Rengeteg minden változott, mióta a városba érkeztem, de talán leginkább én magma változtam meg. A gondolkodásmódom. Az érzéseim. Megtapasztalhattam a veszteség különböző oldalait. Még azt is, amikor részben önmagamat vesztettem el egy halálra ítélt akció kellős közepén, mikor valakit menteni próbáltam, de nem volt rá szüksége. Vagyis nem is az, hogy nem volt rá szüksége. Hanem az egész próbálkozásom kudarcra volt ítélve én mégis megpróbáltam. Azt hiszem ez is elmond valamit rólam. Mégpedig, hogy túlságosan nagy a szívem és nem kellene mindenkit önmagam elé helyeznem. De mégis, hogyan tudnék együtt élni azzal, hogy képes voltam ott hagyni valakit nagy valószínűséggel meghalni rettentő kínok között. Inkább lennék halott még egyszer, minthogy bármit is megváltoztassak az életem ezen részében. Egymást követik az esőcseppek és észre sem veszem, de már a hajam csurom víz. Nem zavar egyáltalán nem. Semmi bajom nincs az esőben. Sőt, az utóbbi időben mondhatom azt, hogy megkedveltem az esősebb napokat, mint mikor hétágra süt a nap. Kellemesebb. Na, nem mintha annyira örülnék, hogy bőrig ázok, de legalább nem kell attól félnem, hogy megfázok vagy valami ilyesmi. Bármennyire is feledkeztem bele a pillanatba és a saját gondolataimba azt nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy nem vagyok, hogy nem vagyok egyedül. Lehet, hogy ennyire ostobának néznek, hogy vámpír létemre nem hallom meg, ha valaki mögöttem jön.. De idővel a léptekhez a levegőben keringő illat is jutott még akkor is, ha nehezen, hiszen az eső mondhatni elmosta, ahogyan a léptei zajának töredékét, de nem lehetek eléggé óvatos azóta, hogy mondhatni elraboltak. – Azóta, hogy úgy lépkedsz, mint egy elefánt. De megtudhatnám, hogy miért is követsz úgy egyáltalán? Tudtommal csalódást okoztam a számodra. – Szerettem volna őt megérteni, segíteni. De rá kell jönnöm, hogy én soha nem leszek képes úgy segíteni őt, ahogyan egykoron ő segített engem. Megmentette az életem. De lehet csak én voltam a következő játékszer, amelyet felrakott volna arra az asztalra és soha többé nem látta volna senki sem. Igazából nem lepődnék meg rajta, ha megtette volna. Elég sok mindent láttam már és tapasztaltam, hogy ne lepődjek meg semmin. Az élet tele van furcsaságokkal.
- A véleményem nem változott. - A hangom annyira volt hangos, hogy biztosan hallja a szakadó eső ellenére is. Rafinált nő volt világ életében. Már kislányként is megvolt a maga esze, és ezt is bizonyította az a tény, hogy amint tudomást szerzett arról, hogy a király óriási dühöt érez irányában, csak mert nem vérszerinti gyermeke, rögtön menekülőre fogta. Volt ennyi esze, bár ezt sosem mondtam volna ki hangosan, hogy jól tette, elvégre a biztos halál várt volna rá, hogyha marad. És akartam én vele mindent, de azt nem, hogy meghaljon. Néha én is szívesen megfojtogattam volna, vagy csak egyszerűen kiléptem volna a testvér szerepkörből, hiszen már akkor sem voltam más, csak egy fiatal, kamasz, fejlődő férfi, és furcsa mód nem tartottam betegesnek, hogy furcsa gondolataim vannak a húgomról. Akiről kiderült, hogy nem is a húgom, szóval... valószínűleg semmilyen eretnekséget nem követtem el a gondolatokkal. Már biztosan nem kerülök a pokolra emiatt. ODa majd más tettek miatt fogok kerülni, de egyelőre ezen még nem aggódnék: egyszer már megpróbáltak oda küldeni, de én kitörtem, és lám, itt vagyok. Elindultam felé, de ekkor már lelöktem magamról a kapucnit, és zsebre vágtam mindkét kezemet. Nem érdekelt, hogy a hajamat már ennyi idő után is elárasztotta a zúduló víz, és most már majdnem mindent értettem, bár vele kapcsolatban elég nehéz mindent érteni és kézben tartani. Talán sosem akartam igazán, elvégre tudom, milyen az a bizonyos kalitka. És erre nem vágyom egyáltalán, ahogyan valószínűleg ő sem. - De nyilvánvalóan oka van, hogy életben vagy, annak ellenére, hogy csalódtam. Ezt nem sokan mondhatják el a csalódtam benned-listámon szereplők közül - vigyorodtam el. Ez lehetett volna baromi nyálas jelenet is, tekintve, hogy szakad az eső, a két testvérnek hitt régi ismerős egymással szemben áll, de valójában régóta több volt ennél. Sosem voltam egészen biztos abban, hogy az érzéseimet ki tudom majd zárni, ez történt Wandával is, de vele kapcsolatban is gyakran éreztem azt, hogy egyik pillanatban megfojtanám és széttépném, míg a következőben már csókolnám, és ez az a kettősség, amelytől hányingerem támadt. Micsoda egyediség, hányni tudnék magamtól. - Viszont te vagy az egyetlen a múltamból, akit ismerek, és emlékeztet arra, aki voltam - sóhajtottam aztán fel, és elé lépve néztem bele a csillogó szemekbe, habár valószínűleg erről már az eső is tehetett. - És szükségem van a segítségedre megtalálni valamit, amit már régen elveszítettem.
– Akkor pedig végképp nem értem, hogy mégis mit akarsz tőlem. – Rendbe akartam hozni, de tudtam, hogy nem lehet, ezért inkább nem is erőlködtem. Vagy már magam sem tudom, hogy miért akartam az egészet feladni, pedig nem az a típus vagyok, aki könnyedén feladja, ha elé gördül egy akadály, de Matthias közelről sem volt akadálynak számítható. Sokkal inkább egy rejtély volt, amit bármennyire is szerettem volna megoldani egyszerűen nem tudtam. Próbáltam benne olvasni, de idegen volt a számomra. Egykoron azt hittem, hogy ismerem, de akkorát tévedtem, mint egész életemben talán még sohasem. Pedig elég sokszor volt szerencsém a saját tévedéseimmel szembesülni. Bár nem mondhatom azt, hogy az én tévedésem lett volna, hogy a királyt hittem apámnak. Egyszerűen csak úgy neveltek fel, hogy ő az apám és azt hiszem ezt ők vésték az elmémbe nem pedig én tévedtem el az utamon, amit életnek hívunk. Vele kapcsolatban azonban csak az én hibám volt, hogy tévedtem. Elhittem mindazt, amit felém mutatott. De rá kellett jönnöm, hogy az egész nem több egyszerű hazugságnál és már magam sem tudom, hogy mikor mutatja az igazi arcát. Nem ugrottam ki a bőrömből, ahogyan közeledett felém, mert a közelsége sokkal inkább volt nyomasztó és zavarba ejtő, mint kellemes. Ha ránézek csak azt látom, amit akkor mikor hátat fordítottam neki, nem várva a magyarázatára. A vérben úszott alakja, mintha most is ott lenne rajta mindaz a vér és még az eső sem lenne képes lemosni róla. Makacsul megtapadt rajta és soha nem hagyja őt el. Persze mindezt csak a lelki szemeim láttatják velem.. Mégis annyira valósnak tűnik. – Szóval azért jöttél, hogy befejezd a kis munkásságodat? Hogy rajtam is úgy szórakozz, ahogy másokon? Hát sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de valaki már megelőzött téged. – Még mindig kiráz a hideg a gondolattól, hogy meghaltam, avagy mennyi szörnyűséget kellett megélnem. De már képes vagyok felemelt fejjel járni úgy, hogy ne a saját sebeimet nyalogassam, és ne azon töprengjek, hogy elbuktam. Nem tudtam megmenteni azt a lányt életének talán legszörnyűbb élményétől. Ő talán még rosszabbul járt, mint én. Sőt.. Biztos. – Oké.. Bankot akarsz rabolni, vagy mi hiányzik annyira? – Zavarodottan pillantok rá, mert jelen pillanatban fogalmam nincs, hogy mégis miről beszél. Emlékeztetem arra, aki volt.. Egy gyilkosra, vagy most mégis mire gondol? Meg akar találni valamit? Esetleg elásta az áldozatait és most nem tudja, honnan ássa ki a csontjaikat, hogy rágódhasson rajtuk még egy picit, mint valami kutya?
- Te butuska kicsi lány. Miért hiszed az, hogy a csalódás a legerősebb érzésem irántad? - kérdeztem kíváncsian, miközben tekintetem sietősen végigszántott rajta. Elég egyértelmű jelzés volt ez, habár számomra eleve soha nem volt visszatartó erő az, hogy a testvérem. Ma pedig már tudjuk, hogy nem az, így van módom arra, hogy úgy nézzem, ahogyan akarom, és ahányszor akarom. Jólesik, gyönyörű nő, szépséges arc, kerek idomok... mégis, miért hagyna hidegen? Bár megmondtam volna bárkinek őszintén azt, hogy ha testvérem, ha nem, leszarom. Soha semmi nem szegte kedvemet azt illetően, ha meg akartam kapni valamit. És őt régen meg akartam. Elvakított egy másik érzés, mikor megtudtam, hogy a városban van, de valószínűleg egy kis közös munka majd megváltoztatja a véleményemet vele kapcsolatban. Vagy nem? Ki tudja? Talán a gyakorlat majd változtat az elméleten. Erre még a szemöldököm is felszaladt a homlokomra. - Ez neked egy kicsit sem áll jól, drágám - álltam meg előtte, az arcom ekkor már olyan határozottságot tükrözött, amelyre amúgy egész életemben rászorultam volna. Sok helyzetben az emberek gyomra már attól görcsbe rándult, hogy megláttak engem így nézni, és ahogy megéreztem a félelmük szagát, könnyű volt rájuk lecsapni. Azok, akik félnek, hülyék. Ostobák. Elveszítik a józan ítélőképességüket, és átmennek egy két éves fejlettségi szintjére menekölés közben. Meggondolatlanokká válnak. Félni kezdenek a haláltól. Pedig nem nagy cucc. - Nem szeretem, ha megelőznek, de most talán túlélem - vontam egyet a vállamon, miközben továbbra is szemeit fürkésztem. Nem, ő már nem félt tőlem. Egészen biztos voltam abban, hogy talált jobb elfoglaltágot annál, hogy rettegésben éljen a létezésem miatt. - Sok minden hiányzik, köztük az is, hogy ezek a ruhák már... ne legyenek rajtad - jegyeztem meg, miközben beszippantottam saját alsó ajkam a gondolatra. -, de személy szerint most egy családi örökségre lenne szükségem. Gondolom nem maradt nálad semmi a drága jó apánktól - pislogtam rá kíváncsian, várva a válaszát. Magam lepődtem meg a leginkább azon, még ha ennek nem is mutattam jelét, hogy elkezdtem hozzá fizikálisan vonzódni, de ez régen is így volt, csak éppen akkor még volt némi erkölcsi norma az életemben. Most nincsen semmi.
