Tipikus vámpírkór ez. Egoista mindegyik. Azt hiszik, ők olyan jók mindenben s nem nézik ki ellenfelükbből, hogy mi is sok mindenre képesek vagyunk ám! De még mennyi mindenre... csak jobb, ha én ezt most itt és most nem kezdem el ragozni, mert a nyakamban végzi az az üvegdarab, és... én nem gyógyulok meg úgy, mint ők. - Nem vagy százas... ahogy egyik fajtársad sem... - mondtam, szinte köpködve a szavakat. Utáltam őket. Mind egy szálig. Még ha eddig nem is igazán volt kiéleződve kapcsolatunk.
Hallgattam őt, de nem nagyon érdekelt, hogy mit mond amit azt hiszem eléggé ki is fejeztem. Néztem őt onnan a korlátról, miközben a hajammal játszottam, majd unalmamban a körmömmel kezdtem el hülyülni, majd kopogni a korláton, hogy még jobban kifejezzem, hogy mennyire untat és nem érdekel, amit mond. Talán pont ezért vagyunk jobbak mint ti . - kacagtam el magamat.- Vagy legalább is nálad jobb vagyok aranyom . - mosolyogtam rá ördögien, majd a nyakán található sebet és az üveg szilánkokra tekintettem.- Ha annyira utálsz minket, akkor minek álltál le velem "beszélgetni"? - kérdeztem önelégülten, mert azt tudtam, hogy nem tud nekem ártani, de én neki igen.-
- Ti? Jobbak, mint mi? Ezt melyik álmodban álmodtad te átkozott? - kérdeztem szememet forgatva, de ezen felül nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Mondjon amit akar, engem nem fog vele felzaklatni, hiszen... de, mégis képes nyugtalanná tenni, mert nem vagyok ember. Vérfarkas vagyok, nyugtalan vérű. - TŰnj a szemeim elől most azonnal! Már nincs miről beszélnünk. - súgtam neki, miközben kiegyenesedtem, és szemeim vérben kezdtek forogni.
Nem kellett álmodnom. - kacsintottam rá, majd közelebb léptem hozzá- Mit gondolsz ki vagy te, hogy ordíts velem és megpróbálj kioktatni? - néztem rá.- Te csak egy kutyuli vagy.- majd még közelebb léptem és megfogtam a hajánál fogva.- Egy kis tiszteletet kellene tanulnod. - néztem mélyen a szemébe, majd jóval arrébb dobtam nagy mosollyal az arcomon.- Örömmel elmegyek innét, mert legalább nem kell éreznem a szagodat. - majd azzal a lendülettel sarkon fordultam, elkezdtem sétálni. Majd vámpír sebességgel eltűntem onnét.-
Azt, hogy eddig hol jártam, már magam sem lettem volna képes megnevesíteni. Oly' sok kellemetlen élmény, oly' sok... fájdalom ért itt. Azt hittem, itt és most vége. Bonnie varázslata megment, de tévedtem. Katniss, és Elijah az élő példája annak, hogy minderről szó sincs. Fájdalmat okoztak, amire nincs magyarázat, nincs mentség. Csak a saját fajtájukat szégyenítették annál inkább a szememben. Felsóhajtottam, és mosolyogva néztem a néhány játszó gyereket, akik himbálóztak a hintákon, és kellemesen beszippantottam a gyermekillatot. Olyan jó érzés volt mindez... De hamarosan ezt valami más vette körbe. Kellemetlen volt, szinte szúró... csak akkor éreztem ezt, ha egy vámpír közeledett.
