Enzo-val való találkozásom gördülékenyebben ment, mint hittem volna, és mivel az óta már kiszellőztettem a fejem, hazafelé vettem az utam. Úgy érzem Eline már a koporsómat szögeli és kitudja, lehet már halálra itta magát kakaóval. Még mindig mosolyt csal az arcomra, ahogy eszembe jut, hogy mit bír össze fészkalódni, egy film kedvéért. Vagy, ahogy kortyolgatja a forró italát. Kezembe állandóan a testvérem számát szorongattam és a legmélyebb zsebembe dugtam, nem akarok elszalasztani még egy lehetőséget, és ez a szám az egyetlen kapcsom vele. Mondjuk nem lehetetlenség megtalálni, csak így egyszerűbb. Alig, hogy neki bekanyarodtam a sikátorba, hogy levágjam az utamat, hirtelen egy szőke hajzuhatag csapódott nekem. - Nyugi kislány, nem harapok. – nevettem el magam, na, ez nem igaz, de szemmel láthatólag meg van rémülve. Vajon mit keres itt egy ilyen szépség, egy mocskos sikátor mélyén? Csak néztem, ahogy küzdött az ellen, hogy teljesen eltemesse az arcát a haja. Először nem akartam hozzá érni, de végül eltűrtem egy kisebb tincs csomót a szeme elől. Látnom kell, ha már a hangja ennyire magabiztos. Amint a szemébe néztem, mint egy porcelánbaba állt volna előttem, csak hús és vér. Az egész arca fehéren csillogott a holdfényébe és a sötétség még fel is dobta. - Elnézést, parancsolj, csak vigyázz, hogy ne gabalyodj még egy ilyen akcióba, nem mindig kedves emberekkel találkozhatsz, főleg a sötétben. – kacsintottam egyet, majd félre állva utat engedtem a hölgynek. Fel van vágva a nyelve, ebben a városban, nincs olyan nő, aki normális lenne, Az egyik fel van pörögve, a másik meg sokat képzel magáról. Feladom a nőkhöz való közömet.
Oké, azt hiszem, hogy ténylegesen félreértelmeztem részéről minden rezgést. Ami tőlem nevetséges... eléggé hülyén viselkedtem az utóbbi időben. Nem méltóan magamhoz képest. De sosem fogom elfelejteni, hogy honnan indultam. Detroit egy sötét utcájáról. Apám még csak hírből sem akart hallani rólam, anyám az alkohol rabságába esett, én pedig maradtam elfajzott gyermek, hiszen ki törődött velem? Aztán kiváltottam az átkomat... vérfarkassá lettem, embert öltem, s anyám kitagadott, miután megpillantott véres ruhákkal, kezem pedig szintúgy vértől volt vörös. Nem tudom, hogy miért érezte azt, hogy ezt kell tennie... szemmel láthatóan apámtól örököltem a génjeimet, nem pedig anyámtól, mert akkor bizonyosan nem viselkedett volna ilyen ostobán. - Saj... sajnálom. - suttogtam halkan, ahogy láttam arcán azt, hogy egyáltalán nem az a célja, hogy engem bántson. Éppen ellenkezőleg, elállt az utamból, én pedig ismét kezdtem szégyellni magamat, hiszen megint lejárattam magam. - Ne haragudj, csak... nem vagyok ilyen ijedős kislány. - túrtam egy hajtincset a fülem mögé, majd halványan és még inkább szégyenlősebben elmosolyodtam. Féltem tőle. A szavaim ellenére is. De nem akartam ezt mutatni. Ő vámpír volt, ez nyílt titok. De nem tudom, hogy ő be tudott-e engem azonosítani. - Dorothy vagyok. - nyújtottam felé a kezemet egy apró nyeléssel, miközben arcom érezhetően vörössé vált. - És tényleg ne haragudj... talán egy itallal kiengesztelhetlek? - próbálkoztam valamivel. Na igen. Soha nem voltam jámbor. De mióta az utam kereszteződött Klaus útjával, nem volt megállás; elindultam a javulás útján.
Amikor a leányzó megszólalt hangja selymesen csilingelt a fülembe, ahogy habogott. Pedig kivételesen nem az volt a szándékom, hogy a frászt hozzam rá. Arca pedig még mindig oly’ gyönyörű volt, nem beszélve arról, hogy azok a halványpiros foltok, amik megjelentek az arcán kifejezetten szebbé tették, a már eleve szép társaságomat. - Nem haragszom én, amíg nem próbálod leszedni a fejem. – nevetem el magam. Még nem voltam benne biztos, hogy egy ártatlan lányka áll velem szembe, vagy épp egy nem rég átváltozott vámpír. Jobban szeretném, ha az első lenne, mint sem az utolsó. - Ez egy randi? – viccelődtem és bólintottam a meghívására. Remélem, nem tervezi, hogy eltesz láb alól. A szívemre venném, ha meg kéne, öljek egy csodás teremtést, mert nem bírt magával. Mondjuk vagy nagyon jó színésznő, vagy tényleg zavarba van. - Mennyünk. – léptem arrébb, hogy tényleg legyen helye, még csak az hiányzik, hogy elkezdjen nekem hisztizni, hogy mocskos lett.
Nem volt erősségem az, hogy csak úgy lelépjek, miután valakire öhm... rámordultam. Annak ellenére, hogy problémás kamasz voltam, próbáltam olyan felnőtté válni, amivel segíthetek magamnak és másoknak is. És az egyértelműen nem az a bizonyos "megölök mindenkit a szememmel" felnőttség, amelyet annyian életművüknek tekintenek. Nem akarok olyan lenni, mint ők voltak. Ezen nincs mit tovább firtatni. Halvány mosoly jelent meg az arcmon. - Olyan vérengző fenevadnak tűnök? - kérdeztem, ekkorra tekintetem már kitágult, és szememet egy pillanatra a sötét ég felé emeltem. Próbáltam nem arra koncentrálni, hogy egy vámpírral van dolgom. Próbáltam nem figyelni arra, hogy... utálom őket, annak ellenére hogy félig én is az vagyok. De nem tűnt veszélyesnek. Pontosabban; nagyon is annak tűnt. A maga vonzó stílusában. Mindig a szépfiúk a rosszfiúk. Vagy hogy is van ez? - Randi? - kérdeztem ekkor már halk kuncogással, mire egy kislányos mosollyal megráztam a fejem. - Nos, nem hinném. Inkább azt mondanám, hogy kiengesztelő ital. Egy vagy kettő... vagy egy üveg. - legyintettem ekkor már. Kezdtem érezni magamban némi feloldódást. Annak idején a drogok miatt nem esett nehezemre mások társaságában vígan fecsegni, de mióta Klausszal összehozott az élet, nem szándékoztam mindenkinek bedőlni, jobb óvatosnak lenni. - De csak ha benne vagy. Nem akarok rád erőltetni semmit, minek következtében... eléggé hülyének nézhetek ki, amiért én hívlak meg italra. - köszörültem meg a torkomat, és zavaromban elsüllyesztettem ujjaimat a zsebemben, majd ahogy azt mondta, hogy indulhatunk, megkönnyebbültem. - Akkor egy ital rendel. - mondtam kellemes mosollyal, majd mellé léptem, de ahogy előre haladtunk, rögtön szóra nyílt a szám ismét. - Gondolom nem vagy hozzászokva ahhoz, hogy egy lány ilyen... butuska. - fintorodtam el kellemetlen arckifejezéssel. - Utalok ezzel arra, hogy modortalanságom után még iszogatni hívtalak. - kuncogtam fel.
