Végül is én ajánlottam fel neki, hogy leszek a segítségére, szóval közelebb lépek és megtörölgetem a pici száját, s már ösztönösen a vállamra venném, hogy a hátát veregetve megbüfiztessem, de inkább eltekintek a lehetőségtől. Még a végén élvezné, és akkor tökre elrontaná a róla kialakult képet. Abban a pillanatban viszont szinte felvisítok, amikor a drogokat emlegeti, és értse meg biztos úr, csak két sört ittam meg és Bobby, jaj Istenem, Bobby nem kötötte be magát, és elveszítettem az uralmat a kocsi felett és Bobby ... jaj, szegény Bobby! Kirepült a szélvédőn! BOBBY! - Nem szed... - a mondatot viszont nem tudtam befejezni, mert Kacor Király elkapta a grabancom és valami ősi erőről téve tanúbizonyságot, megmarkolta a nyakam. Fel akartam háborodni, elküldeni őt a redves picsába, hogy mégis, hogy veszi a bátorságot, hogy hozzámér, és különben is, milyen baszott hideg már a keze, meg tulajdonképpen nyalja ki a seggemet, de semmi hasonlót nem teszek, csak fogom magam és letérdelek előtte. Nem gondoltam bele, hogy ellenkezzek az akaratával, szavai hallatán természetesnek hatott a vágy, hogy megtegyem, amit parancsolt, a nyakamat szorító ujjak viszont még mindig felpaprikázták a dühömet, mégsem tettem ellene semmit, amiről mondatának második fele gondoskodott. Aztán egy apró HAL-9000 szituációba kerültem ... kuss, a börtönben volt időm a világmindenség összes filmjét megnézni, az Űrodüsszeia is köztük volt ... az én agyam azonban nem füstölt el az egymásnak ellentmondó parancsok miatt. Na, de melyiknek engedelmeskedjek? Az elsőnek vagy az utolsónak? Mozduljak vagy gomboljam ki a nadrágom? Hát, ha már így parancsolnak nekem, akkor lehetne a kisgazdám konzekvensebb ebben a témában. Azonban még be sem fejezte a mondatát, nekem máris nyílott a sliccem és mivel végig gombos volt a nadrágom, hófehér pamutbugyikát villantottam volna neki, ha úgy a föld fölött negyven centivel keresgélt valami után. Igen, pamut, nem túl szexi, de rohadt kényelmes és nem fázok fel, kérdésére azonban nem válaszolok azonnal. Először köhögök egyet, nyelek kettőt, megint köhögök, kiszalad egy "kurva Isten" és végül hörögve nyelek párat. - Marha erős a markod, kis korodban sok volt a reisz? - szinte kiokádom a tüdőmet, majd amikor már majdnem a könnyem is kicsordul, folytatom. - Ezt ne csináld többet, ha egy mód van rá! Valamiért azonban nem gondolok arra, hogy rugóként felpattanjak az aszfaltról és belemásszak az arcába, hogy aztán letépjem a pofáját és kiszárítsam a következő halloweenre. Térdel és nem mozdul, ez jár a fejemben, illetve még ott sem, mert a tudatalattim fogta a parancsokat és az nem engedi, hogy bármit tegyek sanyargatóm ellen. - Kérdésedre válaszolva... Köhögök még egy ízeset, olyan mélyről jövőt, harákosat és velőtrázót. - Mondjuk úgy ... kihagytam pár évet és most szeretném bepótolni az elmaradtakat. Viszont egyet megígérek, ha most azt akarod, hogy leszopjalak, akkor leharapom a farkad. Nem fenyegetés, kauzalitás. - igen, a Mátrixot is rengetegszer láttam és Carrie-Anne Moss bármikor megjelenhetne előttem abban a latexcuccban, nem ellenkeznék neki és még le is szopnám, ha véletlenül farka nőne. Na mert az teljesen más, egy nőt leszopni, mint egy férfit. Lehet, hogy el kellene utaznom Thaiföldre?
- Szarni bele? - Kimért meglepettséggel kérdezek vissza, mintha sértene a magának megengedett stílus. De az arcomra telepedett ragadozó tekintet nem erről árulkodik. Ám az, hogy rá jelentek-e veszélyt, vagy vele együtt mindenki másra, azt még nem döntöttem el. Egy biztos, kedvelem, ha valaki egzotikus. Ő pedig minden bizonnyal az, még ha nem is a hagyományos értelemben véve. A mindig labilis mércém egyelőre az ő oldalára billen -- ami persze nem jelenti azt, hogy biztonságban is van. Amikor zsebkendőt kínál felnevetek és elégedetten bólintok. Széttárt karokkal várom, hogy sétáljon hozzám és törölje le az ajkaim sarkában maradt vért, ha van hozzá mersze. Alapjaiban véve nem szoktam mocskot hagyni, ha táplálkozom. De a vér is olyan egy kicsit, mint a hamburger. Van, amit nem lehet foltok nélkül enni. Végül a -- most még -- ismeretlen nő segítségével, vagy anélkül, de eltüntetem az esti nassolás utolsó nyomát is. És itt ér véget az, hogy nem ereszkedek le hozzá. Attól függetlenül, hogy most erősen meg kell húznom magam, talán ideje nekem is kiengednem kicsit a gőzt. - Nem kellene ennyit drogoznod. - Jegyzem meg. Nem tudom mással indokolni a kiállását. Csinos nő, kár érte. Több szempontból is, kezdve a nemi identitásával. De bele sem merülök, nem én fogok életviteli tanácsokat osztani. Csak ismételni tudom itt is: több szempontból sem. Kezd zsongni tőle a fejem. Azt hiszem, itt az ideje elhallgattatni és leckét adni neki. A vihar előtti csendet jelképező kedves kifejezést egy futó másodperc alatt felváltja a nem régi ragadozó tekintet, ahogy a nő vékony nyaka köré fonom az ujjaim. Nem szeretném, hogy tovább jártassa a mocskos száját. Annyi helyet kap a légcsöve, hogy minimálisan oxigénhez juthasson. Elmerülök a tekintetében és megigézem. - Térdelj le és ne mozdulj. - Legalábbis kísérletet teszek rá. Jelenleg nem tervezem bármilyen értelemben is bántani. De nem lehet az ember -- vámpír -- elég óvatos. Tegyük fel, hogy valóban fogalma sincs a világnak azon arcáról, amit én is képviselek a fajtámmal. Valaki akkor is tömheti verbénával, nem lenne egyedülálló példa. Szóval folytatom a parancssort, lássuk meddig megy el. - Gombold ki a nadrágod. - Ezután összeborzolt szemöldökkel hajolok le hozzá a térdeimen támaszkodva. - Mi a fenétől vagy te ennyire túlfűtött? - Talán a korom teszi, de még számomra is világos, hogy olykor önmegtartóztatást kell gyakorolni. Erre ő odamegy két idegenhez és az arcukba nyomja a vagináját.
- Ne már! Teljesen illedelmes és környezetbarát leszek, csak ne küldjél már el! - kontrázom csípőből a morgására, majd azért a biztonság kedvéért kicsit hátrálok, mert ki tudja, hogy most éppen milyen dili is jár az ő fejében, hogy szívja a lány vérét. Mint egy chupacabra vagy kecskeszívó, vagy mit tudom én hogy micsoda, de lényegtelen is, mert ahogyan megzavarom őt, úgy tűnik elszáll az ihlete. A fenébe, hogy ilyet is csak akkor látok, amikor már vége az egésznek. - Mi bajom a heterókkal? Ez érdekel a legjobban? Pasik! - foncsorodok el egy pillanat alatt, majd beledugom kezeimet bőrkabátom zsebébe és úgy állok ott pár másodpercig. - Persze, ne is érdekeljen, hogy mit mondok, szarjál le nyugodtan! Majd addig felülök erre a kukára és kicsapom magamnak, no problemo! Vállat vonok, majd már mennék is, amikor újra megszólal, s a lány elindul és itt hagy minket, nekem meg kerekednek a szemeim, mintha karácsonyi gömbdíszek lennének ... tényleg, itt jut eszembe, hogy aki december elsején már kivilágítja a házát, az komplett hülye ... és le is esik az állam. - Szarni bele a nemi egyelőségbe! Ezt, amit most csináltál, hogyan csináltad? Milyen trükk ez? Már láttam a taxisnál is, meg most is, taníts meg már rá, mert összepisilem magam az izgalomtól! Na jó, azért annyira nem izgulok rá az egészre, de bassza meg a fakutya, ha úgy engedem ki ebből a sikátorból, hogy nem osztja meg a titkát. - Nézd, tudom, hogy semmi közöm hozzá, de ha mondd már el, hogy mi ez az egész! Nyaggatom. Nem tudom, hogy miért, de egyszerűen lenyűgöző volt az alakítása és ha csak egy picit is megtanít a titkára, akkor én leszek a legveszélyebb leszbikus ragadozó a nyugati part ezen szegletében. Azért emelem ki, hogy leszbikus, mert a nyugati part legveszélyesebb ragadozója itt áll velem szemben, és ahogyan ránézek, meg kell mosolyognom. - Egyébként ... még van egy pici ... őőő, vér az arcodon. Van zsepim, segítsek? Vagy ne segítsek? Csak mondd, nincs abból harag, de tényleg meg kellene törölnöd a szádat, mert így úgy nézel ki, mintha félrement volna a sminked. Bár az sem lenne túl nagy baj, mert ha hunyorítok és kicsit félrefordítom a fejemet, akkor azt kell mondanom, még jól is áll. Sok vagyok? Szerintem sok vagyok, de megmutatod a trükköd és máris elhúzok a picsába. Vigyorgok az arcába, mert hirtelen szófosásom nem tudom megmagyarázni, de úgy éreztem, hogy ez most kell ide, hogy megnyissa a csakráit és beengedjen minden Jedi trükkök legjobbikába. Bár én inkább Sith lovag lennék, amilyen ferde a jellemem és tuti, hogy csak is gonoszságokra használnám a tőle kapott erőt. Jaj, nem kellene annyira felizgulnom attól, hogy még két hét és jön az új rész, amit 3D-ben és popcornnal fogok megnézni, lesz nálam egy bödön kóla és gumicukor, meg ilyen karamella, amit harapni lehet, de elolvad a szádban, és ha meglátom Daisy Ridley-t, akkor tuti, hogy prüszkölni fog egyet a puncim! - Na, légyszi, ne kelljen már többet kérnem!
