Vajon tényleg jótevő volnék? Nem szállok vele vitába, de nem mondanám, hogy így van. Nem vagyok jótevő, a jótevő azért tesz meg valamit, mert ezzel segíteni akar másnak, nekem okom volt erre, célom volt vele. Azért tettem, mert ez volt a jó megoldás ahhoz, hogy több erőm legyen. Szükségem volt rá, hogy legyen esélyem arra, hogy valahogy elérjem, amit akarok, hogy végre megszűnhessek ebből a világból, hogy tovább lépjek. Ezért van, hogy csak egy halvány mosolyt lát az arcomon. Valóságos vagyok, ez nem kérdés, de a többi nem igaz, nem vagyok szent és még csak olyan sok jót se tettem, amennyit tehettem volna. Tettem én jó dolgokat igen, de sok rosszat is már eddig, amikre nem vagyok büszke, de attól még úgy érzem, hogy okom volt rá, abban a pillanatban úgy gondoltam nem volt más választás. És félek lesznek még ilyen pillanatok, félek fogok még olyasmit tenni, amire nem leszek majd büszke. Az már most finom kifejezés, hogy ha létezik végítélet akkor nem tudnék elszámolni a cselekedeteimmel, de... talán nem is igazán akarok, talán nem is kell. Az életem így alakult és nem én tehetek róla elsősorban, hanem sok minden, ami közrejátszik ebben. A helyemben azt hiszem bárki épp annyira el lenne keseredve, mint én. Nem halhatsz meg, esélyed sincs a normális életre, arra, hogy valaki figyeljen rád, vagy szeressen, mert azzal csak rá is bajt hozol. - Igen, a nevem Serah. - látom én, hogy elég nehezen dolgozza fel a kapott infokat, amit végülis valahol meg tudok érteni. Gondolom az új élet sem lehet túlságosan könnyű neki, de az még nehezebb, hogy az, amit hitt most teljességgel meg is lett cáfolva. - Átvitt értelemben véve igazából jól gondoltad. - vonom meg finoman a vállamat, csak aztán dőlök neki lazán a mellettünk lévő épület falának. Bent valami buli lehet, mert szinte érezni lehet a hangos zene miatti rezzenéseket, ahogy a falhoz érek. Soha sem fogom ezt megszokni, ezt a világot, amibe nem illek bele, ahol minden túlságosan gyors és túlságosan hangos. És ki tudja, hogy még hová fejlődik a kultúra... jó lenne, ha nem kéne még azt is megtapasztalnom. - A nővéred segített, hogy segíthessek. Áldozatot hozott érted, de a varázslathoz kevés volt, ami visszahozott téged. Ennyi elég kell, hogy legyen. Hálás lehetsz neki. - az ereje volt a tét, az, amire nekem szükségem volt, amiért okom volt ezt megtenni és segíteni. Csak úgy nem tettem volna és nem azért, mert ne lennék jótét lélek, egyszerűen... értelmetlen. Ha valaki elment, hát elment, nem hozhatunk vissza mindenkit, az egyszerűen lehetetlen és nincs is értelme. Hiszek az élet körforgásában, abban, hogy nem érdemes ezt megbolygatni, de néha a cél érdekében az ember a saját elveit is megvétózhatja. Én is ezt tettem, azért mert nem volt más választásom. És még így se biztos, hogy elérem majd azt, amit akarok, de így, több erővel, talán nagyobb esélyem van.
Hogy őszinte legyek egyetlen röpke másodperc erejéig megfordult a fejemben, hogy sorsára hagyom azt a másik vámpírt. Egyszerűen végignézem miképpen szakítja át a vadász karója a nyakát, és miképpen vérzik el a lábai előtt. És amikor már győzelmének teljes tudatában mered a halott vámpír fölé, akkor előbújok az árnyékból. De mi értelme lett volna? Érezte a jelenlétem, amit nem elsősorban annak tudtam be, hogy jók az ösztönei, hanem annak, hogy a gyűrűink összekötnek bennünket. Láttam a bárban és nem tagadom nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy ne akarjak azonnal a karjába omolni, az őrületes hasonlóság miatt. A mozdulatai, ahogyan engem figyelt, miközben a teste ritmusosan dörgölőzött valaki máshoz. Egykor az ilyen dolgok még izgalomba tudtak hozni, talán még most is így van, de nem akkor ha valaki Federico arcmásával szaladgál Mystic Falls éjszakájában. Nem akartam őt bántani, különös, de képes voltam a Mesterem által belém csepegtetett gyilkos indulatot néhány röpke pillanatra uralni, és felülkerekedni több évszázad bűnös bosszúszomján. Itt állt alig pár lépésre tőlem azzal a másikkal a karjában, a gondolat, hogy osztoznom kellene rajta dühössé tett, és az elmémet megnyitottam a vámpírnak. Íme az évek fájdalmas nyögései, az álmatlan éjjelek, amikor még félig emberként láncra verve és a vér után áhítozva is rekedtre üvöltöttem a nevét. De a masszív kőfalak elnyelték a szavaim és senki nem volt aki válaszolt volna, csak álmos visszhangok verejtékcseppjeiként peregtek le a málladozó kövekről, melyekre a hold rajzolt csak néha árnyékot. Több mint egy hétig fetrengtem ott, Giovanni pedig folyamatosan csepegtette a szívembe a haragot és csupán akkor kaptam vért, akkor csillapította a szomjamat, amikor az utolsó Auditore kiírtását is megígértem neki. Megmutattam hát ennek a barnának, hogy nem minden esetben áldás az öröklét, hogy nem minden esetben akartuk néhányan, hogy nem ajándékba kaptuk, hanem egyszerűen ránk kényszerítették. Hogy hamarabb kinézte magának mint én az erős kételyeket ébresztett bennem. De a gondolataim beszélni kezdtek helyettem és kitártam neki emlékeim teljes tárházát, vegyen ki belőle onnan amit akar, nézzen be a legtitkosabb zugokba is ahol fájdalmat fog találni és keserűséget. A boldog pillanataim Giovanni elméjében pihentek, talán egyszer majd visszakérem őket. Nem akartam tőlük megválni örökre, de nem is tarthattam meg, mert elgyengít mert akkor könnyen kibillenek abból az egyensúlyból amelybe a századok és a mesterem hajszolt bele. Azt akartam, hogy lássa az éjszakáimat, azt akartam, hogy lássa miképpen vetem magam először zokogva emberre és szívom a vérét egyre mohóbban az emlékeit is birtokolva mintha ott peregne le előttem egy jól megkomponált filmként. Azt akartam, hogy ez a fiatal, ez a vért alig látott kis senki tudja, hogy nem minden a vérszomj, hogy nem minden arról szól, hogy a vágyait kielégítse, bár tudtam min megy keresztül.Az első időkben a vér annyira megrészegít, hogy folyamatos orgazmussal ér fel minden egyes erősebb szívás az ütőérből. Számunkra, elkárhozottak számára ez volt a valódi mennyország, melyet karmazsin színre festett az utána való vágyódás. A tudatom mint egy ajtót a másik vámpír felé tártam, érzékeim maradványaival pedig a vadászra koncentráltam, ami elég nehéz volt, mert úgy lengte körül a verbéna, mint valami átkozott parfüm. A barna hajú megrázkódott majd feltartott kézzel hátrálni kezdett, helyes, én is így gondoltam. Én azonban nem mentem a férfihoz közelebb, majd ha bolond volnék, és amikor egy lépéssel közelebb indult felém, én ugyanannyival hátráltam, egy óvatos félkörrel, hogy a hátam nem a tűzfalnak vessem, hanem annak kissé srégan. Megemeltem egy picit a kezem jelezve ne jöjjön közelebb és én sem fogok. Olyanok voltunk mint két táncos, akik vakon botorkálnak egymás felé, és próbálják felvenni látatlanban a másik lépteinek ritmusát ami nem egyszerű, valahogyan nem akar ez összejönni. Nem is értem miért kellett idejönni, miért foglalkoztam egyáltalán vele, de amikor megpillantottam tudtam már mi volt az az erő ami odavonzott, amely mint megkergült szerető suttogta csikorogva suttogta a fülembe, és vezette a lépteimet egyre előre. Ő hívott még akkor is ha nem tudott róla, még akkor is az ujján lévő gyűrűről talán fogalma sincs ahogyan talán arról sem miért van az én ujjamon a párja. A nap és a hold, a nappal és az éjszaka amelyek egykor összetartoztak, most csak próbálnák utolérni a másikat, de csupán csak árnyékukat hagyják ott a másiknak a világ végtelen körforgásában. A felvett távolságot őriztem tőle, de nem félelemből, hanem mert talán még magam sem mertem elhinni, hogy ilyen létezhet. Hogy annyi idő után annyi vér után amely a kezemhez tapad a családjukból most képes velem minden kárhozottak istensége ilyen csúf tréfát űzni. Ím így tér vissza minden az eredetéhez, így teljesíthetem be majd én a saját sorsom és talán végre megszabadulhatok az évszázados bolyongástól amelyet egy ideje már egyedül folytatok. Mégis érzem, hogy ezúttal elhagy az erőm, hogy még csak szavakkal sem vagyok képes igazán bántani, és az elméjét sem akarom uralni, igaz nem is tudom. Láthatatlan üvegfalon keresztül érzékelem a gondolatainak siklását, érzékelem a vágyait, a testéből áradó forróságot, a lüktetést, a dühöt az elszalasztott préda miatt, de nem tudom mire gondol, nem tudom mi az amit szeretne és ez egy pillanatra megrémít. Ez nem a verbéna hatása, ez valami más, ez egy eddig ismeretlen erő a számomra, aminek létezéséről nem is tudtam. De hogyan is tudhattam volna, hiszen egyetlen vadász sem tekintett rám ilyen szemekkel, egyik vadász sem volt Federico Auditore. És érzem az elfojtott érzékiséget, amely nem tudom, hogy a korábbi tánc hozadéka, vagy ez a fiú ebből van összerakva, bár gyanítom inkább az utóbbi. Egy csöndes de visszafogott mosolyba futnak az ajkaim ahogyan nézem őt és leginkább azon mosolygok milyen nemes és átlátszó egyszerűséggel próbálja elterelni a gondolatainkat a nyilvánvalóról. A felém tartott névjegykártyára vetek a gyors pillantást, de nem nyúlok felé, ahhoz közelebb kellene mennem. Meg őszintén szólva nem is nagyon szerettem ezeket a papírdarabokat soha. Valamikor az ötvenes évek ébredező zenei őrülete és a háztartási gépek első generációjának megjelenése közepette szoktak rá az emberek, és már akkor sem értettem miért nem inkább a személyes beszélgetéseket részesítik előnyben ahelyett, hogy efféle cetliket adogatnak egymásnak. És nekem különben sem volt szükségem effélére, hogy megjegyezzem őt magamnak. Igazából semmi nem kellett, mert már ismertem minden vonását, minden rezdülését öröktől fogva, talán csak az zavart be a képbe, és attól mosódtak el rajta a színek, hogy ez egy másik kor volt. Dübörgően veszélyes és kegyetlen világ amelybe nem illett bele Federico tiszta és szerető, őszinte mosolya. Volt valami ebben a fiúban...volt, de mégis hiányzott belőle, mintha az idő, mintha a múlékony és illékony idő kiőrölte volna belőlük, ahogyan a folyó vize zúzza homokká a kavicsokat hosszú útja során. Csak a külsőségek maradtak, de vajon a máz alatt ott rejtőzik még akit én egykor szerettem, aki miatt életben maradtam? És most itt áll velem szemben, és nekem kellene vele végeznem. Jól tudom nem ezen az éjjelen, nem itt a sikátorban, nem a gázlámpa lassan hunyorgó fénye alatt, ez még nem az a pillanat, de eljön majd, érzem hogy eljön. Meg tudom majd akkor tenni, képes leszek neki ártani? A hangja rángat vissza a gondolataimból és a múltamat vissza száműzöm oda ahonnan előjött. A valóság itt van, és nekem győzedelmeskednem kell felette bármi áron. csak ne lenne olyan cudarul nehéz. -Játszhatjuk tovább a kisded játékodat Federico, de olyan messziről büzlesz a verbénától, hogy csak az efféle gyenge és hiszékeny ifjú vérszívó nem érzi meg mint amilyen az előbbi kis barnád volt. Nálad?- nem tudtam megállni, hogy ne nevessek fel igazán jóízűen. Volt humorérzéke a fiúnak annyi szent. -Hát persze, mert vagy annyira hülye, hogy behívj a házadba, én meg vagyok annyira hülye, hogy közel engedjelek magamhoz, ugye? Szerinted miért nem vagyok még ott előtted egy lépésnyire?- tettem fel a kérdést, bár inkább költőinek szántam. -Sértő, hogy ennyire naívnak nézel engem, Federico Auditore!- ejtettem ki a nevét a mondat első felénél némiképp lágyabban, mintha olvadt vajat tartanék az ajkaim között. Ez a név még mindig szent volt a számomra, ez a név volt az ami eddig életben tartott. Mindig reménykedtem benne, hogy egyszer majd rátalálok, ám mire felocsúdtam, mire Giovanni bűvkörében megerősödtem már egy emberöltőnyi idő telt el, talán már úgysem leltem volna meg. Keserű volt a felismerés nem tagadom, és ekkor ajándékoztam mesteremnek az emlékeim egy részét. Volt amit megtartottam magamnak, amitől nem akartam megválni, mert ha egyszer úgy alakulna, hogy egy ilyen éjjelt nem élek túl ezzel a gondolattal akarom végezni, azzal amit nekem mondott azon az utolsó éjjelen. Éppen így nézett rám, ahogyan most ez a fiú onnan jó pár lépés távolságból, és az éjszaka lassan nyíló árnyai tompa ezüstre színezték a mélysötét szembogarát. Én ott láttam benne magunkat, és azt hittem ez a szerelem soha nem ér majd véget. Hogy van annyira erős, hogy bármivel szembe szálljunk érte. Mi voltunk annyira erősek, de az ő családja nem. A szerelem és a gyűlölet között csupán egy billenésnyi különbség van, hogy az élet egy vékony kis pallóján melyik irányba mozdul a tested, és én most azt éreztem, hogy a gyűlöletem szépen lassan elcsitul és a helyét valami más veszi át, amit képtelen vagyok legyűrni ami sokkal erősebb mint én, mert az emberi oldalamból táplálkozik. A személyes démonom, a sebezhető pontom, amelyet még ennyi idő sem volt képes belőlem kioltani. -Ha azt mondom nálam, akkor lepakolnád a kis kellékeidet és vajon velem jönnél?- kérdeztem hirtelen minden átmenet nélkül, de tudtam, hogy nem fogja megtenni. A fegyverei nélkül legalább annyira sebezhető amilyen én vagyok a gyűrűm nélkül. De hát pont ez lenne a fegyverszünet lényege. A válaszát vártam, de még mindig nem engedtem közelebb. Zavart nála a fakaró, zavart az átkozott és egyre áthatóbb verbéna szaga, de ő maga valahogyan mégis vonzott és egyszerűen nem voltam képes uralkodni az érzékeimen. Mi a pokol történik itt? A gyűrű az ujjamon felvillant és erősebb lett a szorítása. Érezte a közelben a párját, és érezte, hogy amit egykor eggyé szántak, erőszakos kezek két külön világot szakítottak ki belőlük, egy világot amely az évszázadok alatt egyre távolabb került egymástól, hogy aztán itt ebben a városban újra találkozzon. Kérdés merre fog tovább haladni?