Bájos leányzó, olyan elveszett lélek, aki csak arra vár, hogy a hős lovag megmentse. De van valami, ami azt érezteti velem, hogy nem emberrel van dogom. Csak még nem jöttem rá igazából, hogy mi is ő. - Kitudja, lehet valami hárpia vagy, tudod, lekapod a parókát és mindenhol kígyók másznak elő, én meg egy igen csak szexis szoborrá válnék. – kacsintottam egyet felé és hagytam, hogy vezessen, amerre akar. Mivel nem vagyok jártas a városba, így remélem, ő tudja, hova akar menni. - Egy italból sok minden kisülhet. – köszörültem meg a torkom és lassan lépdeltem mellette, és le sem vettem róla a szemem. Először is, mert olyan gyönyörű, ahogy a hold fényében megcsillan a szőke hajzuhatag. Másrészről pedig tudni akartam, hogy tündéri társaságom melyik élces faj képviselője. - Úgy is megszomjaztam, és más dolgom nincs, haza sem vár senki, szóval mehetünk randizni. – nevetve tartottam a karomat felé, hogy ha akar, karoljon belém. Nem ajánlott ezen a környéken egyedül mászkálnia, törékeny nőnek tűnik. Na, persze tudom, hogy ő nem az, de akkor még óvhatom. Aztán lehet még nekem lesz rá szűkségem, mert ő idősebb nálam. - Ne legyél már bátortalan, ha nem akarnám a társaságodat élvezni, már hetedhét határon túl lennék, relax kicsi. – vigyorodtam el, nagyon aranyos, ahogy aggódik az miatt, hogy mit is gondolok róla. Aranyos, és ahogy zavarban van, kicsit édesnek is tűnik. De megtanultam, hogy sose bízzak a nőkben, isten tudja éppen min ár az eszük. - Nem is tudnád elképzelni, hány lány csinálta már ugyan ezt. Tudod, most már nem nyerő, ha egy férfi kezdeményez. Az a menő, ha te, mint egy gyönyörű lány, oda mész, leüvöltöd a fejét, pofon vágod, aztán elhívod randira. Szép mi? – kérdeztem nevetve és mutogattam a szabad kezemmel, hogy mennyire badarságnak tartom a mai divat rendszereket. Bár a ruhákat megértem, mert régen nem volt egyszerű egy lányt megkapni, mire lehámoztad róla a ruhát. Most meg elég, ha a nadrággombbal viaskodsz. Meg a melltartócsattal.
Egyre szimpatikusabbá vált, ami azt illeti. Magam sem tudom, hogy miért.. talán mert talpraesettebb volt, mint bárki más, és mint én... mellőlem mindig hiányzott az a fajta támasz, akiről elhittem, hogy tényleg mindentől megvéd engem. Az anyám egy alkoholista volt, apám sosem fedte fel előttem a kilétét... csoda hát, hogy olyanok közé menekültem, mint Klaus Mikaelson? Igaz, az rgy véletlen találkozás volt. Nem is tudom, mit gondoltam... Mikor felém tartotta a karját, lassan ugyan, de belékaroltam, és halkan felkuncogtam a szavai miatt. - Mindig ilyen vagyok. - szólaltam meg végül, mikor nyugalomra intett. - Mióta ebben a városban élek, csak azt tudom, hogy minden annyira... felgyorsult. És nem tudom, hogy hozzá vagyok-e szokva ehhez a pörgéshez. - húztam el a számat végül, de nem engedtem, hogy sokáig ez uralkodjon el rajtam. Mikor egy ilyen dögös férfi invitál engem italra... vagyis.. én hívtam őt. De ő elfogadta! Szóval tényleg nem kellene minden miatt hisztiznem vagy a félelmeimnek hangot adnom. - Nem igazán vagyok otthon a régi erkölcsökben, eléggé fiatal vagyok. - vontam egyet a vállamon. - Tini koromban viszont egyértelműen így volt... szinte felcserélődtek a szerepek. Vagyis, mondjuk inkább úgy, hogy teljesen mindegy, ki kezdeményez. - jelent meg egy szelídebb mosoly az arcomon. - Problémás gyerek voltam, még ha ez nem is látszik... 16 évesen szinte elmenekültem otthonról. - sóhajtottam fel.
Nem szoktam meg, hogy csak így beleütközök valakibe, aztán egy itallal akarnak kiengesztelni. Bezzeg, a lányok nagy része természetesen szeretné, ha italozni menné velük, de mondjuk, a porcelánbaba arcú szépségnek nem kellet sokat könyörögnie. Szépsége megragadt, valami olyan volt, mintha nem akarná, hogy elengedjem az arcát a szemeim rabul ejtődtek. Amikor belém karolt mosoly szaladt az arcomra és lassan elindultam vele. - Na, akkor ebben hasonlóak vagyunk, én is nem rég érkeztem, de szerencsére én szeretem a zsongást. – amit lássuk be, imádtam, sose szerettem az unalmas kisvárosokat, ahol előbb halsz meg, pormérgezésben, mint sem kinyírnak egy utcai lövöldözés közben. Láttam én már mindent, pedig aztán nem vagyok valami idős, pár vámpírhoz képest. - Nem is néztem volna ki kiskegyedből, hogy már mondjuk elhagyta a hatvanadik életévét. – ami így is van, nem nézem ki belőle, hogy olyan idős lenne, persze mocorog a kíváncsiság a mellkasomba, hogy még is milyen lény lakozik a babapofi mögött. Bármi is ő, még zavart és ilyenkor a legveszedelmesebb. Én pedig pontosan belesétáltam, szó szerint. De nem baj, valamibe meg kell halni.
Zsongás... az ember azt gondolná, hogy riporterként nekem is ebben van részem, de nem. Egy jó ideje nem dolgozom egyik újságnál sem, és meg is könnyebbültem emiatt. Nem tartozom senkinek felelősséggel, s mi több, talán magam mögött hagyhatom az unalmas, hétköznapi celebeket, amelyekkel eddig foglalkoznom kellett. Valljuk be, mióta hibriddé váltam, egyáltalán nem éltetőelemem az, hogy olyan problémákról írjak, mint egy szakítás. Vagy egy egymásra találás. Vannak ennél nagyobb problémák az életben. De hát akik nem ebben élnek, arra kíváncsiak, hogy mi történik Brad Pitt életében. Halványan elmosolyodtam a megjegyzését illetően, de nem tudtam visszafojtani egy kisebb kuncogást. - Hm, egyszer annyi is leszek. De egyelőre elég ez a huszonöt röpke év, ami elszaladt a fejem fölött. Mai szemmel kész csoda, hogy még élek. - sóhajtottam fel halkan, majd megálltam, és karjaimat még mindig magam előtt tartva pillantottam ismét a tekintetébe. - Tudom, hogy titkolsz valamit. És azt is, hogy mit. - bukott ki belőlem, mint aki éppen lenyelt egy drótkefét. Nem tudom, honnan jött. Talán apró célzás, hogy ne szórakozzon velem, mert meg tudom védeni magam. - Tudom, hogy vámpír vagy. De az én vérem nem fogja oltani a szomjad, ha az italozás mellett netán desszertként ezt kalkuláltad be. - szúrtam oda egy bájmosollyal, hiszen jobb, ha ezt most letisztázzuk. Az ő tekintete viszont még mindig kérdő. Nyilván nem tudja, hogy mivel áll szemben. Talán fel kellene fednem a mivoltom? Akkor az egyetlen dolgot is megölöm a beszélgetésben, ami még mellettem szól... és ki tudja, talán könnyedén kitépi a szívem most, hogy így egy kicsit... saját szabályokat állítottam előtte.
Visszatérni egy városba, ami még csak nem is tartogatott nekem semmit, meglepően könnyű volt. Este érkeztem, éhségem pedig megnőtt, ahogy az utcákat róva emlékeim egyre élesebb képe szemem előtt kirajzolódott. Nem értettem, hogy mit keresek én újra itt. Egy szörnyetegnek gondolhattam volna magam, még sem éreztem mást, csak a szabadság édes ízét, és az élet legkisebb mozzanataiban is megtaláltam a legjobb dolgokat. Különösebben nem zavart, hogy nem volt még ma estére szállásom, hogy a cuccaim nagy része még mindig a régi hotelszobában poshad vagy az autó csomagtartójában. Kalandra vágytam, és úgy éreztem, itt újra megkaphatom. Nem kerestem a múltam, de örültem, hogy megtartottam az emberségem, még ha nehezen is ment, mert bár farkasként soha nem ismertem be, sértett voltam, megtört és időbe tellett, mire mindent letuszkoltam a torkomon és meg tanultam kezelni. De, most itt voltam, ahogy az oldalamon sétáló fiú is, akit egy kedves szóval a sikátoros rész felé tereltem. -Semmi szükség a cirkuszra, nem fog fájni, és emlékezni sem fogsz arra, hogy mi történt veled, hogy hol vagy, hogy kivel.-suttogom, ajkamra gonosz mosolyt húzva, testét a falnak taszítom és hagyom, hogy fogaim nyakának húsába mélyedve rátaláljanak a zamatos vérére. Ahogy magamba szívom az életet adó nedűt, szinte érzem, ahogy testem minden porcikája megtelik erővel, újra és újra nyelem forró vérét és élvezem az érzést. Majd elengedem, csuklómba harapok, és egy kortyot adok neki saját véremből, hogy legalább a nyaka begyógyuljon valamennyire, majd figyelem, ahogy robot módjára elindul a saját útjára. Testemmel a falnak dőlök, és lenyalom szám, majd előveszem a kis tükröm, és megigazítom a hajam és a sminkem. De zaj csapja meg fülem, gyorsan megpördülök, mikor már indulnék, és egyszerre önt el a meglepettség és a harag érzete. Furcsa keverék, de erőteljesen dúl bennem a kíváncsiság is. -Lám, lám, lám. Micsoda meglepetés itt látni téged. Vagy várj, mégsem. Inkább fordítva lenne igaz, nem de bár?-mosolyodom el, hisz már jó egy éve nem jártam erre. Nem hibáztatom azért, amit tett, de mély nyomot hagyott bennem, és nem tudom elnézni neki, amit mondott. Ezt leginkább annak köszönhetem, hogy most pontosan azt érzem, amit egyszerű emberként vagy farkasként soha nem érezhettem. A valódi érzéseim pedig olyan erősen csapnak szíven, hogy ha nem lenne itt, valószínű a földre kerülnék tőlük. De stabilan állok a két lábamon, tekintetem szemébe mered, de szinte semmit nem mond el, A puszta közöny ül ki rám, ami a védekezés első jele tőlem. Sok mindent tanultam az elmúlt évben, fogalma sincs róla, hogy ki lettem, és mekkora különbség van egy naiv, szerelmes lány és a mostani énem között. És ezt nem csak neki, de magamnak is köszönhetem.
