Mit keresek én itt egyáltalán? Valószínűleg nem néz másnak, csak egy fiatalnak tűnő suhancnak, aki úgy néz ki, mint aki éppen cukrot árul egy kislánynak. Vagyis próbál árulni. De eleve az, hogy az arca... a neve... simán gondolhat mellesleg hallgatózó szemétnek is. De ha tényleg ő az... akkor vajon... mit fogok csinálni? Felsóhajtottam. Túl sok gondolat van a fejemben cukrosbácsikról és naív kislányokról. Habár ő egyáltalán nem tűnik naív kislánynak. Mégis, jobb nem kihúzni a gyufát.. azt hiszem, hogy ismerem, de mégsem láttam már jó pár éve. Ergo húzzam be fülem és farkam inkább, meg ne próbáljak olyan gesztust mutatni felé, amelyet félreértene. Jobban járok, ha visszafogom magam, és nem kezdek el rögtön áradozni, hogy amúgy én találtam meg őt csecsemőkorában, és egy ideig én neveltem. Minek? Úgysem emlékszik rám. Ez csak az én szívem számára óriási teher. Főleg ha nem is ő az... de egyáltalán miért lovagoltam én bele magamat ennyire ebbe a témába? Leültem vele szemben, és megfogtam a karját. - Még ne menj, ha kérhetem. Hidd el, van miről beszélnünk... Amelia. A neved... páratlan szépségű. - jegyeztem meg halvány, de meleg mosollyal. Semmi kétség. Szatírnak fog nézni. Mit várok el tőle? Utoljára akkor látott, mikor betöltötte a... mennyit is? Négyet... talán. Igen. De nem emlékezhet rám. Vagy mégis? Jó ég, olyan vagyok mint egy... ki sem mondom inkább. - Tudom, hogy ostobaságnak hangzik, hogy tudom a neved... de nem akarlak bántani. Csak beszélgetni veled. És feltenni egy kérdést. Mi történt a családoddal? - kérdeztem, és felvontam a szemöldökömet. Tudni akartam. Megigéztem őket. Nem adhatták örökbe utána.. nem. Lehetetlen kicselezni azt az igézést. Főképp nem lehet ennyire kicseszni velem. Nem-nem.
Mikor munkát vállaltam annál a családnál, nem éppen azt kaptam, amire számítottam. Mármint, hogy gyerekre szerettem volna vigyázni... kisgyerekre. Erre kaptam egy 15 éves kamasz lányt, akivel több baj van, mint velem volt abban a korban. És ami a legrosszabb, hogy nem tudom, hogyan kezelhetném. Megértem Őt, hát persze, hogy megértem. Olyan, mintha magamat látnám benne, leszámítva azt a kis apróságot, hogy neki velem ellentétben igenis van családja. Igazi családja. Még akkor is, ha az apja egy önző, beképzelt, pénzéhes barom, az anyja pedig egy elkényesztetett liba. Szóval egy csöppet sem az a tipikus szülő fajta egyik sem, de szeretik Clarat, az a napnál is világosabb. Szeretik, csak éppen nem foglalkoznak vele, mindent megoldanak az ajándékokkal, meg a pénzzel. Nagyon is megértem, hogy szegény lány eggyik hülyeséget a másik után követi el, szeretné magára vonni az emberiség figyelmét. Még van pontosan egy órám, hogy utánna menjek a suliba, és mivel borzasztóan unok a négy fal között lenni, úgy döntöttem, hogy beugrok ide egy kávéra. Bár az otthonomhoz nincs túl közel a Shiny Diamond Bár, de hála a szüleimtől örökölt kis járgánynak, percek alatt sikerült ideérnem. A kávémat szürcsölgetve, döntöm el, hogy felhívom Clarat, csak, hogy biztos legyek abban, hogy az iskolába ment, és nem pedig melléje. Már nem egyébbé, de nem is olyan rég, volt arra is példa, hogy több, mint egy fél órát várakoztam rá, mire kiderült, hogy a barátaival iszik a temetőbe. Megnyugtatóan hallom, hogyan fújja ki a levegőt, nem rég végzett a torna órával. Mosolyogva búcsuzok el tőle, majd nyomom ki a telefonomat. Néha komolyan elgondolkodok azon, hogy a közel jövőben szeretenék-e gyereket. Ha belegondolok mennyi baj van velük... Gondolataimból egy ismerős férfi ébreszt fel, tudja a nevemet. Összeszűkült szemekkel nézek rá, és próbálom kitalálni, hogy hol találkoztam vele... - Igen. Ismerjük egy...? – akarom kérdezni, azonban torkomon akad egy gombóc, ami sehogy sem engedi, hogy befejezzem a mondatot. Ez a férfi... nem lehet. Pont úgy néz ki, mint az egykori nevelő apám... Igen, biztosan. Még mondog tökéletesen emlékszem rá. De mi...? Hogyan? Nem öregedett, pont ugyanúgy néz ki. Ez nem lehet. Biztosan csak valaki, aki hasonlít rá... igen, ez lehet a magyarázat. De hát... annyira hasonlít rá. Megrázom a fejemet, és nyelek egyet, közben pedig egy percig sem veszem le róla a tekintetemet. - Én csak... ki maga? – általában nem szoktam idegenekkel társalogni, legkevésbé sem kérdem csak így meg a nevüket, de ezúttal valami fura érzés vett a hatalma alá. Mintha valóban ismerném ezt a fickót. Pedig tudom, hogy mennyire lehetetlenül hangzik...