– Őszintén? Fogalmam nincs, hogy mit kellene hinnem veled kapcsolatban. Jobban összekuszálódtak a hozzád kapcsolatos emlékeim a fejemben, mint egy ember zsebében a fülhallgatója. – Bármennyire is szeretném őt megérteni nem tudom. Olvasnék a szemeiben, a tekintetében a mozdulataiban, ami most egyértelműen sikerül is, hiszen nem tudom nem észrevenni azt, ahogyan végigmér. Úgy érzem magam, mintha valami eladó termék lennék, vagy a cukrászdában a legkívánatosabb sütemény és bármelyik pillanatban bekebelezhetnek azzal pedig oda mindennek. De már koránt sem rémiszt meg annyira, mint régebben. Túléltem olyan dolgokat, amiről reméltem, hogy soha nem történik meg velem. Nem is képzeltem, hogy valaha túl kell élnem ilyesmit. A fejemben még a távoli gondolata sem fogalmazódott meg, mikor még a rémálmaim között kutakodtam sem. Ez sokkal rosszabb volt annál. De visszacsinálni nem tudom. Egyszerűen csak át kell alakítanom a fájdalmamat. Nem engedhetem, hogy így telepedjen meg bennem, ezért erőt merítek belőle. Nem volt egyszerű, de sikerült. – Ó, tényleg? Túléled? Remek. Nehogy még a végén belerokkanj abba, hogy mit kellett nekem átélnem egy hozzád hasonló figura miatt, de tényleg. – Azt hiszem én soha nem leszek képes úgy látni a világot, ahogyan ő. Mindig igyekszem megtalálni a jót másokban, de vele.. Ez az egész sokkal bonyolultabb. Egyik pillanatban még mindent akarok tudni róla, meg akarom érteni, hogy miért lett ilyen, hogy mi mindenen ment keresztül. Vagy talán egyszerűen csak így született? De a kíváncsiságomat olyan könnyedén zúzza a porrá egyik pillanatról a másikra, hogy az szinte hihetetlen. De ugyanilyen könnyedén éleszti ezt újra. – Ja.. Értem.. Hát ez nem fog megtörténni. – Fogalmam nincs, hogy miért ez a hirtelen érdeklődése az irányomba. Mármint ilyen téren. Talán mindig is ott lett volna egyszerűen csak nem vettem észre? Nem.. Hiszen az idő nagy részében, mikor ismertük egymást azt hitte testvérek vagyunk. Bár egy olyan elmét, mint az övé ez megállítana? – Miféle családi örökségre? Mellesleg elszöktem. Rémlik, nem? Te voltál, aki ott maradtál és megölted. Könnyedén elvehetted volna és elrejthetted volna bármi is, amit akarsz most. De tényleg.. Mire van szükséged? Egy emlékeztetőre, vagy mégis mire? – Ismét megcsinálta. Már kezdtem volna feladni erre megint felkeltette az érdeklődésemet.
Megvontam a vállam. - Hinni az isten házában kell. Bár nehéz olyasvalakiben hinni, aki nem létezik, nemde? - kérdeztem költőien, nem mintha valaha is tagadtam volna azt, hogy nincs hitem isten irányában. Számomra ő olyan volt, mint a mai pletykalapok. Akkoriban is kellett valami hirtelen előtörő nagy szenzáció, hogy megalkottak egy vaskos könyvet, benne egy csomó marhasággal, és azt hitték, hogy ezzel minden el van intézve. Sajnos azóta is elvan. Miért nem érti meg senki, hogy a hitnek semmi értelme nincsen? Mikor hinni akartam sem jött a segítségemre senki. És mire segíteni akart volna bárki, elkéstek vele. Már nem volt szükségem arra a fene nagy segítségre másoktól. Az meg Scarlett dolga, hogy éppen kibe akarja ölni a hitét. - Mindjárt elkezd érdekelni, hogy milyen nagy traumákon kellett átmenned... de tényleg. - Még szép, hogy ugyanazon szavakat használtam, mint ő, bár előfordulhat, hogy csupán a bosszantása céljából tettem, elvégre bárhonnan is nézem, még mindig megvan bennem az, hogy egyetlen mozdulatom után ijedséget váltsak ki belőle, illetve egyetlen szó elég legyen, hogy az agyát is eldobja, ha úgy akarom. - Ha gondolod, egyszer majd leülhetünk a kandalló elé, mint a jó testvérek, és egy bögre kakaót kortyolgatva megoszthatod velem, hogy mi az a szörnyű tett, amely megcsonkította az életedet. - A hangomban volt gúny, ezt az is észrevette volna, aki teljesen zakkant. De tényleg volt egy apró kis harangjelzés a gyomromban, hogy hagyjam beszélni. Elvégre érdekelne, csak éppen annyira belemerültem valamibe, hogy elfelejtettem azzal foglalkozni, ami a céljaimat szolgáltatná. És jobb lenne Scarlettet inkább barátomnak tudnom, semmint ellenségemnek, aki csak az alkalmat várná, hogy kitépje a szívemet. Szeretnék más szerepet is adni neki, de volt egy olyan érzésem, hogy jobb ha előbb inkább a dolgaimmal foglalkozom. - A nők szentimentálisak - sóhajtottam fel, és elmélkedve sétáltam el mellőle, hogy ismét az eső kezdje áztatni ruhámat, bár a kabátom végett majdnem minden lepergett rólam. - Általában visznek magukkal valamit, ami a jóra emlékezteti őket, legyen az egy ékszer, valami kis szarság. Belőled ki is néztem, hogy a szökésed előtt még felmarkoltál valamilyen ékszert, amit apánktól kaptál. - Újabb sóhaj, de ezután már megforgattam a szemem. - Akkoriban még nem gondoltam arra, hogy egykoron szükségem lehet egy tárgyra tőle. És gondolom hiába utaznánk Angliába, a birtokot már valaki... öhm... felégette. - Elfordítottam a tekintetem. Nem volt szokásom hencegni a saját számomra leleményes ötleteimmel, de nyilván tudta ő magától is, hogy nem kellett újra sorban állnom sütnivalóért. Vagy épp ez az, hogy nem ártana? Ravasz vigyorral fordultam felé ismét, és két tenyeremet összedörzsölve nevettem fel halkan. - Óh. A kis Scarlett kíváncsi. Pedig te félsz az én kis... ügyleteimtől.
– Hinni bármiben lehet. A lényege az, hogy reményt adjon. Ha pedig valami nagyobb, megfoghatatlan dologba kapaszkodik valaki az még varázslatosabbá teszi az egészet. Szinte már csodával határossá. – Furcsa, hogy már vele is erről kell társalognom. Az istenekről és a maguk létezéséről. Nem vagyok én nagy hívő, mert eddig még nem adtak nekem okot arra, hogy meghajoljak valami előtt, amiről még nem sikerült megbizonyosodnom, hogy ténylegesen létezik. Meg igazából abban sem vagyok biztos, hogy valaha is képes lennék vakon hinni valamiben, vagy valakiben. Önmagunkban kell megtanulnunk hinni, onnantól kezdve pedig már teljesen szabad a pálya az élet minden egyes területén. Meg kell küzdenünk mindenért, amit fontosnak tartunk, de pontosan ezt teszi őket értékessé. Mindehhez pedig annyi kell, hogy önmagunkban higgyünk, semmi más. Nincs szükségünk másokra. Legalábbis nem az élet minden egyes területén. Lehet, hogy megadja valaki a kezdő lökést, de a harcokat mi magunk vívjuk meg. Akár tetszik, akár nem. – Képes lennél arra, hogy egyetlenegyszer valami együttérzést tanúsítasz az irányomba? Mert most már őszintén kezd elegem lenni abból, ahogyan viselkedsz. – Nem én kerestem fel őt, hanem ő engem és nem viselem olyan könnyedén, hogy finoman szólva a porba tiporja az érzéseimet. lehet, hogy számára a hétköznapok egyike, hogy ilyen fájdalmak közé ringat valakit, de nekem ez közel sem az. Sőt, mi több rendkívül új érzés volt a számomra. De közelében sincs a kellemes új tapasztalatoknak. Egyszerűen szörnyű volt. Olyasmi, amit soha nem akarok újra megtapasztalni. Bár kétlem, hogy bárki szívesen egy őrült karmai közé jutna, ahonnan kis híján nem jut ki élve. Habár, ha nincs Mia, akkor én most nem lennék itt. Neki köszönhetem az életem, ahogyan rengeteg minden mást is. Nélküle azt hiszem már régen elvesztettem volna önmagam és mindazt, ami fontos volt a számomra. Nem is tudom, hogy mi lett volna, ha nem ismerem meg őt. Azon kívül, hogy egyértelműen nem lennék most itt.. Habár az egész talán nem történik meg, ha tényleg elvesztem Őt.. Akkor sosem vezérelt volna a zavarodottságom az alkohol mámorát kínáló szórakozóhelyre. – Elhiheted nekem, hogy nem az volt az első gondolatom, hogy mit hozhatnék el onnan. Meg nem is akartam elhozni semmit igazából.. Miért akarnék emléket arról a férfiról, aki meg akart ölni? Ha erre tudsz mondani egy jó indokot, akkor meghajolok előtted komolyan. – Az ő szobájába töltöttem az időm nagy részét és eleve onnan is hirtelen távoztam, mert úgy éreztem, ha nem teszem meg végem lesz és az, ami fogadott, amikor őt utoljára láttam egyáltalán nem nyugtatott meg. Most sem vagyok teljesen nyugodt, ha visszagondolok, de a múlt már nem bánthat minket. Bármennyire is volt szörnyű egykoron. – Nem félek. Már nem.
- Ó, igen. A hit. Az a nagybetűs hit, ami képes megváltani a világot - forgattam meg a szememet. Volt időm vélekedni erről az egész témáról, tekintve, hogy már megannyi fohászkodó lelket láttam életem során. És nem is én lettem volna, ha nem nevetem ki őket jólesően. Úgy, ahogyan csak én tudok nevetni. A cinizmus vált a legnagyobb eszközömmé, ahogyan ezt már Scarlett is észrevehette, de nem is maradt másom azok után, amit az apám velem tett kisgyermekként. Azok után tőlem senki ne várjon hitet vagy fohászt, elég átkönnyezett éjszaka van a hátam mögött. Emlékeztem még a sós cseppek kesernyés ízére a torkomban, a test fájdalmaira, a zúzódások helyeit szinte még most is ki tudnám tapogatni, ha hajlamom lenne rá. Valamelyest örültem, hogy Scarlett csak a hit erejérő kezdett el beszélni, nem pedig a mindent legyőző Istenségről. Mert ha létezik is, nála kegyetlenebb, szívtelenebb gyilkost még nem hordott hátán a föld. Ehhez még én sem tudnék felnőni, pedig van még egy-két trükk a tarsolyomban, nem is akármilyenek. Moderáltam magam, és nem vigyorodtam el rögtön az idézőjeles lecseszést követően. - Szóval nincs esély közös kakaózásra? Ez most a velőmig hatolt, teljesen lehervadtam - ráztam meg a fejem, az irónia persze sütött a hangomból, egy pillanatra el is gondolkodtam azon, hogy nem szabályszerű az a játék, amit éppen vele játszom, de ha helyén lenne a józan eszem, sok mindent máshogyan csináltam volna eddig is. Úgyhogy van, amiről nem is érdemes vitát indítani, egyszerűen úgy balgaság, ahogy van. - Ha egyszer tényleg el akarod majd mondani, úgyis el fogod - vált a hangom végül gúnymentessé. Így volt. Nem szándékoztam harapófogóval nekirontani. Rá nézve még emlékeztem arra a kicsi, törékeny lányra, aki szerette a vidám, dalos madarakat, szeretett az anyja nyakában lógni, mikor szinte még ki sem látszott a földből. De vannak érzések, amiket már régen el kellett temetni ahhoz, hogy élhető legyen ez az életforma. Én nem két napra, hanem évszázadokra terveztem. És abba nem fér bele egyetlen gyengítő tényező sem. Az eső már kezdett zavarni, bár még mindig védett a kapucni a fejemen, de lehet, hogy nem a legjobb helyszínt választottam a megbeszéléshez. Kit érdekel? Minden figyelmemet még ez sem vonja el. - Szóval nincs nálad semmi tőle. Ez alapvetően... megnehezíti az életemet. Vajon hol temethették el azt a vásári majmot? - kérdeztem elgondolkodva, nem is nei címezve, inkább hangosan elkalandozva a kabátját figyelve, majd hirtelen néztem a szemébe. - Már nem félsz? Hát, majd fogsz. Az apámnak és nekem maradt egy... elvarratlan szálunk. Ami megoldhatatlan nélküle - sóhajtottam fel költőien.