Boldog voltam, azt hittem kihalt belőlem ez az érzés, de tévedtem. Caroline az enyém, s csak az számít, más nem. Csak én vagyok arra képes, hogy újra érezzen, egy ideig nem terveztem, hogy engedem neki. Előttem egy kislány akart elesni, de pont elkaptam. - Csak óvatosan.- mosolyogtam rá kedvesen. Nem minden vámpír gonosz, nem tartottam magam annak. Egy pillanatra elnéztem az elszaladó csöppség után, aztán érdekesebb illat csapta meg az orromat, arra fordultam. Tündér..nem is csodálkoztam már, végül is mi is létezünk. Szintén mosolyogva biccentettem neki, nem harapok..nagyot..meg egyébként se bántanám.- Remegsz mint egy nyárfalevél. Pedig nem akarlak bántani.-
A tekintetemet abba az irányba fordítottam, ahonnan éreztem a kisugárzását az egész jelenségnek. Hátborzongató volt, egyenesen rémisztő, mindaddig, míg meg nem láttam, hogy ez a "rettegett" vámpír fel nem segít egy kislányt a földről... ezek szerint nincs mitől félnem? Vagy ez csak a kislányra, alias a gyerekekre irányul, én meg... már nem vagyok gyerek. Illetve de. Egy nagyon nagy gyerek. Csak az élet keserűsége már megtanított arra, hogyan nőjek fel gyorsan, és nagyon nagyra. Az élet nem egyszerű, ha vámpírokkal kell felnőni... márpedig én ilyen voltam. - Én...? Nem... nem értem, hogy miről beszél. - feleltem remegő hangon, ahogy meghallottam, hogy odaért mögém, és egy megjegyzést fűzött hozzá. - Bántani? - lepődtem meg. - Vámpír vagy. A véredben van, hogy bánts mindenkit! - mondtam már enyhe haraggal.
Megforgattam a szemem, ez egyszerűen csodás. Miért hiszi azt mindenki, hogy minden vámpír gonosz? De mindegy is, biztos van ennek a lánynak oka rá, hogy ezt higgye. - Csak mert az vagyok nem akarok minden egyes embert vagy bármilyen más lényt megölni. Ilyen erővel az elesett kislánynak is átharaphattam volna a torkát, mert amikor elesett felhorzsolta a térdét, s idáig érzem a vére illatát. - vágtam egy grimaszt. - Lehet, hogy téged bántott egy magamfajta, vagy esetleg többen, de nem minden "agyaras"-tól kell tartanod.- rántottam meg a vállam könnyedén. - Peter vagyok.- villantottam a szokásos kisfiús mosolyomat.
- Már megbocsáss az általánosításért, de jó néhány vámpír egy szívtelen senkiházi, aki élvezi, ha tudja, hogy hatalma van mások felett, főképp olyan lények fölött, akik nem mindennapiak! - néztem rá olyan szúrós szemekkel, mintha legalább ezer lándzsa bújkálna szemeimben, még ha tudtam, hogy ennél nagyobb fegyverem soha nem lesz ellene. Vagy ellenük. Még a nevét is elárulta. Elég illedelmes a srác. - Harmony. - biccentettem felé, majd feltétlen reflexem miatt felé nyújtottam a kezemet. - Sajnálom, ha olyat mondtam, ami bántó. De soha egyetlen vámpír sem volt képes velem barátságosan viselkedni. Amelyik igen, az.. megbántott másképpen. - csitultam el végül.
- Rettegek a nézésedtől, de komolyan nem is tudom, hogy fogok így este aludni.- vigyorogtam szórakozottan, na jó bosszantani is akartam egy kicsit. - Ugyan már elég idős vagyok ahhoz, hogy ne haragudjak meg ilyeneken.- legyintettem. Mosolyogva kezet fogtam vele, majd hirtelen felindulásból kezet is csókoltam, hát igen..a neveltetés. Erről nem tehetek mindig udvarias voltam, erős túlzás, de amikor jó kedvem volt akkor igen. - Na, és kedves Harmony ezek szerint csalódtál már a fajtársaimban. De bebizonyítom, hogy tévedsz, és megmutatom, hogy léteznek jók is. - kacsintottam rá jókedvűen.
- Ha-ha-ha - mondtam szememet forgatva, mikor a nézésemről beszélt. Hát nem szép? Persze biztosan ez a humor az, ami őket sajátságossá teszi, de hát... sajnálom, én nem mindig értem az ilyesmit. Lehet, hogy bennem van a hiba. Vagy pedig nem. Meglepett, mikor bemutatkozásunk után a kézfogás után megcsókolta a kézfejemet. Micsoda udvariasság...! Ezek szerint nem minden a faji hovatartozás, némelyik tud egész rendes is lenni. Tökéletes. - Igen, egy vámpír.. jó pár évig fogvatartott engem. Vagy... te nem érzel engem különlegesnek? - kérdeztem. Jó ég, talán Bonnie varázslata segített ebben, és már nem vagyok olyan különleges, mint voltam. Nem érzik a véremet.. talán.
