Azt hiszem, hogy kicsit szétszórt voltam, talán azóta amióta alapjaiban rengették meg a világomat. Egyszerű vadászatnak indult, csak a futó srác, edző cipő volt rajtam, frissen fürödtem, bő szárú futó nadrág, biciklis kesztyűk, Kis futó táska a hátamon, egy tőr van benne legalább,és néhány gránát mindkét fajtából, a hátamra egy tokban pedig az alkar hosszú tőrjeim vannak, ezeket még pár éve kaptam a nagybátyámtól, mesélt a hibridekről, akiken kevésbé fognak a bevált módszerek, leginkább nyak törés, és fej levágás, nos, ilyesmivel még nem igen találkoztam. De, jobb volt biztosra menni, és ha kiütöttem egy vámpírt, a verbénával, még az ő fejét is levághattam, és elégethettem. Nagyjából így megy, valahogy ártalmatlanítom, aztán rádobom a zippót és égjen. Külön a fej és külön a test, hiszen az a legbiztosabb, ha a kettő már tényleg külön van egymástól. A fülembe beleteszem a fülhallgatókat és elindulok otthonról, a cél állomás az Auditore Régiségek. Az öcsém mutatott pár rajzfilm zenét, jók, pörgősek, pont ez kell nekem, hogy felpörgessenek egy kicsit. A bemelegítés után elindultam. Vissza kellett, hogy fogjam magam, bár távolról így is egy jó kondiban levő sportolónak tűntem, de egy laza kocogással sem akartam már felhívni magamra a figyelmet. Így, hogy kiengedjem a fáradt gőzt, úgy döntöttem, a külváros felé veszem az irányt, és kerülővel, melyet az erdő és a játszótér felé fogok megtenni, előbb utóbb eljutok a régiség kereskedésig. A telefonom bekapcsolva hagytam. Az ösztöneimre hallgattam és futottam, szinte magamtól, megálltam a vámpír cicus háza előtt is, a gyűrű megszorította az ujjamat, itthon volt, ezek szerint itthon volt. Magam sem tudtam, hogy mit kerestem itt, talán akadtak kérdéseim. De nem… még a pince közelében sem jártam, tudtam, hogy nem szabad ész nélkül bevetnem magamat arra a helyre, meggondolatlanul, mert azzal csak felhívnám apám figyelmét magamra. Tovább futottam, már jócskán kint jártam a városból, amikor megtorpantam, erős volt, nem is tudom, hogy mit éreztem meg hamarabb a jelenlétét, vagy az éhségét? Körbe pillantottam, a leheletem szinte látszott a hűvösben, ittam az italomból, volt nálam az is, az órámra pillantottam a karomon. Igyekeztem hétköznapian viselkedni. Aztán a másik út felé kanyarodtam, nem arra amelyik a híd felé visz,hanem vissza a városba, lassan kocogtam, de éreztem, hogy piócaként követ, lehajoltam, hogy megnézzem a cipőfűzőimet, felhúztam az arcom elé a sálat amit a ruhámhoz viseltem. Mindig volt nálam egy ilyen, főleg ha vadászni indultam. A gránátok miatt. Ha magam mellett robbantom fel, akkor én is kapok egy adagot, noha ártalmatlan, rám nézve, de elég tömény… Nehéz volt természetesen viselkednem, tudtam, hogy ahol jöttem a futók kedveltebb helye. Apám mondta is, hogy van errefelé valami. A futók megzavarodva, vagy sehogy nem térnek vissza. A hátam mögött állt, amikor elpattintottam a gránátot, és szembe fordultam a vámpírommal, egy fejjel magasabb volt nálam és ez nagy szó, mert egyébként én is , százkilencven körül vagyok. Felüvöltött, és fetrengett, a kezemben volt már a karó, óvatos voltam, közelebb akartam lépni, de elhajított, kukákra estem, nyögve és nyekkenve. Azt hiszem nem tört semmim, fuldokolva utánam jött, azt hiszem az éhsége hatalmas akarat erőt adott neki. Jól van… úgy csináltam mint akit kiütött, majd amikor a közelembe ért, belé döftem a karómat, bár a szuszt is kinyomta belőlem, azt hiszem, a sál indokolt lesz pár napig, ha ezt túl élem. Krákogva értem földet. Rossz helyre döftem, mert alig hogy földet értem, kihúzta magából és utánam kapott, én pedig futásnak eredtem. - Elkaplak te rohadt kis vadász! Ez lesz az utolsó vadászatod! - köpte utánam a szavakat, én pedig rohantam, a hinták között ugráltam át és néhány fa játékot is megkerültem, majd elpillantottam a vécé irányába, kis alacsony épület volt, három vécével, női, férfi, pelenkázó, ez utóbbi volt a gyerek budi is. Felmásztam a házikó tetejére, majd onnan vetettem rá magamat, dulakodtunk és többször a ház falához préselt, majd megfordított és az agyarait villantotta rám diadalittasan. - Mondtam, hogy ez lesz az utolsó vadászatod! - nem adtam könnyem magamat, a nadrágom zsebéből elő halásztam egy instant verbéna kapszulát és betoltam a szájába, aztán ráfeszítettem a pofáját a kapszulára. Alattam vonaglott. -Nem mindegy, hogy melyikünknek. - törtem el a nyakát miután össze szedtem magam, hiszen ő egyből a földön öklendezett, és nyűglődött, így volt időm magamhoz térni, de egyébként is jóval magasabb fájdalom küszöbbel rendelkezünk mint az átlag emberek. Tele leszek foltokkal és nyögdécselések nélkül nem hiszem hogy kibírom majd az elkövetkezendő pár napot, és, lehet, hogy pár bordám is eltört, de… majd ezt holnap elintézem. Előbb… még a vámpír problémát kell megoldanom. A vérszomjtól teljesen bevérzett a szeme környéke, az arca is torz volt, és egy fekete pasi lehetett az előt, most már vámpír.
Pontosan tudom, hogy az emberek és a többi lény is mindig az első benyomás alapján dönt, de vajon helyesen tesszük ezt? Nem hiszem, mert sokszor sokan túl elvakultak lesznek és esélyt se adnak arra a másiknak, hogy a róluk kialakult képet megváltoztassák. Tündéreknek van egy nagy előnyük, hogy képesek mások gondolatait és érzéseit érezni. Régóta tudom már, hogy mi vagyok, így nem csoda, ha mondhatni tökéletesre fejlesztettem már ezt a képességemet is. Amikor megérintettem őt véletlenül, akkor éreztem azt a dühöt, esetleg gyűlöletet is, de valójába mögötte meg úgy éreztem, hogy egy igazán kedves és szerető lány. Talán csakis emiatt maradtam és adtam neki esélyt, illetve nagyon is érdekelt, hogy vajon mit is árthattam neki, hiszen nem is ismertem. Legalább az arcmemóriám jó, ha a név memóriám mondhatni pocsék. Csendesen hallgatom őt és néha picit felszökik a szemöldököm, majd lerakom az egyetlen barátomat a földre és engedem neki, hogy újra szabadon járkálhasson. Kicsit közelebb lépek a lányhoz, hiszen eleve nem szeretek ordítani. Na, meg szerintem senkire se tartozik az, amiről beszélgettünk. Persze, még mindig vannak fenntartásaim vele szemben, de lehet az a lány tényleg megérdemli azt, amit ő érez iránta. Ez nem az én dolgom, illetve még a fejem is a helyén van, így nem lehet okom a panaszra. Nem kell félned, Edgar remek kezekben van. - mondom neki mosolyogva, majd egy kósza tincset a fülem mögé tűrök. Mosolyogva nézem őt, majd amikor bemutatkozik, akkor sietve szólalok meg. - Diamond vagyok, de ezt te már úgyis tudod. - mondom neki egy kisebb kuncogás kíséretében. Remek, lehet most azt fogja hinni, hogy beszívtam. Remélem nem, majd amikor újra elkezd beszélni arról, hogy mit tenne, akkor komolyan nézek rá. Lehet megölni nem akarod, de azért benned is jókora bestia lakózik, hiszen nem éppen kedves dolgokat tennél vele. Mit vétet ellene ez a lány? - kérdeztem tőle kíváncsian, majd hamarosan az égre pillantok, mert pár pillanat alatt el is tűnt a nap. - Esetleg nem lenne kedves beülni valahova, mert szerintem hamarosan esni fog. - mondom egy kisebb sóhaj keretében, hiszen szívesen beszélgetnék még vele, mert nincsenek barátaim és egy az embernek szüksége van mindig egyre. Egy "társra", aki soha nem sétál ki az életéből.