Nekidőlt a mellettünk lévő épület falának. Lényegében... nem volt időm azzal foglalkozni, hogy vajon mit és miért csinál, mert próbáltam megemészteni a kapott információkat. Egyáltalán nem tudom, hogyan felejthettem el, de azt hiszem, tökéletes magyarázat az, hogy minden ember agya képes furcsa dolgokat művelni... és azt hiszem, hogy az enyém is valami hasonlót csinált vele kapcsolatban. De mégis, éveken keresztül beleringatni magunkat valamibe, egészen furcsa és különleges... mármár hátborzongató. Nyilván ezek azok a szindrómák meg minden, de eddig azt hittem, hogy egy természetfeletti lénynek nem lehet ilyen problémája. Nos, nagy eséllyel ezt most sikeresen megcáfoltuk. - Szóval Abigail adott neked valamit, igaz? - kérdeztem rekedtesen. Egyáltalán nem tudom, hogy két boszorkány miféle üzletet képes kötni, habár már tudtam, hogy Abigail még a visszahozatalom előtt összekötött egy testvérpárral engem, miután az apjuk ezt követelte tőle. Cserébe pedig védelmet kapott halála végéig. Talán olyat adott Serah-nak, amely végül az életébe került? Fogalmam sincs, de azt tudom, hogy... nem, semmit sem tudok igazából. Egyáltalán nem rémlik az a pár nap, amíg visszaszoktam az életbe. - Sosem gondoltam bele, hogy lehet, nem volt elég erős... magamat hibáztattam, hogy belehalt a varázslatba... de ezek szerint nem emiatt halt meg, nem azért, mert engem visszahoztak... vagy mégis? - sorjáztam értelmetlen kérdésekkel. Nem is értem, hogy mit várok tőle. Valószínűleg a háta közepére sem kíván egy olyan lányt, mint én. Mintha nem is ötven éve, hanem most tértem volna vissza a való világba. Jó lenne végre valami értelmet az arcomra varázsolni. - Sajnálom. Nem akarok pattogó kismanónak tűnni - ráztam meg a fejem egy bocsánatkérő mosollyal, és egy apró sóhajt erőltettem ki magamon. - Nagyon kicsi a világ, hogy megint találkozunk... pont itt, az isten háta mögött - mosolyodtam el kissé bátrabban. Talán lesz új értelme az életenek egyszer és mindenkorra? - Nem tudom, hogy képes lennék-e köszönetet mondani... vagy valamivel kifejezni a hálámat - köszörültem meg a torkomat. Ez amolyan... kérj, amit akarsz, mert hálával tartozom neked-szokás.
Követtem a tekintetemmel a névjegykártya ívét, ahogy a macskaköves útra hullik, vettem egy nagy levegőt, majd kieresztettem és szemöldök ráncolva pillantottam az előttem álló vámpírra. A gunyoros kérdését hallva pedig széttártam a karjaimat, és végig intettem velük magam előtt. Miért, mi baja lehetne, ha hozzám jön, végül is csak egy kicsit meghalhat bele nem? De, ez a Federicozás kezdett bosszantani, mondtam már a nevemet, és bizonyos szinten türelmes is vagyok ha erről van szó, tekintve, ha új ismertségről van szó, de… ez már… francba is! Háromszor hívott így! S az utolsónál már a családnevem is hozzá tette, tehetetlenül vicsorogtam rá. Tudott valamit amit én nem, biztos, hogy kihallgatta valakivel odabent a főnök beszélgetését, ezért tudja a családnevem… Biztos… De ne szorítana annyira az ujjamon a gyűrű. Összefonom a kezeimet a mellkasom előtt és a bicepszem rejtekében piszkálgatom egy kicsit a gyűrűt, majd beletúrok a hajamba. Mit kaphatok ettől a vámpírtól ha vele megyek? Talán információkat, szinte egyszerre szisszentem fel a nővel, akinek még a nevét sem tudtam, a villanó gyűrűjére kaptam a pillantásomat, azt hittem, hogy az enyém le akarja szakítani az ujjamat, de a világ minden kincséért sem váltam volna meg tőle, ahogy a fegyvereimtől sem. Most én pillantottam rá gunyorosan. - Persze, hogy még sebezhetőbb legyek a közeledben? Tegyük fel, hogy a verbéna miatt nem fogsz inni belőlem, de… attól még számos módon végezhetsz velem, csak mert. - csettintettem. - Olyan a hangulatod. Láttam már a fajtádból olyanokat akik az egyik pillanatban kedélyesen csevegnek valakivel, jól érzik magukat , látszólag, a társaságában, majd a másik pillanatban a nyakát törik… - ráztam meg a fejemet. Felsóhajtottam. Menjek, vagy maradjak? Mi legyen? Gondolkodtam. Ha túl élem, mert túl fogom élni, reméltem, akkor apámnak tuti nem fogok beszámolni erről. Apám, anyám halála óta afféle krónikásként működött, szinte még a naplómat is ő írta helyettem. Igen ám, csakhogy … volt egy sajátom is, amihez ő nem férhetett hozzá. Erre, ügyeltem. A saját gondolataimat és elképzeléseimet tükrözte vissza bizonyos dolgokról, amikben ellentétesek voltak a véleményeink. - Ha nem akarsz lakmározni belőlem, akkor mit akarsz tőlem, és miért hívsz Federiconak? Egyébként, ha ember lennél szívesen veled mennék…- láthatta a névjegy kártyámon olyan távolságból is a nevemet és a felkonferálásnál is hallhatta. Mit akar tőlem? Faggattam a vámpírt, úgy tűnt,hogy ilyen távolságból hajlandó velem beszélgetni is, tényleg vele mennék ha ember volna! Elgondolkodva pillantottam az ajkának ívére, egyébként tényleg vonzó volt, miért a legvonzóbb nőket változtatják át!? Ha nem vámpír lett volna, biztos megfűztem volna, na nem olyan egyszerűen, mert ebben a nőben volt tartás és öntudat, olyasfajta ami hiányzott egyes nőkből. A tapasztalat, ezért szerettem tapasztaltabb nőkkel kezdeni… De, milyen lehetett, mielőtt átváltoztatták? Akkor is, ilyen arisztokratikus, fennhéjázó? Mehetnék a lakására, és tudnám, hogy hol kell keressem, ha épp úgy döntenék, hogy teszek a fegyver szünetre, mert valami általam felállított határt átlépett, és megszegte a… mondjuk az emberekből való ivás ígéretét, és így is lenne. Mert az ösztön hajtja őket. Ha nem most, akkor később fogom szíven szúrni. Megráztam a kezemet, mintha…mintha maga a gyűrűm ellenezné a gondolataimat. De mi végre? Végtére is, elég egy szék láb is a lakásában és ha karót döfök belé, akkor le is gyengíthetem, nekik mindegy, nekik nem kell olyan speciális karó mint az ősöknek. Valami azt súgta, hogy nem kellene fejjel mennem a falnak ebben az esetben mint máskor, amikor az ösztön vezérel… Egyébként tartottam a bosziktól, hogy képesek ilyen ösztönöket felébreszteni valakiben, hogy aztán egy őrült, gyilkoló gép váljon belőlük? Ismét elgondolkodva pillantottam erre a nőre, még csak a nevét sem tudtam. - Hogy hívnak? Nem árt tudnom, ha már… olcsó ismerkedős randira hívsz a lakásodra, ráadásul, te csípőből tudod az enyémet, azt hiszem lépés előnyben vagy. Bár, kicsit tévedtél, mert Bernardo Auditore-nak hívnak igazából, és nem Federiconak, de ha megölni tervezel, oly mindegy, hogy hogyan hívnak nem, mert ilyen rövid ismertség alatt kár a nevekre pazarolni egymás idejét. - igen, ez foglalkoztatott a legjobban, mit akar tőlem? Hiába magyaráztam be magamnak korábban, hogy kihallgatta a nevemet valahonnan, az ösztöneim teljesen mást súgtak. Tudhatott valamit amit én nem. Talán túl magyaráztam ezt a neves dolgot, de…na, minden jóérzésű ember kiakadna, ha már mondta volna többször is ,hogy hogy hívják és mégis szándékosan hívják másképp, nem? Komolyan, kicsit gyerekesnek éreztem magam a név témán való lovaglásnak, és szerintem le is kéne nyugodnom valahogy. De... az az idegesítő leejtés, mintha dédelgetné ezt a nevet, mintha a jó haverja lennék, akit csak úgy így hívhat? Talán... utána kellene járnom. Minden más olyan fenyegető, egyedül a Federico név, és talán a család nevem, talán ezekből nem csöpög a megvetése, de az is inkább gúny. Miután megtudtam a nevét, Gemma…Crawley…. Gemma, olaszos név, elgondolkodva mértem végig a nőt,igazából, rá kellett , hogy jöjjek, azért gondolom nőnek, mert olyan érett a pillantása és a sminkje, de szerintem nem lehetett nálam idősebb amikor átváltoztatták. Bár a Crawley inkább ír vagy angol… inkább ír. Fura és érdekes története lehet ennek a vámpírnak,vajon tudni akartam-e? Nem, sosem hallgattam végig a szentmisét senkitől sem, mielőtt megöltem, mert sosem adtam rá lehetőséget és szexel tényleg el lehetett csábítani a többségét, eddig szerencsém volt elkerülni a fogaikat is. Tiszta mázli. - Te pedig Em, miért hívnál meg egy vadászt a lakásodra? Mi olyat tudsz, amit nem akarsz elárulni, és honnan tudod, hogy igazából mivel foglalkozom?- nem, egy tapodtat sem mozdultam én sem, vártam, mire? Arra, hogy ő tegye meg az első lépést felém, és a hátamat sem akartam neki megmutatni. Mégiscsak ott vagyok a legsebezhetőbb. A táskámat ráadásul egyáltalán nem akartam itt hagyni. Egyáltalán… lakás?! Jó persze, nem barlangokban és a csatornákban laknak, ez egyértelmű, de minimum koporsókban kellene feküdniük, nem? Jól van a Bram Stoker regények ideje lejárt, az a figura is vadász volt, és elég érdekes módon próbálta elhitetni az olvasóival ,hogy a vámpírok élnek is. Sajnos, senki sem vette be, pedig figyelniük kellett volna rá. Szóval, a lakása… hol lakhatott vajon Gemma…? Érdekes hangzása volt a névnek, még puha… és ha el akarok szórakozni vele, akkor ugyebár olaszul gyémántot jelent, drága követ és… angolul is, ráadásul már csak azért is Em-nek fogom szólítani. Ha valamicskét is konyított a modern zenékhez, akkor tudhatta,hogy van egy ilyen férfi rapper. Mellesleg szerettem a dalait, de nem ez a lényeg, bár… necces, hogy nem fogja érteni, mert igazából a nevét lehet Emnek is becézni… Mindegy, mert akkor ez marad az én belső kis viccem, de az Emből tahóság végett nem is fogok engedni, szerintem. Ugyan, miért bízzak egy vámpírban?! Folyton ez kattogott az agyamban. De, tudta, hogy ki vagyok! Ez azért csak jelent valamit, vacilláltam, míg vártam a válaszokat addig is az időt húztam. Talán megcsörren a zsebembe a telefon és gyorsabban rövidre zárhatjuk a témát, ében szín szemeim kíváncsian meredtek az előttem állóra, és kicsit a szemöldökeimet is ráncoltam. Csak... szúrd le, menj innen, vágd le a fejét és nyomás... De nem hagytak nyugodni a kételyeim, amelyek felébredtek bennem. Tudnom kell amit ő is tud, mert ha tud rólunk a többiek is veszélyben vannak...