– Hidd el a hit nagyon sok mindenre képes. Nem egyszer gyilkoltak már a vallásuk miatt az emberek. Talán nem kellene alábecsülnöd az egészet. Az is lehet, hogy egyszer téged is isteníteni fognak, de akkor is ugyanígy lesz egy olyan ember, aki nem akar hinni ebben az egészben és aki pedig hisz benned megöli a hitetlent, mert úgy gondolja, hogy az istenének áldoz ezáltal. Vagy mert nem osztozik a hitében. A világ tele van őrülettel, de talán ami a legrégebbre visszavezethető az a vallás körüli zavargások. – Én magam nem hiszek semmiben. Csak önmagamban. Még abban sem, hogy a sok rossz után már csak jó jöhet. Egyszerűen nem így van. Sokkal inkább, amikor már kezded azt hinni, hogy ennél mélyebbre nem süllyedhetsz, akkor rájössz arra, hogy de igen is van még hova süllyedni és onnan már senki nem lesz képes kihúzni téged. – Rohadj meg Matthias. Nem én kerestelek meg téged, nem én követlek, szóval ha annyira akarsz tőlem valamit a legkevesebb, hogy befejezed ezt a barom módjára való viselkedést. – Kezd felmenni bennem az a bizonyos képzeletbeli pumpa és érzem, hogy ennek az egésznek nagyon, de nagyon nem lesz jó vége. Lehet, hogy rettegtem tőle és soha nem fog elmúlni az a félelem, amit irányába érzek, de a szörnyűségek, amin keresztül kellett mennem megerősítettek és mércét építettek bennem. Van egy határ, amit ha valaki átlép, akkor nem állok jót magamért. Nem mondom, hogy gyilkos lennék. Mert nem vagyok az. Vagyis nem szándékosan, mint például Matthias. Nem élvezem. De ő már kezdi életre kelteni bennem azt az érzést, hogy egyáltalán nem lenne probléma, ha kitépném a szívét a helyéről. Sőt, bűntudatot sem kellene éreznem, mert egyfajta szívességet tennék a világnak. – Neked igazán nincs mit mondanom. – Hiányzik a kettőnk közötti régi kötelék, de úgy érzem mióta rájöttem ki is ő az úgy hullott darabokra, ahogyan volt. Nem törődve a következményekkel. – Csak nem unatkozol annyira, hogy vissza kívánod hozni az életbe, hogy aztán még egyszer megölhesd? Vagy rájöttél, hogy titkon mindig is szeretted? – A hangomból szokatlan gúny áramlik. Nem voltam ilyen. De azt hiszem, amire két évszázad nem volt képes azt ez a város olyan könnyedén megvalósította, mintha mindig is ilyen lettem volna. Bennem rejtőzött volna a kegyetlenség, amiről soha nem is tudtam, hiszen soha nem voltam kegyetlen senkivel sem. Nem az én asztalom volt. De most már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán ismerem önmagam. Úgy érzem, hogy a lelkem bemocskolódott és ezzel az ártatlanságomnak is nyoma veszett.
- Nem kell kioktatnod arról, hogy a hittel és vallással mennyien érzik magukat feljogosítva a gyilkoláshoz. Ugyanabból a korból származunk, úgy vélem, láttunk már... dolgokat. - Végül egészen máshogyan zártam le, először nem ezt terveztem mondani, egy csúnyább kifejezést tartogattam, aztán rájöttem, hogy az egésznek nincs annyi értelme. A vallás már megannyi áldozatot követelt, követel a mai napig is, de nekem már nincs közöm hozzá, nem élek olyan ember házában, aki rám kényszeríti szentnek hitt vallását, így mióta az apám nem volt több, mint egy nagyon rossz emlék, nem is próbáltam meg gyakorolni azt a bizonyos vallást. Tekintve, hogy ő sem tette, csak papolt róla, hogy ő milyen szent életű ember, miközben csak egy aljas, velejéig mocskos patkány volt, de ezt nem tudhatta az egyszerű, hétköznapi ember. - Én inkább egy olyan világra vágyom, ahol nincs isten. Vagy éppen... nincsenek istenek. - forgattam meg a szememet. Undorova vettem szemügyre azokat, akik valláson vitatkozva élték le az életüket, és ebben öregedtek meg. Voltak, akiket politikai nézetek vezéreltek, ám már gyermekkoromban is volt egy utopisztikus kép, amit magamban ringattam. Béke. Aztán jó pár undorító és mocskos év után már én magam sem vágytam arra a fene nagy békére. Csak vérre, méghozzá a saját nemzőm koszos vérére. - Hm. - gondolkodtam el a szavai, habár már a rohadj meg-résznél lemaradtam, és csak utólag volt időm lejátszani fejben az azt követő részeket. - Már régen elsétálhattál volna, ha annyira zavarnálak. Arról nem tehetek, hogy rabja vagy becses társaságomnak. - Elvigyorodtam. Láthatta rajtam, hogy húzni próbálom az agyát, de a nők mindig is bonyolultabbak voltak ennél. Míg mi, férfiak rögtön reagáltunk, ők megemésztették az információkat, majd már csak azért sem mutatták ki a foguk fehérjét, főleg ha ilyen bosszantás áldozatává váltak. Scarlett persze nem olyan, mint a többi nő. Tőle sosem tudtam hogy mit is várjak, nem lennék meglepődve azon, hogy a végén az ő kezében lesz a tőr vége, amelynek hegyes része a szívembe áll. - Unatkozom? Nem. Megölném-e másodjára is? Valószínűleg, bár nem tudna annyi halált halni, ahányat én haltam már miatta. - húztam ki magamat, és arcom komollyá vedlett. Csak akkor tudtam ilyen lenni, mikor az apámról beszéltem, habár ezt ő sosem érthette meg. Ő volt a kedvenc - míg ki nem derült az anyja kis hűtlensége. - Valójában nem gondoltam arra, hogy kikérjem a véleményedet erről, habár az apánk csak egy ember volt, nem? Te is könnyűszerrel lecsavarnád a fejét a helyéről. Hát ha még tudnád, hogy mit tett anyáddal. - vált ártatlanná a pislogásom. Túl sokat láttam abban a sajátos kis birodalomban, amit nem kellett volna. Tudtam, milyen ember az apám.
- Hát inkább úgy mondanám, hogy igen láttunk már dolgokat, de egyikünk még képes is volt néhány szörnyűségre anélkül is, hogy bármilyen hitre hivatkozott volna. - Tudtommal ő a legkevésbé sem volt vallásos. Mindent csak a saját élvezete miatt csinált. Őrült elmével rendelkezik. Egyszerűen csak azt nem értem, hogy nem láttam ezt benne azelőtt. A másik pedig, hogy anyám tudta, hogy milyen sötét gondolatok övezik az elméjét, vagy előtte is titok volt ez? De az is lehet, hogy pont azért lökött szinte a karjaiba, mert tudta, hogy engem nem bántana, mégis képes lenne arra, hogy megvédjen. Mindenesetre veszélyes játék volt egy igen csak labilis talajon, de a lényeg az, hogy túléltem és más nem is igazán számít. Túléltük mind a ketten. Még akkor is, ha a kettőnk közötti harmónia teljesen meghalt. - Istenek vannak, vagy nincsenek. Bárki könnyedén kitalálhat valamit, vagy valakit aminek az utasításaira végrehajtja a dolgokat. Valakit hibáztatni is kell a vétkekért. Nem hiába van ördög is az Isten mellett. Az emberek hozzák létre ezeket és ez ellen semmit nem tehetsz. Nincs világ, amelyben legalább hasonló nincs az Istenekhez. - Hisz az Isten a hitt gyümölcse és a hitet nem lehet csak úgy kirángatni az emberből, mintha soha nem is létezett volna. Az örökre ott ragad bennünk. Mert hinnünk kell, reménykednünk. Anélkül az élet értelmetlen. - Igazad van könnyedén elsétálhatnék magasról téve arra, amit csinálni akarsz, de az sosem jelent különösebb jót, ha beindulnak az agytekervényeid. Plusz felkerestél, hogy kell valami. Mégsem érzem, hogy előrébb haladtunk volna, avagy elárultad volna nekem, hogy miért olyan fontos neked ez az egész. Meg mit is akarsz. - Még szép, hogy kíváncsi vagyok, hogy mit akar. Mert az apámat bele akarja keverni a dologba. Furcsa, hogy még ennyi idő után is képes vagyok néha apámnak nevezni, amikor olyan könnyedén tagadott ki, amikor esélyt kapott, mintha ez lett volna a legtermészetesebb. Vagy már régebben eljátszadozott volna a gondolattal. Bele sem merek gondolni, hogy mit tett volna velem, ha megtalálnak. Megöl egyszerűen, vagy szolgasorba taszít? Megkínoz? Tudtam, hogy megvan a maga sötét oldala, de hálát adtam az égnek, hogy én magam nem találkoztam vele. -Mit tett vele? - Félve kérdem meg, mert tudtam, hogy nem lehetett kegyes vele azután, hogy kiderült a hűtlensége. Csak hátat fordítottam neki és az életemet mentve, ahogyan arra megkért rohanni kezdtem. Mindvégig reméltem, hogy gyors halála volt, ami még apám dühtől vezérelt tettei közé tartozott. Egyszerű, könnyed lefejezés, hogy ne szenvedjék. De egyre inkább érik bennem a dolog, hogy nem jutott ilyen sorsra. Ezért pedig rettenetesen rosszul érzem magam. De a baj csak az, ha maradok is, mindketten arra a sorsra jutunk, nem csak ő. Azzal pedig talán még nagyobb fájdalmat okoztam volna neki. A tudattal, hogy az egyetlen lánya sem élete túl. - Kérlek mondd el, Matthias.