Az életem mondhatni a feje tetejére állt. Egyszerűen képtelen vagyok irányítani az események forgását. Most nem tudom, hogy mihez kezdjek. A legjobb barátom immáron vámpír és láthatólag egész jól kezeli, de nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok ezzel együtt élni. Nem, mintha mostanában annyi vámpírt fosztottam volna meg az életétől, ahogyan a kezdetekben terveztem. Elég nehéz ez az egész. Főleg, hogy nem rajongok a vámpírokért és mondhatni van bennem egy olyan fajta utálat feléjük, amit egyszerűen nem tudok uralni. Rendbe kell tennem ezeket a fejemben és a lelkemben is, mert ha nem bírom megtenni, akkor egyszerűen elmarok magam mellől mindenkit. Kendra most jó ideje nem jelentkezett, ami lehet hogy meg kellene nyugtasson, de sokkal inkább megrémít. Az, hogy ennyi ideig van csendben az semmi jót nem jelent. Ki tudja, hogy mire készül. Ismerős utcákat járok és most Beth-et keresem. Sokkal inkább távolról figyelem. Jó ideje nem láttam már. Úgy éreztem jobb lesz, ha távol maradok tőle, mert ez így sokkal egyszerűbb. Rettenetesen fájt az elválásunk, hogy el kellett engednem azt a nőt, akit úgy szerettem még, mint soha senkit. Soha nem gondoltam volna, hogy valakihez ennyire kötődni fogok, de ő az első pillanattól kezdve éreztem, hogy különleges. Az egész lakása kívülről nézve olyan, mintha nem lett volna itt, már hónapok óta. Talán új életet kezdett. Igen ez lenne a legjobb mindkettőnk számára. Ha legalább ő képes lenne arra, hogy új életet kezdjen, ha már én képtelen voltam. Mert ezt felesleges lenne tagadni. Nincs értelme az újrakezdésnek főleg, miután úgy is hamarosan jön valami, ami porig rombolhatja az életem. Mikor már kezdem úgy érezni, hogy egyenesbe jönnek a dolgaim kicsúszik alólam a talaj. Nem vagyok depressziós feltápászkodom, de a folyamatos esések nyomott hagynak rajtam, ha akarom, ha nem. Zsebre tett kézzel vándorolok magam sem tudom merre. Nem nézek magam elé egyszerűen csak azt figyelem, ahogyan a lábamat egymás után pakolgatom. Rendkívül lenyűgöző látvány, de komolyan. A szórakoztatásomra jelen pillanatban tökéletesen megfelel. Azonban egy ismerős hangra egy helyben maradnak, mintha csak ezt parancsolták volna. Lassan felemelem a tekintetem végigmérve az előttem álló személy alakját és minden egyes apró rezdülését. Külsőleg nem mondhatnám, hogy változott volna, de mintha nem ugyanaz az ember lenne, akinek megkértem a kezét. Aztán egy ismerős undor fut végig a testemen én pedig megrázom a fejem. Ez az egész helyzet lehetetlen. – Bethany? Mi történt veled? Hol voltál..? – Kérdések tömkelege. Ennél még több van a gondolataimban, de azt hiszem éppen elég ez a pár is. Egyszerűen annyira hihetetlen, hogy itt van velem szemben a nő, akit a mai napig szeretek mégsem érzem azt, hogy ugyanaz a nő lenne. Nem csak egy rendkívül negatív változás történt.. Hanem ő maga is megváltozott. A testbeszéde, már közel sem olyan, mint volt. Talán ez a vámpírlétnek köszönhető.. Nem tudom. De most már nagyon kezd elegem lenni abból, hogy minden általam szeretett emberből vámpír lesz. Juliette, Bethany.. Ki a következő?
Sok mindent lehet rám és az életemre mondani, de azt legkevésbé sem állítanám, hogy eseménytelen és unalmas. Egyik nap még menyasszony voltam, a következőben egy megtört szingli. Az egyik nap arra vártam, hogy minden megváltozzon, megöltem valakit és vérfarkas lettem. Egyik nap várfarkas voltam, a következőben pedig hibrid. Egy szörnyeteg, akit egy testbe zártak. De magam nem ennek tekintettem, inkább szerencsésnek és örültem, hogy megtettem. Egy percet sem bántam meg az életemben. Most, hogy újra itt vagyok, hogy ennek a városnak a falai között sétálok, annyi minden fordul meg a fejemben, hogy én magam sem tudom igazán, mit is kezdjek magammal. Éhes voltam, így elsődleges célom az volt, hogy ezen változtassak. Elkaptam egy szerencsétlen flótást, kinek vére elkezdte csillapítani a vágyam, de nem oltotta ki. Egyre többre vágytam minden alkalommal, és az elmúlt hetekben az is csoda volt, hogy idáig eljutottam, hogy képes voltam elengedni az aznapi áldozataim nagy részét. De itt nem engedhettem meg magamnak, hogy feltűnő legyek, hisz elég sokan ismertek ahhoz, hogy gyanús legyen a jelenlétem. A fiú, akinek annyi mindent köszönhettem, jó és rossz értelemben, épp annyira közel állt hozzám, mint amennyire távolinak akartam. Hazudnék, ha azt állítanám, a vesztét akarom, vagy bosszút állni rajta, de mégis tudatni akartam vele valahogy, hogy nem vagyok elesett és legfőképpen nem vagyok az a szende és védtelen lány, aki akkor voltam, mikor megismert. Egy dolog járt az eszemben, újra és újra, szinte minden nap, hogy megpróbáljak túllépni ezen az árnyékon, s most, hogy sikerült, másra sem vágytam, csak arra, hogy a bizonyítási vágyamnak eleget tehessek. -Hosszú lenne ezt elmesélni. De a változás határozottan jól jött.-mosolygok kissé önelégülten, játszva egy felvett szerepet, egyet a sok közül. Érzem a zsigereim egy részében, hogy csak idők kérdése és ő is érezni fogja, hogy miféle változásra gondolok, ha eddig nem tűnt volna neki fel. A farkasok és a hibridek között akkora szakadék volt, mint a vámpírok és a farkasok vagy a boszorkányok és az összes többi természetfeletti között. Furcsa kettősség ez, ahogy az is, hogy épp vele találkozom itt először az ismerősök közül. –Arra viszont egyszerűen tudok válaszolni, hogy hol voltam. Erre is meg arra is. Utazgattam, szórakoztam, felnőttem.-sétálok közelebb hozzá, talán túl közel is, hisz szememben még mindig ott csillog az a kislány, akibe beleszerethetett. Ha belém szeretett tényleg, és az sem csak színjáték volt. -Hiányoztál. Bár azt hiszem ezt a nélkül is tudod, hogy mondanám, hisz ennyire ismerhetsz.-változom vissza azzá, aki voltam a közelében, és azért kell erőt vennem, hogy ne törjek meg újra előtte. Ebből volt elegem, hogy a két szép szemével úgy vett le a lábamról, mintha csak egy dróton rángatott volna, kénye-kedve szerint. Megölelném. A testem minden része hozzá bújna, a mellkasához simulna, hallgatná a szívverését, és az a kis távolság még sem enged magából. Mintha mérföldek választana el minket a másiktól és bárhogy igyekezünk, nem akar csökkenni.