Egy kis esti futás rám fér időnként. Épp eleget olvastam már utána a betegségemnek és ha rendesen karban tartom az izmaimat, akkor a betegség előrehaladását is lassíthatom, úgyhogy épp e miatt elég sokat foglalkozom az edzéssel. Nem azt mondom, hogy szinte már hivatásosan, szó sincs róla, csak mint egy átlag ember. Nem járok konditerembe, vagy ilyesmi, de elég gyakran járok el futni, biciklizni. Ez utóbbi persze most kizárt, mivel nem otthon vagyok és ide nem hoztam magammal ilyesmit. De most feszültségvezetésnek is kiváló, miután ez az egész rettenet ügy bejött. Komolyan... képesek lennének csak azért börtönbe vágni, mert nincs más, akit lehetne helyettem? Én csak ott voltam, még csak rám se tudják bizonyítani, hogy tettem valamit, hiszen nincs gyilkos fegyver és minden létező krimi sorozatban kell a bizonyíték nem igaz? Ne mondja már nekem azt bárki is, hogy én körömmel szétmarcangoltam valakinek a torkát. Akkor minimum ott kéne lennie a bőrének a körmeim alatt nem? Megnézhették, miután még a mosdóba se mehettem el az után, hogy letartóztattak és semmi ilyesmit nem találtak, akkor meg? Persze Galen szerint egyszerű a fáma, szimplán csak rám akarják verni az ügyet, mert kell valaki, aki hibás, ha már egy szenátor fiáról van szó. Nem lehet ezt csak úgy annyiban hagyni, és nem tudják eladni állattámadásnak sem, miután én azt mondtam, hogy láttam valakit. Ezek után maximum azt foghatták volna rám, hogy sokkolódtam, de ezzel se próbálkoznak. Nekik csak egy bűnös kell, aki elviszi a balhét, teljesen lényegtelen, hogy ténylegesen köze volt-e az ügyhöz. Futás közben történik tehát meg, hogy meghallom a zajt a fák közül. Lássuk be kíváncsi típus vagyok, pedig lehetne annyi eszem, hogy pont a kíváncsiságom vitt bele a mostani bajba is, és nem biztos, hogy jót tesz az ügyemnek, ha megint valami olyanba keveredem bele, amibe nem kéne. Próbálok én ellenállni úgy... két másodpercig, de aztán mégis csak a zaj felé veszem az irányt. Az egyik fa takarásában állok meg és onnan nézem végig az egész... cseppet sem gyenge jelenetet. Nem vagyok én még szakértő... sőt alig értek az egész misztikus témakörhöz, de az még nekem is világossá válik, hogy az egyik illető vámpír, míg a másik talán valami vadászféle lehet, már ha léteznek ilyenek. Informálódnom kéne igaz? De nem érdekel, hogy mi a kockázat... akkor is jobb lenne, mint a mostani állapotom. Persze tudom, hogy nem kéne ezt tennem, de még sem tudom megállni. Halkan sikkantok fel és kapom a szám elé a kezemet, amikor meghallom a halk reccsenést, ahogy törik a nyak és látom is, ahogy a test a földre hanyatlik, a szépen elnáspángolt másik fickó pedig próbálja épp összeszedni magát. Ennyit arról, hogy nem kéne bajba keverednem. Nem tudom megállni, hogy ne lépjek elé, és pár pillanat múlva már a földön heverő mellett állok meg, azaz jobban mondva térdelek mellette. Tudom butaság, de az első reakcióm, hogy megnézem él-e még... vámpír, persze, hogy nem él. - Megölte? Meghalt? Ugye... ugye nem? - itt van előttem egy élő példány, bármennyire is riasztóan fest. Azt hiszem ezt láthatja is rajtam a vadász, hogy azért amikor meglátom az eltorzult arcot kissé hátrahőkölök, de tartom magam. Semmi más nem kell hozzá, csak egy nagy adag önuralom és ennyi. Nem szabad, hogy végezzen vele, mert... mert megmenthetem és ha megmentem, akkor talán segítene nekem, talán... talán megtenné azt, amire szükségem van. Így se tudom, hogyan találhatnék olyat, aki nem megölne, hanem vámpírrá is tenne, de valahogyan muszáj elérnem. Nem lehet lehetetlen feladat, főleg hogy még ide is lettem szegezve a városba, nem mehetek csak úgy amíg le nem megy ez a tárgyalás dolog. Akkor legalább töltsem hasznosan az időt.
Tulajdonképpen nem is nagyon várhatnak mást tőlem a városlakók, hiszen nem ismerem itt ki magamon, mondhatnám azt is, hogy elveszett léleknek bizonyulok, de nem lenne igaz. Nem vagyok én annyira elveszett, annak ellenére sem, hogy a tájékozódás enyhén szólva nehezemre esik. Ennyi baj legyen, térkép mindig akad, habár a GPS-t előnyben részesítem. A kilátásaim nem túl rózsásak, de a kezdeti rontásom ellenére remélem nem könyvel el holmi bolond nőszemélynek, aki mindenkiben az elsőszámú közellenséget látja. Bár ha így volna, akkor már csak a hátát látnám, miközben megfelelő távolságba teleportálja magát, meg a kis ölebét. - Ennek igazán örülök.. - mosolyodom el, aztán amint a kis jószág megjelenik a lábaim körül lehajolok egy röpke simogatás erejéig. Persze nem kerüli el a figyelmemet a kuncogás, amit második - gondolom nem tervezett - bemutatkozása után következik. Elég szórakozottnak tűnik most, hogy időközben igyekeztem letisztázni a helyzetet. Több-kevesebb sikerrel. - Legyen elég annyi, hogy több, mint fél életemet megkeserítette, megérdemelne egy alapos eltángálást azért, mert önkényeskedő és a személyisége is hagy némi kívánni valót maga után. Nem mintha én önbiráskodnék, de ami igaz, az igaz.. - rántok vállat. Most, hogy nyugtázhattam, hogy nem Tiffany áll velem szemben és próbál bájologni, illetve mintha még azt is megérezte volna, hogy változik a reakcióm, mielőtt még szavakba önthettem volna nemtetszésemet, egyáltalán nem szeretnék vele foglalkozni. Csak rontaná a kedvemet. - Ami azt illeti, nem terveztem a mai napra esőfürdőt, szóval örülnék, ha nem áznék bőrig.. Viszont én nem ismerem a várost, szóval ha esetleg tudsz egy helyet, ami nem túl zsúfolt, és van jó kávéjuk, illetve kutyabarátok, akkor mindenképp érdekel az ajánlat.. - bólintok aztán rá az ötletre. Igazából azt remélem, hogy ha majd visszatekergünk a főtér felé, akkor onnan egyedül is gyorsan visszatalálok a hotelba. Alkalomadtán. Egyelőre én is kíváncsi vagyok, hogy honnan a bánatból vannak ilyen jó megérzései, mert hihetetlen számomra, hogy ennyire rá van hangolódva a természetemre, mikor ténylegesen csak most találkoztunk először.
- Ó, a kicsi Scarlett kíváncsi... - kezdtem bele mézédes hangon, arcom pedig eltorzult a váltakozó érzelmektől, hol boldog fintort vágtam, hol egy egészen más, kegyetlen dühvel vetekedő pillantást kapott tőlem. Nem tudtam volna csak úgy elmondani neki, hogy ő vajon miben volt más. Annyit tudtam, hogy nem lettem violna képes bántani. Igen, míg el nem menekült. Mindent meg tudtam volna magyarázni, mindent! De neki nem ez kellett. S ahogy látom, nagyon büszke arra, ami megadatott neki. Az élete bizonyára kegyes fordulatot vett, miután megálvotztatta a nevét, s tovább élte az életét. Békében és ehhez hasonló finom kis... apróságok társaságában. - Ahogyan most sincs mindenre garancia, hát akkor sem volt. De tudod, ha egy cseppnyire is hajtottál ovlna arra, hogy meghallgass... talán érdemes lett volna elbeszélgetnünk arról, hogy mit láttál. - billent oldalra a fejem, hangomban pedig egy egész jéghegy bújt meg. Nem voltam kíváncsi rá, de az érzelmeim olyan hevesen változnak, hogy talán két perc múlva ismét vigyorogni fogok. Egyelőre még nem tudom. Azt viszont igen, hogy nem fogja zsebre tenni azt, amit tőlem kap. Végül így is történt, hangosan felnevettem. - Szóval olyannak nézek ki, mint aki gyilkol azért, mert te túl sokat láttál. Nevetséges vagy, édesem. - dőltem hátra elégedetten, de tekintetem felháborodottságot tükrözött. - Másra kell fognod a menekülésedet. Talán meguntad szerényes társaságomat? Tény, hogy ha apám ellátogatott hozzám, nem hozott magával szép holmikat, amit magamra vagy a vityillómra tudtam volna aggatni.
