Lassan tényleg kezd derengeni, hogy honnan ismerem. Úgy fest, hogy sikerül nagyjából hatnom rá, ezt mindenképpen sikernek könyvelem el. Legalábbis úgy fest, hogy egész értelmesen él. Lehet, hogy kissé drasztikusan közelítettem meg az átformálását, vagy mondjuk úgy, hogy jó útra térítését, de a cél érdekében mindent meg kell tenni nem igaz? Én pedig szépen megtettem mindent, amit csak kellett. Most pedig egy egész kedves és normális pasasnak tűnik. Persze még mindig rengeteg vér tapad a kezéhez a múltjából, de... több már remélhetőleg nem fog. Az a baj, hogy soha sincs annyi időm, hogy azok, akikkel foglalkozom akár évek múlva is nyomon kövessem, pedig tudom, hogy kellene. Mert ha valaki nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, akkor talán jobb, ha végleg megválok tőle, vagy inkább az egész világ. A legegyszerűbb azt hiszem az lesz, ha legalább az elején egy kicsit még körülszaglászom, megnézem, hogy tényleg milyen ember és ha nincs vele gond... hát talán egyszerűen útjára is engedhetem. Úgysem emlékezhet rám, hiszen minden ezzel kapcsolatos emléket kitöröltem a fejéből. Látott persze, még az előtt, de nem sok esély van rá, hogy bármilyen halvány emlékkép is kiszökjön egy remekbe szabott bűbáj csapdájából. Annyira jól még a vámpírok sem regenerálódnak, hogy mindent helyre hozzanak, bár tény, hogy azóta sok-sok év eltelt, de ha halványan rémlenék neki, akkor azt már észrevettem volna az arcán. - Ennél is jobban? A játszótér helyett kikötnél egy... vidámparkban? - mosolyodom el. Gond van a memóriájával, hát igen, pontosan értem, hogy mire céloz, még ha ő ezt még csak nem is sejti. De annyit tényleg megtehetek, hogy ha már én zavartam össze a fejét, akkor legalább segítek neki kicsit útba igazodni. Ennyi azért gond nélkül belefér, elkísérem a Grillig, egy kicsit puhatolózom, netán belepillantok a fejébe és máris minden tiszta lesz. Csak ügyesen kell lavírozni, hogy véletlenül se szakítsak fel semmiféle blokkot, amit én helyeztem oda, hogy elrejtse a múltját jó mélyen. - Akkor hát ezért van a kép és nem azért, mert műgyűjtő vagy. És bátran tegezhetsz, nem hiszem, hogy olyan nagy lenne köztünk a korkülönbség. - oh, pedig milyen nagy! Csupán pár száz év, de a nők szokták felajánlani a tegezés lehetőségét, vagy az idősebbek, és mivel rám mindkettő igaz, így bátran megtehetem. - Talán ez is a te képed? - gondolom legalábbis ennek alapján. Nem mondom azonnal, hogy megnézném, de ki tudja mit ábrázol, talán ismerős lehet nekem, olyasmi, amiről még én is tudok, de ki tudja. Közben a kezeimet hátam mögött szépen összefűzöm, és lassan el is indulok szépen mellette a cél felé. - És a barátaid netán már ott várnak? - az azért olyan kellemetlen, ha az ember egyedül ünnepel, sőt még az is, ha a vámpír, bár eleve elkísérhette volna valaki, ha ennyire elveszett itt. Lehet, hogy nem sok ismerőse van, vagy még eleve új a városban, ki tudja.
Igaz, hogy sokkal visszafogottabb életet élek, mint sok más vámpírtársam, de nekem is vannak rosszabb napjaim. Ilyenkor kimegyek éjszaka az utcára és megölöm valamelyik szerencsétlen embert. Bármennyire emberi életet akarok élni, a természetemet nem hazudtolhatom meg, gyakran erőt vesz rajtam a kétségbeesés, és ilyenkor nem gondolkodom, csak cselekszem. Aztán mikor rájövök arra, hogy mit tettem, engedek a kínzóbűntudatnak és egyre inkább elbizonytalanodok magamban. Mégis, hogyan élhetnék így teljes életet? Az nem fér bele, hogy embereket ölök, de szerencsére mostanában ez nem történt meg, mióta Mystic Fallsban vagyok. Szabályozom magamat, sokszor egy dolgot többször is végiggondolok, próbálom elkerülni a csalódásokat, de…ez egy lehetetlen vállalkozás. Előbb-utóbb muszáj csalódni, azt hibák útján érhetjük el, és így leszünk tapasztaltak. Legalábbis én ezt így képzelem el. Olyan ez, mint a harcossá válás rögös útja, valamelyik könyv szerint, csak itt a lényeg, hogy megszerezzük azt a bizonyos élettapasztalatot, hogy ne törjünk össze egyetlen apró hiba miatt. Nem hinném, hogy valaha is emlékezni fogok a dolgokra. Jonathan szerint mi vámpírok rendkívül jól regenerálódunk, könnyen meglehet, hogy az emlékeimet így majd visszanyerem. 132 éve már, hogy nem, szerintem nyugodtan mondhatom, hogy nem regenerálódnak az emlékeim. Persze, néha elidőzik egy-egy festményen a képem, de ilyenkor nem érzek semmit, csak…mintha láttam már volna azt a darabot. Éjszakánként nem arcokkal és emberekkel, hanem nevekkel és érzésekkel álmodom, majd mikor felkelek jövök rá, hogy semmit nem jelentenek ezek nekem. Félek, hogy ha találnék is valami feljegyzést az életemről, az nem hozna vissza semmit. Mit érek el azzal, hogy olvashatok egy könyvet magamról? Nem fogom attól még átérezni, nem fogom tudni újraélni. -Nem először fordulna elő. – nézek rá mosolyogva, miközben próbálom megjegyezni az utat, nehogy legközelebb megint eltévedjek, az már felettébb kínos lenne. Egyszer már sikerült betévednem egy vidámparkba, de volt, hogy az állatkertet is meglátogattam, pedig én csak munkába szerettem menni. A tájékozódási képességem nagyon rossz, térképpel még elboldogulok, de a nagyobb városokról egy térkép átlátásához már-már egyetemi végzettség kéne. Biztos csak megszokás kérdése, ha elég időt töltök itt, akkor talán berögződnek a helyek, és felcsaphatok idegenvezetőnek. Azonban ez a távoli jövő képe, mert jelen pillanatban csak a Grill és hotelszobám útvonalát tudom, a vásárlóhoz is egy taxissal mentem, aki volt olyan kedves, hogy ígérete ellenére lelépett. - Nem, csak-egy két művem tartom meg magamnak. – mint mondjuk ezt a képet itt, vagy a családot ábrázoló festményemet, amiről legalább láthatom, hogy volt családom, még ha nem is emlékszem rájuk. - Rendben, akkor…tegezlek Serah. – na ez így szánalmas volt, de valami ki kellett nyögnöm. Általában mindenkit magázok, gondolom a kor miatt, de örülök neki, hogy tegezhetem, mert így állítólag sokkal kötetlenebb tud lenni a beszélgetés. - Igen, az, de ettől nem tudtam megválni. – mondom neki és megállok egy pillanatra, hogy kiszedjem a vásznat és megmutassam neki. Gondolom szeretné látni, én meg szeretném megmutatni, hogy nem csak az emberek szárazra szívásához értek. A képen amúgy egy lány van, akinek nem tudom a nevét, de gyönyörű teremtés lehetett. Nem beállított kép, gondolom emlékezetből festhettem le őt, bár…a megfelelő emlékek hiányában erre nem mernék esküdni, de abban biztos vagyok, hogy nem megrendelésre festettem ezt a képet. Akkor kéne ott lennie valamilyen névnek, és találnom kellett volna róla egy feljegyzést is. Nem, ezt magamnak festettem, csak tudnám, hogy miért. Ez a lány nincs rajta a családi festményen, így nem volt rokonom, de mindenképp fontos lehetett nekem, ha megörökítettem őt az utókornak. Amint megnézte visszarakom a képet, mert…féltem, azt hiszem féltem. - Nem, de sajnos kevés barátom is van sajnos, meg csak nem rég érkeztem ide. A legjobb cimborámat pedig lehetetlen elérni, úgyhogy…ez ma egy magányos ünneplés lesz. – mondom neki egy kissé talán szomorkás mosollyal. Már hozzászoktam az egyedülléthez, de még mindig rossz érzés belegondolni abba, hogy senkim nincsen. Talán, ha huzamosabb ideig itt maradok, akkor szerezhetek barátokat mondjuk a Grillből. Egy-két kör után, amit én fizetek, már mindenki a barátom. Kár, hogy holnap nem fognak emlékezni rám.
