Ez a hely.. hát erre nincs olyan szó, amely kifejezné, hogy mennyire egy szar hely ez itt, komolyan mondom. Még csak két napja lakik itt, de dögunalom ez az egész és még mindig nem tudom, hogy miért jött ide Ramona, talán álmában a faszt látta, akire vágyott? Nem, nem kéne kitörni a kocsim szélvédőjét azzal, hogy felbaszom magam és szabadjára engedem az erőmet.. majd ha meglátod azt a gyökeret, na akkor majd szabad.. De nem hiszem el, ha laknak itt kétezren, még akkor is sokat mondok, de dugó van ezen az úton.. Majd nem sokkal később meg tízzel tötyögök egy csicska mögött.. Telibe nyomom a dudát és lehúzom az ablakot. - Minek van jogsid, ha nem ismered a gázpedált gyökér! - kiabálok ki az ablakon és érzem, hogy a homlokomon lévő erem csak úgy lüktet. Talán ha elrontom a kocsiját vagy felforralom a motorhűtővizet, akkor lehúzódik az útról és haladhatok az általam kedvelt tempóban.. Hát így is teszek, majd füst tör fel a motorháztető alól és lehúzódik, én pedig az anyósülés melletti ablakot lehúzom és megmutatom neki, hogy milyen szép az én középső ujjam, majd megyek is haza. vagyis az új otthonomba, ha nem kettővel előbb húzódok le megint. MAjd végül hazaérek, lezuhanyzok, átvedlek és már indulok is kocogni. Szerettem sportolni, valamilyen szinten megnyugtat és nem akarok másokat tönkretenni. Bár most nagyon reménykedem benne, hogy annak a nyomorultnak tönkretettem a tragacsát és vesz egy olyat, amivel nem csak tízzel tötyög majd. Utálom az ilyen csicskákat. Bezárom az ajtót és elkezdek futni a város középpontja felé, ahol kicsit körülnézhetnék. De mondjuk annyira ez a lepukkant hely nem is izgat... míg meg nem pillantom őt. Összeszűkül a szemem és csak követem a tekintetemmel, már elég sötét van ahhoz, hogy ne ismerjen fel, ha felhúzom a kapucnimat.. Nocsak a kisasszony tényleg itt van, szerencsére egyedül és nincs vele senki. Elindulok hát felé, miközben egy sikátoron haladunk át. Párszor hátraillant és elkezd gyorsabban mozogni. - Ugyan már Ramona, sosem voltál gyorsabb nálam! - kiálltok utána, majd megállok és lehúzom a kapucnimat, talán hangomon hallhatja, hogy kurvára mérges vagyok.. Jelenleg megbilincselném és bebasznám a csomagtartómba és egy kátyúkkal teli úton mennék órákon át.. Nem hangzik rosszul, de neki mégsem törhetem el a csontjait meg ilyenek, azért még maradt bennem némi együttérzés vele kapcsolatban. - Ott hagytál! Egyedül! - kiabálok felé, reménykedve, hogy hamarosan meg fog fordulni, hogy a szemébe nézhessek. - Mintha valami olyasmit ígértünk volna, hogy ilyet nem teszünk.. hogy nem tesszük meg egymással azt, amit a családunk tett velünk! - egyre mérgesebb leszek, megint kezdi elönteni elmémet az a mérgező hatású düh, ökölbe szorítom a kezemet és várom, hogy megforduljon. - Most pedig fordulj meg és mond meg a pofámba, hogy miért tetted! - teszek egy bizonytalan lépést felé.
