Nem kellene itt lennem, hiszen már lassan 11 órát üt az óra, de még se érdekel. Úgy járkálok a városban, mintha ez lenne a világ legnormálisabb dolga és talán mások számára tényleg az, de aki az intézményben él, annak nem. Már régen takarodó volt, hiszen este kilenckor legtöbb esetben már lámpaoltás is van. Mintha valami fura börtön lenne, ami arra szolgálna, hogy elvágjon minket az igazi élettől. Semmi keresnivalóm ott, hiszen nem vagyok gyilkos, de mégis mindenki azt hiszi, hogy megöltem a szenátor fiát. Sose tettem volna meg, hiszen szerettem azt a férfit és okkal voltak abban a nyaralóban az ujjlenyomataim. Ennyire hülye még én se vagyok, ha megakarnék ölni valakit, akkor inkább kesztyűt veszek, de meg se próbáltam meggyőzni őket, hiszen nem hittek volna nekem. S nem volt kedvem még több megaláztatásnak kitenni magam. Elég volt ennyi is. Sietve hagyom el a bárt, ahol sikerült kicsit felöntenem a garatra és még kicsit fel is sértettem a bőrömet, de nem érdekelt. Nem halt még bele senki se egy kis vérveszteségbe. Mosolyogva köszöntem vissza az embereknek a bár előtt, pedig nem is ismertem őket. Talán itt mindenki mindenkinek köszön. Nem tudom, de alig várom, hogy eme lápvidékről elhúzhassam a csíkot. Nem tudom, hogy mihez fogok kezdeni, de talán fel kellene égetni az intézményt, akkor több szenvedést senkinek se okozhatnának ott. Eme gondolatra megrázom a fejemet, hiszen én nem ilyen vagyok. Segítőkész és barátságos voltam, soha nem akartam senkinek se ártani. Aztán pedig egyszerűen a talaj a lábam alól kicsúszott és minden a fejetetejére állt. Mintha elveszítettem volna azt, aki egykoron voltam és talán tényleg így volt, hiszen senkit se engedtem már közel magamhoz és nem is barátkoztam. Minek? Előbb vagy utóbb ők is elárulnak, ha a családod képes rá. A cipőm sarka ütemesen kopogott az utcaköveken és nem is figyeltem egészen addig, amíg meg nem jelent egy férfi. - Hello szépség. – mosolyodott el, mire én csak megforgattam a szememet és mentem volna tovább, ha nem kap el és nem nyom a falhoz. - Hova-hova ilyen sietősen? Még kora az este, egy kis móka még belefér. – nevetett, miközben a keze a testemet járta be. - Engedj el! – mondtam neki csöppet se kedvesen, mire csak szélesebb lett a mosolya, majd hamarosan már a ruhámat kezdte el ráncigálni, én pedig igyekeztem ellökni magamtól, de hozzá képest olyan voltam, mint egy erőtlen tollpihe. A bőrömet újra felsértettem, mire hirtelen elkezdett megváltozni az arca. A szívem egyre hevesebben vert és hirtelen lefagytam. Mi a franc ez?
Egy barátomat jöttem meglátogatni, aki nem éppen a legjobb napjait élte. Sőt, mondhatni a legrosszabbakat, hiszen elvesztette az utolsó életben maradt családtagját, akivel vérfarkasharapás végzett és mivel maga alá került, fontolgatta az érzelmei kikapcsolását. Hiába magyaráztam neki, hogy ilyen nem létezik, az egész csupán a saját döntése, túlzottan rossz lelkiállapotban volt ahhoz, hogy bármit felfogjon a beszédemből, ezért amikor megkért, hogy hagyjam magára, így tettem. A városból persze nem akartam eltűnni és holnapra ismét beterveztem nála egy látogatást, hátha jobban lesz... bár egy ilyen tragédiát kiheverni nem két napba fog telni, nekem viszont nem volt más dolgom. Nate-el ismét összevesztünk és gyerekes kitérő volt, de ahhoz, hogy lecsillapodjanak a kedélyek, inkább összepakoltam és közölni sem közöltem vele, hová megyek. Csúnya ezt mondani, de jól jött a haláleset. Kicsit eltűnhettem a megszokott városból. Ha más nem, legalább attól nem kellett félnem, hogy a kényszerből estére időzített sétám során bármi bajom esik. Kinőttem már abból a korból, amikor nem tudtam megvédeni magam, de ez sajnos nem mindenkire volt igaz az utcán. Megtorpantam, amikor a közelemben egy lány erélyesnek szánt kiáltását hallottam, miszerint valaki engedje el és bár nem volt hős-alkat, nem hagyhattam, hogy a fülem hallatára essek valakinek bántódása. Egyetlen másodpercbe telt, míg rájöttem, honnan jönnek a dulakodás hangjai, nem tétováztam tovább, a hangok irányába eredtem és rögtön megláttam a fiatal lányt, akit egy mocsok taszított a falnak. Megtorpantam mellettük, láttam, hogy a férfinak teljesen eltorzult az arca. Vámpír volt. Legalább nem kellett finomkodnom... utáltam azokat a szemeteket, akik a természetfeletti erejüket ártatlanok, főleg fiatal lányok bántására használták. - Tűnj innen, különben megbánod. - A földre taszítottam és természetesen nem akarta hagyni magát, megindult felém azzal a jelszóval, hogy fogjam be a számat. Nem lehetett túlzottan idős, valószínűleg mostanában változhatott át, ezért könnyűszerrel mélyesztettem az ujjaimat a mellkasába és megkértem, hogy távozzon. Ebből minden bizonnyal értett, mert káromkodások közepette ugyan, de eltűnt a szemünk elől. - Jól vagy? - Fordultam a lány felé, miközben megpróbáltam eltüntetni az ujjaimról a vér nyomát. - Tőlem nem kell félned, már nincsen semmi baj. Nem foglak bántani. - Mondtam védekezően magam elé emelve a kezeimet. Halálra volt rémülve, az arca falfehér volt, attól féltem, nehogy összeessen itt nekem.
Biztosan valaki azt mondaná, talán még az anyám is, ha egyáltalán érdeklem még őt, hogy megérdemlem azt, amit kapok. Én szöktem ki a tilalom ellenére is, de nem érdekelt. Úgy éreztem, hogy fulladozom abban az intézményben. Főleg, hogy akadtak ott olyanok, akik jogosan voltak ott, míg én nem. Engem senki se kérdezett meg a dolgokról. Egyszerűbb volt rám kenni, balesetnek beállítani és az ördöggel üzletelni, hogy engem ideszáműzzenek. Sose gondoltam volna azt, hogy egyszer ilyen helyzetbe fogok kerülni, pedig annyira talán még kihívóan se voltam öltözve, de már késő bánat. Még se tudtam könnyedén megadni magam, igyekeztem küzdeni, amíg a férfi arcának az elváltozása nem sokkolt. Biztosan csak az utcai fények játéka miatt láttam olyannak az arcát. Próbáltam magam megnyugtatni, de nem sok sikerrel, viszont mielőtt még nagy baj történhetett volna megjelent egy nő. Tuti megveszett, hiszen ő se tűnt nagydarabnak és ez az ízé – mert embernek nehezen nevezhető lenne a látottak után -, nem hiszem, hogy pont tőle ijedne meg. Amikor az ismeretlen nő földre taszította a férfit, akkor még inkább a falhoz sétáltam. Megráztam a fejemet és rövid időre még a szememet is behunytam, hogy az alkoholra és a rossz világításra fogjam az egész látottakat, de amikor újra kinyitottam – bár ne tettem volna -, akkor pedig azt pillantottam meg, mintha a nő keze eltűnt volna a férfiban. Ez már egyre rosszabb. Tuti túl sokat ittam, vagy valamit raktak az italomba, de amikor megfordult, akkor tényleg véres volt a nő keze, ha jól láttam. Hallom a kérdését, de én csak ijedten rezzenek össze és picit arrébb is botorkálok és a pillantásomat nem tudom elszakítani a kezétől. - Persze, nincs semmi baj. Az egyiknek fura arca van, a másik ember meg a másikban turkál, de nincs mitől félni. – szólaltam meg kissé sokkosan. Nem hisztisen, inkább csak ijedt voltam és sokkos állapotban lehettem. – Mégis mi a franc volt ez? – s ha közelített, akkor én hátráltam. – Ne gyere közelebb! Az is lehet, hogy ti összejátszotok. Mi a franc vagy? – kérdeztem remegő hangon, majd idegességemben a hajamba túrtam. Megráztam a fejemet, majd az orrom alatt motyogni kezdtem. – Nem, ez meg se történt. Csak a képzeletem játszott és tuti valami került az italomba... - de amikor felnéztem, akkor még mindig ott állt a nő, mire félelem csillant a szemeimben. Amúgy se bíztam meg szinte senkiben se, miután elárult a családom. Ezek után meg pláne nehéz lenne benne megbízni.
Meggondolatlanság volt hirtelen felindulásból a férfire ugrani, de látszott rajta, hogy a szép szóra nem hallgatott volna és eszében sem volt elengedni a lányt, akiről messziről sütött, hogy ember volt. Ha nem jártam volna erre, ki tudja, talán már halott lenne a fiatal nő. Nem tekintettem magamra önkényes igazságosztóként, de nem nézhettem tétlenül, ha valaki egy védtelen személyt próbált bántani, főleg úgy, hogy jelentős erőfölényben volt. Mégis mit gondol, mi járhat annak a fejében, aki egy egyszerű lány nyomába ered? Vagy csak én gondolkoztam ennyire másként, mint a többi vámpír? Volt időszak, amikor én is élveztem az életek elvételét, de soha nem kezdtem olyannal, aki nem volt velem egy súlycsoportban, sőt, sokkal jobban szerettem feljebb rakni azt a bizonyos lécet, mint lejjebb. Azóta szerencsére nem volt olyan mélypontom, aminek az ölés lett volna a legélvezetesebb része. Csak azért imádkoztam, hogy a lány össze ne essen, bár ha nagyon önző lettem volna, talán még kívántam is volna az eszméletvesztését, hogy ne kelljen magyarázkodnom. Sóhajtottam egyet és feladtam a közeledést, megtorpantam, nehogy úgy érezze, támadó szándékaim vannak. - Sértő, hogy ahhoz a szeméthez hasonlítasz, de nem csodálom… - Néztem rá a lehető legkedvesebb tekintetemmel, nehogy véletlenül a rosszallásom kiüljön az arcomra és emiatt még jobban megijedjen. Egészen addig igézésre sem akartam gondolni, míg le nem nyugszik. Ha túlságosan feldúlt, akkor nem teljesen biztos, hogyha erősen tartom is a fejét képes koncentrálni a szavaimra, tehát az igézés nem működne feltétlenül. - Közhely, de nem kellene egyedül sétálgatnod a sötét utcán, éppen egy olyan bár közelében, ahol eléggé kétes alakok ücsörögnek. – Pillantottam a hátam mögé. Az épületet ugyan már nem lehetett látni, de a helyiségben uralkodó hangulat kihallatszott az utcára is, nem volt nehéz megállapítani, hogy sokan túlságosan is jól érezték magukat. - Biztosan tudni akarod, hogy mi történt vagy megelégszel azzal a magyarázattal, hogy valami az italodba került? – Használtam fel az ő kifogását. Valószínűleg ő is tisztában volt azzal, hogy ez az egész túlmutatott a drogokon, bár én nem voltam benne a mostani fiatalság tudatmódosító szereinek hatásainak vizsgálatában… simán előfordulhat, hogy valaki vámpírokat hallucinál az utcára.