Talán tényleg változott, bár erről csak akkor bizonyosodhatom meg, ha belenéztem a fejébe. Egyelőre úgy fest, hogy rendes fickó, de soha sem tudhatjuk, hogy mi rejtőzik egy vámpír lelke mélyén. Lehetséges, hogy még mindig előfordul, hogy elragadja a hév, hogy nem bír magával és kiolt egy ártatlan életet. Ez olyasmi, amit nem hagyhatok, akkor sem, ha már nem olyan gyakorisággal műveli, mint régen tette. De nem sietünk el semmit, most sem, mint ahogyan máskor sem. - Kötöttél már ki vidámparkban, úgy eltévedtél? - mosolyodom el, sőt még kifejezetten azon is dolgoznom kell, hogy ne nevessem el magam. Azért ez tényleg kellemetlen, ha az ember, vagy a vámpír ennyire nem tud tájékozódni. Bár bizonyára főképp azért van, mert ismeretlen számára a hely. Viszont úgy fest, hogy még mindig fest. Ha jól emlékszem ez régen is így volt. Még a legelején azzal kerestem fel, hogy kellene nekem egy portré, természetesen magamról. De nem jutottunk el túl sokáig, hiszen az inkább csak egy indok volt, hogy bejussak hozzá, hogy kicsit jobban feltérképezzem a helyet, az életét, hogy beszélgessünk egy kicsit az életéről és a múltjáról. Annyi elég volt nekem, hogy tudjam, nem tévedek, akkor és ott be kellett fejeztetnem vele a rémtetteket. Persze nem sikerült a dolog tökéletesen, haltak meg később még nem kevesen de... eljuttattam a családjához, megtalált az utat, és legalább az az eset észhez térítette. - Gondolom nem is lenne hely, hogy mindent megtartsd. És miket festesz? Tájakat, embereket? - a csevegés kell, az mindig bizalmat ébreszt másokban. Ha kérdezel, ha úgy érzik, hogy figyelsz rájuk, könnyebben megnyílnak. Egy nyitott embernek pedig az elméjébe is sokkal könnyebb behatolni. Mindkettőnk számára kevesebb kellemetlenséggel jár, ha el tudok érni nála ezt-azt. Az előkerülő képre csak egy futó pillantást vetek, bár persze úgy tűnik, mintha elidőznék rajta egy kicsit. Szerencse, hogy gyorsan visszakerül a vászonba. - Olyasvalakit ábrázol, aki fontos neked? - nem tudhatom én naiv, hogy nem emlékszik rá. Vagyis tudhatom, de ő nem tudja, hogy tudom és egyelőre még nem is kell tudnia. Nem ismerős nekem akit ábrázol, de persze az is lehet, hogy láttam már, csak épp nem volt olyan nagy jelentősége. A szavaira persze azonnal együtt érző pillantás ül ki az arcomra. Gyengéden nyúlok felé, hogy megszorítsam a karját csak egy egész kicsit, úgy barátilag. - Sajnálom, de... rendes fickónak tűnsz, biztosan hamar találsz majd barátokat. - bátorító mosoly, mert az is kell. Profin el tudom már játszani a kedves érdeklődő lányt és a legszebb az egészben az, hogy benne még csak fel sem merül, hogy visszakérdezzen. Így legalább nekem nem kell hirtelen kitalálnom egy hathatós mesét, bár van pár olyan is a tarsolyomban, amit elő tudok kapni, ha mégis erre kerülne a sor. Természetesen olyanok, amik... együttérzés keltenek, ami ilyenkor nagyon hasznos. Közben a távolban feltűnik az épület, ami minden bizonnyal neki is ismerős lehet, hiszen a Grill az. - Tudod mit? Meghívlak az első italodra! Mégse ünnepelj egyedül, ha már jó napod van. - rámenőset alakítunk, már csak azért is, mert így a biztos. A végén még el akarna köszönni és miután hálálkodott egy sort, hogy mutattam neki az utat. Nem barátom, ezt ilyen könnyen nem úszod meg.
Nem vagyok az a típus, aki szuperlatívuszokban beszél magáról, nem szeretem fényezni magamat, inkább másokat dicsérek és hallgatok, sokkal érdekesebbek és tapasztaltabbak nálam. Fura, mert végülis én élek már 191 éve, mégis egy 16 éves kamasz is lekőrözz engem élettapasztalatban. Mert azért ne hívjuk életnek azt, amit vámpírként éltem eddig. Városról városra jártam, embereket öltem és csak a kitűzött cél lebeget a szemem előtt. Megtudni, hogy mégis ki voltam. Nem csalódtam, nem voltam boldog, inkább egy robothoz hasonlítanám magam. Volt egy feladatom, én pedig mindent félretettem, hogy elvégezhessem azt. - Még régebben volt, hogy kerestem egy éttermet, aztán az óriáskerék előtt kötöttem ki. Az éttermet pedig soha nem találtam meg. – igen, Jonathan ki is röhögött. Elakartam kapni egy gazdag fickót, aki egy a felső tízezernek fenntartott helyen vacsorázott mindennap. Azt hittem, hogy egy ilyen éttermet nem lesz nehéz megtalálni abban a kisvárosban, de tévedtem és majd háromórányi bolyongást követően kikötöttem a vidámparkban. Az emberek sem tudtak útbaigazítani, így visszamentem Jonathanhez, aki hetekig nevetett rajtam. Akkor képes lettem volna kitépni a szívét. Régebben elég instabil vámpír voltam, amint megláttam egy vérfoltot már ugrottam is. Szerencsére erről mindig sikerült leszoktatnia engem Jonathannak. Hagyta, hogy a szakadék széléig sétáljak, majd onnan visszarántott engem. Addig ment ez, míg végül meg nem tanultam, hogy ez nem egy járható út, és akkor már nem volt szükségem a mentoromra. Ezért is félek, hogy megbántottam őt, mert ekkor határoztam el magam, hogy megpróbálom kitalálni milyen lehetett emberként élni 26 évet. - Ez igaz, elég kis szobám van, csoda, hogy én elférek benne. Főként embereket, próbálom megörökíteni az emberség minden formáját. – düh, harag, szerelem és féltékenység. Mindent lefestek, amit egy ember az élete során érezhet, vagy tapasztalhat. Ha már én nem emlékszem erre, legalább mások boldogságát megeleveníthetem a vásznon. Nem is sejtik az emberek, hogy mekkora ajándék élni és meghalni. Ez így elég hülyén hangzik, de akkor is így van. Élvezni az élet apró örömeit, csalódni, beleszeretni a lányba, aki világot jelenti neked, aztán úgy meghalni, hogy tudod : minden másodpercét kiélvezted az életnek. Én valamivel kevesebb, mint két évszázada élek és elmondhatom, hogy az örökélet nem áldás, inkább átok. Mindig úgy érzem, hogy az emberség megismerésével eltöltött napok megérik, de másnap rájövök, hogy elvesztegetett idő volt. Így megy ez egyfolytában és már unom. Szeretnék teljes életet élni, mint ember. Barátok és ellenségeket szerezni, szerelmesnek lenni, hogy aztán majd csalódhassak. -Talán, de nem emlékszem a lányra. – na ez aztán szép kis képet adhat rólam. Nem akarom, hogy azt higgye lenézem a nőket, vagy szeretek játszani az érzelmeikkel, mert nem így van, én csak nem emlékszem a nőre, akit lefestettem. Biztos vagyok benne, hogy ismertem, mert minden megrendelésre festett képemen ott van a megrendelő neve elrejtve valahol. Ezen sehol nincs név. Erre pedig az lehet, csak a magyarázat, hogy ismertem a lányt, ezért a nevét se kellett leírnom sehova. Bárcsak szenilis lettem volna régen, úgy legalább mindent lejegyzeteltem volna, és akkor nem tapogatóznék sötétben a múltamat illetően. - Van rá időm bőven. – mosolygok vissza rá. Igazándiból mindenre van időm. Csinálhatnék bármit, mert időszűkében aztán nem vagyok. Kezdem kicsit furán érezni magamat, ritkán beszéltem ennyit magamról másoknak, pedig azért lássuk be neki se mondtam valami túl sokat magamról. Tudja a nevemet és a munkámat, illetve azt is tudja rólam, hogy képes vagyok bárhol eltévedni, és nincsenek barátaim. Olvastam valahol, hogy egy ember addig nem is ember, míg nincsenek barátai. Így aztán kéne találnom valakit, akivel jól kijövök, mert semmi kedvem egyedül és magányosan élni öröké. Ha mindössze csak pár évtizedre is, de szeretnék barátokat. - Öhm…köszönöm, ez kedves tőled, de csak akkor fogadom el, ha aztán én is meghívhatlak téged! – a könyvben az állt, hogy nekem kell meghívnom a nőket, úgyhogy ehhez most ragaszkodok, nem fogok ellentmondani ezeknek az alapvető szabályoknak, ahogy a könyv hívja őket.
Vajon az előtt is ilyen rémes memóriája volt, hogy kicsit megbolygattam a fejét, vagy ez már nekem köszönhető? Pedig olyan mélyen nem bántottam, hogy a jelenre is kiterjedjen a hatás, de végül is ki tudja. Lehet, hogy érzékeny az elméje vagy csak alapból rövid az esze. Egy biztos, úgy fest eddig még nem sikerült helyrehoznia az általam okozott kárt a nagy vámpírregenerációnak. - Nem gondolkodtál még azon, hogy GPS-szel közlekedsz, vagy legalább térképpel? - modern technika. Nekünk, akik régóta élünk nem egyszerű alkalmazkodni hozzá, de egyszerűen muszáj. Ha nem tesszük, akkor elszalad a fejünk felett a világ, és nincs mit tenni, idővel már utol se lehet érni. Jobb, ha az ember inkább folyamatosan figyel, hogy esélyes legyen figyelemmel követni, hogy mik is történnek. Amúgy is rengeteg időm van, néha rémesen unom magam, olyankor jó az, hogy kicsit okosodom, fejlesztem magam technikai téren is. Neki pedig tényleg lehet, hogy jó lenne egy telefonos GPS, hogy ne tévedjen el, ha egyszer ennyire nem tudja, hogy mi merre van. Persze ehhez az is szükséges, hogy mindig tudja a pontos címet, ahová menni készül, de ez azért még mindig könnyebb, mint tájékozódni egy vadidegen környéken. - Akkor érthető, ha el adod őket, és ha még keresel is rajta, akkor még inkább hasznos. Emberség? Úgy érted, hogy érzéseket, pillanatokat? - ez most tényleg őszinte érdeklődés, ami az arcomon látszik. Hát ilyen fontos lenne neki az, hogy emberként élje az életét? Furcsa, ezt talán nem tudtam, de megértem... én aztán nagyon megértem azt, ha valaki átlagos életre vágyik, hiszen én magam is pont így vagyok ezzel. Szép is lenne egyszerűen csak megöregedni, érezni, élvezni a pillanatokat azért, mert elmúlnak. Ha az életedben nem változik semmi, ha nem telik az idő, ha nem kell félned, hogy halált hozhat a holnap, ha nincs senki, aki fontos számodra, akkor egy idő után már olyan üresség válik az egész, mintha... igazán nem is számított volna soha semmi. Abban sem vagyok biztos, hogy ha valaha sikerülne végre megoldanom, hogy az életem normálisan haladjon tovább, képes lennék-e rá, hogy érezzem azokat a dolgokat, amiikre úgy vágyom. Lehet, hogy az ég világon semmi értelme sincs ennek a küzdelemnek, mert már úgysem tudnék teljes életet élni. De akkor már legalább vége lehet, akkor elég kikezdenem olyannal, aki nálam erősebb és hagyni, hogy végezzen velem, ami jelenleg kivitelezhetetlen. - Nem? Rég volt, vagy... hogy hogy? - oké térjünk vissza a játékhoz és tegyünk úgy, mint akinek igazán nincs fogalma semmiről sem. Én sem tudom, hogy ki ez a lány, vagy ha tudom is, hát olyan mély nyomot nem hagyott bennem, hogy így megjegyezzem és fel is tudjam idézni hirtelen. Lehet, hogy ott van valahol a memóriám mélyén, de nem fogok azon túlórázni, hogy előszedjem onnan, nem hiszem, hogy olyan nagyon fontos lenne. - Akkor bizonyára sikerülni fog majd és találsz barátokat, hiszen most is összejött a siker nem de? - mosolyodom el egészen szélesen. És, ha már jó útra tért, akkor nekem sincs okom rá, hogy megakadályozzam ebben, de csak akkor. Egy kicsit még persze nem árt puhítani, nem kell azonnal belemászni a fejébe, hogy kicsit kutakodjak az emlékei terén. A legjobb az lenne, ha teszem azt elérném, hogy felhívjon a szobájába, ez esetben még nézőközönség sincs és ha esetleg valami nem jön be, teszem azt ellenállóbb, mint hittem volna, akkor is meg tudom oldani, hogy ne figyeljenek fel arra, hogy esetleg annyira nem esik jól neki, hogy belepiszkálok a fejecskéjébe. - Rendben van, de akkor semmiképp se igyunk túl töményet, abból két pohárral lehet hogy sok lenne nekem. - mosolyodom el, mint egy igazi jó kislány, és amikor végre elérjük a célt megvárom, hogy ha esetleg kinyitná nekem az ajtót, akkor eljátszhassa az úriembert. Ha nem, hát bemegyek én magamtól is, nem olyan nagy dolog ez, de adjuk meg a lehetőséget. Szépen megkeresem a legközelebbi asztalt és oda dobom le magam. - Ezek szerint akkor festésből élsz, vagy ez csak afféle hobbi? - kérdezni azt megy, még van pár a tarsolyomban, addig pedig vélhetően iszik majd annyit, hogy tényleg ne okozzon gondot az, ami utána következik egyikünk számára sem.