Néhány ital után különösen jól esik az éltető, meleg vér, amit a nő akarata ellenére kényszerítek le a torkomon. Már ha mondhatnám, hogy akarata ellenére. Érzem, ahogy a fogaim alatt lüktetnek az erek, jelezvén a heves szívdobogását. És határozottan tartom, hogy ne ellenkezzen, de tulajdonképpen nem is próbál. Csupán azt tiltottam meg, hogy sikítson, azon kívül szabad akarata van. Ő mégsem küzd. Nem foglalkoztat, hogy titkon élvezi-e az új élményt és többet akar belőle, vagy pusztán megbénul a karjaim közt a különös erőszakot átélve. Ez legyen az ő problémája. Bár a legtöbben el sem hinnék, hogy milyen sötét, titkos vágyakat rejt az emberi elme, amik csak arra várnak, hogy valaki kielégítse őket. Az illető sokszor arról sem tud, hogy vágyik rá, amíg át nem éli. De ez egy másik történet, én meg nem vagyok egy filozófus alkat. Halk, állatias morgás szalad fel a torkomon, a hívatlan vendég szavai hallatán. A szőkét továbbra is egy helyben tartom, miközben a vállam felett pillantok hátra a nőre. Remélem nem valami önjelölt megmentő bemutatkozását láthatjuk, mert azokat nem szoktam tolerálni. - Kotródj innen. Fújtatok irányába ennyit. Továbbra is csak a fél arcom mutatom neki, majd visszafordulok a kellemesebb társaság felé. Apró csókot lehelek a szőkeség sebzett torkára és lenyalom ajkaimról a maradék vért. Még csak nem is ittam többet, mint amennyit egy véradásnál lecsapolnának belőle. Ha mostanában adott vért, nos, az szintén az ő problémája, nem az enyém. De várjunk csak. Kiegyenesedek és immár teljes vállszélességgel, vámpírságom minden jelét eltüntetve fordulok a jövevény felé. - Mi bajod a heterókkal? - Hát, nekem sem ez kellene hogy a legnagyobb bajom legyen, mikor a koven a nyakamba liheg és egy eleve veszélyes városban tartózkodom. S míg a szőkeség mögöttem szédeleg, a beszélgetés egyre érdekesebb fordulatot vesz. Már-már felkelti az érdeklődésemet. Hosszas hümmögéssel fordulok vissza a partneremhez és kezdem méregetni őt. Már nem csak a vérével törődve. Máskor nem biztos, hogy elutasítanám, sőt, most is alaposan megfontolom a lehetőséget. De ez most nem az a hely és idő, ahol ilyesmit meg lehet tenni. - Menj haza és pihenj. - Jegyzem meg halkan a néhány perces randevúmnak, akit egyébként is vár a taxija. Nem igézem meg, szimplán csak oldalra lépek és hagyom, hogy menjen. Meneküljön. Úgy tűnik, Kayla jó... vagy épp rossz hatással van rám. - Úgy látom, fénykorát éli a nemi egyenlőség. - Mondom a nőnek a kéréseit és kérdéseit teljesen figyelmen kívül hagyva. Az "én időmben" még csak a középkorú férfiak nyitogatták a ballonkabátjaikat az ilyen félre eső utcarészeken. Most meg bárki kukkolhat. Egészen tetszik, hova jutott a világ.
Ki voltam éhezve, s talán ezért tűnhetett annyira falánknak a tekintetem, amikor megpillantottam azt a szöszkét. Vágytam valakire, az sem baj, ha csak egy éjszakára, sőt inkább választottam volna a rövidke, túlfűtött, izzasztó együttlétet, mint a rétestészta hosszúra nyújtott romantikát. S valamiért éppen abban a csajban láttam meg az éjszaka hercegnőjét, elképzeltem, ahogyan ágyékomhoz szorítom csapkodó nyelvét, ahogyan öklömmel kényeztetem szétfeszülő barlangját. Az a pöcs azonban lecsapta a kezemről, s csinálhattam volna jelenetet, de inkább hagytam a francba az egészet. Annyit tényleg nem ér egy kis nyali-fali, majd lesz másik szomorú sorsú lány! A sörömet ürítettem ki, amikor megláttam a kettőst távozni, s nem is értem miért, de miután kifizettem a számlát és többet adtam, mint ami járt, elindultam utánuk. Figyeltem, ahogyan a srác elcsendesíti a talán talján ősökkel rendelkező sofőrt, aki az egyik pillanatban még báppárá-buppi, de a következőben már síri csend. Szeretném tőle megtanulni ezt a trükköt, mert igencsak hatásos, amit csinált és bizony az én seggemet is már megmenthette volna a csel, ha előbb ismerem. Követem őket, hallom, amikor azt mondja neki, hogy ne sikítson, s egy pillanatig nem is értem, hogy miért kéri ezt tőle, de amikor látom, amit még életemben sosem láttam előtte, fejemet forgatva fókuszálok a lány torkából előbuggyanó vérre. Látom, ahogyan a trükkök mestere iszik szegény pára testnedveiből, ami egy pillanatra kikészít, mert én már ezekért a pisi-kaki szexjelenetekért sem vagyok oda, nemhogy csináljam, de amikor észrevesz és kiegyenesedve tekint felém, arca olyan, mint a hajóskapitányé, aki felúszott a Vörös-tengeren. - Te figyelj, ez nem fáj neki? És csak annyit kellett mondanod, hogy ne sikítson? - elismerően bólogatok, majd meg is tapsolom a teljesítményt. - Figyelj, nem vagyok az a kukkolós fajta és a heterókat sem értem túlságosan, de ez most beindított. Úgy értem szexuálisan. Elhallgattam egy pillanatra, majd cigire gyújtottam, mert éppen ahhoz van kedvem. - Ha nem gáz, részt nem vennék benne, de végignézhetem? Tudom, hogy a kettőtök dolga, de ha már így közszemlére teszed a dolgot, akkor a közönséget sem bánod, igaz? Mélyet szippantok a dohányból, egészen a hörgőcskéimig juttatom a fojtogató füstöt, majd kicsit közelebb lépek, hogy még jobban lássam, hogy mit csinálnak. - Persze megértem, ha gáz vagy ciki a dolog, és nem szeretnéd, hogy kefélés közben a válladra lihegjek, de lécci! Tizenkét évet hagytam ki és most szinte újra kell tanulnom az összes trükköt. Ígérem, csendesen megyek el, nem szoktam sikítani vagy valami...
Jó orrom van a verbénához. Az első sör és rövid ital kikérésénél kiszúrtam a csaposon. Ahogy a mögötte elhaladó pincérnő vére is bűzlött tőle. Nem volt nehéz kiszagolni, hisz vérző ujjal trappolt a raktár felé. Arra panaszkodva, hogy egy illuminált állapotban lévő vendég összetört néhány poharat, amit neki kellett felszednie. Nehogy azt hidd, hogy ilyen jó érzékekkel születtem. Az életmódomnak „köszönhetem”, hogy ki vagyok hegyezve. És mint sok mást, ezt is a nehezebb úton tanultam meg. De az mégis hogy nézett volna ki, ha fintorogva kifordulok és keresek egy másik kocsmát? Azt hiszem, kereshetném egy darabig. Az alapján, amit a városról hallottam, rosszabb helyre nem is kerülhettem volna. És igencsak messzire kellene mennem, ha egy minden-mentes helyet akarnék találni magamnak. Maradtam hát, meghúzva magam. Nincs is más választásom, sem a bárral, sem a várossal kapcsolatban. Dühít, hogy olyan sokat kockáztattam Törökországban. Majd még többet Írországban. Csak hogy kicsússzak a koven karmai közül, akik az utóbbi hónapok során üldözöttből üldözőkké váltak, szorítva a nyakam körül a hurkot. Messzire mentem, hogy eljuthassak ide, a volt feleségemhez. Majd a védővarázslatát megkapva rögvest tovább álljak. Semmi más nem lüktetett a szemem előtt, csak hogy le kell ráznom a kovent. Hogy túl KELL élnem. Erre mit csinálok? Tábort verek a legbaljósabb városban, hogy egy olyan nő közelében maradhassak, aki a megvetésemen kívül semmit nem érdemelne. Menekülnöm kellene a koven elől, de képtelen vagyok itt hagyni Kaylát, mikor tudom, hogy érte is bármikor eljöhetnek. Szóval itt vagyok. A söröm és már a harmadik keserű kíséretében. Nem mondom, tudnék inni. Bizonyára senkinek nem szúrna szemet, ha három helyett tíz felespohár sorakozna előttem úgy, hogy a legkevésbé sem ködös a tekintetem. A mesékben bizonyára senkinek. Nem rég pedig szemtanúja lehettem egy igen csúfos véget ért randevúnak. Hagytam volna, hogy a magára maradt csinos szőke egyedül búslakodjon? Fogtam a söröm és átültem mellé. Azt hiszem, még épp időben foglaltam helyet, mert egy falánk tekintetű nő is az asztala felé indult. Legközelebb több szerencsét, haver. Ami meg engem illet, senki nem mondhatja, hogy modortalan vagyok. Hosszan elbeszélgettünk és meghívtam néhány italra, mielőtt felajánlottam, hogy taxit hívok neki és kikísérem hozzá. A taxi meg is jött, de megigéztem a sofőrt, hogy várjon, ameddig csak kell. Nem vagyok jótékonysági szolgálat. A csuklóját erősen tartva vezettem a szőkét az épület mellé, két csókolózó suhancot elzavarva onnan. - Ne sikíts. – Suttogom az ajkai felé az igézetet. Azt már nem teszem hozzá, hogy ne félj. Teljesen hidegen hagy, hogy fél-e. Szeretem, ha valami nyers. Ha nem kell megigéznem. Tuladjonképpen még azt is szeretem, ha küzdenek ellenem. De ez nem az a hely és idő, amikor ezt az élvezetet megengedhetném magamnak. Csak egy gyors vacsora és mindenki mehet a dolgára. Iszom a nő véréből, egészen addig zavartalanul, amíg meg nem érzem, hogy egy tekintet a hátamba fúródik. Ekkor vészjóslóan egyenesedek ki, de még nem fordulok az illető felé.