Nem túlzottan értettem, hogy mi is zajlik körülöttem, pedig mindig is jó volt a felfogásom, de valahogy én annál valahogyan leragadtam, hogy a férfi meg akart erőszakolni, ha ez a nő, vagy ki tudja, hogy mi nem lép közelebb. Hálásnak kellett volna lennem és egy részem tényleg az is volt, de másrészt túlzottan féltem és próbáltam a látott képkockákat egymás után pakolni és valami értelmet nyerni… Bármennyire is igyekeztem valahogyan nem ment. Vélhetően egy kisebb sokkot is kaptam, de muszáj lesz magamhoz térni, mert a végén talán még nagyobb is lehet, mint amit most elkerültem. Minden apró rezdülését figyeltem a lánynak és szerencsére sikerült megállásra bírnom őt, vagy legalább nem közeledett felém. Hátrálni már nem tudtam volna, hiszen a fal simult a hátamhoz, elszaladni meg… Volt egy olyan érzésem, hogy messzire nem jutnék, mert könnyedén utolérne. - Akár sértő, akár nem, de nem tudlak máshoz hasonlítani jelenleg. – mondom neki alig hallhatóan és még többször még el is csuklik a hangom. A szívem szinte a torkomban tombol, majd idegesen és zavarodottan túrok a hajamba, de közben egy pillanatra se vettem le róla a szemeimet. Féltem, de talán nem tőle, hanem ettől az egésztől, amit nem tudtam ép elmével megmagyarázni, pedig nagyon szerettem volna. - Vélhetően akkor a városba se tehetném be a lábamat éjszaka, de részben igazad van. – értettem egyet vele, hiszen tényleg veszélyes volt védtelen nőknek egyedül sétálni, de már roppantmód nem voltam abban biztos, hogy a legnagyobb veszélyt valóban a férfiak jelentenék ránk. Talán az olyanok, mint ők, vagy az a férfi, hiszen az se lehetett csak úgy egy egyszerű ember, vagy már magam sem tudom. Annyi vámpíros könyv és film van, de most még se bírtam volna összekapcsolni a látottakat azzal és ráhúzni a lányra, hogy az, hiszen ez mekkora ostobaság lenne? A kérdésére kicsit feljebb szökik a szemöldököm, majd sietve megrázom a fejemet. - Talán máskor elhinném, de most ahhoz túl józan vagyok, szóval? – pillantottam rá kíváncsian, majd ha újra közeledni próbált volna, akkor felemeltem a kezemet, hogy ne tegye. Nem bíztam benne, s addig nem is fogok vélhetően, amíg meg nem értem az elmúlt percek eseményeit, amíg a köd el nem kezd oszlani és nem marad más, mint a csupasz igazság, még akkor is, ha emészthetetlen lesz.
Mindig megvetettem azokat, akik védtelenekre, leginkább gyerekekre vagy egyszerűen csak egyedül sétálgató nőkre támadott. Az ilyen esetek arra emlékeztettek, ahogyan én is átváltoztam… a mai napig fogalmam sincs arról és nem is érdekel, kinek köszönhetem a vámpírlétet, hiszen mondhatni egy baleset áldozata lettem. A támadóm nagy valószínűséggel megbánta a tettét, miszerint szétharapta a nyakamat, pedig én sem tettem semmi, nem hívtam fel magamra a figyelmet, csupán az egyik barátnőmtől sétáltam hazafelé a családomhoz. Ám a vámpír úgy döntött, hogy engem fogyaszt el vacsorára… órákkal később tértem magamhoz, egy sikátorban feküdtem és szerencsére hazaértem napfelkelte előtt, de már a hazafelé tartó úton megöltem valakit. Ki tudja, a velem szemben álló lánynak mi lett volna a sorsa? Volt egy olyan érzésem, hogy az ő vámpírja nem lett volna olyan kegyes, mint az enyém, sőt, sokkalta csúnyább dolgokat is elkövetett volna. Az ilyeneknek semmi sem szent, ezért nem kellene fűnek-fának átváltoznia. Sóhajtottam egyet, hogy elhessegessem a felhergelő gondolataimat. - Te most tényleg bele akarsz kötni a szavaimba? – Kérdeztem halkan, röviden felnevetve. A lány bátor volt, sokan már összeestek volna a járdán, úgy kellett volna őket fellocsolni, erre neki az első dolga az volt, hogy a szavaimmal szórakozzon. Megáll az eszem, nem semmi. Esküszöm, megmosolyogtató. Talán még azt is ki lehetne nézni belőle, hogy vadmacskaként harcolt volna az életéért… csak sajnos törvényszerű, hogy a vámpírok ellen a tudatlan emberek fabatkát sem érnek. Már csak azt kellett volna kitalálnom, hogyan tálaljam neki az előbb történteket annak a fényében, hogy ostobaságokat nem hordhattam neki össze, hiszen kijelentette, hogy józan. Nem mintha nem vehettem volna elejét a kérdéseinek, de jobb szerettem volna neki meghagyni a lehetőséget, miszerint némi információ megkaparintása után ő maga mondhassa azt, hogy köszöni, nem szeretné megtartani az agyában a vámpírvilág létezésének tényét. - Akkor vágjunk bele a közepébe. – Nem léptem közelebb hozzá, nem akartam felzaklatni és nem az utca két végén álltunk, így nem volt szükségem kiabálnom se. – Hiszen a vámpírokban? Ha nem is, gondolom az alapokat tudod: vérszívás, halhatatlanság, néha gonoszság. Nos, az előbb éppen egy gonosz példánnyal találkoztál, akiről távolról sütött, hogy meg akart enni vacsorára. – Próbáltam a hanglejtésemet normálissá és lazává varázsolni, de soha nem adtam még ilyen gyorstalpalót senkinek. Valahogy fel kellett építenem ezt a beavatást, mindent nem zúdíthattam rá egyszerre. – Én nem foglak bántani. Ha csak egyvalamit hiszel el nekem, akkor ez legyen az. – Néztem rá kedvesen.
Talán tényleg veszélyesebb helyen élünk, mint amit hittem volna, természetesen még mindig megfordult a fejemben, hogy agyamra ment már a múlt árnyai, esetleg az, amikor múltkor bevertem a fejemet, de a férfi bűzös leheletét még mindig magamon éreztem, ahogyan a csöppet se kedves és gyengéd érintéseit, azt a fura és inkább ijesztő mosolyát, pedig már régóta nem volt itt. Percek teltek el, s egy hasonló kaliberű lány mentett meg, mint amilyen én vagyok, ezért se értettem a dolgot, meg az események áradatában látottak miatt se. Sok mindenről hallunk, olvasunk, esetleg látunk a filmek vásznán, de amikor a valóságban tapasztaljuk meg, akkor annyira talán nem meglepő, hogy minden porcikánkkal tagadni akarjuk azt, ami oly nyilvánvaló lenne, de még se tehettem semmit se. Nem csukhattam be a szememet, mert talán ő,- aki ki tudja, hogy mi valójában-, segíthet nekem. Talán végre segíthet választ találni arra, hogy mi is történt korábban azzal a férfival, akinek a megölésével vádolnak. - Lehet, ki tudja… - rántottam meg a vállaimat, mintha nem éppen most cseszekednék egy olyan személlyel, aki vélhetően könnyedén meg tudna engem is ölni. De amíg legalább beszél, addigra se próbál a véremből inni, mint ahogyan talán a másik tette volna. Ezt még végiggondolni is kész agyrém, mivel amúgy se voltam nagy fanja az ilyen fajta könyveknek. Csillám vámpírok, mi? Mint például a Twilight… Jó, azt se mondom, hogy sose olvastam hasonló könyveket, vagy nem láttam filmeket, de például ez a felkapott könyv és film eléggé kimaradt nálam, inkább csak mások meséléséből ismerem, meg néha egy-egy videó szembe jött velem, de ennyi és nem több. Azt se gondoltam volna, hogy mesélni kezd, főleg a nevetése után nem, de úgy néz ki még mindig érhetik az embert meglepetések. Azért viszont hálás voltam, hogy nem jött közelebb, mert akkor szerintem előbb vagy utóbb még inkább frászt kaptam voltam. Nem voltam én olyan, aki képtelen félni, inkább csak a kitaszításom közepette megtanultam kezelni a dolgokat. Elrejteni a való érzéseimet, a félelmeimet nem kimutatni, amennyire lehetséges. Nem akartam sose gyengének tűnni, illetve senki szánalma nem kellett amiatt, amit a szüleim tettek velem. - S hol a kandi kamera? – kérdeztem meg habozás nélkül. Azt hiszem eljutottam az első fázishoz, vagyis a tagadáshoz, de ezt az őrültséget mégis ki lenne képes egyből megemészteni? Talán percek teltek el úgy, hogy csendben álltunk, majd végül bólintottam. – Rendben, azt elhiszem, hogy nem akarsz bántani, bár azt nem értem, hogy miért nem, ha tényleg vámpír vagy, akkor vélhetően a vérem eléggé csábító számodra… - szólaltam meg végül, hogy ne csak álljak ott, mint egy kuka, de attól még mindig úgy éreztem, hogy sokkban vagyok attól, amit hallottam, pedig jobb lenne, ha gyorsan emésztenék, mert vélhetően egy még a lightos verzió volt. - Tegyük fel, hogy ő tényleg vámpír volt. Miért akart bántani, miért nem csak megölt, vagy mi a szösz. – nem tudtam, hogy miként kellene fogalmazni, mivel roppantmód nem ismertem ezt a világot és bunkó se akartam lenni, de szerintem levágta azt, hogy sikerült kicsit sokkolnia azzal, amit mondott…
Látszik, hogy a lány nem most jött le a falvédőről, ami a stílust illeti. Megvolt a beszélőkéje, sőt, talán túlságosan is bátran használta a nyelvét ahhoz képest, hogy ő is tisztában volt vele: nem csak a férfi, de én is bármelyik pillanatban átharaphatom a torkát, ha rosszat mond vagy egyszerűen felidegesít. Átlagos ember volt, semmi több és fogalma sem a természetfeletti működéséről, erejéről, gyengeségéről. Ha nem jöttem volna, akkor már valószínűleg halott is lenne vagy vérző nyakkal, emlékek nélkül, zombiként mászkálna az utcákon. Szerencséje volt, hogy én nem a vérengzős típus voltam, hanem a normálisabb fajtába tartoztam, legalábbis szerettem ezt hinni magamról. Ha választani lehetett, akkor inkább az emberek oldalán álltam, mint azokén a vámpírokén, akik bábuként és használati tárgyként bántak velük. Elítéltem az ilyen fajtársaimat és annak ellenére, hogy a lánynak nagy volt a szája örültem annak, hogy most éppen időben érkeztem. - Nincs kandikamera. – Csóváltam meg a fejem elnevetve magam. Egész jól reagálta le a helyzetet, sokkal könnyebb volt így, mintha visítva ugrándozott volna vagy elkezdett volna könyörögni, hogy ne bántsam, mindent megtesz, csak hagyjam életben. Volt már ehhez szerencsém és alig tudtam mit kezdeni azzal a nővel, aki reszketett, mint a nyárfalevél. Ennek a lánynak a kérdések mellett a bátorságot véltem felfedezni az arcán. – És ne félj, én már kinőttem abból a korból, hogy mindenkire rá akarjak ugorni, akinek ver a szíve. – Szólaltam meg, miután feltettem a kérdését. Nem sürgettem, nem beszéltem hamarabb, mint ő, hagytam, hogy a saját tempójában dolgozza fel a látottakat és a szavakat. Őszintén, nem siettem sehová és semmi értelme nem lett volna mindent egyszerre ledarálni, főleg, hogy azt sem tudtam, mire kíváncsi. De legalább elég jól fogadta a dolgot. Lehet, hogy később jön ki rajta a sokk. – Vannak vámpírok, akik nem arra tették fel az életüket, hogy védteleneket bántsanak. Én ilyen vagyok. Megtanultam kontrollálni az éhségemet, szóval felőlem akár felvágott ütőérrel is szaladgálhatnál előttem, inkább arra koncentrálnék, hogyan tudnám elállítani a vérzést, nem arra, hogyan csapoljalak le. – Mondtam őszintén. A hangom nyugodt volt, lágy, hallhatta, hogy az igazságot mondom. Miért is hazudtam volna? Nem vagyok pszichopata, hogy ebben leljem kedvem. – A vámpírok fura lények. Van, akit megrészegít az átváltozás és abban leli kedvét, hogy terrorizálja a halandókat. Ki tudja… lehet megtetszettél neki, evett volna belőled és aztán megigézett volna, hogy elfelejts mindent, de kihúzta volna belőled például azt, hogy hol laksz és utánad ment volna, ha megéhezik. – Vagy ha szórakozni támad kedve, de egy ilyen fiatal lánynak ezt inkább nem kötöttem az orrára. Elég lehetett neki ezt feldolgozni.