Sípolt a tüdőm, és kicsit csillagokat láttam, jól van… biztos a bordámmal van valami baj, és ami a legmeglepőbb, befut egy vadidegen csaj, és kit pátyolgat?! A törött nyakú vámpírt! Komolyan nem normális, nem még nem halt meg, de meg fog. Mindjárt, csak egy kicsit összébb szedem magamat. Azt hittem, hogy én adtam ki azt a nőies hangot, korábban, ilyenkor bármi előfordulhat, de szerencsére, kellemeset csalódtam… mégis majdnem felrobbantam a dühtől. - Tűnj, onnan! - mordulok rá, azonnal. - Menj a közeléből, kitépi a torkodat! - figyelmeztetem, noha jól tudtam, hogy legalább egy fél, vagy egy óra kell vagy negyed, általában akkor ,ha már elég idős volt a vámpír, de ez a vérszomjából ítélve, friss volt, és azt sem tudta ,hogyan kell rendesen táplálkozni, mert csak hullákat hagyott maga után. Ha tudtam elrántottam onnan ezt a nőt. - Mégis mit képzelsz?! - magam mögé penderítettem, ha hagyta magát és kitartottam előtte a kezem. Egyáltalán… miért fontos neki ez a vámpír, láttam rajta hogy az volt, fontos volt neki. Noha undorodott tőle. Megráztam a fejemet és szisszenve hajoltam le a karómért, a dulakodás közben elejtettem, de, ez volt a legkevesebb, a lényeg az volt, hogy tudtam, hogy nincs sok időnk. - Maradj ott, vagy különben meghalsz, és nem én foglak megölni, nem én vagyok a rossz fiú, hanem ő! - térdeltem le a vámpír mellé, bár nem értettem, hogy mit magyarázok. Ezután a vámpír elkapta a torkomat, pedig alig telt el idő… fulladoztam és próbáltam szabadulni, a másik kezemmel a szíve felé szúrtam, de nem sokat értem, elkapta a kezemet, viszont… nem számított arra, hogy ellent tudok állni vele szemben, az erőm felérhetett a fiatal vámpírokéval, voltam olyan erős, ha épp nekiduráltam magamat, csak eddig nem igazán kellett bevetnem magamat. Láttam, ahogy kerekedik el a vámpír szeme, döbbenetében. Morogtam és nyögtem, mindketten nyögtünk, sikerült ráülnöm a vámpír hasára, semmi emberi nem volt benne, ahogy próbált megölni. Nem gondoltam másra, csak arra, hogy túléljem, hogy találkozzak Carloval holnap, hogy beszéljek vele, és elvihessem őt iskolába. A hátamra fordított, én felköhögtem, ő pedig diadalittasan felmordult, és a torkom felé kapott, én felüvöltöttem fájdalmamban, ám azonnal amint lenyelte az első kortyot, fuldokolva gördült le rólam.Zihálva tenyereltem fel, szó szerint élet-halál harcot vívtunk. -Maradj ott! - ismételtem megint, mert, nem tudhattam biztosra, hogy újdonsült vendégem melyik oldalon áll. Ismét a karómért nyúltam, ezúttal könnyebb volt. Egy szót sem szóltam, nem törődtem a mellettem álló nővel, csak remélni mertem, hogy nem szól bele az egészbe. Belevágtam a vergődő vámpírba a karómat és megtámaszkodtam mellette a földön, fájt mindenem, kicsit elsötétült előttem a világ, és vér folyt a nyakamból, éreztem, hideg volt és hűvös, mint ameilyen ez az éjszaka és fémes, akár a leghidegebb és legborzongatóbb reggelek, amikor szinte harapni lehet a ködöt. Megráztam a fejemet és nem Bernardo, nem most fogsz hányni, nem most akadsz ki,hogy egy vámpír megtépett, életedben először, jó, ezen a tűz keresztségen is túl kell esned, de vegyél egy mély levegőt! Remegtek a kezeim és kapkodtam a levegőt, a tekintetemmel kerestem a futót, annak tűnt, futó ruhában volt, csinos, de kissé bolond. - Miért…miért nem ijedtél meg, a szemeitől, először láttad de tudod, hogy mi ő?! - térdeltem fel, a fájdalomtól eltorzult arccal grimaszoltam, fel a lányra. A hold felettünk ontotta a szürke fényét, szinte baljóslatúvá festette a játszóteret, ahogy hármunkra vigyorgott, egy halott és egy sápadt vérveszteségtől szenvedő férfi, ezt nem tudom ,hogy hogyan fogom megmagyarázni, bárkinek is, azt hiszem pár nap szabi, a bárban, és sálat fogok hordani, én sálat?! Megoldom… majd otthon edzek, hogy… hoppá, azt sem tudtam, mert minden porcikámba fájdalom hasított, ez így nagyon nem volt jó. Lassítsunk koncentráljunk a jelenre, hátrányban voltam, én nem tudtam ennek a csajnak kimosni az agyát, ezért tudni akartam, hogy mit tervez, magára nem hagyhattam, velem kellett jönnie. Emberrablás!? Ilyet sem csináltam még. Talán, ha gyomor szájon ütöm, beájul annyira, hogy haza tudjam cipelni, a kereskedés fölötti lakásomba….? Vagy… Nem tudtam mit tegyek hirtelen. Megtöröltem a homlokomat, kellett volna valami amivel elállítom a vérzést, vagy rá nyomom. Kész szerencse lesz, ha nem fognak körém gyűlni a környék vámpírjai. - Mi a neved? - keltem fel nagyon lassan, hogy a nőre tudjak nézni, bár még így is megvonaglott az arcom a fájdalomtól és jobb híján a tenyeremmel nyomtam el a helyet a nyakamon. Mit nem adnék, ha még édesanyám élne, időnként vágytam a törődésére, olyasvalakijére, aki a sok viszontagság és a következetes szigora ellenére szeret, ő volt az egyetlen asszony aki nem csapott be, sosem. Próbáltam nyugodt lenni, és közvetlen, noha épp az imént öltem meg valakit. Ráadásul miért van az, hogy mostanában minden csinos nő valahogy olyan helyzetbe hoz, amivel megrengeti a stabil kis világomat?! Mit tenne apám, a helyemben, ezen gondolkodtam, miközben szemügyre vettem a sport cicust, csinos és csak fordulj meg kérlek, hadd lássam a feneked! Rimánkodtam magamban. Az arca már így is épp elég aranyos volt, az én mércémhez mérve. Nem én lennék, tudom, ha vadászat végeztével végül nem néznék végig egy valamire való nőt, más kérdés, hogy úgy festettem mint aki most mászott elő egy több hetes csatorna túrából.
Kíváncsi voltam és nem tudtam egyszerűen csak elkergetni. Főleg, mivel ameddig így elbeszélgetünk nem esik a torkomnak vagy éppenséggel nem kezdi el vizsgálgatni, hogy mekkorák a belső szerveim és, hogy mennyi vért tartalmazok. Vagy tudjam is én, hogy mégis mi teszi őt boldoggá, vagy egyáltalán milyen gondolatai vannak. Attól félek, ha már a puszta gondolatait láthatnám, akkor sikítva rohannék el. Szóval hálás vagyok az életnek és annak, hogy a vámpírrá válásommal együtt nem jött még a gondolatok olvasása is. Az már teljesen kiakasztott volna. Legalábbis engem biztosan. – Most itt vagyok. Hallgatlak. Bár gondolom, hogy ennyi idő elteltével már nem fogsz beavatni, mert miért nem figyeltem oda rád akkor.. – Túl rémült voltam abban a pillanatban. Az egyetlen személy, aki mellett biztonságban éreztem magam az ő volt és, akkor szembesültem valamivel, amit reméltem, hogy soha nem fogok látni és egyszerűen összetört minden biztos pont az életemben. Mégis mi történt volna, ha ott maradok? Mennyire változott volna meg bármi is? Feleslegesen ezen töprengenem, mert ha akarnám sem tudnám megváltoztatni a múltat. Pedig talán egy-két dolgot módosítanék, ha újra visszamehetnék. – Tudod jól, hogy nem a társaságod megunásáról volt szó..– Megrázom a fejemet, majd lesütöm a szemeimet és nagyot nyelek, majd bátortalanul, de felpillantok rá és beszélni kezdek. –Szerettelek. Melletted éreztem magam egyedül biztonságban. Egy részem megnyugodott, mikor megláttalak, de aztán a részletek megrémítettek. Szinte úsztál a vérben Matthias! Én már éppen eléggé ki voltam akadva, hiszen menekülnöm kellett. Nem tehetek róla, hogy kiborultam. Lehet, hogy szerinted nem kellett volna és ezt elfogadom, de nem vagyok képes minden egyes pillanatban uralkodni az érzéseimen. – Oda sem figyelek az ingadozó hangulatára, hogy egyik pillanatban milyen rideg velem szemben a másik pillanatban pedig milyen könnyedén nevet fel.
Tudom, hogy totál őrültségnek tűnik, amit teszek, hiszen egy vámpírról van szó, aki az előbb esett neki vadul ennek a fickónak és láthatóan jó eséllyel nem túl beszámítható, de... mégis csak egy vámpír, talán egy lehetőség is. Ők is csak emberek, ők is képesek lehetnek emberi fejjel gondolkodni. Láttam! Tudom, hogy lehetséges és majd nekem is minden bizonnyal menni fog, csak... előbb találnom kell valakit, aki segít és megteszi nekem, aki átváltoztat, mert szükségem van rá, nekem... nagyon nagy szükségem lenne rá. Persze ő ezt nem értheti, kiakad... felrángat a földről, én pedig hagyom, mert azért mégis csak amit látok az arcán... az azért nem valami kellemes látvány. Nem szép, riasztó... igen ez a jó szó rá, tényleg riasztó. - Én csak... csak... - látom én, hogy nincs jó bőrben az ismeretlen sem, de még sem akarom, hogy végezzen vele. Egy esély... ő is csak egy esély számomra, egy lehetőség és nem akarom, hogy itt előttem lehelje ki a lelkét, és amúgy lehetőleg máshol se. - Csak ne öld meg! - igen ez egyértelműen egy halk kérés volt, bár nem nézek még rá, még mindig nem. Most is a földön heverőt nézem, az arcát, a sérüléseit, amik mintha szépen jönnének is rendbe. Igen nekem is ez kell, nekem is a gyógyulása kell. Nem akarok egy roncs lenni. Én... normális életet akarok! Nem akarok rohamokat, nem akarok attól rettegni, hogy vajon még öt, vagy tíz normális éven van hátra, vagy talán több, kevesebb? Senki sem tudja, még az orvosok sem, mindenkinél más lefolyású a betegség és én nem akarok örök bizonytalanságban élni és végül csak a halált kívánni, hogy ne mint valami roncs éljem az életemet. Persze ő is érthető, nem tudja mit akarok és pont e miatt fel sem fogja ezt az egészet, csak egy zakkant nőt láthat, aki egy vámpír miatt aggódik. - Talán nem... talán lehiggadna.. talán... - én magam sem tudom, hiszen látom az arcát, láttam ahogyan nekiesett ennek a fickónak, ahogyan a nyakát támadta és én mégis abban reménykedem, hogy végül segíteni fog nekem? Tudom, hogy őrültség, de van amikor a kétségbeesés őrült tettekre sarkallja az embert. Mégsem lépek közelebb, maradok ahol eddig voltam, sőt amikor az egész elkezdődik még hátrébb is lépek. Látszik rajta, bármennyire is védeni akartam most félek... félek tőle, félek attól, amit tesz és én nem vagyok képzett, hogy tudjam mit kéne tennem. Nem moccanok, amikor újra rám kiált csak megrezzenek. Ijedten kapom a szám elé a kezem, hogy ne csússzon ki rajta a sikítás, ami kikívánkozik, amikor a nyakába kap, amikor látom a kiszökő vért, a vergődésüket. A vámpír elterül a földön, én pedig csak elkerekedett szemmel nézem, ahogy a karót belé mártja a vadász... Még most is zakatol a fejemben az az egyetlen szó... Ne! De nem mondom ki, hiszen láttam mit tett, immár másodszor nézem végig ezt, csak jelen esetben nem az áldozat halálával végződik az egész, de attól még ugyanúgy megrázó a látvány, főleg hogy egy apró reménysugár tűnt el azzal, hogy az a lényeg meghalt... Kótyagos tekintettel pillantok a hang irányába. Pillantok kellenek mire felfogom, hogy mi történt, mire értelmezni is tudom a szavait, hogy megpróbáljak valami válasszal szolgálni neki. Aztán csak lassan rázom meg a fejemet, igyekszem rá fókuszálni, annak ellenére, hogy vérzik... csúnyán vérzik. És mégis próbál felállni, és talán segítenem kellene neki, de még sem tudom rávenni magam, hogy megmoccanjak, és legalább alányúljak. - Nem... nem először láttam, bár most láttam közelről először. - ez így van, hiszen e miatt jöttem ide, e miatt vagyok ebben a városban, mert láttam otthon, mert szemtanúja voltam és azóta... volt egy újabb alkalom, csak akkor a vége halál volt, mint most is, csak most a vámpír volt az, akinek vége lett. Még mindig nehéz elszakítanom a tekintetemet a nyakáról, vérzik, én pedig össze kéne, hogy szedjem végül magam. Akárhogy is nézzük, de ezt az egészet nem biztos, hogy tökéletesen átgondoltam. Hirtelen irreálisan hidegnek érzem a levegőt. Persze semmi sem változott, csak a rossz érzések hasítottak belém, a sok kérdés a bizonytalanság, pedig nincs más választásom... ez még mindig jobb kell, hogy legyen, mint ami rám várhat a jövőben. Nagyot nyelek, átölelem magam, de még mindig nem moccanok meg. Pillanatok telnek el némán, ahogy csak a vért nézem, és egyre erősebben szorítom a saját karomat, mert érzem... vagy csak beképzelem, hogy reszketnek az ujjaim? Nem... ennek nem most kellene megtörténnie, így is elég nehéz már ez a helyzet. - Sasha, a nevem Sasha. - bököm ki végül. Igen tudom, vissza kellene kérdezni, de most valahogy még se megy. Egyelőre próbálom összeszedni magam. A látvány és ez az egész mégis csak rendesen sokkolt és a tetejében még kezdem pocsékul is érezni magam. Nem lehetek pont most rosszul, hiszen ő sincs jól. Végül csak megmoccanok és közelebb lépek hozzá. - Segít...hetek? - a derekamon van a pulcsi, amit arra az esetre hoztam, ha hűvösebbre váltana az idő, vagy ha megállok és fáznék, de neki ömlik a vér a nyakából, és az most sokkal fontosabb. Reszkető kézzel kötöm le végül magamról, hogy felé nyújtsam. A nyakára talán jó lesz, tőlem akár el is szakíthatja, de nem hiszem, hogy elég ha csak a kezével tapasztja le azt a sebet. Nem tudom, hogy hol lakik, de kétlem, hogy úgy túlságosan messze eljutna.