//Vámpírregeneráció: Nem húzta alá a helyesírás ellenőrző, király! //
Nem mondhatom, hogy az első napom simán ment. Mert egyáltalán nem, de ez mindegy is. Ha egyfolytában a múlton rágódnék, akkor soha nem jutnék előrébb. A tegnap pedig határozottan a múlt kategóriába tartozik. Úgy terveztem, hogy kimegyek a parkba és ott foglalok helyet az egyik padon és vetek valamit a papírra. De végül, mikor odaértem úgy döntöttem, hogy tovább megyek. A játszótérig jutottam, ahol egy hatalmas csoportnyi gyerek várt a csúszdára. Valaki megunta s inkább a mászókához sietett. De olyan is volt, aki már nyakig beletúrta magát a homokba. Ettől halvány mosoly kúszott az arcomra. Leültem az egyik padra, ahonnan rá lehet látni a gyerekek tömegére és próbáltam a lehető legtöbbet megörökíteni belőlük. Annyi élet van ezekben a gyerekekben. S boldogok, hiszen még semmiféle teher sem nyomja a vállukat. Nem kell a szüleik miatt aggódniuk vagy éppen a saját életüket félteni. Azért egy picit sajnálom, hogy nem lehetett a gyerekkorom végig ilyen. Azonban, akkor most nem is lennék itt. Ha nem menekülnék el apám haragja elől mostanra már talán halott lennék. Még akkor is előfordulhatott volna ez az egész, ha ott maradok és soha nem derül fény édesanyám legsötétebb titkára. Nem tudom, hogy Matthias mit művelt pontosan. A vér és a halott lány látványa számomra épp eléggé rémítő volt, hogy elhagyjam. Most pedig, már nem kell aggódnom miatta. Nem kellene elbíznom magam, hiszen én is élek még, mikor már régen meg kellett volna halnom. Nem tudom, hogy miért tartozok köszönettel az örök életért. Nem kértem és, ha őszinte akarok lenni nem is vágyom rá. Mégis mi jó van ebben az egészben? Ez egy átok. Könnyen véget vethetnék neki. Csak a gyűrűmet kellene lehúznom az ujjamról, amit egyszer már megtettem azóta pedig soha. Nem is tervezem. Nem vagyok mazochista. Miután végeztem a gyerekekről alkotott kis vázaltommal oldalra fordultam a padon és a térdeimet felhúztam és úgy kezdtem el rajzolni a játszótér mellett húzódó fák kisebb tömegét. Azt hiszem mindig, mindenben megtalálom a szépet. Ki is zártam a külvilágot s alkotni kezdtem. Egy darabig még hallottam a gyerekek kacaját, majd egyszerűen ez is alább hagyott.
Egész szép napra virradtunk ma. Hát igen, errefelé megesik, hogy néha egész nap szakad az eső, aztán kisüt a nap, de a lényeg, hogy mindig változik. Ezért is imádom Mystic Fallst, vagyis inkább Virginia minden egyes szegletét. Bár néhol egészen hideg. Máshol túl forró... hát, ez Amerika. Európát már körbejártam. Ami azt illeti, ha valami középkori hódító lennék, biztosan Olaszország lett volna az első hely, amit az uralmam alá vontam volna. De hát... erről bizony jócskán lekéstem. Majd legközelebb. Egy következő életben. Hiszen egyszer az is eljön. Na jó, nem hiszek én az indiaiak hülyeségeinek. A lélekvándorlás nagy hülyeség. Visszatérve Európára... a többi ország olyan... semmilyen. Mindegyik küzd a hatalomért, ami nem lenne szabad, hogy egy emberé legyen. Ha igen, akkor egyértelmű, hogy az én kezembe való lenne. De inkább nem terjesztem ki egoizmusomat, hiszen az vétek ebben a világban. Ha a középkorban élnék, már-már megégetnének eretnekség vétkével, amiért nem hiszek istenben, és megtagadom őt, valamint nem tisztelem a hazámat sem. Hazaáruló... mi vagyok én, he?! Egyáltalán hol a haza? Ebbe még mindig nem akarok belemenni. Ez a nap tökéletesnek bizonyult a vadászathoz. Nemrégiben sikeresen halálra kínoztam a kis kedvenc lánykát, akit egy sötét sikátorban kaptam el. Pedig nem állt szándékomban megölni... még. Mindenesetre, kell egy új díszpéldány, és most meg is találom. Le kell vezetnem a feszültségemet, méghozzá sürgősen! A szadizmus szinte elvakítja az elmémet. Nem késlekedhetem, ez olyan, mint másoknak a napi kávé. Nekem erre van szükségem, és itt a pont a mondat végén. Ja igen, kávé... nem ártana még a nap elején behörpinteni egyet. Az utcákat jártam, és ahogy egyre inkább belevetettem magam az itteni életbe, lesve minden nyom, nesz és hang után, amit a fiatal lányok adtak ki, végre megláttam valamit, nem olyan messze tőlem, és ez rögtön ravasz vigyort varázsolt az arcomra. Az, hogy eddig mi mindenen gondolkodtam, hirtelen semmissé vált. Már nem volt kedvem tovább keresni. Mert ahogy végignéztem ezen a lányon, múltam egy nyomatékos részének szimbólumán, már tudtam, hogy megtaláltam a tökéletest... és innentől kezdve az lesz a célom, hogy levadásszam, befogjam, ketrecbe zárjam, és... hmm... mennyi gondolat a fejemben, ó de még mennyi! És mindet meg kell valósítanom, mert egyszerűen... NEM TUDOK ÉLNI a hajlamok nélkül... egy átkozott szadista vagyok, kegyetlen, mint amilyen talán maga Vlad Tepes sem volt, pedig ő aztán tudott valamit, mikor karóba húzta az embereket. De azért vámpír nem volt. Scarlett régóta eltűnt a szemeim elől... megismertem őt még gyermekként... Ő is tökéletesen kiismert, míg el nem szökött. Vigyáznom kell vele. - Micsoda meglepetés, Scarlett... nem gondoltam volna, hogy látlak még... s mi több, pont itt... - sóhajtottam fel elégedetten. Ez a nap már jól kezdődik. Ki tudja, hogyan végződik. Felrémlett az, mikor ez a lány csak úgy meglógott előlem. Az élete elől... A játszma akkor tisztességesen (vagy nem?! ) elkezdődött... de nem lett lezárva.
Teljesen magamba zárkóztam. Nem is figyeltem, hogy mit vetek papírra. Egyszerűen csak rajzoltam. Teljes mértékben kikapcsoltam az agyamat, mintha nem is én irányítottam volna a kezeimet. Erdő ölelt körül egy arcot, amit nem tudok beazonosítani. Az elmém valami játékot űz velem, de egyenlőre még nem tudom beazonosítani, hogy mit ezért elengedem magam s hagyom, hogy a kezem úgymond életre keljen és a saját útját járja. Abban a pillanatban, mikor feleszmélek, hogy kinek is az arcát rejti a rajzom eldobom a kezemből a ceruzámat. Matthias. Nem értem, hogyan azt pedig végképp nem, hogy miért pont most bukkant fel elmém egyik elrejtett zugából. Tisztán emlékszem arra a pillanatra, mikor vérbe fagyva ott volt mellette az a lány. S ő is csurom vér volt. Nem volt, mint félreérteni. Csak annyi történt, hogy egész életemben félreismertem. Az egyetlen személy, aki hibáztathatok az saját magam, mert nem láttam a fától az erdőt. Rá kellett volna jönnöm. Mellette voltam jó ideig, mikor senkire nem számíthattam. Emellett pedig vele együtt nőttem fel egyszerűen nem értem, hogy hol romlott el. Vagy talán mindig is ilyen volt? Nem akartam észrevenni az igazságot? A légzésem az emlékek áradatára szaporává válik s összegyűröm a papírt, majd egyenest a kukába hajítom. Nem értem, miért pont most tűntek fel a múlt szellemei. Lehunyom a szememet és próbálom magam mögött hagyni a múltat, ami olyan élénken hasít bele újra és újra az elmémbe áttörve a falat, amit barikádként állítok védelmemre. Aztán egy ismerős hang csapja meg fülemet. Képzelődöm. Egyértelműen képzelődöm. De mi van, ha nem? Mi van, ha ő is ugyanúgy él, mint ahogyan én is? Megvan rá az esély, hiszen én sem lehetnék itt. Legalábbis normális körülmények között nem szabadna itt lennem. Mégis már hosszú évtizedek óta taposom az életnek nevezett utat, ami talán számomra soha nem ér véget. Esélyt kaptam az örökkévalóságra. Nem értem, hogy miért pont most kopogtatott egy csipetnyi őrület az ajtómon, de minden erőmmel azon vagyok, hogy kívül tartsam. Félénken kinyitottam a szemeimet, majd mikor elém tárult Matthias teljes alakja legszívesebben felugrottam volna és addig futok míg biztos nem leszek abban, hogy fogalma sincs merre vagyok. Féltem tőle? Még szép. Ki tudja mit tett azzal a nővel, mielőtt beléptem azon az ajtón. S hogy még utána mit? Valami nagyon nincs rendben a fejében. Nem tudom, hogyan élhet még, hiszen nem érzem ugyanazt a vibrálást felőle, mint mikor egy vámpírral találkoztam. Sokkal inkább olyan, mint mikor Kendra közelében voltam. A félelmemet apró gyűlölet fűszerezi meg. Vérfarkas. De akkor mégis hogyan lehet itt? Talán a képzeletem szüleménye. Akkor viszont nem értem, miért most? Szeretnék ebben a hitben élni, hogy ez az egész csak egy puszta álom. De nem. Ez az egész maga a valóság. Itt van.. S nem tudom, hogy ezúttal is képes leszek-e elrohanni előle. A lehetőség adott. Talán még jobban is, mint akkor… - Matthias. – Nagyon nyeltem, mikor szemeibe néztem és próbáltam minden bátorságomat összegyűjteni. – Te mégis hogy lehetsz itt? Mellesleg pedig örülnék, ha távol tartanád magad tőlem. – Próbáltam határozottnak tűnni, de nem vagyok benne biztos, hogy ez sikerült is.