- Tündér vagy, de, ha arra akarsz kilyukadni, hogy megakarlak-e csapolni, a válaszom nem. - csóváltam meg a fejem. Nemrég ettem, meg amúgy is okozzak neki még több fájdalmat? Szerintem pont elég volt amit a másik vámpír csinált vele, azt is egy élet mire kiheveri, és nem hiszem, hogy olyan idős csinálta, mint én, a módszereim sokkal kifinomultabbak lettek volna, de hát teljesen mindegy, nekem nincs szükségem tündérekre, és Caroline-t nevezhetem annak még akkor is, ha egy vámpír, mert számomra igen is az volt. - Szóval a véredet szeretik a magamfajták..Elég régóta vagyok a világon, de csak veled találkoztam eddig, mint tündér, rejtőzködni is tudtok, vagy már nincs belőletek olyan sok? - kérdeztem kíváncsian.
- Máris megleptél. - jegyeztem meg, mikor kitért arra külön, hogy nem akar engem lecsapolni. ez máris kész szerencse, hisz nem hiszem, hogy a gyomrom bevenné még egyszer, ha valaki az én nyakamból szívná ki a "vacsoráját". Az eléggé kegyetlen lenne, és mi több, nem tudnám csak úgy felképelni. - Nem vagyunk már sokan. Leginkább azért, mert a vérünk annyira bódító, hogy a legtöbb vámpír nem képes leállni tőle. Talán ez... nem is meglepő. - tettem hozzá. - De te... miért nem akarod ezt? Miért akarod megkímélni az életemet? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Nem tudtam csak úgy hinni a szerencsémnek.
- Talán mert egy normális vámpírral találkoztál. Vagy azt is számításba veheted, hogy a bizalmadba szeretnék férkőzni aztán megölni. Rajtad múlik melyiket hiszed el. - vontam meg a vállam könnyedén. Tény, hogy jó illata volt, de az évek alatt megtanultam az önuralom legmagasabb fokát is, bár azt nem tudom mit csinálnék akkor, ha a vérét is megérezném, valószínű, hogy megölném. - Egyébként is, az acélom, hogy megbízz bennem, jól jön néha egy idősebb vámpír segítsége. - néztem Harmony-ra. - Sosem tudhatod, talán szükséged lesz a segítségemre. - ültem le mellé, persze kicsit távolságtartóan.
- Sosem találkoztam még hozzád hasonló felfogású vámpírral. - tettem hozzá, miközben kérdőn néztem tekintetét, és tényleg arra számítottam, hogy miután megbízok benne, csak úgy a nyakamnak ugrik, harapni fog, megölni, bármi.. csak.. ne tegye.. Leült mellém, bár tartotta a távolságot, amit meg tudtam érteni az előbbi kirohanásom után. - Öhm... nem hiszem, hogy ezek után bizalmatlan leszek, mert... igazad van. Bármikor szükségem lehet a segítségedre. Nagyon sokan fenik a fogukat rám. - húztam el a számat úgy, mint egy sírni készülő kislány. Annyira rossz volt, hogy az életem csak ennyit ért... egy darab húst... semmi többet.