Meg kellene lepődnöm azon, amit látok, de még se tudok, mintha csak mélyen legbelül érezném, hogy ezek vagyunk mi. Egy egyszerű gyilkosok, akik azok életét veszik el, akikét csak akarják és ha mind annyian megleljük az idevezető utat, akkor fogunk igazán pusztítóak lenni. Egyszerre vonzotta a lelkem egy apró darabkáját ez a fajta sötétség, de a legnagyobb részét megrémítette, mintha csak rosszul döntöttek volna az égiek, amikor eme lényként küldtek a Földre. Vagy talán pont azért tették, hogy legyen egy olyan, aki nem megy bele mindenbe? Aki nem követi a többieket és nem akar az ereiben csordogáló gonoszságnak utat engedni? Képes voltam látni a jóságot a világban, hinni abban, hogy a jóság még több jóságot szülhet, de tényleg így lenne, netán csak túlzottan naiv lennék? Magam sem tudom, de azt is tudom, hogy kisebb jóért fizetett a halálával a férfi, pedig másképpen is meg lehetett volna oldani, de vajon jogomban áll ítélkezni? Netán én is tettem már hasonlót egykoron csak nem emlékszem rá? Pontosan tudom, hogy még nem minden emlék tért vissza, még akkor se, ha úgy teszek, mintha mindenre és mindenkire emlékeznék. Egy hazugság, amiben élek, egy színdarab és már csak az a kérdés, hogy valaha le fog-e hullani a függöny, vagy örökké így fogok élni? Részben egy maszkkal az arcomon és a tetteim felett? - Miért ne? Ha jól rémlik, akkor egykoron egészen szerettél hasonló dolgokon elgondolkozni. – pillantásommal továbbra is őt fürkészem, még akkor is, ha roppant nehéz megállnom azt, hogy ne rogyjak le a holttest mellé és ne próbáljam megmenteni az életét. Varázslat sok mindenre képes, ahogyan az a mágia is, ami bennünk rejtőzik. Én szebbé akarnám tenni a világot, a bennem lakozó szörnyeteggel szemben is, míg ő vagy éppen ők talán pont, hogy elpusztítani szeretnék. - Ezért inkább úgy döntöttél, hogy egy személyes bíró leszel, aki ítéletet hozhat mások felett, hogy élnek-e vagy halnak? – kérdeztem meg alig hallhatóan, de nem mozdultam meg. A karom a testem mellett pihent, miközben egyik kezemmel a táskám pántját babráltam kicsit, ami a vállamon pihent. – Tudod érdekes, hogy valakit megvédesz, de mégis hagyod, hogy a benned lakozó szörny kiélhesse mégis magát. Védesz, de utána meg elbuksz, vagy rosszul látnám? – lehet, hogy nem lenne jogom így beszélni, de a felesége voltam egykoron és még mindig az vagyok, hiszen nem bontottuk fel az egykoron tette esküt, így mégis kinek lenne joga, ha nem nekem? Nem volt megvetés a hangomban, az érzelmeknek szinte nyoma se maradt benne, pusztán tények voltak és érdeklődés a részemről, miközben legszívesebben ölelésébe fúrtam volna magam és azért fohászkodtam volna, hogy ahogyan ő engem, úgy én is elhozhassam számára a gyógyulást, a fényt, hogy visszataláljon a helyes ösvényre. - Miből gondolja azt bárki is, hogy valami vagy éppen valaki többé már nem lehet az övé? A másik a szemébe mondta, vagy csak eldöntötte az illető? – látom, ahogyan az ajkának a széle megrándul, ahogyan azt is, hogy egyre közelebb jön, de még mindig nem mozdulok meg. Hallom a szavait, de amikor gyengéden arcomon simít végig, akkor egy pillanatra elveszem az érzésekben, a múlt és a jelen könnyedén fonódik össze. Végül óvatosan fogom meg a kezét, hogy utána tenyerébe csókoljak, ahogyan egykoron tettem. – Mert amíg valaki hisz benne, addig semmi sincsen veszve, addig még van remény. – mondom neki komolyan, mert így van. Tudom, hogy így kell lennie. – Tényleg jó ebben hinni? Miért próbálsz olyanban hinni, amiről még magad se tudod meggyőzni? Miért nem jössz haza? – pillantok fel kérlelő tekintettel. Semmi se lesz olyan, mint régen, de attól még neki nem itt a helye, hanem otthon, mellettem.
A nyelvem hegyén még mindig a fűszeres csirke ízét érzem, pedig már majd másfél órája annak, hogy beültem egy helyi kis bisztróba vacsorázni. Hirtelen zuhant rám minden, nem számoltam vele, hogy ilyen pszichés megterhelést jelent majd számomra ez az egész tortúra. Persze kiderültek dolgok, többek között, hogy jó nyomon voltam, de hogy megérte-e? Azt hiszem elhamarkodott lenne levonni bármiféle következtetést is erre vonatkozóan. Szeretném azt hinni, hogy igen, de a tapasztalat és a múltam elég kételyre ad okot ezzel kapcsolatban. Egész besötétedik, mire feleszmélek, és fizetem a számlámat. Persze a pénztárcámat nézegetve hamar rájövök arra is, hogy sokáig már nem csinálhatom ezt. Vagy vissza kell mennem St. Louisba, vagy sürgősen valami ideiglenes munka után kell néznem. Azt hiszem nem gondoltam át annyira részletesen, hogy miből fogok élni, ha minden