Abban a hitben éltem, hogy én voltam az, aki Beth fejére hozta ezt az egész veszélyt. Ha nem keveredik bele az én életembe.. Soha nem találkozik Kendra-val és talán még mindig ugyanaz a lány lenne, aki egykoron volt, de most már nem úgy tűnik, hogy ugyanaz a személy, akibe beleszerettem. Legalábbis első ránézésre azt mondaná az ember, hogy a kettő ég és föld. De ha jobban a tekintetébe mélyedek látom benne a szerelmet, amit oly erősen próbál elnyomni mégis képtelen. Valahogy én is így nézhetek ki. Mintha tükörbe néznék olyan a két szép szeme. Nem hallottam Kendra-ról már jó ideje.. Talán nem is kíván tovább beleszólni az életembe és végre tovább lépett. Akkor újra lenne esély kettőnk számára. De mi van akkor, ha pontosan arra vár, hogy újra kezdjünk mindent és felépítsük az életünket, hogy aztán porig rombolhassa az egészet? Gyáva féreg módjára nem merem vállalni a kockázatot. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Mégis a szívem olyan intenzitással húzz felé, mintha valami mágnes lenne elhelyezve benne, ami a szívemre van specializálódva. Még az sem taszít eléggé, hogy félig immáron vámpír. Nevetséges alak vagyok. Nem gondoltam volna, hogy a szerelem ennyire el fogja venni az eszemet. – Határozottan látom és érzem is, hogy megváltoztál. – Nagyot nyelek, hiszen nem tudom, hogy mit mondhatnék. Szeretem, de mégis olyan ez az egész, mintha egy idegennel állnék szemben és egyszerűen nem tudom, hogy mit mondhatnék neki, ami javítana a helyzetemen. Megfutamodtam és visszavontam az eljegyzésünket. Minden kapcsolatot megszakítottam vele csak azért, hogy biztonságban legyen, de úgy tűnik az egészet a semmiért teszem, hiszen ez a gyönyörű nő vonzza a bajt. Mégis mi másért változott volna hibriddé? Nem hiszem, hogy önként jelentkezett volna.. De minden előfordulhat, hiszen az emberek változnak. – Arra esetleg tudsz válaszolni, hogy hol történt veled ez a kis.. baleset vagy, hogy is hívjam.. – Tudni akarom, hogy önszántából lett-e az, ami.. Imádkozom azért, hogy a válasz nem legyen, mert nem bírnék szemet hunyni az egész felett, ha igen lenne a válasz. Juliette-t is valahogyan el kell fogadnom, hiszen nem taszíthatom el egyetlen egy barátomat sem. Túlságosan is kevesen vannak ahhoz, hogy megengedhessem magamnak ezt a luxust. Mégis olyan ridegen viselkedtem vele, hogy lesül a pofámról a bőr. – Te is hiányoztál nekem.. – Óvatosan felemelem a kezemet és, ha semmi ellenkező reakciót nem látok vagy nem löki el a kezemet, akkor gyengéden végigsimítok a gyönyörű arcbőrén.
Fogalmam sem volt, hogy minek köszönhettem azt, amivel elérte, hogy belé szeressek, de amióta bennem él a vámpír, legalábbis egyik felem ezt a funkciót hordozza, egyszerűen minden érzelem a nyakamba zúdult. Gyűlölni kezdtem, majd eszembe jutott, hogy egyszer szerettem, aztán újra megvetettem, most pedig szimplán nem akartam semmit sem érezni, mégis valamii megfoghatatlan érzés kerített hatalmába, lesújtva rám és nem engedve. És ez az, ami megrémiszt, és tisztába vagyok vele, hogy bár arcom megfeszül, szemem nem tud hazudni. Neki nem. Fogalmam sem volt, mit gondol, most vagy amikor ellökött magától, de erőltetnem kellett magam, hogy ne essek neki, inkább higgadtan szólaljak meg, és óvatos szavakkal, mintha egyszerűen kikapcsoltam volna az emlékeim, holott azok a szavak tudatomba égtek és nem engednek el. Még nem, és még ki tudja meddig nem fognak... -Ugyanez rólad nem igazán mondható el.-jegyzem meg kissé rideg hangon, és nyelek nagyot, mielőtt vissza akarnám vonni, vagy átfogalmazni, kijavítani. El akartam taszítani magamtól, minél távolabb akartam kerülni tőle, de valami ide hozott, vissza abba a városba, amelynek lakói annyiszor akarták tönkretenni az életem, hogy számolni sem mertem volna az alkalmakat. -Határozottan nem baleset volt, de ezt te magad is tudtad, csak nem akarod, vagy nem mered beismerni.-mondom kertelés nélkül ki azt, amit minden bizonnyal a legkevésbé sem akart hallani, de mi értelme lett volna hazudni? –Felesleges okolnod magad, már megtettem helyetted, mikor eltűntem innen. De legalább felnyitottad a szemem, hogy mennyire gyermeteg elképzelés volt azt hinnem, hogy majd a nagy szerelem örökké fog tartani.-feszül meg állkapcsom, ökölbe szorult kezemmel pedig igyekszem elérni, hogy ne gyengüljek el előtte, és tökéletes ellentéte legyek annak, aki most vagyok. Nem akartam, hogy megtörve lásson, megint, újra és újra, de önös mód azt akartam elérni, hogy szenvedjen, ahogy anno én tettem. Bevallom, amit nem szeretnék ennyire nyíltan éreztetni vele, de felesleges ellenkeznem ez ellen, hisz jól tudja, hogy mikor miről mesél a tekintetem. Kezének érintése alatt bőröm forróság járja át, bizsergetve szalad végig gerincemen, és a vágyakozás karjai közé még erősebb lesz. Végül mégis újra távolságot teremtek, de hátam a hideg falnak csapódik egy pár centiméter után. A csapdába esés érzete először maga alá gyűr, majd emlékeztetem magam, hogy csak egy lépés, és már messze járhatnék innen, de nem tudom megtenni. -Hónapok teltek el. Fel tudod fogni ezt? Hónapokig azt se tudtam, hogy ha visszajövök ide, mi fog rám várni. Erre már az első estémen beléd futok, és azzal kell harcolnom, amit ennyi idő alatt próbáltam felépíteni magamban. Gyűlölni akarlak, mindennél jobban, de képtelen vagyok rá. Azt hittem, hogy ez idővel változni fog, de mikor ilyen közel vagy velem, minden gondolatom a körül forog, amit elrontottunk egyszer.-tör ki belőlem, gondolataimban megelevenedik a kép, ahogy kilép az ajtón, s az hangos csapódással mintha azt jelezné, hogy egy korszaknak most le kellett zárulnia. De kapaszkodom ebbe a hangba, és inkább azt kívánom, azt akarom belelátni, hogy csak nekünk kellett idő. Tekintetem először a földre vándorol, majd szemébe pillantok, de arcom szavaim ellenére olyas sima és érzelemmentes, hogy csillogó szemeim mellett olyanná változok, mintha robotszerű lennék. –De gondolom, ugyan ezt nem lehet rólad elmondani. A kis pszichopata, önelégült liba biztos jobban szeret, mint ahogy én szerettelek téged.-rúgok bele még egyet, hogy igazán fájjon neki, éreztetni akartam vele mindazt, amit miatta én éreztem, de semmi nem tudta visszavonni azt az érzést, azokat az órákat, napokat és hónapokat, amíg a miértekre kerestem választ. Azokra a miértekre, amik soha nem is léteztek, hisz tudtuk jól, hogy azzal, hogy belőlem kiváltották a farkast, többé, kevésbé de egyszerre lettem erősebb és gyengébb is, s annyi dolog zuhant a nyakamba, amire nem derült volna fény, ha őt nem ismerem meg.
