolna édes szavaival a fülembe. Hogyan lehet mégis valami ennyire szép? Képtelen voltam felelni szavaira. Nem azért, mert nem tetszett, hanem mert szavak helyett inkább belebújtam volna, hogy aztán sírhassak rajt. Bárcsak hallhatnám mindig. De nem lehet. Csak remegtek vöröslő ajkaim, míg sápadt arcom egyszeriben telik meg vörös foltokkal épp úgy, mint fentről a táj élénk pipacsmezeje. Kék íriszeim mindeközben pedig úgy izzottak, mint a legfényesebb csillag fent a sötét magasban. Talán csak a visszafogott könnyek azok, melyek oly szépen megcsillannak a fényektől? - Szavaidnál már csak te vagy gyönyörűbb.- Finoman érintem meg szabad tenyeremmel kezünket melyek egymásba fonódtak óvatosan. Érintésem szeretetteljes, oly gyengéd; szabad tenyerem lágy szellőként érinti őt míg bőröm felülete épp úgy hat, mintha azok puha tollpiheként súrlódnának ő hozzá. Mindeközben őt néztem angyali tekintettel, reszkető közelséggel egymás közt. Csak megemelem csípőmet óvatosan, s egyszerűen nehezedem el ölén, ahogy két tenyeremet a mellkasához érintem ezzel is hátratolva őt a kanapénak. Tudom, hogy nem tolna el magától, ugyanakkor számítok arra, hogy nemet fog mondani. Hisz mindaz amit teszünk, nem más mint gyáva menekülés a vétekbe, amit ő nem fog hagyni. ... Én csak szeretni akarok. Megöl engem a fájdalom. Hallva annyi szépet tőle, mégis úgy kell rá tekintenem mint egy beteljesülhetetlen vágyra. Mondd csak, meddig fogsz még engem kínozni? Közelebb hajolok hozzá bátran, s gyengéden átölelem, hogy arcomat nyakába temethessem és ezáltal is forró csókokkal jutalmazva őt a bőrén. - Irigylem azt, akié a szíved. Mondd csak, legalább ápolja a szíved? Szeret téged? - duruzsolom a kérdéséket fülébe. Mindeközben legördült hirtelen egy könnycsepp arcomon, amit nem tudtam már visszatartani. - Ugye boldog vagy? - Fájt volna, ha egy ilyen csodálatos ember olyan bánatot érez, mint én. Hisz ez halálos.
Hát nem különös, hogy egy esemény épp azért következik be, mert senki sem feltételezi a bekövetkezését? A legjobb dolgok mindig így érkeznek, máshonnan és máskor, mint ahogy az ember remélné. Hiszek a végzetben, hogy minden találkozásnak és történésnek célja van az életben, de hiszek abban is, hogy rajtunk múlik, hogy észrevesszük-e az utunk során felkínálkozó lehetőségeket, ezáltal tehát mi is alakíthatjuk az életünket. Ugyanakkor nem hiszek a véletlen találkozásokban. Tudom, hogy életünkben minden pillanatnak bűvös oka van. Emberi sorsok kuszálódnak össze úgy, hogy egyszer csak az idő egyetlen mágikus percében véletlenszerűen egymásba akadjanak. Úgy, ahogyan most is történt, vagy épp történik: egy bár, egy magányos, sebzett férfi, és egy szintén magányos lány. Mint mikor a számkivetettek, vagy hajótöröttek bukkannak egymásra egy eddig lakatlannak hitt szigeten, úgy tűntünk fel itt mindketten - és egyikünk sem vágyik másra, csak csendre, feledésre, vagy épp arra, hogy legyen valaki, aki megtalálja fájó sebeink gyógyírját. Elmosolygom magam újfent, mikor kiejti a nevemet. Kedvesen, valami megfoghatatlan lágysággal a hangjában. Pontosan tudja tehát, hogy ki vagyok, nem csupán üres bájolgás volt részéről az elismerés, hogy ha megjelenek valahol, az esetek túlnyomó részében - vérszívó berkeken belül - mindenki tisztában van azzal, ki érkezett meg köreikbe. Noha Niklaussal ellentétben nem várom el elnyomott személyiségem egyensúlyozásaképp, hogy a földre boruljanak előttem félő hódolattal, hiúságomat mégis legyezgeti a nimbuszom elismerése. És ahogy a jelek mutatják, rólam nem épp a vérszomjas énemet illetően hallott pletykákat. Ha így lenne, már nem üldögélne mellettem ilyen meghitt békében. Gyengéden veszem kezembe, és szorítom meg kezét, miközben közelebb csúszik hozzám. Önkéntelenül is felfigyelek pillantására. Valami sötét, mély bánat bújkál tekintete mélyén, valami olyan szomorúság, amelyet magam is oly jól ismerek már - és aminek a feloldására néha nincs semmi lehetőség, még a gyilkolás sem. - Quinn - ismétlem csendesen nevét, mintha valami fura légkört vonna körénk ez az egyetlen aprócska, kiejtett szó. - Némi módosítással Queen. Királynő, az éj uralkodója. Tökéletesen illő név egy okos, bátor, és gyönyörű nőnek - teszem hozzá. - Még akkor is, ha mélységes elkeseredés és búslakodás az osztályrésze, és gond felhőzi az arcát - nézem őt figyelmesen, aztán szavai következtében felvonom szemöldököm, és megrázom a fejem. - Őrült az, aki másfajta őrültségeket követ el mint azok, akiket normálisnak tekintünk. Az őrültség logikus reakció egy őrült világra, vagy egy őrült érzelemre, amely rabul ejt minket. Aztán az őrület felfokozott érzelmei idővel elmúlnak, és nem marad más, csak a szomorúság. Furcsa dolog olyan valaki miatt szomorkodni, aki életében talán éppen ártott nekünk. Igazából talán az elveszett lehetőségek fájnak, egy beszélgetés hiányzik, amelyben elhangozhattak volna a ki nem mondott szavak, és az bánt, hogy semmi sem úgy történt, ahogy történhetett volna. De ha fájdalmat, vagy bánatot érez, jusson eszébe az, hogy minden elmúlik, megöregszik, meghal és aztán újjászületik. Képesek vagyunk életben maradni, bármekkora fájdalmat is éljünk át. Ne hagyja, hogy a bánattól való félelem megakadályozza, hogy megnyíljon valakinek, akit kedvel - nézem poharamban az ital sárgás színét elgondolkodva, és csak akkor rezzenek fel, mikor megérzem jelenlétét a közelemben. Tekintete csillog, amit felerősít a lámpák lágy, színes fénye. Közelségétől mintha tűz kelne életre gyomromban, és ujjaimban - valami jóleső feszültség kel életre közöttünk.