Joe Cole, szokásához híven autó nélkül járt, s kelt Mystic Falls belvárosában. Nem akart újfent abban a családi házban maradni ahol igazából vendégeskedik, vagy a vendéglátó szavaival élve élősködik. Mi mást is tehet egy vámpír? Elég keveset, civilizált módon megoldja, hogy egy család egy tagja vérét magához vegye reggel, és este, olyan módon, hogy ne ölje meg, de kárt se tegyen. Vagy kórházból lop vért, és azt fogyasztja el, Joe ezt mindig is bűnténynek gondolta, vért lopni, olyan helyről, ami állítólag a gyógyítás miatt üzemel. No meg ami nem elhanyagolható, hogy ha valaki ötszázegy éven át emberek vérén élt, akkor nem fog áttérni zacskós vérre, hisz teljesen más minőségű. Még kétféle táplálkozási módból lehet választani egy vámpír számára, erőszakosan veszi el azt, ami kell neki, tehát a vért, vagy mint a Kanadába vándorló Indián vámpír törzsek teszik, állatok vérét veszik magukhoz. Utóbbi legyengíti az adott vámpírt, és annak képességeit, de bárhogyan is nézzük, egy vámpír ámítja magát, ha úgy gondolja ő békés, vagy jó. Attól a másodperctől már nem lehet jó, hogy emberi vagy bármilyen vért vett magához. Joe Cole tett azért, hogy meglegyen a kényelme, ő a civilizált megoldást tartotta megoldhatónak. Szívességet tett egy családnak, akik arra várták mikor fizethetik vissza azt. Viszont amiért, Katherine tanácsával él, ezért uzsorakamattal végzi a dolgát az eleganciát szerető Joe. Pontosan ezért ő sem jobb, mint a többi, elfelejtette közölni a családdal, hogy ha jól mennek a tervei, akkor minimum 125 évet marad náluk, csinált már ilyet, ámbár akkor azért, hogy kikutassa a nap és hold átkát, és az ősi vámpírok megölésének módját.
Hamar szárnyra kapott a hír, a hasonmásokról. Lényegében ez volt a legfőbb indok, amiért visszatér Mystic Fallsba. Ő mindig is szerette a különleges dolgokat, amik jobb kedvre derítik, egyike az, hogy hallott pár pletykát és utána szeretne járni igazuknak, azok pedig a hasonmások véréről szólnak. Egyik, hogy erős köteléket, vagy átkot lehet vele létrehozni, persze ez nem érinti őt. Ami számára már sokkalta érdekesebb az a vérük ízéről szóló pletykák. Még nem tudja, hogyan de módot kell rá találnia, hogy megkóstolhassa.
A kirakatokat nézegette egy darabig, majd hosszabb sétára szánta el magát, és megközelítette a Shiny Diamond Bar előtti részt, közben a balra található egyik épület tetőszerkezetét vizsgálta meg. Mindig is érdekelte az építészet, de csak ezt-azt vél tudni róluk. Elmélkedését megzavarta egy momentum, neki ment valakinek. - Oh, elnézést, nem figyelhettem – kér bocsánatot önkéntelenül, és csak utána néz előre, hogy vajon kinek ment neki.
// Nem erősségem a kódolás, ezért én többnyire csak ilyet tudok nyújtani //
- Akárhányszor meg kellett védeni a bőrömet, mindig miattad kerültem bajba. – Reagáltam a mondandójára. Eljött az alkalom, amikor már nem arra figyeltem, hogy meg ne bántsam, nehogy rosszul érezze magát miattam is, hiszen neki mindig volt valami baja, ami miatt utálni lehetett a világot és másokat. Soha nem akartam kikerülni a kosarából, folyamatosan arra figyeltem, hogy ápolgathatnám a lelkét, míg én igazából annyit kaptam, hogy vele lehettem. A barátnőm volt, szerettem őt és akkoriban egyáltalán nem tűnt rossznak vagy éppen terhelőnek a vele való létezés, ám visszagondolva sokkal okosabb is lehettem volna, minthogy a pátyolgatója legyek. Nem mintha nem lett volna jó az az idő, amikor a testvéremként tekinthettem rá, de sikerült neki egyetlen pillanat alatt szétrobbantani mindent. Nem azt érdemeltem, amit kaptam tőle és ebből akkor sem engedek, ha fejre áll előttem. Nem. Itt az ideje annak, hogy végre kiálljak magamért vele szemben. - Mégis ide jöttél, pedig pontosan tudtad, hogy mindketten itt vagyunk. – Összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, ő pedig hátat fordított nekem. Nem hiányzott, hogy itt legyen. Már nem. Akkor nagyon szenvedtem, amikor felém sem nézett, sőt, még belém is rúgott egyet, de most, hogy láttam őt és hallottam a szavait, miszerint jelenleg is ő volt az, akit sajnálni kellett, akinek rossz volt az élete és aki megérdemelte, sőt, most is megérdemelné, hogy csakis vele foglalkozzanak és rá figyeljenek. Nekem hozzá hasonló személyre nem volt szükségem az életemben. És igazából az sem vágott földhöz, hogy teljesen azonosított engem a vámpírokról terjedő tulajdonságokkal. Ismertem magam annyira, hogy tudjam, nincs igaza… akkor nem, amikor így, felbukkanó szemfogak nélkül álltam előtte. Sokkal inkább mondtam volna magam a vérszívók szégyenének az állandó bűntudatommal, mintsem a mintapéldányuknak. Hatalmasat sóhajtottam, amikor eltűnt előlem. Megkönnyebbültem, mintha mázsás súly esett volna le rólam és ugyan kissé rosszul éreztem magam emiatt, mégsem törődtem vele. Amilyen önző volt Noémie, nekem is ugyanolyannak kellett lennem vele. Csakhogy képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a bárból kiszűrődő hangokat. Veszekedés, verekedés, sikítások, hörgések, egy hosszabb pillanatra megtorpantam. Nem akartam belekeveredni semmibe, ami nem az én dolgom volt, de nem engedhettem el a zajokat a fülem mellett. Az épület hátsó részéből jöttek, a raktárból, amit kívülről is meg lehetett közelíteni, csak a zárat kellett kipattintani a helyéből, ami mostanra gyerekjáték volt nekem. A fejemben szüntelen visszahangzott, hogy inkább menjek, nincs nekem itt semmi dolgom, ám amint megpillantottam az egyetlen talpon állót, megforgattam a szemeimet a mellé, hogy eltátottam a számat. Noémie. Ismét. Emberek feküdtek körülötte, farkasszemet nézett egy ijedt lánnyal, akinek az arca éppen annyira sápadt volt, ami miatt még nem ájult el. Nem gondolkoztam, rögtön előtte termettem. - Menj innen és egyetlen szót se szólj senkinek. – Utáltam az igézés képességét gyakorolni és féltem is, hogy most sem fog sikerülni, de a lány elszaladt, így egyedül maradtunk Noémie-vel. Nem tudtam mit mondani, csupán azt éreztem, hogy egyfajta megemésztetlen düh növekszik bennem, amit nem szerettem volna kiengedni magamból, de szétfeszítette a mellkasomat. Fáj és égetett. - Mit képzelsz magadról? Nem jöhetsz ide és dobálhatod halomra azokat az embereket, akik nem szimpatikusak neked. – Néztem a szemeibe komolyan.
- Befogadtál? – ismétlem meg a szót – Mert egy kóbor korcs voltam, igaz? Mond csak ki, nem kell óvatoskodni. Akkor persze jó volt ez a korcs – mutatok magamra – amikor meg kellett védenem a bőrödet, igaz? Akkor jó volt, hogy ilyen elbaszottul veszett vagyok. – én is neki tudom vágni a szavakat. Én is tudom emlékeztetni arra, hogy mit tettem érte. Elvesztem minden türelmemet és hirtelen nem akarok mást csak bántani őt, aki valaha olyan fontos volt nekem és megforgatni benne a tőrt, ahogy ő teszi velem. Nem reagálok a kórházra tett megjegyzésére. Ott voltam. Láttam őt. Napokig lógtam be még aludt. Aztán elmenekültem. Persze végül csak képes arra, hogy elnémítson. Szóval együtt van Bryannel. Ellépek. Elhátrálok előle. – Szerencsére ez nem a te városod s nem is az övé. – köpöm oda tehetetlenül és sarkon fordulva indulok el gépiesen előre. Bántani akart és bár ő mindig is a szent volt, belül, mélyen, mindig is olyan volt, mint én. Tudta, hogyan kell másokat bántani csak ő ezt, velem ellentétben, szégyellte s rejtegette. – Illik hozzád amivé lettél. Legalább már nem kell álarcot viselned. – nem fordulok vissza és még csak nem is ordítok. Nem kell. Hallja ő. Az eredeti tervekkel ellentétben, egyenesen a bárba megyek vissza. Annyi adrenalin dübörög bennem, hogy majd szétfeszít. Muszáj valahol levezetnem azt a mérhetetlen energiát ami szét akarja verni a húsbörtön, letépni a bőrt és eltemetni mélye az embert, felfalni és elnyelni azt. A bárpulthoz lépve lökök félre az utamból valami kis fruskát aki megragadja a tincseimet és méltatlankodva próbálna elhúzni, mire megragadom csuklóját és ripityára töröm benne a csontokat. - Ne haragudj, mondani akartál valamit? - kérdem élesen de az csak zokog, őrültnek nevez és elrohan, mentős után kiáltva. Megérkezik a piám. Lehúzom. Egy újabb. Azt is lehúzom. Kikérem az italom de mielőtt lehúzhatnám, az egyik biztonsága őr pöcköli meg a vállamat. - Segíthetek? - mordulok fel ahogy megfordulok. - Kérem fáradjon velem, kisasszony. - Legyen. Ők akarták maguknak a bajt. Lehúzom a rövidet és követem az őrt a privát szobáig, ami gondolom a nagyfőnök irodája lehet. Épp csak becsukódik az ajtó, már koppan is a fejemen valami. Elég erősen, hogy a földre kerüljek de nem elég erősen, hogy teljesen kiüssön. Aztán rúgni kezdenek. Mire észbe kapok, már letéptem az egyikük karját és felnyitottam a másikuk koponyáját. A harmadik ájultan fekszik a földön, a negyedik pedig a csaj akinek eltörtem a csuklóját. Nincs még rajta gipsz de fásli igen. Áh, szóval meg akart büntetni. Nézzük, hogy tetszik neki, ha nem fogom vissza magam.