- Némi rosszallást érzek a hangodban. De lehet, tévedek - néztem rá felvont szemöldökkel. Nem szerettem, ha valaki az életművemet ilyen szavakkal illette, hiszen ha maguk a szavak ártatlanok is voltak, a hangja már cseppet sem. Én büszke voltam rá, hogy itt tartottam, és ugyan ehhez kellett némi indíttatás, és tömény pszichopataság, de engem egy pillanatig sem tévesztett meg az, ha valaki megvetett. Csak ne beszéljen róla, és akkor talán még lehetünk barátok. Bár ez ostobaság, én nem barátkozom senkivel, nem az a fajta vagyok. Sok minden szerepelt azon a bizonyos képzeletbeli listámon, de az nem, hogy elkezdjek baráti kört kialakítani, és szenvedélyesen szeretni az életet a társaságukban. A szenvedélyemmel nem volt gond, azzal már inkább, hogy eleve kevesen tudták gyomorral elviselni azt, amit én művészetnek neveztem. De isten lássa lelkem, én nem vágyom a mennyországba, sőt. Az sem érdekel ha évszázadokon keresztül kell a rohadt tisztítótűzben forgolódnom. Már ha létezne ezek közül bármelyik is. Meghalunk és kész. Nem létezünk tovább, mit kell ezen túlbonyolítani... - Túl sok hittanórára jártál - jegyeztem meg mikor befejezte. Istennek mindenhol lennie kell? Talán igen. De mennyivel jobb lenne, ha inkább egy egészen más bálványt találnának maguknak ezek a félkegyelműek. Isten soha nem fog bennünket megmenteni, nem fogja gyógyítani a rákot, és nem lök el az autó elől. Vagy éppen nem ment ki senkit az én karjaim közül, ha éppen vadász-idény van. - És te kinek az utasításai alapján éled az életed, kicsi Scarlett? - kérdeztem tőle kíváncsian. Ez felettébb érdekelt, tekintve, hogy egyikünknek sem volt már se anyja, se apja. Engem az apám utáni haragom és undorom fűtött napról napra, de mi lehetett az ő indíttatása arra, hogy idáig eljusson? Nyilván nem az, hogy egy kis esti beszélgetés során megmentse az amúgy már teljesen fekete lelkemet. Már ha van egyáltalán olyanom. - Na látod, ez itt a lényeg. Ha beindulnak az agytekervényeim, jobb szeretném magam elintézni a dolgokat, mert téged ismerve... megpróbálnál meggátolni benne - húztam ki magam, és megforgattam a szemem, ahogy az orromra esett egy esőcsepp. Tényleg kezdett felettébb zavarni ez a kibaszott esni, a saját hangomat alig hallottam, de volt már rosszabb. A vicc, hogy mindig van rosszabb. - Sosem tettem semmi jót, ezek után sem fogok, az már mellékes, hogy kellett volna valami, ami ezek szerint nálad sincs meg... - sóhajtottam fel. Kellett volna valami apánktól, de még egy nyakláncot sem tartott meg, amit tőle kapott... hát, így tényleg nem lesz egyszerű a dolgom. Az pedig már mellékes volt, hogy túl sokat mondtam. Kevés érzés szorult belém, de ha valamitől inkább kíméltem volna, az apánk szadizmusa volt, miután Scarlett elmenekült, az anyja pedig ott maradt. Látszott az arcomon, hogy túl sokat mondtam. Erre a részletre nem akartam kitérni. Pontosabban de, ha nem Scarlett állt volna előttem, hogy meghallgassa, és fültanúja legyen apánk brutalitásának. - Nem akarod hallani - mondtam halkan, ekkor már minden cinizmust félretéve a hangomból. Az én anyám természetes halált halt, míg az övé nem. És még mindig itt volt bennem az a pár apró, halvány érzés, amit Scarlett iránt tápláltam. A testvérem volt és maradt volna, ha nem lát meg akkor semmit. Őt sosem tudtam volna bántani. Gondoljon bármit. Levettem róla a szemem, és cipőink orrát kezdtem nézni. Nem engedett. Tudni akarta. De nem fog tőle nyugodtabban aludni. - Az anyád sokat szenvedett, mire kilehelte a lelkét. Az eltűnésed után... az apánk bezáratta őt. Éheztette, kínozta, és mikor nem ő kínozta, hát megtette más helyette. Nő volt, ártatlan, hamvas bőrű... nem tudom, hány férfi használhatta ki ezt, és hogy az apád hányszor büntette meg kegyetlenül, amiért hűtlenségének zálogaként téged a világra hozott. Betegségben halt meg, hónapokkal később. A te istened megszánta, és inkább magához hívta. Ki tudja, meddig folytatódott volna az egész, ha nem betegszik meg. - Nagyot nyeltem, majd lassan ismét megkerestem a tekintetét. - Jól vagy?
- Manapság, már bármi lehetséges. Talán én tévedek, mert nem látom azt, amit te látsz. - Nem tudom miért csinálja. Egyszerűen nem tudom megérteni. Nem érzem úgy, hogy bennem lenne emiatt bármilyen hiba is, de azért azt sem mondhatom különösebben, hogy annyira igyekeznék megérteni őt. Mert nem látok semmit a tettei mögött. Egyszerűen minden annyira érthetetlen a számomra. Furcsa módon neki mégis könnyedén értelmet nyernek a dolgok. Az, ami tett azzal a lánnyal. Még akkor is, ha csak egy pillanatra volt lehetőségem megtekinteni, tisztában voltam azzal, hogy nem lehetett épp elmével ilyen szörnyű tettet végrehajtani. Mégis mi volt az, ami ennyire elterelte volna őt a helyes útról? Vagy már ilyen volt, mikor megszületett? Egyáltalán mi a helyes út. Annyi minden megváltozhat. Olyan könnyedén, hiszen az egész mindössze nézőpont kérdése. Az én szemszögemből helytelen, míg az ő szemszögéből, már helyesnek tekinthető. Két ember, két különböző látásmód. - Mégis mit csináltam volna, ha akkoriban kötelezően be volt illesztve a napi teendőim közé? Amúgy is, szívesen meghallgatok bárkit, bármiről. De ez még cseppet sem jelenti azt, hogy el is hiszem. - Lehet, hogy rengeteget kellett tanulnom Istenről, akiben a mai napig nem tudok hinni. Annyi szörnyűség van a világban és, ha tényleg létezne valaki odafenn, akkor segítene. Hiszen Isten mindent megbocsájt. Mégis olyan, mintha azért bocsájtana meg, mert egyáltalán nem is figyelne. A többi, kitalált bálványozott Istennel együtt kártyázgat odafenn. - Egyedül önmagamban hiszek, Matthias. Nekem csak ez az egy dolog számít. Hogy biztos lehessek önmagamban. Nem engedem magamnak, hogy sötét utakra lépjek, ahonnan tudom nincs is igazán visszaút. - Igyekszem magamban tartani a hitet, még akkor is, amikor úgy érzem, hogy minden megdőlni látszik és már semminek nincsen értelme. Kitartok, ameddig csak szükséges, mert nem adtam fel egész életemben, pedig annyiszor lett volna lehetőségem bedobni a törölközőt, mégis itt vagyok és, ha összeszorított fogakkal is, de folyamatosan küzdök. - Most már anélkül, hogy elmondtad volna ténylegesen, mit is tervezel akaratlanul is lángra kapott bennem az érzés, hogy nem hagyhatom, hogy végigcsináld. - Nem tudom, hogy mi járhat a fejében, de ha valami biztos az, hogy egyáltalán nem jó. Valakinek baja fog esni közben. Valahogy érzem. Mi is számára egy kis járulékos veszteség? Áldozatainak száma mellett, már szinte eltörpül néhány véletlen "baleset". - Ez nem igaz. Mert bármennyire is szeretnéd ezt gondolni valami jót igen is tettél az életedben. Megmentettél engem. Nem engedted, hogy apám kezei közé kerüljek. Ezt pedig köszönöm. Még akkor is, ha keserű véget ért az egész. Egyikünk sem számított arra, hogy így fog végződni.. - Felnéztem rá. Egyszerűen imádtam. Még akkor is, ha semmi közöm nem volt hozzá, akkoriban a világomat jelentette. Mert nélküle elveszett voltam és nem tudtam, hogy mit kellene tennem. Féltem. De valahogy akárhányszor mellettem volt ez az érzés köddé vált. Talán még az sem változtatott volna rajta, hogy tudom mit csinál. Ha elmondja.. Persze az ilyesmit nem lehet könnyedén venni. Mégis úgy érzem, hogy ha elmondta volna, ha őszinte lett volna velem. Idővel elfogadtam volna és képes lettem volna ugyanúgy szeretni, ahogy előtte. Mert rám soha, egyszer sem emelt kezet, vagy bántott. Sem fizikailag, sem lelkileg. Sokkal inkább óvott mindentől, ami fájdalmat okozhat nekem. - De tudni akarom. - Nem voltam teljesen biztos benne mégis olyan határozottsággal mondtam ki a szavakat, mintha ténylegesen szükségem lenne arra, hogy halljam mindazt, ami az anyámmal történt. De aztán, ahogy belekezdett, legszívesebben befogtam volna a füleimet és sikítottam volna, hogy egy szót se halljak abból, amit mondd. De hallanom kellett. Tudni akartam, hogy mi történt vele. Én tettem ezt vele. Ha visszamegyek érte talán még mindig élhetne. Habár nem hiszem, hogy meglett volna bennem az, ami ahhoz kell, hogy őt is olyanná változtassam, mint én magam. Nem hiszem, hogy képes lettem volna őt is ilyen átokkal sújtani. Főleg, hogy mekkora tehernek éreztem akkoriban az egészet. Egyszerűen nem bírom tovább elhagynak a lábaim és a földre kuporodom. A térdeimet átölelem és próbálom felfogni a szavak súlyosságát. Tehettem volna valamit. Vámpír voltam az istenit.. Megmenthettem volna. Az apám.. A férfi, akit atyámként szerettem, hogy lehetett képes ilyen szörnyűségre? Én.. Ezt nem bírom elhinni. Mindig abban reménykedtem, hogy hirtelen haragjában megölte, de ennél sokkal rosszabbat tett. Mielőtt még meghalhatott volna ezer módon megtörte a lelkét. Én pedig saját magamra gondolva egyre messzebb és messzebb kerültem a kastélytól. Ahelyett, hogy visszamentem volna érte. Az egész az én hibám.