Nem akartam neki ártani, öntudatlanul is csak az rezgett gyenge visszhangként bennem, hogy képtelen lennék arra vele, amit pedig meg kellene tennem, ahogyan megtettem már olyan sok esetben. És a kérdéseimre nem volt válasz sehonnan, hogy miért itt és miért most és miért éppen ezzel az arccal találom szembe magam annyi idő után. Így akarnak próbára tenni, vagy ez az öröklét sajnálatos defektje, tréfája nevezzük aminek akarjuk, hogy az élet körforgásában időnként megjelenik ugyanaz a motívum, ugyanaz az ábrázat ugyanazok a pillanatok, amelyeket egyszer már átéltünk? Én tudok róla, a halandók csak deja vu-nek nevezik amelyre nem találnak ésszerű magyarázatot. Úgy tudtam őt nézni, hogy nem vágytam a vérére, vagy legalábbis nem a klasszikus értelemben. Persze nem tagadom, hogy megfordult a fejemben, ahogyan minden estben megfordult, hiszen ilyen távolságból is hallottam a halántékának ütemes és csábító dobolását, szinte hallottam miképpen zubog végig selymesen simulva az ereihez a vér, és csalogató volt, ó mennyire az! Édes kínzás! Mégis visszafogtam magam, mert így akartam, mert ez az én döntésem volt minden esetben. Ezt nem kapjuk ajándékba, ezt az önuralmat ki kell fejleszteni és sokszor igen komoly ára van, ahogyan az enyémnek is az volt. Mennyi fájdalmas zokogást hallottam már hosszú létem során amikor több napos éhezés után közéjük mentem és az éjszaka csendjében nem csupán csendes álmukat loptam el, hanem az életüket is, hogy a vérük által erőt merítsek. Nem mindig tudtam megállni és sok esetben tragédia lett a vége. De mára letisztultak bennem ezek a dolgok, mostanra már sokkal több mindenre képes vagyok, mostanra már szert tettem egyfajta önszuggesszióra, de ilyenkor az érzelmeim kikapcsolnak, ahogyan semmi másra nem tudok gondolni csak arra, hogy az egyetlen érzést a legerősebbet bármi áron elnyomjam magamban. Az éhségem legyőzése pedig újabb energiákat emésztett fel.Ez volt az én végzetem, az évszázados terhem amelyet mázsás súlyként cipeltem magammal már egy ideje. Ez a fiú azonban megváltoztatott mindent a felbukkanásával, azzal ahogyan magához vonzott és olyan lettem a közelében mint egy báb. Egy élettelen vérszomjas báb, aki neki mégis képtelen lenne ártani, pedig meg kellene tennem. Nem itt, ó nem, de később igen. És éreztem, szinte arcul csaptak az érzései, hogy ő is ezt szeretné és a távolság, amely közénk lopakodott, szűnni nem akaróan ott maradt. Pedig nem ácsoroghatunk örökké itt, az árnyékokban fürdőző sikátorban, nem állhatok örökké tőle több lépés távolságra, valamerre indulni kellene, de egyszerűen képtelen voltam mozdulni, amíg ő nem teszi meg. Ahogyan a kezét karba fonta és a gyűrűink egyetlen másodpercre egyszerre villantak fel a hold fényével, a lámpák ködös ragyogásában éreztem, hogy erőteljesebben megszorít az enyém, és szinte fájdalmasan a húsomig mar miközben láthatóvá válik a gúnyos pillantása. Mintha engem hibáztatna valamiért amit még el sem követtem. Éreztem és tudtam is egyszerre, hogy nem bízik bennem, ahogyan én sem benne. De ha ezen nem kerekedünk felül, akkor egy helyben toporgunk majd tovább, anélkül, hogy bármi többet is tudnánk. Vagy éppen egy minimális magyarázatot erre az egészre, ami velünk történik most. Visszahúztam a kezemet a gyűrűm élő tűzként perzselte tovább az ujjamat és jól tudtam ez így lesz amíg a közelében vagyok. Összetartoztak, nem lehetett őket külön választani, és amikor találkoznak akkor oly sok évnyi emlék kezd benne zubogni sikoltva a másik felé a tengernyi fájdalmat amit a hiány okozott.Az a hiány amelyet az elszakadás szült és az örök életre való kárhozat. Sokszor megfordult a fejemben, hogy ha találkoznék újra Federicoval akkor magammal rántanám a saját világomba, akarnám vajon, hogy együtt kárhoztassunk örök életre, akarnám vajon, hogy megismerje milyen érzés gyomorból érezni, milyen amikor már nincsenek gátlások, nincsenek érzelmek, semmi nincs csak az éhség, amely magával ragad. Hogy a vért akarod, amit hallasz, amit kiszagolsz, amely egyre erősebb csábításként fon körbe, mint egy megátalkodott véres lián, és a tested tehetetlenül vergődik a szorításában. Már mindent és bármit hajlandó vagy megígérni csak megkaphasd.Azt mondod nem tudnál annak ártani akit egykor emberként szerettél, de ha ott vagy és megérzed a forróságát többé semmi nem számít, ha pedig nem uralkodsz magadon akkor a sötét csábítás tökéletesen magába szippant és elmerülve benne a fogad a bőrbe mar és a vér mint folyó méz telít el, bűnös manna. Megrezdült a szempillám a csettintés nyomán és meglepődve mosolyodtam el, arra a gondolatra, hogy valóban megtehetném, hogy valóban megtörténhetne az, hogy az egyik másodpercben még megadom magam, és megígérek bármit a következőben azonban győzedelmeskedik rajtam a vérének a csábítása és megteszem. De ez nem volt ilyen egyszerű. A szavai valóban fájtak azon a tájékon ahol egykor őszinte hévvel és lelkesedéssel dobbant a szívem. Mára már ez sem volt a régi, mára már ezt is csupán a halandók tartották életben. De miért lenne ez tökéletesen bűn? Néha megpróbáltam magamnak bebeszélni, hogy ez is csupán a tápláléklánc egy újabb lépcsőfoka, egy elcseszett evolúció, amelyben a piramisnak nincs csúcsa, vagy éppen magában végződik, mint a kígyó amely a saját farkába harap. Embernek vámpír, vámpírnak ember a gyilkosa. - Tökéletes okfejtés, és elfogadható indokok, de meg sem lep ez tőled. Büszkeség és tartás árad belőled amelyet már láttam és éreztem egyszer és pont ez volt az ami megfogott. Ez a ragyogó kiállás, még akkor is, ha jelenleg amivel foglalatoskodsz, hogy úgy mondjam...kissé közönséges talán. A test nem játék, legalábbis nem abban az értelemben ahogyan te gondolod.Persze ez éppen az én számból hangzik kissé ironikusan sután.- nevettem el magam arra a gondolatra, hogy kettőnk közül nem ő tekinti tápláléknak az embereket. - Sok mindent lehet rólunk mondani, még többet gondolni és annál többet is feltételezni. De az adott szavát a magam fajta nem tartaná meg, azt nem. Nem ígérhetem meg, hogy soha nem ártanék neked, ahogyan azt sem ígérhetem meg, hogy nem ártanék neked bármi olyan módon amivel nem szükséges a véred vennem. De azt megígérhetem, hogy nem most, nem ma éjjel. Ha az vagy akinek gondollak, márpedig az vagy, akkor tudnod kell, hogy az adott szavam kötelez, azt sosem szegném meg.- kissé megemeltem a fejem, és csak egyetlen fél lépést tettem hozzá közelebb, két kezemet óvatosan tártam szét magam mellett, mintha két törött szárny lenne. Kabátom ujjának prémjén végigszaladt az éjjeli szellő és megborzolta. - Amit megígérhetek, hogy a közös tűzszünet ideje alatt semmiféle módon nem fogok neked ártani.Erre a szavamat adom.- jelentettem ki egyszerűen és mindenféle érzelem mentesen.Azt akartam, hogy komolyan vegyen, ehhez pedig tiszta és józan szavak kellenek. Nem próbáltam megbájolni, nem próbáltam hatni rá, az olcsó elmetrükkök amúgy sem nagyon tartoztak az eszköztáramba, kivéve amikor nagyon nagy szükség volt rá, amikor nem akartam, hogy valaki emlékezzen valamire. De benne annyi vasfű volt, hogy akár hetekre ki tudott volna ütni akár egy korty a véréből. - Federico...- ejtettem ki újra a nevét mintha egy kicsi, eddig titkolt imádság záróakkordja lett volna. Valahogyan soha nem tudta ez a szó elhagyni úgy az ajkaimat, hogy ne tartozott volna hozzá érzelem és emlék, titkok és olyan események láncolata, amely végül odavezetett, hogy az lettem aki most vagyok. Szerettem volna neki elmondani miért hívom így, de úgysem hitte volna el, talán ha majd a saját szemével látja, akkor talán elhiszi. - Azért hívlak így, mert emlékeztetsz engem valakire.- többet nem beszéltem erről, hogy mit jelentett nekem, hogy mennyi mindent kaptam tőle, hogy mennyi mindent képes lett volna feláldozni értem beleértve azt is amivel a családja foglalkozott, akiknek minden fontosabb volt, akik számára Federico nem a család tagja volt, hanem egy nagyobb eszme katonája, és akik nem tudták elfogadni a döntését. Ó mennyi kárba veszett év és élet, mennyi felesleges áldozat egy rossz elhatározás miatt. - De rendben, legyél Bernardo. Éjszemű Bernardo.- mosolyodtam el, mert ezzel a jelzővel egy valakit illettem eddig, de rá is igaz volt, erre a fiúra itt velem szemben, aki még mindig bizalmatlanul áll és méreget engem. Érzem, hogy válaszokat vár minden kérdésére, és azt is tudja, hogy ezeket csak azon az áron kaphatja meg, ha velem jön, ha belemegy abba, hogy egy ideig nem bántjuk egymást. És nem tagadom nekem is lett volna elég sok kérdésem mielőtt tovább folytatom a bosszúmat. Persze feltételezve, hogy valóban ezt akarom, hogy bosszút akarok állni mindenkin. - Gemma. Gemma Crawley.- mondtam ki a nevem, és ha jobban belegondolok ezt úgy negyven éve nem tettem meg ebben a formában. Nem mondtam ki senkinek így egyben. - A nevek nagyon fontosak, ezt jegyezd meg. Sokkal fontosabbak mint azt te gondolod!Elgondolkodtál már azon, hogy egy név miatt hagyta el egykor a családod a vén Európát, és Nápoly napsütötte olajfás vidékét? Belegondoltál már abba, hogy egy név miatt lett a családod üldözendő préda némelyek számára? Hiszen úgy hullotok városszerte mint a legyek, és mára már szinte csak itt vagytok fellelhetőek. Belegondoltál már valaha abba.....Bernardo- tettem hozzá a nevét élesen formálva meg a szavakat, mintha minden betűje egy apró tüske lenne amivel szándékosan célzom meg - Hogy a családod évszázadokkal ezelőtt nem csupán a vámpírokat írtotta, hanem nem átallott a saját fajtáját is elárulni? A te szent és nagyszerű családod amelyben olyan híresen nagy az összetartás, akik olyan fenemód büszkék magukra, milyen áron szerezték meg a tudást, milyen áron lettek itt az Újvilágban azok akik? Belegondoltál már mi volt ennek az ára? Hát perszehogy nem!- válaszoltam meg helyette az utolsó kérdést, és az előzőeket is inkább csak azért tettem fel, hogy érezze nem tőlem kell jobban tartania, hanem attól ami közöttük vár rá. Em...felkaptam a fejem a megszólításra és látható volt, hogy egy fél másodpercre kibillenek a hűvös és nyugalmas egyensúlyomból. Federico becézett így, és első pillanatban nem is akartam hinni a fülemnek. Hogy szólított? - Egy valaki nevezett eddig így...egy számomra... nagyon fontos valaki. De ezek poros és avitt emlékek, néha jobb lenne eldobni őket, a másik pillanatban meg görcsösen ragaszkodom hozzájuk.- megráztam a fejem és próbáltam a kérdésére koncentrálni, és próbáltam neki elmagyarázni, amit még mindig úgy tűnt nem értett. - Hogy honnan tudom mivel foglalkozol? Egy Auditore messziről bűzlik, a véretek szaga keveredik a bűnötök keserű halál szagával, és ezt ezer közül is kiszagolom. De a tiéd más, és nem tagadom ez megzavar.Egyszerűen csak tudni akarom miért.És hát valljuk meg őszintén nem kortyolgat mindenki naponta vebénát csak úgy heccből. Ez a ti sajátságos illatotok, amely mint őrjítő esszencia körbevesz titeket.Sok dolgot tudok, de sok dolgot nem értek, amire remélem majd te megadod a válaszokat, pont azért mert más vagy mint a többi, másképp gondolkodol, másképp érzel és nem értem miért. Ahogyan most te sem érted miért beszélgetek veled és miért nem teszem azt ami a dolgom lenne. Hogy miért hívlak meg magamhoz, holott jól tudom mi vagy.Azért hívlak meg mert érzem, hogy megtehetem, mert tartani fogod a szavad ha ígéretet teszel, ahogyan jól tudod, hogy én is ugyanezt fogom tenni. És amikor megkapjuk a válaszokat eldönthetjük mihez kezdünk velük. Nem kérem, hogy bízz bennem. hiszen nem is tudnál, csak azt kérem, hogy higyj nekem!- újabb apró lépést tettem felé, és éreznie kellett, hogy még ha követ is engem valamiféle sötét és hűvös árnyék, még ha magam után is vonszolom több száz év földdel vegyes halál szagát, még ha az arcomon a maszk csupán csak rejtegeti valódi voltomat, akkor sem akarnék neki ártani. Federico tekintete amivel rám nézett ebben megakadályozott. Halkan szólaltam meg, szinte suttogva bocsátottam útjára újra a szavaimat, már csak egy karnyújtásnyira voltam tőle, amikor a gyűrűs kezem felemeltem. Az égető érzés egyre erősödött, de nem foglalkoztam vele. A fájdalom az agyban születik és ott is lehet kikapcsolni. - Van egy saját naplód, igaz? Van egy hivatalos családi krónika és egy saját. Ha kicsit jobban szétnézel a családi ereklyék között, minden férfinak az 1700-as évektől van egy személyes naplója. Ne csodálkozz, még az apádnak is!- újra finoman mosolyodtam el és a gyűrűmre pillantottam, majd vissza Bernardora. - Keresd meg Federico Auditore naplóját, és ott válaszokat kapsz néhány kérdésre, de arra nem ami most történik. Azt kettőnknek kell megfejteni. Hát ezért ajánlottam számodra időt, amiből nekem sok van neked viszont nem. Úgyhogy ne fecséreld el feleslegesen hanem dönts, itt és most! Ha akarod velem jössz, ha akarod szabadon távozhatsz és innentől a vadászati tilalom véget ér.Neked is és nekem is.- oldalra billent a fejem és úgy néztem őt tovább, várva a válaszára.