pénzemet arra költöm, hogy felkutassam a családom, akiknek egyébként továbbra sem akarok terhet jelenteni. Már hazafelé tartok, miközben folyamatosan magamat hibáztatom az ostoba és felelőtlen lépéseimért, és míg magamba vagyok mélyedve, addig észre sem veszem, hogy valaki követ. A hangja zökkent csak ki, én pedig önkéntelenül is megszaporázom a lépteimet. Felismerem, naná, hogy fel. Ezer közül is megismerném ezt a mély hangot, hisz vele nőttem fel, az viszont nem jelent semmi jót, ha a teljes nevemen szólít. Ilyenkor leginkább olyan állapotban van, hogy képes lenne a hajamnál fogva végigcibálni az utcán, azt pedig nem fogom megvárni. De azt is tudom, hogy most csak felkínálja a lehetőséget, hogy döntsek jól és nézzek szembe vele, hisz igaza van, sosem voltam nála se gyorsabb, se erősebb. Tudom jól, hogy muszáj lesz most megállnom, de nem sikerül. Lépteimet csak lassítani tudom, hogy még így is biztos távolságban legyek tőle, fájdalmas hangja késztet végül megállásra. Bűntudatot kelt bennem, aljas módon támad, én pedig csípőből védekezek. - Miért, talán elengedtél volna? - pördülök meg olyan hirtelen, hogy hajam az arcomba csap. Most érzem csak igazán, mekkora szakadék tátong kettőnk között, hisz telejsen biztos vagyok abban, hogy nem értette volna meg miért akarom megkeresni a családomat, ha egyszer nem kellettem nekik. Ő volt az, aki talán a tudta nélkül, de nem hagyott más választást nekem, most pedig retteghetek attól, hogy az árulásomért hogyan fog bosszút állni. De egyszer azt ígérte, hogy sosem fog bántani, rögtön azután, hogy csúnyán kezet emelt rám. Megbocsátottam neki, most viszont nem tudom, hogy tekinthetnék rá barátomként, miközben a szemeiben izzó düh csak remegésre készteti a testemet. Mérges vagyok rá én is, amiért ebbe a helyzetbe kerültünk. Nem csak én hibáztam.. De jobban félek a haragjától most, hogy a maradás mellett döntöttem.
Amúgy sem volt nagyon jó napom, de ez a váratlan találkozás sem teszi semmivel sem jobbá, talán még nem lett volna itt az ideje. De hát mit lehetne tenni? Most itt vagyunk és tudom, hogy mit kell neki mondani, hogy kicsit magába szálljon. Már nem egy tizenhat éves kis tiniliba, aki megtehet mindent következmények nélkül, mert a következmények az jelen helyzetben a tropára ment idegeim. Remélem nem fog visszapofázni és még jobban feldühíteni, mert megtörtént már egyszer, hogy eljárt a kezem merészsége és tiszteletlensége miatt. Nem, egyáltalán nem vagyok rá büszke, hogy megütöttem egy nőt, hogy bántottam egy számomra fontos személyt. Nem történt meg újra és megígértem neki, hogy sosem fog, most sem fog, nem fogom bántani fizikálisan, annál vannak fájdalmasabb és nehezebben gyógyuló sebek. Nem tudom mi a faszért kellett neki idejönnie, de van egy sejtésem, tudom mit akart elérni ezzel a dologgal, csak ahogyan elnézem nem járt sikerrel, nem találta meg az embereket, akik eldobták. Remélem nincsenek is itt, nem érdemlik meg, hogy megismerjék, hogy meglássák milyen remek nő lett belőle, mondjuk.. pont nem a remek oldalát mutogatja nekem. Nagyon is tisztában van azzal, hogy mennyire pipa vagyok rá és ha pipa vagyok, akkor képes vagyok igen rossz döntéseket hozni. Mondjuk arról nem tudott, hogy mikor az a Dick nevű gyökér elhívta randizni és nem jelent meg.. na hát az nem Dick hibája volt, én intéztem el, hogy még csak Ramona közelébe se menjen. Úgyis csak kihasználta volna, meg hát a neve is árulkodó. - Nem, egyáltalán nem! -mondom neki talán a kelleténél kicsit hangosabban és csak villanhat a szemme. Nem hiszem, hogy ezt kérdezte tőlem, inkább csak veszek egy mély lélegzetet és próbálom mérsékelni a düht és a haragot, amit most érzek. - De eljöttem volna veled, mert nekem látszólag sokkal többet jelentesz, mint fordítva. - nézek egyesen a szemébe és kicsit lazulnak az izmaim, talán enyhül is kicsit a tekintetem. Teszek egy lépést felé, majd megnézem tetőtől-talpig, nem változott rajta semmi sem és baja sem esett, azonban.. - Megtaláltad őket? Hmm.. Még mindig látni akarod őket?! Akik eldobtak.. akik sosem voltak ott melletted, amikor én igen?! Mégis miért.. - oh, hát igen.. megint csak elönt a düh és a hangom minden egyes szótag után hangosabb lesz, kezdenek kidülledni az erek a nyakamon. Lehunyom a szemeimet és mindkét kezemet ököbe szorítom. - Tudod mit? Végeztünk Ramona.. hányingerem van tőled, bánom, hogy megkerestelek, bár ne is ismertelek volna meg. - jelentem ki egyszerűen, hátat fordítok és elindulok haza.. vagyis az itteni lakásba, mert ez nekem sosem lesz az otthonom.
Kezdőlap
◆ 