Csendben hallgattam végig a férfi szavait, igéző szempárral mely épp olyan volt, mintha ezernyi izzó csillagot hordozna magában. Elbűvölten bámultam és hallgattam őt; nem tudta volna semmi sem a figyelmemet elvonni tőle, hisz lássuk be... Elijah csodálatos. Néha hallani közösségekben a Mikaelsonokról, és sokan állítják, hogy mindközül Elijah az, aki a legigazságosabb mindenkivel szemben. Állították, hogy nagyon emberséges annak ellenére is, hogy voltaképpen ő az egyik bölcsője némely vámpírnak. Én persze, sohasem hittem el az e fajta jött-ment szóbeszédeket, sőt, különösebben nem is foglakoztatott a tény. Hisz egy magamfajta miért is törődne azzal, hogy milyen az ő életük? Olykor én magam sem tudom, hogy milyen az én életem. Avagy milyen volt. Jobb, ha nem is emlékezem vissza rá. Csak fájna. - Elijah Mikaelson. - Hangom dorombol, ahogy kiejtem a nevét édesen. - Azok az emberek nem fogják tudni, hogy miért kellett elhagyniuk ezen épületet. Ha valamelyikük nem vitte túlzásba az alkoholt, akkor is csak mindössze arra fog emlékezni, hogy egyéb okokból zárva kellett tartani az üzletet. Mi rólunk senki sem fog tudni. - Különben is nem a belüknél fogva kötöttem fel őket a plafonra, holott megtehettem volna minden szívfájdalom nélkül. Mark szerint egy undorító női démon vagyok, pedig a szívem, nos... nem vágyik másra, csak arra, hogy törődjenek vele. Én nem vagyok szörnyeteg. Követtem el hibákat, de ha bármi történne, gondolkozás nélkül áldoznám fel az életemet bárki iránt. Hisz mi a célom, ha nem az, hogy mást boldoggá tegyek ha már magamat nem tehetem azzá? - Nem öltem meg őket, pedig megtehettem volna. De tudja, hogy a vért a legnehezebb eltávolítani bármely felületről. Hisz én tudom... - Mélázva tekintek magam elé, s képzeletben megérzem kezeimen a friss víz és mosószer keverékét. Mikor még ember voltam, sokkalta szebbnek éreztem magam. Élő voltam, egy szűzies kislány aki bármit megtett volna a ház uráért. A gyilkos férfiért, aki után mindig eltávolítottam a bizonyítékokat. Szerelmes voltam belé. Volt benne valami bestiális, ami lenyűgözött és leláncolt, és sokszor azt is élveztem, hogy megvert mert legalább akkor is valamilyen módon törődött velem. Megerőszakolta az áldozatait aztán egyszerűen csak megölte őket épp úgy, mint egy vágóhídon. A rettegéstől kötődtem hozzá. Nem adományozott mást, csak félelmet és mérhetetlen fájdalmat. Végül a szemem láttán lőtte magát fejbe. Megígértem neki, hogy utána én emelem a fejemhez a pisztolyt és meghúzom, de nem tettem. Gyáva voltam. Vagyok. - Tulajdonképpen csak vártam valakit. Egy olyasvalakit, akit el sem hívtam. Őrült dolog, nem igaz? - Kínból fogant mosoly rajzolódik ki szám egyik szélére. - Én magam sem tudom, hogy miért jöttem ide. Mindenesetre így utólag korántsem bánom, hiszen a legjobb társaságot ajándékozta most nekem. - Barátságos, szelídebb mosolyt engedtem meg magamnak felé irányulva, miközben végig az ő igéző tekintetét fürkésztem. - Az én nevem Quinn. És valóban örülök a jelenlétének. Mondja csak, meddig élvezhetem? - Tenyeremet végigcsúsztattam a kanapé felületén lassan, ahogy érzékien kúsztam oda hozzá közelebb némileg. Teljesen felizzít a jelenléte.