A nevemet suttogta, mire széles vigyor szökkent az arcomra. Ez a lány annyi mindent jelentett nekem egykoron... bár az tény, hogy senki nem fogja elfeledtetni velem, hogy ki ez a lány. Míg én csak egy törvénytelen fattyú voltam, akit az apja titkon zaklatott, ez a lány annál sokkal többet kapott. Nem tudom, mely vágy volt bennem hatalmasabb. Megölni őt, vagy elszórakozni vele, és utána megölni. Bár azt kell hogy mondjam, ugyanaz a vér csörgedezik ereinkben. Féligmeddig. A közös apánk miatt, aki őt nyilván nem bántalmazta és nem molesztálta. - Óh, kedvesem. Egy napot sem öregedtél. Mily' meglepő. - álltam meg vele szemben, míg kezeimet összefontam a hátam mögött, és ujjaim megmarkolták egymást. - Ha jól rémlik, Scarlettnek hívnak, de a mai világban ez a névváltoztatás tiszta járvány, nem? - kérdeztem költőien, hiszen tudhatta ő nagyon jól, hogy ez így van. - Bár nyilván apád nevét te is úgy tagadod le, ahogyan csak tudod. - fűztem még hozzá az iméntihez, tekintetem pedig megtelt azzal a furcsa, gonosz fénnyel, amely mindig ott volt, mikor ragadozóként vadásztam. De talán a saját testvérem még tőlem is durva lenne. - A kérdés pontosan olyan jó, mint az enyém: te hogy lehetsz itt? Hacsak nem hódoltál be annak a sötétségnek, melyet mások vámpíroknak neveznek. Én csak vérszívó patkányoknak. - nevettem fel halkan, hangomból gúny szűrődött ki, miközben tovább fürkésztem arcát. Túl beszédes.
A bensőm kezdett megtelni a múlt emlékeivel és ehhez párosult még az undor is, amit iránta éreztem. Ki tudja, hogy miket kellett átélni annak a lánynak, mielőtt megölte. Vagy ki tudja, hogy mégis hány áldozata volt rajta kívül? Főleg ha még most is él. Hány ártatlan élet tapadhat a kezéhez. Véget kellene vetnem ennek az egésznek azzal, hogy megölöm őt. Képes lennék rá? Meg tudnám ölni aztán együtt élni vele? Végül is ártatlan életeket mentenék meg vele. Csak annyit kellene tennem, hogy kitöröm a nyakát, ami remélhetőleg elég is lenne.. De nem tehetem meg. Nem, mikor ennyi ember van körülöttünk. Játszadozó gyerekek, kinek a lelkére a sötétség rányomná a bélyegét, ha meglátnák. De, ha elég gyors vagyok senki észre sem veszi. Tényleg meg akarom ezt csinálni? – Igen, Scarlett-nek hívnak, de nem tudom, hogy miből gondolod, hogy egyáltalán hozzám szólhatsz. – Határozottságot akarok sugározni felé és egyáltalán nem akarom kimutatni, hogy igazából mennyire rettegek. Vámpír vagyok mégis félek tőle, mert ha életben van nem lesz egy nyugodt pillanatom sem. Nem lehet. Ha hagyom elsétálni, akkor magamat fogom okolni minden egyes ember haláláért, akit majd megöl. Valamit tennem kell.. – Hát akkor egy vérszívó patkány vagyok, de neked ehhez az ég világon semmi közöd nincsen. Azonban még mindig nem hallottam a te magyarázatodat arra, hogy mégis, hogy a fenébe lehetsz itt. Bár talán felesleges is megkérdeznem, mert ha rajtam múlik nem sokáig élvezed az életet. – Nem én akartam vámpír lenni. Meg sem fordult a fejemben főleg, mivel úgy voltam vele ezek csak a mesékben léteznek, de nagyon is valós. Nem tudom, hogy miért fenyegettem meg. Mert ez határozottan egy fenyegetés volt. De komolyan gondoltam. Nem engedhetem, hogy megöljön valakit vagy ártson valakinek. Ha ehhez az szükséges, hogy megöljem, hát legyen. Felírhatok egy negyedik nevet a listámra.
Nem értettem, hogy mit keresek még mindig itt, hiszen azóta se találkoztam a bátyámmal. Mintha valami miatt direkt kerülni akarna, s hiába próbáltam magamat rávenni, hogy keressem meg újra egyszerűen olyan volt, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Tisztán emlékszem rá, hogy mennyire fontos volt számomra és még mindig az, de sok minden megváltozott. Talán még egy kis időre van szükségem, hogy megértsem azokat a dolgokat, amik a múltban történtek, illetve amiket a jelenben művelt. Szerettem volna néha neki egy kicsit bemosni, hátha attól megjönne az esze, de pontosan tudtam volna, hogy ez se segítene rajta. És itt volt még az-az ismeretlen lány is. Clary, a maga módján pontosan ugyanannyira fura volt, mint én és talán ezért éreztem úgy, hogy esetleg barátok lehetnénk. Érdekesen indult a mi találkozásunk is és hiába volt olyan, amilyen az elválásunk még mindig reménykedtem abban, hogy esetleg barátok leszünk. Azt hiszem miattuk maradtam még mindig itt, eme zűrzavaros városban. Egyetemre is be kellett volna tennem a lábamat, de még mindig nem sikerült rávennem magamat. Helyette inkább csak itt lógtam a városban. Éreztem, hogy már éhes vagyok, hiszen napok óta nem ettem már semmit se, de még arra se voltam képes, hogy újra tasakos vért lopjak, vagy elhagyjam a szobámat. Végül elhatároztam, hogy változtatni fogok a dolgokon és pontosan ezért is indultam sétálni a városba és közben próbáltam megfejteni, hogy mihez is fogok kezdeni holnap, mit fogok tenni, hiszen a változások jók, legalábbis legtöbbször. Lassan szeltem a város utcáit, míg végül már szürkülni kezdett. Éreztem a szellő simogatását, s csak sodrottam az árral. Történjen aminek történnie kell. Egyszer csak egy hinta nyikorgására lettem figyelmes, lassan felemeltem a fejemet és akkor tűnt fel, hogy egy játszótérre sodrottam. Nem értettem, hogy mit kereshetek itt, majd hirtelen megpillantottam egy apró leányzót. Korgott egyet a gyomrom és hamarosan vérének a zamatos illata csapta meg az orromat. Éreztem, hogy vágyok utána és megakarom ízlelni, de gyorsan lesütöttem a szemeimet és próbáltam lehiggadni. Pár perc így telt, de sikerrel jártam. Óvatosan rápillantottam és annyira elveszettnek tűnt, vagy talán csak én láttam így, de ez mindegy is, hiszen még mindig nem látok az emberek fejébe. Magamat se értve lassan elindultam felé, majd amikor mögé értem, akkor kedvesen megszólaltam. Minden rendben van, pöttöm? - egy apró mosollyal néztem le rá és reménykedtem abban, hogy nem ijesztettem meg. Nem értettem, hogy miért van itt egyedül és hol vannak szülei, hiszen már kezdett sötétedni és ilyenkor már réges-régen otthon lenne a helye, főleg egy ilyen városban.
Hiába. A királyi vér mindig is királyi vér marad, ezt pedig még inkább erősítik kezdő szavai, mikor csak felém vetette azt, hogy mégis miből gondolom, hogy egyáltalán hozzá szólhatok. Érinteni nem akartam, volt annál sokkalta jobb dolgom is, de azt még csak-csak szabad tudnom, hogy mit keres ő pont itt. Pont ott, ahol én vagyok jelenleg és bizonyosan nem azért van irtt, hogy csak úgy kiránduljon. Ha igen, akkor túlontúl nagy véletlenek vannak ebben a sztoriban. És az egyikünkre sem jellemző, úgy hiszem. - Mégis mit akarsz palástolni ezzel az ál-határozottsággal? - kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, majd legyintettem. - Tudod mit? Nem is érdekel. Van jobb dolgom is ennél. - jegyeztem meg végül, aztán úgy voltam vele, hogy jogom van nekem is használni Mystic Falls köztulajdonában álló cuccait, így le is ültem mellé, és így méregettem őt tovább. Nem mintha lenne rajta bármi, ami változott volna. Azon kívül hogy egy csomó szemfestéket használt el ma rggel, és a haját máshogyan hordja. - Az ízléstelen ruháidról már nem is akarok beszélni. - vágtam fintorodó grimaszt, majd elvigyorodtam. - Aki okos, az mindig okos marad. De hát ezt neked tudnod kellene, már gyermekként sem voltam más! - nevettem fel, majd rögtön meg is komolyodott az arcom. - Tudod, vannak olyan dolgok, amiket te sosem érthetsz majd meg, mert képtelen vagy ember lenni többé. Én viszont... emberként haltam meg, és tudod, adódott egy lehetőség, mely során kétszáz évig gond nélkül élhettem tovább. Test nélkül persze. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy mások testében potyautasként. Jó pár gyilkosságot követtem el mások testében, és nem nekem kellett szenvednem miattuk. - rántottam meg a vállam, arcomon pedig az a tipikus ördögi arckifejezés foglalt helyet.