Magam sem tudom, hogy minek is örültem volna jobban, ha van kandikamera, vagy ha nincs. Egyszerűen csak túl hihetetlen volt minden, az egész, amibe hirtelen belecsöppentem. Vámpírok? Közöttünk? Eléggé abszurd volt, de mégis itt állt előttem egy, vagy valami olyasmi. Ki tudja, hogy miként is nevezik magukat pontosan, lehet csak azért mondják, hogy vámpírok, mert azt szokta meg a köznyelv és számukra is könnyebb így. Vannak olyan dolgok, amiket elsőre nem is lehet feldolgozni, kellenek órák, napok, mire kijön úgy igazán az átélt élmény hatása. Lehet, hogy nálam is ez lesz a helyzet, hiszen talán kicsit túl higgadtan viselkedtem, vagy túl bátor voltam. Bár nálam az se kizárt, hogy néha bátorságot mutatok, miközben azért belülről reszketek, de hát nem mindig jó kimutatni azt, amit valójában érzünk. - Igazán biztató, akkor mi lenne a jó szó? Nem vagy kölyök, vagy tinédzser? Öregebb vagy, mint aminek tűnsz, nem? – kérdeztem meg egy féloldalas mosoly keretében. Lehet, hogy ő nem fogja annyira díjazni a béna beszólásaimat, poénjaimat, de most mégis ez jött. Mintha a sokk ilyen hatást váltana ki belőlem. Tényleg majdnem meghaltam? Vagy attól elég messze lettem volna? Hmm, magam sem tudom, de az tény, hogy ennek a lánynak köszönhetem azt, hogy még mindig élek, ahogyan már az is egyre inkább biztossá vált, hogy nem azért mentett meg, hogy az ő vacsorája legyek… Persze a ki nem mondott szavak is előbb vagy utóbb utat törtek maguknak, így jöttek a kérdések is. Néha kicsit úgy éreztem magam, hogy a testemet, vagy a beszélőkémet valaki más mozgatja. Ez annyira… Nem tudom mi lenne a helyes szó, így inkább hagyjuk is. Amikor beszélni kezdett, akkor kíváncsian pillantottam rá, hiszen tudni szerettem volna az igazat, de féltem attól, hogy hallani fogom, de igazából elfogadni vagy megérteni nem, hiszen ehhez eléggé le kell mondani a józanészről. Ami valljuk be eléggé nehéz dolog. – S miért nem akarsz minket bántani? Miért inkább a segítés mellett döntenél? Mármint ne érts félre, de elég nehéz elhinni, ha annyira csábít a vérünk, akkor csak úgy ellen tudnál állni. – meg persze, ha van a könyvek lapjain bármennyi igazság, akkor tényleg nem lehet egyszerű lemondani egy-egy finom fogásról. Természetesen megvártam én is, amíg végig mondta, vagyis inkább a két mondandó közé szúrtam be, hiszen eléggé nehéz lenne megállni, hogy ne egyből kérdezzek, ha valami felmerül a hallottak alapján. – Szóval szerinted nem ölt volna meg? Hát eléggé nehezen tudom elhinni… S csak a mi vérünk jó? Az állatok vérével, vagy a vértasakokkal mi a helyzet? Vagy az csak az írók kitalációja? – pillantottam rá kérdőn, hiszen tényleg nem tudtam, hogy a sok tini regényből mi lehet igaz és mi nem.
Igazság szerint szórakoztatott a lány. Látszott rajta, hogy nem értette a helyzetet és le mertem volna fogadni, hogy záros határidőn belül pánikrohamot fog kapni, ám addig úgy tűnt, nagyon jól elleszünk mi ketten. Nem akartam faképnél hagyni és úgy tűnt, hogy ő sem szándékozott eloldalazni, sőt, sokkal inkább kérdéseket fogalmazott meg magában, amelyeket rögtön fel is tett. Bennem jó partnerre talált, nem voltam rest beszélni, mert ugyan azt mondják, hogy hallgatni arany, én úgy voltam vele, hogy ha csak egyetlen embert is megmenthetek a tudatlanságtól és a szavaimmal elérhetem, hogy tudják, mire és hogyan kell vigyázniuk, akkor megérte felkelnem. Legalább valami jót is csináltam ma. - Szerencsére én nem abban a korban voltam kölyök, amelyikben te. – Széles mosoly húzódott a számra. Az biztos, hogy ma már nem lennék tinédzser, a mai gyerekeknek sokkal másabb életük van, mint nekem volt, bár valószínűleg ők sem tudnák elképzelni, hogy milyen lehetett nekem 500 évvel ezelőtt. Csak annak örültem, hogy nem voltam túlságosan éretlen korban, amikor átváltoztam, akkor több nehézséggel kellett volna szembenéznem. – Nem sok választ el attól, hogy betöltsem a hatszázat, úgyhogy igen, kicsit öregebb vagyok, mint ahogy kinézek. – Huszonöt éves voltam, amikor vámpír lettem, mondhatni a legjobb kor, ha valaki az öröklétet szeretné választani. Nem mintha nem örültem volna annak is, ha végigélhettem volna a 60-70 évemet, aztán szépen, csendben és nyugodtan eltávoztam volna az élők sorából. - Nem az lenne a jobb kérdés, hogy miért akarnám bántani az embereket? – Jó, volt alapja annak, hogy a vámpírok vérmes és veszélyes lények, elvégre nem lehetett összekeverni minket a húsvéti nyuszival, mégis, a diszkrimináció szép vonulatát véltem felfedezni a lányban. Nem mintha én a helyében elhittem volna egy magát vámpírnak állító alaknak, hogy ő szinte az égből jött, annyira jó… nem is szerettem volna ilyen képet lefesteni magamról, mert sok mindent lehetett rám mondani, ám az eredendő jóság messze állt tőlem, viszont próbálkoztam azzal, hogy ne tűnjek ki túlságosan egy emberekből álló tömegből. – Egyszer én is ember voltam, aztán egyik pillanatról a másikra arra eszméltem, hogy vámpírrá változtam. Pontosan tudom, milyen védtelennek lenni, eléggé képmutató dolog lenni rátámadni azokra, akik akár még a létezésünkről sem tudnak. – Sokáig tartott és nehéz volt, de végül sikerült kitanulnom az önkontroll tudományát és előszeretettel alkalmaztam is. Nem szerettem volna, ha a lelkiismeretem csilingelni kezd a fejemben és a mellkasomban, ezért meg sem fordult a fejemben, hogy bárkit bántsak. - Tetszik, hogy a regényekből inspirálódsz, már ami a kérdéseidet illeti. – Milyen más viszonyítási alapja is lehetne? – Sajnos nem vagyok gondolatolvasó, fogalmam sincs, hogy mit csinált volna veled, te pedig csak örülj neki, hogy nem történt semmi. Viszont ha akar, bármelyik vámpír elélhet állatvéren vagy a vértasakokon. Én is így táplálkozom. – Vallottam be neki. Ha más nem, egy kicsi jót hadd mondhassak el magunkról. – Tudom, hogy nehéz ezt így hirtelen felfogni, de még mindig jobb, ha már nem élnél vagy agymosottan járkálnál az utcákon.