Annyi mindent szeretnék neki mondani, de nem tudom, hogy mégis hol kezdhetném el. Tisztában vagyok azzal, hogy elrontottam a dolgokat kettőnk között, de ez még nem jelenti azt, hogy egyszer nem lehet helyrehozni, nem? Bár előtte meg kellene győződnöm arról, hogy Kendra végleg kiszállt az életünkből és többé nem is tervezi, hogy belerondít. Mert én tényleg teljes szívemből szerettem Bethany-t. Hiába vetettem véget úgymond könnyen a kapcsolatunknak az érzelmeimet nem lehet megmásítani. El kellett engednem, mert a közelségem csak veszélyt hordozott magában és miattam történtek vele olyan dolgok, aminek egyetlen egy emberrel sem kellett volna megtörténnie. Ha én nem vagyok még mindig ember lenne és nem lett volna meg a kezdőlökete ehhez az egész hibrid dologhoz. Mert érzem, hogy a kettő keveréke. Lehet, hogy mostanra vámpír lenne, ha nem váltatja ki vele az átkát Kendra, de egyik megoldás sem lenne éppenséggel boldogító a számomra. A szerelmemet akarom, aki törékeny angyalként olvadt el a karjaimban. Nem kaphatom vissza. Megértem, hogy az idő megváltoztatta, de akkor is reménykedem, hogy egy napon visszatér hozzám. Nem várom el, hogy másokkal szemben is gyengéd legyen.. Csak hozzám térjen vissza az a nő, akit annyira szerettem. Elmondhatatlanul. Még neki sem tudtam igazán kifejezni, hogy mennyit jelentett nekem. – Nem gyermeteg elképzelés volt, Bethany.. Egyáltalán nem volt az, mert tényleg veled akartam lenni, de nem bírtam elviselni, hogy mindig rajtad csattan az ostor, ha valami hülyeséget teszek. Amit tettem csak miattad tettem és semmi más miatt. – Nem emelem fel a hangomat. Egyszerűen csak próbálom meggyőzni, hogy ezt az egészet én soha nem akartam. Én vele akartam lenni és biztonságban tudni. De a második nem lehetett az első nélkül ezért elengedtem őt, hogy egy esélyt kapjon a jobb életre arra azonban nem számítottam, hogy így képzeli el a jobb életet. Félig vámpírként. Fáj, hogy eltávolodik tőlem. Pontosan úgy, mint ahogy azt hónapokkal ezelőtt engedtem neki. Vagyis ott én voltam az, aki elsétált, de ez a helyzet ugyanolyan fájdalmas. Egy csöppet sem különbözik attól az esettől. Csak talán annyi, hogy akkor még úgy érezhettem, hogy az enyém és csak egy kis időre veszítettem el azonban most úgy érzem, hogy teljes mértékben elveszítettem és semmi esély nincs arra, hogy ő meg én újra mi legyünk. Persze nem akarok rögtön visszaugrani a nyeregbe, amíg nem tudom, hogy biztonságos, de szeretném.. Szeretném őt a magaménak tudni. – Pontosan, ahogy én az első itt töltött estémen.. Emlékszel még? Az utcákon kavarogtam, mint valami idióta te pedig segítettél és, ha jól rémlik még az eső is elkezdett esni. – Keserű mosollyal vázolom az emlékeimet. Nem akarok túlságosan sötét témákba belesétálni. Annak semmi értelme. Tudom, hogy ez a helyzet egyikünknek sem egyszerű. Eltűnt hónapokra és fogalmam nincs, hogy mi történt vele én pedig próbáltam egy életet kialakítani itt komolyabb kötelékek nélkül. Ez pedig, ha nem is teljes mértékben, de valamennyire összejött. – Soha nem tudnék vele lenni.. Azért engedtelek el, hogy többé ne legyen érdeke bántani téged nem azért, hogy a karjaiba rohanjak.. Meg akarlak védeni, de ennyire messzire nem mennék el.. – Soha nem nyúlnék egy újjal sem Kendra-hoz kedvesen csak azért, hogy megvédjek valakit. Azért nem vagyok még hímringyó.
Megváltoztam, tudtam és éreztem is. De a szívem nem tudtam becsapni, és ezzel hasonló érzéseim voltak. Akartam még azt az életet, amit egyszer magaménak tudhattam, ugyanakkor nem akartam újra gyenge és naiv lányka lenni, aki harcol a világgal. Harcoltam a világgal, magammal és most még vele is, hogy ne kelljen előtte meghazudtolnom azt, akivé lettem. De tényleg azzá lettem, akivé? Vagy annyira megszoktam ezt a szerepet, hogy nem tudok már belőle többet kitörni? Ezt már én magam sem tudtam. -Elegem van belőle, hogy mindig csak a kifogásokat kapom mindenkitől. Harcoltál azért, hogy ne menjek el? Mikor kiváltottam az átkom, mit tettél értem? Elhagytál.-mondom, szinte fejéhez vágva minden szót, hangom ingerült és már-már üvöltök a csendes éjszakába. Szemem dühtől ég, ahogy arcára nézek. Képtelen vagyok elviselni, hogy ő már nem az enyém, de nem fogom egyszerűen megbocsájtani neki, azt, amit tett. Amit hagyott, hogy velem tegyenek. Amiért csak elsétált. Ez nem ilyen egyszerű. Távolabb lépek tőle, hogy ne kelljen megküzdenem a vágyaimmal, hogy mellkasához simuljak. Tiszta gondolatok kellenek, józanság. Mindez ellene. De magam ellen is dolgozom, és vámpír énem ezt érzi, ahogy rám nehezedik a súly, mely lelkem nyomja. Nagyot nyelek, és szememben mintha felcsillanna egy könnycsepp, de elérem, hogy ne törjön elő belőlem, elnyomom magamban. Vissza oda, ahonnan indulni akart. Vágytam rá, hogy karjaiba zárjon, de nem fordíthattam hátat annak az elhatározásnak, amit hoztam. Ilyen könnyen nem felejthetek, bocsájthatok meg neki. -Emlékszem. De az már a múlt. Nem élhetünk a múltunkban.-sziszegem, mielőtt mást mondanék, ezen gúnyos és gyűlölködő szavak tökéletes ellentétét. Ahogy emlékszem arra az estre, pontosan tudom, hogy mit éreztem, amikor megláttam. A mosolyára, ahogy csillogó szemeivel végigmért, holott ázott voltam, mint egy vadgalamb, kinek nincs hová mennie. De így is éreztem. Mindig is olyan voltam, a szerető család ellenére is, mint egy vadgalamb. Mellette viszont lehetőségem volt egy kis békességre, nyugalomra. Mégis… Mintha mindez évekkel ezelőtt történt volna. És ezt kellett hinnem. Lényem egy része megnyugszik, és csak egy óvatlan pillanatomba telik, hogy közelebb lépjek hozzá, kezem pedig végigsimít arcán, végül nyakán siklik végig, és lapockáján megpihen. Szememben újra megcsillan valamiféle remény, hogy bár elvesztem az érzelmeim tengerén, van, ami ennek ellenére sem változott. -Csak egy okot mondj rá, hogy higgyek neked. Hogy maradjak…-suttogom, szinte esdekelve azért, hogy kimondja azt, amit érez, amit érezni akarok újra. De a gyengeségem ezzel megmutatom, és félek nem békélne meg azzal, akivé lettem. Azzal, amivé lettem. –Nekem nem árthat. Erősebb vagyok, mint ő. Erősebb, ha van okom erősnek lenni.-simítok végig arcán, kezeim végül mellkasára siklanak, és érzem szívverésének ritmusát, mely nem sokkal később már fülemben dübörög. A szívverés mely oly sok éjszaka ringatott álomba. Gyűlölni akarom, jobban, mint bárki mást, hisz miatta törtem meg, miatta lettem gyenge, de bárhogy hibáztattam, szerettem. Ezen pedig az sem változtatott, akivé lettem.
Nem mondhatom azt, hogy büszke vagyok magamra, amiért megfutamodtam, de egyszerűen úgy éreztem, hogy ez egy olyan harc, amiből nem kerülhetek ki győztesként. Időt kellett adni a dolgoknak. Hogy mégis miért? Ez annyira rohadtul egyszerű. Féltettem az életét mindennél jobban és nem volt olyan dolog, amit ne tettem volna meg érte. Ebbe még az is beletarozik, hogy bármennyire is fájt elengedtem pedig nem ezt érdemelte. Megérdemelte volna, hogy küzdjek érte, de én gyáva módon hátat fordítottam kettőnknek és abban reménykedtem, hogy én voltam az, aki egyedül ráhozta a rosszat. De most rá kellett döbbenem, hogy az élet nem sok szerencsét osztogatott ennek a gyönyörű nőszemélynek, hiszen nélkülem sem sokkal jobb a számára. Pedig ténylegesen azt hittem, hogy minden az én hibám. Végül is a sors akkoriban nagyon is szerette Kendra kezébe adni a fegyvereket, amivel árthatott nekem és így neki is. – Tudom, hogy nem tehetem jóvá a múltat.. Mondhatok bármit akkor sem fogod elhinni, hogy téged féltettelek és tényleg hittem abban, hogyha elengedlek, akkor boldogabb lehetsz és nem leszel majd veszélyben nem lesz egy nyamvadt céltábla a hátadon, miattam! – Kendra mindig azért ártott neki, mert ellenségként és vetélytársként tekintett rá. Ebben pedig nem is tévedhetett volna nagyobbat, mert soha nem volt esélye Bethany ellen. Azonban most nem tudom, hogy milyen hova haladnak a dolgok Belle-vel. A barátság határain úgymond belül vagyunk, mert senki nem lenne szerencsés, ha az én barátnőmnek mondhatná magát vagy esetleg menyasszonyomnak. Ebből is látszik, hogy mennyi mindent jelent nekem Bethany. Csak úgy nem kérem meg egyetlen egy nőnek sem a kezét. Ez nem olyan mindennapos dolog. – Nagyon is jól tudod, hogy szeretlek még a mai napig. Ezt érezheted is. – Lepillantok a mellkasomon pihenő kezére, ahol érezheti hevesen verő szívemet. – Elengedtelek, mert azt gondoltam, hogy mindkettőnknek így lesz a legjobb és, ha visszamehetnék is ugyanezt tenném, mert legalább mostanra Kendra nem környékezett meg sem téged sem pedig engem. Ez pedig azt hiszem egy nagyon jó dolog és nem szeretnélek még egyszer veszélybe sodorni. Nem bírnám ki, ha miattam megint valami bajod esne. Erős nő lettél és nem rombolhatom porig ezt. Az egyetlen, amit tehetek, hogy ismételten elengedlek, mert hiszem nélkülem is boldog lehetsz. – Tudom, hogy nem ez az a reakció, amit tőlem várt és most jól be fog nekem mosni egyet valószínűleg, hogy megmutassa mennyire erős lett, de nem sodorhatom veszélybe. Nem bírnék együtt élni a tudattal. Nem és kész. Ha emiatt seggfej vagyok, akkor boldogan leszek az.