Eszembe jutott, hogy valahányszor megpróbálok érvényesülni sosem sikerül. Sokszor voltam már örökbe fogadva, de mivel képtelen voltam olyanok mellett élni akik csak azért vállaltak el mert nekik nem lehet gyerekük, így állandóan elszöktem és iskolába sem jártam nagyon, de a lényeg, hogy nekem igazán sosem voltak barátaim akikkel játszhattam. Gyerekkoromban is otthon ültem és vártam, hogy kiszabadulhassak a városba. Mindegy hova csak ne legyek a nevelőapám közelébe, akiről később kiderült, hogy ő a nagyapám. Igazából én mindig csak igazi szülőkre vágytam akik szeretnek és vigyáznak rám, mostanra csak azt akarom, hogy megbánjanak mindent. Abban viszont biztos vagyok, hogy legalább az anyám tud róla, hogy megszülettem. Egy ideje ezen gondolkoztam it ezen a játszótéren. Itt üldögélhettem már vagy egy órája, hallgatva a játszótéri játékok nyikorgását. Már egy gyerek sem volt jelen, csak egy pár járókelő haladt el a kerítéssel körbekerített hinták,csúszdák és homokozók előtt. A hideg tavaszi szellő libabőrt varázsolt a rövid pulóverem alatti bőrömre, mely még mindig emlékeztetett arra, hogy nincs hol aludnom. Viszolyogtam ahányszor csak eszembe jutott, hogy az utcán kéne aludnom. Sohasem voltam az a hátrányos helyzetű kislány, valahogy mindig megoldottam, de a kórház most nem lenne egy megfelelő hely az alváshoz. Volt egy alkalom mikor azt mondtam egy állat támadott meg, de helyette csak megkértem egy vámpírt, hogy kicsit harapjon belém. Egy hetet töltöttem a kórházba, majd beküldtek a legközelebbi árvaházba. Felálltam a padról és odamentem az egyik nem messze lévő hintához., ráültem majd lökni kezdtem magam. A hinta hangos és nyirkos zörgést adott ki magából, míg én csak tovább hajtottam a játékot, előre-hátra. Aztán észrevettem egy közelgőférfi alakját, aki elmegy ép a játszótér előtt. Abbahagytam a hintázást és inkább figyeltem merre tart. Csak haladt tovább a tér előtte, de én fel akartam hívni magamra a figyelmet, így hát felugrottam a hintából. -Jó estét, merre tart uram?- Kérdeztem bájosan a sötét hajú férfit, remélve, hogy meghallja.
Azzal, hogy Maisie vámpírrá változott, különösebb problémám nem volt, részben inkább örültem neki. Így viszont a dolgok, amire ügyelnem kellett volna eggyel nőttek a listán, és a munkám elhanyagolása az utóbbi napokban nem tüntetett fel túl jó fényben. Persze kibeszéltem magam, vagyis inkább elfeledtettem a tényt a többi orvossal, akik felelősségre akarta ezért vonni, hogy nem voltam a kórház falai között. A nővérem felszívódott, Nyx eltűnt, és mivel nem mondhattam le minden kötelességem, próbáltam élni az új, mégis régi életem, ami szépen, de nem éppen szabályozottan folyt a medrében. A szokásos útvonal a hotel és a kórház között. A derekamon a sporttáska, benne a ruhám. A lassú léptek, melyekkel haladok előre, meghosszabbítják az önmagában nem túl hosszú távot. Végig a főtéren, a játszótér mellett el, majd be a sarkon és egyenest tovább. Magam elé bámulok, mogorva tekintettel, a gondolataim közé merülve, mikor meghallom egy kislány lépteit, s nem sokkal később csilingelő hangját. -Jó estét pici hölgy.-köszönök, mikor agyam kikapcsolja a gondolatokba merülő funkcióját és a jelenben kezd el gondolkodni.-A kórházba, orvos vagyok, éjszakai műszak.-válaszolok, és igazából először meg sem lepődök a helyzeten, majd mikor kimondom, hogy éjszakai műszak, akkor esik le, hogy este van, ő pedig a játszótérről futott ki. A hinta nyikorgását még most is hallom, nem nehéz felismerni, mellékesen a hallásom nem éppen rossz, vagy a koromhoz illő. Furcsa erőt sugároz a pici lány, és a szemei csillogása is emlékeztet valamire, vagyis valakire, de nem igen tudom megmondani a pontos okát ennek. -Nincs már kicsit késő ahhoz, hogy egyedül császkálj? Vagy itt vannak a szüleid valahol a közelben?-érdeklődöm, és körbe pillantok, majd tekintetem újra a lányra irányítom, és eszembe jut Maisie, de mielőtt túlgondolnám a dolgokat, egyszerűen kiverem a fejemből az egészet. Nincs kedvem arra gondolni, ha egy gyerekre nézek, hogy nekem is lehetne, és a nő, akit szerettem és szeretek, egyszerűen eltitkolta előlem, hogy a tulajdon apámnak köszönhetően a lehetőségét ennek elvesztettük, még mielőtt megtudhattam volna. Nem voltam rá mérges, és a férfiúi hiúságom is próbáltam ennek fejében elnyomni, de nem hazudhattam magamnak azt, hogy megbékéltem a tényekkel, amik elé rövid idő alatt állítottak.
Talán a természetem miatt, de sehogy sem tudok megszabadulni az ártatlanságomtól. Ez talán egy öröklött dolog, de ki tudja? Nekem már sok olyan optimista évem volt amit egyszerű naivság követett. Bár talán az amit a legjobban utáltam az-az árvaház volt, úgy kezeltek mintha szülőkre lenne szükségem, mert az a megváltásom. A sok idiótának meg hiába mondtam, hogy nekem vannak szüleim, ők csak vigyorogtak mint az idióták. Sosem fogták fel, hogy csak feltartanak abban, hogy megtaláljam őket. De ahányszor valakinek megtetszettem mindig mondtam nekik, hogy én nem akarok elmenni és nem kényszeríthetnek. Aztán jött az integetős jelentett, amikor a többiek meg ki állnak az árvaház elé, az új "szülők" bepakolnak a csomagtartóba, én pedig integetek a kedvenc plüss állatommal karöltve. Vagy az én verzióm: Bezárkózok a szobámba, kirángatnak a szobámból, a nevelők betuszkolnak az autóba, én pedig sírok. Ahogy a férfi mellett termettem észre vettem, hogy ő milyen magas hozzám képest és nekem úgy kell rá fel néznem. volt valami barátságos a hangjában, amitől mosolyognom kellett, mint ha már ismerném. -szeretem a kórházakat, kivéve az ottani kaját- Elnevettem magam saját megjegyzésemre, ami persze igaz. Egy májkrémes szendvicstől is rosszul vagyok, ha ott csinálják. Éreztem a férfiből áradó energiákat, ami szerint félig vámpír szóval ésszerű, hogy egy kórházban dolgozik. Bár lehet neki csak mellékes dolog a vér, orvosnak lenni biztos jó lehet. Én is nagyon szerettem volna orvos lenni, mindig csodáltam például a farmon az orvost, ahogy az állatokat gyógyítja. Talán ha megtalálnám Bianca leszármazottját, akkor le tudnám ezt állítani. -Hát én igazából árva vagyok.- Fejemet elfordítom, mivel kicsit feszülten érzem magam a témát említve. Fura, hogy pont neki magyarázom most a helyzetet. Bár nem mintha magyarázkodnom kéne, azt tekintve, hogy a szüleimet olyan nehéz megtalálni. Valamiért mégis úgy érzem még mindig, hogy ismerem őt. -Megmondanád a vezeték neved?- Kérésem csupán kíváncsiságból van, de félig talán reményből is.