Ha sokkot kap az ember, akkor azt mondják, hogy elég sok féleképpen tud reagálni a dolgokra, talán én most én így tudtam, kérdéseket akartam kapni, ha már legutóbb nem kaphattam meg azokat. Gyilkosnak neveztek, amikor senkit se öltem meg. Mégis miként tettem volna, ha azt terveztük, hogy megszökünk ketten, de valaki elvette tőlem. Egyszerűen csak tovább kellene sétálni, de valahogy képtelen vagyok elfelejteni a vérbefagyott testét, ahogyan az utána következő eseményeket is. Rá akarok jönni, hogy ki tette és akkor talán könnyebb lesz, s ha vannak rajtunk kívül mások is, akkor még szép, hogy tudni akarom, talán majd pár óra múlva fogok magamba zuhanni zavarodottan a hallottak és a látottak miatt, vagy csak amiatt, ami majdnem történt… - Kinek mi a szerencse, biztos vagyok abban, hogy annak a kornak is megvoltak a mocskai. – a hangom talán túl élesen csendült, de valahogy nem érdekelt. Egyszerűen csak elegem volt abból, hogy a legtöbben elmondták a mostani éveket és fiatalokat mindennek. Egy nem mindenki ugyanolyan, kettő meg, hogy szerintem minden kornak megvannak a maga buktatói, ahogyan szépségei is. – Nem fárasztó örökké élni és látni azt, ahogyan pusztul a világ? – kíváncsiskodtam kicsit, hiszen én nem tudnám elképzelni azt, hogy olyan sokáig éljek. Mi jó van benne? Látni azt, ahogyan mindenki meghal, akik egykor fontosak voltak számunkra? Látni a sok háborút és halált? Köszönöm, de inkább kihagynám ezt a lehetőséget. - Szerintem csak részletkérdés, hiszen a lényegen nem változtat. – talán nem ártana a csípős nyelvemet eltűntetni, de valahogyan nem ment. Mintha csak ezzel akarnék védekezni az események alól, az ellen, hogy az elmémet és a lényemet teljesen átjárja az, ami történt és ami folyamatban van, hiszen még messze a jéghegycsúcsa úgy érzem. Arról pedig fogalmam sincs, hogy vajon képes leszek-e ténylegesen elhinni ezt az egészet, vagy inkább felmondom a szolgálatot és összeroppanok a sokknak köszönhetően, ami idővel javulni fog. Kíváncsian hallgattam azt, amit mond és egy apró nevetés elhagyja az ajkaimat. – Tudod, ez mind szép és jó, talán még hihető is, de néha pont a legártatlanabbnak tűnő és a legédesebbnek mondott személyek a legveszélyesebbek. – ohh, ezt nem csak rá értettem, hanem talán a családomra és az ő árulásukra. – Mégis hogy akarsz életben maradni, ha nem bántasz minket? – fogalmam sem volt, hogy mi igaz a filmek vagy éppen a könyvek lapjairól. Egyszerűen csak nehéz volt elhinni azt, amit hallok. Idegesen túrtam a hajamban, majd tettem pár lépést jobbra, hogy utána balra is tegyek párat. - Bocsánat, de honnan máshonnan kellene? – kérdeztem vissza kissé ironikusan, de választ nem vártam rá, hiszen mégis honnan kellene bármi fogalmamnak lennie róluk? Végül a falnak dőltem és úgy csúsztam lefelé, míg végül a földön nem kötöttem ki. A korábban feltett kérdésre pedig máris választ kaptam, hogy miként maradhat életben. – De gondolom nem sokan vagytok, akik embervérről lemondtatok, vagy tévednék? Mire vagytok képesek? Mi igaz rólatok? – szólaltam meg egy kisebb habozás után, hiszen talán ez egy jó megoldás lehetne arra a gyilkosságra… Idegesen simítottam végig az arcomon, hiszen túl sok gondolat cikázott a fejemben és kezdtem úgy érezni, hogy lassan bedilizek.
Ha valaki beszélt volna nekem a vámpírokról azelőtt, hogy én magam is azzá váltam volna, biztosan kiakadok. Magamat ismerve először akadékoskodtam volna, hogy aztán elkezdjek azon gondolkozni, vajon mi igaz abból a meséből, amit elém tártak, majd jöhetett volna a jó öreg, lassú, lépésenkénti belátás. Természetesen előtte tucatnyi bizonyítékot szedtem volna össze… de velem nem volt senki sem olyan kegyes, hogy figyelmeztessen, milyen lények járkálnak az utcán. Soha nem lehet tudni, ki a vérszívó és közülünk ki a szörnyeteg, valamint kit vezérel jó szándék. Sajnos ez nem csak ránk volt igaz, az emberek között ugyanúgy megtalálhatóak a báránybőrbe bújt farkasok, mint a vámpírok között. - Még szép. – Nevettem fel röviden, ahogy az én korom mocskainak létezésére utalt. – Nincs egyetlen olyan korszak sem, amelyik tökéletes lett volna. Az enyémről is bőven beszélhetnék. – Bár ha jobban belegondolok, fogalmam sem volt arról, melyik kort mondhattam magaménak. Azt, amelyikben születtem? Azt, amelyikben a legjobban éreztem magam? Bonyolult lett volna az igazi válaszadás. – Nem rosszak a kérdéseid. – Rátapintott az egész vámpírlét azon pontjára, ami a leginkább megviselő volt azok számára, akik megőriztek magukban egy kis emberséget, legyen az bármennyire hangányi is. – Ha belekerülsz annak a körforgásába, hogy tiéd lehet az örök élet, akkor nem mindig figyelsz arra, hogy aktuálisan mi történik a világban. Könnyű nemtörődömmé válni vagy ha meg is érint valami, akár évszázadok is a rendelkezésedre állhatnak ahhoz, hogy találj valamit, ami gyógyítóan hat a lelkedre. A szeretettek elvesztése már egy egészen másik téma… - Én is sok hozzátartozót, barátot, bajtársat vesztettem el az idők során, két kezemen sem tudnám megszámolni, hányat. A miattuk keletkezett űrt semmi sem tölthette be, csupán befoltozhatta… igazából emlékezni volt a legfájdalmasabb. - És mégis mi lenne az emberiséggel, ha egyáltalán nem bíznánk a másikban? Érdekes egy világ lenne, nem gondolod? – Én is hajlamos voltam az óvatosságra, de a tapasztalataim ellenére szerettem hinni abban, hogy az emberek alapvetően jóként jönnek a világra és ezért mindenkinek kijár egy esély. Ám igaza volt, én is lehettem volna egy pszichopata, aki csak azért mentette meg a támadójától, hogy játszadozzon, elhitesse vele, hogy biztonságban van és a bizalmába férkőzve csapjon le rá. És az a pillanat is eljött, ami kicsit késleltetettnek tűnt, azt hittem, hamarabb fog azért sóvárogni, hadd ülhessen le. Erős és talpraesett lánynak tűnt, viszont egy ilyen beszélgetés mindenkit megviselne, nincs ezen mit szégyellni. – Elég kevesen választják ezt az életmódot. Olyan ez, mintha valaki vegetáriánus lenne. Vannak, akik le tudnak mondani arról az alapvető ösztönről, amit belé tápláltak, mások pedig nem hajlandóak rá, mondván, hogy nem erre lettek teremtve. – Az állati és tasakos vér kóstolása utáni első vélemények általában megegyeztek, leginkább a fűrészpor szagolgatásához volt hasonló élmény. – Jól vagy? Eléggé elsápadtál. – Automatikus kérdés volt, hiába hangzott ostobán ebben a szituációban.
- Mennyi idős vagy? – kérdeztem meg kicsit remegő hangon. Talán nem illik ilyet kérdezni, de valahogyan a józan és már szerintem percekkel ezelőtt világgá ment. Nem próbáltam már racionalista lenni, de azért még egy részen még mindig csak reménykedett abban, hogy ez csak egy álom és nem több, még ha minden egyes porcikám is azt súgta ez a valóság, így fogadjam el. Vajon valaha képes leszek ezt teljesen elfogadni, hogy milyen szörnyek élnek a világban? Vajon a többi kitaláltnak hitt lény is létező és van igazság alapja a filmeknek vagy a könyveknek? Magam sem tudom és ez kicsit megrémiszt, hirtelen úgy érzem, hogy nem is ismerem azt a világot, amiben élek és éltem mindig is. – Igyekszem…- csak ennyit motyogtam az orrom alatt, hiszen én legtöbb esetben idiótának éreztem a kérdéseimet, de magam sem tudtam, hogy mit kellene kérdeznem, így azt tettem fel, ami éppen kicsúszott az ajkaim között. Ezernyi és másik ezernyi gondolat cikázott az elmémben, így nem csoda, hogy véletlenen múlt az, hogy éppen mit mondtam ki. Nem voltam jelenleg olyan állapotban, hogy teljesen irányítani tudjam a saját testemet, vagy éppen elmémet. A káosz minden egyes hallott szóval csak egyre nagyobb lett és még nagyobb, mintha csak az újabb információ még ezernyi kérdést és gondolatot hozna az elmémbe és ennek sose akarna vége szakadni. – Te megtaláltad? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen ha ő nem őrült még meg, akkor kell valaminek lennie, ami még segít neki ilyennek maradni. Én magamat el se tudnám vámpírnak képzelni. Egyszerűen nem akarok örökké élni, miközben szép lassan elvesztek mindenkit. Elvesztettem már valakit, akit túlzottan szerettem és még mindig kísértenek azok az érzések, akkor milyen lehet örökké érezni? Nem, ebbe bele se akarok gondolni jobban, mert már most kirázott a hideg. - A bizalom mindig is érdekes dolog volt az emberek életébe. Elegendő egy aprócska törés és máris eltörhet valami, de nem csak akkor, hanem későbbre nézve is. Ha a bizalom sokszor megroncsolódik, akkor utána nehezebben is adjuk másnak ezt. – feleltem egy kisebb habozás után, majd tincseimbe túrtam és egy pillanatra az égre emeltem a tekintetemet. – Foglak még látni? Emlékezni fogok erre? – kérdeztem meg kíváncsian és ismét őt néztem. Nagyon is érdekelt, ha már a bizalomról beszéltünk. Úgy éreztem, hogy ezt nem fogom most teljesen megérteni, elfogadni, de talán idővel menni fog. Régóta nem beszélgettem senkivel ennyit se, így talán kicsit a bizalom is elkezdett irányába kibontakozni, még ha nem is vallottam volna be. - De gondolom, akik azt vallják, azok meg is ölik az áldozatukat, vagy leállnak legtöbb esetben időben? – bár magam sem tudom, hogy erre valójában választ szerettem volna-e kapni vagy nem. Inkább csak szédültem és minden bajom volt, mintha a korábban hallott szavakat igazából most kezdeném el ténylegesen felfogni és „feldolgozni”. – Nem, egyáltalán nem vagyok jól. A világ forog… - mondtam alig hallhatóan, mire már teljesen a földön csücsültem és mély levegőt vettem. Nem ájulhatok be…. az mennyire ciki lenne már, meg ki tudja, hogy mire is ébrednék… - Azt hiszem ez hirtelen túl sok(k) volt…
Elmosolyodtam, amikor afelől érdeklődött, mennyi idős vagyok. A mi köreinkben teljesen más értelmet nyert ez a kérdés, ha valaki idősebb, azzal szinte egyenesen arányosan jött, hogy erősebb is, nem úgy, mint a halandóknál. Náluk az idősek tapasztaltak, de gyengék, a fiatalok hajlamosak lenézni őket. Mi, vámpírok, a korral egyre csak jobb évjáratba kerülünk. Mint a borok. – 566 éves vagyok. Nemrég volt a szülinapom. – Tettem hozzá viccelődve. Nekem teljesen természetes volt a korom, csak néha gondoltam bele abba, hogy ha normális élet jut nekem, akkor ennek a tizedét éltem volna meg. 60 év alatt is lehet alkotni, sőt, úgy, hogy nem fenyeget annak a veszélye, hogy évszázadok állnak a rendelkezésedre, sokkal jobban meg lehet tervezni és végrehajtani azokat a dolgokat, amiket szeretnénk átélni az életben. Nekem is voltak terveim, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy nincs hová sietni, emiatt rengeteg időt ellébecoltam. Viszonylag fiatal voltam és ráértem, nincs ezen mit mellébeszélni. - Vámpírnak lenni, ha normális keretek között akarsz élni, nehéz… - Sóhajtottam fel őszintén. – Pont ugyanabban a helyzetben vagyunk, mint ti, emberek: azoknak, akik figyelnek a többiekre, akik dolgozni, alkotni, szeretni akarnak, mindig nehezebb és a felelőtlenek, ostobák miatt azt hiszik, ők nem illenek bele a képbe. – Leginkább a terapeutámmal szoktam megbeszélni az élet ilyen nagy kérdéseit és igen, nagyon nehéz volt megfelelő szakembert találni és elég fárasztó minden egyes ülés alkalmával beléigézni, hogy ne ugorjon ki az ablakon meglepődöttségében, amiért egy vámpírral beszél. Ki mondta, hogy könnyű a létezésünk? – Nektek sem könnyű megtalálni az arany középutat, ugye? Nekem is nehezen megy. – Vallottam be a lánynak. Normálisnak tűnt, nem hinném, hogy az járt a fejében, hogy a beszélgetésünk után teleordibálja a várost azzal, ami történt vele, főleg, hogy jelenleg még nem érte el a teljes sokkhatás, aminek következményeképpen úgyis át fogja gondolni azt, amit most látott és hallott. - Van egy olyan érzésem, hogy hiába vagy fiatal, sok mindent tapasztaltál már. – Ahogy a bizalomról beszélt, arra utalt, hogy viszonylag érett személyiség, aki látott már egyet és mást vagy éppen nem úgy alakultak a történések, ahogyan ő azt elképzelte. Nem kellett géniusznak lenni ahhoz, hogy ez észrevehető legyen valakin. – Csakis rajtad múlik, hogy mire akarsz emlékezni. Saját magad is el tudod dönteni, hogy mivel szeretnél megbirkózni. – Csupán akkor vettem el mások emlékeit, piszkáltam az elméjüket, ha nagyon muszáj volt, egyébként mostanában próbálkoztam tartózkodni a manipulációtól. Kivétel ez alól az orvosom, de hát szabályerősítésnek szükség volt erre az apró kiskapura. - Erre a kérdésedre lehet, hogy inkább azután kellene válaszolnom, hogy hoztam neked egy kis vizet. – Egyre sápadtabb lett és az, hogy már teljesen a hideg kövön ült, szintén nem jelentett semmi jót. – Vagy inkább valami cukrosat kérnél? Ha elájulsz, azzal nem fogok tudni mit kezdeni. – Jelentettem ki, a hangom aggódó színt vett fel. Nem akartam, hogy a lány elveszítse az eszméletét, a szívemre vettem volna a dolgot.