Elhatároztam, hogy változtatok az életemen, és minden erőmmel ezen is voltam. Beismerni, hogy az életem egy korszaka lezárult, új lappal kell kezdenem, de valamiért a szívem még ide húzott. Itt éltem jó pár évig, és nem szakadhatok el csak úgy, de kénytelen voltam, mert ez volt a helyes. Ez lett volna a helyes. Keresni valahol valakit, aki más, mint Ő. Aki nem taszít el, mikor szüksége van valakire, akiben végre hihetek, és megbízhatok. De tudtam, hogy bármennyire ismerem, még ha annyira is, mint a tenyerem, soha nem fogja hagyni, hogy átérezzem azt, amit ő valójában érez. Lenyelem a véleményem, de szememben megjelenik a véleményem, hogy igaz, amit mond: nem hiszek neki. Nem is fogok. A szavak végül mégis előtörnek belőlem. Visszafojthatatlanul és őszintén, de hangom sem megtörtségről, sem gyengeségről nem ad tudomást másoknak. Belül vívódom, mint mindig. -A céltábla mindig a hátamon lesz. Farkas vagyok, de vámpír is. Soha nem volt nagyobb céltábla a hátamon, mint amilyen most van. Te pedig soha nem tehetsz ellene semmit, hogy ez ne így legyen.-próbálom bebizonyítani magamnak, hogy új esélyt kaptam, de nem igen sikerül, hiába, csak üres próbálkozás marad az a módja is a hibáztatásnak, amikor magamat okolhatom. A zsákutca most is ott tátong kettőnk mögött, és nem menekülhetünk ez elől a kérdés elől. A másikat hibáztatni, egy idő után felesleges. És ez az az idő, most. Szíve kezem alatt kalimpál, tökéletesen hallom a pulzálást fülemben dübörögni. Igazat mond. Nincs kilengés vagy rossz ritmus, csak az igazságot jelző egyenletes, mégis heves dobogás. Szememben megjelenik egy könnycsepp, felcsillan a homályos fények között, és úgy hullik alá, hogy mikor kezem magam mellé esik és fejem lehajtom, egyenest kettőnk között ér véget. A csappanás, mellyel földet ér, felér azzal a valamivel, ami az az apró reményt törte ketté bennem, hogy érezhetem még azt a törődést, amit egyszer érezhettem mellette. Tovább kell lépnem, csak nem tudom, hogyan tehetném. Egyet hátra, egy előrelépés helyett, minden szava erre késztet. -Soha nem is lehetne az a lány újra a tiéd, aki egyszer a tiéd lehetett. Mert igazad van, erős nő lett. De mindig szeretni fog.-hajolok hozzá közelebb, óvatos csókot nyomva szájára, és érzem, ahogy szememből még egy könnycsepp kicsordul, végigsiklik arcomon, és a földön eléri nyugalmát. -Barátok?-kérdezem végül, mikor elhúzódok tőle, szemem pedig tekintetébe merülve árulkodik arról, hogy szavaim nem üres jelzések, inkább igaz szavak, amik mögé tartalom is társul. Persze nem sejtheti, hogy mire készülök. Fel akarom keresni azt az őrült lányt és szembe nézi vele. Vele is, hogy a múltam le tudjam zárni.
Kettőnk múltján nem tudok változtatni bármennyire is szeretnék. Még mindig szeretnék abban a boldog buborékban élni, amiben a kezdetekben voltunk, de aztán jött Kendra és mindent tönkretett. Vele is csak azért nem találkoztam, mert egyszerűen nem tudnám elviselni a társaságát. Anélkül nem, hogy nem ölném meg és nem vagyok olyan, aki megölne valakit csak mert elcseszett valamit neki. Én engedtem el, szóval igazából én voltam az, aki elrontotta kettőnk között a dolgokat. Tényleg elhittem, hogy helyesen cselekedtem, de az igazság az, hogy semmit sem javítottam a helyzetünkön. De nem vagyok időutazó nem tudok visszamenni a múltba és egy kicsivel több kitartást önteni magamba, mert mostanában nem is hallottam Kendra-ról, mintha felszívódott volna. Talán megunta, hogy engem használjon játékszerként. Ezért pedig nem is lehetnék hálásabb. Az egyszer biztos, hogy az életem sokkal egyszerűbb lesz nélküle. Pedig neki is igazán megmondanám a magamét, hogy tönkretette az életemet, amit elkezdtem kialakítani. – Sajnálom, hogy nem védtelek meg és nem tartottam ki melletted csak egy kicsivel tovább.. Őszintén. – Egy kicsit a döntést is sajnálom, amit meghoztam, de már nem vonhatom vissza a dolgokat. Boldogok voltunk. Nagyon is. De vannak dolgok, amik változnak. Mi ketten pedig megváltoztunk és egyszerűen már nem passzolunk úgy egymáshoz, ahogyan a kezdetekben. Már nem az a törékeny leányzó, akit teljes szívemből szerettem, de ez nem azt jelenti, hogy egy pillanatra is megszűnt volna az iránta érzett szeretetem. De lehet inkább az emlékekbe vagyok szerelmes és nem igazán belé ezért nem hitethetem el vele, hogy minden a régi lesz, mikor lehet, hogy hazudnék. Magam sem tudom, hogy mi lenne a helyes. Rettegek attól, hogy újra visszafogadom az életembe és elbukok. Csak az ár, amit most majd fizetnem kell azaz élete lesz. Ekkora áldozatot pedig nem vagyok hajlandó meghozni ezért kénytelen leszek ismételten elengedni őt. Csókja úgy perzseli ajkamat, mint a legelső alkalommal, amikor csókot mertem lopni tőle. Egyszerűen felemelő érzés.. Ezek után nem tudom azt mondani, hogy barátok.. Nem olyan egyszerűen. Túl sok emléket idéz fel bennem ez a csók. Magamhoz húzom és szorosan ölelem apró, de mégis izmos testét. Pusztán ebből az ölelésből is érzem, hogy mennyit változott, hogy mennyivel erősebb lett, de még mindig ott van benne az a törékeny nő, akibe egykoron beleszerettem. – Én is szeretlek. – Suttogom és egy csókot nyomok a feje búbjára.
A kimondott szavak, mit késszúrások testem minden pontjára, úgy váltották ki belőlem a fájdalmat és a szinte égető érzést. Míg régen pillangók hada szállt fel a gyomromból, mikor a közelében voltam, most tucatnyi apróság szállt fel, de torkomban immár görcsben tűntek el, és nem mosoly formájában ültek ki arcomra. Megannyi alkalommal elterveztem ezt. Megjelenek majd mellette, és kimondom azt, amit egyszer ő, de amit agyam helyesnek vélt, azzal szívem vitába szállt, és felgyülemlett bennem valami, ami mindig ott motoszkált a gondolataimban. Képes lennék én barátként tekinteni rá? Képes lennék megtenni érte, és magamért, hogy meghozom az áldozatot és elengedem az érzést? Szavai pedig arra utalnak, hogy ez újabb harc lesz tőlem, amiben hiába kellene a segítsége, nem biztos hogy képes vagyok talpon maradni. Egyenletes szívdobbanásait hallva megnyugszom, de furcsának találom, hogy ilyen tisztán hallom azt, amit régen csak mellkasán feküdve hallhattam. És ez az érzés sem segít semmiben, hisz csak a múltra emlékeztet. -Esélyt sem adta rá, hogy megmagyarázd, amit tettél. De ez már a múlt és nem tudunk ellene mit tenni.-s ahogy ő is mondta, ugyan ezt tette volna akkor is, ha újra kellene döntést hoznia abban az esetben. Óvatosan hajolok közelebb hozzá, és csókolom meg, de a szememből kicsorduló könnycsepp könnyed legördülése arcomon nem fejezi ki azt, amit ez a csók. Egyszerre vágyom többre, s tudom, hogy nem kellene így tennem. Emlékeztet ez is arra, amit régen megkaphattam minden percben, mikor mellettem volt, s tudatja velem, hogy talán soha többet nem kaphatom meg újra. Olyan kérdést teszek fel, amit nehezebb kimondani, mint kigondolni, hogy ez a jó út, s ahogy magához húz, úgy szakad fel belőlem minden, s a bennem lakozó vámpírnak köszönhetően még nehezebben tudom megállni, hogy ne könnyekkel küszködve öleljem át derekát. Hátam remeg, ahogy levegőért kapkodom, s mikor meghallom szavait, még szorosabban kezdem el ölelni. -Nem fogsz elveszteni. Nem hagyom, hogy újra elüldözz, bármi is történik.-suttogom mellkasához bújva, akár egy kislány az anyukája karjai között. A testem átjáró melegség érzését nem tudom, hogy inkább ölelő karjainak vagy az érzelmeim felszabadulásának köszönhetem, de mintha megkönnyebbülnék, s ahogy elengedem, újra szemébe nézek. -Többet nem adhatok, és többet nem várhatok el tőled sem. Nem akarok továbblépni ezen, mert érzem, amit érzek, és ezen nem tudok változtatni, de...-hangom elakad, és mintha a hajamba kapó szél elvenné tőlem, nem jön ki más gondolat a számon. Csak nézek a férfira, akit szerettem, akit meg kell próbálnom elengedni és elfelejteni immár véglegesen. Lesütöm a szemem, és a cipőmre nézek, majd a felkelő Nap felé emelem tekintetem. Rohan az idő...