Talán a megszokásnak köszönhetően, talán csak szimplán a ténynek, hogy miről is esett szó az elmúlt napokban, de valahogy a játszótér puszta gondolata is éreztem, hogy feszültté tesz. Ahogy pedig a kisasszony megszólít, mosoly szökik arcomra, ami gyorsan el is tűnik, de mivel az én bajom csak az enyém, felveszem a viszonylag kedves énem és nem tervezem elüldözni vagy elküldeni. Eszembe jut Maisie ismét, és ennek annyira nem örülök, mint amennyire illene, hisz mégiscsak sértettnek érzem magam, amiért annyi időn át ilyen titkokat rejtegetett előlem. Kijelentése meglep, és elnevetem magam, harsányan, a kihalt játszótér és azt körülvevő házak faláról visszaverődik hangom, s visszhangozva csendesül el ismételten a környék, s maradunk mi ketten. -Nem mindenki mondta volna ezt, amit te. Tudod, valaki a tűktől, mások a szagtól irtóznak, na de a kórházi koszt...az valamiért közös pont.-nyugtázom, és igen furcsának találom, hogy pici lány létére nem rémül meg a kórházaktól. Vagy inkább az tűnik fel, hogy egyedül van ide kint, és ismertem már ezt a környéket annyira, hogy tudjam, a falnak is füle van, és nem minden és mindenki az, aminek látszik. Éreztem, hogy valamiféle energia árad belőle, elkönyveltem magamban, hogy talán boszorkány géneket öröklött szüleitől, de nem különösebben nyugtatott meg, hisz még olyan kis törékenynek tűnt, akinek így nem szabadna egyedül császkálnia. Rákérdezek hát, szóvá teszem, hogy talán nem ez a megfelelő időpont a hintázáshoz, és válasza meglep, ami arcomra is kiül azonnal. -Sajnálom. De nem hiszem, hogy a nevelőid jó szemmel nézik azt, hogy ilyen későn egyedül vagy idekinn.-firtatom a témát, holott semmi közöm nincs hozzá, hogy kinek a lánya, és ki az, aki ide engedte, de kezd egyre gyanúsabb lenni ez az egész helyzet. A kórházban megszokhattam volna, hogy a gyerekek többsége kérdések sorát szegezi az embernek puszta kíváncsiságból, hisz ők még csak most kezdik felfedezni a világot. De ez a kérdés meglepett. Normál esetben a nevem kérdezik, nem pont a családnevem, amire mellékesen túl büszke nem lehetek, apámnak köszönhetően. -Adam Donner vagyok, szolgálatára.-kapom el kezét, meghajolva előtte, ahogy akkor tettem volna, mikor én voltam olyan korban, amiben most ő járhat. -Téged hogy hívnak kis hölgy?-érdeklődöm, kicsit lejjebb hajolva, hogy ne kelljen nyakát törve felnéznie rám. Bár magasságát tekintve olyan tíz év körülinek tippeltem, akkor is furcsa volt benne valami. Nem üldözési mánia az, ha az ember észreveszi vonásaiból, hogy bizony van benne boszorkány génekből, amit kezét érintve érezhettem is, tanúbizonyságot véve. Mégis az a szempár emlékeztetett a múltamra, és zavarodottan vontam össze szemöldököm a puszta gondolattól is.
Lehet rosszul ítélem meg az embereket, de nem lett volna szabad meglátnia hisz így könnyen visszakerülhetek egy árvaházba. Pedig én nem akarok visszamenni, akkor vége lenne mindennek amit elkezdtem, nem megyek vissza. Mikor odamentem a férfihoz érdekes érzés tört rám, mintha már ismerném. A hangja az ami talán a legismerősebb volt benne, pedig még sosem találkoztam vele. Hirtelen eszembe jutott a nagyapám róla, de gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot. -Én nem félek.- Feleltem őszintén, miközben mosolyogtam. Bár én lassan nem félek már semmitől Úgy érzem minél tovább élek, az ami régen ijesztő volt mát kezd elhalványulni. Sosem voltam bátor, de kisebb koromban rendszeresen azt képzeltem, hogy mumus van az ágyam alatt. De ezt is csak azért, hogy velem is foglalkozzanak egy kicsit. -Nekem nincsenek nevelő szüleim.- Nagyon össze kellett szednem magam ahhoz, hogy kimondjam ezt a négy szót. A félelmem, hogy újra egy csomó nem törődöm árva között kell élnem, akik mindig lopkodják a cuccaim és elesznek előlem mindent, kicsit megrémít. Nézem ahogy meghajol előttem, majd azzal a tipikus félmosolyommal viszonozom is a gesztust. -Vanessa vagyok, Vanessa Fernee.- Válaszolom határozottan, mintha akár egy kicsit is büszke lennék a nevemre, ami nem igaz. De senkinek sincs választása, hogy fogják hívni. Ez a fajta megtiszteltetés mindig a szülőké, mivel születésünkkor nem tudjuk ki választani, hogy evezzenek minket. Aztán hirtelen belém csapott a felismerés, hogy mikor elkapta a kezem megéreztem, hogy nem csak vámpír hanem boszorkány is. Ez egy nagyon ritka faj, még is most először életemben találkozom eggyel, leírni nem tudom milyen jó lehet ez. Mihelyt tudok teszek is fel majd neki kérdéseket, hogy milyen hibrid félének lenni.
Fogalmam sem volt, hogy egy gyerek ilyenkor mit keres az utcán, pláne a hely "szépségének" köszönhető esetleges veszélyek lehetőségével összevetve, gondatlanság volt őt itt hagyni. Esteledett, valósággal besötétedett már, és kezdett lehűlni a levegő is. Nem akartam, hogy baja essen, ami valószínű normális reakció, bár magam is egy voltam az éjszaka fenevadjai közül. Furcsa érzés kezdett felemészteni, és bár zavartan az órámra pillantottam, majd megállapítottam, hogy sietnem kellene, mégsem hagyhattam itt csak így. Elmosolyodom a határozott kijelentésen, s arcán tökéletesen láttam, hogy nem csak üres szavak. Furcsa, hogy egy gyerekről is el lehet ilyesmit hinni, de nem volt feladatom kideríteni, ha nem ettől, hát mi mástól félhet. A döbbenet hirtelen ül ki az arcomra, furcsa grimaszt vágok, és egyre gyanúsabb kezd lenni a helyzet. -Nem az én dolgom, de akkor hol laksz?-bukik ki belőlem gyermeteg kérdés, mindennemű kerülgetés nélkül, az első, lényeges kérdést feltéve, ami eszembe jutott. Azért nem túl szokványos és nem is annyira normális. hacsak nem igazolódik be a gyanúm, miszerint a látszat néha, mostanság az esetek többségében csal. Lovagiasan meghajolok, előbbi döbbenetem továbbra sem igen tudom leplezni, ami meglep, nem is kicsit, s még inkább furcsa érzés fog el, ahogy hozzáérek. Az erő, ami megcsap egy dologra utalhat, de nem ejtem ki hangosan a hirtelen jövő gondolatot. -Szép neve van a kis hölgynek.-jegyzem meg, de látom rajta, hogy valamit megérzett, ahogy én is. Nem nehéz, ha boszorkány kiderítenie, hogy én is az vagyok, vagyis van bizonyos képességem, ami vegyül némi vérre éhes állatias ösztönlénnyel. -Nincsenek nevelő szüleid, mert nem szorulsz rájuk. Boszorkány vagy, nem is éppen fiatal, igazam van?-térek a lényegre, kiegyenesedve, és fürkészve méregetve arcát. A szelíd kis tündér, ismét becsapós látszat, illúzió a csalóka valósággal szemben.