Eddig nyugodt voltam, de tényleg, ám most már kezdett felmenni bennem a pumpa, éreztem, hogy kell pár nyugtató levegőt vennem, különben eldurran az agyam itt és most. A halántékomon lüktetett egy ér, ritkán tudnak így felbosszantani, ritkán, mert alapjába véve igen türelmes ember vagyok. Azzal foglalatoskodom amivel akarok, és úgy keresem a pénzem, ahogy akarom, semmit sem tud rólam ez a nő és mégis elítél, tudtam, éreztem egy része elítél, más része pedig finom falatnak tart. De mire fel? Mi joga van ahhoz, hogy ilyen következtetéseket vonjon le rólam?!Ismeretlenül. Van egy álmom, erről sem tud, ahogy arról sem, hogy mit szeretek csinálni, mi az amiért felkelek nap mint nap és futok, és edzek, ezeket mind-mind magam miatt teszem és az öcsém miatt, tudom, hogy afféle példakép vagyok a számára és meg akarom mutatni neki,hogy van helyes út is, hogy… nem kell a vadászok útját járnia,hanem mehet főiskolára úgy ahogy akar és az lehet belőle ami szeretne lenni. Csak tudtam volna, hogy kire emlékeztetem, bosszantott beismernem, de zavart, hogy valakihez hasonlít, én pedig én vagyok, nem hasonlíthatok senkire sem. Belőlem csak egy van. A becézés hallatán megráztam a fejem, és halkan fel is prüszköltem, nevetséges becézés, de ha fel akar bosszantani , jó helyen jár. A családom emlegetése ismét felborzolta a képzeletbeli nyugalom szigetem álló vizét, mint mikor beledobsz egy kis kavicsot a tó vizébe, és az az egy csobbanás végig hullámzik az egész tavon, de mire kiér a partra, csatlakozik hozzá a többi és hatalmas szökőárként zúdul ki és én ennek a partnak a szélén álltam. Már a kérdésektől úgy éreztem, hogy megfulladok, mintha tudnom kellene rájuk a választ. De nem megy, mert én nem az vagyok akinek hisz. A rohadt életbe! Kezdtem összerakni a képet a szavai nyomán, ez…ez a vámpír az, aki ránk szállt! Hiába közeledett felém, én mindig tettem egy lépést hátra, nem félelemből, óvatosságból. A villanó gyűrűjére pillantottam, megfeszültek a kezeim a törzsem mellett, most kellene elő kapnom a karót és belé döfnöm, hiszen annyira közel volt már. Hogy ki becézte, így? Nem érdekelt, új becenevet kell találnom számára, amivel fel lehet bosszantani, jó tudom, megint a név mániám… Megfeszült az állkapcsom és éreztem, ahogy az ideg ott is ugrál az arcomon. Sosem érdekelt, hogy hogyan jutottunk ide, csak az számított,hogy itt vagyunk, és igen, hiányzik Olaszország, nyaraltam már ott és sosem értettem, hogy miért nem mehetek vissza oda. Szeretem az ottani meleget, úgy éreztem mindig is, hogy oda tartozom, hogy otthon vagyok, sokkal jobban mint itt, Amerikában. Először a nevemmel akasztott ki, de másodszor azzal, hogy a családomat kezdte szidni, de nem a szó szoros értelmében, csak célozgatva, és… halk figyelmeztető morgás tört fel a torkomból, ha beszélgetni akart velem, akkor nagyon rossz helyen kopogtat. Kedvem lett volna üvölteni egyet, sosem volt még ilyen fokú feszültségen részem, na nem mintha a vadászat olyan fúú de hétköznapi dolog lenne, mint a reggelizés. Ez vadászta le a rokonainkat, biztos! Persze, mindenki vadász volt és benne volt a pakliban ,hogy belefut egy nálánál agyafúrtabb vámpírba, de… azt hiszem, kezdtem összerakni a kirakós darabjait. Tényleg nagyon rossz úton járt, sértegetéssel akar meghívni a fészkébe? Feltartottam a kezemet, a gyűrűset. Sok volt ez így hirtelen, pillanatokon belül rájönni arra, hogy kivel állhatok szemben. - Először is, ha bebizonyosodik a sejtésem, akkor…nem jósolok kettőnknek hosszú távú jövőt, mia bellissima. - jelentettem ki határozottan, s ki is húztam magamat, most én léptem közelebb hozzá, éreztem a parfümjének az illatát, érdekes volt, nem hétköznapi és hiányzott az a kimondottan kesernyés vérszag ami az eddigi vámpírjaimat övezte, akiket megöltem. Vacilláltam, tényleg közel állt hozzám, csak elég lenne előkapnom a karót a hátam mögül és belé döfni. De,a kérdések amiket elültetett bennem, a kétely hatalmasabb volt annál, minthogy igénybe vegyem a karót és leszúrjam, itt és most. Észnél kellett lennem. Nagyon. Honnan tud a családomról ennyi mindent?! Mit akar tőlem?! Apámnak is van naplója? Az ősömnek is, Federico Auditorenak is?! Úgy éreztem mentem felrobbanok. Egyáltalán nem bíztam ebben a vámpírban, mi van ha ez is csak egy trükk, leteteti velem a fegyvereimet, elcsal a házába és ott akar megölni, lent a pincéjében?! Az orrcimpáim megremegtek, és fújtam egyet, igen… anyám és a bácsikám szórakozott velem olyankor, hogy olyan vagyok mint egy felbőszült bika ilyenkor. Piccolo Toro, akinek elég csak a vörös zászlót belengetni és máris felnyársal, azt hiszem ezen a határon egyensúlyoztam. Lehet, hogy megfigyelt minket évek óta, és csak a megfelelő alkalomra várt? De miért most?Vagy ahogy ő is mondta, már csak errefelé vagyunk fellelhetőek, de mi végre fel?! Egy részem azt súgta, hogy ő miatta, az ő hibája, a másik meg csitított, hogy lassítsak, figyeljek oda, legyek körültekintőbb. Megdörzsöltem a szemeimet, és vettem egy nagy levegőt, felsóhajtottam, majd biccentettem. - Veled megyek. - döntöttem el végül. Borús volt a hangulatom, egyrészt ,tudtam, hogy sosem élhetem meg azt a kort, amikor mondjuk szex közben fogok meghalni, idősen két nagy duda közt, szívmegállással, vagy dudába fulladással, hanem ezek a lények fognak véget vetni az életemnek. Annyi mindenről beszélt, de én nem tudtam hozzá szólni, pontosabban, de, lett volna mit mondanom, de egyelőre hagytam, hogy hadd beszéljen. Hadd mutassa meg, hogy mit akar tőlem. Mert egyébként erősebb volt a késztetés, hogy a családom méltatása után a felhoz hajítsam, és karót állítsak belé. De, a kíváncsiságom nagyobb volt, és… ha kiderül,hogy ő volt az aki végzett a rokonaimmal, a barátaimmal, akkor… nem lesz megállás! Mert mesélnie kell, és úgy tűnt fog is. - De, ezt… a táskámba teszem, és az is jön velem. - jelentettem ki. - A palackommal együtt. - be kellett látnia, hogy egy cipzáras táskából nehéz előhalászni a dolgaimat, bármilyen vészhelyzetben. Én meg a fegyvereim miatt eleve nem járok széthúzott táska szájjal. Elhátráltam a táskámig, és belepakoltam mindent, ekkor hátat fordítottam neki egy kissé, amikor végeztem, felkaptam a táskát a vállamra keresztbe téve. - Majd kint hagyom a cipős szekrényed mellett. - gúnyolódtam vele, igen, mert életemben nem hittem volna, hogy rendelkezik ilyesmivel. Elindultam mögötte, némileg lemaradva tőle, nekem így volt biztonságosabb, a lépteim nem vertek zajt, gyakorolnom kellett, évekig, hogy ne hallatsszon a neszezésem, de egy vámpír gyakorlott és éhes füle, a szívdobogást és a vénákban áramló vért és annak szagát mindig megérezte. Ezért kellett ügyesebbnek lennem, és úgy a vadászoknak is ügyesebbnek lennie. Ezért árultam a testem úgymond nyilvánosan, a vámpíroknak, a bárokban, itt lehetett a legkönnyebben rájuk akadni és a legkönnyebben végezni velük, ha még fiatalok voltak és meggondolatlanok. Csak a környéket figyeltem, hogy merre haladunk, nem voltam valami beszédes hangulatban, mert…eléggé felbosszantott. Másrészt, hivatalosan még nem mondtam ki, a kiscserkész becsszó de nem fogom bántani, én sem ma jöttem le a falvédőről. Az is elgondolkodtatott, hogy szerinte a test nem játékszer, de ha ők minket élő uzsonnás doboznak néznek, mégis hogy jöhet ahhoz, hogy ítélkezzen felettem?! Én legalább tudom, hogy miért árulom a testem, miközben neki csak az ösztön maradt, ezért él, hogy vért szívhasson, és ölje az embereket, még nem láttam egyetlen vámpírt sem aki úgy tudott volna valakiből inni, hogy az életben is maradt, mindig meghaltak, vagy a nagy extázis közepette megölték őket, a nyakukat törték. Én ezzel szemben, csak örömet okoztam a bárba betérő nőknek, kellemes emlék voltam a számukra, akire jó vissza emlékezni egy magányos éjszakán. Nem úgy, mint azoknak akiknek már nem adatik meg ez a lehetőség miattuk, az önző vérívásuk miatt. Néma árnyékként követtem a vámpírt és figyeltem a mozdulatait, miért kell magas sarkút hordania? Még… ebben is tudott hangtalanul közlekedni, pedig pont ezt szerettem az efféle lábbelikben, hogy hangjuk van, izgalmas, izgató, szexi, ahogy végig kopog a lakásom parkettáján és közeledik egyre jobban, hozzám , aki épp az ágyamban fekszik, majd cipőstől döngetem meg. Volt egy kis fénykép albumom, lefényképeztem ezeket a lábikókat, cipőben a legváratlanabb pillanatban, és a hátuljára ráírtam a csajok telefonszámait, hátha lesz még következő alkalom, és ott volt a nevük is, nem voltam annyira amatőr. Amelyiken nem volt név, azokat kihajítottam, ez még a pálya kezdésem elején volt. Persze, amikor költöztünk, kezdhettem előről az egészet, mert a Vegasi maradt vegasban, miért jönne pont ide Mystic Fallsba, és persze, hogy nem én lennék, ha nem kalandozna el egy kissé a gondolatom más irányába, de ha egyszer olyan érzékien tudja viselni azokat a cipőket? Bernardo! Ez egy vámpír! Tudom, hogy az, de… na. Én is lehetek kíváncsi nem, és ha ember lenne… igen, az unalomig ismételt kis mantra, ha ember lenne… Mennyi disznóságot művelhetnénk. A költözésünk, pedig… egyszerű volt, itt az Újvilágban nem volt kontroll, kevés volt a vadász, kellettek a vadászok, hogy megpróbálják megfékezni az itt felütött fertőzést, mert ez az volt, fertőző, átok, ami az élőket tizedeli. De,hogy hogyan lesznek egyre többen és többen, azt még nem sikerült kiderítenem. Elég egy harapás, és elég egy túlélő? Talán…ezt is megtudhatom tőle. Talán elmondja, ha már olyan nagyon bele jött a mesélésbe.Próbáltam figyelmen kívül hagyni az ujjamon a gyűrűt, nem akartam hogy bárhogy is gyengének lásson, vagy sebezhetőnek. Vajon, milyen régóta figyelt minket? Akkor tudja, tudhatja, hogy van egy öcsém! Hogy... hol lakunk. Miért most, mit akar tőlem? Nagyon foglalkoztattak ezek a kérdések és válaszokat akartam rájuk tényleg.