Idő. Egy egyszerű fogalom a nagy szavak szennyesében. Az idő mindenre gyógyír. Hah, ezt mondja mindenki, aki kicsit is próbál együttérezni egy másik idiótával. Az már nem kérdés, hogy nem hiszek ebben. Ostobaság. Az idő nem old meg semmit. Eltelik húsz év, száz év, ötszáz év... kevésbé fog fájni? Talán igen... mert nem érezted valójában azt, amit fájdalomnak, boldogságnak, örömnek hittél. Csupán mindezek illúzióját. Elveszítettem a lányomat... miután Erin átváltozott, kétség sem fért ahhoz, hogy Gretel nem maradhat majd velünk... hiszen életem szerelmének első áldozata én magam voltam... nem tudtam kiheverni soha, hogy nem láthattam felnőni azt a gyönyörű kislányt. Mintha megöltek volna odabenn... és mikor már teljesen meghaltam, jött az a csecsemő... istenem, olyan szép volt legalább, mint az én újszülött gyermekem... nem tudtam vele betelni... ott kellett volna hagynom, de nem tettem... magamhoz vettem, s elneveztem. Majd felismertem a valóságot. Nem maradhat velem. Át kellett őt adnom valakinek, aki szereti majd őt. És itt van Connie is... ezt az ügyet ugyan hogyan oldhatnám meg? Ha öt év múlva visszatérek az életébe, talán kevésbé fog utálni engem vagy mi? Tehát mondja bárki... nem igaz. Az idő nem old meg minden szívügyet. vBelépve a kávézóba, végigmértem a terepet, és helyet foglaltam az egyik bárpultos széknél. Éppen egyidőben ezzel, - hála a hallásomnak - egy fiatal lány készült letellni a telefont, a vonal túloldalán pedig úgy búcsúztak tőle, hogy az iskolában látjuk egymást... majd otatett a végére egy nevet... Amelia-nak hívta a lányt, akin hirtelen megakadt a pillantásom. Hogy... Amelia? Itt? Mystic Fallsban?! A szívem valamiért a torkomban kezdett dobogni. Nem tudtam elhinni, hogy ez igaz lehet, és nagyot kellett nyelnem. Magam sem vettem észre, mikor álltam fel, és sétáltam át ahhoz az asztalhoz. - Te vagy... Amelia? - kérdeztem halvány mosollyal, de gyomromig remegtem valami furcsa érzéstől. Ezt tényleg megkérdeztem? Tényleg idejöttem? Nem emlékszem arra, mikor álltam fel..
Örültem annak, hogy végül úgy döntöttem eljövök ide és élvezem kicsit az életet, vagyis, hogy meglátogatom őt. Régen se voltunk az a nagyon szoros barátnők, de megértett és csakis ez számít és talán most változni fog a dolog. Neki van egy bárja, ami miatt hosszabb ideig gondolom maradni fog ebben a városban, nekem meg van egy munkám és egy hadjáratom, amik ide kötnek, így azt hiszem egyértelmű, hogy még hosszabb ideig el kell viselnie engem az itteni embereknek. Lehet nem vagyok mindig olyan kedves, mint amilyennek kinézek, illetve az is lehet hogy törékenynek látszom, de az meg még inkább nem vagyok. Lehet, hogy volt olyan idő, amikor megtörtem és úgy éreztem, hogy nincs tovább, de felálltam és erősebb lettem, mint azt valaha gondoltam volna. Talán amiatt, mert egyedül a bosszú hajt vagy egyszerűen tényleg én is megváltoztam azon az estén, s nem csak az új életemnek, fajomnak köszönhetően lettem erős, hanem lelkileg is. De igazából nem érdekel, hogy mi változott. Az számít, hogy jobban vagyok és úgy érzem, hogy bármire képes vagyok, s meg is fogom kapni azt, amiért ténylegesen betettem ebbe a városba a lábamat, de természetesen a kalandokat nem fogom kihagyni. Egyszer élünk és élvezni kell azt a rövid időt, ami megadatott nekünk. A jövőre és a barátságra. - mondtam neki, majd hamarosan lehúztam az újabb pohár innivalómat, majd egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy mihez is fogok azok után kezdeni ha Hayden-en bosszút álltam, de azt hiszem utána is ráérek ezen gondolkozni. Mosolyogva pillantottam az előttem álló lányra és lassan bólintottam. Nekem teljesen megfelel, addig akár szívesen besegítek. Bár az tény, hogy nem vagyok olyan bombázó, mint te, de talán egy-két ember tőlem is elfogadja az italát. - mondtam neki nevetve, majd sietve felpattan a helyemről és csatlakoztam hozzá. Pontosan tudtam, hogy mihez milyen összetevő kell, mert nem egyszer álltam már pult mögött. A táskámat bevágtam a pult alá, majd az első rendelésemet fel is vettem és hamarosan ki is szolgáltam az illetőt. Hidd el sok mindenre képes vagyok, illetve egy vámpír se tud mindent elrejteni. - mondtam neki mosolyogva, majd pedig folytattam tovább a munkát, mert egyre többen lettek, akik inni szerettek volna ahogyan haladt előre az éjszaka.