Meglepett, hogy minden habozás nélkül válaszolt, ahogyan az is kissé, hogy mennyire természetesen ejtette ki a szavakat. Mintha ez lenne a normális, hogy valaki ennyi évszázadot megér és közben pedig úgy néz ki, mint egy hamvas húsz-harmincéves nő, akiért biztosan rengetek férfi szíve megdobbanhat. Még mindig alig akartam elhinni azt, hogy ez tényleg a valóság, így még alig észrevehetően egy aprót a remegő kezembe csíptem… Fájt, nem is kicsit ez a tettem, de rá kellett jönnöm, hogy ez továbbra is a valóság, nem a képzeletem szüleménye, ahogyan nem is csak álmodom, vagy éppen már kómában fekszem. – Akkor utólag is boldogot, vagy valami olyasmi… - köszörültem meg a torkomat, hogy hangom remegését megpróbáljam kicsit elrejteni. Ennyit arról is, hogy az élet nem lephet meg még inkább. Egyszerre voltam hálás neki azért, amiért megmentett, ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy még ennek ellenére is és az egész beszélgetés ellenére ne lett volna olyan szeglete a lelkemnek, szívemnek, ami ne félt volna tőle. Ha van igazság a hasonló témában íródott könyvekben, meg a szavai alapján csöppet se békés mindenki, ez pedig azért rémisztő és sose bízz abban teljesen, akit nem ismersz totálisan. Legalábbis mostanság ez az elv szerint próbáltam élni, vagyis azóta, hogy a saját családom árult el. Kíváncsian hallgattam őt, miközben sokszor gondolatban ott kötöttem ki, hogy a lábaimnak megparancsoltam azt, hogy nem adhatják meg magukat. Nem akartam a földre zuhanni, mint valami idióta, vagy elájulni amiatt, amit hal, vagy éppen amibe bepillantást nyer. Volt egy olyan érzésem, hogy még így is próbál nem túlzottan beavatni, mert félő lenne, hogy tényleg összeesnék és azt mondanám, hogy ez nem sok. A világ könnyedén tud kicsúszni a lábaink alól, ahogyan az életünk is pillanatok alatt fordul fel és ez most se volt másképpen. Úgy éreztem, hogy ismét kezdek mindent megkérdőjelezni, amiben eddig hittem és hirtelen rá kellett ébrednem arra is, hogy a világ nem olyan fekete-fehér, mint amilyennek én hittem. – Ezek szerint, akkor sokáig ugyanott nem maradhattok, mert szemet szúrna másoknak? Rohanó világban élünk, szerintem sokan még azt se tudják, hogy a szomszédjuk miként néz ki. Másrészt meg tudtok felejtést is hozni, vagy tévednék? – kérdeztem meg óvatosan és csöppet se hangzott magabiztosan az, amit mondtam. Sokkal inkább tipp volt, ha elfelejtethetik magukat a másikkal, akkor miért is vándorolnak? Miért nem maradnak ugyanott? Mindig kezdhetnék elölről más és más szakterületen. Gondolom ő is sok mindenhez ért, vagy téves lenne az a megérzésem is, hogy ő nem éppen tűnik naplopó típusnak? – De ti sokkal több esélyt kaptok arra, hogy a hibákból tanuljatok, vagy éppen helyre hozzatok dolgokat… - bukott ki belőlem egyből az, ami eszembe jutott. Talán kissé ítélkezően hatott, pedig nem annak szántam. Inkább talán kicsit irigyeltem őt, hogy ennyi lehetőséget kap, de abban már nem voltam biztos, hogy képes lennék így élni, ahogyan neki kelhet, hiszen erről pontosan fogalmam sem volt. - Úgy tartják, hogy élet senkit se kímél, ahogyan azt se nézi, hogy ki mennyi idős. – de többet nem árultam el. Ebből sejthette, hogy tényleg voltak dolgok, amiket már megértem, de azt még magam sem tudtam, hogy annyira már bízhatok benne, hogy be is avassam őt. Nem voltak barátaim, mintha csak féltem volna az újabb árulás súlyától. Arra valahogy nem álltam készen, így jobb volt magányos farkasnak lenni. - Ezek szerint, akkor semmire se fogsz kényszeríteni? Foglak még látni, vagy eltűnsz hamarosan? – pillantottam rá kíváncsian, miközben egyre inkább gyengébbnek éreztem magam. Mintha csak a világ elkezdett volna forogni, miközben a fejem egyre inkább a fájt a rengetek gondolatnak köszönhetően, amik az általa mesélt dolgok miatt születtek meg, jelentek meg a fejemben. Először hirtelen nem is fogtam fel, hogy kérdezett valamit, kellett pár perc, mire sikerült összekapnom magam. - Cukros jobban hangzik, de… - pillantottam körbe riadtam a sikátorban. Tényleg itt akar hagyni addig egyedül? Mi lesz akkor, ha visszatér az, aki az előbb is bántani akart? Viszont ezt kimondani nem tudtam, inkább csak reménykedtem abban, hogy a pillantásom beszédesebb, ha már a szavak hirtelen a torkomon akadtak.
Ez a kislány érdekes hatással volt rám. Normális esetben eszemben sem jutott volna leállni valakivel, hogy beavassam a vámpírlét rejtelmeibe és most sem gondoltam volna, hogy ez lesz a helyzet: szerencsére nem sokszor kellett ártatlanokat mentem a csúnya, rossz vámpíroktól, nem is szívesen vettem volna magamra egyfajta megmentő-szerepet, hiszen azzal csak a felelősség lett volna nagyobb. Pont, mint most, egyszerűen nem volt szívem itt hagyni ezt a lányt, akkor sem, ha a dolgomat megkönnyítette volna, ha törlöm az emlékezetét és fél pillanat alatt eltűnök a szemei elől. Volt benne valami, ami… azt hiszem, túlságosan emlékeztetett magamra. Fiatal volt, tudatlan a természetfeletti világgal kapcsolatban, mégis, a szemében olyan csillogást véltem felfedezni, ami azt bizonyította, látott már egyet s mást. - Csak magamból tudok kiindulni, nekem eléggé nehéz dolgom van, ha valami állandót akarok az életembe… a nagyobb közösségek, ahol több ember megfordul, nem vennék észre, hogy nem öregszünk, de a közeli kapcsolatok már más tészta. – Az élet velejárója a változás, lelki és fizikai, az utóbbi nálunk nem játszik. Nem öregszünk, nem változik a hajunk színe, az arcbőrünk ránctalan marad és ez időnként éppen annyi gondot és szívszorító pillanatot okoz, mintha végigmennénk a múlandó emberi élet kötelező folyamatain. – Viszont mivel szinte kötelező új helyeket felfedezni, ha nem akarjuk lebuktatni magunkat, ezért elég sokat láttam már a világból. Akár azt is mondhatjuk, hogy az országok 80%-ban elkövettem már néhány hibát. – Elmosolyodtam. Mondhatni ez volt az egyik legjobb része a vámpírlétnek. A bolygó több részét bebarangoltam, különböző kultúrákat, embereket, életstílusokat láttam, amelyek lenyűgöztek vagy elborzasztottak, aztán visszatértem ahhoz a ponthoz, ahol elindultam. Egy kisvárosban éltem, szerencsére már olyan személyekkel, akiket szerettem és akikben megbíztam, akik elől nem kellett menekülnöm, titkolóznom, levehettem a hosszú évek során rám ragadt szerepek maszkjait. Szabad voltam és ettől nem volt jobb érzés. - Miért kényszerítenélek? Nem tudom, te mit gondolsz magadról, de szerintem megvan a magadhoz való eszed és használni is tudod. – Komolyan néztem rá, láthatta, hogy nem viccelek, át fogom neki adni a döntés jogát, amikor úgy érzi, szeretne véget vetni ennek a beszélgetésnek. Nem szerettem volna a lelkiismeretemet azzal terhelni, mitől fosztottam meg vagy mit erőltettem rá, joga volt megítélni, mit szeretne a fejében tartani. – De előtte próbáljunk segíteni a rosszulléteden. – Csodáltam, hogy eddig bírta két lábon, tekintve, hogy én is elég felelőtlen voltam, amiért ennyi információt zúdítottam rá. Lehet, jobb lett volna, ha inkább befogom a számat. Amint kiejtette, hogy inkább valami cukrosat inna, vámpírsebességre kapcsoltam és elrohantam addig az utcai árusig, akit errefelé láttam álldogálni. Megragadtam az első kezembe akadó üdítőt, természetesen otthagytam az árát a férfinek és nem egészen két másodpercen belül ismét a lány mellett guggoltam. – Még a végén te leszel az, aki infarktusba kerget. – Mosolyodtam el halványan kibontva az üveget, amit aztán a szájához tartottam.