Elhiszem, hogy nem lehet ez most könnyű neki, sőt... minden bizonnyal nagyon nehéz az, ha valamiben hiszel, aztán kiderül, hogy nem teljesen arról van szó, amit eddig gondoltál. Nem lehet könnyű, de ezt most kénytelen lesz feldolgozni. Az élet már csak ilyen, nehéz és zavaros gyakorta, amit vagy megemésztesz, vagy majd az élet emészt fel téged. Sajnos ez már csak egy ilyen mondhatni kellemetlen körforgás. Majd ő is megnyugszik szépen idővel, mihelyst elfogadja a tényt, hogy vannak dolgok, amikről talán nem is szükséges, hogy tudjon, amik csak megtörténnek és kész. Elfogadjuk a létüket, mert jó nekünk és nem kérdezgetjük, hogy mi miért van, nem olyan nehéz ez úgy gondolom. - Igen, adott valamit, ami nekem is hasznomra volt és így képes voltam rá, hogy segítsek neked. Nem szükséges ennél többet tudnod. Sokat köszönhetsz a nővérednek, csupán ennyi számít. - a többi apróság. Az, hogy a testvére az erejét áldozta érte nem számít. Én se túl gyakran teszek ilyet, de Abigail tisztában volt azzal, hogy más választása nincs, hogy nincs az a boszorkány, aki megtenné neki ezt, ilyen hatalmas kockázatot vállalna a saját életét áldozva fel akár. Nem, ezt neki kellett vállalnia, nekem pedig kapnom kellett valami cserébe, hogy vállaljam, ha valami esetleg rosszul sül el. - A kettő összefügg Vicki. Érted áldozta fel az életét, más út nem igazán volt. Ő is tudta, hogy ha egyedül próbálkozik, akkor is ugyanúgy jó eséllyel végez vele a túlzott erőkifejtés, és még talán sikert sem ér el. - a nővére okos boszorkány volt, tudta jól, hogy mi vár rá, hogy mi az, amit megtehet és mi az, amit nem. A természet rendjével nem lehet csak úgy büntetlenül szembe szállni, ez sajnos így működik,
mondhatni a világ már csak ilyen. Ha megbontjuk azt a körforgást, amiben élünk, ha a halált életre akarjuk váltani, akkor olyan erőkhöz kell nyúlnunk, melyek áldozatot követelnek, komoly áldozatot. Abigail ezzel tisztában volt és azzal is, hogy én sem kockáztatok csak úgy. - Megértem, hogy izgatott vagy, hiszen választ kaptál eddig fel sem merült kérdésekre. - halványan elmosolyodom. Hát igen, talán még szórakoztat is, ahogyan viselkedik, de komolyan. Régen voltam már ilyen, lelkes és naiv, nem is hiszem, hogy leszek még valaha. Régen meghaltak már azok, akik tennének értem bármit is és jó ideje nem tettem én azért, hogy ez megváltozzon. - Ez a város a meglepetések gyűjtőhelye. - rántom meg a vállamat még mindig halványan mosolyogva. A szavaira viszont megrázom a fejemet. - Nincs erre szükség. A nővéred megköszönte a nevedben... mondhatni. Ennél nincs szükségem többre. Csak tegyél érte, hogy ne legyen hiába való az áldozata. - ez a feladata semmi más. Nem várom el tőle, hogy ennél többet tegyen, nincs értelme. Nem kell adnia semmit, egyébként is... mit adhatna nekem? Nem nézem én le ezzel, de ő halott volt, mögöttem élőként több száz év van, ennél nincs szükségem többre. Újra elmosolyodom, ahogyan ellököm magam a faltól és közelebb lépek hozzá. A zsebembe túrok, ahonnan egy apró érme kerül elő. Viszonylag régi már, kopottas nem sok értéke van. A tenyerembe szorítom, néhány halk igét mormolok el, amire halvány fénnyel izzik fel, amiből csak apró sugarak szöknek ki az ujjaim közül, majd ezt tartom felé. - Ha szükséged van rám, csak gondolj rám és megteszem, amit tudok. Egyszer... hogy legyen értelme annak, amit a nővéred tett érted. - felé nyújtom a kezemet és csak akkor indulok el, amikor már elvette az érmét. - Egyszerűen csak élj teljes életet. - nincs most más dolga, csak ennyi, ha már élhet nem igaz?
//Úgy érzem, hogy karis szempontból nem tudnám sokkal tovább húzni a dolgot, Serah nem egy fecsegő típus na. De nagyon köszönöm a játékot és természetesen ha bajba kerülsz szólíts bátran. //
Abigail adott neki valamit, és nekem legyen elég ennyi. Hát, megpróbálom megemészteni, hogy nekem csupán ennyi információ jut. Nem tudom, hogy... mi történhetett, de azt tudom, hogy Abigail halálának igenis köze van hozzá... nem tudom, hogyan és miért, de tudom, hogy így történt. A szívem súgja, még ha ez kissé gyerekes is. Vagy nem tudom. Túl nagy vagyok már ahhoz, hogy mindig a szívemre hallgassak. Végül mégis megkaptam a válaszomat, és lehajtottam a fejem. - Köszönöm... köszönöm, hogy elmondtad - biccentettem egyet, de nem mosolyogtam. Mégis, a nővéremről beszélt. Arról, aki ember korunkban fiatalabb volt mint én... és mégis korábban halt meg, idősen... én pedig még midnig fiatal vagyok. Meg sem érdemeltem ezt az áldozatot, de tudnia kellett volna, hogy a varázserejét ne rám, hanem saját magára áldozza. Miért tett ilyesmit? Nem érdemeltem ezt meg... csak bajt halmozok bajra... A szavai bármit is tett már a múltban, eléggé inspirálóak. Nem sejthetem, hogy ki ő, vajon hány éves, és mennyire erős... de azt igen, hogy ért ahhoz, amit csinál. - Próbálkozni fogok... sosem akarnám, hogy csalódjon bennem azok után, amit értem tett. Pedig nem lett volna kötelessége... - suttogtam halkan, és próbáltam elfojtani minden olyan érzelmet, amely sírást váltott volna ki belőlem. Teljes élet. Csak ismételgettem ezt magamban, és az érmét nézgettem, amelyet átnyújtott nekem. Valamiért éreztem, hogy szükségem lesz még rá. Hogy honnan? Női megérzés. Vagy boszorkány megérzés? Fogalmam sincs. De ezek szerint ő a tényleges megmentőm, ő adta az erejét hozzám, az életemhez. És hiába kapott valamit a nővéremtől... sosem fogok megállni, addig nem, míg én magam is ki nem fejezem a hálám...
Érzem, ahogyan a szemfogai a bőrömbe mélyednek és szépen lassan iszik a véremből. A kezeimmel bebarangolom formás alakját, mintha ez lenne a legtermészetesebb. Soha nem gondoltam volna, hogy bármivel kapcsolatban kialakulna egy fétis a számomra, de nem lehet mindig előre látni az ilyen dolgokat. – Most már én jövök drágám. – Előhalászom a zsebemből a bicskámat, majd pedig a hölgyemény nyakát végighúzom az élét, ahonnan elő is bukkan a számomra jelen pillanatban éltető nedű. Nem akarom, hogy a főnököm őrültnek higgyen, vagy megszállottnak, de már kezdem úgy érezni, hogy az vagyok. Mindenesetre ezt senkinek nem fogom az orrára kötni. Közel sem olyan nyugodtsággal kortyolom a vérét, ahogyan azt ő tette velem. Én sokkal jobban vágytam már a vérére, mint azt gondolta volna. Minden vámpírnak más fajta vére van. Bár talán sokkal inkább a saját véremet kóstolom jelen pillanatban. Magam sem tudom, de mindenesetre iszonyatosan jó érzés. Feltölt energiával. Valami olyan erejű energiával, amit már régóta nem éreztem. Az életem nem lenne ugyanaz a vámpírvér nélkül. Aztán az egész elkeseredik a hölgy pedig új esik a földre, mintha a gravitáció hirtelen vonzani kezdte volna a föld felé. Nem olyan messze tőlem megpillantok egy sötét hajzuhatag mögött rejtőző hölgyeményt. – Ez most szükséges volt? – Nem szeretem, ha elrontják a szórakozásomat. Főleg, akkor nem, ha az illető egy önjelölt fiatal vadászlány.
Túl sok ideje ültem már otthon. Muszáj volt kicsit kikapcsolódnom és semmi más nem tudott annyira megnyugtatni, mint egy kis edzés, de ilyenkor ne a futásra vagy esetleg a verekedésre gondolj. Számomra az íjam jelentette a kikapcsolódást, illetve egy kis gyakorlás most se árthat meg. Most se haboztam egy eldugott helyet keresni az erdőben és edzeni. Szinte észre se vettem, hogy mennyire elszaladt az idő egészen addig, amíg félhomály nem kezdett lenni. Sietve szedtem össze a cuccaimat, majd elindultam haza, de magamat se értve olyan környékre kerültem, amit általában messzire elkerültem. Nem értettem, hogy mit keresek itt, de hamarosan rájöttem arra, hogy talán a sors küldött erre, hogy végre visszataláljak ahhoz a személyhez, aki valójában vagyok. Újra vadászhattam, hiszen lehet ez a férfi most élvezi a vért, de mi lesz akkor, ha a vámpír elveszíti a kontrollt? Akkor hamarosan egy újabb hullával gazdagodik Mystic Falls hullaháza. Viszont én ezt nem hagyhatom, így ennek köszönhetően hamarosan cselekszem is és a vámpír holtan esik össze, de ahelyett, hogy megköszönné az illető mondhatni inkább mérgesnek tűnik. Sietve ugrok le a ház tetejéről, majd újra kihúzom az íjamat és a férfia szegezem. Inkább megköszönhetnéd, hiszen nem olyannak tűnt, aki ezek után le akarna szállni a véredről. - mondom neki komolyan, de továbbra se engedem el a fegyvert és nem érdekel, hogy egy emberre szegezem. Egy darabig figyelem őt, majd egy kisebb habozás után megszólalok. - Talán téged is utána kellene küldenem, hiszen mennyire elmebeteg lehetsz, ha egy vámpír vérében leled örömödet?! - kérdeztem tőle költőien ezt a dolgot, hiszen tényleg megfordult a fejemben, hogy esetleg őt is meg kellene ölnöm, de akkor alapos munkát kellene végeznem, hogy nehogy vámpírként újra élere kelljen. - Renee vagyok, te pedig? - kérdeztem tőle kíváncsian, illetve egy pillanatra még zavarodottan is nézek rá, mert nem értem, hogy miért is mutatkoztam be neki vagy miért akarom tudni a nevét.