Bár kíváncsiság és szépség gyakran szemben áll, amennyiben egyesülnek, egészen finom és különleges méltóság születik általuk - ugyanakkor nincs rájuk megfelelő orvosság. A kíváncsiság borzalmas dolog, de emberi. Nagyon is emberi. Talán azért is bontakozik ki egyesekben jobban, másokban kevésbé, mert az emberi jellemünktől függ. Persze, néha talán azért vagyunk kíváncsiak, mert míg mások válaszát és hangját halljuk, eltereli a figyelmünket a sajátunkról. Talán ez az oka a kérdések garmadának, amit hirtelenjében kapok, míg helyet foglalok a lány mellett. Persze lehet, hogy tévedek, és érdeklődése egy valaminek köszönhető: az áldott-átkozott, néha bosszantó női természetnek. Körbenézek, látom ahogy ő is végighordozza tekintetét a körülöttünk lebzselőkön, majd hányaveti módon megvonja a vállát. - Nem mondhatnám ki így nyíltan, és kereken, hogy zavar a tömeg, csupán némiképp feszélyez. Túl sok az ember, túl sok a mozgás, túl sok a zaj. Nem hallom a saját gondolataimat. Ugyanakkor természetesen a túl sok ember mindig hálás társaság. A felesleges figyelemfelkeltés nem az én világom - iszom bele a whiskymbe, de a mozdulat félúton megakad - ezúttal a csodálkozástól. Ennek ellenére hang nélkül figyelem, ahogy a lány alig néhány keresetlen szóval - és némi igézést bevetve - gondoskodik róla, hogy kiürüljön a helyiség, és némileg komfortosabban érezzük magunkat. Nem marad más odabenn, csak a bárpult mögött tébláboló csapos, és mikor az eddig dobhártyámat próbára tévően üvöltő zene is elhallgat, kimondottan hálás vagyok érte. - Önnön korom fennsőbsége által elvakítva újra és újra emlékeztetnem kell rá magamat, hogy sose ítéljek első látásra - mosolygok a lányra. Külsőre ártatlan és naiv bárány, mégis szemmel láthatóan minden adandó alkalommal kihasználja adottságait arra, hogy megkapja, amit akar. Talpresett, és lényegre törő. Szépségével összeadva egyszerűen remek kombináció. - Ugyanakkor ugyanezen oknál fogva remélem megenged egy tanácsot: vannak helyzetek, mikor jobb kerülni a feltűnést. Ezen úr például - mutatok a személyzetet képviselő fiúra - nem fog emlékezni a ma estére. Szemben azokkal a százakkal, akik az imént távozni kényszerültek innen. Igaz, a többségük elért az alkoholfogyasztás- és mámor azon fokára, amikor az agyukra települő vörös köd nem engedi láttatni a tiszta gondolatokat - koppantom le poharamat az asztalra. - Azt viszont őszintén el kell ismernem, hogy ez a módszer a felesleges emberektől való megszabadulásra jóval humánusabb, mint az a megoldás, amit... nos, fogalmazzunk úgy, néhány hozzám közel álló ember választana - biccentek egyet elismerően, majd kényelmesen hátradőlök, és karomat megpihentetem a kanapé támláján. - Ön úgy hiszi, gyűlölöm a várost? - vonom fel a szemöldökömet. - Ha az ember gyűlöl valamit, vagy fél tőle, akkor az szinte, mint valami kísértet üldözi az embert. A gyűlölet nagyon erős szó. És túl intenzív érzés. A valódi gyűlölet óriási energiákat emészt föl, nagy luxusa az életnek. Inkább távolságot szoktam tartani, de azt sem helyektől, csak emberektől. A helyek önmagukban mindig ártatlanok. A gyűlölködés nem vezet sehova. Szóval mi értelme gyűlölni bárkit is? Elég gyűlölet van a világban anélkül is, hogy én még pluszban hozzáadnék. Tehát nem, nem gyűlölöm Mystic Falls-t. És New Orleanst sem. Azt a várost, amit ha ön szóba hozott, akkor úgy hiszem, szükségtelenné teszi a bemutatkozásomat - jelenik meg ismét egy apró mosoly szám sarkában, majd pillantásom az asztalra téved. - Határozott, okos, erős, gyönyörű... és mértékletes, ahogy látom - fürkészem az immár üres poharát. - Kétlem, hogy ez önhöz hasonló hölgynek az életkora okozna gátlásokat absztinencia terén, mint ahogyan azt is, hogy azért tér be egy bárba, hogy egy pohár víz társaságában töltse el az éjszakát. Úgy tartják, az alkohol semmire nem megoldás. De ugyanakkor - kérem, higgye le nekem - a víz sem az.
- Nyugodtan foglaljon csak helyet. Mint látja, egymagamnak ez a kanapé túlságosan is nagy. Bőven idefér mellém.- Barátságos mosolyt erőltettem arcomra, miközben arrább csúsztam, hogy ténylegesen elférjen mellettem. Barátságos alakja van, tipikus úriember. Miért ne akarnám én a társaságát? -Zavarja talán a tömeg? - Arcomat felé emelem szelíden. - A tömeg az még hagyján. - Rántottam egyet a vállamon hanyagul. -Hanem az a sok vidám ember. Túl naivak... - Megvolt a magam véleménye az emberekről, akiknek az életük nem áll másból csak tündérmesékből. Ellenben sok magamfajtának a legkevésbé sem adatik meg a normális élet, ahol családja, vagy egyáltalán békés halála lehet. Nem mintha annyira vágyakoznék végleg nyugovóra térni, hiszen szeretek élni még a magányom ellenére is. Kínok között, ahol nem fogom sohasem megkapni azt amire vágyom. Nem vagyok eléggé szép? Nem vagyok eléggé vicces? Túlságosan is ragaszkodó vagyok? Vagy talán hiányzik belőlem a jóság? Hisz miért ne lenne így. Senki sem kért belőlem, így aztán a keserűség az, ami mardos belülről. - Ide figyelj rám! - Megragadtam a pultos fiút a nyakkendőjénél fogva. Oly könnyen rántottam le magamhoz, mintha az csak egy rongybaba lenne. Aligha tudta magát közben megtartani, hogy ne essen hanyatt a földön, ugyanis mérgemben túlságosan is magamhoz rántottam őt. -Most szépen kiküldesz innét mindenkit. Nem kell több zaj. - Vad tekintetemet mélyen az övébe véstem, hogy valóban megértse mindazt, amit mondok neki. Kénytelen, ugyanis az igézés ellen mit tudna tenni szerencsétlen ifjú? Néhány másodpercig még mindig szorítottam markomban a nyakkendőjét, és csak a fenyegető pillantásom után voltam őt hajlandó elengedni, hogy végezze azt amit megparancsoltam neki. Egyrészt az idegen kedvére is szerettem volna tenni, ugyanis ő is épp olyan savanyúnak tűnt, akárcsak én. Ha már az én kedvemben nem jár senki, akkor legalább már én okozzak örömöt másnak. - Azt hiszem, hogy most nyugodtan lehet iszogatni.- Felváltva tekintettem minden egyes értetlenkedő emberre, akik zavartan távoztak ki az ajtón. Csak mi maradtunk ott ketten a kanapén. Mégis most az zavar, hogy nincs zaj. -Nem szeretem az ilyen helyeket. Mégis annyiból jó, hogy lehetőség nyílik jobb társaságra lelni.- Az iménti bestiális tekintetemnek már semmi nyoma sem maradt. Akárhányszor az ismeretlen férfira nézek, nos, nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el. Megnyugtatott a jelenléte, hisz nem éreztem magamat már egyedül. - Van egy olyan érzésem, hogy ön sem idevalósi. Amióta ide belépett, némi gyűlölettel itatja az egész helyiséget. Ez a város eléggé... különleges. Idegen. - Húztam a számat némi undorral az élen. -Talán New Orleans-t jobban preferálja? - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ismertem fel őt már az elejétől fogva. Hírhedt, mindenki ismeri őt, ahogy a családját is egyaránt. Meglep, hogy undorodik ettől a környéktől? Én csak osztozkodni tudok az érzéssel. Sajnos azonban mit sem ér a gyűlölet minden iránt, ha valamiért itt kell tartózkodni. Márpedig én ide vagyok láncolva jelenleg akaratomon kívül is.