A számon már ott volt a válasz. Ne akarja azt látni, amit én is láttam. Egyrészt ő nem bírná, másrészt... ez az én kiváltságom. Egy beteg elme amúgy sem lesz már soha teljesen tiszta. Elhitetni pedig senkivel nem akartam a szent megtérülést. Egyszerűen nem vagyok rá képes. Ezen nem volt mit szégyellnem. Megforgattam a szemme. - Ja, igen. Elfelejtettem, hogy neked voltak mindennapos teendőid - sóhajtottam lemondóan. Nem mintha bármiben irigykedtem volna arra, hogy amíg neki minden megadatott, addig én keveset kaptam. Csak eltűrtek. Nem voltam más, mint egy félvállról becsúszott fattyú, Scarlett visont jó ideig úgy tűnt, vérszerinti örökös. Hát... ez sem jött össze. De azt sosem irigyeltem tőle, hogy foglalkozik vele az apánk. Részemről szívesen kihagytam volna a látogatásait. Scarlett már akkoriban is olyan volt, mint egy igazi kis testvér. Nekem legalábbis... azt jelentette. Nem számított, hogy nincs közöttünk tényleges vér. Bár akkoriban még azt hittük, hogy van. Vissza a jelenbe... az nem lepett meg, hogy szavai alapján egyedül magában hisz. Elvégre általában a magunkban diktált út a helyes. Bár attól is függ, ki mit vél helyesnek. Az általam vélt út eléggé beteges és rögeszmés, de nem tagadhattam le azt, hogy ez volt minden élvezetem tárgya. Ő más utat választott. Csupán azért, hogy elmeneküljön a sötét út elől... - A sötét útnál nincs élvezetesebb. Bár tudom, azok, akik ezt választják, gyengék. Nem elég erősek ahhoz, hogy jók legyenek... tudom-tudom - forgattam meg ismét a szemem. Engem nem érdekelt, hogy akaratszegény hülyének tartottak, nem az ő véleményüknek éltem. Egyes egyedül azután mentem, amit én sajátos jónak tartottam, és azóta is ezt tart életben. Mások vére, fájdalma, halála. Elcseszettnek lenni nem annyira vészes. Inkább élvezetes. És ha ilyen gyengének lenni, akár ezer évig is maradok még az. Nem szakítottam el a szemeimet az övétől. Akkor sem, mikor azt mondta, vvalami jót tettem az életemben. Végül is, vehetjük annak. - Nem szándékos volt - jegyeztem meg közömbösen. Éles váltás volt. Valamiért úgy éreztem, ha erre mást mondok, még elhintem azt a sejtést benne, hogy van még bennem valami a régi Matthiasból. Ami igaz volt, itt élt, ugrottam volna arra, aki megpróbálja egy haja szálát is kitépni. De mégis, előtte állva úgy éreztem, ez egy szörnyű gyengeség, amit szégyen bevallani. Nem álltam készen nagy szavakra, arra, hogy bebizonyítsam, az életemet adnám az övéért, ahogyan akkor is adtam volna, mikor az apám rámjött, hogy Scarlett nem az ő vére, és ő megszökött. Apám haragja kegyetlen volt, és amennyire csak tudtam, de gátoltam abban, hogy a nyomára tudjon bukkanni. Ez volt az utolsó, amit Scarlettért tettem. Azon kívül, hogy az anyja halálát megbosszulva bizonyos mértékig, meg a saját sértelmeimet is, kilógattam azt az elmebeteg majmot az ablakon. Nem tudtam, mi az a reakció, amit várhattam volna azután, hogy elmeséltem, mi történt az anyjával. Arra kevésbé számítottam, hogy a kellős vihar közepén leomlik a talajra. Térdre zuhant, az egyik pillanatban még ott állt előttem, aztán már lenn volt. Átölelve a térdeit láttam az arcán azt, amit valószínűleg én magam sosem éreztem. Lassan leguggoltam elé, majd közelebb hajolva kezeim közé fogtam arcát, foglyul ejtve tekintetét a sajátommal. - Fejezd ezt be. Most. - A hangom kemény volt és határozott. Nem törődtem könnyeivel, azzal, hogy a világ minden bánata és bűntudata egyszerre összpontosult a szívében. - Arra a nőre kell emlékezned, akit ismertél. Ő sosem szűnt meg szeretni téged. Sosem hibáztatott. Azok után sem, hogy abba a koszos tömlőbe került. Mindig szívből, tisztán szeretett, és azt akarta, hogy boldog légy, még ha nem is láthatja. - Tudtam, hogy így volt. Annak a nőnek én voltam az egyedüli olyan társasága késő éjjelenként, akivel csak beszélgetett. Mindenki más bántotta. Scarlett távozása után az egyetlen olyan személy, akinek a társaságát becsültem, az az anyjáé volt. Talán mert egy darab volt belőle. Nagyot nyeltem. - Kicsi Scarlett... - suttogtam ekkor már megremegő hanggal, és végigsimítottam arcán.
A világ számomra mindig is más értékekkel fog rendelkezni és minél hamarabb fogadjuk el azt, hogy nem is gondolkodhatnánk különbözőképpen annál hamarabb eshetünk túl mindenen, ami komolyabb vita tárgyát szülhetne közöttünk, vagy esetleg éket verhetne közénk. Hiszen most már pontosan tudom, hogy kinek a szemeibe nézek. Valakivel, akinek teljesen más felfogása van a halálról. Megtalálta benne az örömöt. Valamit, amire én sosem lennék képes. Bár nem is igazán azt mondanám, hogy örömöt lelt benne, hanem egyfajta szükségleté vált számára mások életének a kioltása. Nem egészen ugyanaz. Míg az egyik kényszeres. Addig a másikat a kedvünk határozza meg. Pontosan ezért nem is fogja ugyanazt jelenteni. - Nem mondhatom azt, hogy mindegyiket élveztem. Szívesebben töltöttem volna az időmet egyszerű gyerekekkel, akik játszhattak, vagy azt tehették, amit akartak, de ezt a sorsot szánta nekem az élet. Nem igazán volt választási lehetőségem. - Néha bármit megadtam volna azért, hogy egyszerű életem lehessen, de ez az egész nem volt több, mint egy gyermek kívánsága, ami soha nem teljesülhetett. Mert, amint egyszerű gyermekké váltam abban a pillanatban lettem üldözött vad. - Lehet, hogy az út, amin én járok nem mindig ragyogó és tökéletes. Meg tele van fájdalommal, de ettől még nem lesz kevésbé szórakoztató, vagy élvezetes, mert az igazi boldogságot csak a fájdalom árán tapasztalhatjuk meg. Ha pedig valaki mással éreztetted azt a fájdalmat.. Elhiheted, hogy nem ugyanaz. A saját bőrödön kell megtapasztalnod minden egyes sebhelyet és, akkor képes leszel értékelni a boldogságot, ami az életedbe köszön. - Én szerettem Ryan-t. Ő jelentett számomra mindent most mégis eltűnt az életemből. Mintha soha nem is létezett volna. Igaz én kértem erre. Vagyis sokkal inkább közös megegyezés volt az egész. Hirtelen jött, ami közöttünk volt. Gyorsan égő láng. Mely kialudt. Nem élte túl a vihart, ami az életünk teremtett. Kettőnk múltja nem alkothatott együtt közös jövőt. Egyszerűen nem ezt szánta nekünk az ég. Külön kellett válnunk. Nem mondom azt, hogy most jobban érzem magam így, de az egyszer biztos, hogyha együtt maradunk az nem vezetett volna minket sehova. Sajnos. - Ha szeretnéd ezt hinni, akkor hidd. Nem fogom a te valóságodat porba zúzni, de inkább azt mondom, amit én gondolok. Egyáltalán nem véletlen volt. Védeni akartál, hiszen amióta ismerlek mindig is védtél engem, hiszen a testvérednek hittél. Még akkor is, ha már akkor sem voltunk teljes értékű testvérek. Jelentettem neked a számodra valamit, ahogyan most is. Van kettőnk között valami, amit senki nem vehet el. Nem a szüleink, nem az évek. Mert lehet, hogy nem tudtalak megérteni akkor és még most sem értem teljes mértékben, hogy mi zajlik a fejedben, de hajlandó vagyok megpróbálni. Azért, hogy képesek legyünk újra úgy tekinteni egymásra, mint két testvér újra. Akik védelmezik a másikat. Főleg, hogy most már én is képes vagyok arra, hogy megvédjelek téged. - Most már nem az a törékeny kislány vagyok, aki egykoron. Vámpír vagyok. Habár nem vagyok híve a vérrontásnak, de nem hagynám, hogy valakinek, aki közel áll hozzám baja essen. Plusz szerintem anélkül is meg lehet valakit védeni, hogy másnak kiontanánk az életét. Nem hiszem, hogy ez lenne az első számú megoldás. Úgy éreztem, hogy a gyomrom kavarogni kezd és a következő pillanatban már ki is dobhatom a taccsot. Nem hiszem el, hogy képes volt az a féreg ezt tenni vele. Ha már szeretni nem tudta, akkor legalább adott volna neki egy békés halált. De ő maga is elfordult tőle más nők felé. Én pedig azt hittem, hogy az a férfi egy becsületes ember. De napról, napra egyre inkább élénkül bennem a felismerés, hogy nem volt több egy rohadéknál. A düh valami felismerhetetlen érzéssel kavargott bennem, legbelül és egy pillanat alatt letöröltem a könnyeimet, majd pedig Matthias szemeibe néztem. - Remélem, hogy megadtad a rohadt szemétládának mindazt, amit megérdemelt és nem épp rajta változtál át puha pöccsé. - Szinte csikorogtak a fogaim, ahogyan próbáltam magamban tartani a dühöt, ami kitörni készült belőlem. Az igazság az, ha most itt lett volna előttem képes lettem volna darabokra tépni anélkül, hogy bármilyen bűntudatot éreztem volna. Életemben először megöltem volna valakit és talán még egy kicsit élveztem is volna.
Felsóhajtottam. - Más választásod? Igazad van, meredek elképzelni, ahogy öt évesen kést vágsz az apád mellkasába. Pedig akkor lett volna más választásod. De csak én fantáziáltam ilyesmiről túl fiatalon, azt hiszem - vontam egyet a vállamon. Mit tagadtam volna ezen? Nekem soha nem volt annyim, mint neki. És őt az apánk sosem bántotta úgy, ahogyan engem. Beteg, pedofil állat volt, és fogadni mertem volna, hogy a nőkkel kötött házassága is egyszerű látszat volt, hogy ne sejtsék meg valódi hovatartozását. Ez megmagyarázná, hogy amúgy miért volt képtelen gyereket csinálni bárkinek, hisz Scarlett sem az övé volt. Én igen, de a mellékelt ábra is mutatta, hogy az csak valami váratlan baleset lehetett. Bánom is én. Ezzel a kis hibával születtem meg, és ha nem csinálja fel az anyámat, sosem jövök világra. Bár sokaknak lett volna előnyére. Hiába esett az eső, egy pillanatra az ég felé fordítottam a tekintetemet. - És a filozófia órából is sok volt - ráztam meg a fejemet. Szerettem gúnyolódni mások hitén, valószínűleg azért, mert az én boldogságom leginkább ebben volt. Vele ellentétben, mert ő másban lelte meg. Én röhögtem rajta, amiért így vélekedett, ő megvetett engem, amiért a halál volt a művészetem. Sőt. Talán nem félt tőlem, de nem tudott rám úgy gondolni, ahogyan régen tette. Amikor még a... húgom volt. Egy életre elijesztettem magamtól, és nemrég rájöttem, hogy nincs és nem is lesz bennem elég erő ahhoz, hogy változtassak a felfogásán. Ő elkönyvelt valaminek, én pedig nem vagyok megváltó, hogy változtassak az eszméken. - Tudod, én kívül és belül is tele vagyok sebhelyekkel. Mégsem... - Bennem is akadt a gondolat, habár nem szakítottam el tekintetemet az övétől. Csak nem mondtam végig. Nem. Nincs értelme. A boldogság olyan, mint valami... elmondhatatlan érzés. Nincs boldog befejezés. Ha valamiről azt hisszük, hogy boldog befejezés, még nem tudjuk, hogy nincs vége a történetnek. Megannyi sebhely forradását hordtam magamon, volt, amit még ember koromból őriztem meg, méghozzá apám keze nyomát őrizte. Kihúztam magam. Miközben rólam beszélt, és a saját tapasztalatairól velem kapcsolatban, megpróbáltam ellazítani az izmaimat, hogy még véletlenül se jusson eszembe megszorongatni a torkát. Nem szerettem, ha valaki ismert, vagy belém látott. Neki volt ideje kiismerni. Annyi időt töltött mellettem, amelyet más nem mondhatott el magáról. És mondhatjuk azt is, hogy ő az egyetlen, aki túlélte az ismeretségemet. - Te nem értesz semmit, igaz? - bukott ki belőlem váratlanul, mikor befejezte. A hangom eléggé élénk volt, dühös... bár nem rá voltam az, ez a harag ezúttal magam felé irányult. - Te engem nem tudsz megmenteni. Nem tudsz rám vigyázni. Ha mellettem maradsz, meghalsz. - Valójában nem. Nem halt volna meg, sosem emeltem volna rá kezet. Ahogyan akkor sem tettem volna, mikor rajtakapott valamin annak idején. Scarlett volt az egyedüli, akire nem gondoltam áldozatként. Ezer alternatíva jelent meg a fejemben róla, hogy mit is jelent számomra, de sosem volt egy a kivéreztetett nők közül. De nem tudtam a testvére lenni. Nem azért, mert nem volt közöttünk vérség... nekem az sem volt szent soha, szemrebbenés nélkül beleztem ki a saját apámat is. Talán csak a csalódástól akartam megkímélni. Mert mellettem csak ez várna rá. Normál helyzetben elmosolyodtam volna azon, ahogy bedühödött, de ez nem olyan szituáció volt. A harag utat tört benne, én pedig csak próbáltam rájönni, hogy mi fog kitörni belőle. Esetleg a vámpír, és megtámad valakit, vagy csendben zabálja fel magát a gyomrában éledező haragos szörnyeteg. - Egy belsőszerve sem maradt a testében. Mindet kidobtam vele együtt az ablakon, kezdve az agyával - mondtam halkan, mintha nem egy emberről beszéltem volna. De nem is tekintettem az apámra emberként. Valami szörnyeteg volt. Érzések nélküli szörnyeteg. - Csak egy része volt a saját fájdalmam. Ott volt benne az anyádé és a tiéd is, amikor megtettem - nyúltam az álla alá, hogy ismét rám nézzen.