Lélekszakadva vetettem át magam a játszóteret határoló sövényen, viszont út közben egy percig nem fordult meg a fejemben, hogy biztosítsam magam Dan épségéről, ujjaim által szorított kézfeje még a helyén volt,reméltem,hogy vele együtt a többi tagja is. Hátulról vettem be az egyik öltönyös, kimért testtartású, nagy jelentőséggel bíró, és ezzel természetesen tisztában lévő Mr. Brunger-t, alias Főnökúr, és a jobbján pipiskedő, élénkben díszelgő, barna hajkorona, és hatalmas napszemüveg mögé rejtett hölgyeményt, ki már feszengve szorongatta ujjai között a pórázt. Meghallottam társalgásukat, sajnos. " - Hogy képzeli...? Milyen beosztottakat tart?? Vagy már 4 perce itt kellene lennie! Felhhháborító! El fogok késni az állásinterjúról, és az kizárólag a maga hibája lesz! Én..én..én- úgy vette a levegőt,mintha csak attól tartana,hogy rögvest elfogy - fel fogom jelenteni magukat! A céget! Önt! - Nyugodjon meg kérem... Itt..csak valami félreértés történhetett,erről biztosíthatom. A beosztottaimat a legjobb munkaerők, s csak valami..." - Gyere- intettem a csapzott külsővé formálódott srácnak, és kibukva a bokor mögül, nagy ívet leírva kerültem az egyik hinta fadeszkájára, Dan-t magam elé mozdítottam, és fájdalmas, szomorú képet vágtam. - Most mi lesz velem?? - túrtam hajamba feszült ábrázattal. - Azt mondta a főnököm,hogy itt lesz! Neked már beígértem a munkát! - sóhajtottam a lehető leghangosabban. Aztán.. mikor már éreztem a ránk feszülő tekinteteket, és a " látja! megmondtam! " - felkiáltást, levetettem magam az ingó tákolmányról. - Főnökúr? Maga? Itt? Már fél órája vártam, azt hittem, sztornó a megbízásnak - ingattam fejem, majd a nő felé lendítettem tenyerem, azzal a célzattal,hogy bemutatkozhassak. Mikor láttam,hogy furcsán méregetett, inkább derekamra csaptam kezem, s százas vigyorral játszottam szerepem. - Üdvözlöm, Stacey L. Jordan vagyok, ő pedig Dan... egy igazi zseni! Egy legenda, a 21. század nagy aduásza. Könyvet ír a cégek kiemelkedő teljesítményéről. Az évszázad dobása lesz - adtam be a csalit, amit főnököm, hála hiúságának, egyből benyelt, és felcsillanó szemekkel húzta ki magát. - Mint mondtam, a legjobbakkal dolgozunk- szólt rekedtes hangon, büszkén, mire a nő csak tátogott,mint partra vetett hal. - Viseld gondját Pötyinek! - bólintott, és kezembe nyomta a kis uszkárt tartó póráz végét. - Úgy lesz - biztosítottam hihető mosollyal, majd miután fejesemtől kaptam egy dorgáló pillantást, kettesben maradtam Dan-nel... óh..és Pötyivel.
Mielőtt még kirohantunk volna a kávézóból magamhoz vettem az oldaltáskámat, hiszen elég sokat veszítettem volna vele. Köztük a legjobb könyveimet. Nem, mintha a mai világban nem szerezhetném meg könnyen őket, csak azért mégis más, hogy a régi saját könyvem vagy egy teljesen új valami.. Már ez is változtathatna talán az élvezhetőségén nem tudom. Könnyű volt lépés tartanom vele, hiszen én sokkal nagyobbakat léptem, mint ő. Örültem, hogy elkísérhetem őt, hiszen barátokban mindig is szűkölködtem. Nem, mintha másféle kapcsolatban annyira büszkélkedhetnék, de azért mégis. Még ellenséget is sokkal hamarabb szereztem magamnak, mint egy barátot. De ez az én formám. Lehetséges, hogy egy különleges mágnes vagyok.. Mégpedig azért, mert csak úgy vonzom a szerencsétlenséget. Mikor megérkeztünk a játszótérre próbáltam felfogni, hogy mégis mi történik, de igazából jobbnak láttam, ha nem szólalok meg és hagyom, hogy Stacey rendezze a dolgokat. Ami elég könnyen ment neki, ahogy azt észrevettem. Amennyire izgulós kétszer annyira találékony. Teljesen le voltam döbbenve azon, ahogy megoldotta ezt a rendkívül kínos helyzetet. Késett és mégis sikerült úgy rendeznie a szálakat, hogy ez fel se tűnjön senkinek. Jobbnak láttam, ha meg sem szólalok, mert valószínűleg azzal mindent tönkre tettem volna. Hamar elintézte a dolgot és nem maradt más, csak ő én na meg persze a kutya. Mondjuk valahogy ezek a kutyák engem mindig a bohócokra emlékeztettek. Mondjuk ez még mindig jobb, mint a bokáig érő valami. Mert kutyának nem nevezhetem. Sokkal inkább hasonlít egy patkányra. Szeretem az állatokat, de.. Valahogy nekem az olyan kutyák mindig is furcsák maradnak. – Öhm, azt hiszem jobb, ha meg sem akarom érteni, hogy mi történt az előbb. – Mondtam mosolyogva, majd a kutyára pillantottam. Nem értem miért vesz egy olyan ember kutyát, aki tudja, hogy később nem tud, majd vigyázni rá. – És akkor a sok terved mellett még kutyát is sétáltatsz. – Most már kezdem érteni, hogy miért olyan nehéz a számára valami rendszert kialkotni. Azért ez már tényleg egy picit sok.