Mystic Falls, újratöltve - régvolt otthonunk. Ez a város másmilyen annak, aki csak keresztülutazik rajta, anélkül, hogy belebonyolódna, és másmilyen annak, akit kilátástalanul megszállt. Másmilyen az a város, ahova először érkezel, mint az, amelyet visszavonhatatlanul elhagysz. Mi úgy távoztunk el innen, hogy tudtuk, soha nem lesz visszatérés, és most mégis itt vagyok. Évekig éltem itt, szerettem, szenvedtem, harcoltam, most mégis úgy érzem magam, mint egy idegen. Egy sorsfordulat után bizonyos utcák, helyszínek, sőt egyes napszakok is tabunak számítanak. A város érzelmi aknákkal teli, elhagyott csatatérré válik, nagyon kell vigyázni, hová lépsz, mert könnyen miszlikbe szaggathatod magad. Mégis, mindennek ellenére távozásra kellett magam kényszeríteni New Orleanstól, még ha csak néhány óra, vagy egy éjszaka erejéig is. Hála a családi hadakozásnak, és Kol öcsém fejembe ültetett, szívbéli búcsúajándékának, félő volt, hogy ha nem keresek valami mást, valami ami vigaszt, menekülést jelenthet, akkor úgy járok, mint ezer év alatt még soha: nemes egyszerűséggel megőrülök. Sosem gondoltam még úgy a jazz fővárosára, családunk városára úgy, ahogy most. A zene lüktetése néha fájdalmas, mert nem hagy pihenést. A láb megfájdul a kemény utcaköveken. A sok lámpa szembe vakít. A város gonosz. És hamis. Ott üres lesz az ember és hontalan. És ami annál is rosszabb - hazug. Mystic Falls, noha a föld legapróbb göröngyében is érezni a természetfeletti lüktetését, valahogy mégis más. Kedvesebb, jobb, keblére ölel, mint anya a megfáradt gyermekét. Talán a halandó emberek néznek vissza életük végén olyan nosztalgiával vissza a gyermekkor édes emlékeire, mint ahogy én nézek ennek a városnak az épületeire, köveire, görbe utcáira, vagy tereire. Mystic Falls olyan, mint egy szerető, akit már régen elhagytunk: meglátva elfeledünk minden sérelmet, és csak a szép emlékek jutnak át agyunk védőburkán. Ennek ellenére - vagy talán épp ezért - nem a Grillt választom ma éjszakára. Nem szándékozom felhívni a figyelmet itt létemre, főképp azért, mert meglehetősen rövidre korlátozódik. Egy éjszakára, egy italra, és némi feledésre. Ma, a sötétség ezen óráiban semmi másra nincs szükségem. Az idő Mystic Falls-ban sem állt meg, legalábbis a jelek szerint: ez a bár ismeretlen terep számomra - alighanem távozásunk után nyílhatott meg. A tömeg mindenesetre felülmúlhatatlan: úgy hiszem, kissé sem számít költői túlzásnak ha azt mondom, egyetlen gombostűt sem lehetne leejteni, főképp a bárpult környékén. Minden boksz, és szék tömve van emberekkel, ami egyszerre csalódottsággal tölt el, és dühít. Nincs kedvem kitört nyakakat vagy megigézett embereket hagyni magam után mindössze azért, hogy ülőhelyhez jussak. Gyanítom, hogy ez messze túllépné a tömegbe való beleolvadásra tett kísérleteimet. Mint az égből megjelenő mentőangyal tűnik fel szemeim előtt egy kanapé - egy fiatal lány szomorkodik ott magányában. Talán a savanyú ábrázata a felelős érte, hogy széles ívben elkerülik, vagy épp fertőző betegséget hordoz, egyre megy. Ülőhely, és társaság egyszerre: összekötöm hát a kellemeset a hasznossal. Remélem nem fecseg majd túlzottan: momentán nem sok kedvem van hallgatni mások életének apró-cseprő gondjait. Kikérem az italomat, majd a pohárral kezemben lassú, méltóságteljes léptekkel török át a tánctéren, hogy végül megálljak végcélom előtt. - Jó estét - mosolygom el magam könnyedén, ellenállhatatlan eleganciával. - Remélem megbocsátja alkalmatlankodásomat, de mindössze remélni tudom, hogy megszán egy ülőhellyel. Sosem láttam még ilyen tömeget egyetlen szórakozóhelyen sem - az állva ivás pedig meglehetős egyszerűséggel szólván nem az én stílusom - szélesedik mosolyom ki, látván, hogyan babrál zavartan a hajával megjelenésem okán. Nagyon szép, ugyanakkor fiatal lány, és első ránézésre igen bátortalannak tűnik. Mystic Falls-ban ez sohasem túl jó párosítás.