Most megpróbálhatnám vigasztalni magam azzal, hogy talán, ha máshol és másképpen találkozunk, akkor ez az egész sokkal jobban alakult volna. Vagy, ha már a kezdetekben elhagytuk volna Mystic Falls városát és valahol máshol építettük volna ki a közös jövőnket, akkor ez az egész jobban alakult volna. El kellett volna mennünk Kendra közeléből és minden időmet, energiámat és figyelmemet életem szerelmének kellett volna szentelnem, de végül megfutamodtam, mint valami gyáva kis kutya. Az ő érdekében. Ezzel vigasztaltam magam, de ez valahogy egyáltalán nem igaz és erre most kezdek úgy igazán rájönni. A saját önző érdekemben tettem, mert ha őt is elveszítettem volna, akkor abba belehaltam volna. Nem, mintha most nem veszítettem volna el őt valamilyen módon, de legalább életben van és nekem már ez is nagyon sokat jelent. Az, hogy él és lélegzik és képes arra, hogy valahol újra rátaláljon a boldogságra lehetőleg egy olyan fickó mellett, aki meg tudja védeni és meg is érdemli úgy igazán. Én csak egy eltévedt srác voltam, mikor találkoztunk ő pedig egy gyönyörű, fiatal és törékeny nő. Most pedig az első kettő még mindig igaz rá, de a harmadik már egyáltalán nem. Erős és összeszedett nőszemély lett, akire büszke lehet az ember. Tudom, hogy képes lesz túlélni a rosszabb és nehezebb időszakokat is, de ez még nem könnyíti meg azt a lépést, hogy újra el kell őt engednem. A szívem még mindig őt szereti és talán örökké őt fogja szeretni, mert ő volt az első nő, akit úgy igazán képes voltam szeretni. De nem azok vagyunk, akikbe beleszerettünk. A szerelmünket beárnyékolta egyfajta sötétség és ez ellen mi már semmit nem tehetünk, mert a múltat nem tudjuk megmásítani. Magunkra vagyunk utalva teljes mértékben. – Mindig itt leszek a számodra, Beth. Soha nem fogsz elveszíteni, de hiába szeretlek.. Azt hiszem mind a ketten tudjuk, hogy jobb ha ezt nem erőltetjük. Ha meg is próbálnánk.. Vannak dolgok, amiket előtte el kellene rendeznem. – Immáron ténylegesen el kellene beszélgetnem Kendra-val a dolgokról, hogy áldását adja-e a továbblépésemre, vagy továbbra is minden vágya, hogy megkeserítse az életünket? – Shh. Nem kell semmit mondanod, kedvesem. – Szorosan magamhoz ölelem és jó ideig így is tartom, míg nem érzem azt, hogy egy kicsit megnyugodott volna, akkor viszont óvatosan engedem őt el és egy gyengéd csókot nyomok a homlokára és végigsimítok az arcán. – Még látjuk egymást, Bethany. Ígérem. – Suttogom és hátat fordítok neki, hogy ne láthassa a könnyeket a szememben, majd egyszerűen elsétálok.
Úgy szorítottam a kormányt, mintha az életem múlna rajta. Szemeimet lehunytam, a rádióból valami őrületes zene szólt, de én csak ültem csendben, és emlékeztem. Legalábbis próbáltam. Hosszú ideje már annak, hogy Gabriel eltűnt, Nevil pedig... nos, miután a mosodában találkoztunk, és kifaggatott engem, hát... rögtön köddé is vált. Nem akarta, hogy segítsek neki megtalálni Gabrielt. De ő az én szerelmem volt! Nemcsak az ő bátyja, az én... nem akarok rá gondolni. Fogalmam sincs, hogy miként kezeljem ezt a helyzetet még mindig. Lelépett, itt hagyott, és egy átkozott félcetlit se hagyott, hogy bocs, de meggondoltam magam, továbbra is inkább a vad életemet akarom élni. Szóval... nos, igen. A férfiak mind egyformák. Magam sem tudom, mit gondoltam. Annak idején egy férfi miatt ölt meg az a szekta... ha akkor nem keveredem bele, szép életet élhettem volna, lettek volna gyerekeim, de nem. Nekem kellett az az átkozott veszély, amit Henry tudott nyújtani. Naiv kislányként pedig nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy olyanba kóstoljak, amibe előtte még nem. Felsóhajtottam, és kipattantam a kocsiból. Otthagytam a hotel előtt, és zsebrevágott kézzel kezdtem vándorolni az utcákon. Mint egy bolyongó fekete macska. Nincs bennem semmi élet. Könnyek áztatják a tekintetem, ahogy arra a férfira gondolok, akinek az utóbbi időben mindent odaadtam magamból, a varázserőmet, mindent! És... nem, nem akarok rá gondolni! Ami volt, az volt. Túl sok energiát fektetek a múltba. A jövő pedig csak most kezdődik... Felemeltem a fejem, és megtöröltem a tekintetemet, hogy ne csillogjanak a könycseppjeim a világító utcalámpák fényében. Csak azt fogtam fel, hogy velem szembejön egy szőkésbarna hajú nő, és ahogy egy pillanatra elkaptam a pillantását, földbe gyökeredzett a lábam. Mi? Honnan...? Lehunytam a szemem, és lehet, hogy ezt ő is észrevette - bár több mint valószínű, hiszen csak észreveszi, ha valaki ok nélkül ledermed előtte -, de próbáltam emlékezni. Egy tekintet ugrott be... onnan, amikor először pislogtam ismét, miuátn visszatértem az életbe. Eddig azt hittem, hogy az a nővérem volt, de túlzottan fiatal szempár volt ahhoz, hogy egy idős, hatvanas tekintet legyen. - Te voltál... - Csak ennyit nyögtem ki, mikor kipattantak a szemeim. Jó ég, remélem, nem néz sorozatgyilkosnak. És elmegyogyósnak sem, akihez orvost kell hívni.