Ha valaki azt mondja, hogy hasonló helyzetben fogom magam találni, akkor tuti azt gondoltam volna, hogy nincs valami rendben vele, vagy inkább menjen könyvet írni, ha ennyire élénk a fantáziája, de most… Egyszerűen bármennyire is akartam az első pillanatban elhitetni magammal azt, hogy nem léteznek, hogy ez mind csak a képzelet szüleménye, egyszerűen nem ment. Ez túlzottan is valós volt, meg miért álmodnék ilyet? Tiszta abszurd dolog, hiszen egykoron szerettem ábrándozni, ahogyan néha még most is, de erre akkor se lennék képes, hogy ennyire jól lefessek egy ilyen helyzetet. - Ezek szerint akkor nem túl sok barátod van, igaz? – lehet, hogy hülye kérdés volt egy ilyen helyzetben feltenni, de arra már valahogy nem futotta, hogy az agyam és a szám között valamiféle falat építsek fel és ne mondjak ki szinte mindent. Nem bírtam magamban tartani a gondolataimat. – Sok mindenkit veszítettél már el, aki fontos volt? – magam sem tudom, hogy miért érdekelt. Talán azért, mert egykoron én is elveszítettem valakit és tudni akartam, hogy idővel könnyebb lehet-e a veszteség érzése, vagy az, amikor hiányolunk valakit. Ő már elég ideje él ahhoz, hogy tudjon erre valamiféle válasszal szolgálni. Szerettem volna ebbe minél jobban kapaszkodni, reménykedni. - Biztosan remek lehetett. Mármint nem az, hogy állandóan mennetek kell, hanem az, hogy ennyi helyen megfordultál már és felfedezted a világot. Egyszer én is szeretnék eljutni más országokba, megismerni más kultúrákat. – mosolyodtam el haloványan, ahogyan eszembe jutott a régi énem. Az, amelyik még mert ábrándozni bármiről és képes volt hinni a jóban is, de ez mostanra eléggé megváltozott. Még akkor is, ha ő megmentette az életemet, vagy legalábbis attól biztosan, hogy valamilyen értelembe áldozat ne váljék belőlem. Akkor se volt egyszerű már annyira hinni abban, hogy a világban még tényleg igazán létezne a jóság, valami azon a napon eltört ilyen téren bennem, amikor a szüleim elárultak és ideszáműztek. Szavai kicsit jólestek, de attól még a múlt démonai ott ültek a vállamon és az, amiket eddig rövidke életem alatt megtapasztaltam. - Manapság eléggé ritka az, hogy az embernek döntési joga van a saját élete és tettei felett. Sokan csak szeretik ezt elhitetni másokkal, de valójában mindig ők döntenek mások sorsáról. – szaladt ki az ajkaim között, miközben az a nap jutott eszembe, amikor elveszítettem azt, akiért képes lettem volna mindent feladni, hogy utána a saját apám töröljön ki a családi életből. Sokszor gondoltam, hogy rákeresek a neten a családunkra, hogy vajon mit hitettek el az emberekkel, hogy mi lett velem, de valahogy sose voltam képes megtenni. Féltem attól, hogy talán tényleg olyat találnék, ami azt támasztja alá, hogy valójában ki is töröltek a Fortier család életéből. Lassan bólintottam arra, amit mondott, majd mély levegőt vettem, hiszen tényleg egyre inkább kezdett néha velem forogni a világ. Talán a sok információ miatt, vagy lehet csak most jutott el a tudatomig, hogy majdnem mi történt velem, viszont az se kizárt, hogy a két dolog együtt volt sok(k) hirtelen számomra és úgy éreztem, hogy egy kis öntudatlanság jót tenne. Legalább addig se kavarogna ennyi érzés és gondolat az fejemben. Pislogok egyet, már nincs is itt, pislogok még egyet, addigra meg ismét ott van már előttem guggolva, az innivalóval a kezében. Kicsit megdörzsöltem a homlokomat, majd elvettem az innivalót. – Köszönöm! – csak ennyit mondtam, mielőtt kicsit remegő kezeimmel lecsavartam a kupakot, hogy kortyoljak párat. – Nos, legalább valamiben első lehetnék. Egy vámpírnak infarktust okoztam. – viszonozom a mosolyát, majd a falnak döntöm a fejemet. – Egészen jófej vagy! – vallom be, hiszen első pillanatban még nem ezt gondoltam róla, de aztán az elmúlt perceknek köszönhetően kezdett ez is megváltozni. – Sok különleges faj él még? – kérdeztem meg kicsit remegő és rekedtes hangon, mert magam sem voltam abban biztos, hogy tényleg tudni akarom, de legalább ha tudok róluk, akkor lehetek óvatosabb is, nem?
Fogalmam sem volt arról, miért tántorogtam még mindig itt. Annyit kellett volna tennem, hogy megpróbálom megnyugtatni a lányt és hátat fordítok neki. Ha jobban belegondolok, nincs épeszű vámpír, aki leállt volna beszélgetni vele és olyan kérdésekre válaszol, amelyek leginkább egy jó baráttal vagy nagyon régi és közeli ismerőssel folytatott beszélgetés során szoktak felmerülni. Erre itt vagyok, egy számomra ismeretlen lánnyal és azon gondolkozom, mit válaszoljak a veszteségeimre vonatkozó kérdéseire. Egyáltalán nem vicces. - Akik igazán számítanak, azok mindig a közelemben voltak és vannak. És igen, sok mindenki halt már meg mellettem… de próbálok a jövőbe tekintve élni. Megtehettem volna, hogy magam mellett tartom azokat, akik végül meghaltak, de eléggé önző dolog lett volna megfosztani az emberségüktől és számos fájdalomnak kitenni őket. – Mintha filozófiaórán lettem volna. Vagy pszichológusnál. Mégis, természetesnek tűnt kimondani ezeket a szavakat. Biztosan azért, mert a lányból is ösztönösen jöttek a kérdések, semmiféle erőlködést és hátsó szándékot nem vettem észre benne. Bár, milyen hátsó szándékai is lehetnének egy nemrég megtámadott fiatalnak? - Ha teheted, menj, lássa világot! – Azt hiszem, ez volt a legjobb tanács, amit életem során adtam. – Más kultúrákat megismerni, látni, hogy él a többi ember és olyanokkal találkozni, akik egy cseppet sem hasonlítanak rád vagy éppen ellenkezőleg, rengeteg közös tulajdonságotok van annak ellenére, hogy a világ másik felén laktok, felemelő érzés. – Mosoly kúszott az arcomra. Ennyi előnye volt a vámpírlétnek. A világ elég nagy volt ahhoz, hogy akár minden nap újat tanuljunk, ötezer élet sem lett volna elég ahhoz, hogy az összes rejtett titkot vagy akár közszemlére tett gyönyörűséget és csúnyaságot felfedezzük. – De mielőtt még világkörüli útra indulnál, jobb lenne, ha visszanyernéd az egyensúlyodat. – Aggódtam ezért a lányért, kezdtem magamat hibáztatni a rosszullétért. Ha elsétáltam volna, akkor maximum a kétségbeesés lett volna rajta úrrá… de ki tudja, hogy a megválaszolatlan kérdések miatti szorongás mikor lett volna úrrá rajta. Sokkal tisztább, ha most tudja meg, milyen veszélyek leselkedhetnek rá. Csak bele ne őrüljön az új információk sokaságába. - Köszönöm. – Elnevettem magam, amikor azt monda, kedves vagyok. – Te pedig meglepően strapabíró. A vámpírok már nem is elég érdekesek? – Kezdett visszatárni a szín az arcába, ezzel egyenes arányosságban én is kezdtem megnyugodni. Mondjuk, szavam sem lehet, megtehette volna, hogy sikítva elkezd szaladgálni az utcákon… na, hogy akkor mit csináltam volna, arról sejtelmem sem volt. – Igen, sok más faj létezik még az embereken kívül. Ha gondolod, mesélhetek is, de lehet, jobb lenne, ha sétálnánk egy kicsit. A közelben laksz? A családod már biztosan aggódik érted. – Ez a kis közjáték időben megtoldotta a sétáját, nem csodálnám, ha a hozzátartozói tűkön ülve várnák a hazaérkezését.
Olyan kérdéseket tettem fel, amikhez semmi közöm nem lenne, de kicsúsztak az ajkaimon. Volt valami benne, ami miatt többet és többet szerettem volna megtudni róla, az életéről és az egész világról. Azt is tudtam, hogy kicsit talán amiatt amiket mondott, ugyanakkor nem csak ez játszott szerepet a kérdéseim özönében. Tényleg érdekelt, hogy milyen lehet az élete, vagy talán a vámpírok élete érdekelt, hogy mivel járhat az örökélet. Igazából én se tudom, hogy pontosan miért is kérdeztem, viszont talán most a motiváció volt a legkevésbé az érdekes, hiszen úgyse tudnám visszaszívni a szavaimat. - Gondolom, nem lehet mindig könnyű, viszont igazán kedves, hogy nem vagy önző. Manapság ritka az ilyen. – feleltem végül egy kisebb mosoly keretében, hiszen már az is önzetlen volt, hogy megmentett attól a férfitól, vámpírtól. Uhh, ebbe még mindig kicsit rossz belegondolni, hogy ennyire színes a skála a földön. Sose hittem volna, hogy léteznek ezek a lényeg, de itt volt egy élő példa rá, így be se csukhatom a szemem vagy nem tehetek úgy, mintha nem hallottam volna őt az elmúlt percekben. Szavainak köszönhetően hosszú idő után mosoly jelent meg az arcomon, mert szép is lenne világot látni, megismerni különféle kultúrákat, esetleg idővel barátokat szerezni. Bár ez utóbbi annyira még mindig nem vonzott. Ha nincsenek barátok, akkor nincsenek olyanok se, akik árthatnak nekünk. Nekem pedig ez így tökéletesen jó volt. – Nos, ahhoz talán kevés az emberi élet, meg a pénz se jön rosszul az embernek, ha ennyit szeretne utazni. – viszonoztam a mosolyát, majd kicsit benedvesítettem az ajkaimat. Pedig nem is beszéltem sokat, de még így is úgy éreztem magam, mint akin most kezdett átmenni az úthenger a sok információ miatt. – Azt talán már sose fogom. – rántottam meg alig láthatóan a vállaimat. Azok után, hogy ezekre a dolgokra fényderült szerintem nincs az az ember, aki képes lenne megtalálni ténylegesen az egyensúlyát. Persze értettem én, hogy a jelenlegi állapotomra gondolt, én viszont ennél már előbbre pillantottam. - Ahh, dehogy. – legyintettem egyet. – Nem vagyok az, csak annak mutatom magam. – feleltem alig hallhatóan, mert nem éreztem strapabírónak. Mindegy is. – Ohh, dehogynem. Inkább csak jobb tudni, hogy kikkel futhat még össze az ember. – érdekelt is, hiszen emberi kíváncsiság nem veszett ki belőlem, ugyanakkor tényleg részben az óvatosság miatt is kérdeztem. Jobb félni, mint aztán nagy kalamajkába keveredni. – Családom? – kérdeztem meglepetten, majd lesütöttem a szemeimet, ahogyan elindultunk sétálni. – Nem hiszem, hogy hiányoznék nekik. Az se kizárt, hogy halottnak mondtak. – rántottam meg a vállaimat. – Washingtonban élnek, és ide száműztek nevelőintézetbe, mert szerintük megöltem valakit. Ha úgyis tettem volna, akkor biztosan nem értesítek senkit se, meg azt nem szokás bántani, akit szeretünk igazán, nem? – hangom csendesen csendült, majd sietve töröltem meg az arcomat, mintha csak el akarnám űzni a rémképeket. – Szóval nem hiszem, hogy hiányoznék nekik, meg már az intézet is tuti bezárt, így estére kint ragadtam a városban. – tettem még hozzá, de érezhette, hogy nem sajnáltatni akarom magam, hanem csak őszinte voltam. Majd pedig kíváncsian pillantottam rá, mintha várnám a további mesét, hogy még kik lézengenek közöttünk.