- Charles! Vegyük meg a babaházat, jó? – kérdem lelkesen, majd megfogom a Charles kezét miközben szökdécselek. Ő csak mosolyogva figyel, miközben a kezemet szorítja vigyázva arra, hogy le ne essek. Látok rajta valami furát, amiről tudom, hogy hiába is kérdeznék rá, mert nem fogja elmondani. Mindig azt a választ kapom mindenre, hogy még túl kicsi vagyok és, hogy azzal foglalkozzak, ami engem érint. A többit majd Ő intézi. Utálom mikor valaki kicsinek tart, mert egyáltalán nem vagyok az. Például sokkal nagyobb lettem, mint a tavaly voltam. - Majd holnap megvesszük, jó? Most fáradt vagyok. – Feleli kedvesen, majd lehajol hozzám és megsimogatja az arcomat. Érzem, hogy sírnom kell, de mégis próbálom visszatartani, mert a nagy lányok nem is sírnak. És végül is annyi minden van még, amit csinálhatunk ketten a testvéremmel, akár itthon is. Végre nem dolgozik, hanem itthon van velem, és ez jó. - Jó. Hát akkor feküdj le... én meg majd mondok mesét neked, jó? – kérdem mosolyogva, de Ő csak egyet sóhajt és kiegyenesedik, majd elindul a szobája fel. Vállat vonok, aztán én is tipegek utána. Még mindig annyira fura. Mi van akkor, ha már nem szeret? Máskor sosem így szokott viselkedni. – Melyiket szeretnéd, hogy elmondjam? A kis hableányt, vagy...? - Abi! Ne most, jó? – szúrós szemekkel néz rám, miközben éles hanggal vág bele a mondatomba. És én, tessék... annak ellenére, hogy eldöntöttem, hogy nem fogok sírni, mert ahhoz nagy vagyok, a könnyeim mégis potyogni kezdenek. Charles megint sóhajt egyet, és látom, hogy mondani akar valamit, de én csak befogom a füleimet és a szobámba rohanok. Soha többet nem is akarok vele beszélni! Utálom mikor mérges, és most semmit nem is csináltam, csak jót akartam. Utálom Őt! Sőt... annyira utálom, hogy Világgá megyek. Tutira nem hiányoznék neki, úgysem. Ha meg mégis, akkor sírjon csak Ő is úgy, ahogyan most én. Mert megérdemli. Megtörlöm a szemeimet, aztán szipogva nyitom ki a szobám ajtaját. Szétnézek jó alaposan, hogy Charles a közelben van-e, és mikor rádöbbenek, hogy a szobájában kuksol, akkor felhúzom a cipőmet és óvatosan, lábujjhegyen lépek ki az ajtón, amit még csak be sem csukok magam után. Magam mögött hagyva a házunkat, szaladni kezdek. Az útnál megállok és úgy ahogy Charles tanította, szétnézek. Jobbra, majd balra. Megvárom amíg egy piros kocsi elmegy, aztán átszaladok az úton. Megállok, majd kifújom magamból a levegőt. Ez a Világgá menés nagyon fárasztó dolog. Sőt... az a baj, hogy nem is tudom, hogy merre kell igazából menni. Ajjajj... Azt hiszem, hogy Charles most aztán tényleg dühös lesz. Vajon eddig észrevette, hogy nem vagyok otthon? Azt mondta, hogy egyedül nem szabad járkálnom, mert veszélyes idekint, de szerintem csak rám ijeszteni akart. Én ugyanis semmi félelmeteset nem látok. Megpillantva egy játszóteret, fellélegzek. Szuper. Itt játszok egy kicsit, megpihenek, aztán gondolkodhatok tovább azon, hogy merre kell menjek. Zsebre dugott kézzel sétálok a kiszemelt helyszínem felé, miközben a kavicsokat rugdosom. És ekkor tessék, puff. Valamibe sikeresen megbotlok és térdre esek. A harisnyám kiszakadt és a térdem egy icipicit vérzik. Felszisszenek, de nem sírok, csak talpra állok és tovább lépkedek a játszótér felé. Nincsenek túl sokan, de akik vannak kíváncsian néznek. Mosolygok egyet, aztán leülök a homokozóba, és onnan figyelem, ahogy a többi gyerek játszik, megfeledkezve a fájó lábamról és a dühös testvéremről. A játszótér szépen lassan kiürülni kezd, a nap is lemenőben van, de én még mindig a homokozóban ülve töprengek. Nem tudom mennyi ideig üldögélhettem egyedül, de gondolataimból egy ismeretlen hang riaszt fel. Megszeppenve fordulok a hang felé, majd kézfejemmel megtörlöm az orromat. - Világgá akarok menni, de nem tudom merre van. Tetszik segíteni? – kérdem halkan, majd felállok és szembe állok a nénivel. Kezeimmel átfonom a karomat, ezzel megóvva magamat a hidegtől és mosolyogva figyelem azt az embert, aki az első aki hozzám szól azóta, amióta itt vagyok egymagam.
Nem kellene most itt lennem, de még se tudtam volna visszamenni a hotelbe. Arra meg még nem álltam készen, hogy beköltözzek a bátyám lakásába. Talán vehetnék én is egy lakást és akkor minden sokkal egyszerűbb lenne. Olyan lenne, mint egy normális család, hiszen a testvérek általában külön élnek. Lehet, hogy úgy lenne normális életem, már ha egy vámpírnak lehet olyanja. Nem értettem, hogy mi változott meg ennyi év alatt és miért lett ennyire másabb a testvérem. Mindig is felnéztem rá és úgy gondoltam, hogy nála jobb bátyám nem is lehetne, de most egy pillanatra kételkedni kezdtem. Válaszokat szeretettem volna kapni, de ahhoz meg még gyenge voltam, vagy talán kicsit gyáva, hogy megkeressem őt és mindenre magyarázatot kérjek. Az ő vére változtatott át, még ha nem is így akarta ezt az egészet, de vajon ő bánja a dolgot vagy esetleg örül annak, hogy itt vagyok? Eléggé vegyes érzelmeket láttam az ő arcán is az első találkozásunknál, így nem vagyok semmiben se biztos. Túl sok a kérdés és oly kevés a válasz.. Holnap tényleg fel fogom őt keresni, vagy holnap után, de biztosan egyszer lesz elég bátorságom hozzá. Csendesen figyeltem a játszóteret miközben gondolatok hada cikázott a fejemben. Figyeltem a hintákat, hiszen mindig is szerettem hintázni, de annak az aprócska kislánynak tényleg nem lenne szabad itt lenni, legalábbis nem egyedül. Sötétségben még több szörny jelenik meg. Természetesen nem csak a természetfeletti lények tudnak gonoszak lenni, hanem az emberek is. Sajnos sok olyan ember él ezen a földön, akik nem haboznának bántani egy védtelen kislányt. Én meg tudom védeni magamat, de ő nem hiszem. Vajon van családja? Esetleg eltévedt volna? Vagy pedig megszökött volna otthonról? Tudom jól, hogy nem kellene közelebb mennem, mert érzem a vérének az illatát és hála annak, hogy a hotelszobámat jó pár napja nem hagyta éhes vagyok. Szükségem lenne vérre, amit még mindig nem adtam meg a szervezetemnek. Mintha ezzel is "kínozni" akarnám magamat. Nem akarom őt bántani, de hiába gondolkozik helyesen az eszem a lábaim egyszerűen csak elindultak és arra eszmélek, hogy ott állok mögötte. Figyeltem a kislányt és egy apró mosoly jelent meg az arcomon, amikor hallottam a szavait. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha saját magamat látnám, mert ennyi idősen én is azt szerettem volna. Világgá szerettem volna menni. Lassan leguggolok, majd leülök a homokba, hogy ne legyek olyan magas. Figyelem őt és látom rajta, hogy fázik. Kibújok a pulcsimból és ráterítem. - Meg ne fázz nekem, mert biztos van olyan személy, aki már most is aggódik érted. - mondom neki kedvesen, majd elgondolkozom a kérdésén. - Hmm, az sok felé lehet. Attól függ, hogy mire vágysz, illetve hogy milyennek is gondolod azt a helyet. - mondom neki még mindig barátságosan és közben kinyújtom a kezemet felé. Nem akarom megrémíteni, de azt se szeretném, ha megfázna és talán nem bánná, ha esetleg az ölembe ülne le, nem pedig a hideg homokba. Nekem nem árthat a hideg. Persze érzem, de nem leszek tőle beteg. - De elmondod nekem, hogy miért is szeretnél világgá menni? - kérdezem tőle mosolyogva és úgy, mintha nem most találkoztunk volna először. Hirtelen eszembe jut, hogy még egymás nevét se tudjuk. -Daisy vagyok. Te pedig? - azt hiszem ezzel nem árthatok a helyzeten, illetve remélem nem ijesztem el a kislányt. Szerettem volna, ha elkezd bennem megbízni, de annyira régen voltam már én is gyerek és régen volt a közelemben gyermek, hogy már alig-alig emlékszem hogyan is kell viselkedni velük.