Mostanában egy kortyot sem ittam, nem dohányoztam, nem nyúltam olyan dolgokhoz, amik a nem létező egészségemet károsíthatnák, és tudatmódosító hatásuk lenne. Ráadásul a férfiak társaságát is mellőztem egy néhány napja, pontosabban másfél hete. Lassan zárdába vonulok. Na, jó, ez még viccnek is a legalja. Nem a javulásom szándékos érdekében történtek ezek a változásnak sem nevezhető kényszerpihenők, csupán Emily hirtelen fejlődésének a zavarában. Minden figyelmet ő igényel, amiből most már elég. Túl sok mindent örökölt tőlem. Szerencsére ott van velem a még mindig lelkes Emma, így most elsurranhattam egy picit. Kedvem van bepótolni az elhalasztott időt. Beültem Mystic Falls legüdítőbben alkoholtól bűzlő kocsmájába, egy kedves vendéget megigézve, hogy fáradjon a bárpult mögé, hogy a kocsmáros addig vagdoshassa szét az ereit, amíg elegendő vér nem folyik belőle ahhoz, hogy egy-két üveget megtöltsön vele. Így aztán a pultos az alkohol mellé egy pohár friss vért is fel tudott szolgálni. Ahogy az önkéntes véradók cserélődtek, úgy jöttek-mentek a bepróbálkozó férfiak is, akikből tulajdonképpen jóformán már kinőttem. Mostanában megválogatom, hogy kivel is akarom eltölteni a drága időmet. A jónéhányadik pohár után, egy kedves ismerősöm társult hozzám, aki semmi meglepetést nem okozott számomra, bár a kinézete jóval emberibb volt, mint a múltkor. Utolsó találkozásunknál jobban hasonlított egy szépen felöltöztetett hullára. Nem is tápláltam a gyógyulása felé sok reményt, de segíteni akartam. És lám, Katherine Pierce megcáfolta a róla szőtt jövőbeli elképzeléseimet, bár aztán ki tudja mit hoz a jövő, lehet csak összeszedte magát, és újra következik a mélypont, amibe belezuhanva elveszítem a most már túlzottan is emberi anyukámat. Erről jut eszembe! Megtámasztom a fejem, felidézve a néhány hónapja történt dolgokat, egy bizonyos Nadia Petrovával, aki az utolsó pillanatban, mielőtt mindenre fény derült volna, eltűnt, akár a kámfor. Felém fordul, a tipikus kaján vigyorral az arcán akarja meghívatni magát egy italra. Felőlem ihat, de hogy én egy árva petákot sem fogok itt hagyni, az biztos. Én mindenhol a ház vendége vagyok. - Először azt hiszem egy kis magyarázattal tartozol nekem. –fonom keresztbe a karjaimat, felé fordulva, mindenféle köszönés nélkül. - Nem is olyan régen meglátogatott Nadia Petrova. –vonom fel a szemöldököm, majd megfogva a poharam lehúzom a benne lévő folyadékot.
a hozzászólás névnak készült, szószám szót tartalmaz, és írás közben a zenecím című számot hallgattam. comment-comment-comment
Kivételesen nem konkrét céllal érkeztem Mystic Falls egyik alacsonyabb színvonalú bárjába. Nem volt tervem, mely vezérelt volna. Nem volt ravasz ötletem, ami ahhoz vezetett volna, hogy egy itt lézengő személyt cserkészek be. Régebben csak azért jártam ilyen helyekre, ilyen határozatlan célokkal, hogy jól belakmározzak és felfaljam a fél kocsmát. De most nem vagyok vámpír. Egyenlőre. Igen, azt hiszem, hogy magabiztosan mondhatom, egyenlőre, ugyanis megszolgáltam. Elértem, hogy Elena megsajnáljon és legalább az öregedésemet lelassítsa, ami határozott előrelépés az addigi helyzetemhez képest. Lesz ez még ennél jobban. Kiharcolom. Én ehhez értek. - Katie! - vigyorodtam el, amikor a bárpulthoz lépve megpillantottam a lányomat. Ott ücsörgött a pultra könyökölve, de a megszólításra felém fordult. - Remélem, hogy jól nevelt lány létedre meghívod édesanyádat egy italra. Éppen ünnepelek. - ejtettem el csak úgy mellékesen és leültem egy lányom melletti székre. Ő nem hitt bennem. Na jó, ez kissé túlzás. Inkább úgy fejezném ki magam, hogy nem táplált elegendő reményt ahhoz, hogy rendbe jövök. Persze, elég pocsékul néztem ki, amikor legutóbb találkoztunk, ráadásul jól le is ittam magam, de attól még én voltam én és eléggé ismernie kellett már ahhoz, hogy teljesen biztos legyen benne, nem fogok idő előtt elhalálozni. Ezzel nyilván nem volt egyedül, hisz egyetlen barátom, szövetségesen állítása szerint a föld túlsó felén már a halálomról beszélnek. Egy ideig letörve éreztem magam emiatt. Körülbelül két percig. Aztán ezt az érzést villámsebességgel bekebelezte a düh és a bosszúvágy. Immár azért is vágyom rá, hogy Amara terve beváljon, hogy körbejárhassam a világot és vérfoltokat hagyhassam a kontinenseken, amivel mindenki számára nyilvánvaló lesz az üzenet. Katherine Pierce él és senki sincs újra biztonságban.