A szomorú hercegnő, akiért végül nem jött el a szőke herceg fehér paripáján. Nem ugorhatott a hercegnő a nyakába örömteli vigyorral a lovag nyakába, hogy háláját kifejezze amiért megmentette a nagy, ocsmány sárkánytól. Nem... Ez helyett itt dekkolok egy bárban ahol már vagy öt perce állok, hogy merjek -e inni, avagy hátráljak még a gondolatától is. Ugyanis, ha alkohol kerül a kezeim közé, és ha mindemellett a kedvem sem a legtökéletesebb, előfordulhat, hogy a kelleténél többet innék. (...) Hosszas dilemmát hagyva a hátam mögött, jobb kezemben egy pohár csapvízzel ácsorgok a tömött asztalok és székek között, kutatva íriszeimmel egy szabad helyet, ahol nyugodtan, és békésen tudok elvonulni a civilizáció elől egy pohár víz társaságában. Legalább egy kis jeget kérhettem volna bele. Ám hamar visszaszáll belém az élet pusztán csak azért, mert megpillantok csodák csodájára egy olyan, kényelmesnek tűnő kanapét ahol senki sem ül. Mintha az a hely csak rám várna, hogy ott elterüljek mint egy kis béka. Élek is a lehetőséggel! Lassú léptekkel cikáztam magas sarkúban oda a kanapéhoz, s könnyeden foglaltam helyet, némileg letörve mint a bili füle. Lábaim között tartottam a poharat, s csak bámultam magam elé mint aki egy teljesen más világban képzeli el magát. Kezdem úgy érezni magam, mint egy tinédzser akinek nem sikerülnek a párkapcsolati dolgai. Pedig el sem hiszem, hogy ennyire ragaszkodom ő hozzá. Pár napja elmondtam neki, hogy szüksége van rám, de be kell látnom, hogy az igazság az, hogy nekem van szükségem ő rá. Ez még nem is keserítene el annyira, ha nem hiteti el velem azt minden egyes pillanatban, hogy fontos vagyok neki, holott evidens, hogy nem így van. Megcsókolt, én pedig mint egy világtalan gyermek, rohanok abba a csalfa rózsaszín felhőbe, és alig kis idő után egy óriási, fekete gomolyfelhőben találom magamat, háborúzva az érzelmeimmel. Meddig akarok én még miatta szenvedni? Hiába, de ő volt az egyetlen, aki ha hamisan is, de mutatott felém némi törődést. Hisz az ember ki máshoz kötődne, ha nem ahhoz, aki ápolja a lelkét? Ő azt tette, aztán összetörte. Pedig még azt is megmutattam neki, hogy milyen az a világ, ahol határtalanul élheti ki magát. Megmutattam az igazi örömöt számára, és most itt vagyok egyedül egy pohár vízzel, ami pontosabban arra lenne jó, hogy leborítsam magamat és felébredjek. Miért csinálom én ezt? Az előttem lévő asztalra letettem az üvegpoharat, aminek már kiittam a tartalmát. Kezdem nem érteni, hogy mit keresek itt, hiszen Mystic Fall's nem az én otthonom. New Orleans az én világom, nem... ez. De ha visszamegyek oda, egyedül maradok. Márpedig érzem, hogy beleőrülök a magányba. Ámde, valami mégiscsak elvonta a figyelmemet az önsanyargatástól. Jobban mondva, valaki. Nagy, kék szemekkel figyelem a férfit, miközben észre sem veszem, hogy zavaromban a lófarokba kötött copfomat kezdem el játékosan birizgálni. Egyik combomon végigsimítok tenyeremmel lassan, miközben előre dőltem kissé, hogy kicsit provokáljam magamat neki. Még egy kis aranyos, bestiális vigyor is húzódott arcomra.
Szerintem sosem fogom megérteni a nőket, mert olyan összetettek és bonyolultak, hogy lassan igaz lesz a mondás: "Az első férfi, aki megértette a női agyat, belehalt a röhögésbe." Valamilyen szinten igaznak tartom, de lássuk be, hogy azért minden férfinak szüksége van egy nőre, akit birtokolhat és akit szerethet, védelmezhet. Nehéz megtalálni a tökéletest és én mégis úgy érzem, hogy nekem sikerült, hogy nekem Crys a tökéletes. De sajnos ő szerintem csak bennem a hibát és a gyereket látja, azt a gyereket, akit nem akar.. nem, most erre nem is gondolhatok és nem is akarok, nekem kell ő és meg is fogom szerezni. - Talán igazad van, nem lehet egy női nevet adni egy motornak, ami nagy és erős.. a nők gyengék és kicsik. - természetesen látszik rajtam, hogy nem gondolom komolyan azt, amit mondok, de most ez valamiért kicsúszott. Igaza van, hogy nem nevezhetem el róla, mert kb mindenkinek leesne a tantusz, hogy valami nem kóser velem. - Hát ti veletek nőkkel az a baj,. hogy sose tudjátok eldönteni, mit is akartok. - vonom meg a vállam egyszerűen és ezzel le is zárom a témát. Én azonban teljesen biztos vagyok abban, hogy szívesen felülne mellém egy körre és jönne velem, ha lehetne.. ha tényleg szabad volna. Nincs is köztünk olyan sok év és szerintem, de sajnos a törvények tök szarok, bár ahogy egyesek mondják:"A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket." Lehet hogy van benne valami, de én inkább nem kockáztatok, de mégis akarom őt.. mégis megakarom ismerni és azt akarom, hogy belém szeressen, hogy akarjon engem. Azt látom, hogy annyira nem élvezi a kis csínyt, mint amennyire én, de mikor azt mondja, hogy megbuktat, csak el kezdek nevetni. - Tudtam, hogy még sokáig akarsz nézegetni engem abban a padban. - mindössze csak ennyit mondok, mikor kezemet z övére helyezem és ujjammal elkezdem simogatni a kézfejét és lágyan mosolygok rá. Legszívesebben áthajolnék az asztal felett és megcsókolnám, de azt nem tudom, hogy ő ezt mennyire díjazná. - Hát én nem vagyok valami erős, ha ez megnyugtat. - mondom neki mosolyogva, majd elveszem a kezemet az övéről, gondolom nem akarja, hogy valaki meglásson minket, csak pár másodpercig érezhettem a bársonyos bőrét, de megérte. - Miért pont tanár?