Több száz év alatt az ember sok mindent tesz, sok mindent visz véghez, sok mindenre kérik meg, én pedig általában nem szoktam nemet mondani, főleg akkor, ha... okom is van rá, hogy segítsek valakinek. Nem azt mondom, hogy ez általános, mert én sem megyek bele mindenbe, de van olyan helyzet, amit nem lehet visszautasítani. Ha erőt kapsz a tetteidért cserébe... az mindig hasznos, főleg az én esetemben, amikor meg kell oldanom a saját problémáimat a plusz mágia segíthet, hogy rájöjjek végre milyen módon tűnhetek el ebből a világból. Biztos vagyok benne, hogy idővel menni fog... Áh, mit ámítom magam... egyre bizonytalanabb vagyok a létezésemmel kapcsolatban, hogy valaha képes leszek-e megszüntetni. Oliver nem segít, Alec... nem tud, és nem is várhatom el tőle. A saját életét kell felépítenie, amit én vettem el tőle, mert nem volt más választásom, de Oliver... meg tehetné, megpróbálhatná, de kínoz csak, mint mindig. Talán eléri végül, még néhány évtized, hogy annyira elmenjen az eszem, hogy végül nekiessek, hogy megpróbáljam megölni azért, hogy segítsek magamon is. Nem akarom már ezt az egészet tovább, szeretnék tovább lépni, megnyugodni... elfelejteni a múltat, mindent, amit tettem, mindent amit láttam. Harcok, háborúk... megannyi halál. Mégis hogy bírhat el bárki is ekkora terhet? Nekem egyszerűen már nem megy. Néha úgy érzem magam, hogy jobb lenne csak eltűnni egy szoba sarkában és ott összegubózódva remegve sírni, amíg végül meg nem szűnik a világ. A gondolataimból a lány ránt ki, akinek a hangját meghallom, aki dermedten néz rám, akinek ismerős az arca nagyon is. Sok mindent tettem már eddigi életem során, sok mindenkivel, úgyhogy ez úttal is érthető, ha nem azonnal reagálok és tudom, hogy mégis kiről van szó. Lassan viszont derengeni kezd az emlék, én pedig kissé oldalra döntött fejjel halványan mosolyodom el. - Vicki... ha jól emlékszem. - apró biccentés, amivel köszöntöm őt. Nem tudok róla túl sokat, a nővére nem mesélt annyit, nem is tartozott talán rám a dolog, és nem is biztos, hogy érdekelt. Nem mindig megyek bele jobban mások életének részletezésébe, felesleges, a végén még féltékeny lennék, hogy másnak legalább reménye van a normális életre. - Ezek szerint emlékszel rám. - nem tudtam, nem voltam benne biztos, és elég hamar el is tűntem, hogy ne legyen ebből gond. Higgye csak azt, hogy a nővére mentette meg az utolsó ereje feláldozásával. Valahogy így is volt, csak nem szó szerint.
Hirtelen minden apró tragédia, mely jelenleg körülvette a járt utamat, eltörpült. Nem érdekelt már a kérdés, hogy hová lett Gabriel és Nevil. Nem érdekelt, hogyan bánt el velem Henry, és az sem, hogy miként kellene elfogadnom az egyedüllétet. Egyszerűen minden egyes kérdés, mely a fejemben keringett, egyazon témával volt kapcsolatos... honnan ismerem ezt a nőt, mikor még sosem láttam? Nem találkozhattam vele. Vagy mégis? A tekintete úgy égett bele a retináimba, mintha egy óriási tűzvész eredményeképpen soha többé nem lennék képes megválni ettől a jelenéstől. Tudom, ostobaság, de ezer közül is felismerném ezeket az íriszeket. A hideg futkos tőlük a hátamon, annyira. Meghallottam a nevemet, méghozzá a szájából. - Honnan...? - kezdtem volna bele, de végül nem folytattam. Nagy jelentősége lenne annak, hogy honnan, én mégis másfelé akarom terelni a beszélgetést. Sőt! Nem is beszélgetek, csak emlékezni próbálok... ott van Abigail... a nővérem, aki visszahozott az életbe. De nem, közben ott van ez a szempár is... nagyban kétlem, hogy ő lenne a nővérem, hiszen minden eséllyel a nővérem meghalt nemsokkal a feléledésem után. - Ki vagy? - bukott ki belőlem a gondolatok kellős közepén, és a feltámadó szélben éreztem, hogyan csapódik a hajam az arcomnak. Megéreztem édes parfümjének illatát, és ettől lehunytam a szemem. Ez is ismerős. Ez az ő jellegzetes, sajátos illata. Csodálatos, kellemes... ki vagy te? - Ez így... enyhe túlzás - fűztem még hozzá. Emlékszem rá? Ezt így nem állítanám. Sőt, mintha egy álom lenne az, amire próbálok emlékezni. De ki várja el, hogy emlékezzek az életem első pillanatára? Vagyis... új életem első pillanatára. Mintha egy csecsemőt kérnénk arra, hogy idézze fel, milyen volt világra jönni. - Nem álmodtam rólad... valóságos vagy... - ejtettem ki a szavakat lassan. Ez aztán a megállapítás! Vagy tényleg teljesen elveszítettem a józan ítélőképességemet.
Tudom, hogy sok rosszat tettem már, olyasmiket, amiket muszáj volt, olyasmiket, amiktől úgy érzem még most is, mintha minden alkalommal meghasadt volna a lelkem és talán meg is hasadt. Ez van, nekem ez az élet jutott, tudtán kívül a nagyi mondhatni ezzel sújtott és már utólag nem sok mindent tehetek ellene. Már nem is nagyon akarok, már csak az lenne a lényeg, hogy vége legyen, hogy megtaláljam a módján annak, hogyan tűnhetek el végre ebből az átkozott világból. Oliver persze nem segít... amin nem is szabad már meglepődnöm, én pedig nem tudom, hogy mikor jutok el addig, hogy végülis végeznem kell majd vele, mert... attól félek, hogy csak ez lesz a vége, ha ő nem tesz semmit sem. Ha egyszer össze van kötve az életünk, akkor ez lesz nem? - Ismerlek, ahogyan te is engem, csak... nem vagy biztos magadban. - riadt és nem igazán érti, hogy miért is tudja, hogy ki vagyok, vagyis pont, hogy nem tudja, csak emlékszik rám, valahonnan mélyről, amivel ő sincs igazán tisztában, én pedig nem is tudom, hogy el kellene-e mondanom neki, hogy honnan. Talán nem lenne neki könnyebb úgy, de a most csak tovább állok, akkor kérdések maradnak benne és az összezavarodottság. Tudom, hogy milyen, az jó ideje érzem már, mióta rájöttem, hogy mi a baj velem, hogy miért nem vagyok képes meghalni. Nem szánhatom másnak is ezt a sorsot, az... nem lenne fair tőlem. - Valóságos vagyok és, hogy ki... egy jótevő, azt hiszem.- nehéz lenne ezt elmagyarázni, de valahogy nem hiszem, hogy csak úgy tovább állna és annyiban hagyná ezt az egészet. Kénytelen leszek neki válaszokkal szolgálni igaz? Nem sok választásom van, ha nem teszem, akkor félő, hogy nem fog békén hagyni, mert nem nyugszik a lelke, amíg kérdésekkel van tele. Végül csak sóhajtok egy aprót és a kezemet nyújtom neki. Ennyit mégis csak megérdemel. - Serah... a nevem Serah, ennyi elég kell, hogy legyen. Segítettem neked, mert egy számodra fontos személy... megkért rá. Visszahoztalak az életbe. - adom meg neki végül a válaszokat, hogy az az összezavarodottság eltűnjön végül a tekintetéből, mert komolyan sajnálom, hogy így fest szegény. Ha már segítettem rajta, akkor nem hagyhatom most egyedül a bajban, igazán nem lenne szép tőlem. Tudom, hogy milyen elveszettnek lenni... nem tehetem meg pont én mással, hogy ő is így érezze magát. Néha... ahogy említettem is már nekem is muszáj jót tennem, különben végképp belerokkanna a lelkem az életbe és akkor akár azt is megtehetném, hogy lefekszem valahol és... ott maradok örökre, nem teszek többé soha semmit.
A válaszát hallva kénytelen voltam gondolkodni. Nem mintha erre kényszerítenem kellett volna magamat, éppen ellenkezőleg. Az agyam automatikusan kezdte el pörgetni a képeket a múltamból. De egyáltalán nem találtam semmit... csak azt, hogy halott voltam, majd újra éltem... talán ott, akkor, abban a pillanatban, mikor ismét életet kaptam? De az a nővérem volt! Abigail volt, neki kellett lennie! Vagy... nem? - Szóval... valóságos vagy... és egy jótevő... egy jótevőm... - motyogtam az orrom alatt, tovább ízlelgetve ezeket a szavakat. Egyáltalán nem látom őt ellenségnek, hiszen a tekintete olyan, mint egy bárányé. Nem hiszem, hogy képes lenne bántani bárkit is, nem mintha félnék tőle. Igazából jelenleg úgy vagyok az életemmel, hogy nem érdekel. Egyáltalán... nem. Egyedül vagyok. Magányos vagyok. ?Mindenki elhagyott. De ő most talán egy új szemszögből mutathatja meg az életemet? De hát mit tudhat ő rólam, amit én nem? Nagyot nyeltem. - Serah? - kérdeztem vissza. Óh, azt hiszem, egy értelmi fogyatékos is többre lenne képes. Én még ezt a szintet is alulmúlom jelenleg. Vagy mondjuk úgy, hogy a saját szintem alá süllyedtem? - Te már tudod az én nevem - nyeltem egyet, majd felkaptam a fejem. - Nem! Abigail volt... Abigail hozott vissza az életbe, a nővérem! Vagyis... a húgom...vagy... ez bonyolult! - ráztam meg a fejem. - Vagy nem? Az egész eddigi hitem, miszerint a nővérem ajándékozott meg élettel... csak egy illúzió volt? - A hangom olyan rekedt volt, mintha most keltem volna fel egy három éves kómából.
Kezdőlap
|