Nem fűztem sokat a dolgokhoz, csak büszkén vigyorogtam,hogy sikerült úgy megoldanom az ügyet, mintha hazugságban mosdottam volna a minap. - Szóval, Uram, mit gondol a cégünk teljesítményéről? Érni fogja panasz bíráló munkájában, Mr. Humphrey? - húztam fel egyik szemöldököm, és lehajoltam a jószághoz. Örömmel vettem,hogy kapható egy kis mókára, és igencsak nem bánná, ha egy órácskára megszabadulhatna a hámtól. A kölyökkutyaszemek a gyengéim...nem tehetek róla! Lekaptam róla alárendeltséget biztosító kötelet, és lám. A kutya már méterekkel előttünk loholt. - Sokat nem tudsz még rólam. Például,hogy érmes futó vagyok - mosolyodtam el,és elengedve minden feszültséget rohantam cikázva az elszabadult Pötyi után. Azt kifelejtettem a szónoklatból,hogy... az a bizonyos érmes történet általánosban történt, alsó tagozatban,bronzérmes lettem, ja... és három versenyzőből.
– A cégük teljesítményéről még különösebb információm nincsenek, de abban már biztos lehetek, hogy a munkaerő egyszerűen tökéletes. Sőt, hogy is fogalmazzak.. Eléggé leleményesek, ami a mai világban szinte nélkülözhetetlen. Bár, csak egyetlen munkatársukkal volt szerencsém megismerkedni.. De véleményem szerint, ha a többi munkavállaló is ilyen.. Itt nincs semmiféle probléma. Csak talán egy picit a főnöknek kellene eresztenie a pórázon. – Direkt használtam a póráz szót, hiszen végül is most kutyát sétáltatunk.. Valahogy most ez illett be a képbe. Próbálom megválogatni a szavaimat úgy, hogy ne veszítsem el az első barátomat. Eléggé kínos lenne, ha azon a napon el is veszíteném, amikor találkoztuk. Már, ha nevezhetem annak.. Bár ezt még egy darabig hangosan nem fogom kimondani, mert hülyének néz. – Érmes futó? Nagyszerű! – Mondtam nevetve, majd egy darabig gondolkoztam, hogy kövessem őt és a kutyát vagy pedig várjam meg míg ide visszaérnek.. De azt hiszem egyértelmű, hogy az első mellett döntöttem.
- Sosem találkoztam még hozzád hasonló felfogású vámpírral. - tettem hozzá, miközben kérdőn néztem tekintetét, és tényleg arra számítottam, hogy miután megbízok benne, csak úgy a nyakamnak ugrik, harapni fog, megölni, bármi.. csak.. ne tegye.. Leült mellém, bár tartotta a távolságot, amit meg tudtam érteni az előbbi kirohanásom után. - Öhm... nem hiszem, hogy ezek után bizalmatlan leszek, mert... igazad van. Bármikor szükségem lehet a segítségedre. Nagyon sokan fenik a fogukat rám. - húztam el a számat úgy, mint egy sírni készülő kislány. Annyira rossz volt, hogy az életem csak ennyit ért... egy darab húst... semmi többet.
A cipő szépen kikezdte a lábam, de én még mindig hatalmas köröket írtam le a játszótéren, kissé tartva,hogy pár méteren belül egy vámpír cuppog a vérhólyagomra. Az enyhe fájdalom ellenére a lendületem nem csappant, holott a lábaim egyre lomhábban jártak. Egy apró figyelmetlenség, és olyan félrelépést sikerült produkálnom,hogy jóformán orra estem. És mindezt egy hangos visongás közepette tettem. Ha a vér szaga nem rendítette felém a szipolyozókat, akkor ez bizonyosan nem kerüli el senki figyelmét. Szétterültem az enyhén dérlepte pázsiton, és kacarászva fogtam a hasam. Jó móka volt, az biztos. Lassan beért Dan is, nos nem azért, mert gyengébb futó lenne nálam, csakhogy a műugrásomat bemérni sem lehetett könnyű ilyen távlatból. Hasizmaim megfeszültek,mikor egy kis bolyhos valami pattant hasamra, és arcomra telepedve nyalta le rólam, amit csak lehetett. Zihálva és hahotázva próbáltam lesöpörni magamról Pötyit, aki majdhogynem hajthatatlanul próbált megbizonyosodni arról,hogy elég tiszta vagyok-e. Így, némi jutalomfalattal lefoglaltam,hogy ráerősítsem a pórázt, majd szabályosan kiterültem, és ráérősen tekintettem körbe.