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Látszólag igyekezett nem megsértődni a rózsaszín robogós beszólásomon, holott én szinte biztos voltam abban, hogy azért nagyon is rosszul esett neki a dolog. Igazából nem az volt a célom, csak muszáj volt kimondanom amit gondolok.. Ami a szívemen, a számon, ilyen vagyok és kész. Vagy megszoksz, vagy megszöksz - szokták mondani az okosok. - Inkább segítek kitalálni egy találobb nevet, jó? Az én nevem nem a legjobb választás.. - Próbálom értésére hozni, hogy az azért merész lenne és mindenkinek garantáltam felhívná vele a figyelmet arra, hogy bejövök neki.. szerencsés helyzetben CSAK arra. - Hey, ne vedd kézpénznek, csak megemlítettem - öltöttem ki rá a nyelvemet pimaszul. Ez egy rendkívül érett viselkedésmód volt tőled Crys, gratulálok, szólalt meg a fejemben az "okos" emberke. De igaza volt.. ha így viselkedem a továbbiakban is, egyre kevésbé fogja majd bennem a tanárát látni.. és azzal többet ártanánk, mint javítanánk. Ez a dolog nem helyes. Én a tanára vagyok és úgy is kell viselkednem vele szemben, bármenyire is nehezemre esik ez az adott pillanatban. Aztán látva, ahogy tetteti a hülyét és nem akarja beismerni az iménti kis trükkjét szúrós szemekkel kezdtem méregetni őt. - Ezért még megbuktatlak! - Vágom rá gonoszul, eszébe juttatva, hogy igenis megtehetem.. és annak nem hiszem, hogy túlzottan örülne, hiszen elveszítene két kreditet. Persze, nem gondoltam komolyan, de ő erről nem kell tudjon. - Jó fiatalon. Én ennél egy kicsit később. - Felelem a kérdésére. S erre a világkörüli mágia túrám is eszembe jutott az én drága barátaimmal. Kicsit még mindig hiányzik Zach.. mennyi mindenen keresztül hajkurásztuk magunkat vele és Tommal.
Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy mi a baja a motorom nevével, egyszerűen ez a neve és kész, szerintem tök ráillő és humoros, hisz Beccy nénikém is nehezen indul néha el bárhova. De majd, amit elkezd beszélni felvonom a szemöldököm és oldalra döntöm a fejem, szóval szerinte egy rózsaszín robogóról van szó?! Eszem megáll, hogy ilyet néz ki belőlem. - Ha gondolod, akkor holnaptól már át is nevezhetem Crystal-ra, végül is a motorom olyan dögös, mint te. - mondom neki kacsintva és inkább semmit sem mondok az előbbi robogós dologra, majd megjegyzem és egyszer visszakapja. - Szóval már mögöttem akarsz ülni? Akár már mehetünk is, elviszlek egy körre, ha gondolod. - csak mosolygok mint a tejbe tök és boldog vagyok, felőlem aztán tényleg mehetünk akár most is, vannak helyek ahova elmehetünk. Például elvihetem egy motoros bárba, csomó haverom jár oda, de sajnos nekik nem mutathatom be nekik, mert végül is a tanárom és elég gázos helyzetek alakulhatnak ki belőle, szóval óvatosnak kell lennem, hogy hova megyek vele. Aztán jött a pincér, leadtam neki a rendelésem és közben gonoszan kikapcsoltam Crys melltartóját mágiával, de alig bírtam röhögés nélkül. Láttam a szemem sarkából, hogy minél előbb beakarja kapcsolni, hogy senkinek se tűnjön fel. Majd a pincér elmegy és látom, hogy hogyan néz rám én pedig ártatlanul mosolygok rá. - Nem tudom miről beszélsz, én nem tettem semmit sem. - bármire számítottam volna, csak arra nem hogy rákérdez a warlock létemre, miért érdekli ennyire? Nem nagy dolog, hogy tudok varázsolni, elég jól bánok vele, már csak az érzelmi hullámvasutak jelentenek gondot. - 17 éves koromban, na és te? - kérdezek vissza és várom az válaszát, miközben kicsit felé csúsztatom a kezem.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Látva, hogy miként reagált a motorjának elnevezésére tett megjegyzésemre, mennyire a szívére vette a kérdést, azt leszámítva, hogy azért érződött a hangján, hogy viccelődik, csak elmosolyodva vállat vontam. Szerintem jobb nevet is ki lehet találni, ha már az ember fia mindenáron el akarja nevezni valahogy a mociját.. - Túl.. lányos neve van. Ennek a névnek a hallatán valahogy csak egy rózsaszín üléses robogót tudok elképzelni. Nem sértésből mondom, de ez jött le először - teszem hozzá nyelvkiöltésére én is hasonlóképp reagálva. - A tiéd meg gondolom azért nem úgy néz ki. Vagy ha mégis, ne is reménykedj abban, hogy ráülök - közöltem szigorúan, pláne nem úgy, hogy mögötte foglaljak helyett, esetleg ha ő a moci mellett marad. Aztán a pincérsrác kihozta a piámat, amit én nem is felejtek el szavakba foglalni Lewisnak, úgy fogalmazván, hogy én már rendeltem, míg rá várakoztam. Mit tudom én, miért mondtam ki mindezt, mindenesetre cseppet sem arra számítottam tőle válaszul, mint amit kaptam. Az erejét hívva segítségül, kapcsolta ki a melltartómat.. Miközben ő rendelt, én gyorsan azon voltam, hogy visszaakasszam azt, még mielőtt mindez feltünt volna bárkinek is rajtunk kívül. Na adok én neked mindezért. A Gin tonic a képedben fog kikötni, drágaság! Mielőtt a pincér távozásra adta volna a fejét, én egy bájos, angyali mosollyal közöltem vele, hogy csak ennyit szeretnénk. Aztán, miután elment, dühösen, szinte villámokat szóró tekintettel pillantottam vissza Lewis felé. - Ezt még vissza fogod kapni - közöltem vele határozottan, majd egy jó nagyot kortyoltam a vodkámból. Majd egy megadó sóhaj kíséretében, inkább témát váltva folytattam. - Egyébként.. mióta tudod, hogy warlock vagy? Ahogy látom, már egész jól kiismered magad a varázslásban. - Az utóbbi mondat egyben egyfajta gonosz célzás is volt az előző attrakciójára.