Mindenki változhat. Talán az emberek egy kicsit jobban is. Hogy mégis miért? Mert a rövid életük során annyi nyomás nehezedik rájuk illetve annyi mindent ki akarnak próbálni, hogy azt nem lehet végig egyetlen egy személyiséggel végigcsinálni. Valamihez erősnek kell lenni és bátornak. Valamihez pedig gyengédnek. Az egész teljes mértékben helyzetfüggő. Azt is elmondhatom, hogy néha egy ember erősebb tud lenni, mint egy vámpír. Sok vámpír megadja magát az érzelmek kikapcsolásának örömeinek, ami addig tart, míg valami vissza nem állítja a kapcsolót a helyes irányba. Bár soha nem értettem, hogy valaki érzelmek nélkül, hogyan lehet boldog? Hiszen a boldogság is egy érzelem és kizárjuk olyankor mindent nem csak a véget nem érő fájdalmat. Nem, mintha próbáltam volna. Soha nem tennék ilyesmit. Nem az én asztalom a megfutamodás. Na, meg persze tisztában vagyok azzal, hogy mi az igazi fájdalom és egyszer sem futamodtam még meg emiatt. Összeszorított fogakkal kitartottam és el sem tudom képzelni, hogy mit érezhetnek a vérfarkasok minden egyes átalakulás során, de nem is akarom megtapasztalni. Azt sem szeretném, amihez most szerencsém volt. - Hát akkor igyunk mind a ketten, mert ha továbbra is így csökken a hangulat annak nem lesz jó vége. – Mondom, majd rákacsintok és belekortyolok az üvegbe. Megtehetem és kész. Nem szívesen beszélek keserű dolgokról. A túl sok érzelgés nem az én dolgom, de vannak alkalmak, amikor már nem menekülhet előle az ember bármennyire is szeretne. – Meddig szeretnéd, hogy dolgozzak? Ha akarod most is leléphetek innen.. Csak akkor be kell hívnom valakit, ami legjobb esetben is fél órába telik, szóval, ha addig még eliszogatsz itt az oké.. De ha van kedved be is állhatsz a pult mögé. Elhiheted felszabadító tud lenni. – Eddig a pult mögött éreztem a legszabadabbnak. Minden szempár rajtam van mégsem érzem az előítélet energiáját. Mert valószínűleg azért, akik körülvesznek túlságosan is részegek ahhoz, hogy bármit is észrevegyenek. Mondjuk engem ez különösebben nem érdekel. – Nem tudom, hogy mennyit tudsz szerezni vámpírokról, de később ha kettesben leszünk szívesen megosztok veled információkat róluk. – Mondom mosolyogva, miközben újra átengedem magam a szabadság érzésének, ami a munkámból árad. Közben természetesen elintéztem a telefont is és hamarosan jön a kis munkamanóm, hogy leváltson.
Az emberek mindig is úgy tartották, hogy mindenki a hibákból tanul. Ott már tényleg nagy probléma lehet, ha valaki a saját hibáiból se képes tanulni. Én megtanultam a leckét, mert olyan dolog történt, aminek az árát talán örökké fizetni fogom. Örökké velem fog élni és nem felejthetem el az egyik pillanatról a másikra. Nem törölhetem ki az édesapám létezését, mert részben nekik köszönhetően élek és miatta lettem olyan, amilyen. Még a halálával is képes volt rajtam változtatni akár akartam változni, akár nem. Erősnek kellett lennem és soha nem gondoltam volna azt, hogy mennyi vér tapadt a családom kezéhez és mennyi titkot rejteget. Mindig is úgy éreztem, hogy erős vagyok, de talán igazán erőssé a tragédia után vártam. Akkor jött a tervem is Hayden ellen. Porba akarom zúzni és megsemmisíteni őt. Tudod történt valami, ami igazán megváltoztatott. Így ettől nem kell tartanod. Elég volt egyszer túl lépnem túlzottan a határaimat. - mondom neki komolyan, hirtelen minden kedvesség és vidámság eltűnt a hangomból. Egyszerűen csak ridegség és fájdalom maradt. Előtte nem akartam leplezni az érzéseimet, mert talán ő volt az egyetlen bizalmason, barátomnőm, akivel úgy éreztem, hogy tényleg bármit megbeszélhetek. Köszönöm az ajánlatot, majd még átgondolom. De most nem azért vagyunk itt, hogy üzletről beszélgessünk. - mondom neki mosolyogva és közben végig húzom az ujjamat a pohár szélén. Mosolyogva pillantok újra körben a helységben, mert egyre többen lesznek. - Meddig dolgozol ma? - kérdezem meg tőle kedvesen, mert tényleg jó lenne kicsit kiszakadni, de azt hiszem egy baráti beszélgetésre ég jobban vágyom. Téged ismerve nem szoktál olyan személyekre gondolni, akik egyszer az életed része voltak, csakis akkor, ha fontosak számodra. Lehet nem a nagy Ő, de akkor is fontos számodra. Ezt kár lenne tagadni, mert az arcod és a hanglejtésed elárul téged. - mondom neki mosolyogva és türelmesen hallgatom a többi dolgot. - Hmm, akkor annyira nem reménytelen. Ha nem beszélt, akkor is egy húggal sokra mehetsz. - mondom neki kedvesen, majd egy kicsit törni kezdem a fejemet.- Én meg tudom szerezni, hogy merre találod, ha kapok egy-két infót. Persze csakis akkor cselekszem, ha szeretnéd. - mondom neki baráti hangon, mert nem akarok belefolyni se a dolgokba. Egyszerűen segíteni szeretnék, de semmi se kötelező.