Emlékeztem én mindenre, nem volt szükség arra, hogy a fejemre olvassa, milyen jók voltak hozzá a szüleim. Talán túl jók is. Soha nem sajnáltam Noémie-től a szeretetüket, sőt, semmi a világon. Ahhoz képest, hogy mindig ő volt az, akit bántottak, akinek rossz élete volt, úgy éreztem, hogy én áldoztam be érte mindent… egyáltalán nem bántam, hogy bepofátlankodott az életembe, a házunkba, a családunkba, mióta megismertem velem volt minden egyes pillanatban, csakis akkor nem, amikor először és visszavonhatatlanul szükségem lett volna rá. Nem azért álltam mellette, hogy viszonzást leljenek a jótettnek nem, csupán baráti szeretetből adódó cselekedeteknek nevezhető gesztusaim, de jólesett volna, ha nem ő lett volna az a személy, aki megforgatja bennem a hátamba szúrt tőrt. - Annyiszor hallottam már a történetedet. Sajnálom, amilyenek a szüleid voltak, de én, mi, mindent megtettünk azért, hogy csak egy kicsit jobb sorsod legyen. A barátom voltál, a testvérem. Befogadtunk, szerettünk, mindig melletted voltam, de most nem érdekel, mit mondasz… nem mentegetheted folyamatosan magad, mert ez most nem arról szólt, hogy neked milyen volt a gyerekkorod, hogyan kellett túlélned, hanem arról, hogy egészen addig jelentettem neked valamit, amíg velem semmi probléma nem volt. Mindig kellett valaki, akibe kapaszkodhattál, hogy közben úgy tegyél, mintha minden rendben lenne veled és te lennél a világ közepe. – Sóhajtottam egyet. Legszívesebben kitéptem volna a saját hajamat, hogy utána az ő fürtjeit ragadjam meg. A bőrömet kaparászta a vámpír énem, szeretett volna előjönni és átvenni az irányítást. Jelenleg nem csak Noémie-val harcoltam, hanem saját magammal is és nem tudtam eldönteni, melyik csata volt a komolyabb és a nehezebb. - Hívhattalak volna? Mit csináltál volna? Azt sem tudtam, mi történik körülöttem… arra ébredtem, hogy a rendőrség betörte a házunk ajtaját, aztán betuszkoltak egy mentőbe, ahol ismét elájultam és mire felébredtem már bilincs volt a kezemen. Még a kórházba se jöttél be. – Megcsóváltam a fejemet. Pedig vártam őt. Fizikai és lelki fájdalmaim voltak és szükségem lett volna a legjobb barátnőmre, aki nemhogy nem jött, még azt is nehezményezte, hogy volt valaki, aki bízott bennem. Talán ez fájt a legjobban amellett, hogy elveszítettem az anyámat és az apámat. - Tűnj el a városból, Noémie. Nincs itt semmi keresnivalód. Én nem vagyok kíváncsi rád és örülnék, ha Bryan-t is békén hagynád. Van neki elég baja nélküled is. – Mire kimondtam, meg is bántam az utolsó szavaimat, főleg, hogy burkoltan bevallottam: együtt vagyok a számára egyik legfontosabb emberrel. Csakhogy sértett és elárult voltam, akár a keresztvizet is le tudtam volna róla imádkozni és nagyon nem akartam, hogy ismét az életem részévé váljon. Akkor sem, ha hosszú ideig elképzelhetetlennek tűnt a nélküle való létezés.
Elég egyetlen pillantás a minket báumló tömegnek, hogy más felé fordítsák kíváncsi tekintetüket. Visszapillantok Ebonyra és elröhögöm magam. - Szóval szerinted nincs köze annak ahhoz, hogy milyen ember vagy, hogy a szüleid hogyan neveltek? Nincs köze annak, hogy Amelia minden egyes este a te uzsonnás dobozod mellé betett még egyet nekem, mert tudta, hogy ha a szüleimen múlik nem lesz mit ennem annak, hogy te kedves ember lettél? Nincs köze annak, hogy Seth minden alkalommal kijavította a házi feladatomat, mielőtt apám rá pillantott volna ahhoz, hogy te törődsz az emberekkel? Nincs köze annak, hogy Amelia törölte le a vért rólam ha anyám elszállt a szíjjal ahhoz, hogy ápoltál mikor baromi beteg voltam? - nem tudom mikor kezdtem el sírni. A fájdalom csak most nyilall a mellkasomba. Hirtelen levegőt sem kapok, annyira éget. Marják a könnyek az arcom és én csak állok ott bénán, kussban, mereven. - Te mindent tőlük örököltél Ebony. - ejtem ki halkan mikor végre összeszedem magamat annyira, hogy beszélni tudjak. - Nekem mi volt? - kérdezem tőle előre lépve. - Nekem volt egy férfi és egy nő az életemben akik szerint az ötéves kislányuk azért ül nyitott lábbal a templomban, mert azt akarja, hogy megdugják ezért addig vertek amíg már véres nem lett a kislány feneke, hogy aztán háromszor pisiljem össze magam azon az éjjelen. S ez csak egyetlen egy éjszaka Ebony. Te pontosan tudod mennyi követte. Szóval ne hidd, hogy az elvesztésük csak neked fájt! - nem bírom tovább magamban tartani. Haragudtam Ebonyra, amiért ezt tette és most, amikor bevallja, mikor kimondja a szavakat, hogy megtette, elhallgatok. Tudom, hogy ez nem lehet könnyű. Megölelném most az egyszer de nem tehetem. - Tudom, hogy nem azért tetted. Tudom, hogy nem volt választásod de hívhattál volna Ebony. Nem utána. Előtte. Szólhattál volna, hogy bajban vagy. Én vagyok a nagyobb szörnyeteg kettőnk közül és én még is itt vagyok, azért, mert nem ismerek mást aki képes lenne visszatartani attól, ami be fog következni. - nagyot nyelek. Tudom, hogy mi ő. Tudom, hogy éhes. Én viszont egészen más vagyok. - Én nem tudom kontrollálni, ezt nem lehet megtanulni visszafogni. Nekem nincs választásom. - utalok itt a vértasakra és a többi opcióra. - Át fogok változni Ebony. Ez nem fenyegetés. Ez tény. Nem fogom nézni kit és hol találok meg és másnap majd valaki beleiben ébredek, úgy, hogy nem tudom kit bántottam. - rántom meg a vállamat és nem hibáztathat a szavaimért. Én eljöttem. Itt vagyok. Felkerestem. Ő nem keresett csak mikor már túl késő volt és akkor és ott, nem tudtam neki megbocsátani amit tett. Bryan elvesztése pedig olyan katalizátor volt, ami túl nagy lavinát indított el bennem. - Hiheted jobbnak magad nálam de te sem vagy más mint én. Egy hiú szörnyeteg, tele sebekkel. Ezek vagyunk mi. - elfordulok tőle. - Kérlek zárkózz be. - Elég halált cipelek már magamon. Elindulok. Nem tudom hova vagy merre. Csak el.
Kínomban felnevettem és beletúrtam a hajamba. Az sem érdekelt, hogy a klub előtt sorakozó emberek néha felénk pillantottak, szerencsére elég távol álltunk tőlük ahhoz, hogy bármit halljanak a... beszélgetésünkből? Nem, sokkal inkább ordítottunk. Mint az állatok. Míg a régiek voltunk soha eszembe nem jutott volna így hozzáállni... mindig arra törekedtem, hogy megértően bólogassak, ha rossz napja volt, akkor magamhoz öleljem és arra is hajlamos voltam, hogy magam ostorozzam, ha nem tudtam neki mit mondani... ha nem tudtam megnyugtatni vagy megígérni neki, hogy holnap jobb lesz. Tudtam, hogy nem lesz jobb, de megpróbáltam neki azzá tenni... a barátja voltam, a testvére és erre való a család, nem? Nem fűzött minket össze vérségi kötelék, de Noémie az volt, aki én nem. Kiegészített és ezért nem tudtam őt soha elítélni, egészen addig, míg ő arra sem volt hajlandó, hogy velem legyen, amikor nekem lett volna szükségem rá. - Jellemző. - Horkantam fel. - Ha valaki más meri kinyitni a száját, az rögtön hallgasson el, mert csak neked lehet igazad, csak te bánthatsz másokat, csakis te vághatod az emberek képébe a véleményedet. Ez nem azzal függ össze, hogy milyenek voltak a szüleid, hanem azzal, hogy te milyen vagy. - Néztem rá a lehető legkomolyabban. Nem ijedtem meg a tekintetétől, az enyém attól is csúnyább tudott volna lenni, ha hagyom kitörni a bennem bujkáló szörnyet és nem vágom a körmeimet a tenyerembe. Csakis ez az apró fájdalom tartott vissza attól, hogy nekiugorjak. - Hallod te, hogy mit beszélsz? Nem azért öltem meg őket, mert el akartam venni őket tőled, hanem azért, mert nem voltam önmagam. - Koccantak össze a fogaim és mire ráeszmélhettem volna, hogy bevallottam neki a gyilkosságot, amit eddig mindenki előtt tagadtam, tovább folytattam. A dühöm nem engedte, hogy leálljak. - Mit képzelsz magadról? Hogy a döntéseim körülötted forogtak? Nem én kértem Bryan-t, hogy foglalkozzon velem és fogalmam sincs, hogy egyáltalán mit értesz azalatt, hogy elvettem tőled... soha nem volt a tiéd. - Összeráncoltam a homlokomat. Úgy éreztem, hogy egy felettébb gyerekes vitába keveredtem, aminek jelenleg nem látom a végkifejletét és ez nagyon zavart. Szívesen dörgöltem volna az orra alá, hogy jelenleg ki és milyen viszonyban áll az említettel, de az már tényleg az éretlenség határát súrolta volna és volt bennem annyi önkontroll, hogy ne váljak a homokozólapáton civakodó ötévessé. Ugyanakkor a fenyegetése ismét a rosszabbik oldalamat csalogatta elő belőlem, főleg, mikor láttam azt a féloldalas vigyort, amit villantott. - Felőlem aztán fenyegetőzhetsz vagy ha szeretnéd, akár az ajtót is rám törheted holnap este. Nem érdekel. Ebben a történetben te vagy a bűnbak és az, hogy engem akarsz hibásnak kihozni, még tőled is szánalmas.