Gyűlöltem, ha mások szólnak bele a dolgaimba és bármennyire is volt szép a sötét hajzuhatag tulajdonosa nem tudta megadni azt, amire jelen pillanatban áhítoztam. Egy vámpír vérére. Azt hiszem én is pont olyan vagyok jelen pillanatban, mint egy vámpír, akit táplálkozás közepén zavarnak meg. Most még egy személy számára világossá vált, hogy milyen beteg vágyaim vannak. Vagyis az ő számára beteg. Nekem? Egyáltalán nem tűnik betegnek ez az egész. Egy újabb létszükséglet. Lehet, hogy a számára undorító, de nekem ez így tökéletes megfelel. – Mert azt te annyira nagyon jól láttad. Eszem ágában sincs megköszöni, mert semmi olyat nem tettél, amiért hálásnak kellene lennem. – A lábammal még megrugdosom a lábaim előtt heverő szépséget, persze nem túl durván, de csak biztosra akarok menni, hogy meghalt és nem csak színleli, hogy letámadja a másik leányzót. De az arcára vetülő halovány holdfény megmagyarázza, hogy még csak ne is számítsak ilyesmire. – Már most ítélkezel? Nem szép dolog. – Megrázom a fejem, de egy pillanatra sem zavar az, hogy nekem szegezi az íját. – Owen, kedves pszichopata gyilkolni kívánok mindenkit, aki él és mozog és még véletlenül sem teszem le az íjat Renee. – Ez egy gyengébb utalás arra, hogy feleslegesen tartogatja az íját. Megölhet. Mind a ketten tudjuk, hogy visszatérnék és még egyszer meg kellene tennie. Akkor pedig talán már pusztán a külsőmmel lenne lehetőségem megnyerni magamnak. Jó vicc.
Egyáltalán nem terveztem azt, hogy meg fogok ma valakit ölni. Nem voltam annyira agresszív vadász, mint a legtöbben. Ha szükséges volt, akkor adtam esélyt a kipécézett személynek, de most mégis automatikusan cselekedtem. Nem gondolkoztam. Egyszerűen csak láttam valamit és abból levontam a következtetéseket. Lehet, hogy hibáztam, de most már mindegy, hiszen halott a vámpír hölgyemény és valószínűleg magamra haragítottam még egy medvét is. Bár szerintem még a medvékben is több az értelem, mint ebben a fickóban. Valóban nagydarab és tiszta izom, de az nem jelent semmit se. Főleg, akkor nem, ha a fejében nincs semmi, még ész sincsen... Szerintem meg azt gondolhatok, amit akarok. És még te mondod, hogy nem szép dolog? Szerintem nem én vagyok az, aki a bunkósság legfelső határát súrolja. - mondom neki sietve, majd egy kisebb fintor közepette megrázom a fejemet is. Nem értem, hogy mit gondol. Majd én fogok bocsánatot kérni? Na, arra szerintem várhat. Felőlem akár itt is öregedhet meg, de ezek után még inkább nem fogok bocsánatot kérni. Nem érdekel, hogy esetleg hibáztam. Nem túl nőiesen, de egy pillanatra felhorkanok arra, amit mond és közben újra megrázom a fejemet. Lassan végig mérem őt újra, majd leeresztem az íjat és elrakom a helyére. - Mennyire felvágták a nyelvedet bunkó és mufurcuraság, aki még az illemet se tanulta meg idejében. - mondom neki minden kedvesség nélkül. Majd neki dőlök a vele szemben lévő falnak és onnét nézem őt.- Még mennyiszer szeretnél szerencsétlenbe belerúgni? Szerinted ennyire béna lennék, hogy elhibázom a dolgot, ha valakit annyira meg akarok ölni? - kérdeztem tőle kíváncsian, majd ellököm magam a faltól. - Tudod mit? Inkább ne is válaszolj, mert még a közelben lévő növények is kipusztulnak a modorodtól. - mondom neki egy ártatlan pillantás keretében, illetve egy féloldalas mosollyal az arcomon és közben egy pillanatra se veszem le róla a tekintetemet.
Nem hiszem el, hogy valaki ilyen módon képes elrontani a napomat. Szeretem a vámpírok vérét. Lehet, hogy számára undorító, vagy esetleg őrültnek néz. Talán még azt is gondolja, hogy ez a vámpír képes lett volna megölni engem. Ha pedig így van már nem mindegy? Én magam is vámpír lennék és akkor talán saját magamat szívnám szárazra, vagy akkor már emberek vérében is akkora örömöt tudnék lelni, mint jelenleg a vámpírokéban. Beteges hajlam, bevallom de ez vagyok én és egy pillanatra sem fogom megtagadni. – Tényleg? Most azt mondod, hogy képes vagy arra, hogy végiggondolj egy helyzetet, mielőtt cselekszel? Nekem nagyon nem úgy tűnik. El is sétálhattál volna, de nem tetted. – Képtelen vagyok felfogni, hogy valaki ennyire öntörvényű legyen. Lehet, hogy nyilvános helyen voltunk, de annyira nem, hogy joga legyen beleszólnia abba, amit csinálunk. – Ácsi-ácsi. Az még oké, hogy én becézlek, cicus, de te ne akarjál már nekem becenevet adni. Nagyon nem megy. Mellesleg nem vagyok bunkó. Csak nehezen tűröm, ha elveszik előlem a pohár vizet, amire már jó ideje szomjazom. – A hasonlattal csak arra próbáltam utalni neki, hogy felfogja épp ésszel mégis mit vett el tőlem. Egy szomjazó ember mi mindenre lenne képes azért, hogy megtorolja azt, amit ilyen kegyetlenül elkövettek ellene? Szerintem ölni is képes lenne. – Talán én vétettem ellened valamit, kedvesem? Elvettem volna a cukorkádat? Elütöttem volna a kutyádat, vagy mégis mi a fene bajod van velem? Te teszel nekem keresztbe és, akkor ég én vagyok a bunkó. Fenomenális. – Nem tudom elhinni, hogy képes ezt az egészet rám hárítani, mintha én lennék a probléma főforrása.
Azt még megértem, hogy a vámpírok szeretik az emberek vérét vagy a tündérekét, de azt már annyira nem értem, hogy egy ember mit eszik a vámpírok vérén. Nincs annyira külöleges ízük. Sőt, egyenesen undorító szerintem és nem túlzottan vágyom arra, hogy újra megízleljem. Vagy esetleg azt reméli, hogy így soha nem halna meg? Még mielőtt kettőt rebbenne a szeme már ő is pontosan olyan halott lenne, mint az a lány, de valóban ezt akarom? Őszintén szólva már én se tudom. Egyszerűen túl sok minden történt mostanában és minden egyes lépésem akaratlanul is vámpírok közelébe sodor.... Ohhh, szerintem semmi közöd, hogy mit miért csinálok vagy mondok. Egyszerűen csak befogadnád végre és abbahagyhatnád a vádaskodást, mert lehet, hogy hibáztam és helyette téged kellett volna megölnöm. - mondom neki kissé morcosan, mert erre aztán nem számítottam, hogy emiatt nekem fog esni. Egyszerűen csak megmentettem az életét. Miért nem képes belátni ezt? Egy vámpír lehet, hogy jószívűnek tűnik, de egyikük se az. Önzőek, ahogyan talán ez a férfi is. Összefonom a kezemet magam előtt és úgy hallgatom, amit mond, de legszívesebben már befogtam volna a száját, de még se tettem. Talán erre volt szükségem, hogy végre valaki megmondja nekem az igazat és ne engedje tovább azt, hogy hazudjak saját magamnak, de még ennek ellenére is úgy érzem, hogy nem vétettem akkorát. Megöltem egy parazitát és ezen még az ő dolga se tud változtatni. - Mégis mit vársz? Azt, hogy szó nélkül fogom tűrni, hogy így beszélj velem? Mégis mi a rangot képzelsz magadról? - kérdezem tőle kissé dühöse, majd a hajamba túrok és közelebb lépek hozzá. - És igenis az vagy, mert lehet elvettem a vizedet, de amennyire beteg vagy találsz másikat magadnak, viszont ez a nő legalább nem fog bántani több gyereket. - mondom neki komolyan és rezzenéstelen arccal, majd egy hirtelen mozdulattal előtte termek és egy kést a torkának szegezek. Mondanom kellene valamit, de hirtelen nem megy. Egyszerűen már elegem van abból, ahogyan viselkedik, hiszen fogalma nincs arról, hogy mit tett ez a vámpír, én viszont tudom, mert korábban már láttam. Persze, amikor lelőttem, akkor még fogalmam nem volt arról, de szerencsére az ösztöneim nem hagytak cserben...
Eljöttem, képes voltam rá és még most is azt érzem, mintha a szívem egyszerűen ki akarna ugrani a helyéről. Az egyik részem arra próbál rávenni, hogy forduljak meg most azonnal, hogy menjek vissza, hogy... hogy segítsek neki, mert egyedül valami őrültséget csinál, vagy hogy mentsem meg azt a lányt, de... igazat mondtam, nem vagyok benne biztos, hogy van értelme az életében, hiszen az élet csak szenvedéssel jár ezt már most is láthatta nem igaz? Akkor mi értelme tovább csinálni? Én nem vagyok elég erős, nem tudnék a saját életemnek véget vetni, de megtehettem volna vele és talán segítettem volna neki, talán tettem volna ezzel érte, hogy jobb legyen neki. Olyan sok rosszat kell átélni az életben és ez nem jó... nem kell mindenkinek végigszenvednie igaz? Ő sokkal jobban járna, ha vége lenne és talán én is, de ettől még ugyanúgy képtelen vagyok végezni magammal és tudom, hogy ez a sérülés is rendbe fog jönni. Mégis teszem egymás után a lábaimat, amennyire az erőmtől telik. Gyorsan egy ember léptékével, mert most nem lennék képes másra. Már csak az is, hogy felemeltem azt a lányt a levegőbe iszonyatosan sok energiát emésztett fel és az nekem most nem sok van. Sokat adtam át neki, hogy képes legyen lábra állni. Megmondta Curtis egyelőre még nem tudom az erőmet uralni, még nem vagyok elég gyakorlott, mert évszázadok óta nem használtam és gyerekkorunkban is mindig ő volt az erősebb. Anyánk pedig nem taníthatott minket túlságosan sokáig. Igazából még én magam sem tudom, hogy ha most nem pihennék, vagy nem jutnék vérhez, ha nem engedném magamnak, hogy tegyek valamit, hogy jobban legyek, akkor mi lenne. Talán... talán vége lenne, szép lassan, mintha engem harapott volna meg az a farkas és talán az lenne a jó megoldás. Úgy érzem, hogy még mindig gyorsan haladok, de egyre inkább nincs így, kisebb utcára váltok, a vállamat a falnak döntve zihálok kicsit a fáradtságnak hála. Kell egy kis pihenő, legalább egy kicsi, amíg összeszedem magamat és akkor majd menni fog tovább, majd el tudom magamat lökni újra és tovább menni. Tovább... egyáltalán hova? Igazából ezt sem tudom. Curtishez? Tegyünk úgy, mintha a régi testvéri szál most újra meg lenne? Én sem gondolhatom ezt komolyan igaz? És ő sem hiszem, hogy komolyan hisz ebben. A karom még mindig vérzik, egyáltalán nem nehéz követni, hiszen az aszfalton is ott van mögöttem a friss nyom. Már szépen átáztatta a ruhámat, az a jó, hogy elég késő van ahhoz, hogy ne figyeljen fel rám most senki sem. Vicces helyzet... a sérült és vérző vámpírboszorkány, aki több száz éves erős és még sem tudja megoldani a gondját. Talán tudja, csak nem akarja, hiszen nincs más dolgom, mint pihenni és vért inni, csak ennyi, és jobban is leszek, de ahhoz el kel döntenem, hogy akarom-e, hiszen igaza van... Lehetséges, hogy tényleg képtelen vagyok nélküle élni, hiszen az utóbbi évszázadokban is mindig időnként a közelébe sodródtam, de ezt csak úgy beismerni nehéz, és főleg nehéz az, hogy közben el is fogadjam azt, hogy ő milyen, hogy elviseljem azt, amit tesz velem, hogy még mindig nem képes felfogni, hogy fáj, amit művel. Nem érezteti velem, hogy fontos vagyok, csak fenyeget, mert betelik nálam a pohár és megpróbálom megölni az áldozatát? Fenyegetéssel bizonyítja, hogy mennyire vagyok fontos? Én megtettem... kétszer és most újra csak úgy érzem, hogy hiába való volt, mert neki valami mindig fontosabb, a szabadság, vagy épp a bosszú... mindig valami más, nem pedig én.