- Sok időm volt arra, hogy megtanuljam levetkőzni az önzőséget. Nagyjából. – Manapság már nem kellett azokkal az eszközökkel élnem, mint régen, így sokkal könnyebb volt kijelenteni, hogy jó útra tértem. Amíg menekültem nem foglalkoztam másokkal, csak azt tartottam szem előtt, hogy túléljem az adott napot és ne szenvedjek komolyabb sérüléseket. Ha akkor is az járt volna a fejemben, másoknak hogyan legyen jó vagy egyáltalán mi is történik velük, ma nem lennék itt. Beleőrültem volna a saját cselekedeteimbe, amelyek ugyan a részemet képezték, de szerencsére már nem azok határoztak meg. Sokat tettem és teszek azért, hogy jobbá váljak. - Ajánlanám a vámpírrá válást, de nem olyan jó buli, mint amilyennek elsőre tűnik. – Halványan elmosolyodtam. Őszintén? Soha, senkinek, semmilyen körülmények között nem ajánlottam volna, hogy igyon vámpírvért, haljon meg, aztán szívja ki valaki nyakából a vörös folyadékot. Tény, hogy abban a pillanatban, amint megkapjuk az örök életet, az emberi lét korlátai eltűnnek és hirtelen úgy tűnik, mintha kinyílt volna a világ, de sokkal hamarabb lehet börtönnek érezni a hatalmas szabadságot, mint ajándéknak. Legalábbis esetemben nagyon sokáig tartott, míg elfogadható szintre tornáztam fel magam és nem a szörnyeteg szerepével kellett megküzdenem a mindennapokban. - Védekezési mechanizmus? Egyre szimpatikusabb vagy. – Felsegítettem az ülő helyzetéből, mert bár nem teljesen voltam képben az emberi szervezet pontos működésével, talán jobb lehet, ha kicsit feljebb kerülve is megpróbálja kiszellőztetni a fejét. – Akár tanfolyamot is indíthatnának a természetfeletti létezéséről és működéséről, biztos nagy lenne az érdeklődés. – Azt mondják, a tudás hatalom, ugyanakkor az egyik legijesztőbb dolog a világon. Tudni és a tudás miatt lehetséges félelemben élni eléggé stresszes lehet, ezért is véltem azt, hogy vannak dolgok, amelyekről nem feltétlen jó, ha van fogalmunk. Ám a lányra bíztam a döntést és úgy tűnik, ő meghozta azt, de mielőtt beszélni kezdtem volna, elképedtem. - Ugye nem azt akarod mondani, hogy éppen egy gyilkossal beszélgetek? – Összevontam a szemöldökömet, de láthatta az arcomon és hallhatta a hangomon, hogy ironizálok. – A szüleid tényleg bedugtak az ország másik végén egy intézetbe és nem érdekli őket, mi van veled? – Mire összegeztem a helyzetét rájöttem, hogy valószínűleg ő is tisztában van a saját élete történéseivel, ezért inkább nyeltem egyet és elindultam abba az irányba, amerre addig tartottam, míg nem találkoztam vele. – Szóval, akkor a gyorstalpaló természetfelettiből… - Váltottam témát. – Vámpírok, boszorkányok, vérfarkasok, különféle hibridek és ezek ősi változatai. Melyikre vagy kíváncsi?
- Lehet, de szerintem bármennyi idő is adatik meg az embereknek sokszor még se képesek levetni azt a köntöst. – nem bántásból mondom, hiszen én se vagyok tökéletes. Nekem is megvannak a hibáim, ahogyan most se lehetnék itt, de mégis megszöktem és majdnem az életemmel fizettem, vagy talán sokkal rosszabbal. Talán olykor én is önző vagyok, ki tudja, hiszen sajnos megesik az, hogy görbe tükröt tartunk magunk elég és nem vesszük észre azt, hogy tévedtünk, vagy amit látunk, azok nem is mi vagyunk. A változást eleve akarni kell és nem mindig könnyű belevágni, vagy éppen kitartani, mert a legtöbb változás azzal jár, hogy minden ruhát levessünk képletesen és tényleg azt lássuk, akik valójában vagyunk, hogy aztán olyanná válhassunk, amilyenné szeretnénk. - Igazán kedves vagy, de azt hiszem én is passzolnám. Bármennyire is tűnt csábítónak olykor a könyvek lapjait bújva az öröklét, most hirtelen egyáltalán nem érzem annak. – kicsit még meg is rántom a vállaimat, mert ez az igazság. Szerintem minden könyvmoly szeret eljátszadozni ilyen gondolatokkal, de most, hogy tudom ez a valóság, nem akarnék egy lenni azok közül, akik örökké élnek. Inkább éljek rövid ideig, de tartalmasat, mint esetleg örökké, de csak bolyongjak, mert nem találom a helyemet a nagyvilágban. Meg egyébként is tényleg elhittem azt, amit mondott, hogy csöppet se buli, így még inkább nem akarnám kipróbálni, mert ezt még vissza se lehet fordítani, mint mondjuk egy rossz hajszínt vagy bármi ilyesmit. - Igen, valami olyasmi. Ha erősnek mutatjuk magunkat, akkor kisebb eséllyel tipornak át rajtunk, vagy próbálnak meg áttiporni. – lehet annak is nevezni, de a mai világban szerintem nem meglepő, hogy a legtöbben próbáljuk megvédeni magunkat. Amikor segített talpra állni, akkor csak megköszöntem neki és még mindig kicsit nem voltam képes felfogni azt, hogy miért is ennyire kedves velem, de inkább nem próbáltam meg firtatni ezt a dolgot. Majd rebegek hálát most az egyszer a sorsnak. – Biztosan lenne olyan, aki eljönne, de olyan is, aki felháborodna rajta és talán újra éledne az egykoron annyira borzalmas boszorkányüldözés. – vannak olyanok, akik elfogadnák a tényeket, ahogyan én is igyekszem egyre inkább, de olyan is, aki inkább vérengzést akarna és elpusztítani a hozzáhasonlóakat. Nem éltem át azt, amit említettem, de tanultam róla és nem tűnt sose valami kellemes korszaknak. Sőt, kifejezetten borzalmas volt az én szemeimben. Pár pillanattal később pedig be is avatom a családommal kapcsolatos tudnivalókba, amikor viszont megszólal, akkor elmosolyodom, hiszen hallom azt, hogy nem komolyan gondolja. Nem vagyok az és sose leszek gyilkos, legalábbis remélem. - Valahogy úgy, ahogyan mondod. Mármint nekik fontosabb a hírnevük és a tisztségük a fejesek között, mint az, hogy a lányukkal mi van. Az is lehet, hogy már el is temettek, mert meghaltam egy balesetben. Kitelne belőlük, de így legalább idővel szabad leszek, azt hiszem… - mondom egy kisebb sóhajjal, miközben mellette sétálok, mert tényleg nem tudom, hogy mit kéne tennem ilyen téren, de majd egyszer talán rájövök, hogy merre is sodródjak és mihez kezdjek tök egyedül ebben a nagyvilágban. – Hmm, legyen a vámpírok, ha már te az vagy és még van tudnivaló tőle, aztán majd jöhet a többi is, ha nem unod meg, vagy nem megyek majd az agyadra. – szólalok meg kicsit talán túlzottan is lelkesen.