- Most fogd be a szádat! – csattanok fel dühösen – Hány második esély járt nekem?! – elszállt az agyam. Érzem, hogy tekintetem megváltozik. Borostyán árnyalatot ölt. Fenyegetően lépek közelebb. – Tudtad, hogy mennyire elcseszett vagyok. Mindig is pontosan tudtad, hogy milyen rohadtul sok nyomorúság jár velem együtt. Soha nem kértelek, hogy maradj. Ami pedig a második esélyeket illeti. Sok olyan dolgot tettem érted amiről fogalmad sincs. S tudni akarod, miért nem álltam melléd? – kérdem élesen, még közelebb lépve. – Emlékszel, amikor apám annyira elvert, hogy még egy hét múlva sem tudtam a fenekemre ülni, mert felszakadtak a sebek? Édesanyád minden alkalommal ellátta a sebeket. Minden nap lekente őket. Édesapád pedig feljelentette újra és újra őket. Egészen addig, még végül sikerült őket elkapni akkor is amikor már tudta apám, hogyan bántson anélkül, hogy nyoma maradna. A szüleid szeretete volt az egyetlen, amit ismertem Bryan előtt. Persze, tudom, hogy szerettél Ebony ahogy én is testvéremként tekintettem rád. De te megölted őket Ebony! Aztán pedig Bryant is elvetted. – most, hogy az én mellkasom is felszabadult, most, hogy bennem is felnyíltak a bordák közé rejtett titkok meghátrálok. Sosem akartam ezt elmondani neki. Soha nem akartam ezzel bántani. – Remek. – ejtem oldalra kezeim szerencsétlenül. – Igen, újabb bizonyítéka annak, milyen rohadt pocsék egy barát vagyok, igaz? A lány, akiről mindenki azt gondolja, képtelen szeretni. – megcsóválom a fejem. – Felejtsd el. Hiba volt ide jönnöm és belekevernem. – féloldalas vigyorra húzódik az ajkam. – Huh. Meglátjuk, mit hoz a holnap. Ajánlom kerüld az utcákat. Úgy tudom a harapásom rád is halálos. – elfordulok tőle. Azt gondoltam, mint félig boszorkány, félig vámpírnak, neki lesz elég ereje megóvnia az embereket tőlem. A sértettsége és fájdalma azonban túl nagy ahhoz, hogy ne bántson ha lehetősége lesz rá. S én most is azt fogom nézni elsőnek, aki a legfontosabb magamnak. Én magam. Másban úgysem bízhatok.
Miért nem tudtam elsétálni? Miért nem vitt rá a lelkiismeretem, hogy ugyanazt csináljam vele, amit ő tett velem? Hátat fordítani, legyinteni egyet, amikor a bajait sorolja és a segítségemet kéri. Mert ő is ugyanezt tettem, éppen csak vigyorgott a képembe... talán még az is jobban esett volna, mint amit tett. Vagyis a semmit. Eszébe sem jutott, hogy felhívjon, hogy mellettem legyen és fogja a kezem, amikor a szüleim meggyilkolásával vádoltak, inkább arra volt esze, hogy hülye pletykákat kezdjen terjeszteni ezzel majdnem tökéletesen aláásva a védelmemet és rásegítve, hogy körülbelül az életem végéig egy börtöncellában ücsörögjek előre kitervelt szándékos emberölésért. Pontosan tudta, ez mit jelent a mi világunkban... és mi várt volna rám a börtönben, nem egy esetet láttunk éppen annak a férfinak köszönhetően, aki miatt mint kiderült az egész viselkedése rosszabbra fordult. Legszívesebben felpofoztam volna Noémie-t, pedig a fortyogó düh ha minden igaz, akkor az ő szervezetének képezte szerves részét, nem az enyémnek... mondhatni az, hogy vérfarkas-génekkel élt megmagyarázta, miért is olyan, amilyen. Vehemens, szabadelvű, meggondolatlan, normakerülő, ezer fokon égő és társ a bajban egészen addig, amíg az ő érdekei is azt kívánják. Úgy éreztem, teljesen félreismertem. Vagyis... pontosan tudtam, hogy milyen, csak azt hittem, hogy engem meg fog kímélni attól a viselkedéstől, amit másokkal szemben tanúsított, hiszen tinédzserkorunk óta mellette voltam. Majdnem egy évtizede ismertem és a barátja voltam, erre amikor nekem lett volna szükségem rá, mert ostobaságot csináltam, rögtön eltűnt. - Második esély? - Kérdeztem szinte felháborodva, fújtatva egyet. - Noémie, neked annyi második esélyed volt már, hogy azt összeszámolni is képtelenség. Minden miatt kaptál második esélyt még akkor is, amikor nem kérted. Szinte abból állt az életem, hogy a tiédet jobbá tegyem a szüleid, a szerencsétlen pasijaid vagy akár amiatt, mert nem értél rá megcsinálni a feladataidat. - Megcsóváltam a fejem, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy lehet ennyire pofátlan. - Nekem egyetlen egyszer lett volna igazán, komolyan szükségem rád és akkor sem álltál ki mellettem. - A hangom kicsit halkabbá vált és olyan erős sóhaj hagyta el a torkomat, hogy azt hittem, belehalok a mellkasomra nehezedett nyomás eltüntetni akarásába. Mégsem sikerült. A legjobb barátnőm állt előttem meggyötört arccal, a segítségemet kérte, mert pontosan ugyanazt élte át, mint én, amikor vámpírrá változtam. Nem tudta, mit tegyen. - Fogalmam sincs, hogyan működik a fajtád. Megpróbálhatok segíteni, de hogyan? Kötözzelek le vagy mit csináljak? Mit akarsz tőlem? - Kérdeztem tőle a nyugalomtól messze álló állapotban, de halkabban, kevésbé dühösen.
Kikerekednek a szemeim. - Eltűntem az életedből? - emelem fel a hangomat. - Mármint az után, hogy fogtad magad és leléptél? - kérdem hirtelen éllel hangomban – Az után, hogy megölted a saját szüleid? - verem tovább a vasat dühvel és ököllel mert lehet, hogy én kavartam be de azért valljuk be, mikor az embert gyilkossággal vádolják, nem az a legnagyobb baja, hogy valaki azt állítja összeszűrte a levet az egyetem professzorával. Oh várjuk csak de igen, Ebonynak ez nagyobb gond volt. Azt hittem kettőnk közül én vagyok a megkeseredett de ahogy hallgatom, rá kell jönnöm, hogy ő épp olyan összetört és mocskos, mint én. - Jobban hasonlítasz rám, mint azt gondolnád. - eresztem el és hátrébb lépek. Ebony biztos azt gondolja, hogy jobb nálam és sosem tenne olyat mint amit én tettem de ahogy most elnézem, ahogy hallgatom megvető szavait, de, képes lenne rá és semmivel sem jobb, mint én. - Ostobaság volt idejönnöm. - igazítom ki a gyűrődéseket a felsőmön majd tincseibe túrok és felkötöm őket lófarokba. - Az pedig még nagyobb hiba volt, hogy piedesztára emeltelek. - fordítok neki hátat és lenyelve minden indulatom, minden feltörő érzelmem, minden emléket mi összekötött bennünket, minden reményt amit a szívem diktált, hogy megbocsátásra lelek. Lenyelek mindent mert ha nem teszem akkor félő eltörik bennem a mécses és a belőle kifolyó forró viasz szétmarja megmaradt csonka lelkem utolsó mentsvárait is. Megállok még egy pillanatra. - Te voltál aki azt tanította, hogy mindenki számára van bocsánat. Te papoltál mindig arról, hogy mindnekinek jár egy második esély. Gondolom mindig akad egy kivétel akinek ezek szerint nem. - nem vagyok kíváncsi a válaszára és meg sem vagyok hajlandó tisztelni a maradással. Azért kértem a segítségét mert vele ellentétben engem senki nem kedvel még annyira sem, hogy leláncoljon... vagy éppen ha már egy rohadt vámpír és boszorkány egyben, visszatartson attól, hogy emberekre támadjak... de talán jobb is így. Jobb ha többé nem tagadom meg azt aki vagyok senki kedvéért. Ha a világnak Noemie Pond egy szörnyeteg akkor ezt is fogom nekik adni. Holnap telel a hold. Holnap a világ azt a szörnyet kapja akit annyira látni vágyik bennem. S jobb lesz ha isten nem lesz baromi elfoglalt holnap mert lesz jó pár ima amire válaszolhat... de én gyorsabb leszek nála. Legyőzöm istent. Megbüntetem amiért ő is csak büntetett egész nyomorult életemben. Ebony pedig jobb lesz ha nem lesz a közelemben mikor az általa annyira gyűlölt bestia bennem a felszínre tör.