Egy darabig még futkároztam utána, de végül úgy döntöttem, hogy ezt inkább ráhagyom és külső szemlélőként vizsgálom a dolgokat. Nem fáradtam el csak egyszerűen futottam már eleget az életemben. Bőven volt rá esélyem és általában meg is ragadtam az alkalmakat és akkor olyan gyorsan rohantam, hogy talán még egy vámpírnak is gondot okozott volna utolérnie. Na, jó. Ez erős túlzás, de ezzel is csak azt próbálom szemléltetni, hogy iszonyatosan gyorsan futottam. Nem volt szükség arra, hogy bárki is kergessen anélkül is futottam. Csak úgy hobbiból. Már jó ideje egy helyben ácsorogtam és úgy figyeltem Stacey tevékenységét, amikor hát.. Elesett. Odasiettem, de a tempóm az idő elteltével lassult, hiszen már hallottam a nevetését. Most vagy kiröhögi saját magát vagy éppenséggel annyira beverte a fejét, hogy csak nevetni tud. – Jól érzed magad? – Érdeklődtem mosollyal az arcomon, miután a kutya kis híján a bőrét is lenyalta az arcáról. Azt hiszem ez egy kutyától aranyos gesztus, de azért mégis ezután az ember arca csupa kutyanyál.
- Csak jó helyen kell keresgélni, s a megfelelő vámpírt is megtalálod. - húzódott az arcom kisfiús mosolyra. Igaz, hogy csak most találkoztam vele, de egészen megkedveltem, s nem azért mert jó volt az illata. Megakartam neki mutatni, hogy igen is léteznek a fajtársaim közül normálisabbak is. - Ha gondolod éjszakánkét még vigyázom is rád.- kuncogtam halkan, persze csak viccnek szántam. - Ne aggódj nem vagyok kukkolós bácsi, s a magánszférádat nem akarom megsérteni. - szabadkoztam mosolyogva.
Nem tűnt ő olyan idősnek számomra. Kedves arc volt, fiatalos. Nem is tudom elhinni, hogy ő olyan öreg vámpír. Mert igazából meg ahogy beszélt.. mintha ezer év tapasztalatát tudná.. nem értek én semmit. Egyszerűen nem értem, ki akarhat néha nekem is jót. - Azért ez tökéletesen felesleges. Nem szorulok éjszakánként védelemre, vámpírbiztos lakásom van. - kacsintottam rá, majd megköszörültem a torkomat, és úgy éreztem hogy most vagy soha, de rá kell kérdeznem. - Mondd, te hány éves vagy? - köszörültem meg torkomat zavartan.
- Ez így kevésbé szexi - töröltem le egész felkarommal nyáltól, és egyéb testfolyadékoktól tocsogó arcom, majd lendületet véve löktem magam talpra. Arcomon zavartság-, ami már szinte hozzám nőtt, és szeszélyes mosoly cikázott. Lábammal tétován túrtam a földet, de percig sem hagyva el kezem öblében a póráz szorítását. - Nem kellene menned? Biztos rengeteg dolgod van, és... - túrtam kínosan hajamba. Ez az egész találkozás is felvett egy kínos állagot, a fejlemények fokozták.. és kényelmetlen a dolog. Nem akarom,hogy abban a tudatban legyen,hogy én bárkivel lejátszottam volna ezt a kamikaze akciót át a városon... - Még meg kell látogatnom a barátomat - csúszott ki hirtelen a számon, de ..sajnos nem álltam meg. - Nic-hez. A neve... Nicolas. Nicolas Robert Evans- motyogtam szinte elhalva, egészen lesápadva, miközben fejemben a karót forgattam hasamban..Ekkora egy idiótát...
Kezdőlap