Vettem egy nagy, szaggatott levegőt és próbáltam kiegyenesedni, figyeltem a megszeppent nőt és gondolatban megráztam a fejemet, mert jelenleg, fizikailag képtelennek éreztem rá magamat. Most először sajnálom, hogy nincsenek memória törlő képességeim, mint egy vámpírnak, sőt jóban sem tudok lenni egyetlen egyel sem, hogy kitöröltessem a lány emlékeit, erről az estéről, mert jobb lenne nekik nélküle, jobb lenne, mert ezek nélkül sokkal nyugodtabb életet élhetne, távol a vámpíroktól. Rászorítottam a tenyeremet a nyakamra, csak…egy kicsit éreztem magamat szarul…csak… érjek haza… ott ellátom a sebeimet, nem mehettem kórházba, mert ott rögtön kérdezősködnének, és… azt nem akartam, nem mehettem apámhoz, mert kiakadna, hogy egy ember szemtanúja volt az éjjeli lófrálásomnak, tudott rólam, és ezt fel tudta használni ellenünk, tehát, haza a kertes házunkba nem vihettem őt, marad a belváros. Csak… össze kéne szedjem magamat. Felsóhajtottam, és hangosan fújtam ki a levegőt az orromon. - Nos… velem tarthatnál, és elkísérhetnél haza, nem hiszem, hogy jót tenne ezek után neked is, ha egyedül mennél haza, és majd reggel haza kísérlek… A nevem, Bernardo. - nyújtottam a kezemet, kézfogásra, de félúton megálltam a mozdulatban, ugyanis a kezem csupa vér volt, így félszegen mosolyogtam le Sashára. Alig nyögdécseltem fel, amikor összeszedtem az elhagyott dolgaimat, miközben fél szemmel a nőt figyeltem, mert… félő volt, hogy elkezd rohanni, én meg… ilyen állapotban nyomhatok utána egy sprintet, vajon van-e még bennem annyi szufla? Kell lennie, muszáj lennie, nem hagyhattam annyiban ezt az egészet, cserben hagyott az én ezüst barátom, máskor mindig vigyázott rám, vagy csak különös szelek fújnak Mystic Fallsban. - Mit akartál tőle, ha már láttad őket? Egyáltalán mit akarsz te egy vámpírtól? -szegeztem a barnának a kérdést és kíváncsian pillantottam rá, szinte olyan kíváncsisággal, hogy az éjfekete lélektükreim szinte magukba szívták a másik barna szemeit, érdekelt ez a nő, de… butának gondoltam, mit adhat a vámpír a halálon kívül? Semmit, ők csak elvesznek és sosem adnak. Kivéve talán azoknak akiket átváltoztatnak, de azt is csak akkor, ha valamiféle kegyetlen tréfát akarnak űzni velük, merő szemétségből, legalábbis én így gondoltam. Rendben, bezártam a táskámba a felszerelésemet, és megborzongtam haza akartam jutni, minél hamarabb, megfürdeni, és ellátni a sebeimet és elbeszélgetni ezzel a nővel, tényleg nem engedhettem el úgy magam mellől, hogy meg ne bizonyosodnék,hogy senkinek nem fog erről beszélni, de a mai világban mi a garancia, hogy titokban maradnak az efféle dolgok? Semmi. Non vi è alcuna garanzia*. Elindultam, pontosabban megálltam Sasha mellett, és ha hagyta magát, ha nem, megpróbáltam derékon ragadni, egyrészt, hogy magam mellett tartsam, másrészt, most fogom közölni vele az hozzám vezető út forgatókönyvét, igen, ebben a szakmában tudni kell rögtönözni is. - Megmondom mi lesz… ha valaki szembe jön velünk, futó társak vagyunk, és állati nagyot tanyáltam a játszótérről levezető ösvényen, felsértettem magam itt-ott. Te pedig, épp haza támogatsz. Elrabolni sem akarlak, de meg kell értened, hogy itt sem hagyhatlak, ezek után nem… Tudod,hogy ki vagyok, mit csinálok, és… ez rám, és rád nézve is veszélyes. - harmadrészt pedig ,ha átölel, mert magamtól egyébként nem fogom a segítségét kérni, főleg úgy ,hogy támogasson, mert egyáltalán nem akartam gyengének látszani ezek után, pedig kicsit annak éreztem magamat, de így legalább magam mellett tudhatom, a közelemben. - Szóval, feljössz hozzám, és beszélgetünk? - igen, én próbáltam meggyőzni Sashát, úgy hogy ne tűnjön semmi sem úgy mintha parancsolni akarnék neki, vagy a vállamra akarnám kapni, ami nem igen menne ebben az állapotomban, és haza cipelni hozzám. Szerettem volna békésen megoldani a dolgokat, amennyire csak lehetséges. - Hol láttál először vámpírt? Megölte valamelyik rokonodat? - kérdeztem kíváncsian, hiszen mi másért akarna valaki vámpírral találkozni, ha nem ezért, vagy… nem is tudom,hogy miért, én nekem csak az a dolgom, az ösztön diktálta dolgom, hogy öljem őket. Halom számra. Frankó élet mondhatom, de próbáltam kikapcsolódni, és nem darálni állandóan, próbáltam megtalálni a kikapcsoló gombomat. Több kevesebb sikerrel. Vajon, sikerülni fog megalapítanom az edzőtermemet? Fogok tudni dolgozni is benne? Vagy még időelőtt meghalok, vámpírok keze által? Nem akartam… Ráadásul a családnak tartoztam még egy utóddal, legalább eggyel. Fogok egyáltalán olyan nőt találni, aki megfelel a családomnak, és nem Itáliából jelölik ki a feleségemet? Átkozott családi tradíciók. -- Egyébként, jobban járnál, ha velem jönnél önként, és nem kellene kiüsselek, hogy elcipeljelek hozzám… ilyen állapotban.- iyenkor sajnáltam, hogy nincsen saját kocsim, lehet, hogy előbb arra kellene gyűjtenem? De nem… először a termet akartam, és ha nem lesz veszteséges, akkor majd lesz saját kocsim is. Mert, ha lenne, akkor foghatnám magunkat és beülhetnénk oda, és irány a belváros, de így kerülő utakon kell majd haladnunk…
Tudom, hogy butaságot követtem el, tudom, hogy el kellett volna mennem és nem a vámpírt védeni, de mégis... hogy a jó francban találhatnék egy vámpírt, aki hajlandó nekem segíteni vajon? A a baj, hogy még mindig nincs halvány sejtésem sem, hogyan tudnám ezt megoldani, pedig valahogyan meg kell. Kell valaki, aki nem öl meg, ellenben segít átváltoznom és ezzel kihúzhatnám a betegséget az éltemből. Ennyire egyszerű ez, nem vagyok én örült, sem mazochista, vagy ilyesmi, pedig ha jól sejtem, akkor ő most pont ezt hiszi rólam, szóval igazán remek. - Rendben, azt hiszem, amúgy sem vagy valami jó passzban... és én Sasha vagyok. - legalább már sikerült addig eljutnom, hogy elszakítsam a tekintetemet arról a lényről. Hát igen azért még ennyire közelről és ilyen arccal egyet sem láttam. Láttam már messziről és tudom, hogy ezt akarom, ez nem változott meg, de... attól még meg kell szoknom majd a rossz részeit is. Muszáj lesz, mert kell nekem az, hogy túléljem ezt az egészet, hogy... éljek és ne épüljek le 10-20 éven belül. A kérdésére viszont pont e miatt elég nehéz válaszolni, hiszen most na mondjam az igazat? Vagy... nem értené meg, vagy amúgy sem kell, hogy sajnáljon? - Kíváncsi voltam. - vonom meg a vállamat. Ez akár még igaz is lehetne, ha amúgy tényleg valami buta kis naiva lennék. Igazából persze simán nézhet annak, és akkor sokkal könnyebb dolgom van. Igazából pont, hogy nem akarok én magyarázkodni itt egy vadidegennek. Mondhatni nem tartozik rá, maximum neki ez azért gond, mert láttam, hogy mit csinál. Azt pedig gondolom nem hinné el, ha azt mondanám, hogy mélyen hallgatok, mint a sír és nem mondom el senkinek, főleg hogy azért egy kicsit sikerült megzuhannom bármennyire is próbálom nem kimutatni, attól még sajnos látszik rajtam. Végül csak sóhajtok egyet, és hagyom, hogy a derekamat ragadja meg és megyek vele. Nem sok értelmét látnám, ha ebből még komolyabb bajom lenne, főleg hogy itt kell maradnom a városban, hogy elérjem, amit akarok és tuti, hogy nem hagyná ezt csak úgy annyiban. - Oké világos, tehát futó társak, és te... lebucskáztál három lejtőn, egymás után, bele a szederbokrokba. - mert őszintén szólva baromi durván fest és annyi rajta a vér, hogy ihaj, szóval ezt talán maximum a sötét miatt venné be bárki is, amúgy szinte teljesen esélytelen a dolog, de ez már nem az én bajom azt hiszem. Neki kell magyarázkodni, ha valaki mégis rákérdez, én alapvetően nem nézek ki vészesen, maximum még mindig kissé meg vagyok szeppenve és kissé össze vagyok zavarodva, de ezt valahogy még le tudom rendezni magamban. - Oké, megbeszéltük, beszélgetünk, bár még pontosan nem tudom, hogy miről kellene. Nem elég az, hogy nem szólok senkinek igaz? - költői kérdés azt hiszem. Ha jól sejtem, akkor neki több megerősítés kell, hogy ne menjek egyből valami veszélyes vámpírbandához, akik aztán darabokra szedhetik, mert láthatóan ez az egy is elég nagy kihívást jelentett neki. Elindulunk közben bizonyára, csak a kérdése az, ami miatt újra felé fordulok. - Véletlenül láttam pár napja egy furcsa párost az egyik kocsmában. Tudod béna pasi, menő csaj és nem értettem, hogy a csaj miért van mégis annyira rágerjedve... alapvető kíváncsiság miatt figyeltem csak. Jó követtem őket. - rántom meg a vállamat. Kamu, semmi ilyesmi nem történt, egy ilyen lehetőség mondjuk nem lenne rossz, tuti, hogy követném az illetőt, de nem így volt. Azért vagyok itt a városban, mert el akarok érni valamit, mert... találnom kell egy olyan vámpírt, aki nem öl meg, hanem segít nekem. A szavait inkább elengedem a fülem mellett, mert tuti, hogy nem jól reagálnám le a fenyegetőzést, amúgy se vagyok oda az ilyesmiért. Egyébként is mondtam, hogy vele megyek. Talán még segíthet is. Elláthat pár fontos infoval, ez nekem is hasznos. - Egyébként mind ilyen? Mármint tudod... az arcuk, meg ahogy be volt gőzölve, meg a gyilkos ösztön. - mondd hogy nem! Nekem olyan kell, aki nem ilyen, aki képes ezt félretenni, aki emberien viselkedik, akivel lehet beszélni és aki ennek fényében segít nekem. Ez a vad és veszélyes alak tuti, hogy nem tette volna azt, amire szükségem van, de csak találhatok olyat, aki megért és meghallgat és nem megölni akar minden áron, hanem aztán vissza is hozni az életbe. Egyáltalán mi kell vajon hozzá? Ez a fickó, ha már ilyen gyakorlott akkor tuti, hogy ezt is tudja, sőt... nagyon sok mindent tudhat, ami nekem hasznos lehet.
- De ez nem elég! - bukott ki belőlem hirtelen felordítva, arcom eltorzult a dühtől és a türelmetlenségtől. Mégis, mit kezdjek én vele most, hogy itt van? Akkor nem volt itt, elment, és otthagyott... mert látott valamit. Azt az időt, amit emiatt elpocsékultunk, már semmi de semmi nem képes behoztni, és nevetséges gondolat, ha azt hiszi, hogy van értelme ezúttal felébreszteni a múlt szellemét. - Akkor kellett volna figyelned rám! Még akkor is, ha csak egy beteg, megtört ember voltam! - sorjáztam a szavakat ugyanolyan vehemenciával, mint az előbb, és közben csak az arcát fürkésztem. Csinos nyaka van még mindig.. de rá sose néztem úgy, mint azokra az emberekre, akiket meg tudtam volna ölni. Ő az egyetlen, akit bárhol és bármikor meglímélnék, ha választanom kellene két élet között, és az övé lenne az egyik. Legalábbis ezt éreztem még, mikor naív emberek voltunk, tele fájdalommal és undorral aziránt, amit az apánk művelt velünk. Velem.. a hideg is kiráz. Jól keresnének rajtam a pszichológusok. - Hm, micsoda újdonságok. - sóhajtottam aztán, ekkor már rendezve arcom minden izmát, és könnyedén vágtam zsebre mindkét kezemet. - Szóval menekülnöd kellett. És pont akkor láttál valami olyat, amit nem kellett volna. - gondolkodtam el, de nem volt megbánás az arcomon. - Óh, kicsi Scarlett... butuska Scarlett. - ráztam meg a fejem ekkor már vigyorogva. - És akkor mégis mi okod volt a menekülésre? Ha az apánk, akkor igencsak sajnálhatod, hogy leléptél. Nemsokkal a szökésed után a saját hálóingével lógattam ki az ablakon, csodálatos látványt nyújtott a népének a reggeli órákban. - nevettem fel mint valami elmebeteg, aki teljesen eszét veszítette.