- Tapasztalataim szerint azok, akik végül mégsem azt az utat választják, amelyik a többieknek is jót tenne, két okból döntenek a nem változás mellett: mert élvezik, hogy magukkal törődnek vagy félnek, hogyha másokat közel engednének magukhoz, akkor sérülnének. Órákig tudnék mesélni neked mindkét korszakomról. – Elvigyorodtam. Ma már csak mosolyogni tudtam a múltamon és azokon a dolgokon, amiket régen csináltam. Volt idő, amikor sírhatnékom volt, akárhányszor belegondoltam, mennyi életet oltottam ki, kiket hagytam hátra és mennyi rossz lépést tettem, de hosszú évek óta azon dolgoztam, hogy ne süllyedjek letargiába, ha valamilyen oknál fogva a múltamra kell gondolnom. Sokszor kellett. Senki sem szabadulhat meg az általa cipelt történetektől. - Csak ígérd meg, hogy nem olvasod el a Twilight-ot és az összes többi csöpögős, romantikus vámpírregényt. Hidd el, szakértői szemmel nagyon röhejesek. Persze, nem hibáztatok senkit, az írókat meg főképp nem… nem ismerik a világunkat, a saját elméjük segítségével próbálnak valami olyasmit alkotni, amibe sokan bele tudják képzelni magukat. – Egyszer belekezdtem az egyik ilyen könyvbe, pusztán kíváncsiságból. Végigolvastam, mert érdekelt, milyen jellemfejlődést és történetet rittyentenek manapság a rólunk szóló legendák köré, de néhány tényleg nem érte el azt a bizonyos szintet, aminek egyáltalán köze lett volna az igazsághoz. Lehet, hogy valamelyikünknek kellene írnia egy könyvet, amely reális képet fest a vámpírokról. - Szomorú, hogy ennyire fiatalon erre kényszerülsz. – Jegyeztem meg. Nem akartam sajnálkozni, elvégre a legtöbben nem szeretik, ha szánalmat mutatnak az irányukba, de ha objektíven is nézzük a dolgokat, egy ilyen fiatal lánynak nem az lenne a dolga, hogy azon gondolkozzon, hogyan lehetne lelkiekben erős, nehogy bántódása essék. Szórakoznia kellene, élvezni az életet, örülni, mosolyogni, bolondságokat csinálni. - Szerinted miért nem hirdetjük, hogy létezünk? Három percen belül lenne egy csürhe, amelyik a fejünket akarná… az emberek félnek tőlünk. Ezzel eléggé nehéz együtt élni akkor, hogyha megpróbálsz a társadalom normális tagja lenni. – Mondják, hogy valamit valamiért. Normális viselkedést normális viselkedésért. Mégis, emberekkel barátkozni nem könnyű, mivel a legtöbben félnek az újtól és a másságtól… meg is lepődtem magamon, hogy milyen könnyedén elcsevegek ezzel a lánnyal. Érdeklődő volt, kedves, vágott az esze és nem úgy tűnt, mintha meg akart volna gyilkolni. Nem lett volna rá esélye, de kellemes csalódás volt, hogy amikor megtudta, mi vagyok, nem sikoltozva elfutott, hanem inkább tájékozódni kezdett. - Már ne haragudj, de a szüleid elég szemetek. Az lenne a dolguk, hogy melletted álljanak és megvédjenek. - Nagyon érdekes volt, hogy annak ellenére, hogy a családja kitaszította, még mindig élt benne az a gyermeki érdeklődés, ami általában kiirtódik azokból, akik nem kívánatos személyekké válnak a szeretteik körében. Bárcsak én is ilyen lettem volna annak idején! - Akkor a vámpírok… nem tudunk denevérré változni, ez nagyon fontos. Drakulát kicsit eltúlozták. És nem is hordunk olyan nagy, fekete, galléros köpenyt, mint láthatod. – Mutattam végig a teljesen hétköznapi öltözékemen. – Nem csillogunk a napfényben, de elégünk a napon és tényleg elég, ha állati vérrel táplálkozunk. Nem vagyunk tőle annyira erősek, mintha embert vacsoráznánk, de megteszi. – Kicsit erősen fogalmaztam. Sóhajtottam is egyet. – Egyébként, olyanok vagyunk, mint az emberek. Vannak, akik beilleszkednek és úgy élik az életüket, mint bárki más, de vannak az emberi pszichopatákkal analóg őrültek nálunk is. Azt hiszem, a legnagyobb különbség a felfokozott érzelmek, az örök élet és az ezzel járó áldozatok. Néha nem igazán buli. – Vallottam be, amire magától is rájöhetett.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Szept. 04, 2017 10:01 am
- Hmm, talán ez a szerencsétek, ha az igazat írnák, akkor veszélyben lennétek jobban, mint kellene és sajnálom, de már a többségét olvastam. – mosolyodom el azon, hogy nem tudom már megígérni. Régebben imádtam ilyen könyveket olvasni és egy idő után tényleg nem volt más mentsváram csak a könyvek és az olvasás. Így eléggé sok könyvet volt szerencsém olvasni, és eléggé széles skálán mozogtak a könyvek, hogy mikhez is volt éppen kedvem. – Ha jobban ismerne mindenki, akkor nehezebben rejtőznétek el, vagy pedig vámpír írta, vagy olyan, aki esetleg kísérletezett egyik fajtársadon. – rántom meg picit a vállaimat, hiszen ezeket a lehetőségeket se kellene kizárni. Főleg akkor nem, ha már a realitás talaján akarnánk mozogni ilyen téren, hogy a könyv az igazságot tartalmazza. Szerintem jobb így mindenkinek. - Az élet sose volt fair, se egyszerű. – mondom ki a közhelyes dolgot, hiszen tényleg így van. Mindegy, hogy fiatalról van-e szó, vagy éppen idősről, de ez az igazság, ahogyan az is, hogy az ember nem választhatja meg a családját se, csak a barátait és néha pont onnan ér minket a legnagyobb árulás, ahonnan nem számítottunk rá. Aprót bólintok arra, amit mond, de talán még nem is az a csürhe lenne a legrosszabba a szavaival élve, hanem sokkal inkább az elszánt tudosok, akik nem félnének kísérletezni rajtuk. Mondjon bárki bármit, de nem hiszem, hogy ilyen téren sokat változott volna az ember az elmúlt időszakokhoz képest. Tudom, illegális, de amiről nem tud a társadalom ilyen téren, az meg se történt. A kormány pedig eléggé ügyes ebben. – Gondolom így is vannak olyanok, akik vadásznak rátok, vagy az is csak a könyvekben létezne? – pillantok rá érdeklődve, hiszen lehet valami oltári nagy hülyeséget mondtam és vadászok nincsenek is, vagy mi a nevük. Még mindig fura volt erről beszélgetni, de egyre inkább úgy éreztem, hogy többet és többet szeretnék tudni. Nem amiatt, hogy utána könyvet írjak, vagy ellene fordítsam a dolgokat, hanem egy fajta fura érzés kapott el egy múltbéli eseménnyel kapcsolatban. - Ebben nagyon is egyetértünk, még ha nem is illene ilyet mondanom. – régebben megvolt mindenem, de mára mim maradt? Feketebárány lettem, akiről ki tudja, hogy milyen mesék terjengnek odahaza. Nem egyszer kerestem rá majdnem a családunkra, vagy éppen a saját nevemre az ottani újságok körében, de aztán mégse tettem meg. Úgy éreztem jobb a tudatlanság, hiszen nem akarok hazamenni. Ha végre elhagyhatom az intézetet, akkor is messzire mennék, legalábbis attól a helytől biztosan. - Aww szóval semmi denevérség, köpeny és csillogás. Ugh, ez nem hangzik jól, de akkor nappal nem is járkálhattok? – nehezen tudtam volna elhinni, hogy esténként dugják elő az orrukat, de erre még nem terelődött a szó. – Mindenhol vannak őrültek… - kotyogok közbe, de aztán csak bólintok és nagyot nyelek. Nem akarok olyan őrülttel találkozni, akinek esetleg a vacsorája lehetnénk. Azt már nem, még szeretnék érni. - Hmm, és mielőtt vámpírrá váltok az lehetséges, hogy valaki halottnak hisz titeket? Mármint tényleg mintha ennyi volna, de nem sokkal később még a holttestedet se engedik megnézni? – azért mert nincs mit, de ezt inkább magamban tartom. – Esetleg boszorkányok képesek elhitetni valakivel azt, hogy az illető meghalt? – szegeztem neki eme kérdéseket óvatosan, de afelől kétségem se volt, hogy rá fog jönni arra, hogy okkal teszem fel ezeket a kérdéseket, így felesleges lett volna szerintem burkoltabban kérdezni, de tényleg érdekelt a válasza. Ha igen, akkor az is lehetséges, hogy az egykori férfi nagyon is él, akit szerettem és akinek a megölésével megvádoltak, de így már jobban érteném, hogy miért nem találtam eddig szinte semmi nyomot se.
- Kísérletezni egy fajtársamon? Ahhoz képest, hogy csak most nyílt fel a szemed a természetfeletti témát illetően, máris micsoda ötleteid vannak! – Neki ezt félig viccelődve mondtam, de sajnos nem egy ilyen esetről volt tudomásom. Vannak, akik élvezetet találnak abban, hogy a náluk erősebbnek számító vámpírok alól kihúzzák a lábukat, börtönbe zárják őket és kísérleti patkányként bánnak velük, mások pedig a tudománnyal takaróznak. Akik bármilyen okból kifolyólag így viselkednek egy vámpírral, nem jobbak, mint a gyilkológépek. - Ha manapság már az emberek is vadásznak az emberekre, mit gondolsz, minket békén hagynak? – Lassan lépdeltem, a kabátom zsebébe mélyesztettem a kezeimet. – Vannak, akik a halálunkat akarják. Sokan csak szórakozásból, mások bosszúból vagy a neveltetésük miatt. – Vadász elől menekülni csak egy rosszabb van, ha az ősi vámpírcsalád elől kell futnia az ember lányának. Igyekeztem elkerülni a vadászok összes lehetséges radarját, de az sem volt biztosíték, ha nem öltem, hiszen egyesek már azért képesek lennének karót döfni a szívembe, mert egy véletlen folyamán évszázadokkal ezelőtt megpecsételődött a sorsom. Az emberek éppen annyira durvák és kegyetlenek tudtak lenni, mint a vámpírok. Fizikai és érzelmi értelemben egyaránt, tökéletesen példázta ezt a lány leírása a családjáról. Annak idején bármit megadtam volna azért, ha a gyerekem mellett maradhatnék és normális nőként, anyaként élhettem volna a mindennapjaimat, erre mások eltaszítják maguktól a lehetőséget. - Nem mindegyik vámpír tud a napon járni. Én igen. A varázslat segít benne. – Halványan elmosolyodtam, mielőtt felelhettem volna a kérdésére, ami gyanúsan összekapcsolódott azzal, hogy konkrétan gyilkossággal vádolták. Nem tudtam, mennyit mondjak el neki, mi az, ami már káros lenne akár az épségére is… ha bizonyos titkokba beavatom és ő úgy dönt, hogy kutatni kezd bizonyos dolgok után, könnyen beletörhet a bicskája a vállalkozásába. Akár meg is halhat. – A varázslat nem csak arra hat ki, hogy tudunk-e a napon járni vagy nem… a vámpírok varázslatból születtek, ezért igen, lehetséges, hogy valaki halottnak tűnik, majd vámpírként ébred újjá. Ez z átváltozási folyamat része. – Kezdtem bele végül. Ennyire specifikus kérdéseket csak az tud feltenni, akinek köze volt hasonlóhoz, magától nem tudta volna ennyire pontosan leírni a vámpírrá válást. – És ahogy említettem, az átváltozással kapunk néhány különleges képességet, többek között azt, hogy bármit el tudunk hitetni az emberekkel, amit csak akarunk. – Igazából, az igézés miatt nekem sem kellett volna aggódnom azon, mit mondok és mit nem. Könnyedén kitörölhetem a fejéből az összes eddig elmondott információt, de ez a lány magamra emlékeztetett… képtelen lettem volna babrálni az agyával. – Úgy gondolod, veled már előfordult ilyesmi? – Kérdeztem rá egyenesen. -A szüleid miért hiszik azt, hogy megöltél valakit? – Bukott ki belőlem a kérdés. Erre a lányra nézve sok minden eszembe jutott, de hogy gyilkos lenne, az semmiképp. Ártatlannak, kíváncsinak tűnt, aki valamiért zavarta a szülei által kialakított és vágyott idilli képet, ezért megszabadultak tőle. Esetleg egy vámpír hitette volna el velük, hogy a lányuk egy gyilkos?
Kezdőlap