A testvérem mindig azt mondta, hogy nem szabad szóba állni idegenekkel, de soha nem adott erre pontos választ. Csak annyit, hogy sok rossz ember van, aki lehet, hogy ártani akarhat nekem. De ez olyan butaság szerintem. Miért akarna valaki engem bántani, ha egyszer én sem bántok soha senkit? Igaz, hogy nem mindig fogadok szót Charles-nak, de eddig valóban soha senkivel nem beszélgettem, akire Ő nem mondta azt, hogy szabad. Sőt... még soha nem is voltam kint a városba nélküle. És az a baj, hogy egy kicsit ijesztő itt minden. Tudom, hogy nem is olyan régen még olyan bátran sétáltam, ahogyan egy igazi nagy lány teszi, de minél jobban kezd besötétedni, annál inkább félek. Mert a sötétben járkálnak a szellemek. Igaz, hogy Charles egyszer megesküdött arról, hogy szellemek csak a mesékben, meg a filmekben vannak, de Ő nincs ott mellettem a szobába, amikor azt a sok fura zajt hallom. Nem hiába szoktam átmenni hozzá és bebújni melléje. Amiből természetesen aztán mindig az lesz, hogy reggelre a saját ágyamban ébredek fel, de legalább nem hallom járkálni azt a sok láthatatlan valamit. Ebben a néniben, aki itt van, nem látok semmi ijesztőt ami miatt nem szabadna vele szóban állnom, és szerintem a bátyám is megengedné, ha itt lenne. Sőt... le merném fogadni, hogy még tetszene is neki. Mert azt hiszi, hogy nem szoktam észrevenni, hogy hogyan próbál udvarolni egy csomó néninek. Azért mégsem vagyok annyira kicsi, csak Ő hiszi azt. Nagyokat pislogva nézem a rám terített felsőt és vállat vonok. Honnan tudta, hogy fázok? És így most Ő nem fog megfázni? Sosem értettem azt, hogy a kicsiknek miért kell jobban felöltözniük, mint a nagyoknak, de most az egyszer nem is érdekel. Tényleg nagyon fáztam. - Á-á. Senkinek sem hiányzok. – Rázom meg a fejem szaporán és össze szűkült szemekkel nézek fel az égre. Ilyenkor azt hiszem, hogy már aludnom kéne... Vajon mennyire lesz rám mérges Charles, ha megtalál? Mert én biztosan nem tudok haza menni, elfelejtettem, hogy merre kell mennem. Azt hiszem, hogy most tényleg nagy bajban vagyok. - Sok sok süti és nyalókát akarok. Na meg csomó babát egy nagy babaházzal. – Máris látom magam előtt azt a házat, amit Charles annak ellenére, hogy megígérte, hogy megvesz, inkább lefeküdt. Utálom emiatt. – Ja... és szeretnék találkozni a mamával és a papával is. – Teszem hozzá, miközben megfogom a kedves néni kezét és az ölébe kuporodok. Hiányoznak a szüleim és néha komolyan elgondolkodok azon, hogy lehetséges-e az, hogy találkozzak velük. Lehet, hogy Ők sem szerettek, mert különben nem hagytak volna itt, nem igaz? Vagy ki tudja. A testvérem szerint nem Ők döntöttek úgy, hogy felmenjenek az égbe, de én nem tudom, hogy mi lehet az igazság. - Összevesztem a testvéremmel. Már nem is szeret engem. – Motyogom, majd megtörlöm a szememet, mielőtt sírni kezdenék. Lehet, hogy Charles tényleg nem szeret, én viszont igen Őt, és már nagyon szeretnék haza menni hozzá. Hiányzik. De tudom, ha haza megyek, akkor kiabálni fog velem, amiért kérezés nélkül jöttem el otthonról. Viszont ha meg kérdeztem volna, úgysem engedett volna el, szóval mindegy. Kíváncsi vagyok azért arra, hogy hány éves koromban nem fogom majd azt hallani, hogy kicsi vagyok. Mert szerintem a 7, az egy elég szép szám... és nagy is. Jó, persze Ő sokkal nagyobb nálam, de hát mindig is az lesz. Sosem leszek akkora, mint Ő, mert Ő mindig nagyobb lesz nálam. Ez nem igazságos. - Milyen szép neve van a néninek. Én Abigail vagyok. – mutatkozok be én is barátságosan, miközben vissza mosolygok rá. Azt hiszem szereztem egy új barátnőt. Így talán már Charles sem lesz annyira mérges, mert nem voltam egyedül.
Rettegés járta át az egész testemet. Nem egyszerű ember mellett foglaltam helyet, hanem egy olyan személy mellett, akinek az elméje már régen nem épp. Képtelen vagyok felfogni, hogyan nem vettük észre, hogy mennyire egy beteg alak. A király talán gyanakodott rá és azért nem foglalkozott vele különösebben? Bár pont ő gyanakodott volna, mikor nem is sejtette, hogy nem vagyok a lánya, csak mikor egy ostoba pletykát hallott azt pedig rögtön elhitte?! Kíváncsi lennék, hogy mégis mi volt az, ami elhitette vele, hogy anyám más férfi ágyában keresi a boldogságát vagy éppen kereste 16 évvel azelőtt, hogy ez az egész kiderült volna. Biztos volt valami bizonyíték.. Ha a király mindent a pletykákra alapozna.. Bár lehet pont azért küldött el egyszerűen, mert nem akarta hallgatni a pletykákat. Ezzel a cselekedetével azonban csak alátámasztotta őket. Már mindegy. A múlt a múlt. Bár nem tudok nem gyűlölettel gondolni a pletyka kirobbantójára. – Ha annyira nem érdekel, akkor miért nem fogod magad és állsz tovább? Vagy, ami még jobb akaszd fel magad az első fára. – Nem tudom, hogy miért ítélkezem felette, mintha én jobban megérdemelném azt, hogy éljek. De én három ember kivételével egyet sem öltem meg, ami rettenetesen nagy szó egy vámpírtól azt hiszem. Ő pedig nők ezreivel játszott úgy, mintha egyszerű bábok lennének. – Bocsánat, hogy nem vérben áztatott ruhákat viselek. – Forgatom meg a szemeimet és próbálom a gyűlölettel kiüldözni a lelkemből a rettegést és a félelmet. El sem hiszem, hogy egykoron megbíztam benne. Pontosabban rábíztam az életem. Mennyi idő kellett volna neki, míg engem is az egyik áldozatává változtat? Hát mindenesetre nem maradtam ott, hogy megtudjam. Ha akkor nem rohanok el talán most nem lehetnék itt. – Undorító egy féreg vagy. – Szinte köptem a szavakat felé és a pad legszélére húzódtam, már majdnem leestem de nem érdekelt. Távol akartam tőle lenni, de nem mertem felállni, hiszen féltem, hogy rögtön a földre rogyok a félelemtől. Vámpír létemre rettegek, hiszen fogalmam nincs mit forgathat a fejében.
Magam sem értettem, hogy mit keresek itt. Hisszen azzal, hogy én idejöttem veszélynek teszem ki ezt az aprócska lányt. Talán ennyire bízok saját magamban, hogy nem fog a szomjúságom legyőzni? Képes leszek tényleg nem bántani őt? Mindenki azt mondja, hogy szörnyetegek vagyunk, halált érdemlünk, de én ezt nem így látom. Próbálok abban hinni, hogy közöttünk is lehetnek jók, olyanok akik segítenek másokon, akik nem csak a két lábon járó vértasakot látja az emberben. Én próbáltam ilyen lenni és az se érdekelt, ha emiatt sok vérszívó rosszalló pillantással illetett. Eddig is túl éltem és legalább úgy éreztem, hogy ha már ennyi ideig élek, akkor valami jót is tehetek. Mindig is szerettem a gyermekeket, így nem is haboztam sokáig azon, hogy oda menjek hozzá. Elmosolyodok azon, ahogy a pulcsimat figyeli, majd megrántja a vállát. Hideg van, de mivel vámpír vagyok, így nekem nem tud ártani a hideg idő. Nem leszek emiatt beteg, mint ő. Illetve láttam rajta, meg éreztem is a szívének a dobogásából azt, hogy fázik. Úgy gondoltam neki nagyobb szüksége lehet rá és talán nem is tévedtem akkorát, hiszen nem dobta földre azzal, hogy neki nem kell. Biztos vagyok abban, hogy egy ilyen tündéri kislányt, mint amilyen te vagy hiányzol valaki és aggódik érted. - mondtam neki még mindig kedvesen és közben őt figyeltem. Próbáltam megfejteni azt, hogy vajon mi is járhat a fejében. Majd egy kisebb szünet után még hozzá tettem. - Legalábbis én biztosan ezt tenném. - és egy barátságos mosoly is megjelent az arcomon. Nem hazudtam, hiszen fölösleges lett volna. Ez volt az igazság és talán ezért is gondoltam úgy, hogy valakinek ő is hiányzik és biztosan aggódik azért, hogy hol is lehet. Ahogy hallgatom a kislány szavait, úgy húzódik ajkam egyre szélesebb mosolyra. Kislányként talán én is ilyen voltam. Már én se tudom pontosan, hiszen annyira régen volt, majd amikor a szüleiről kezd el beszélni, akkor pontosan tudom, hogy milyen érzés őket elveszíteni, hiszen én is elveszítettem őket. Kicsit magamhoz ölelem, hogy megóvjam a hűvös éjszakai széltől, majd egy kisebb habozás után megszólalok. Az első dolgot tudom teljesíteni, ha szeretnéd. - mondom neki barátságosan és közben a tekintetét fürkészem. Hiszen sütit és nyalókát ilyen későn is lehet szerezni, de babaházat már nehezebb lenne. Meg nem biztos, hogy otthon örülnének annak, ha egy idegen venne ilyet neki. De ha benne lesz, akkor akár holnap elvihetem olyan helyre, ahol sok babaház van és kedvére fog tudni játszani. - Sajnálom a szüleidet, de biztosan itt lennének veled, ha tehetnék. Tudod az én szüleim se élnek már, de sokszor gondolok rájuk. - mondom neki egy kicsit halkabban majd felpillantok az égre. - Mindig is úgy gondoltam, hogy a legfényesebb csillagok lehetnek ők és onnét vigyáznak rám. Talán a te szüleid pontosan ott fent vannak és onnét figyelnek téged és vigyáznak rád. - mondom neki kedvesen és egy apró tincset a füle mögé tűrök. Közelebb húzom magamhoz és egy apró puszit nyomok a fejére. Tudod bármi történjen a testvérek mindig szeretni fogják egymást, illetve mindig vigyáznak egymásra. Ezen még egy veszekedés se tud változtatni. - mondom neki komolyan és egy apró mosollyal az arcomon nézem őt. - Nekem van egy bátyám és mi is néha összeszoktunk veszni, de ennek ellenére mindig vigyázunk egymásra és ez szerintem nálatok se lehet másképpen, bár azt nem tudom, hogy neked nővéred vagy bátyád van, de biztosan szeret téged. - ebben az egy dologban tényleg biztos voltam. Annyira aranyos, okos volt ez a kislány és annyi szeretet sugárzott belőle, hogy szinte már nem is gondoltam a vérének csábító illatára. Pedig eleinte nehezen ment a dolog, de szép lassan minden változni kezdett. Köszönöm és neked is nagyon szép a neved. - Talán soha nem éreztem még ennyi melegséget a szívemben, mint most amikor vele voltam. Úgy éreztem, hogy ez a kislány remény lehet számomra abban, hogy tényleg el tudjam felejteni azt, ami valójában vagyok és megpróbálhassak ember módjára élni. Egy kisebb gondolkodás után újra megszólaltam. Abigail, mit szólnál egy kis forró csokihoz és sütihez? A közelben van még nyitva egy hely, ahol ilyet is lehet kapni. És tényleg remekül csinálják. - mondom neki barátságosan és a válaszát várva ülök továbbra a földön a karjaimba zárva az aprócska teremtést.