Valahogy a szívem késznek érezte magát arra, hogy befogadja mindazt, amivel ő tud szolgálni a számomra. Válaszokkal, amiket akkoriban nem érthettem meg. Most viszont mindennél jobban szeretnék tudni. Ahogy kiakadt, hogy nem elég nem tudom, hogy megijedtem, vagy egyszerűen csak a szívem szorult össze. Magára hagytam, mikor segíthettem volna megmutatni neki a fényt, de most már tudom túl késő. A múltja olyan bélyeget nyomott rá, amit nem tudok lekaparni soha sem. Túl sok évet töltött el így. Lehetetlen utat nyitni a fényességnek a lelkében, hiszen az egész teljes mértékben bemocskolódott. - Sajnálom, hogy nem figyeltem rád Matthias. Őszintén. - Tudom jól, hogy egy-egy ilyen eset alkalmával mennyi mindent jelenthet egy apró érintés ezért, ha félénken is, de finoman a vállára helyezem a kezeimet, ha nem húzódik el már a közeledő kezemtől. Nem szeretném ráerőltetni magam egyszerűen csak azt akarom, hogy tudja itt vagyok most már. Nem kell menekülnöm. -Mit csináltál? - Őszintén meglepődöm, hogy megölte az apánkat, vagyis sokkal inkább az apját, mert mint kiderült nekem nem sok közöm volt a királyhoz, de akkor sem értem, hogy ez miért nem jutott el hozzám. Talán azt hitték, hogy én öltem meg? - Mégis miért, és hogyan? Kiderült, hogy te voltál? - Nem is igazán azért érdekelt, hogy nem-e rám kenték az egészet, mert ha rám is kenték sem számít, mert itt vagyok. Menekültem előtte is utána is. De, ha Matthias-t bántották az már teljesen más kérdés. Nem hiszem, hogy azt képes lennék olyan könnyedén lenyelni. Lehet, hogy nem éppen mondhatni az életszemlélete normálisnak, de akkor is ő volt az, aki vigyázott rám, mikor mindenki más a fejemet akarta. Hálával tartozom neki addig, ameddig csak élek. Még akkor is, ha egy részem talán mindig is félni fog tőle. Mondani lehet, hogy soha nem bántott volna, de ez nem azt jelenti, hogy így is van.
Mostanra minden ostoba bocsánatkérés, minden nevetséges szánakozás feleslegessé, szinte röhejessé vált. Volt időm átgondolni, hogy miképp is alakulhatott volna az életem, ha Scarlett történetesen nem megy el akkor. Igaz, mi változott volna, hisz előbb-utóbb úgyis rájött volna, hogy nem ép az elmém. Én pedig sosem kértem bocsánatot senkitől, s ezek után sem fogom ezt a nagyszerű hagyományt elkezdeni. Ez gyengévé teszi a bocsánatkérő félt, s nyivlánvalóvá válik, hogy a rideg külső érzelmeket is eltakar. Én ezeket nagyjából akkor nőttem ki, mikor az első megkínzott állat tetemét elástam a hátsó kertben. Anyám szinte zokogott.. vagyis, aki felnevelt anyám helyett, hisz nekem nem volt anyám. A születésem után rögtön meghalt, bár mindig kétségbe vontam azt, hogy betegség volt, sokkal inkább tűnt az apám elhallgató kampánya részének, nehogy anyám felfedje, hogy a gyermeke királyi vér. Apámnak az nagy pofon lett volna. De sosem felejtett el emlékeztetni arra, hogy hová is tartozom. A halálát is ez okozta, hisz nem sokáig ússza meg az, aki gúnyt űz belőlem, s fájdalmat okozva próbál megfélemlíteni. Ő maga vált áldozatává annak, akit teremtett. - Nem, nem derült ki. De meg vagy lepve. - méregettem arcát meglehetősen fapofával, hisz nem hatott meg a tényező, de még csak meg sem lepett. Ő már teljesen közömbös számomra, csupán akkor nem felejtek el érzéseket diktálni, ha eluralkodik rajtam az őrület. Elvigyorodtam, majd nevetés tört fel a torkomból. - Azt gondoltad, büntetés nélkül hagyom, amit tett velem? Megérdemelte. Sőt, ennél ezerszer rosszabbat érdemelt volna, de hozzám képes még elég kegyes voltam, mikor megkötöttem azt a csomót. - sóhajtottam fle, majd lehunytam a szemeimet, és a vigyorom élvezetről árulkodott. Örömmel tettem amit tettem, és a halál mindig is különös hatással volt a bioritmusomra. Hátat fordítottam neki, majd felsóhajtottam. - Már nincs miről beszélgetnem veled. Ha szükségem lesz a becses társaságodra, keresni foglak. Egyelőre meg kell emésztenem, hogy egy árulóval vagyok egy városban. - mondtam a szavakat játszi egyszerűséggel, ám annál erősebb tartalommal. Nem felejtettem könnyedén, ő elment. S nem hiszem hogy ezek után nagy szüksége lesz rám, ha eddig sem volt.
Matthias. Megvolt a maga varázsa, mert pontosan tudta, hogyan éreztesse velem azt, hogy ez az egész az én hibám és csak én tehetek mindenről, hogy nem kellett volna hátat fordítanom neki és bepánikolnom, hanem meg kellett volna próbálnom őt megérteni. Mégis miképpen várhatja el tőlem, hogy a véres karjai közé vessem magam egy gyermekded elmével. Biztonságot keresve a karjai között. Csak rá számíthattam, amikor az apám szinte üldözőbe vett. Utána pedig ismételten veszélybe került az életem és a lelkem megremegett. Vérben ázva találtam rá mégis, hogyan bízhattam volna benne? Miért képes elérni azt, hogy önmagamat okoljam valami miatt, ami igazából nem is volt az én hibám? Egyáltalán mégis mivel tudja elérni azt, hogy ezen töprengjek, mintha valami rosszat tettem volna azon az éjszakán? Egy részem bánja, hogy magára hagyta anélkül, hogy igazán megérthettem volna mi is történik, de akkor ez tűnt a helyesnek. Múltat nem tudom kijavítani és nem is vagyok benne biztos, hogy szeretném. Minden túlságosan bonyolult. Az előbb rettegtem tőle, menekülni akartam. Most pedig sajnálat, vagy nem is tudom, hogy milyen érzések kezdenek bennem kavarogni. Miért van rám ilyen zavaró hatással? Vagy mindenkire ilyen hatással van? Kérdések ezrei cikáznak a fejemben, amik már szinte megmagyarázhatatlanak tűnnek. - Igen, meglep. Mert lehet, hogy akkor egy lány halott teste mellett láttalak, de azért ez egy teljesen más lépcső és ezt neked is el kell ismerned, hogy a helyzet közelről sem ugyanaz. Úgy értem megölted az apádat.. Megölted a királyt.. Mondjuk erről fogalmam nincs, hogy miért nem hallottam, hiszen akkor nem kellett volna tovább állnom, de az is lehet, hogy akkor most nem lennék itt, ahol vagyok. Nem ülhetnék itt melletted, ha nem szökök el onnan. Lehet, hogy te nem igazán örülsz annak, hogy itt vagyok, de én próbálom meglátni ebben az egészben a jót.. Az értelmet. Esélyt az új életre, ami talán jobb lesz, mint az eddigiek. - Annyiszor kezdtem már újra ezt az egészet, hogy azt nem tudom megszámolni még akkor sem, ha akarnám. Mégis most úgy érzem, hogy lehet ez a mostani nem lesz olyan egyszerű, de ez lesz a legjobb az összes közül. Ahogy hátat fordít nekem sóhajtok egyet és a kezemet egy pillanatra a hátára simítom, majd a cuccaimat a kezembe fogva sétálok amerre a lábam visz. Egyértelművé tette, hogy a társaságomat ennél tovább már nem kívánja.
Mystic Falls. Álmaim netovábbja, annak ellenére, hogy csupán talán másfél éve tekinthetem hű otthonomnak. Bár talán ez eléggé erős kifejezés. Még hűen, s rezzenéstelen változással élt fejemben a pillanat, mikor megszülettem. Európában, egy teljesen más környezetben. Pontosabban, inkább újjászülettem. Az az esős nap, mikor minden megváltozott... S Liam - életemet megmentve? - önmagáét nem sajnálva, eljött értem, és olyanná tett, mitől féltem. Az ismeretlen végül magába szippantott, és mindaddig nem engedett, míg be nem hódoltam a sötétségnek. Nem vagyok kíméletes, s nem ismerek kegyelmet. Hisz nekünk, vámpíroknak egyetlen éltető ösztöne van, az pedig a vér, a vadászat... s engem még az is boldoggá tesz, ha látom a félelmet áldomazaim tekintetében, mikor meglátnak engem, és fogaimat. Vajon mire gondolhatnak akkor? A félelmen kívül... Már megszoktam ezt a helyet. Néha megengedtem magamnak egy-egy utat, hiszen rendkívül jó üzletember voltam, már ha mondhatjuk ezt arra, hogy kifosztottam áldozataimat. Nem mintha ők olyan gazdagok lettek volna, nem. De gondoskodnom kellett arról, hogy legalább a személyijük elvesszen, hiszen nem szerettem, ha könnyen fény derült áldozataim kilétére. Még mit nem...! A finom illat, mi idevonzott ezen a fényes napon... tudtam már az elején, hogy ma valami történni fog. Talán ma jön el Liam? Végre, hosszú hónapok után meglátogat, s én újra meghálálhatom neki azt, amit évszázadokkal ezelőtt megtett értem? Nem tudom, hogy vajon miként, s hogyan reagálna minderre, de tudom, hogy szeretik a férfiak, ha a nők megalázkodnak előttük. Tisztelet a kivételnek. Én sem teszem meg mindenki előtt. Mindegyikükben apám konok alkatát, jellemét láttam. S apám kinek hiányzik azóta? Az égvilágon senkinek... így hát, az én tiszteletemet egyedül Liam képes kiérdemelni. Senki más. - Nézhetnél az orod elé, kislány! - mondtam egy cseppet sem szívélyesen, mikor valaki nekem ütközött, s hajának illatát beszippantva, szemeit meglátva rögtön kiváltott belőlem valami irritáló érzelmet. Ez egy... eddig azt hittem, hogy eme város olyan, mint New Orleans; nemes vérét nem szennyezik be vérfarkasok. Ezek szerint mégis. Ritkán találkoztam velük, ők is inkább csak átutazóban merészkedtek ide. De ez a csaj más volt, s ez irritálta az orromat, a szememet... és a karomat. Tekintetem azonban odébb vándorolt, mikor megpillantottam egy másik hajtömeget, ezúttal egy vöröset... és nagyot nyeltem, mikor megpillantottam egy régen nem látott arcot. - Natasha? - bukott ki belőlem a kérdés.