Az utóbbi időben elgondolkoztam azon, hogy minden női alkalmazottamat elbocsájtom és csak a férfiakat tartom meg és férfiakat veszek a helyükre. De akkor nem igazán jönnének be férfiak, hiszen más férfiakra nem kíváncsiak. Szóval próbálom fenntartani az egyensúlyt, hogy mindkettőből legyen. A férfiak az én saját szórakoztatásomra a nők pedig a vendégeim szórakoztatására. Mondjuk nem szívesen rúgnék ki senkit sem, mert ez a kisebb bagázs, már a szívemhez nőtt. Nem mondom, hogy az életemet adnám értük, de határozottan kellemes társaságnak bizonyultak és könnyedén meg tudjuk szervezni a munkát anélkül, hogy nekem a poros irodában kellene ücsörögnöm és bugyuta számolásokat végeznem. Erre megvan a magam embere, de akkor is a kedvencem Daniel. Azt hiszem, ha ez így folytatódik nagyon hamar be fogom rángatni az irodámba, hogy egy kicsit elbeszélgessek vele a munkahelyi illemről. Például arról, hogy nem illik rámászni ennyire nyilvánosan a főnökre. Ezt csak az nem látta, aki nem akarta észrevenni. Mondjuk egyáltalán nem bánom, hogy ennyire nyomul. Mert szeretem, ha a férfiak a kezükbe veszik az irányítást és nem úgy kell a szájukba rágni, hogy mégis mit csináljanak. Na, meg persze azt is szeretem, mikor felkeltem egy férfi érdeklődését. Ez egy kicsit melengeti a nem igazán létező szívemet. Esélyt ad arra, hogy egyszer annak az embernek is felnyílik a szeme, hogy mennyi lehetőség van bennem. De nem ringatom magam álomvilágba. Ez nem az én asztalom. A valóságban próbálok élni bármennyire is legyen kegyetlen többnyire. – Hát, te tudod.. De azért nem szívesen kaparnálak fel a padlóról. – Jelentem ki egyszerűen, de minden további nélkül keverem ki neki a következő adagot, amikor látom, hogy lassan kiürül a pohara. Mikor ez megtörténik, már oda is tolom elé a következőt, de ezúttal ezt egy kicsit erősebbre csináltam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen érzékem van ahhoz, hogyan keverjem össze az italokat, de a vendégeim szerencséjére jobban megy, mint azt gondoltam. – Már megvan, de ha gondolod te is csatlakozhatsz a bandához. Ha szeretnél egy kicsit számolgatni vagy tudjam is én mihez van kedved. A csapatomban mindig van helyed. – Rákacsintok és közben érzem, ahogy Daniel elsüvít mögöttem végigsimít a fenekemen. Egyre merészebb, ha így folytatja a nap végét nem fogja megérni. Mert a vérét fogom venni. Nem tűrhetem el, hogy ennyire kiszakítson a munkából, bármennyire is vagyok oda a szép zöld szemeiért. – Nem mondanám, hogy megtaláltam a nagy őt.. Csak hosszú múltunk van, amiből kifolyólag úgy gondolom, hogy lehetne köztünk valami. Többet tudok róla, mint bárki más.. Tudom, hogy miért olyan, amilyen. Miért taszítja el magától az embereket a hatalmas képzeletbeli egójával, de nem akarok az érzéseimről beszélni vele, mert semmi kedvem ahhoz, hogy pofára essek. – Megrántom a vállamat, majd intek az egyik vendégemnek, hogy egy pillanat. – Tudtommal van egy húga, akiről az utóbbi időben azt hitte, hogy halott, de fogalmam sincs, hogyan érhetném utol.. Meg, hogy egyáltalán tud-e a létezésemről. – Nagyon jól tudom, hogy Nate nem az a típus, aki az érzéseiről beszélget. Ezért nem bízom túlságosan abban, hogy a húgának teljes mértékben kiöntötte volna a lelkét.
Farkas vagyok, nem pedig vak. Pontosan tudom, hogy mi zajlott éppen előttem és csodáltam azt az önuralmat, amit Aylee mutatott. Szemmel látható volt, legalábbis még én is éreztem azt a feszültséget, ami közte és az ismeretlen srác között történt abban a pár másodpercben, amikor elhaladt mögötte. Még talán egy pillanatra úgy is éreztem, mint valami kukuló, aki éppen megleste őket. Talán ez kicsit túlzás, de azért van benne némi igazság. Csendes ültem a helyemen egy darabig és elmerültem az innivalóm ízlelgetésében. Közben azon gondolkoztam, hogy pontosan mit is csinálok itt, hiszen éppen a tervemet, a cselszövésemet kellene szőnöm az a személy ellen, aki mindent elvett tőlem, aki tönkre tett. Az a személy ellen, aki kihasznált, mintha valami ruhadarab lennék, vagy esetleg egy tárgy, amit ha megunnak, akkor csak simán eldobnak. Nem is értem, hogy miként lehettem ennyire naiv és hogyan tehettem azt, amit akkor. Miért hagytam azt, hogy a vágyaim elbódítsanak. Talán, ha nem történik az, ami történt, akkor lehet nem is érdekelne Hayden. De elvette tőlem az apámat és úgy éli az életét, mintha semmi se történt volna. Azt hiszem lassan itt lesz az ideje annak, hogy viszonozzam a szívességét és kiegyenlítsem a számlámat. Majd pedig automatikusan beszélni kezdtem, jobban mondva reagáltam arra, amit mondott. Talán egy kisebb idő is eltelt a reagálásom és az ő beszéde között, de nem hiszem, hogy bánta volna, mert szemmel láthatóan nem unatkozott. Ohh, hidd el az évek alatt