- Lehet, hogy akkor még lett volna választásom, de még nem voltam tisztában azzal, hogy mekkora szörnyeteggel élek együtt. Talán, ha tudom, akkor én magam teszem meg. Csak álmában kellett volna odasétálnom hozzá és elvágnom a torkát. Mindenféle gyanú nélkül megtehettem volna és, akkor most mindannyiunknak sokkal könnyebb lenne. Kevésbé sérültünk volna. - Lehet, hogy engem csak a szavaival bántott, de az anyámat ezer meg ezer módon. Nem hiába keresett vigaszt egy másik férfinál, hiszen nem szerette igazán. Egy álomvilágban éltem. A saját kis buborékomban, ahol tényleg elhittem, hogy minden tökéletes és mindenki boldog teljes mértékben. De azt hiszem csak ezt akartam hinni, mert nem volt ez más, mint egy kegyes hazugság. Nem másnak, hanem magamnak. Nem vettem észre a nyilvánvalót. Hogy a férfi, akinek szavait csillogó szemekkel ittam, nem volt más, mint egy gazember. - Mindkettőnknek megvannak a maga démonai Matthias. Csak másképpen viszonyulunk hozzájuk. - Lehet, hogy én képes vagyok a háttérbe szorítani a saját démonaimat, de ő inkább megadta magát. Egyáltalán nem hibáztatom, mert míg nekem az életem úgy kezdődött, mint egy igazán hercegnőnek, hogy mindenem megvolt, neki a legalja jutott mindenből. El sem ismerte fiaként. Engem sem ismert volna el, ha tudja az igazat, de Matthias vér volt a véréből. Az egyetlen igazi gyermeke. Nem értem, hogy legalább azután, hogy kiderült én nem vagyok a gyermeke, miért nem próbált meg valahogy másképpen állni hozzá. Bár kétlem, hogy Matthias szemet hunyt volna afelett, amit az anyámmal művel, vagy a múltbeli sérelmek miatt, amiket miatta kellett elszenvednie. - Tudom.. És megvan a magad módja arra, hogy ezt kimutasd. - Lehet, hogy nem értem teljesen, hogyan működnek a gondolatai, vagy éppen mi a mozgató rugója egy-egy tettének, de ettől függetlenül igyekszem őt megérten. Próbálom felfogni a dolgokat és az ő szemével is átlátni a világot. Még akkor is, ha ez nekem egy rettenetesen nehéz kihívás. De már az, hogy hajlandó vagyok rá, remélem elég ahhoz, hogy képes legyen megnyílni felém. Hogy egy kicsit nyitottabb legyen. Bár nem akarom, hogy a szemeim előtt csinálja, amit.. Mert amíg nem látom újra, addig képes vagyok azt hiszem egy légtérben lenni vele. Mert bevallom rémisztő belegondolni, hogy mikre képes.. Az nyugtat egyedül, hogy megvolt a lehetősége arra, hogy ártson nekem.. Mégsem tette meg. Ez pedig muszáj, hogy jelentsen valamit. - Lehet, hogy nem értek semmit, vagy nem fogom fel, hogy mit jelentesz te a számomra, hogy talán őrületes veszélyt hozol a fejemre, de egy valamit elmondhatok, amit neked kell megértened. Nem hagylak magadra. Inkább leszek halott, mintsem egy olyan világban éljek, ahol te nem vagy. - Nagyon sokat jelentett a számomra a múltban is Matthias. Egyszerűen csak megrémisztett a természete, de már a bőröm tapasztaltam nála sokkal rosszabbat is ezért nem ítélkezem felette egyáltalán. Testvéreként szeretett, akkor is, mikor már tudta, hogy nem vagyok az. Védelmezett és soha nem emelt rám kezet. Ez pedig sokkal többet jelent a számomra, mint a saját félelmeim, hogy egyszer árthat nekem. Nem ítélkezhetek felette, mert az emberek nem így születnek. Az életük során történik valami velük, ami miatt ezt a megoldást választják a túlélésre. Nem tudom, hogy mi nyomja a lelkét, mert soha nem beszélgettünk ilyenekről. Többnyire csak némán ültünk, de azok a percek is rendkívül értékesek voltak a számomra. Mert velem volt. Ahogyan most is. Lehet, hogy nem vagyunk ténylegesen testvérek. De nekem mindig a testvérem marad. A düh olyan szinten égetett fel bennem mindent, hogy már szinte csak azt vettem észre, hogy azt kívántam bárcsak én tehettem volna mindezt vele. Hogy visszamentem volna és feltéptem volna a torkát, de még azelőtt megálltam volna, hogy szembesülnie kellett volna a teremtőjével. Elintéztem volna, hogy szenvedjen úgy, ahogy mások szenvedtek miatta. Mert semmi mást nem érdemelt volna meg az a féreg, csak a színtiszta fájdalmat. - Köszönöm. - Mondtam, miközben a nyakába borultam. El sem hiszem, hogy azért vagyok neki hálás, mert megkínzott valakit. Vagy éppenséggel, hogy volt ebben elég tapasztalata ahhoz, hogy meg tudja csinálni. Azt tette, amit nekem kellett volna. Bosszút állni. Mindannyiunkért.
Elmosolyodtam. - Belőled remek tanítvány válhatna - jegyeztem meg, mikor vallomást tett arról, mégis hogyan vetett volna véget az apja életének. Talán csak egy kezdő nyúl olyan eszközökhöz, mint egy alvó áldozat és egy kés, de tőle még ez is stílusos lett volna. Nyilván azért, mert amúgy nem sok olyasmit néztem volna ki belőle, amivel másoknak árt. Bár már éreztem rajta a vámpírt, nyilván valamiből táplálkoznia kellett, ha nem akart kiszáradva mumifikálódni. Mondjuk úgy, saját létszükségleteinek csillapítása érdekében kénytelen volt áthágni pár sajátos szabályt. Hacsak nem arra tette fel az életét, hogy zacskóból igyon, mert akkor itt és most kiábrándulok belőle. Nem különösebben kedveltem a vámpírokat, de Scarlett-et már azelőtt ismertem, hogy ezzé vált volna. A szememben minden körülmény ellenére ember volt, az marad örökre. Talán nem is neki, inkább nekem van bajom a múltammal, hisz betegesen ragaszkodom a megszokotthoz, de ez már nyílt titokként volt kezelendő. Felsóhajtottam. Egyre kevésbé észleltem a szakadó esőből valamit, inkább rá figyeltem. Arra, hogy hogyan mozdul a szája, és milyen arckifejezés párosul a kimondott szavakhoz. Jól ismertem az emberek testbeszédét, egyetlen momentum alatt tudták kimutatni azt, amit ezer szóval sem lettek volna képesek elmagyarázni. Scarlett sem volt ilyen szempontból különb. - Azok a démonok... egyre inkább valóságosak. Nem tudod őket örökre elfojtani vagy háttérbe szorítani. Felemésztenek - bukott ki belőlem a gondolatok tömkelege, habár éppen én voltam az előbb az, aki szóvá tette, hogy felesleges az efféle filozofikus megközelítés. A démonok közöttünk jártak, ott voltak mindannyiunkban. Valaki képes volt megszelidíteni, míg én inkább társultam mellé. Próbáltam visszafogni a furcsa, amúgy nem befolyásolható reakcióimat. A reflexek egy bizonyos százalékát már sikerült a saját akaratomhoz passzintani, de volt olyan, ami még mindig automatikusan jött. Az is, hogy pár másodpercre lehunytam a szemem, méghozzá a szavai hatására. Valószínűleg azért, mert még soha nem mondta senki, hogy nem hagy magamra. Vagy hogy nem akar egy olyan világban élni, ahol én nem vagyok. Engem soha senki nem szeretett azért, aki vagy ami voltam, talán ennek volt köszönhető az, hogy... már egy idő után nem is érdekelt mások szeretete. Én se akartam mást istápolni. - Te többet látsz bennem egy gyilkosnál, igaz? - kérdeztem halkan. Mintha nem is az én számat hagyta volna el a kérdés, mintha nem is mozgott volna a szám. Átlátott mindenen, amit valaha megpróbáltam elhitetni a külvilággal. Azt, hogy egy beteg elme vagyok, akinek csak... nincsenek érzései. Voltak, mélyen eltemetve. Valamit sosem sikerült kiirtani, nyilván azért, mert az érzelmek leplezhetőek, de nem elvághatóak. Nincs kikapcsológomb. Nagyot nyeltem, mikor a nyakamba borult. Groteszk volt, hogy egy kegyetlen gyilkosságom miatt mondott köszönetet. Lényegében apám volt az első emberi lény, akit kivégeztem, méghozzá a lehető legbarbárabb módszerekkel. Nem tehettem róla, egyszerűen forgott a gyomrom attól, amit velem, majd Scarlett anyjával tett. Az, amit hagyott az embereinek. Gusztustalan féreg, azt sem érdemelte volna meg, hogy kötelet pazaroljanak rá. Lassan felemeltem a kezeimet, hogy valamelyest a saját korlátaim ellenére viszonozzam az ölelést. Talán... nem, nem ölelt még rajta kívül senki, de az is gyerekkorunkban történt utoljára. - Talán... még mehet nekünk ez a testvéresdi - mondtam aztán halkan, másodperekig tartó szünet után. Nem volt kenyerem a hazudozás, tudhatta, hogy komolyan gondolom.