Az őrülettel párhuzamos hősiességgel állom a pillantását pusztán azért, hogy ne veszítsem el teljesen becsületem és méltóságom. Ugyanazt a becsületet és méltóságot, amit tegnap éjjel egészen véletlenül a doktor úr ágyában hagytam. Kétszer egymás után. Sok alkoholt vittem a szervezetembe és olyan jó képűnek tűnt és olyan rég volt alkalmam és... Utólagos magyarázatot hiába keresek; tudom jól, hogy az idő ezen pontján minden darabokra hullik és értelmét veszti. Amikor hajnalban felébredtem, még kapaszkodhattam abba a kósza gondolatba, hogy csak álmodtam az egészet. A lustán a derekamra vetett hófehér kezet is, ami vékony ujjakban végződik és puha, hideg bőrrel borított, csak hallucináltam. Egészen biztosan. Igen. Persze. Hát rohadtul nem. Nem ébresztettem fel, amikor kimásztam mellőle (átmásztam rajta) és kisomfordáltam a szobából (kis híján mindent levertem a telezsúfolt éjjeliről) hogy felöltözzek (hogy megtaláljam a szétszórt ruhadarabjaim). A következő fél órában teljesen magamra maradtam, így volt időm megmosakodni, elkészíteni egy bögre forró teát, és úgy háromszor-négyszer minden előzetes bejelentés nélkül, módszeresen befejelni a hozzám legközelebb eső falat. A doktor húszon-hét álomittas perc leteltével egy macska settenkedési képességeivel hagyta el a szobáját és állt meg a konyhaajtóban. Jó férfias szokás szerint nem foglalkozott olyan e-világi dolgokkal, mint az öltözködés - lazán magára dobta mélykék köntösét, azzal viszont már egyáltalán nem törődött, hogy felhúzza a bal vállára is vagy éppen megkösse a derekán. Szerelmének nevezett és ennyi pont elég volt ahhoz, hogy éllel hangomban felkacagva ott hagyjam. Több sem kell, a végén még zaklatóvá válik. Az utcára lépve hunyorítanom kell, éles fájdalom szökik a szemeimbe a nap éles sugarai miatt. James jut eszembe. A vérfarkas férfi, aki megbolondított és, akinek hála nehezemre esik bármilyen kapcsolatot teremteni. Tartósat legalábbis. Beleszerettem, mint egy bolond és az ellentéteink ellenére, hiányzik. Vajon találok valaha még egy olyat, mint őt? Képtelenség. Elvégre korban, személyiségben tökéletes volt. Igaz, hogy idősebb volt nálam, de bizonyos tevékenység pont emiatt mentek neki olyan pazarul. Szörnyen rémes vagyok. Most léptem ki egy férfi házából és máris Jamesről fantáziálok. Bohó, naiv, majom vagy Natasha! Nemlegesen megrázom fejem, majd útnak indulok, mikor a nevemet hallom valahonnan a hátam mögül. Ismerős hang, ismerős illat, ... Reflexszerűen fordítom felé tekintetem, majd elnyíló ajkakkal habogok némán. -Erin?- döbbenten pillantok a nőre, aki pont olyan gyönyörű valósan, mint a mentális emléktáramban -Erin!- jelentem ki újra, ezúttal valamivel hangosabban és élénkebben lépve elé -Jól, ... jól nézel ki!- pillantok végig rajta kihalászva arcomból a vörös kósza tincseket.
Eleinte szólni sem tudtam. A kislány - bár sosem volt egészen az, a szememben legalábbis biztosan nem -, kit utoljára közel három éve láttam, most itt áll előttem teljes életnagyságban. És még él. Egy levegőt szív velem. Micsoda meglepetés, nemde? Nem is kételkedtem benne, hiszen ismertem a talpraesettségét, őt magát... és tudtam, hogy amire képes, azt nem köszöni meg senki. Persze nem mondanám, hogy minden nap azt a vicsorgó állatot villantja ki magából. Nem vérfarkas, az tény, de azt hiszem, ezen kívül is lakozik mindenkiben egy kis szörnyeteg, és ő is képes lenne bármikor kitörni ebből a törékenynek tűnő szépségből. Sosem néztem nőkre ilyen szemmel, de róla meg lehet állapítani, hogy igen, ő bizonyára nem tölt egyedül egyetlen éjszakát sem, ha nem akar. Odasétáltam elé. Sosem feledtem vagy tagadtam, hogy ő volt az egyetlen, aki igazán ismert. Ki gondolta volna, hogy még az én életemben is van egy barát, akire számíthattam? De elrontottam... úgy ítéltem, hogy neki nem egy ilyen velejéig romlott nőre van szüksége a barátai listáján. Annak ellenére, hogy ő tudta, ki vagyok valójában, és nem temetett el két nap után. - Te sem panaszkodhatsz! - Ravaszkás mosoly ült ki ajkaimra, majd félrebillentettem fejemet, és kérdőn pillantottam rá. - Nos... mi járatban Mystic Fallsban, kedvesem? - kérdeztem, miközben egy hajtincsét felemeltem, és simasága szinte égette ujjaimat. Nem ártott volna felkészülnöm mindenre, hiszen már hozzászokhattam volna, hogy bármi is történjen, ez a város a meglepetések terepe. Itt minden másképpen történik, mint ahogyan én azt előre elképzeltem. Többet között Klaus is ebbe a kategóriába tartozik. Kész vicc, hogy a történtek ellenére néha még most is eszembe jut az a féreg. Szívem szerint karóba húznám, ha ismét a szemem elé kerülne. Kihasználni az érzéseimet? Talán olyan olyan jó móka? Hát.... jön még ő az én utcámba. De térjünk vissza a lényegre. Most nem Klausról van szó. A gond ott kezdődött, hogy egyáltalán nem bántam, hogy látom. Sőt. Most nagyobb szükségem nem is lehetne rá. De mégsem tudtam legyőzni a távolságtartásomat. Ez volt az egyetlen fegyverem a külvilág ellen. És neki ezt tudnia kellett...
Mikor elvált tőlem, azt gondoltam, hogy soha többé nem látom majd. És igen, egy részem képes lett volna megválni tőle, azonban mindig bujkált bennem egy olyan oldalam is, ami vágyott vissza hozzá. Erin és köztem olyan megfogalmazhatatlan kötelék született, amit hiába neveztünk volna barátságnak, addig nem nyúlt el. Elfordult tőlem, annak ellenére, hogy én olyannak szerettem őt, amilyen. Még mielőtt vámpírrá váltam volna, már akkor ismert. Apró boszorkány lehettem a szemében és szerettem az lenni. Mindig felnéztem rá. Megvolt benne a komolyság, ami belőlem hiányzott. Emiatt talán, vagy ki tudná megmondani, hogy milyen indíttatásból, de kötődtem hozzá. Tudatosult bennem, hogy túl sötét dolgokba keveredik ahhoz, hogy barátkozzon egy olyan kicsapongó lánnyal, mint amilyen én vagyok. Ezért fordult el, én pedig ahelyett, hogy mind a tíz körmömmel görcsösen kapaszkodtam volna, hagytam, hogy elforduljon és elváljon tőlem. Megilletődve fordulok felé és le nem véve róla tekintetem figyelem, ahogy közeledik hozzám. Különös dolgok a véletlenek, a sors, vagy nevezzük úgy ahogy akarjuk,... mindig közbe avatkoznak az életünkbe és akkor tesznek keresztbe, amikor nem számítunk rájuk. A képességem után szaladok és csak remélem, hogy visszanyerem, hogy sikerül levenni rólam ezt az ostoba átkok. Miközben nézem azt a lányt, akinek sosem kellett volna elengednem a kezeit. -Köszi!- felelem élénk mosollyal arcomon, ahogy állom tekintetét. Kérdését követően kieresztek egy halk sóhajt, majd bárgyú vigyorral arcomon követem ujjai vonalát, ahogy tincseim után nyúlnak és elmélázva a dolgon halkan elnevetem magam. -Én magam sem tudom már! Megfosztottak a boszorkányságomtól és az erőmet hajkurászom...- vonok vállat lemondóan, mintha köznapi tény lenne. -És te? Hogy vagy?- félénken puhatolózom, nem lenne szerencsés belekérdeznem, hogy mit művel épp a háttérben. Tartok tőle, hogy azt gondolná, hogy a sötét oldala riaszt meg, pedig tévedne. Épp ezért jobb félni, mint megijedni. Elnézve őt nem változott sokat. Most is szikrázik belőle az erő. Ez is egy olyan tulajdonsága, amit irigylek tőle. Az erő! Oldalra döntve fejem figyelem őt és próbálok rájönni, hogy lehettem olyan ostoba, hogy hagytam elmenekülni mellőlem? Jobbkor nem is jöhetett volna. Hiszen ennél magányosabban aligha lehetnék. Nincs semmi, ami kitöltené a napjaimat. A magány az egyetlen társam és ez riasztó. Talán az, hogy felbukkant, nem lehet véletlen. Bízom benne. És abban is, hogy ezúttal elég erős leszek, hogy mellette maradjak.
Kezdőlap
१ 