- Én voltam az egyetlen, aki nem unt rád záros határidőn belül vagy nem lett rosszul tőled. Úgyhogy igen, én voltam az egyetlen, aki megértett téged, de azután, hogy te nem értettél meg engem, sajnálom, hogy nem voltam ott fogni a kezedet. - Meglepődtem, hogy dőltek belőlem a szavak, Noémie jelenléte olyan folyamatokat indítottak el bennem, amelyekben nagyon ritkán volt részem: a légzésem a dühtől lett szaporább és egyébként sápadt arcomra éreztem, hogy pír ült ki a méregtől. A legjobb barátom, szinte a testvérem volt és tőle kaptam az egyik legnagyobb ütést. Ha mellettem állt volna, ha az ő szokásához képest is, ám legalább éreztem volna a támogatását, talán mindent könnyebben viseltem volna el. Ahogy én kerültem bajba, ő eltűnt. Nem számított, én hányszor tartottam a hátamat érte, mennyi ostobaságot viseltem el és hányszor próbáltam segíteni neki, támogatni, másokat neveztem ostobának akkor is, amikor nem értettem vele egyet és csak finoman utaltam arra, ő is hibás lehet... semmit sem számított. Nem kaptam cserébe semmit és eleinte el sem vártam, csupán akkor, amikor már összecsaptak a fejem felett a hullámok... akkor esett volna jól egy jó szó attól a személytől, aki totyogós korom óta ismertem. - Örökké eltűntél az életemből mikor ismét magadra gondoltál és a te sértettségedet megint mindenkinél előrébb helyezted. Nálam is. És miért? Bryan miatt? Azt hittem ettől kicsit fontosabb vagyok neked. - Tudtam, hogy Noémie-nek milyen fontos a férfi. Én nem azért szerettem bele, mert Noémie-t akartam bántani. Csak megtörtént és azt, hogy maga ellen valónak vélte ezt a cselekedetemet nem tudtam mire vélni. Ismerhetne. Semmi nem tennék direkt ellene. Látva kérlelő tekintetét és hallva történetét nagyot nyeltem. Vérfarkas. Kiváltotta az átkot, amiről annyit hallottam, de ismerősöm nem rendelkezett vele... arról sem volt fogalmam, hogy benne megvan ez a hajlam. Ami pedig történt... Luke... nagyot nyeltem. Az a srác egy állat volt és akárhogy is, akármennyire nem hittem volna, hogy ez megfordulhat a fejemben, viszont megérdemelte a halált. Egy pillanatra erősebben dobbant meg a szívem, összeszorítottam az ajkaimat. A felemlegetett estére inkább gondolni sem akartam. - Mit akarsz, mi tegyek? Verjelek láncra és mondogassam, hogy nyugodj meg? Simogassam a kezed és legyek melletted, pont úgy, ahogy te is mellettem voltál? - Közelebb léptem hozzá, tartottam a tekintetét. Erős volt és a szavaival ellentétben szinte egyáltalán nem kérlelő.
Tökéletesen felépítettem a nőt akit Ebony ismer. Hideg és akaratos, makacs, eszes és tudja miképp manipulálja az embereket, miképp játsszon velük és irányítsa őket. Ez a maszk aztán évek után rám ragadt. Tudtam, hogy önmamamagért soha senki nem szeretne, ahhoz túl elcseszett voltam mindig is. Sőt... szerintem még Ebony sem szeretett soha úgy igazán azért aki vagyok, sokkal inkább azért aki mellettem lehetett. Most pedig, hogy hibáztam, most, hogy elszúrtam és elvesztett a kőkeményre faragott maszkot is, most nem voltam más mint egy gyűlölt teher amitől mihamarabb szabadulni akar az ember, amit legszívesebben azonnal a kukába hajítana és soha többé nem is gondolna rá. Most, hogy hibáztam, hogy engedtem, hogy egyetlen egyszer elvakítson a szeretet apám helyett apám iránt, most mindenki ki akar dobni. - Igen Ebony, önző voltam! S azt hittem te vagy az egyetlen ember aki majd megérti miért csesztem el. Miért akartam magam mellett tartani azt aki végre... - megcsóválom a fejem és oldalamra szorítom kézfejemet. Nehéz visszafognom a dühöt ami belülről zabálja fel testemet miközben a csontokat mint húsbörtönt rázza a fenevad. Egyre nehezebben viselem az őrületet, a fájdalmat, a haragot. - Tudom, hogy nem hiszel nekem. De tényleg azért jöttem, hogy elmondjam, tudom, hogy egy idióta voltam és elcsesztem. Ha örökké ostorozni fogsz miatta akkor viszont eltűnök az életedből. Ha nem tudsz megbo.... - felnyögök. Ő viszont épp monológom közben rakja össze a képet. Arrébb visz, el az emberektől. Jól teszi. Kétségbeesetten bólintok. - Igen, az vagyok.- vallom be – Luke Aurite. Biztos emlékszel rá.- lehetetlen elfelejteni. A mindenben tökéletes, pénzes egyetemista akit az apja táplált és aki mindkettőnket megpróbált megerőszakolni miután drogot csempészett a piánkba. Szerencsére akkor semmi sem történt. - Miután elmentél... ömm. - Zavartan csóválom meg a fejem. Nem kell tudnia a részleteket. Úgysem érdekli. - Megöltem. - pillantok fel Ebonyra de az én tekintetemben nincs nyoma bűntudatnak. Az én lelkemet nem nyomja teher a halála okán. Ez az ajándék azonban... ez az ajándék kegyetlen. A fájdalom... a fájdalom mérhetetlen. Amíg levedlem bőröm, amíg csontjaim törnek és a bőr szakad még végül nem marad más mint a farkas. A meztelen, álarc nélküli bestia aki otthonra talál az erdőben... egyszer. - Miattad jöttem el otthonról. Azért, hogy... - felsóhajtok. Miért ilyen kicseszett nehéz lenyelni az embernek a büszkeséget és miért ilyen hihetetlen nehéz elhinni, hogy tényleg sajnálom ami történt? - Azt gondoltam kordában fogom tudni tartani de most, hogy mindjárt itt van, nem megy. Eltörtem a srác kezét Ebony csak mert a seggemre csapott. Nem ismerek mást aki képes visszatartani ha elszabadulok. - még most sem sütöm le a tekintetem. Nem. Ennyit megérdemel. A szemébe kell nézzek.
Ugyan már úgy éreztem, egy igazi kis birodalmi lakást hoztam össze New Orleans szívében... de nem vetettem meg a további kis kiruccanásokat, tekintve, hogy szükségem volt azokra a bizonyos információkra Keith ostobaságait illetően. Merész volt a fiú, és önző. Tapintatlan. Ezt pedig nem tőlem tanulta. Ha nem tőlem, akkor joggal kérdezik, hogy mégis kitől? Valószínűleg ilyen az áldott természete, és ha ez így igaz, már semmi nem fogja őt megmenteni attól, hogy megkapja ezért a méltó büntetését. Eddig én voltam a legnagyobb védelmezője. Én, aki minden szennyből kimosta, ha úgy hozta a helyzet gyönyöre, ám eljátszotta a bizalmamat. Veszélybe sodorta a bátyját, és számomra ennyi elég volt, hogy kegyvesztett legyen. S ha valaki az én kegyvesztettem, örüljön, ha megéli az év végét, valószínűleg csakis a minimális jóindulatomnak köszönheti. S annak, hogy évek óta nem is találkoztunk. De így van ez jól. Különben már régóta a fejnélküliek csapatában játszana. Tettem egy kis kitérőt, mikor újabb információmorzsa jutott a fülembe. Elmosolyodva tapasztaltam, hogy egy másik kedvencem is a városban van, habár ő még nem is tudott arról, hogy ez így van. A létezésemről sem tudott, ha ez így szimpatikusabb az emberi füleknek, de én már bevetve ismertem minden szokását, legalábbis mielőtt úgy döntöttem, hogy száműzöm magam az ő életéből is. Nagyjából másfél éve. Talán rájöttem arra, hogy ezeknek a gyerekeknek egy idő után már nincs rám szükségük, bár Keith kapcsán tévedtem, neki másra sem lenne szüksége, mint egy alapos fejmosásra, méghozzá a tulajdon anyjától, de ezen a problémáján már nem fogok tudni segíteni. Megpillantottam az arcát. A neve Ewan. Az apját jól ismertem, miután éveken keresztül szoros barátságot ápoltam vele. A fiú csak félig volt vámpír, és sosem tudta, hogy az apja mit kért tőlem vele kapcsolatban. Elrugaszkodtam a téglafaltól, mikor megláttam az érkezését. A foglalkozásával is teljes mértékben tisztában voltam, azzal is, hogy néha csak valami csoda folytán úszta meg az üzletet. De még élt, és ez itt a lényeg, nemde? - Van egy kis tüzed? - kérdeztem, megállva előtte, ujjaim között egy szál cigarettát tartva, de arcom nem tűnt gondterheltnek. Valójában még sosem voltam ennyire eleven és tettrekész.
