Egy ideig még fürkésztem az arcát. Jólesett megtenni, tekintve, hogy amikor utoljára láttam, nem véstem eléggé az emlékezetembe. Pedig nem voltam az a fajta, aki olyan könnyedén elfelejt valakit, éppen ellenkezőleg. Képes voltam ezer éven keresztül bosszút forralni a tulajdon anyám ellen, akit viszont tényleg nem tudtam archoz kötni. Ezek után már... valakit, aki csak pár éve vált köddé, vagy én váltam köddé, tudom is én, honnan kellene ezt néznem, szóval az ilyet nem felejtem el. Csak nem értem a sors iróniáját, hogy miért most küldi vissza nekem, mikor láthatóan... most még nincs szükségem rá. Vagy lesz? Már elindítottam a saját bosszúhadjáratomat, és talán tényleg a sors keze, hogy legyen mellettem valaki, amíg mindez lecseng. Talán az éeltembe fog kerülni a saját önzőségem, az, ahogyan megpróbálok olyasvalakinek megtanítani egy leckét, akinek állítólag fontos vagyok... és ez az egész így már gonosznak hat. És nem ő a gonosz a történetben, hanem én, csak mert nem tudok továbblépni azon, hogy anya nélkül kellett felnőnöm. De isten legyen a tanúm arra, hogy szerintem senki nem lenne képes ezen csak úgy átlépni. Örömmel láttam, hogy nem veszített az élénkségéből, mosolya után egy nevetés törte meg az amúgy sem csendes játszóteret, és félrebillentett arccal, már magam is mosolyogva vártam a válaszát. - Szóval egy erőtlen boszorkány? - kérdeztem vissza, habár rögtön rájöttem, hogy éppen nem vagyok valami kedves. De isten lássa a lelkem, nem a legjobb pillanatban kapott el, amúgy ha már túl vagyok egy-két pohárkán, igazán képes vagyok ellazulni. - Sajnálom. Ha megmondod, ki tette, gondoskodom róla. - vigyorodtam el. Hát igen. A többi jó barátnő virágot szed a réten, koszorúslány lesz a másik esküvőjén, hajnal kettőkor is fogad hívást, ha baj van. Én ezek helyett csak azzal tudtam szolgálni, hogy egy villanypóznára lógatom azt, aki keresztbe tett neki. A visszakérdésnél viszont nálam volt a jog, hogy felsóhajtsak. - Csak a szokásos. Még mindig. - vontam egyet a vállamon. - Megtaláltam valakit, akinek minden erőmmel az életét próbálom megnehezíteni. De ismersz, addig érzem jól magam, míg van feladatom. - vigyorodtam el szemtelenül, majd körülnéztem. - És meglep, hogy pont egy játszótéren találkozunk. - tettem még hozzá. Nekem volt egy lányom, bár vele sosem tapasztalhattam meg, hogy milyen játszótéren mókázni. Viszont ha jól tudtam, ő sem részesült gyermekáldásban. De lehet, ez változott az elmúlt pár évben. - Nos, ha nem a gyereked az egyik ott a tömegben... - böktem a hinta körüli zsivaly irányába. -, akkor örömmel hívlak meg egy italra.
Hihetetlen érzéssel töltött el, mikor megláttam őt. Szerettem volna átölelni és elrohanni előle egyszeriben. Sosem voltunk átlagos barátok, mert a mi kettőnk személyisége, élete, ezt nem tette lehetővé. Ennek ellenére úgy érzem, hogy sosem lett volna szabad elengednem őt. Így, most hogy látom minden porcikámmal tudatni akarom vele, hogy mennyire bánt, hogy elváltunk és hogy mennyire szeretném mindazt jóvátenni, ami történt. Ám másfelől ott van bennem, hogy nem kellene engednem ennek a kitörni vágyó érzésnek. Hiszen ő is lemondott rólam, épp úgy, ahogyan én tettem. A véletlen műve, hogy most találkozunk. Akkor miért kellene törődnöm ezzel? A kétes érzéseim fognak a sírba vinni. Az életem a feje tetején áll, keresem önmagam, azt sem tudom, hogy ki vagyok én. James előkerült, de folyton újra eltűnik. Mégis mi történik körülöttem? Puha csend ölelt körbe minket, csak az én nevetésem visszhangzott a térben és az ő mosolya telítette fel az amúgy üres, kietlen utcákat. Boldogan néztem őt, gyönyörű volt most is, mint mindig ezelőtt. - Szánalmas, tudom...