Szörnyű, hogy már bosszút állni sem lehet egy nő miatt. A világ változik, és korántsem jó irányba azt hiszem. A legrosszabb csak az, hogy én is változom vele együtt ez pedig… igen idegesítő egy dolog. Nem akarok változni, olyan jól megvoltam eddig is, mégis valamiért folyton-folyvást rávagyok kényszerítve erre. Az élet,egy nő… a gyerek szerencsére nem játszhat közbe, jó eséllyel ott döfnék karót a saját szívembe. Az a rohadék megharapott, majdnem meghaltam miatta, igazán megérdemelte azt, hogy kicsit megnyomorgassam a lelkét. Csak átváltoztatom a testvérét aztán majd egy telihold alkalmával saját maga tépi szét. A gondolat is gyönyörű, de persze nem tehetem meg. Nem valami nehéz követni a nyomait. Sőt, szerintem még egy embernek is menne. Nem azért, mert nem rejti el, hanem mert könnyen kiszagolom a vért, az övét meg még könnyebben, pluszban a földön is minden véres tehát elég egyszerű a dolgom. Legalább ennyit segít nekem az élet, ha már mást nem nagyon tesz értem. A kislány már amúgy is hívta jó eséllyel a mentőket. Az már az ő dolga, hogy megmagyarázza a bátyja hogy került közelebbi ismeretségbe a plafonnal, de eszesnek tűnt, csak kitalál majd valami hihető mesét. Vámpírként mennyivel egyszerűbb lenne…csak egy megigézés és készen is van. - Soha nem voltál valami jó abban, hogy elrejtsd a nyomaidat. – hangzik fel a hangom mögötte, és egy halovány mosollyal az arcomon teszek még pár lépést előre. – Tudtommal annak ott már nem kéne véreznie. – vámpír, hát nem gyógyulnia kéne? Nem értem, hogy most ő mégis micsoda. Vámpírnak vámpír, hisz gyors, de valahogy fel is töltött erővel míg el nem jutottam a srác véréhez, igaz? – Mutasd! – lépek hozzá közelebb és ha nem is nyújtja felém a karját, akkor én majd elkapom azt és magamhoz húzom, hogy lássam mégis mi az istenért vérzik,ha egyszer vámpír. Ennek nem így kéne működnie normális esetben.
Mennyivel egyszerűbb volt pár éve. Kizártam mindent, és kerültem mindenkit, most pedig itt van megint Curtis, hogy felkavarja az érzéseimet, hogy kimagyarázza, hogy amiket tett nem ellenem voltak, hogy belássa hibázott. Egyáltalán számít ez? Nincs meg néha már egy olyan szint, amikor az sem ér semmit, ha valaki azt mondja neked elrontotta, sajnálja? Fogalmam sincs, az az igazság, hogy tényleg nem tudom már, hogy mit higgyek, hogy mire gondoljak. Talán hiba volt, talán tényleg hiba volt ide jönnöm. Kereshettem volna más boszorkányt, olyat, aki visszaadja az erőmet és megpróbálhattam volna elfelejteni mindent, ami volt. Kitörölni a fejemből Dariust, az emlékét is, minden érzést, de nem megy... egyszerűen képtelen vagyok rá és úgy érzem, hogy már túl sok volt a fájdalom és a csalódás. Most sem akart hallgatni rám... az életben legalább egyszer. Fontosabb a bosszú, mint ahogy régen fontosabb volt az, hogy életben maradjon, még ha az én életem árán teszi is meg ezt. Nincs benne egy cseppnyi megbánás sem, sosem volt igaz? Nem is értem miért hittem, hogy ez majd most változik, nem is értem, miért gondoltam, hogy most bármi más lesz. Nem lehetek naiv, egyszerűen nem engedhetem meg magamnak. Ebben a világban, aki naiv elhullik... meg kéne végre egy életre jegyeznem, nem csak néha egy rövid időre. És mégis meglep, amikor meghallom a hangját, de még így sem tudom eldönteni, hogy pontosan miért is van itt. Újra gúnyosan a szemembe akarja mondani, hogy mindig neki van igaza, hogy úgyse tudok nélküle létezni és újra éreztetni akarja a fölényét, hogy ezt bármikor kihasználhatja? Én ezt nem akarom, inkább... inkább nyitom szét ezt a sebet újra és újra, amíg vége nem lesz. Ki hiányolna igazán mégis? Curtis egyszer már túllépett a halálomon, nem fog most sem sokat gyászolni. - Talán csak nem akarom elrejteni a nyomaimat. - nincs okom rá, mert fel sem merült bennem, hogy utánam jön, vagy ha mégis hát majd akkor teszi, amikor még végképp és egyáltalán nem számít, amikor már vége van. Nem bánná, legalább nem zargatnám többé, úgy se hiányoznék igazán, kérhet mástól segítséget, amikor arra van szüksége. - Nem, normál esetben nem kellene véreznie. - rázom meg a fejemet, és most már engedek a lábaimnak, hogy lecsússzak a fal mentén a földre. A homlokomon apró gyöngyökben ott csillog a verejték, nagyon jól látszik, hogy nem vagyok jól, hogy ez nem egy apró kis sérülés, hogy folyamatosan szivárog a vér a nyílt sebből. - Sosem gondolsz tovább annál, mint amit látsz... Nem tudod mitől lettél jobban igaz? Nem tudod mit áldoztam fel érted újra... ahogy már megtettem... egyáltalán miért érdekel? - neki a bosszú volt a fontos nem igaz? Az, hogy elérje, amit akar, mert mindig valami más a fontos. Az, amit én teszek érte, amit én nyújtok az nem lényeges, vagy csak nem elég. Talán már nem is számít. Egyszerűbb lenne, ha itt hagyna szépen és vége lenne. Könnyebb lenne elvérezni, mielőtt visszakapnám az erőmet. Lassú folyamat lesz egyébként is, órákba telhet, addig vége lesz, vagy... ha még sem, találok egy vadászt, aki megoldja majd nekem. Biztosan fel tudnék egyet dühíteni annyira, hogy végezni akarjon velem, tudom hogyan kell azt.
- Vagy csak kijöttél a gyakorlatból. – rántom meg a vállamat, bár azért láthatja rajtam, hogy nem mondom ezt olyan komolyan, nem azért vagyok itt, hogy sértegessem…legalábbis nem azért kell itt lennem, de… ilyen vagyok, nem tudok ellene mit tenni, a lételemem, hogy másokra folyton megjegyzéseket tegyek. Ideje hozzászokniuk ehhez. – De persze megértem, hogy nem akarod elrejteni. Ki ne akarná, hogy megtaláljam őt? – mosolygok rá. Ez is inkább csak a vicc része a dolognak bár…azért van benne komolyság is, szerettek engem világéletemben a nők, és ez maradjon is így, szeretem az elismerő pillantásokat, mindig is szerettem, és mióta meghaltam csak… jobban akarom. – Akkor azt hiszem kijelenthetjük, hogy ez nem egy normális eset. – összegzem a dolgokat, ahogy megállok mellette, vagyis inkább felette, mert már le kell néznem rá mikor a falnak dőlve a földre csúszik. Csak nézem a sebét és a belőle szivárgó vért. Fura módon őt nem akarom megölni a vére miatt. Érdekes. – De ha megmondanád, hogy mi teszi különleges esetté…talán meg is oldhatjuk. – igen, oldhatjuk, többes számban, és engem lep meg a legjobban, hogy ezt hallom a saját számból csak úgy, mert nem szoktam ilyeneket mondani. Eddig mindig csak az én létezett, na de olyan, hogy mi? Az eddig nem volt. – Nem igazán gondolkodtam rajta, sokkal inkább megakartam ölni a kölyköt. – amit ő sikeresen elrontott, de ezt már nem teszem hozzá. A húgát is megakarom ölni, persze, csak úgy, hogy utána vámpírként tengethesse napjait, hátha egyszer egy szép napon majd a saját testvére fogja apró darabokra tépni. Imádom a drámát. – De akkor mondd el, hogy mit áldoztál fel, értem? Kíváncsi vagyok! – mondom, ahogy a mellettem lévő kukára felülök vele szemben, és kíváncsian pillantok rá. Hát hadd halljam. Fura, de tényleg kíváncsi vagyok, mert…valóban jobban lettem, és ennek az okát nem igazán tudom, ez pedig jobban zavar, mint az, hogy a kölyök még él.
Szúrós pillantással nézek csak fel rá. Eszem ágában sem volt elrejteni a nyomaimat, mert egyáltalán nem gondoltam rá, hogy követni akarna engem ő, vagy bárki is és őszintén szólva még csak nem is érdekelt, ha mégis így lesz, legalábbis jelenleg. Nem vagyok jól és ezt láthatja is rajtam, de még most is csak az megy neki, hogy ártson nekem, hogy szándékosan szurkáljon. Maradt volna ott, hogy befejezze azt, amit elkezdett! Mennyivel egyszerűbb lenne most mindkettőnknek igaz? - Mindenki csak rád vágyik... hát persze. - fáradtan rázom meg a fejemet, hogy aztán végül csak engedjek a lábaimnak és leüljek, szinte már inkább zuttyanjak a piszkos földre. Nincs most erőm ácsorogni és a szavait is nehezen viselem el. Már rávilágított párszor arra, hogy tisztában van vele, hogy mit érzek iránta, pontosan tudja, hogy e miatt könnyedén ki tudja használni. Megtette már egyszer, megtette újra, miért ne tehetné meg még bármikor? Jó ez nekem így egyáltalán? Ugye, hogy nem... csak fájdalmat okoz, miközben leginkább éreznem sem kéne és kész. Semmit... az ég világon semmit sem kéne éreznem, milyen könnyű lenne! - Oldhatjuk? Miért akarnád megoldani? És, ha én nem akarom? - megszorítom a karomat, automatikusan felszisszenek tőle, de mégis megteszem, mintha csak nem akarnám, hogy a seb akár csak elkezdjen gyógyulni. Talán nem is akarom, talán már elfáradtam, hogy akkor van csak szüksége rám, ha kell neki valami, de mást valahogy képtelen kimutatni. Tudom... ő ilyen, de én más vagyok, és így csak azt érzem, hogy összetör, érzelmileg és legalább már fizikailag is elérte, és mintha kicsit sem érdekelné, hogy mit is okoz nekem a hozzáállásával. Persze... mégis valami miatt itt van, de vajon szimplán csak kíváncsi, vagy tényleg érdekli, hogy mi történik? - Hát persze... - csak az volt a fontos, csak az lebegett a szeme előtt, hogy megölje azt a kölyköt, aki hozzáteszem jogosan harapta meg, de ezt már nem említem, hiszen úgyis csak egy újabb vita lenne belőle, nekem pedig arra már nincs erőm. Felpillantok rá, ahogyan leül a kuka tetejére. Kíváncsi... hát persze, csupán ennyi kíváncsi. - A saját erőmből adtam át neked, a saját életerőmből... Ha meghaltál volna, mert a buta bosszúd a fontosabb, mint az életed, akkor én is meghalok, de... Curtis meg mondta, hogy még nem uralom rendesen az erőmet. Valami azt hiszem félresikerült, vagy csak idő kell, hogy jobban legyek. - fáradtan vonom meg a vállamat. Én magam sem tudom, hiszen a bátyám figyelmeztetett. Még új az erőm, még nem tudom pontosan, hogyan is kell használni, még nem ismerem a kontrollt, de más választásom nem volt, mint segíteni neki és megtettem. Én sem tudtam, hogy milyen áron, őt pedig most sem érdekelte különösebben.