megedződtem. – mondtam neki komolyan, hiszen elég volt egyszer túl lépnem a határaimat és annak a mai napig fizetem az árát. Megöltem egy személyt, de ha ez magában nem is lenne olyan nagy ügy, akkor ott az a tény, hogy a saját apámat öltem meg, mert azt hittem, hogy valaki meg akar támadni. Érdekes dolgokra képes az alkohol és talán magam sem hittem el azt addig, amíg végül a saját bőrömön nem tapasztaltam meg. – De akkor miért nem veszel fel valakit, aki helyetted elvégezné a piszkos anyagiakat? Illetve a piszkos ügyeidet? – kérdezem tőle kíváncsian és közben végig őt figyelem. Hiszen a legtöbb ember pontosan ezt teszi és én részben pedig ennek köszönhetem a gazdagságomat, de nem túl sok mindent szoktam csinálni a pénzzel. Egyszerűen csak van és kész. Nem éltet már annyira, mint például a bosszú…. – Köszönöm. – mondtam neki egy apró mosoly kíséretében és közben elé toltam az üres poharamat, majd pedig elvettem az újabb adagot. Belekortyoltam és éreztem, amint szép lassan átjárja az egész lényemet és kezdek ellazulni. De hiányzott már ez. Jó újra kicsit kikapcsolni, elfelejteni mindent és élvezni az életet. Fura, hogy ami engem kikapcsol és ellazít, abból pedig más megél, de az élet már csak ilyen. Majd, amikor újra megszólalt, akkor kíváncsian hallgattam őt és egy kicsit talán meg is lepődtem, hiszen Aylee-t eléggé szabad szellemnek ismertem meg. Olyannak, aki egy pasi után se futna és soha nem akarna megállapodni, így talán a meglepettség se volt annyira fura, ami kiült az arcomra. Szóval a nagy szabad szellem végre megtalálta a nagy őt? – kérdeztem egy kicsit viccelődve, majd végül kicsit komolyabban folytattam. - Miért nem próbálod akkor valahogy megtudni? Esetleg találkozhatnál vele vagy esetleg nincs egy lány testvére, mondjuk egy húga? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen egy testvér mindig többet tud, főleg egy lánytestvér, hiszen ők észrevesznek olyat is, amit más nem. - Ő biztosan tudna neked segíteni, mert egy lány mindig több mindent észrevesz, mint maga az illetékes személy. – mondtam neki egy apró ravasz mosollyal az arcomon, majd pedig újra belekortyoltam az innivalómba.
Szerettem ezt az egészet. Kikapcsolt, de ugyanakkor másokat is szórakoztattam vele. Olyan volt, mintha tükörbe néztem volna. Jó érzéssel töltött el az, hogy ők jól érzik magukat. Mintha belecsempészték volna a légkörbe a jó kedvet. Nem gondoltam volna, hogy ennyi érdeklődő lenne egy ilyen kisvárosban, de egyáltalán nem panaszkodni akarok. Sőt örülök, hogy sikerült ennyi ember figyelmét felkeltenem. Ezek szerint még jó sokáig folytathatom ezt az új hobbit. Bár egy idő után sajnos be kellene vonulnom az irodába, mert feltűnik pár embernek, hogy egy cseppet sem öregszem, de mindig mondhatom, hogy plasztikai műtét. Vagy egyszerűen csak legyintek, hogy Aylee az édesanyám. Addigra pedig kitalálok valami új személyazonosságot. Nem olyan nehéz ez az egész. Igézéssel minden könnyen elérhető. – Bocsi. – Suttogta a fülembe Daniel, aki túlságosan is közel ment el mögöttem. Éreztem, ahogy a teste az enyémhez simul egy apró pillanatra és ez olyan érzéseket ébresztett bennem, amit nem kellene egy bárban, a pult mögött.. Direkt kerget az őrületbe ez a srác, de komolyan! A zöld szemei egyszerűen levesznek a lábamról. Főleg, mikor azt a kiskutyanézést próbálgatja. Pár percre kicsit kikapcsolok és Elsa hangja térit magamhoz. – Persze, de azért ne ess túlzásokba. Nem szeretnélek pár óra múlva összekaparni. – Válaszoltam mosolyogva, majd gyorsan neki is láttam a koktéljának. – Hát szívesebben tervezem meg az egész hely átalakítását, minthogy beüljek az irodába és számolásokat végezzek. Inkább itt vagyok, ahol ténylegesen zajlik az élet. Sokkal kényelmesebb. – Mondtam, majd odaraktam elé az újabb adag koktélját. – Egészségedre. – Rögtön fordultam is tovább, hogy kiszolgáljam a következő vevőt, de közben odafigyeltem Elsa szavaira is. Imádok nő lenni. Azt pedig még jobban imádom, hogy én abba őrülök bele, ha nem csinálhatok két dolgot egyszerre. Olyan, mintha feleslegesen tölteném el a perceimet. – Semmi érdekes. Nate-t követtem ide, de vele még mindig ilyen se veled se nélküled dolog megy, ami már kezd az idegeimre menni. Nem tudom, hogyan érez irántam én pedig nem fogok kitálalni semmit sem addig, míg meg nem győződöm, hogy legalább egy kicsit hasonlóan érez irántam, mint én iránta. – Nevetséges, hogy pont én, aki az egy éjszakás kalandok híve egy komoly kapcsolatot akar. Vagyis legalábbis valami stabilitást egy férfitól, aki talán soha nem fog úgy tekintetni rá, mint egy potenciális barátnőre. Nem várom el, hogy randizni vigyen, vagy virágokat hozzon nekem. Egyszerűen csak mélyebbé akarom tenni a kapcsolatunkat. Eddig nem sok sikerrel.