- már nem veszem fel a sértéseket ezzel kapcsolatban. Megtanultam élni velük, hiszen annyi hideget és meleget kaptam, hogy jócskán már fel sem kellene vennem a boszorkány szót, hisz rég nem vagyok az. - Rég messze jár. Fontosabb, hogy visszaszerezem most. De értékelem a felajánlásod. - a vigyor, ami kiül arcomra nem hagy alább. Jóleső érzés fog el mellette, tudom, hogy meg kellene riadnom, hiszen csak arról van szó, hogy végez valakivel, de nem érdekel. Most nem. Ezek vagyunk mi, ő az állandó rosszaságaival, és én, akit ez nem érdekel. Klasszikus duó. Már hiányzott nekem... - És sikerrel jársz az üggyel kapcsolatban?- kérdőn néztem rá, miközben zsebre csúsztattam kezeim és épp az arcom ingatásával szedtem ki belőle egy tincset - Igen, érdekes...- pillantok a játszótéren szaladgáló gyerekekre. Keserű ízt érzek a számban ennek a látványnak a fogadására fejembe, de végül nem szólok semmit, csak nézem továbbra is a fogócskázó kölyköket és a padon ücsörgő anyukákat. Majd újabb szavaira pillantok rá és zavartan nevetgélni kezdek - Nem, nem. Nincs kölyköm.- védekezően szavaltam, majd kissé elkomorodva mosolyodtam el végül - Az jó lenne, ha ráérsz.-
Annak ellenére, hogy nem volt szokásom szentimentális hangulatba keveredni, ha találkoztam egy régi ismerőssel, az ő közelsége megannyi jó, kellemes emléket juttatott eszembe. Nem tudtam, hogy merre vitte a sorsa, mióta nem találkoztunk... eltelt már jó pár év, és úgy gondoltam, hogy kevés lenne egyetlen nap is arra, hogy beavasson mindenbe, ami történt. Ő beszédesebb volt, és ha kérdeztem, még többet tudott beszélni, én azonban a saját gondolataimba mélyedve, miközben hozzám beszélt, tudtam szőni a további ármánykodásomat mások életével kapcsolatban. Gonosz dolog? Naná! De nem ez lett volna a lényeg? Elég megmentő van már a világon, és ha azt nézzük, egyáltalán nem logikus, hogy a másik oldalon ne álljon senki. Mindenkinek szüksége van a rosszfiúkra, csak hogy ne legyenek unalmasak a hétköznapok, és hogy ne csak a kis piti lpoásokkal kelljen foglalkoznia az otthonunk nagy hőseinek. Az, hogy én már a vámpírrá válásom óta inkább rosszfiú voltam, előtte nyílt titok volt. Nem is tudtam volna megváltozni addig, míg nem csillapítom azt a mardosó vágyat, hogy aranytálcán szolgáljam fel annak a fejét, aki arra kényszerített, hogy ezer évet várjak. - Én felajánlottam! - húztam ki magam elegánsan, továbbra is ezer wattos vigyorral. Tudta, hogy nem viccelek. Hogy elég egy szó, és három másodpercen belül már kihúzhatja a listájáról a probléma forrását. Addig én is lazítottam, és nekem a vér látványa még most is mindennél izgalmasabb adrenalin volt, mint bármi. Egyesek szőlőt esznek, én megölök egy-két embert. Hol a különbség? - Még egy pár nap... esetleg hét. És sikert aratok. Már ha ilyen drámai szavakkal kell élnem. - vontam egyet a vállamon, majd halvány mosoly váltotta fel a vigyorgást, miközben tekintetemmel felmértem a terepet, és észrevettem, hogy van egy kávézó nem is olyan messze tőlünk. Remek. Semmi kedvem ebben a hidegben sokat keringőzni a városban. - Szóval azóta sem érkezett gyermekáldás. - Kicsi heccelés volt a hangomban, elvégre sosem mondta, hogy annyira anyai babérokra törne. Vagy akarna törni. Meg is értettem. Gondoskodni egy új életről, aztán... rájönni, hogy egyetlen döntésed elcseszte az egész gyereket. Hát igen. Ha előlről kezdhetném, én se ülnék fel erre a hullámvasútra. Betértünk a kávézóba, rögtön lefoglalva egy asztalt az ablak mellett, majd kíváncsi csillogással a szememben, ránéztem Natasha-ra. - És ezúttal mi a helyzet a te nagy és erős udvarlóddal? James... ugye? - kérdeztem kíváncsian. Régen, vagyis mikor utoljára találkoztunk, még fűzték egymást... vagy egyik a másikat, teljesen mindegy. Egy nőn látszott, ha boldog. Róla egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy az-e vagy...
Kezdőlap