Viselkedése, modora mit sem változott, olyan volt mint egykoron.Talán kicsit magabiztosabb, de ennél tovább már tényleg nem jutottam. Semmi mást nem láttam benne, mint a régi önmagát, annyi kivétellel, hogy most új, divatos holmik vannak ráaggatva. Nyilván magának választotta őket. Tehette volna jobban is, de hát nem az én dolgom úgy őszintén. Akinek az erkölcsi szintje jelenleg megmutatkozik a ruháin, az ő s nem én. De ő régen se volt másmilyen, annak ellenére, hogy lehet, lett volna oka félni. Igaz, ki erőszakolná vagy bántaná a király egyetlen leányát? Ha nem maga a király... engem bizonyosan bántalmazott de nem érdekelt az már, hogy mással mit és hogyan tesz. Rég volt, s most már csak az eredményét kell lenyelnem mindennek. Vagyis... először is, érdekelnie kellene, hogy így bántak velem, de nem érdekel. ELvigyorodtam, mikor azt mondta, féreg vagyok. Ráadásul undorító. Érdekes megfigyelés, bár felettébb jogos is. - Hm... próbálok emlékezni emlékezni, hogy mikor érdekelt utoljára a véleményed, de egyszerűen nem találok semmit... - ráztam meg a fejem, és még közelebb léptem hozzá, de ujjaim még mindig kabátzsebemben lapultak meg. - Mi járatban itt, Scarlett? Pont most, pont itt? Ez bizonyára nem véletlen. - néztem bele mélyen a szemeibe. Egykoron más volt a viszonyunk, de mára már nem lehetünk többek egymásnak ellenségnél. Nem akarok belegondolni, hogy egykor ő volt az egyik, vagy éppen egyetlen bizalmasom, akire vigyázhattam.. de megszökött. Elárult.
Nem tudok úgy ránézni, hogy ne az a pillanat jusson eszembe, mikor megláttam, hogy szinte mindenét vér borítja be és az asztalon egy hófehér bőrű lány fekszik, akinek a halál adta ezt a sápadt színt. Nem néztem meg magamnak túlságosan, hiszen rettegtem, hogy én is ott kötök ki, ha egy perccel is tovább maradok ott, hiszen rájöttem a titkára, hogy mekkora szörnyeteg is valójában. Miért engedett volna el úgy, hogy tisztában vagyok az igazsággal? Most is talán azért van itt, hogy befejezze, amit elkezdett. Ki tudja, hogy hány áldozatot követelt már az élete során beteges elméje. Én pedig képes voltam benne megbízni és a segítségét kérni. Talán még anyám sem látott át a dolgokon, mert ő is azt akarta, hogy hozzáforduljak. Miért taszított a karjaiba egy elmebeteg sorozatgyilkosnak? Talán azt remélte, hogy megöl, mielőtt a király megtalálhatna, hogy kínok között végeztessen ki ország-világ előtt? Vannak dolgok, amiket a mai napig nem értek és talán nem is fogok, de nem itt ültemben fogok megvilágosodni. – Attól még, hogy nem érdekel a véleményem még jogomban áll elmondani. Megbíztam benned. A segítségedet kértem te pedig.. Azt tervezted, hogy megölsz engem is csak úgy, mint őket, ugye? – Nem tudom, hogy honnan ered igazából ez a kérdés, de kíváncsi voltam rá. Hogy velem is ugyanezek voltak-e a, mint azzal a lánnyal. Csak akkor nem értem, hogy mégis mire várt. A bizalmamba akart férkőzni? Mert azt sikerült. De olyan könnyedén szívódott fel, mintha soha nem létezett volna. – Az, hogy miért vagyok itt, nem tudom mégis miért kellene, hogy érdekeljen téged. – Jelentem ki határozottan, hiszen nem fogom az orrára kötni, hogy mit keresek itt, mikor még magam sem tudom.
Felettébb érdekes ismét szemben állni vele.. életem jó pár éve alatt erre egyáltalán nem számítottam. Elvigyorodtam szavaira, míg szemeim továbbra sem engedték el alakját. Hol a szemét, hol a testét figyeltem, s pillantásom úgy ugrált e kettő között, mintha csak a szemem képes lenne őt egy mozdulattal felemelni és földhöz vágni. Vagy legalábbis képes lennék felfalni őt egyetlen pillantással. Túl szép, hogy igaz legyen. Azt még nem sikerült eldöntenem, hogy benne a szépség-e a több vagy az ész. Bizonyára nehéz kérdés. Szépségnek nincs híján. De miután elárult, és elment, nem gondoltam rá úgy, mint egy lángész lányra. - Szóval filozofálni akarsz velem? Mi történt volna, ha nem lépsz le? Hmm.. - gondolkodtam el, és előhúztam egyik kezem a zsebemből, megmasszírozva vele az állam, mintha tűnődnék. De a vigyor nem tudott eltűnni a képemről. Ezen a helyzeten nem tudok sírni, uram bocsá'. - Most mondhatnám, hogy késő bánat, sosem tudod meg, mik voltak a céljaim, de én nem vagyok olyan, mint ti.. nők. - fintorodtam el. - Mindent és mindenkit irigyeltek a másiktól. Gusztustalanok vagytok mindannyian. És te... te elhagytál. - Szinte köpködtem a szavaimat, és szemeim összeszűkültek. Már nem tudtam vigyorogni, csak fuldokolni a dühtől. - Téged sosem bántottalak volna, hacsak nem szolgálsz rá. És a szökéseddel csak azt érted el, hogy az egyetlen nő, akit tiszteltem... vagyis te.. már nem volt többé, már nem volt több.. kicsi Scarlett. - csitult el a hangom, és tekintetem a föld felé fordult, úgy emlékeztem vissza. Az utolsó két szóra még a hangom is ellágyult. Szentimentálissá váltam, ahogy eszembe jutott az a kislány. Az életemet is feláldoztam volna érte... egy bizonyos ideig. - Ha azt nem tudom meg, hogy miért vagy itt.. azt mondd meg, miért mentél el. Mert féltél tőlem? Ez nem magyarázat. - Ismét feltámadt a haragom.
Nem is tudom, hogy pontosan milyen érzéseim vannak vele kapcsolatban. A félelem ott van bennem, hiszen láttam, hogy mit tett szerencsétlen lánnyal és tudom, hogy vámpírként többet is el bírnék viselni és talán ez az, ami engem jobban megrémít. Mi van, ha úgy dönt, hogy itt az ideje a büntetésemnek? Ha úgy gondolja, hogy nem érdemeltem meg az apánk szeretetét? Vagyis igazából nem is az apám. De tizenhat évig a tenyerén hordozott és csak akkor fordított hátat nekem. Talán azon a lányon miattam gyakorolt? Elképzelte, hogy én vagyok azon az asztalon és minden csak miattam történik? Nem akarok ezen gondolkozni, mert ahhoz, hogy megértsem úgy kellene gondolkodnom, mint ő. Én pedig nem vagyok képes erre. Vagy, ha úgy igazán képes is lennék rá nem hiszem, hogy lenne ebből visszaút. – Miért voltam más, mint ők? Miért gondoltad azt, hogy más vagyok? Mi az oka annak, hogy engem nem bántottál volna rá? Vagy, ami még érdekesebb mi a garancia, hogy nem emeltél volna rám kezet, hogy nem játszadoztál volna velem is úgy, mint velük?– Elrohantam tőle és nem bántam meg. Talán csak azt, hogy nem adtam neki lehetőséget arra, hogy megmagyarázza azt, amit láttam, de sosem azt, hogy elrohantam. Abban a pillanatban túlságosan is veszélyes lett volna nekem ott maradnom. Legalábbis én így gondolom és ezt el is fogadom, hiszen a múltat már nem tudom megváltoztatni. Bármennyire is szeretném képtelen vagyok rá. – Féltem. Tizenhat éves voltam, Matthias. Láttam, ahogyan egy nő holteste mellett vagy és a vér szinte a ruhád kelléke, díszítő eleme volt. Elfutottam, mert csak ezt a megoldást ismertem. El kellett tűnnöm onnan, ha nem teszem, akkor talán megtalálnak és ma már nem élhetnék. Vagy te magad végeztél volna velem, mert túlságosan sokat láttam..– A hangom a mondandóm végére szinte már alig halható és a fejemet is lehajtom. Nem tudom, hogyan csinálta, de sikerült egy kisebb fajta bűntudatot ébresztenie bennem, amiért ott hagytam. Pedig helyesen cselekedtem. Vagy sokkal inkább önző voltam? Már magam sem tudom..