Nem szerettem sosem késni és ez most sem volt máshogy, meg azt is tudom, hogy a nők sem szeretik, ha meg vannak várakoztatva. De remélem, hogy nem lesz ebből nagy gond és Crys meg fog várni, hisz mondhatni most együtt is vagyunk meg nem is, talán a legpontosabb megfogalmazás az lenne, hogy bonyolult a családi állapotom. Bár ez egy esemény dús nap volt és volt itt minden: dráma, szívtörés, csók, hódítás, győzködés és sorolhatnám még. Örülök annak is, hogy tetszett neki a virág csokor és az üzenet. Aztán maikor besétáltam és megláttam egyből mosolyra húztam az arcomat, jó volt újra látni és szerettem vele lenni, emellett még azt is észrevettem, hogy ő is így van vele.. Valami vonz minket a másikhoz, akár egy mágnes, nem lehet megmagyarázni, de mégis tudjuk hogy van ilyen. Talán érdemes lenne átgondolnia, hogy járhatunk e, mert látszik rajta, hogy akarja, hogy ő is érez valamit irántam és nem csak valami kis semmiséget, mint azt először mondta.. - Akkor megnyugodhatok. - fújom ki megkönnyebbülten a levegőt, ha nem rég érkezett, akkor tényleg nem késhettem olyan baromi sokat. Nem tudom, hogy miért de Beccy ma nem akart engedelmeskedni, azonban már félek előre, hogy mit fog reagálni arra, hogy így neveztem el a motoromat, vajon mit fog tenni? Kiröhög vagy elkezd gúnyolódni és felhúz idegileg? De csak kicsúszik egy kérdés a száján én pedig felvonom a szemöldököm és úgy teszek, mint akit ez a kérdés nagyon szíven talált, hogy kérdezhet ilyet? Persze látszik rajtam, hogy csak megjátszom. - Talán nem tetszik neked a neve? Úgyis is fogsz te még rajta utazni egyszer, tetszeni fog neked a Beccykém. - mondom neki, miközben kiöltöm rá a nyelvemet és tényleg nem tudom, hogy mi a baj ezzel a névvel, szerintem tök kreatív és menő név. Majd mikor látom, hogy beleharap az alsó ajkába, hogy ne törjön ki egy nevetés belőle, akkor megforgatom a szememet és inkább nem mondok semmit sem, inkább elpillantok oldalra. Majd mikor kihozzák azt, amit rendelt és ki is jelenti, akkor ez a tipikus "na ne mond" nézést halászom elő, de a kérdésére inkább először gonoszan felelek és mágiával kiakasztom a melltartóját. Remélem nem tervezi a további kötekedést, mert vannak még ehhez hasonló trükkjeim. - Gint toniccal. - mondom a pincérnek, aki már el is indult az italomért, míg távol van, gonosz mosollyal az arcomon pillantok Crysre és szemeibe nézek. - Hiányoztam?