- Elhiheted, hogy nem kívánok ilyen téren semmiféle tanítvány lenni. - Nem vagyok gyilkos és nem is akarok az lenni. Na, jó ez azért nem teljes mértékben igaz, hiszen megöltem pár embert az átváltozásom napján, de azóta is igyekszem arra törekedni, hogy senkinek nem ártok. Legalábbis nem szándékosan. Az pedig, hogy az apám irányába tomboló haragom képes lenen rávenni arra, hogyha itt állna előttem, akkor most kitépjem a szívét a helyéről és a szájába tömjem, hát azért próbáljon meg bárki is okolni. Tönkretett engem. Matthias-t. Az anyámat. Aztán ki tudja még, hogy rajtunk kívül hány embert tett teljesen tönkre. Mindezt miért? A hatalomért, ami nem is igazán volt meg neki? Hiszen elég könnyedén meg lehetett fosztani tőle. A szerencsétlen még egy törvényes utódot sem tudott összehozni. Bár hálás vagyok neki azért neki, hogy Matthias megszületett, de.. Jobb lett volna neki az apja nélkül felnőnie. Akkor talán olyan életet élhetett volna, amit megérdemelt. Talán nem lenne ilyen, amilyen.. Bár, akkor nem is ő lenne. Bármennyire is esik nehezemre lenyelni azt a szörnyeteget, ami benne lakozik az teszi azzá, aki. Vagy teljes egészében elfogadom, vagy pedig sehogyan. - Csak, ha engeded. - Lehet, hogy nekem is nap, mint nap szembe kell néznem azzal a harccal, ami legbelül bennem dúl, de nem hiszem, hogy van olyan ember ezen a világon, akinek nincsenek belső harcai önmagával. Mindannyiunknak megvannak a maga démonai, egyszerűen csak meg kell tanulnunk együtt élni velük. Vagy megadjuk magunkat nekik, vagy kézen fogva velük. De az én utamat is lehet választani. Minden áldott reggel összeszorított fogakkal, de magam alá gyűröm őket, hogy bebizonyítsam az irányítás még mindig az én kezemben van és eszem ágában nincs ezt átadni nekik. Lehet, hogy most legszívesebben élve megnyúznám az apámat, de.. Szerencsére már nincs ilyen lehetőség előttem. Ezért még csak nincs is lehetősége igazán kísértésbe vinni a démonomnak. Nem mondom, hogy helyes, amit csinál, de mégsem tudok neki hátat fordítani. Ő sem fordított nekem hátat, amikor kiderült az igazság rólam.. Mégis, hogyan fordíthatnék hátat neki? Lehet, hogy nem ugyanakkora súlya van az egésznek, de én azért a hazugságért éltem jobb körülmények között. Neki pedig egy olyan világban kellett felnőnie, amiben talán én nőttem volna fel, ha a kezdetektől fogva tudja az a rohadék, hogy nem vagyok igazából a lánya. - Te több vagy, mint egy gyilkos. A testvérem vagy. - Nem én látok benne többet. Mert az anyám is bízott benne és az is lehet, hogyha ő nem is tudta, hogy mikre képes, vagy mit csinál, de sejthette. Mégis megbízott benne, mert ő a testvérem, akár tetszik ez, akár nem. Ezen pedig senki nem tud változtatni. Az sem számít, hogy igazából semmi közünk nincs a másikhoz, mármint vér szerint nincs. Ettől függetlenül az a testvéri kapocs, ami kettőnk között van az nem tűnik el csak úgy. A hálám őszinte volt, mert lehet, hogy egy apró perc töredéke volt az, amikor láthattam a lány testét, akivel elég csúnyán elbántam biztos lehetek abban, hogy mindent kiélt azon a rohadékon, aki eleve ilyen útra terelte. Ezért is öleltem meg. Hogy tudja nem félek attól, hogy ártana nekem. Tudom, hogy nem bántana soha. Legalábbis nem szándékosan. - Csak meg kell próbálni. - Mondom mosolyogva, majd pedig boldogan nyugtázom, hogy végre megérzem az ő kezeit is magamon. Furcsa mód olyan jó érzés az ölelésében lenni. Pontosan olyan, mint amikor még gyerekek voltunk.
Megvontam a vállam. Ismertem Scarlett életfilozófiáját, még ha ő technikailag már halott is volt, és így elég érdekes egy ilyesfajta dologról gondolkodni. Nem árt senkinek, ha nem muszáj. - Hát, ha mégis meggondolnád magad, nálam nem kell sorszámot tépned, rögtön foglalkozom veled - tettem aztán hozzá. Előre sejtettem, hogy soha a büdös életben nem fogja az én segítségemet kérni semmiben. Főleg nem abban, hogy segítsek neki olyan vadállattá válni, mint amilyen én is vagyok. Benne még mindig képes voltam látni azt a bizonyos jót, amit régen is. A testvérem volt, értelemszerűen ő az egyedüli jelenleg is, akiben tudom, hogy sosem fogok igazán csalódni. Még akkor sem, ha szeretettel hangoztattam, mennyire megvetem azt, ahová jutott. A szememben nem volt más, csak az a lány, aki régen olyat látott, amit nem kellett volna. Meg keleltt volna óvnom attól a sokktól, attól a döntéstől, amit végül meghozott. Talán együtt adhattunk volna túl az apánk betegességén, miután kiderült, hogy nem egyazon vér folydogál az ereinkben. De elkéstem. Ő pedig túl korán hozott meg egy komoly döntést. Halvány mosoly jelent meg az arcomon. Nem volt benne a megszokott gúny, a furcsa kegyetlenség vagy pofátlanság, amely általában beragyogja a képemet, még akkor is, ha vele beszélek. Elég sok idő maradt ki a két találkozás közben, legutóbb még ember volt, most pedig vámpír, és... ezalatt a pár hét alatt többet találkoztunk, mint az elmúlt két évszázadban. Nagyon elkerültük egymást. - Tudod, hogy hosszú és rögös lesz az út. Ugye tudod? - kérdeztem aztán, hogy rájöjjek, tudja-e egyáltalán, mit vállal azzal, hogy az életébe enged. Nem voltam már jó gyerek, aki sírt, ha az apja letagadta őt az emberek előtt. Aztán már... örültem, hogy letagadott. Annál jobban csak annak örültem volna, ha többé nem jön a közelembe, de az túl nagy luxus lett volna. - Erősnek kell... lenned. Nem vagyok könnyű eset, és... valószínűleg belőled is a legrosszabbat fogom kihozni, ha túl sok időt töltesz mellettem - vallottam be. Régóta nem voltam ilyen őszinte. Ennyire... sebezhető. Nem engedtem senkit a páncélom alá, mindig annyira megalázónak éreztem. Annyira gyengének, annyira... emberinek. Én pedig utáltam mindent, ami emberi volt. Ami sebezhetővé tett, vagy egy pillanatra is megingatott az utamon. Ha velem marad, ugynaúgy kell segítenem őt, ahogyan ő engem. Neki is megvannak a saját szörnyetegei. De talán velem... legyőzheti őket. Nálam jobban senki nem ismerte. Magam sem tudom, mit éreztem, amikor kimondta, hogy a testvére vagyok, nem holmi gyilkos a szemében. Már az furcsa volt, hogy éreztem valamit. Nem tudtam tárgyilagosan kezelni. - Ezerszer megbántam, hogy látnod kellett, amit tettem. Ha nem teszem, talán... minden máshogy lett volna - vallottam be csendesen. Egészen emberi tulajdonságokat éreztem magamban, pedig nem akartam. Erős akartam lenni, de vele kapcsolatban nem lehettem többé jeges fenevad. Megnyíltam előtte, és nem válthattam át hirtelen megint valami ocsmány szörnyeteggé, aki keresztülvágja a tekintetével. Az ölelésből lassan bontakozva ki néztem ismét a szemeibe. - Vissza kell hoznom őt az életbe. Szükségem van rá. De ha életben lesz... és már megoldottam az ügyleteimet... te haraphatod át a torkát - néztem rá őszintén, az apánkra utalva.
- Megtisztelve érzem magam, hogy ilyen téren bármikor nyitva van előttem az ajtód. - Nem tudom, hogy valaha is képes lennék a saját szörnyetegemet az övének a képére formálni. Az igazság az, hogy talán az enyém még sokkal romlottabb dolgokra is képes lenne, hiszen megannyi évtizede már, hogy rácsok mögé dugtam. Amióta csak megszülettem igyekeztem arra, hogy elnyomjam magamban a sötétséget. Az igazság az, hogy eleinte nem is volt olyan nehéz, hiszen tényleg mindenki kedves volt velem. Nem volt semmi okom arra, hogy tombolni kezdjek, vagy átengedjem a szörnyetegnek az irányítást. Persze igaz, hogy lehet, hogy a szemembe soha nem mondtak semmi rosszat, de ettől függetlenül a hátam mögött megannyi szörnyűséget mondhattak rólam. Viszont az igazság az, hogy amíg nem jut el hozzám, a fülembe addig úgy gondolom, hogy nem is lehetett igazán hatással rám. Amiről nem tudunk az nem fájhat igazán. De minél később derül ki valamiről az igazság annál nagyobbat tud marni. - Matthias. Lehet, hogy volt egy oldalad, amiről még csak nem is sejtettem, hogy létezett, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem tudnám ki vagy. Együtt nőttünk fel. Már amennyi időt együtt töltöttünk. De te voltál az, aki befogadott, aki óvott, amikor nem tudtam volna máshoz fordulni. Segítettél rajtam, amikor a legrémültebb voltam. Nem is tudom, hogy mi lett volna velem, ha akkor nem futok össze veled. Az igazság az, hogy neked köszönhetem, hogy most itt lehetek. Még akkor is, ha nem olyan körülmények között éltem az életem, mint szerettem volna. Annyival egyszerűbb lett volna, ha egy csettintésre fel tudtam volna szívódni az a féreg elől.. Nyugodtan leélni az életem. De másnak tervei voltak velem.. - Szomorkás mosoly ül ki az arcomra, hiszen fogalmam nem volt akkor még, de akkor kezdődött a történetem Ryan-nel. Két férfi az életemben, aki ha rögös úton keresztül is, de befészkelte magát az életembe úgy, hogy soha nem tudnám kiűzni őket onnan. Még akkor sem, ha Ryan-nel legutóbb egymásnak hátat fordítva intettünk búcsút. Túlságosan sok minden történt. Minden fenekestül felfordult és csak arra eszméltem rá, hogy már nem ugyanazok vagyunk. Külön utakon folytatjuk az életünket, mert hiába tanított nekem sok mindent az a pár hónap, amit együtt töltöttünk és hiába szerettem őt teljes szívemből.. Van, hogy a szerelem nem elengedő. De most, hogy ő már nincs az életemben nem tudnék úgy tovább menni, hogy Matthias-t is elveszíteném. - Én nem. Hiszen ennek köszönhetően vagyunk most itt, nemde? - Lehet, hogy megrémített az, amit láttam és eleinte rettegtem még Matthias-tól, de valahogy az együtt töltött idő hatással volt rám. Megérthettem, hogy miért lett belőle az, aki. Hogy miért van szüksége arra, amit tesz. Nem mondom, hogy helyeslem minden egyes lépését, de nem fogom elengedni a kezét most, amikor szüksége van a segítségemre. Mert ő sem fordított nekem hátat, amikor az életemért rohantam a kastély falai között. Egek, hogy mennyire remegett minden egyes porcikám. Ő pedig megnyugtatta a lelkemet. Békét hozott egy olyan időszakban, ahol a halál számomra egy karnyújtásnyira volt. - Nem akarom átharapni a torkát.. Én tönkre akarom őt tenni. Darabokra akarom szaggatni, hogy érezhesse milyen fájdalmat okozott mindenkinek az élete során. Én.. Én azt akarom, hogyha visszahozod tényleg.. Akkor segíts nekem, hogy a lehető legrosszabb rémálmát kelljen megélnie. - Lehet, hogy még a mai napig emésztem azért a három emberért, akit az átváltozásomkor megöltem, de azért a féregért, aki tönkre tette az édesanyám, Matthias és az én életemet is.. Nem érdemel ennél egy fikarcnyival sem jobbat.