Még utoljára szeretném az utolsó áldozatomat megölni Mystic Fallsban. Bonnie otthon készülődik, mivel úgy döntöttünk, hogy végleg elvállnak itt az útjaink a várossal. Mostantól az lett a célom, hogy elvegyek mindent Elenától. Bonniet már sikerült tőle elvennem, most pedig már csak gondolkozhatok azon, hogy mi lesz a következő célpontom. De az is lehet, hogy elmegyek, és nem jövök vissza többé, és nem fogok zavarni az ő kis enyelgéseit a kutyaszagú hibriddel, és Damonnel. Mielőtt elhatároztam volna ezt az ötletet, azelőtt még jártam egy kört a városban, New Orleansban. Belehabarodtam az ősmamába. Amit lássunk be, eléggé para. Egy ideje szemezgetem a magam áldozatát. Egyedül van a lány, ráadásul ellenem mit sem ér. Ő lesz a következő olyan ember, akit feljegyzek a falamra, a többi áldozatok közé. Kíváncsi lennék, mi lehet a becses neve, mert ha már fel akarom őt is jegyzetelni, akkor el kell árulnia, hogy mi névre hallgat. Lassú léptekkel sétálok utána az utcán, teljesen barátságos léptekkel, megjelenéssel. A sikátor nagyon szűkös volt, és nagyon sötét is. Vajon félhet –e a nő, ki előttem sétál? Boldoggá tesz a gondolata is már, hogy miként fog a halálért könyörögni. Azt fogom vele tenni, amit a többi áldozatommal. Széttépem, és összerakom a végtagjait, csak mert az olyan mulatságos! Az éjjeli szellő finoman cirógatja az arcomat, én pedig csak a földet bámulom, és hallgatom, miként dobog a kislány lüktető szíve. Ínycsiklandó már arra gondolni is, hogy milyen finom lehet a vére. Kegyetlenül elmosolyodom, majd hirtelen előtte jelenek meg gyorsaságom segítségével. Kissé sötét volt, ezért nem igen láthattuk egymás arcát. Fejemet oldaltra eldöntöm, s hirtelen vastag erek hálózzák be arcomat, és szempáromat. - hova-hova? – kérdezem tőle mosolyogva, s ebben a sötétben is kilátszódtak fogaim fehérje. Éhes voltam, hiszen pár órája már, hogy nem táplálkoztam. Lendületesnek, és indulatosnak érzem magamat, jelenleg széttudnám tépni a nőt, aki előttem van. Annyira elsötétül a tekintetem, hogy már szinte az sem érdekel, hogy hogyan hívják. Nem érzek semmit, hiába is erőlködöm az ellen, hogy ne öljem meg. De nem megy. Miért is tenném? Inkább élvezem az életet, és azt, hogy bárkit megölhetek a nélkül, hogy szenvednék az illető halála miatt, csak mert azt én okoztam. Ilyen többé nincs. Boldogan ölök meg mindenkit, aki elém kerül!
Mint minden este az egyetem kezdete óta, ezuttal is kocogni indultam az éjszakába. Ennél jobb időpontot akarva sem találhatna az ember, mikor kiszellőztetheti a fejét. A nyári hőségben napközben nem bírnám szusszal s vizzel, ám ilyenkor jóval kellemesebb az idő. Igaz, hogy jelenleg nem Whitmore-on tartózkodtam, de ez még nem ok arra, hogy felhagyjak a hagyománnyal. A sportos testalkatomat nem a torkoskodásomnak köszönhettem.. És mivel szeretek enni, muszáj ledolgoznom a kalóriákat. Így vagy úgy. Mystic Falls csúnya vámpírjai már nem tudnak elijeszteni engem az éjszakától. A vérem immár nem olyan finom, mint korábban volt. Bár, elsőre még ugyanolyan ínycsiklandónak tűnhet a számukra, nagyot koppanna az álluk, ha megkóstolnának. Én meg jókora karót döfnék beléjük, miközben elgyengülve rogynának össze a verbéna mennyiségtől, amit belőlem kiszívtak. Élő fegyver, szeretem így nevezni magamat. A drága exem büszke lenne rám, ha itt lenne. De nincs itt és különben is magasról teszek rá. Kocogok pár kilómétert, majd a sikátorba érve visszaveszek a sebességemből és sétálva folytatom az utamat. Füllhallgatval a fülemben haladtam előre, mígnem váratlanul egy ismeretlen alaknem késztetett megállásra, azzal hogy előttem termett a semmiből. A sötétség miatt nem igazán tudtam kivenni a vonásait, de a sebességéből egyértelműen arra a következtetére jutottam, hogy egy vérszívóval van dolgom. - Kocogok, ha nem vetted volna észre.. és te épp az utamban állsz - felelem szenvtelenül és pofátlanul az előttem ácsorgó idegennek, nem törődve a következményekkel. Ha megkóstól, rákényszerít arra, hogy előhúzzam a kabátzsebembe rejtett késemet és a mellkasába mélyesszem.. mindenesetre megölni úgysem tud majd, mert nem hagyom magam. Legyen bármilyen vérszomjas. - Én nem kötözködnék a helyedben, amíg nem tudom, kivel is állok szemben- figyelmeztettem, közben a tekintetét keresve, melyből semmi mást nem tudtam kivenni a vérengző szörnyetegen kívül. Oh,oh.. csak nem egy rippert sodort az utamba a szél?!
Pár óra telt el az előző áldozatom óta, de már most annyira vágyom a vér ízére, hogy azt nem tudom szavakba ölteni. Olyan, akárcsak a saját ínyemre szabott drog. Vágyom rá, és bármit képes vagyok érte megtenni. Úgy érzem, mintha már vagy 1 hete nem táplálkoztam volna, de még is csak pár óra telt el. Nem tudok leállni, és lenyugodni, mert folyamatosan hajt a bosszúvágy, a düh, és minden, ami rossz. Nem tudom magamat kontrollálni, de nem is akarom. Én így érzem magamat jól, s nemsokára csak egyre jobban leszek. Nem fogok visszakapcsolni soha többé. Meghitt arccal fürkészem a lány tekintetét, s e mellett hirtelen meghallom szívének dobbanását, és a vénájában a lüktető vér buggyanását. Annyira vágyom rá, és egyszerűen nem tudok ellent mondani a kísértésnek. Tekintetem végig a nyakára fagy, és egyáltalán nem figyelek oda, hogy mit mond. Nyilván tudja már, hogy egy éhes, dühös, érzelemmentes vámpírral áll szemben, aki bármikor képes őt megölni. De aztán hirtelen elnevetem magam, és fogam fehérjei is felcsillannak. - Hogy kivel is állok szemben? – mutatom magamra, azután legyintek felé szórakozottan. - Egy védtelen… - lépek felé egyre közelebb – gyenge…- közeledek hozzá lassú léptekkel – törékeny kis emberrel állok szemben. – Állok meg előtte aztán mosolyogva, s hirtelen kapok a nyakára, ahogyan szemfogaim megnőnek, és a vénájába mélyesztem. Pár másodperc sem kellett, de kibuggyant a sűrű vére, de valami nem stimmelt. Hirtelen hátrálok, s úgy érzem, mintha egy tömény vasfüves vért szívtam volna be hirtelen. Nagyot nyelek, s elfordulok a lánytól, még az sem érdekel, ha elfut, majd úgy is utána megyek letépni a fejét. Most még ki kell ezt hevernem, mert nem bírom. Marja az egész számat, az államat, mindenhol, ahol lefolyik a vér. Karommal letörlöm a vért a számról, s csak azért nem megy rá a karomra, mert a bőrdzsekim ujja véd ott is, így nem kell attól aggódnom, hogy ott is szétmar. Még az a szerencsém, hogy nem ittam belőle hirtelen sokat, hanem csak néhány kortyot, de ez is valami iszonyatosan pokoli. Lassan megfordulok a lány felé, s látom, hogy azonban az ő nyaka is vérben áll, ami könnyedén elfertőzhet. Nos, talán azzal segíthetek rajt, ha letépem a fejét, és akkor már végképp nem kell ápolgatni azt a kis sebecskét sem. Ajkaimból még mindig ömlik a vér, s végigfolyik a ruhámon is, ahogyan lecsöppen. Nem tudom, hogy mit csináljak. Hagyjam elfutni, mert még látni sem akarom, vagy most azonnal tépjem le a fejét? Azt hiszem, jobban teszi, ha menekülőre fogja, mert még meggondolom magam és a feje a szomszédutcában köt ki…
Nem sokat tudtam kivenni belőle, de amit láttam, az elég ijesztő volt. Soha nem értettem, hogy a vámpírok miért kapcsolják ki az érzéseiket? Mire jó az nekik? Könnyebb lesz, attól hogy nem törődnek senkivel és semmivel? Egy darabig talán, de a borzalmas dolgok ettől függetlenül még nem fognak semmivé válni. Ugyanúgy ott maradnak, egészen addig, míg újból vissza nem kapcsolják az érzéseiket. Ez ellen semmit nem tehetnek. A előttem álló példányt nem igazán érdekelték a szavaim, látszott rajta, hogy kisebb baja is nagyobb annál, hogy az utamba állt és megzavarta a kocogási folyamatomat. Azonban, azzal amit ezt követően mondtam, már sikerült felhívnom magamra a figyelmét. Védtelen, gyenge, törékeny kis embernek titulált.. oh, ha tudnád, hogy mekkora tévedésben élsz. Mint sejtettem, nem hiába kezdett el közeledni felém, hamarosan a szemfogait a nyakamba mélyesztette, de mindez alig tartott pár röpke másodpercig. A pillanatnyi elbizonytalanodása engem arra késztetett, hogy cselekedjek. A zsebemből hirteen előkaptam a késemet, majd egyenesen a mellkasába mélyesztettem azt. Nem akartam megölni, magam sem értettem miért.. tudom, hova kell célozni, hogy holtan essen össze, de nem vagyok gyilkos. Méghogyha meg akarnak ölni.. akkor is nehezemre esik a gyilkolás. Gondolom most piszkosul gyűlöl, amit meg is értek, de ahelyett, hogy menekülőre fognám, a felsőmet lekapva magamról a nyakamhoz szorítom, a legközelebbi padhoz sietek, a sikátor széléhez, majd helyet foglalok rajta, előveszem a táskámban rejtegetett ilyen helyzetekre készült elsősegély csomag féleségemet és megpróbálom elállítani a vérzést.
Elmúlt éjfél. Szakadt az eső. Magamra öltöttem a fekete bőrkabátomat, és a fejemre hajtottam annak kapucniját. Éheztem a tettekre, arra, hogy végre kitörjek abból a skatulyából, amelybe önmagamat kényszerítettem az elmúlt napokban. Elbújtam. Meghunyázkodtam. De ki kellett találnom valamit, miként is kerüljek hőn szeretett húgom közelébe. Akiről kiderült, hogy még csak nem is a húgom. Mindez valójában már több évszázada igaz, de sosem felejtettem el őt testvéremnek nevezni. Olyan volt számomra, mint fény az éjszakában még régen, gyerekkorunkban... az ő látogatása mindig örömet hozott a pirinyó falak közé, titkos játékaink felettébb bosszantották apánkat, a királyt. Úgy tűnt, őt mindenki megcsalja, még a tulajdon felesége is ezt tette. Vajon mi is történhetett volna az én kicsi Scarlett-emmel, ha későn jut tudtára, hogy a király tudomást szerzett az anyja sötét, mocskos titkáról? Valószínűleg az uralkodó a fejére nyomott volna egy párnát álmában. Vagy ennél kegyetlenebb halált osztott volna egyetlen örököse számára, hisz engem sosem ismert el, csak egy parasztasszony fia voltam, ki egy ideig a palota falain belül dolgozott, és a király szabadon vehette el erényét újra és újra. Ám teste a születésem után haszontalanná vált, a király nem érintette többet. Anyám meg is halt. Az apám beteges hajlamai pedig felszínre törtek. Hánynom kell tőle, mindannyiszor, ahányszor csak felrémlik, mit tett velem éjnek évadján. Ilyen esős éjszakákon. Őt követtem. A nyomában voltam, és azt nézve, hogy egyszer sem fordult hátra, nem vehette észre követési szándékomat. Elmosolyodtam. Legutóbb elküldtem, becsmérlő szavakkal sértegettem, melyeknek egyikét sem bántam meg. Minden, amit együtt megéltünk, egy kibaszott nagy hazugság részét képezték, és Scarlett volt az utolsó, akinek engedtem, hogy elhagyjon. Nem teheti meg csak úgy akárki, hogy ezt tegye. Aki azóta megpróbálta, már rég a föld alatt rohad, a szerencsésebbek a fejükkel a helyükön, de ez nem mindegyiknek adatott meg. Talán neki köszönhető elsőként, hogy nincs bizalmam a nők irányában, amiért ő cserben hagyott. Csak mert látott... valamit. Hát, fog még látni bőven. Nem váltoiztam meg. Éppen ellenkezőleg. Csak rosszabb lettem. Az eső még inkább rákezdett, és egy sötét sikátorba érve ravasz vicsor kezdett körvonalazódni a szám szegletében. Ám kezdtem rájönni, hogy nem vagyok én annyira okos, mint azt sejtettem, pontosan emiatt álltam meg, és nagyot sóhajtottam. - Mióta tudod, hogy követlek?
Kezdőlap
De nagyon köszönöm a játékot és természetesen ha bajba kerülsz szólíts bátran. 
//
|| 
|| 
|| 