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Szerencsére nem kellett sokáig várnom Lewisra, ugyanis tudniillik rólam, hogy nem szokásom pasikra várakozni.. oké, 5 perc belefér, de ha nem jelenik meg, lelépek. Nem létezik olyan jóképű férfi a planétán, akiért ne tenném mindezt meg. Örültem, mikor lehuppant a velem szemben levő székre. Nem szívesen léptem volna le, őt tényleg meg akarom ismerni. Van benne valami.. talán az vonzana annyira benne, hogy ő is egy hozzám hasonló? - Semmi baj, én is csak az imént értem ide - legyintek, hogy nem haragszom rá, vagy hasonló. Még épp időben ideért és az a lényeg. Különben, ez a legjobb teszt, aminek alá érdemes vetni a férfiakat. Mindig érkezz pontosan és számold a perceket, hogy a partnered mennyit késik, mert az sokat elárul az illetőről. Igaz, velem is előfordul, hogy nem érek időben a megbeszélt helyszínre, de egy nőnek ez elnézhető.. sőt, megengedett. Hogyis van az a mondás, amit gimis koromban találtunk ki a barátnőimmel? A lányoknak bármit-, a pasiknak meg semmit. - Oké, ezzel már nem értek annyira egyet, mint annak idején, de bizonyos értelemben még mindig úgy tartom, hogy van benne valami, hiszen, ha mi nők nem lennénk, a férfiak idővel megöregednének és sorra hullanának ki, nem lenne olyan, hogy következő generáció. Aztán egy pillanatra, alig észrevehetően megrázom a fejemet, hogy visszatérhessek a beszélgetésünk fonalához, majd szemeimet felvonva bukik ki belőlem a következő kérdésem: - Beccy? Komolyan, honnan jött az ötlet, hogy pont így nevezd el a motorodat? - Akaratlanul is az alsó ajkamba harapok, hogy visszatartsak egy kitörni készülő nevetőrohamot. És nem, nem gondoltam félre, mert egy csajra általában nem szokták azt mondani, hogy "nem indult könnyen", kívéve ha valami perverz szexuális játék után kerül felhozatalra a téma. De ennyi idő alatt kétlem, hogy olyanban lett volna része, annyira ő sem lehet profi, ahhoz Flash-ez hasonló képességekkel kéne rendelkeznie. - Időközben én már rendeltem - jegyzem meg, miközben a pincérfiú letette előmbe a vodka áfonyámat. - Jöhet neked is valami.. alkoholtartalmú? - Kérdezem egy cinkos mosollyal az arcomon. Igen, tudom, hogy vezet, ahogyan én is, de holnap hétvége, nem kell sietnünk, ugyebár.. Uh, azt hiszem rossz ötlet volt kijönni vele az egyetemi közegből. Miért érzem magam újra koleszosnak a társaságában?
Nem rég váltunk el egymástól Crys-szel, de már most hiányzik, olyan jól alakult már a mai nap, hogy ez lesz a szerencsenapom. Minden jól megy és most is találkozni fogunk, csak előtte gyorsan felmentem a szobámba és átöltöztem, mert nem mehetek el gondozatlanul, bár ha már itt tartunk, akkor egy zuhany sem ártana, nem igaz? Gyorsan ledobtam a ruháimat és már mentem is zuhanyozni, siettem amennyire csak tudtam, de nem ment gyorsan, mármint nem a zuhanyozás, azzal hamar végeztem. Gyorsan újra felhúztam azokat a ruhákat, amelyiket kinéztem és rohantam is a motoromhoz, mert igen.. és motorozom és van egy motorom már évek óta, ezzel megyek mindenhova. A nők szeretek a motoros férfiakat, bár úgy mondom, mintha valami hatalmas nőcsábász lennék, pedig nem vagyok az. Szóval a motor nem akart elindulni, kicsit kellett rajta bütykölnöm, de végül is húsz perc késéssel megérkeztem a helyre, reménykedtem benne, hogy Crys is késik, de hát nem.. ő nem késett, már bent várt rám és nagyon remélem, hogy nem haragszik, amiért ennyit késtem. Sietek be az épületbe ahogy csak tudok, szóval csakhogy nem futva haladok és mikor odaérek, akkor a térdemre támaszkodva kapkodok levegő után. - Ne haragudj, csak Beccy nem indult könnyen. - mondnom neki és leülök a vele szemközti székbe. Igen, én elneveztem a motorom, sokan teszik ezt, de hogy miért pont Beccy? Azt még magam sem tudom, hirtelen csak ez jutott az eszembe, de szerintem tök aranyos név, meg kreatív is. - Remélem nem haragszol, hogy ennyit késtem. - mondom neki halkan, még mindig nem normál tempóban lélegeztem, de kezdett lenyugodni a testem. Miközben hozzábeszélek a szemeibe nézek és elmosolyodom, még mindig annyira szép volt és szerettem belenézni mások szemébe. Nem tudom, hogy még mit mondhatnék, úgyis neki kell most válaszolnia.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Ha már lúd, akkor legyen kövér alapon úgy döntöttem, még azért sem hagyom abba ezt, amit mi művelünk Lewissal. Ahhoz túlságosan is élvezem.. még ha nem is szabad. Mindenesetre per pillanat nincs senki a közelünkben, aki ellenezhetné a dolgot, úgyhogy miért ne folytathatnánk? Különbenis, a tiltott kapcsolatok a legédesebbek, úgysem volt részem még hasonlóban. Mindent el kell egyszer kezdeni. Miután magam mögött hagytam az előadót, a kijárat felé igyekeztem, mert reményeim szerint rájött arra, hogy nem tanácsos az épületen belül folytatnunk a beszélgetést, ahogyan az sem lenne a legjobb, ha egy autóban hagynánk magunk mögött az egyetemet.. Úgyhogy odakint a parkolóban a lehető legdiszkrétebben és normálisabban viselkedve megadtam neki a címet, ahová menjen, majd elköszöntünk egymástól, mint ahogy ez egy átlagos diák és oktató között történni szokott. Én először haza mentem, hogy vegyek egy gyors zuhanyt és átöltözzek, majd fél óra múlva a megbeszélt bár elé sétáltam. Az autómat a főtéren parkoltam le, mert a Shiny Diamond előtt nem igazán szokott szabad parkolóhely lenni. Miközben átléptem a szórakozóhely küszöbét, egy széles mosoly költözött az arcomra, illetve izgatottan indultam az egyik hátsó asztal felé. Direkt nem akartam Whitmore-on belül találkozni vele. Igaz, erre fele is járhatnak a csoporttársai, de mégis kisebb az esélye a lelepleződésnek. Messzebb aligha mehetnénk ilyen gyorsan.. kivéve, ha megtanulunk teleportálni. Erről jut eszembe, muszáj lesz megkérdeznem tőle, mióta tud a varázserejéről. Mivel nem láttam sehol, leültem az egyik szabad asztalhoz, majd rendeltem a hozzám érkező pincértől egy vodka áfonyát.
Kezdőlap
||