Pontisan tudom a szabályokat, hogy nem lehet kutyát bevinni a játszótérre, de ennek ellenére szeretek idejárni Edgar-ral. Nem szoktam a kerítéseb belülre vinni. Inkább leszoktam ülni a játszótér melletti parkos részen és ott játszom vele, vagy egyszerűen csak szabadjára engedem, míg én a gyerekeket és a szüleiket figyelem. Tudom, hogy ezt sokan betegesnek gondolnák, pedig nem az. Egyszerűen a szüleim lemondtak rólam. 5 éves voltam és néha azon gondolkozom, hogy esetleg most merre lehetnek, vajon van e testéverem vagy nincs? De egyikre se tudok választ adni és ilyenkor még inkább rájövök arra, hogy nincs senkim se ezen a földön. Na, jó tudom, hogy ez meg drámaian hangzik, de tényleg néha ilyen érzésem van. Persze ott van nekem Molly, s hálás is vagyok azért, hogy legalább őt nem veszítettem el az évek alatt, de mint Agnes és mind Noah hiányzik. Nélkülük annyira másabb minden. Mosolyogva figyelem, ahogyan egy kislány megráncigálja az édes anyja ruháját, majd egyenesen Edgar-hoz siet. Lassan bólintok, amikor az édesanya rám néz. Ez a kutya még a légynek se tudna ártani. A legjobb társ, hiszen ha szomorú vagyok vagy egyedül érzem magamat ebben a hatalmas világban, ő akkor is mellettem van és felvidít. Mosolyogva nézem őket, majd amikor tovább mennek, akkor köszönök nekik, majd viszonozom az aprócska angyali teremtés ölelését, s egy pillanatra még szélesebb lesz a mosolyom, hiszen érzem azt, hogy mennyire szereti az édesanyját és mennyire boldog most, hogy végre kicsit kutyázhatott. Végül lassan felkelek, mert itt lenne az ideje indulni már, mert nem akarom, hogy a "húgom" aggódjon miattam, de hirtelen elszalad a legjobb társam. Edgar, gyere vissza. Mennünk kell. - mondom sietve, de mintha a falnak beszélnék. Sietve elindulok utána, amikor megpillantok egy körülbelül velem egykorú lányt, amint őt simogatja. Lassan teszek feléjük egy lépést. Sajnálom, hogy csak így letámadott, de szeret új barátokat szerezni. - mondom barátságosan, majd amikor lehajolnék a kutyámhoz, akkor véletlenül megérintem a lány kezét és kicsit hátrahőkölök. Nem értem ezt a sok negatív energiát, amit irányomba érez, hiszen soha nem láttam még őt. Gyorsan felkapom Edgar-t és elindulok, de egy pillanatra mégis megfordulok és a lányra pillantok. Esetleg ismerlek vagy ártottam neked, hogy ennyire ellenséges dolgokat érzel velem szemben? - kérdeztem tőle kíváncsian és most az se érdekel, hogy részben felfedem azt, ami vagyok. Tudom, hogy óvatosnak kellene lennem, de nem megy. Tudnm kell, hogy miből adódnak ezek a negatív érzések, hiszen ha találkoztam vele, akkor biztosan emlékeznék rá, de lehet tévedek.
Aligha mondhatom, hogy ráérnék csak úgy a semmittevésre, de egy hosszú folyamat közepénél tartok éppen és a lakhelyváltás után megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy feltérképezzem a várost, és ezzel együtt jobban szemügyre vegyem a közösségi tereket és a lakosokat egyaránt. Az idő egész szépnek ígérkezett, így egy kiadós sétát terveztem a park felé, a belvárost már úgy, ahogy ismerem. Vagy legalábbis el nem tévedek és ennyi bőven elég. Ami a tájékozódási képességeimet illeti... Nos, arról kár is szót ejteni... Csendben, néha dudolászva, de mindenképpen jókedvűen andalogtam abban a kevéske napsütésben, ami melengette a délutánt. Fontolgattam, hogy beülök kávézni és közben próbálkozom ismertséget kötni, esetleg puhatolózni Jonah után, hátha ráakadok valakire, aki ismeri és elejt róla néhány plusz információt, amivel még érdemes számolnom. Igen, ez egy jó tervnek tűnik.. Hirtelen érzem, ahogy egy kutya rohamoz meg és a lábam mellett lecövekel. Nekem sem kell több, azonnal leguggolok hozzá és sűrű bundájába mélyesztem ujjaimat. - Hát szia.. Hogy kerülsz te ide? Merre jár a gazdád? - dögönyözöm, majd felpillantva körbepásztázom a területet és megállapítom, hogy egy játszótér mellett közöttem ki, majd azt is, hogy egy fiatal nő sebesen igyekszik felénk. Gondolom a gazda.. De ez egészen attól a pillanattól fogva nem is érdekel, mikortól meglátom a vonásait. Kísértetiesen hasonlít valakire, aki az elmúlt közel 20 évem megkeserítője volt és hiába tudom biztosra, hogy nem ő, az iránta érzett gyűlöletem pillanatok alatt átjárja minden porcikámat, mint valami fertő, amitől még a költözés sem szabadított meg. - Semmiség... - mondtam minden mosoly nélkül a lányra nézve, aztán visszafordítottam a tekintetemet az ebre. Persze erről szegény pára nem tehet, továbbra is simogattam, egész addig, míg gazdája fel nem kapta és meg nem indult vele. Tény, hogy az emlék, amit felidézett bennem minden rosszindulatomat felkeltette és legalább olyan nemkívánatos volt ez, mint egy randi a fogorvosommal, de nem értettem a reakcióját, hát még a kérdést, amit utána felém intézett. - Azt erősen kétlem... - szűrtem a fogaim között és igyekeztem elvonatkoztatni minden ellenérzetemtől, ami csak nem sikerült. Meglepetésként ért viszont, ahogy azt mondja, érzem.. Mégis honnan tudná, hogy én mit érzek? Biztos, csak rosszul hallottam. - Elnézést, hogy is mondtad? - egyenesedem fel és várakozásteljesen nézek rá. Ha el akar menni, akkor én nem állom útját, de nem tettem rá épp jó benyomást, annak ellenére sem, hogy tényleg nem ártott nekem. - Ne haragudj, nagyon hasonlítasz valakire, aki nem a szívem csücske.. Nyugtass meg, hogy a neved nem Tiffany... - húzom el a számat és remélni tudom, hogy nem gondol bunkó nagyvárosinak.
Az embernek lehet rossz napja. Esetleg ezen a napon találkozhat egy idegennel is, akin kitöltheti a dühét és a haragját, de ő nem ilyen volt. Őt úgy éreztem, hogy velem van a baja, de nem értettem, hogy miért. Lehet a név memóriám nem volt a legjobb, de az emberek arcát mindig megőriztem az emlékemben és biztos voltam abban, hogy soha nem láttam még korábban. Ezért se értettem őt. Távozni szerettem volna, kicsit talán sietve, de semmi kedvem nem volt esetleg egy őrült nőhöz, aki csak úgy rajtam akarja leverni a nap bajait. Komolyan, nem értem az embereket és majdnem sikerült is távoznom, de persze most is a kíváncsiságom győzött, miközben megszegtem Molly-nak tett ígéretemet. Nem használom fel a megszerzett információkat, de ez most talán még se akkora bűn, hiszen csak az ellenszenvének az okát akarom tudni. Csendesen hallgatom a válaszát, de olyan mintha kínoznák közben. Komolyan nem értem, hogy miként lehetek valakire ilyen hatással. Egyszerűen annyira abszurdum, hiszen még a légynek se tudnék ártani, nem beszélve arról, hogy egy idegennek meg pláne nem. Ha meg ismerném, akkor valószínűleg a nevén szólítottam volna. De lehet ez neki még eszébe se jutott. Magamhoz ölelem Edgar-t, de közben nem engedem el a lányt a tekintetemmel. Tudom, hogy távoznom kellene, de nem megy. Egyszerűen csak kérdeztem valamit, hiszen a reakciódból egyértelmű, hogy olyan mintha legszívesebben megölnél. – mondom neki határozottan és óvatosan közelebb lépek hozzá. Reménykedtem abban, hogy elhiszi, amit mondok, hiszen semmi kedvem nem volt felfedni előtte a kis titkomat. Mert az is lehet, hogy a tündéri arca ellenére esetleg sötét lelke van és az a hobbija, hogy a kis tündéreket elfogja és a saját céljára használja őket. Megrázom a fejemet nemlegesen, majd egy kisebb csend után meg is szólalok. Diamond-nak hívnak és soha nem találkoztam még önmagammal Tiffany néven. – mondom kissé ironikusan és közben egy aprót az ajkamba harapok, mert tényleg nem kellene kísértenem a sorsot, de egy pillanatra tényleg kicsit el fogott az ideg amiatt, hogy ennyire rossz érzéseket váltottam ki belőle. –Miért érzem úgy, hogy azt a lányt legszívesebben megölnéd? – kérdezem tőle újra kíváncsian és közben felvonom picit a szemöldökömet is.
Az első benyomás fontos dolog, és most úgy néz ki, ez nem sikerült túl jól. A bemutatkozások nem az erősségeim, főleg ha nincs alaposan előkészítve a terep. Ez pedig teljesen spontán történt, arról én igazán nem tehetek, hogy a helyzet és a hasonlósága egy múltambéli illetővel ilyen reakciót váltott ki belőlem. Igazság szerint ezt rá sem tudom kenni, mert nem az ő sara. Egy furcsa, és elég kellemetlen egybeesés, ami azt illeti. De ezt jobban elrontani már nem is tudnám, talán ez az egyetlen pozitívuma a találkozásnak. Innen lefelé az út már nem vezet, csak egyenesen fel, hegymenetben. Bár lehet, hogy megrekedünk egy kissé távolságtartó szinten? Ha most elvágtam magam, keresztet vethetek mindenre, amit itt terveztem, mert egy ilyen helyen két perc sem kell ahhoz, hogy leírjanak valakit. - Azért olyasmire nem vetemednék... - nézek rá elképedve. Semmi olyasmit nem tennék, ami emberéleteket sodorna veszélybe, hiába utálok valakit. Nem ártanék neki fizikailag. Persze a személyes bosszúmnak egyszer majd eljön az ideje most nem azért vagyok itt. Ez a lány különben sem az, akinek először hittem. Mindkettőnk szerencséjére. - Lehet, hogy ez most nem úgy látszik, de felettébb örülök a találkozásnak. Egy kicsit meghökkentem, hogy az esküdt ellenségem a nyomomban lohol és egy édes kutya sínylődik a karmai között.. - próbálom oldani a feszültséget, majd meglátom, mekkora sikert aratok vele. A helyzetkezelési protokollomra ráférne némi csiszolás, az tény. A gyűlöletem nem ellene irányul, de hiába nézegetem az arcát, a vonásait, simán elmenetnének ikreknek is. Vagy csak az emlékek játszadoznának az elmémmel? Bármi megtörténhet, én ebben már nem kételkedem, hiszen az is kiderült, hogy a fiú, akit álmaimban láttam, létezik és a tulajdon bátyám. - Meg nem ölném, de.. Megkínoznám, ahogy régen volt szokás. Kátrány, toll.. Tetszene az összkép.. - nevetgélek magamban, de másnak ez talán annyira nem is vicces, így hamar abbahagyom. -
Egyébként a nevem Ramona, és nem vagyok közveszélyes embergyűlölő..
- nyújtom felé a kezem, bár eddig nem volt elragadtatva tőlem, de az hogy itt maradt, csak jelent valamit. Mondjuk, hogy kíváncsi az új jövevényre.
Kezdőlap
//
१ 411 szó १ Zene
१ Words १ Zene