Ő háborodott fel? Kettőnk közül nekem lenne jogom ahhoz, hogy egy erős pofont kiosztva neki az se érdekeljen, ha előttem esik össze amiatt, ami az elgyötört arckifejezését okozza és ami miatt megpróbál segítséget kérni. Ismertem már annyira, hogy tudjam, kell neki valami, csak éppen nem volt jó abban, hogy megkérjen, nyúljak utána, miközben egy mély szakadékba zuhan lefelé, sokkal inkább fű alatt akart meggyőzni arról, hogy tegyek félre mindent és egyáltalán szóba álljak vele. Sokkal nagyobb doktora voltam az ő tulajdonságainak, mint a sajátjaimnak, nem egyszer láttam már hogyan hálózott be másokat és azok a szerencsétlen idióták milyen módon ugráltak Noémie kénye-kedve szerint. Tényleg azt hitte, engem meghat, hogy rám irányította a szót és engem sértegetett? - Nem, nem. - Csóváltam meg a fejem kényszeredetten felnevetve. - Ez a dolog nem Bryan-ről szól, hanem rólad és rólam és arról, hogy nem voltál képes félretenni az önzőségedet és a feltűnési viszketegségedet egy nyamvadt pillanatra sem, úgyhogy jobbnak láttad hátat fordítani nekem. - Miért gondolja, hogy minden körülötte forog? Hogy azért kezdtem érzelmeket táplálni Bryan iránt, mert neki is fontos volt a férfi? Mi lenne, ha megtudná, hogy azóta mi történt köztünk? Itt, a nyílt utcán ugrana nekem és kaparná ki a szemeimet a helyükről? Soha, egyetlen percig sem gondoltam rá, miközben hagytam, hogy az egyébként nem helyén való érzéseim a magukévá tegyenek. Sok mindenhez volt köze Noémie-nek az életemben, de ehhez nem. Összevontam a szemöldökeimet, ahogy a holdra mutatott, ami teljes fényében ragyogott és állítólag a velem szemben álló bajait okozta. Azt hittem megbolondult, hogy a teljes eszeveszettséget is megirigyelte tőlem és emiatt elkezdte ő is az őrület határait súrolni, de elég volt tovább hallgatnom ahhoz, hogy kisvártatva összerakjam a kirakóst, aminek zavaros darabjait elém dobálta. Azzal foglalkozni sem akartam, hogy állítása szerint miattam jött ide, mert ugyan tudtam, hogy hajlamos volt belátni a hibáit, ha már minden kötél szakadt, de elképzelésem sem volt arról, mi világosíthatta volna meg az elméjét velem kapcsolatban. Megragadtam a karját és kissé arrébb húztam, hogy a felénk pislogó embertömeg lehetőleg ne hallgatózzon. Őt biztosan nem zavarta volna, engem igen. Persze, Noémie-t soha semmi nem érdekelte. - Vérfarkas vagy? - Telihold és szörnyeteg, kétségbeesés és gyorsan zakatoló szív, mi másról lett volna szó? És csak én voltam képes segíteni? Hogyne… egyik szörnyeteg a másiknak. Igazán közösségkovácsoló program. - Megöltél valakit? - Bagoly mondja, rögtön megbántam a kérdésemet. Én a szüleimet öltem meg és a napokban sokkal több embert, mint azt valaha terveztem, nem most kellett volna vádaskodó üzemmódba kapcsolnom. - Ezért jöttél el otthonról?
Egy pillanatra elönti az agyam a düh. - Lehet. De lehet arra gondolok, hogy nincs még egy olyan ismerősöm aki tudta volna, hogy nekem sosem volt olyan figura az életemben aki valaha is meg akart volna óvni, aki apám helyett apám volt de mégis pont azt a férfit kellett választania, miközben akárki mást is megkaphatott volna! - olyan hirtelen csap le a düh bennem, hogy fel sem fogom. Rohadtul nem tudom, hogyan kell bocsánatot kérni, gondolom ez látszik. Majdnem könnybe lábadnak szemeim. Soha nem kérdezte senki mi történt velem, miért terjesztettem el amit. Ebony tudta milyen erős kötelék fűz Bryanhez s azt is, hogy soha egy férfit sem engedtem ilyen közel magamhoz. Ideje lenne talán ha mindenki más is kicsit magába nézne ahelyett, hogy folyton az én lelkemet zabálják és bűntudatom táplálják. Kegyetlen keserű a pirula ha az ember egy kicsit magába is néz olykor. Mégis én nyelek nagyot. Megrázom a fejem. - Azért vagyok ennyire zavart. - mutatok fel ujjammal a holdra, a majdnem kerek egész szörnyetegre ami miatt ma éjszaka ilyen agresszív vagyok. - Holnap telihold. - ennél jobban azt hiszem nem adhatnám tudtára, hogy mi a francért vagyok ennyire zavart, mi az amin ő is keresztül ment és mi az amin én is. Más éhség de éhség. Más változás de változás. Más harag... de harag. - Miattad vagyok itt. Helyre akarom tenni a dolgokat. - vallom be egyszerűen és még én is érzem, hogy mennyire elesettül és szánalmasan hangzom. - Nem kérem, hogy... - kezdek bele végre ismét a tekintetét fürkészve. - Nem kérnék semmit de... de holnap telihold és én... nem bánthatom még több embert. S nincs aki képes lenne... - nagyot nyelek. - Aki képes lenne megállítani. - meg akarom érinteni. Ahogy itt áll előttem annyi emlék ugrik be kettőnkről. Ó az a szabadság amikor végre egyetemre mentünk, amikor a kollégiumi szobánkban összetolt ágyakon aludtunk. Mennyi könny mikor a szívünk meghasadt, mennyi nevetés és mennyi átbeszélt éjszaka. S most mégis mindketten itt állunk, olyan gyűlölettel és haraggal szívünkben amit soha nem gondoltunk volna. - Mond meg kihez menjek. Mond meg ki tart vissza egy olyan szörnyeteget, mint én Ebony? - kérem számon dühvel és méreggel a hangomban. Ki fogad be egy olyan elfajzott, összetört szörnyet, mint én? Senki.
Ismét hallottam a hangját, ez már túlmutat azon, hogy ismét megőrültem, nem? Ahhoz még nem volt szerencsém, hogy hallucináljak is, úgyhogy nem tudtam, hogy működnek az ilyen dolgok, csak nyeltem egyet, mert nem igazán szerettem volna őt hallani sem a fejemben, sem a valóságban. Sok hülyeséget csinált, mióta ismertem és soha nem mondtam neki azt, hogy most már elég, különben a feje tetejére állt a világ, mindig megpróbáltam finom szavakkal és tanácsokkal olyan utakra terelgetni, amelyeket a normális emberek szoktak bejárni, de átlépett egy határt akkor, amikor hátba szúrt. Nem magamat akartam fényezni, ennek ellenére tudtam, hogy én voltam az egyetlen, akihez bármikor bármivel fordíthatott, aki kihúzta a bajból és aki nem nézett rá rosszallóan, erre mit kaptam a barátsága bizonyítékaként? Nem volt elég, hogy mellém állni sem volt képes, egyetlen szót sem szólt az érdekemben, majdnem minden aláásott, ami segíthetett volna a gödörből való kimászásban. Miért? Erre a mai napig nem kaptam választ. Nem gondoltam volna, hogy velem is az az önző liba lesz, aki másokkal. Azt hittem, hogy legalább engem, a fogadott testvérét megóv ettől a viselkedéstől. Megragadta a karom, kénytelen voltam megállni. Felé fordultam, mély levegőt vettem, amiért még mindig nem tűnt el előlem az alakja. Az arca szétcsúszott volt, a tekintete megváltozott, úgy nézett ki, mint akit kergetnek. A hangja attól függetlenül, hogy erősnek és határozottnak akart tűnni sokkal inkább hasonlított egy menhelyről szabadult kiskutyáéra, mint azé a lányéra, akit megismertem. - Aki hasonlón ment volna keresztül? – Felvontam a szemöldökömet. Miről beszél? – Arra gondolsz, hogy nincs másik ismerősöd, akibe belerúgtál volna, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rád? Keresgélj csak, biztos találsz valakit. – Ha kijöttem a sodromból, akkor szörnyű voltam. Nem volt velem mire menni, nagyon nehezen robbantam fel, de ő nem érdemelte meg, hogy szépen beszéljek vele. Megsértett, elárult, nem csak az én nevemet mocskolta be még attól is jobban, mint én tettem, hanem azét az emberét is, aki meg akar védeni. Legszívesebben egy hatalmas pofont kevertem volna le neki, nem tudott meghatni az a hangsúly sem, amivel beszélt. Hányszor láttam játszani… megmásítani a véleményét, kihasználni másokat, szinte az orrom alá dörgölte, hogy mennyire nem számít neki a világ véleménye és hogy ő mennyire boldog ezzel a hozzáállással. Hányszor reménykedtem abban, hogy egyszer én is hozzá hasonló laza, nemtörődöm, tökéletesen elegáns bűnöző leszek. - Miért vagy ennyire zavart? – A kíváncsiságom nem hagyott békén annak ellenére, hogy szívem szerint ismét sarkon fordultam volna, magára hagyva. Kézzel tapintható volt a feszültség, ami áradt belőle, de lehet, hogy a saját állapotomat véltem felfedezni benne is. – Válaszolhatnál arra is, hogy miért vagy itt. – Tettem hozzá. Mindenki ebbe az isten háta mögötti kisvárosba vágyik? Megérteném, ha közkedvelt turistaközpontot választottam volna következő lakhelyemül, ám mivel ez nem így volt, érdekeltek az okai.
- Ezt én is kérdezhetném tőled. - felelem nyers egyszerűséggel, ahogy végigfuttatom rajta pillantásom. Mi a francért kellett a világ legnyomorultabb városáig futnia? Igen, elterjesztettem egy hülye pletykát de könyörgöm, nem terelte el a figyelmet arról, hogy meggyilkolta a saját szüleit? Jó... nem ezért tettem amit tettem. Önzőség vezérelt. Féltékenység. Engem nem szerettek a szüleim. Megvetettek, gyűlöltek és minden alkalmat megragadtak, hogy megalázzanak, a sárba tiporjanak és még ott is leköpjenek amiért ilyen undorító szajhát formált belőlem az ördög. Isten ments, hogy az ő gyermekük legyek. Kidobtak. Elhajítottak. Ebony pedig mindvégig mellettem volt. Az egyetlen barátom aki sosem hagyott magamra... egészen addig, még bele nem szeretett az egyetlen férfibe akinek nem a testem miatt kellettem, aki apám helyett apámmá lépett elő, aki mellett nem csak okos lehetettem de egyenesen gyönyörű, szeretett is. Ebony pedig elvette tőlem. Én pedig újfent számkivetett kolonccá váltam. Ismét. Persze, hogy dühös voltam. Összetört és elfeledett, kilökött és magányos. Igen, buta is. De ha hozzászoksz ahhoz, hogy a szavaidnak nagyobb ereje van, mint a tetteidnek, ha csak velük tudsz harcolni, akkor igenis megteszed. Én megtettem. Megbántam? Meg. Elmondom ezt neki valaha is? Nem tudom. - Állj már meg! - érem végre utol és ragadom meg a karját egy árnyalatnyival erősebben, mint szeretném és azonnal el is eresztem. - Csak hallgass meg. Nem tudom ki máshoz fordulhatnék. - van bennem annyi gerinc, hogy nem sütöm le a tekintetem. Nem mondom, hogy egyszerű. Elüldöztem magam mellől. - Senkit nem ismerek aki bármi hasonlón ment volna keresztül. Senkit Ebony. - sóhajtok fel és túrok bele tehetetlenül tincseimbe. - Nem jöttem volna ha lenne más opcióm. - teszem még hozzá, érzékeltetve, hogy hagynám.. elengedném őt ha azt akarná. Vele ellentétben azonban belőlem hiányzik az a rohadt bűbájosság, kedvesség. Belőlem nem fakad olyan mosoly ami elvarázsolja az embereket. Engem nem szeretnek, ahogy belépek a szobába. Nekem meg kell dolgoznom ezért a szeretetét, újra és újra bizonyítva, hogy érdemes vagyok rá. Én vagyok az a lány, akit nem vesznek észre csak ha túlüvölti a tömeget. Az a nyers lány, akinek kikérik a véleményét de nem kíváncsiak rá. Aki azért iszik, hogy elnyomja a mellkasában állandóan ott dübörgő fájdalmat amit a magány okoz. Akinek a könnyei akármelyik pillanatban kicsordulnak ha csak nem jegyez meg valamit szarkazmustól csöpögően, hogy elkerülje a felfedezést. S én vagyok az a lány, akinek nincs kihez fordulnia, ha segítségre van szüksége.