Nem értettem pontosan, hogy mit is csinálok itt, hiszen egy időben elhatároztam, hogy soha többé nem teszem be a lábamat hasonló helyre. Elég volt egyszer túl messzire mennem ilyen téren és a mai napig fizetem az árát. Talán, ha más embert öltem volna meg, akkor nem lenne ennyire lelkiismeret furdalásom, de az is lehet, hogy ezzel csak magamat akarom álltani. Soha nem tudtam megbocsájtani magamnak amit tettem. Tudom, hogy külsőre olyannak tűnök, aki szív nélkül él, de nekem is van szívem és érzéseim. Egyszerűen csak megtanultam jó mélyre eltemetni magamban. Úgy gondolom, hogy így könnyebb élnem, de egy percre se tudom elfelejteni valójában azt, amit tettem és azt aminek következtében most ez vagyok. Próbáltam magamat meggyőzni arról, hogy csakis Aylee miatt jöttem ide, de magam is tudtam, hogy ez csak részben igaz. Ki akartam kicsit kapcsolódni. Szerettem volna a fáradt gőzt kicsit kiengedni és úgy gondoltam ez a hely tökéletes lesz. Talán azért is jöttem ide, mert úgy gondoltam, ha túl messzire mennék, akkor Aylee képes lenne leállítani. Esetleg feltűnne neki az, hogy ismer és segítene megakadályozni abban, hogy egy újabb ember élete származzon a lelkemen. Hiába voltam ravasz és hiába kerültem sötét ügyletekbe, mert ezektől függetlenül a gyilkolás még nem lett a kedvenc hobbim. Esetleg kaphatnék még egy adagot, de mondjuk kicsit erősebb formátumban? - kérdeztem tőle egy kisebb mosollyal az arcomon, hiszen úgy éreztem szükségem van italra. Muszáj kicsit lazítanom, vagy lassan én magam fogok börtönbe kerülni, vagy az idegosztályra. Valahogy gondoltam, hogy az nem a kedvenc időtöltésed, de mondjuk nem csodálom. Eléggé unalmas munka tud lenni, de meg kell hagynom, hogy nagyon szép lett ez a hely. - mondtam neki mosolyogva, majd pedig elfogyasztottam az első kört. Sóhajtottam egy aprót és körbe pillantottam. Majdnem tele volt már a hely, pedig még csak alig múlt 10 óra. - Látom jól megy az üzlet. És amúgy mi van veled? Rég láttalak. - kérdeztem tőle kedvesen és újra őt figyeltem. Nem voltak nagyon barátaim, de azt hiszem őt a barátaim közé soroltam, még akkor is, ha ezt soha nem mondtam neki.
Nevetséges, hogy ahelyett, hogy azon ügyködnék, hogyan tudnék kiiktatni egy Petrova-t megszakítva a saját átkomat egy bárt nyitok. Vészesen közelít a telihold és ez nekem ugyanolyan fájdalmakkal jár, mint egy vérfarkasnak. Habár nekem nem a csontjaim törnek szilánkosra, hanem a vérem éget belülről.. De ki mondta egy szóval is, hogy ez a helyzet annyival kellemesebb lenne? Most nem tudom, hogy ki ellen kellene fordulnom a vérvonalamból. Nem olyan egyszerű csak úgy megölni valakit, hiszen mindegyik rokonomnak megvan a maga ölebe, aki biztos, hogy rosszabbat is rám akasztana, mint valami bugyuta átok. Ez sem kellemes, de kezdek hozzászokni, hogy minden áldott teliholdnál szenvedek. Megölhetném az anyámat, de mégis mi hasznom származhat belőle? Nem mondom, hogy tökéletes a kapcsolatunk, de nem fogok ilyen módon szembefordulni vele, hiszen ha jön az igazán nehéz időszak ő lesz az egyetlen, akire számíthatok. Büszke mosollyal az arcomon pillanatok körbe, hogy mennyire jól megy az első esténk. Mondjuk ez az első este. Jó jel, hogy ennyi ember kíváncsi a báromra, de ez még koránt sem jelenti azt, hogy az érdeklődésük továbbra is megmarad. Annyira nem fogok lesüllyedni, hogy megigézek mindenkit, hogy legyen oly kedves és legyen a törzsvendégünk. Semmi nem erőszak. Kivétel, ha olyan kedvem van. A mosoly akkor sem hervadt le az arcomról, mikor a régi ismerősöm belépett az ajtón. Sőt inkább kiszélesedett. Barátnők vagyunk vagy olyasmi. Nem igazán szokásom a kapcsolataimat megbélyegezni jelzőkkel egyszerűen csak szabad vagyok van, akit kedvelek és van, akit nem. Mikor megérkezik rögtön elé tolom a kedvenc koktélját. – Téged is jó újra látni Elsa. Esetleg lehetek még ezen kívül a szolgálatodra? – Mindig is szerettem az izgalmat és, ha valaki képes volt ajánlani nekem még többet, ami a jelenlegi életemben is megvan, hát bolond lettem volna elutasítani. – Ne nevettess. Olyan unalmas számolásokat én nem végzek. Inkább itt végzem a munkámat úgy, ahogy senki más nem tudja. – Mondtam, majd rákacsintottam a barátnőmre és gyorsan kiszolgáltam az egyik vendéget, aki szívdöglesztően helyes volt ezért a pohár aljára ragasztottam a telefonszámomat is. Na, igen. Ezért megéri itt dolgozni. Bár nem vág földhöz, ha nem hív fel. Annyira nem vagyok elkeseredve.