When we take action to avenge the ones we love personal justice collides with social and divine justice. We become judge, jury, and God.
Angellel való találkozásom után valami azt súgta, jobb lesz, ha elkerülöm ezt a várost. Eltelt egy hónap, sötétbe bújva, visszatérve a békés magányba, most ismét itt vagyok. Zsebre dugott kézzel ácsorgok a főtéren, figyelem a kora tavaszi napot kihasználó diákokat, ahogy ide-oda járnak kelnek, ahogy a szülők mellett büszkén lépkednek a kölykök. Elfintorodom, és kalapom visszateszem a helyére, fejem lehajtva haladok tovább, lépéseim figyelem, a környezetem mégis érzem anélkül, hogy felnéznék. „Lesz majd mindig valahol valaki, aki gondol rád”–szólal meg egy hang a fejemben, amire felszisszenve ropogtatom meg ujjaim, és tűnök el a főtér napsütötte vidékéről. Rágyújtok egy szál cigarettára, lezseren az egyik sikátor falának támaszkodom, a kérdésre, mi arra szeretne választ kapni, hogy mégis mi a fenét keresek itt valahogy, valamiért már választ sem akarok találni. Eltelik a nap. A sikátor falának támaszkodva a fényes korong sugarai egyre narancsosabb fényeket öltenek, színei másodpercenként változnak tovább. Majd a távolból olyan hangokat sodor a szél, amiket nem kellene figyelembe vennem. A késem hamarosan a levegőt szeli ketté. A nő előtt álló férfi háttába vág, aki rángatva próbálja magával húzni szerencsétlen fehérnépet. A cigaretta égő végét figyelem, ez ma már a sokadik. A nő sikítva rohan el, s tűnik el látóteremből. Egy köszönöm megtenné, de az se igazán hat meg, hogy nem kapok ilyesmit. Tenyeremben elnyomom a csikket, fogaim összeszorítva ugyan, de ezt már rég nem érzem fájdalomnak, sőt, valószínű apámnak hála kihalt belőlem annyira a fájdalomérzet, aminek hála voltaképp vámpíri egyszerűséggel veszem tudomásul, ha vérem csordul, csontom törik. Elindulok, kirántva a kést a férfi hátából. Érzem, hogy valaki figyel, de lassú, bizonytalannak tűnő, mégis határozott léptekkel haladok tovább, mintha céltudatosan igyekeznék valahová, pediga legkevésbé sem tartok és tartozom sehová. Érzem a csontomba hatoló ismerős érzést, és lépteim megállításához ez éppen elegendő is. Megfordulok, hunyorogva keresem a nő alakját. emlékszem a múltamra, ha el akarom felejteni, akkor is. Meglátom, és hirtelen a mozdulatlanság úrrá lesz rajtam. A szépsége máig ugyan az, az elmúlt hónapokban sem változott semmit. Kevesen vagyunk itt, így egymás közelségét még hatványozottabban érezzük. Hányszor fordultam sarkon az elmúlt hónapokban, hogy senki se tarthasson elém tükröt? Talán túl sokszor is. A barna loknik könnyedén omlanak vállára, s keretezik határozott, de még most is finoman ívelt arcélét, ebben a buta ellentétpárban hagyva a tekintetet. A pillanat hevében kontrollálhatatlannak érzem az arcomra kiülő érzelmeket és szám sarka megremeg, ezzel próbálva elrejteni a mosolyt, ami az apró izmok rezdülése mögött megbújik. Ezt ismerheti. –Van, amin se idő, sem az emberek nem tudnak változtatni.–emelem rá tekintetem, kalapom leemelve fejemről, és kicsit meghajolok előtte, pont úgy, mint ahogy régen tettem volna, akkoriban kalap nélkül. Hát igen…van, ami nem változik. Úgy teszek, mintha kihalt volna belőlem minden, de elég valószínű, hogy épp elég ideje figyel már, hogy lássa, mit tettem. A miértekre továbbra sem tudom a választ. Úgy látszik, annyira mégsem vagyok szívtelen.
Régóta nem láttam már Caldert és még magam sem tudtam, hogy ez jó, vagy inkább rossz lenne. Hiányzott, nagyon hiányzott és a múlt árnyai se hagytak igazán békén, hiszem amióta ő lerombolta a boszorkányok által felépített falat, azóta egyre gyakrabban kísértettek. Olykor vidám, kellemes emlékek jelentek meg a lelki szemeim előtt, míg máskor szinte könyörögtem azért, hogy legyen vége és nem akarok emlékezni, de ahogyan egykoron az amnézia, úgy ez se kívánság műsor volt. Nem én döntöttem róla. Lassú léptekkel haladtam a hűvös tavaszi estébe, miközben kíváncsian figyeltem az embereket. Olykor mosoly kúszott arcomra, míg máskor inkább igyekeztem elkerülni azt, hogy bárki is hozzám érjen. Delmarral is találkoztam már és állítása szerint többen is vagyunk, de még se vágytam arra, hogy az egykori társaimmal találkozzak. Nem én választottam ezt az életet, azt, hogy másabb legyen, hanem az élet választott ki, de mégis úgy éreztem mindig is, hogy talán én lógok ki leginkább a sorból, közülük. Nem akartam senkinek se ártani, inkább szebbé tenné a világot, de úgy éreztem, hogy mi feladatunk az lenne, hogy szenvedést hozzunk a világra, vagy magam sem tudom igazán. Ismerős érzés kerített hatalmába, a lépteimet pedig a szellő könnyedén sodort arra, amerre ő volt. Túl jól ismertem már, és a szívem se lett volna képes hazudni, hiszen nagyot dobbant egyszer, majd kétszer. Alakja kirajzolódott előttem, de még se tettem semmit se. Lépteim lassultak és a távolból figyeltem őt, mintha csak azt akarnám, hogy a sötétség legyen az én köpenyem, amely elrejt a kíváncsi szempárok elől. Aztán olyan dolog történt, amit egyszerre akadályoztam volna meg, ugyanakkor még biztosabbá tett afelől is, hogy még mindig van szíve. Kezemet könnyedén kaptam ajkaim elé, hogy egyetlen hang se hagyja el és szerencsére így is lett. Figyeltem, ahogyan a nő elfut, ahogyan a kést kihúzza a férfi hátából és ahogyan folytatná az útját. Maradnék, de menekülnél, viszont a szellő újra dönt és közelebb sodor felé. Egy szenvedő férfi fekszik közöttünk valahol a sötétben, szinte még hallom az utolsó nyöszörgéseit, miközben az utcai lámpák fényében még inkább kirajzolódott Calder vonásai. Látom azt, hogy miként küzd a mosolya ellen, de valóban lenne örömre adó ok jelenpillanatban? Elhagyott, ellökött magától és most pedig megölt egy embert, hogy megmentsen egy nőt. Jó és a rossz úgy néz ki, hogy kéz a kézben jár a mi lépteink nyomán. – Vannak, de talán ez pontosan így van jól, nem gondolod? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet és közelebb léptem hozzá. – Szükséges volt megölni? – kérdeztem meg alig hallhatóan, mint akit nem szívesen beszél a halálról és így is volt. Közben pedig tekintetemmel megkerestem a nyöszörgő férfit– Hiányoztál… - pillantottam ismét rá és láthatta, hogy komolyan gondolom azt, amit mondok, mert tényleg hiányzott. nem is kicsit.
When we take action to avenge the ones we love personal justice collides with social and divine justice. We become judge, jury, and God.
A múló órák, napok fogságába zuhanva a kicisnél talán többször kerültem az emberek gyűrűjébe. A városban éreztem, tudtam, hogy vannak mások is a fajtánkból, de a késztetést nem éreztem, hogy találkozzam is velük. Tudtam, hogy valami készül, de mikor nem? Mikor tudod elhinni, hogy a dolgok a maguk rendje, s módja szerint haladnak előre, s te pusztán… miért is? Miért is tértem vissza? Nem akartam. Megbékéltem a sorosommal, tudtam, hogy a halál jókor köszöntött rám, még ha ezzel jó pár ember vitatkozott is volna. Köztük a nő is, akinek jelenlétét távolról is pontosan érzem. Az a fura kapcsolat, ami a levegőben volt, szinte mindig körbejárt. Ha nem így, akkor úgy, de érzékeltette velem, hogy valami nincs rendben. Ha úgy tetszik, a másik felem nincs is olyan messze tőlem. A férfi hátába álló késem kihúzom egy könnyed mozdulattal, s megvető pillantással figyelem, ahogy a tehetetlen hústömeg a fájdalomtól megrökönyödve a földre borul. Érthetetlen, mégis érthető okok miatt nevetni támad kedvem. Az emberi múlandóság… a könyvek szerint a faj, aki mindenek felett áll. Hát, ő most már maximum a holtak felett tud, s inkább fekszik. Előlép az árnyakból, barna haján megcsillan az est sejtelmes fénye, szemét ugyan nem látom teljesen, de pontosan tudom, hogy a gesztenyebarna írisz vonásaim vizslatja. A férfivel próbál nem törődni, de darabos mozgása elárulja. Nem hasonlított hozzám. –Nem tudom, hogy valóban jó-e. Az élet kérdéseire ne tőlem várd a válaszokat.–hangom semleges, semmit sem árul el arról, amit valóban gondolok. igazából pedig épp azt mondtam, amit gondoltam is. A nő a távolban segítségért kiállt, de az utca kihalt, senki sem figyel rá. Nem is baj mindenkinek jobb így. –Nem. Ha nem ölöm meg, talán elkapják a…–keresem a megfelelő szavakat, s mikor megtalálom, folytatom–rendőrök. Ha nem, hát mással is megteszi. Az élet körforgása. Túl sok van belőle, hogy mind felett ítéletet tudjunk mondani.–még ha nem is látta, mi történt, akkor is tudhatta, képes voltam gyilkolni. Ebben is igen különböztünk, ami neki csak előnyt jelenthetett. Ha keresnem kellett volna hasonlatokat, ő a jég volt, én a tűz, bár fordítva még inkább igaz lett volna. A pokol és a menny talán jobban kifejezné a helyzetünk. –Az ember akkor érzi valaminek a hiányát, ha tudja, hogy az már nem lehet az övé.–ajkam széle megremeg. Furcsa érzés fog el. Félelem, talán. Félelem az érzésektől, ami szinte abszurd, de rám a leginkább jellemző. Közelebb lépek hozzá, tekintetem meglehetősen szemérmetlenül siklik végig alakján, majd tér vissza arcára, ajkára.–Miért harcolsz azért, ami már nincs, ami a múlt? Nem vagyok az, aki régen, ezt te is pontosan tudod.–hónapok óta először, de könnyedén emelem fel kezem, ujjaimmal végigsimítok arcán. A puha bőr ismerős érintésétől egész testem elönti a rég elfeledett érzés, valami furcsa melegség.–A hiány idővel felemészt, és a részeddé válik, de aztán túllépsz rajta. Jó ebben hinni.–győzködöm magam is. Ahogy Angel, úgy ő is joggal dühös rám, és a megbocsájtást tőle sem várom.
Kezdőlap
|| 