Éhes voltam. Eszeveszettül kapart a torkom, szinte kígyózva vonaglott akárhányszor nyeltem egyet, mivel azt hihette, végre kap valami fogára valót. Mégsem akartam megadni a szervezetemnek az örömet, hogy rátámadok valakire annak ellenére, hogy néha szinte éreztem, mennyivel tompább az agyam, pár másodpercig tartó szédülési rohamok gyötörtek, mint egy holdkórost. Vagy egy egyszerű lányt, aki rosszul lett, segítségre szorult és egy kedves járókelő csupán megkérdezte, jól van-e. Ez lett a veszte. Mire észbe kaptam már a nyakát haraptam, teljes erőmből szorítottam a felső végtagjait, hogy ne kapálózzon, hanem engedje meg, hogy jól érezzem magam, kielégítsem a szükségleteimet, amelyek állandó bűntudattal kecsegtettek. Tudtam, hogy nem lenne szabad, hogy még gondolnom sem kellene egy emberi élet kioltására, de ha valahogyan eszembe jutott, nem tudtam kitakarítani a fejem… a végén képtelen voltam ellenállni. Nem volt önuralmam, mint egy gép, egy szörnyeteg, lelketlen masina fosztottam meg ezt a nőt is attól, hogy újra láthassa a napfényt. Éjszaka volt és kezdtem elhinni, hogy az én lelkem is olyan sötétté változott az elmúlt napokban, mint az ég volt. És csillagok sem voltak rajta. - Annyira sajnálom. – A bocsánatkéréssel nem lettem előrébb, nem lett jobb a közérzetem, a nő pedig nem támadt fel. Mindketten szenvedtünk, ám az övé legalább véget ért. Az enyém csupán ezekben a pillanatokban kezdődött. Nem leszek ura a tetteimnek, mindenhatónak fogom betudni magam és önmagam igazi része azért fog imádkozni, hogy menjek haza, bújjak be az ágyamba, ne csináljak több ostobaságot, várjam ki, míg ismét normális leszek. Normális? Milyen szerencsétlen fogalom. Egy bár közelében voltam. Hétvége, sorban álldogáló fiatalok és az emléke annak, hogy utoljára mikor voltam ilyen helyen. Régen, túl régen ahhoz, hogy egyáltalán említésre méltó legyen, viszont míg felemeltem a tekintetemet a kivilágított logóra és végigfuttattam a szemem a plakátokon, miszerint itt mindenki megtalálhatja a kedvére való szórakozási lehetőségeket, lemondó vigyor ült ki az arcomra. Tényleg? Nem hiszem én azt. Oldalra kaptam a fejem, mint a legtöbben, amikor összetűzés hangjaival keveredik a bentről kiszűrődő zenének csúfolt egyveleg. Összehúztam a szemeimet, amiért túlzottan ismerősnek ítéltem meg a civakodó páros női tagját attól függetlenül, hogy a férfinak lendült a keze, egy másik pedig nem volt rest odaugrani, hogy közéjük álljon, csakhogy a lány nem hagyta magát. Megérdemelte a szemét, az ordítása még azok tekintetét is magára vonzotta, akiket addig nem hatott meg a jelenet. A lány megfordult, én hátrahőköltem, mivel már előttem is állt. - Te hogy a pokolba kerülsz ide? – A lehetetlenség netovábbja. Noémie? Mystic Falls-ban? Abban az isten háta mögötti városkában, ahol azt hittem soha senki nem fog rám találni? Mi a fene, nyomkövető van rajtam, amiben egész Brüsszel érdekelt? Egy újabb lépést tettem hátrafelé, összeszorítottam az ajkaimat és legyintettem egyet. Elindultam abba az irányba, ahonnan jöttem. Nem érdekelt a válasza, azt is megeshet, hogy csak hallucináltam.
Ez az első éjszakában ebben a nyomorult kisvárosban. Nem mondom, hogy élvezek itt lenni, sőt. Brüsszel maga a mennyország, ez meg itt... a pokol. Legalább azt elmondhatom, hogy ez a hely egész tűrhető. A sokadik italon is túl vagyok már, mégsem sikerül felednem azokat az éjszakákat. A srác csókjai sem csillapították a vér fémes ízét, suttogása nem enyhíti a csontok roppanásának zaját, érintése nem segít a szétszaggatott bőrön. Nem lendít túl az újabb feles és nem feledteti a sör íze a vodkáét. Muszáj levegőhöz jutnom így jobb híján nem túl finoman de célt érve lököm odébb a csókos srácot és szinte már kiesek a sikátorba vezető ajtón. A levegő arcba csap és meg érzem, hogy ez egy baromi okos döntés volt... hah! Pedig az okos döntések meghozatala nem éppen az én asztalom. Na jó ez így nem teljesen igaz... mondjuk úgy, hogy előbb cselekszem, mint gondolkodom és többnyire azt is a saját önző érdekemben. Ez vagyok én. Egy önző vérfarkas. Haha. Ki kell sétálnom magamból a piát mielőtt visszamegyek. No nem mintha bajom lenne a lerészegedés fogalmával de ma este tudni akarok magamról és tudni is fogok. Legalábbis egészen addig ezt gondolom, amíg meg nem látom őt a bejárat előtt kígyózó sorban. Mi a frászt keres pont itt? Azonnal elfordulok és elsietek, vissza a sikátorba. Tekintetem megremeg, a szívem majd szétrobban. A francokat fogok bujdosni. Miatta jöttem. Akkor meg ideje szembenézni vele. Most is előttem van a tárgyalás. Kiejtik, hogy ártatlan. Én tudom, hogy nem az. Honnan? Egyszerűen tudom. Nem mondom el senkinek a titkot de nem is állok mellé. Neki megadatott az ami nekem sohasem. Neki megadatott a család, akármilyen is volt. Engem kitagadtak. Aztán Ebony elvette tőlem azt az egy embert aki mentoráltjaként vett a szárnyai alá. Én pedig önzőségből, dacból és féltékenységből elhintettem, hogy szeretők. Megindulok felé. Még nem vett észre. Előre koncentrálok. Már majdnem odaérek mikor belép elém valaki és megragadja a karomat. Ki a... ja! A csókos srác. Elmondja mennyire akar engem. Elindulok, rászorít a csuklómra. A hülye. Pofon vágom. Visszaüt. Annyira meglep, hogy megüt, hogy egy pillanatra megfeledkezem magamról. Épp csak annyira, hogy eltörjem a csuklóját. Fel sem tűnik, hogy a szám vérezni kezd. Mire elenged Ebonyval szemben állok. - Hello béb. Hiányoztam?
Nem érzek bűntudatot. Egy kicsit sem. Mindig is önző embernek tartottam magam, amióta csak az eszemet tudom a saját céljaimért megteszek minden tőlem telhetőt.. s ez, jelen pillanatban Violet volt. Nem hagyhattam hogy vége legyen.. hogy végleg eltűnjön előlem. És nem, nem lett volna egyszerűbb ha megkérem arra, hogy maradjon, hogy ne menjen el, mert az egyszerűen nem illett volna hozzám. Egyszerűen nem jött volna a számra az, hogy maradj velem.. ne hagyj el hisz mégsem ismer, ahogy én sem őt. Csak egy pillanat töredékébe került hogy ejtsek egy hívást, és már a kocsiban találta magát a csaj. Ha ő ezt tudná, hogy miattam került oda, most nem egy hősként tekintene rám.. nagy eséllyel, biztos megutálna, sőt, undorodna tőlem, hogy képes vagyok idáig fajulni pusztán azért mert fontosnak érzem őt, és nem tudtam elengedni, és hogy ezt végül így oldottam meg.. de amiről nem tud, az nem fáj. És én letudtam ennyivel. Nem esik nehezemre a hazudozás, képes vagyok a szemébe nézni ezek után is. Ahogy a kezemben tartom törékeny kis testét és sétálok vele mindennemű erőfeszítés nélkül, s ahogy hozzám bújik... jól eső érzés fog el. Akaratlanul is félmosolyra húzódik a szám közelsége miatt, s ahogy megköszöni tetteimet csak biccentek fejemmel. Ó.. ha ő ezt tudná, hogy mindez ki volt tervelve.. kis naiv. - Nem hagyom hogy bármi bajod essen. - Magabiztosan szólalok fel, mély hangon, s büszkén kihúzom mellkasomat. Beadom neki a jó fiút, akit rosszul ítélt meg elsőre. - Mégsem vagyok olyan rossz mint gondoltad, nem igaz? - Kérdésemnél megszorítom kicsit, majd megemelem testét, pusztán a játékosság kedvéért. Annak ellenére is, hogy tudom nem igazán van ilyen hangulatban. - Hova vihetlek? - Nézek a cabrio-m felé majd Violetre sejtelmesen. Fogalmam sincs mikre gondolhat, de szinte biztos vagyok benne, hogy még mindig nem bízik bennem, amit lehet hogy jól tesz. - Ne aggódj.. nem foglak elrabolni. Talán. - Felhúzva szemöldökömet nézek rá, egy félmosoly kíséretében.
Kezdőlap
//