Egy újabb nap a földi pokolban. Talán ezt is mondhatnám, hiszen minden egyes nap maga a pokol. Talán nekem, talán másoknak, de az is lehet, hogy valakinek miattam. Pontosan tudom, hogy sokan fellélegeztek, amikor azt mondtam, hogy ott hagyom New York-ot és ide jövök. Itt fogom folytatni a munkásságomat. Természetesen ez az egész munka már csak alibi volt, mert már annyira pénzem volt, hogy akár nyugdíjba is vonulhattam volna. Persze ezt mind csak a zsíros ügyfeleknek köszönhettem. Újabb hosszú és kimerítő nap volt, de a bosszúmat még mindig nem tudtam beteljesíteni. Egyszerűen még mindig nem tudtam pontosan azt, hogy miként döfhetnek egy kést, karót vagy akármit Hayden szívébe. Azt akartam, hogy ne lassú, hanem gyötrelmes élete legyen és bármit meg fogok tenni. Már éppen pakolom el a cuccaimat, amikor egy papír darab esik le a földre. Felveszem és elmosolyodom rajta. Pár napja már annak, hogy utána néztem az most nyílt bárnak és meglepődtem azon, amikor megtudtam, hogy kié is ez a bár. Rég volt már az, amikor utoljára láttam Aylee-t, de úgy éreztem itt az ideje annak, hogy újra lássam őt és jól érezzem magamat. Egy kis kikapcsolódás még senkinek se ártatott meg. El is indulok a bár felé és elmosolyodom azon, hogy mennyien várnak a bejutásra. Nos, szépen megcsinálta ez a lány a szerencséjét. Amikor végre sikerül bejutnom, akkor elismerően bólintok, hiszen igazén ízléses helyről van szó. Alig teszek pár lépést, amikor meghallok egy ismerős hangot, amihez ismerős illat párosul. Mosolyogva pillantok körbe, majd amikor meglátom őt, akkor átvágok a tömegen, egyenes a pulthoz. - Rég láttam valakit és éppen őt kerestem, de úgy néz ki ez a személy hamarabb megtalált, mint ő. - mondom neki mosolyogva, majd elveszem a koktélt és megízlelem. - Jó újra látni Aylee és köszönöm ezt is. Látom nem felejtetted el, hogy mit szeretek. - mondom neki még mindig mosolyogva, majd kíváncsian pillantok.- Neked nem az irodádban kellene lenned? - kérdezem tőle kíváncsian, de ismertem már annyira, hogy azt biztosan unalmasnak találja és sokkal inkább van itt, ahol zajlik az élet.
Stabilitás. Most pontosan erre van szükségem. Mystic Falls elég sok lehetőséget tartogat magában, ha úgy vesszük és szeretnék kezdeni magammal valamit. A folyamatos utazgatás kimerítő és unalmas. Főleg, hogy amilyen gyorsan ugrálok a kontinenseken nem igazán változnak a dolgok. Most egy időre tábort verek itt, hogy később, ha máshol felbukkanok fel tudjak fedezni új dolgokat. Ezt pedig egy bár vezetésével teszem lehetővé. Nem szakadok bele a munkába a legtöbb alkalmazottam olyan szépen meg van igézve, hogy csak na. Persze ezt addig teszem csak meg, míg ma este ki nem nyitunk. Utána verbénával fogom tömni őket, mert nem engedem meg a kedves vámpír társaimnak, hogy kihasználják szegény dolgozóimat. Azt pedig végképp nem engedhetem, hogy elfogyasszák őket. Túlságosan nehéz olyan munkaerőt találni, aki nekem is megfelel. Nem érdekel, hogy jó kondiban van, de külsőre visszataszító és fordítva sem, hogy jók a külső adottságai, de sírva fakad, ha letörik a körme. Szeretem azért, ha az embereknek, akik körülvesznek van egy kis eszük, de nem túl sok. Az okoskodó hiperaktív kis manókat sem bírom. Szóval tudni kell igazából, hogy mégis hol van egy bizonyos határ, amit nem szabad átlépni. Vannak emberek, akiket bírok és vannak, akiket nem. Ilyen egyszerű ez a képlet nem kell hozzá diploma. Az első estét egész jól bírom. Beálltam a pult mögé és a számolgatásokat meg a fejtöréseket másra bíztam. Engem a szórakoztató része érdekel nem pedig az irodában ücsörgés, számlázás, rendelés. Sokkal inkább szeretem figyelni, ahogy az emberek egyre inkább lejjebb süllyednek a sok piától. Már pár órája nyitva vagyunk, amikor belibben egy nagyon is ismerős leányzó. Mindenféle kérdés nélkül kikeverem neki azt a koktélt, amit akkor fogyasztott, mikor először találkoztunk – ha ezen felül kér még valamit azt is készséggel elkészítem neki – jó pár évvel ezelőtt. – Elsa drágám! Mi szél repített téged erre? Eléggé nyúzottnak tűnsz. – Mondtam, majd elé toltam a koktélját.
Kezdőlap
